Az eltévedt hadnagy és a megtévedt shinigami esete.

Az életem sokban megváltozott azóta, hogy megszöktem arról a számomra poklot jelentő helyről. Sok új dolgot tapasztaltam, most már a különböző érzések sem csupán üres szavak számomra, amihez semmit sem tudok kötni, még csak egy rossz emléket sem. Viszont amióta itt élek, a szüleimmel, minden megváltozott. Sokkal szórakoztatóbb az élet számomra most, mint akkor volt, hisz hogy ne lenne az, mikor ott a képességem miatt gyilkológépet akartak csinálni belőlem, de aztán meggondolták magukat. Nem is tudom, hogy miért születtem meg. Azért, hogy valakinek a kezében olyan eszközzé váljak aki gátlások és bűntudat nélkül mészárol le bárkit aki az útjába kerül? Vagy csupán egy tréfának amit a természet talált ki. De ez mindegy is, hisz mindez már a múlté. Most van családom, barátaim azok nincsenek, de majd bizonyára lesznek valamikor. Talán. Viszont a képességemet sem hanyagolhatom el, ezért sokfajta sportot űzök az iskola keretein belül, hisz kell a jó kondíció azért, hogy veszély esetén meg tudjam védeni azokat akik fontosak számomra, nem?
Így és ehhez hasonlóan elmélkedtem múltamról és jelenemről, miközben a tusoló alatt álltam és hagytam, hogy a meleg vízcseppek megnyugtassák és ellazítsák az izmaimat. Pár perccel korábban lett vége a teniszedzésnek. Az egyik kedvenc elfoglaltságom lett azután, hogy beírattak az iskolába. Igaz, még mindig nem tudom elhinni, hogy sikerült bejutnom, hisz mindeddig azt hittem, hogy nem tudok semmit. A vizsgákon pedig a kérdésekre bőven feleltem. Talán ezt az egyet köszönhetem azoknak az öltönyös fickóknak, meg a katonáknak.
~Á, dehogy! Az egész annak a professzornak köszönhető aki tanított míg ott voltam.
Törölköztem meg, majd a tükör előtt állva nézegettem magam. Emlékszem, hogy a hajam legalább háromszor olyan hosszú volt mint most, de levágattam és így sokkal jobban tetszik. A tekintetem lassan a karjaimra téved, majd a könyökömre.
~Gyűlölöm ezt az átkozott képességet. Miért nem növeszthetek helyette a semmiből virágot, vagy tudom is én...
Sajnos, ha siránkozással meg lehetne oldani a problémát akkor már rég nem itt lennék, vagyis itt lennék, de nem így ahogy most. A tükörben nem azt fedezném fel, hogy a tudatom játszik velem és saját arcom helyett azét a kristálylényét látom aminek a külsejét fel tudom venni. De már megint csak ezen jár az agyam, még szerencse, hogy üldözési mániám nincs.
Felöltöztem, hisz mégsem járkálhatok egy törülközőbe csavarva, majd az utam egyből az udvarra vitt. Még csak négy óra felé járhatott az idő, és a következő tevékenység ami a napirendemen van legalább egy óra múlva kezdődik, habár a kését beleszámítva ezt nem lehet pontosan megsaccolni. Helyet foglaltam az egyik padon, majd nekiláttam azt a saját kedvem szerint "berendezni". Kipakoltam az ebédes dobozomat, pár lapot a zenefüzetemből, írószert és a számomra oly' drága gitárt is, majd játszani kezdtem. Rájöttem, hogy lassan létfontosságú számomra a gitározás, hisz az el tudja vonni a figyelmemet bármiről, és jó dolog az is, ha leírhatom az újabb és újabb szerzeményeimet. Ha más nem is, de a szüleim örömmel meg szokták hallgatni őket és ez számomra elég is.
Közbe-közbe tartottam egy kis szünetet az ujjaim megpihentetésére és, hogy a kirakott ételből elfogyassza valamennyit aprádonként. Majd egy pillanatra megálltam. Újra bekapcsolt az általam csak hatodik érzéknek nevezett valami a fejemben. Igen, meg szoktam érezni a nagyobb lélekenergiájú személyeket a közelembe és meg is tudom különböztetni őket. Ez talán a képességemmel együtt járhat, vagy valami, de olykor nagyon idegesítő. Gyakran egyúttal fel-fel ébred bennem az automatikus védelmi ösztön és felkészülök a harcra, de általában semmi sem szokott történni. Most is csak egy mély levegőt veszek, hogy megnyugtassam az üzemmódot váltott szervezetemet, majd folytatom a hangszeren való játékot, hisz bizonyára csupán valakinek nagyobb lélekenergiája van az iskolai épületen belül és azt észleltem. Különösebb fenyegetést biztos nem jelenthet számomra. Nem igaz?
Sajnos az igazság mégsem ilyen egyszerű és hát a világ sem épp arról híres, hogy igazságos lenne. A lélekenergia, tulajdonosával együtt, felém tartott. Hogy lehet olyan szerencsém, hogy pont engem szúrjon ki? hisz annyi más ember van a létesítménybe. na jó, délután már nincsenek annyian, de akkor is, most igazán lehetnének még vagy százan, hogy ne én legyek a célpontja annak a bizonyos személynek. Így csak veszélybe sodorja magát és feltehetőleg engem is. Vagy lehet, hogy csak át akar kelni az udvaron. Ez esetben akkor nincs semmi gond, hisz nekem csak a nyugodt és semmiről sem tudó kis diáklánynak kell lennem és akkor békén hagy majd.

