Az elmúlás csodája

Az elmúlás habzsolás csodája

Domestos elő, ahogy a kopasz, izompólós, fülbevalós fazonos vegyszerek is előkeverednek kedvenc szekrényem mélyéről. Nem, nem, a por, a mocsok, elviselhetetlen! Ha vendégem támad és undorodva pillant le a padlón a koszra? Mi lesz így velem? Oda a becsületem! Azt gondolnák, igénytelen vagyok s nem jó munkavégző, holott én tényleg igyekszem, de úgy igazán! A függöny redői s minden egyes apró hajlása, folyása, mindnek egyformának kell lennie! A méretarányok, a szőnyeg szöge, még a virágok szirmai is pont a megfelelő irányba kell, hogy hirdessék szépségüket. Jó barátom, az izompólós ember pedig egy gumikesztyű felvételére utasít, hisz nem bírom ki, hogy ne olvassam el a használati utasítást, amit amúgy már régóta kívülről fújok. Mindig meg kell bizonyosodnom róla, hogy megfelelően betartom az előírásokat, hisz ki tudja, mikor jelenik meg egy új szabály vagy vetnek el egy elavultat?
Gumikesztyűm felvételét ismét a fura idegen akadályozza meg; hazudik, biztos, hogy hazudik, mert én teljesen biztos vagyok abban, hogy pont előttem van egy naaaaaagy, csúúúúnya és naaaagy penészfolt. A penészfolt pedig vonzza a különböző, undorító, kártevő bacikat és a vámpírbékákat, ráadásul az óriás fajtából. Még csak az kéne! Hát milyen háziasszonnyá válnék így? Kire legyen Kai büszke? Mert neki tökéletes menyasszony kell… Olyan, aki miatt nem kell szégyenkeznie, akit bárkinek büszkén mutogatna. Gondolatolvasásra még képtelen vagyok, így sajna nincs esélyem arra, kitaláljam, számára milyen is az ideál. Könnyűvérű fruskává, agyatlan cicababává pedig képtelen vagyok változni, hisz ezer dolog fontosabb számomra a körmöm épségénél. Bár ami az agyatlant illeti, talán már rég késő. Lehet, egyszerűen butának tart? S lehet, még sem vagyok elég jó számára? Nem viselném el, tennem kell ellene valamit, muszáj megfelelnem neki, tökéletessé kell válnom! A tökéletes nő pedig tökéletes lakókörnyezettel bír, s nyúljunk csak a klisékhez, váljunk hát háziasszonnyá. Még ha főzni mellesleg egyáltalán nem tudok, hiszen az Kai dolga… Felvállalta, s szereti is, együttlétünk alatt pedig képes akár óránként is kajával tömni. Kaja… Nem vagyok éhes, most nem kell. Különben sem érek rá enni, ki kell találnom, igen, most, meg kell tudnom, hogy váljak tökéletessé! Vajon Kai boldog lesz egyáltalán, ha igazi háziasszonnyá válok? Vagy csak szégyenfolt leszek? Egy teher, kit rejtegetni kell, hisz mindig csak éget? Megteheti, képes rá, s ha nekem az fáj, végül is kit érdekel? Nem számítok különben sem. Csak egy kis titkárnő vagyok egy drága jegygyűrűvel az ujján, semmi több, alkalmatlan arra, hogy rendes feladatot bízzanak rá. Nem vagyok jó semmire, csak egy szemét, egy roncs vagyok, egy átkozott, egy tehetetlen tartály az engem pumpáló vérnek, csak egy test, hús és csont, s érzések? Mást nem érdekel. Nem engedhetem, érdekeljen, nem érek semmit, csak megjátszott butuskaság s barátság, holott én, én csak egy senki vagyok.
- De a vámpírbékák és a bacik… Muszáj fojtatni, különben oda lesz minden! – akadékoskodok, miközben Hana megszabadít a tisztítószer arzenáltól. Úgy, szóval ő egy vámpírbéka irtó. Szerencsém van.