~~Kisegítésből barátság~~

Azt hiszem, hogy a mai nap nem a szerencsenapom. Mondjuk általában véve egyik sem igazán az, hisz a baj megtalál engem bármennyire is próbálom elkerülni. Meg aztán ez a lány is aki az átlagnál több lélekenergiát birtokol, itt álldogál mellettem és látszólag próbál megszólalni. Ha annyira beszélni akar akkor csak hajrá, majd pár szóban válaszolok aztán mehet amerre lát.
~ Te jó ég! El sem hiszem, hogy ennyire szívtelen vagyok, így sehogy se lesznek barátaim...
Jár-kel ez a gondolat a fejemben, aminek hatására egy pillanatnyi hibát ejtek, de ezt azonnal korrigálom, aggódni pedig nem aggódom hisz nem hiszem, hogy ő meghallaná ezt az apró kis malőrt, meg ráadásul úgyis saját alkotás, így meg tudom úszni a dolgot úgyis.
- Második emelet, jobbra hatodik ajtó.
Mondom szinte gépiesen, miközben megállok a játékban, hisz bármennyire is ügyes vagyok egyszerre nem szeretek beszélni és játszani. Épp készülnék arra, hogy felkérjem a távozásra, mikor nevetni kezd? Azt hiszem ezt hívják úgy, hogy "kínban való nevetés". Ennyire csak nem lehetek ijesztő, legalábbis emberi alakban biztos nem. Azután csak egy árnyat látok, aminek hatására ismét bekapcsol a védekezési mechanizmus. Amikor az a mókus megtelepedik a vállamon először egy pár másodpercig tartó, intenzív "meg fogsz halni" tekintetet kap a részemről. Ez viszont hamar elmúlik felismerve a köztem s a kis állat közti erőviszonyokat, majd a gyilkos tekintetből sokkal inkább kérdő lesz, hisz miért járkál ez a lány egy mókussal iskolába? Azt megértem, hogy különc, de hogy ennyire? Ami pedig egy újabb meglepetéssel szolgál, azon kívül, hogy szinte leordította a fejem, egy pöccintéssel porrá változtatta a mókust. Hogy lehet valaki ilyen szívtelen, hogy elpusztít egy ilyen kicsi és védtelen állatkát.
- Szegény mókus...
Egyelőre mindössze csak ennyire tellett a hozzászólásból és szomorúan néztem a lehulló porszemcséket. Ami pedig csak szomorúbbá tett az az, hogy nem tudnám feléleszteni, hisz én is csak a gyilkoláshoz értek, habár én nem ölök meg gyenge és védtelen állatokat. Ez a lány viszont képes volt szívtelenül megölni csupán annyival, hogy megbökte a fejét. Azt hiszem, hogy most már nagyobb veszélyben érzem magam, mint eddig.
- Szükséges volt kioltani szegénykének az életét? Igazán nem jelentett veszélyt senki számára. Elég kőszívű cselekedet volt, pláne annak a fényében, hogy az állatka feltehetőleg a te tulajdonodat képezte...
Vontam kérdőre a lányt, hisz még sincs joga csak úgy elvenni más életét. Még ha csak egy mókus akkor se, sőt akkor pláne nem. Én is gyilkosnak születtem, vagy legalábbis valami ilyesmit mondtak, de én mégsem ölök fölöslegesen. Igaz, hogy képes lennék szinte szempillantás alatt végezni valakivel, de nincs szándékomba. Az erőmet csakis akkor használom, hogyha meg kell védeni valakit a hollowoktól vagy más gonosz teremtményektől. És különben is, ki örülne, ha egy ronda kristálylény nézne rá vissza az út másik oldaláról? >.<

~~Kisegítésből barátság~~

Azt hiszem, hogy kicsit túlzásba vittem a vádaskodást, hisz azért nem akartam ilyen reakciót kiváltani a lányból. Miközben ő könnybe lábadt szemmel ült a földön, én elpakoltam a gitáromat. Igyekeztem nem ránézni, mert így is összeszorult a szívem és esetleg még én is sírógörcsöt kaptam volna és itathattuk volna együtt az egereket. Ennek elkerülése végett gyorsan befaltam egyet a rám jellemző nyalókák közül. Szerencsére hamarosan abbahagyta a sírást, még épp időben hisz ha így folytatja én se tudtam volna megállni.
- Semmi baj, az én hibám volt. És hogy akarod megmutatni, hogyha... eltüntetted?
Váltottam kedvesebb hangnemre, hisz mégsem beszélhetek vele folyamatosan úgy, mintha egy púp lenne a hátamon, még ha az is. Közben felül mellém és kis szerencsével majdnem az ételemet tároló dobozra ül. Szerencsére még időben félreveszem, így a táplálék megmenekül, egyelőre. Így is, úgy is a gyomromban fogja végezni, csak nem biztos, hogy épp most. Majd kézbe kapok egy rajzot amin a korábban már látott mókus szerepelt. Kicsit megnyugvással tölt el, hogy itt láthatom, mert így legalább biztos, hogy a kis állat nem fog eltűnni a feledés homályában. Mondjuk nagyjából minden mókus ugyanúgy néz ki, így az is lehet, hogy ez talán egy másik képviselője ugyan annak a fajnak. A lényeg hogy itt van és ha az ikertestvére is akkor is rá lehet beszélni valakit, hogy higgye azt, hogy ez az eredeti mókus.
- De amúgy hogy csinálod? Életre kelted a rajzaidat, majd akaratod szerint... ömm... visszaküldöd őket a papírra?
Indul be a logikusabb oldalam, amit nem is tudom, hogy mióta ismerem, de legalább van és ez jó. Sokkal könnyebb a matematikai feladatokat megoldani vele, mint azt bárki gondolná.
- Amúgy az én nevem Gouto Asuka, örvendek a találkozásnak.
Most már egész kedvessé válik a hangom és az arcvonásaim is, amit csak tovább fokoz a mosoly amire az ajkaim húzódnak. Azt hiszem, hogy a tanárokon és az osztálytársaimon kívül az iskolában nincs olyan ember aki tudná a nevem. Nem sokat beszélgetek, sőt kifejezetten keveset, de azt hiszem ez a mostani pillanat, amit ezzel a szőke lánnyal töltök kifejezetten az ellenkezőjét hozza ki belőlem. Lehet, hogy többet kéne beszélgetnem vele.
- Tudod én sem vagyok egy hétköznapi lány. Csupán az én képességem, hogy is mondjam, nem igazán hétköznapi keretek közé való.
Fedtem fel kilétemet, már amennyire ezt annak lehet nevezni. Meg máskülönben ha véletlenül azok az öltönyös tudós fickók küldték akkor úgyis tud rólam és maximum megölöm vagy valami. De szerencsére valahol, valami azt súgja, hogy cseppet sincs olyan szándék benne, ami esetleg veszélyt jelenthet számomra, vagy bárki másra. Azt hiszem ez amolyan női megérzés lehet, vagy tudom is én. De azt hiszem most már többet szeretnék tudni róla, hisz nem sok ember van aki képes eltűrni a viselkedésemet. Azt hiszem meg is értem őket, hisz én sem szeretnék magammal túl sokat beszélgetni, ha ilyen válaszokat adok.
- Ezek szerint új vagy itt nem? Hisz nem túl nagy az iskola, legalábbis nekem nem tűnt nagynak.
Kezdtem el a faggatózást, hisz hogy tudhatnék meg róla bármit is, hogyha nem kérdezősködöm? Esetleg gondolatolvasás útján, de nem vagyok telepata, bár annak is jobban tudnék örülni ha az lennék, de nem vagyok. Remélem azért ez a lány sem az, mert akkor elég nagy bajba kerülök. Hamarabb megtudná a képességem mibenlétét és megijedne, majd itt hagyna. Aztán meg ki tudja, hogy mikor fogok egy esetleges barátra újra rábukkanni? Vagy ő rám...