- Ha kérsz egyet, akkor fogok neked egyet, ha legközelebb találkozok eggyel. Bár jobb szeretnék nem látni egyet sem. Biztos csak rosszat gondolnának Kairól, ha megtudnák, hogy nálam vámpírbékák tanyáznak. – villantom meg bájos mosolyom, miközben egy kicsórt ronggyal továbbra is azt a csempét tisztogatom. Valójában nincs ott semmi? Kit érdekel… Én látom rajta, nem elég? S amíg én belelátom a foltot, az bizony tényleg ott van. Nem hagyhatom, a lakásom egy romhalmazzá váljon.
- Igenis, Hana… De mit csináljunk? Nincs nálam kaja. T.T – engedem el végül a rongyot s szuggerálom a földet bűnbánóan, hisz igazán nem tehetek róla, én egyáltalán nem tudok főzni. Az egyik nap megpróbáltam palacsintát sütni, de csak annyit értem el, a tészta jól beleégett a tepsibe és kivakarni se tudtam, nem hogy dobálgatni.
Az instrukciókat megkapom: koldulni fogunk! Koldulni azért, hogy erősebbek lehessünk s azok is maradjunk. Az osztagban állítólag mindenki szeret, legalábbis mindenki, aki már Veraként ismert meg, s bizonyára nem lesz nehéz meggyőzni egy-két jólelkű szomszédomat, hogy szánjanak meg pár falattal. Bár én ha éhes vagyok, vagy megyek a büfébe, vagy pedig elhívatom magam Kai-hoz… De ő most nincsen, hisz dolga van, s különben sem foglalkozhat egész nap a terhes menyasszonyával. Amióta újra összejöttünk, amúgy is úgy töm, mint egy libát. Naponta háromszor vacsora, néha közbeiktatva egy kis lepedőakrobatikával. Persze, hiába mondtam neki, hogy félek, hogy ez káros a babának, ellenkezni neki képtelen lennék, egyszerűen nem megy, nem tudok, hisz az érzelmeim rabja vagyok. Bár szerencsére a 4. osztagos doki megnyugtatott, mikor arcom Kai mellkasába fúrva, szégyenlős kislányként könyörögtem ki Kaitól, tegye fel számára a nagy kérdést. Biztos már akkor elege lehetett belőlem. Végtére is csak a terhére lehetek.
- Hát, amivel Kai szokott etetni… És persze sütemények. – adom meg a választ, az apatikusságot pedig lassan, de biztosan felváltja a csaholó kiskutya szerep, így fél perc sem telik bele, de hamarosan sorra sorolom az összes olyan kaját, amit szívesen megeszek. A legtöbbet persze Kai készíti, hisz az ő főztjénél nincs jobb a világon, ez egyértelmű! Most mégis olyan ételeket is szívesen ennék, amiket amúgy utálok, s kedvenc ételeim, azokat épp valamiért nem kívánom. Csípőset, igen, most csípős levest kérek!
Bekopogván némelyik szomszédhoz elő is adjuk a kívánságlistát, s megdöbbentő, de amit tapasztalok: siker! Kajával egyensúlyozva sétálni a következő szobához, s újra ugyanezt eljátszani – néhány körbe telik csupán, hogy nehéz dobozok s edények közt egyensúlyozva kelljen visszabotorkálnom. Nyöszörögni viszont nem szokásom, nincs jogom panaszkodni, nem tehetem, nem vagyok elég méltó rá. Csak egyszerűen tegyem, amit muszáj.
- Semmi gond, Hana, örülök, hogy beugrottál. – egyensúlyozunk vissza a szobámba, s a kajahalmot az asztalra lepakolva máris nekiállok annak, amiből az utóbbi napokban elég jó kiképzést kaptam – még ha két-három napja szinte teljesen mellőztem is.
- A csípős levest először! *.* Bár nem értem magam sem, hiszen én utálom a csípőset! Aztán jöhet egy kis rizses hús, meg úgy látom, még süti is van! *.* Macska már kapott a táljába, de már egy ideje kint lófrál, nem tudom, mikor jön vissza. – pakolászom be a felesleget a hűtőbe, hogy apró, növekvő pocakom markolászva csüccsenjek vissza az asztalhoz. Pálcikák elő, ám szaké helyett csak elkuncserált gyümölcslével szolgálhatok – kiűztem a szobámból minden alkoholt és a cigarettát, hiszen nem hagyhatom, hogy a bennem növekvő életnek baja legyen. Így is elég sorscsapás számára, hogy én leszek az anyja. Biztosan dilis lesz, akárcsak én. Kai pedig… Vajon tényleg fogja őt szeretni?
- Macskaaaa… – forgatom a szemeim, hisz a kajaszagot biztos megneszelte, márpedig neki ott a kutyatápja. Méretes kutyusom megnyomorgatva viszem bemutatni Hanának, ám nem éppen hiperaktivitásáról ismert dögöm jobban el van foglalva az asztal tartalmának méregetésével. Tudja jól, hogy nem ugorhat fel, hiszen elég jól nevelt kutya. Elcsalogatva etetőtálához s kicserélve ivóvizét viszont máris biztonságban érzem a felgyülemlett kajahalmot. A kötelező kézmosást követően pedig reppenhettem is vissza enni, hisz valóban, ma egész nap nem ettem, s észre se vettem, szervezetem mennyire igényli azt. Gyomrom pedig még akkor is hangos, túl hangos korgással jutalmazza meg az étket, amikor már több adaggal is elvégeztem. Az ízek? Egy idő után már tökmindegy. Lehet, még sem fog oly sokáig tartani az a bizonyos hétfogásos vacsora. Most már biztos, meg fogok hízni! T.T Nem akarok kövér anyuka lenni…
- Hanaaa! És te melyik osztagból vagy? Sokszor szoktál errefele sétálni? Mik a hobbyjaid? Szereted a virágokat? Mert én nagyon szeretem őket, főleg a tulipánokat! És a sütik? Egyél sütit! És te tudsz főzni? Én sajnos nem tudok, mindig elrontom. T.T És gyerek? Ugye van gyereked? Olyan anyukás vagy! *.* – árasztom el kérdésözönömmel, hisz igenis, én tudok beszélni is, méghozzá nem is keveset, csak… nem mindig van kedvem hozzá. Néha talán tényleg túl sokat beszélek, biztos csak fárasztok vele mindenkit, bár úgy tűnik, Hana eddig bírja. Én biztos nem viselném el saját magamat. Nem csoda, hogy kevés barátom van.

Meditáció tréning Kotominnak

Kait néhány napja engedték haza a gyengélkedőről. Az egész családot megviselték a történtek, nem beszélve arról, hogy engem további aggodalmak kínoznak. Érzem, hogy Miyokoval valami nincs rendben, és bármennyire is közeledek hozzá, egyszerűen tudom, hogy van valami, amit nem mond el. Az anyai szeretet hiába tett rám szemellenzőt, vak attól még nem vagyok. Még ha még mindig nem is látom, mi az, ami az oka lehet annak, hogy Miyoko így viselkedett. Hiszen tény, hogy amióta járni és beszélni tud, gyakorlatilag azóta különböző kiképzéseket kapott, hiszen ezzel jár, ha valaki két kapitány, vagyis már ex-kapitány lánya, azonban hittem abban, hogy elegendő szellemi és lelki nevelést is kapott ahhoz, hogy ne akarjon ölni. Az persze csak természetes, hogy én magam is kicsit… megbundáztam a 11. osztag nagy és dicső hagyományát, de nem fogom hagyni, hogy Miyokohoz bárki is egy ujjal hozzáérjen. Én magam tekerem ki a karjait annak, aki még egyszer bántani merészeli.