~~Kisegítésből barátság~~

Nagyon örültem az újra megjelenő mókusnak aki rögvest nyugalomba helyezte magát a fejem búbján. De miért pont ott? Ráadásul a hajamat is össze fogja kócolni pedig most mostam meg. T_T Hogy mit meg nem engedek egy ilyen kis jószágnak, ezért ahelyett, hogy levettem volna, csupán megsimogattam a feje búbját. Azt hiszem, hogy nagyon jó kapcsolatban leszek ezzel a lánnyal, legalábbis ha nem fog majd valamikor a jövőben megijedni a képességemtől és nem hagy itt. Lehet, hogy azt nem heverném ki. Sőt biztos.
- Persze, csak nyugodtan. És nem, nem vagyok gondolatolvasó, de sajnos itt és most nemigazán tudnám megmutatni a képességem. Nem épp egy ilyen nyílt helyre való. Nem szeretném ha meglátnák.
Igyekeztem a lehető legrafináltabb módon megkerülni a témát. Kellett is nekem szóba hozni ezt az egészet. De nekem ki kellett nyitnom azt a nagy számat. Rémes, hogy mit ki nem hoz belőlem a társasági élet, talán ez lehet az oka annak, hogy kerülöm az embereket és maximum egy vagy másfél szavas beszélgetéseket zavarok le mindenkivel. A jelen helyzet persze kivételt képez és ez csak tovább erősíti a szabályt.
- Értem. Amúgy nem hinném, hogy egy évfolyamban vagyunk, de attól függetlenül, ha kell nyugodt lelkiismerettel fordulhatsz hozzám segítségért.
Mosolygok rá. Hihetetlenül fura érzés, hisz rég nem mosolyogtam idegenre. Eddig csupán a szüleimre tudtam mosolyogni. Azalatt a nem tudom hány év alatt jóformán kiölték belőlem az összes érzelmet, csupán a haragot, a gyűlöletet és a félelmet tartva meg.
~ A francba...
Töri meg a gondolataimat a hatodik érzékem erős zaklató megnyilvánulása. A felénk tartó hollow elég zavaró tényezőnek számít a beszélgetésünkben és ha nem tévedek akkor a beszélgetőpartnerem is észrevette már a lény közeledtét. Ebben meg is bizonyosodhatok amikor velem együtt a pad mögé ugrik, majd vissza. Visszamászik a rajzaiért.
- Baka! Unmei!
Kiáltom fel, majdmielőtt a képességem parancsszavát kiejteném a kezeimmel megérintem a térdhajlatomban lévő két jelet, aminek hatására a lábaim átalakulnak. mindössze pár másodperc alatt történik meg, hogy elkapva az ájult lányt menekülök kicsivel távolabb, bár ennek hatására és a támadó lidérc végtagjainak köszönhetően a cuccaim már nem fogják megérni a másnapot.
- Vigyáznod kéne. Nem valami jó ötlet szembefutni egy hollowwal. Másrészről pedig úgy tűnik, hogy most mégis megláthatod a képességemet, csupán egy dologra kérlek meg. Miután láttad, maradjunk továbbra is barátok, jó?
Mosolygok még egyszer a lányra, majd a tarkómon lévő jelhez érve és a parancsszó újbóli elmondását követve alakítom át a testem az általam oly annyira gyűlölt formába. Azután nekilendülök, hogy a zavaró tényezőt a lehető leghamarabb eltegyem láb alól. Azt már kitapasztaltam, hogy ez a hollow sokkal lassabb nálam, így előnyben vagyok, ráadásul a karpengéim csapásai is biztos jó hatással lesznek rá.
- Remélem nem ijesztettelek meg.
Jelenek meg újra a lány mellett, miután sikeresen hatástalanítottam a bestiát, majd a tarkómat megérintve és a parancsszó újabb elmondását követve deaktiválom a képességemet és nyerem vissza az emberi alakomat. Száz százalék, hogy a képességemmel szívbaj közeli állapotba hoztam a lányt. Én mindig is tudtam, hogy nem hozzám illő ez a képesség, de ha már így akar megviccelni a természet akkor csak nyugodtan.
- Ezért mondtam, hogy nem hétköznapi keretek közé való a képességem és, hogy nem szeretném, ha meglátná valaki.
Sóhajtottam, majd lassan visszasétáltam a cuccaimhoz, vagy legalábbis ahhoz ami maradt belőlük. A gitárom tönkrement, az ebédemnek annyi, egyedül a táskám úszta meg valamennyire a támadást. Mondhatom ez igazán nagyszerű végkimenetele a harcnak. Valamit valamiért ugyebár. A cuccaim a hollow életéért cserébe. Mondtam már, hogy gyűlölöm a természet tréfáit. Pláne ilyenkor...