A sok rossz mellé azonban valami jó is társult, amiről egyelőre csak Miyoko és Kai tudnak, valamint a 3. osztag új kapitánya, akivel akkor barátkoztam össze, amikor a gyengélkedőben voltam vizsgálaton. Persze most se terveztük a dolgot, csak egyszerűen így alakult, de Miyoko szerencsére örülni fog a kistestvérnek. Azt hiszem, Kotominak talán már ideje lenne elmondanom, bár attól félek, hogy nem fog örülni neki, hogy megint kénytelen leszek hanyagolni a kapitányi teendőimet emiatt, pont, amikor kineveztek az Onmitsukidou főparancsnokának. ^^” Nem akarom, hogy megint ráháruljon szegényre a sok munka, van neki így is éppen elég baja. Ráadásul amennyire én tudom, Narao-kunnal is szakítottak, legalábbis látni vélem azokat a bizonyos pillantásokat kettejük között, ha egy légtérben vannak. Sajnos még nem tudtam róla kifaggatni, egyszerűen nem volt rá semmi időm, miközben azon munkálkodtam, hogy az osztag dolgai rendben legyenek, plusz a családom széthullását próbálom megakadályozni. Persze nálunk, az Onmitsukidouban a fegyelem mindig is elsőbbrendűséget érez, ám vannak dolgok, amiket nem lehet elrejteni. Azt hiszem, ez most épp egy ilyen dolog közöttük.
Így hát pár napja felajánlottam Kotominak, hogy jöjjön át hozzám egy kicsit, ha van kedve, ráadásul azt mondta, valami gondja van zanpakuto lelkével, és hogy el kéne neki egy kis segítség. Tehát mosolyogva egyeztem bele, hogy ha tudok, akkor mindenképpen segítek neki, ha másban nem, levezetek neki egy meditációt és ellátom pár tanáccsal. Nekünk, shinigamiknak a meditáció is szerves része edzésprogramunknak, hiszen ilyenkor vagyunk a leginkább egyensúlyban önmagunkkal. Mert a zanpakutonk lelke szintén mi vagyunk. Kicsit nehéz ezeket a filozófiai kérdéseket valamiféle rendszerbe szedni, de azt hiszem, én egész jó vagyok benne. Nekem különösen fontos, hogy folyamatosan keressem a kapcsolatot Kagamival, hiszen ő egy olyan zanpulélek, aki ezt egyszerűen megköveteli. Iszonyatosan szeszélyes, s időnként abban sem vagyok biztos, hogy melyikünk „szolgálja” a másikat. Én pedig igazán nem akarom őt kihasználni, ellenben azt sem engedhetem meg magamnak, hogy ez fordítva történjen, különösen nem egy, vagyis lassacskán kettő gyerek mellett.
Én még javában készülődök, a nappalinkban rendezgetem a párnákat és a kis asztalkát, hogy minden kényelmes legyen, mikor Kotomin megérkezik. Így Kai kíséri őt be az ajtón, s egyenesen a nappaliba tereli. A szoba kellően friss levegőjét az adja, hogy pár perce még szellőztettem, hiszen ma végeztem el a heti nagytakarítást. A konyhai dolgokhoz egyáltalán nem értek, de azt nem bírom elviselni, ha nincs minden a helyén és nem csillog minden a tisztaságtól. Persze Kainak ez nem tetszik, szerinte nekem az lenne a dolgom, hogy feküdjek az ágyban és sütit majszoljak. Még mit nem! >.> Persze, a süti bármikor jöhet, de még várandósságom első szakaszán estem csak túl, hasam is legfeljebb akkor látható, ha felemelném kicsit a felsőmet.
- Kotomiiii~n! Örülök, hogy eljöttél. Sütit hoztál, ugye? *>* – kutatom egyből kezében a süteményes csomagot, hiszen véletlenül megemlítettem neki, hogy napok óta nagyon kívánom azt a narancsos édességet, amit valamikor tavaly csinált utoljára. Szőke hajam épp egy laza kontyban fogom el, shinigami egyenruhám pedig egy egyszerű, de elegáns ruhára cseréltem, ettől pedig egy kicsit olyan háziasszonyosnak is tűnhetek, viszont muszáj volt átöltöznöm valami nem hivatalosba, a mai munkámmal már végeztem, hiszen jelenleg az edzéseimet is minimálisra kell vennem.
- Foglalj csak helyet. Teát, sütit? ^^ – kínálom hellyel a kikészített párnáknál, ahova én is leülök. Remélem, nem érzi magát túl feszülten ebben a környezetben, bár szerintem kifejezetten otthonos. – Tudod, elég sok minden történt mostanában. Kairól te is tudsz, meg Miyokoról is. ^^” Kezd kicsit a feje tetejére állni az életem, bevallom, nem vagyok hozzászokva a sok hirtelen változáshoz. Viszont van egy jó hírem is, ha kíváncsi vagy rá, bár nem biztos, hogy annyira jó hír, de azért remélem, hogy örülni fogsz neki… – próbálok rátérni arra a dologra, amit már napok óta el akarok mondani neki, de egyszerűen semmi alkalmam nem volt még arra, hogy elmondjam neki a szenzációt. A hatás kedvéért megvárom, míg mellém ül az egyik párnára, s kicsit kifordítom törzsemet, hogy szembe lehessek vele. Megfogom a két kezét, lila íriszeimben pedig izgatott, kislányos csillanás észlelhető. Ajkaim finoman felfelé görbülnek, és amikor már úgy érzem, hogy sikerült felkeltenem Kotomin érdeklődését, végül kimondom, amit már régóta el akarok újságolni. – Miyokonak kistestvére lesz! **-** – bököm ki végre lelkesen. Kotomi az első az osztagból, aki tudja, sőt, igazából Ain kívül az első barátnőm, aki tudja, már ha nevezhetem őt barátnőnek. Mert én tényleg nagyon szeretem, még ha néha kicsit szétszórt is, a szíve a helyén van, és mindig segít mindenben, amiben csak tud. Nem beszélve arról az isteni narancsos sütiről, ami örökké az egyik kedvencem lesz. *<*
- És mesélj magadról! >< Olyan rég tudtunk beszélgetni, sosem érsz rá, vagy én nem érek rá… Igaz az, hogy te és Na… Áh, hagyjuk inkább. ^^” Nem akarok belemászni egy olyan dologba, amihez semmi közöm. – engedem el kezét, hogy töltsek magunknak egy-egy teát. Nem igazán szeretem, hogy őszinte legyek, csak Kai találta ezt valami vásárban, és egészséges, jó életet ígér a babának, cserébe viszont vacsorára megfőzi nekem a kedvencemet, úgyhogy azt hiszem, még így is jól járok. Szokásomhoz híven máris sikerül túlcukroznom a teát, amit elvileg cukor nélkül kéne innom, de egyszerűen nem bírom ki. Lehet, öregkoromra cukorbeteg leszek, de nem érdekel.
- Szóval… Mi az a dolog veled és a zanpakutoddal? >.< Kicsit siettem aznap, hiszen akkor engedték haza Kait a gyengélkedőről, így nem értettem teljesen, hogy őszinte legyek. ^^” Viszont elég jól értek az egészhez, úgyhogy szerintem biztosan tudok segíteni. – iszok bele a teába, ami kicsit forrónak bizonyul, viszont legalább jó édes, úgy szeretem.

Meditáció tréning Veracchitól *.*

Hát ez a nap is eljött. Véletlenül kifecsegtem, hogy kicsit gondban vagyok a zanpakutoummal, köszönhetően a szétszórtságomnak :/ Ez most talán a legkisebb problémám, de akkor is, a taichout ismerve kétség sem fért hozzá, hogy fel fogja ajánlani nekem a segítségét, és így is lett. Én pedig nem utasíthattam vissza, szóval kénytelen voltam megenni azt, amit főztem. Pedig igazán nem akartam a terhére lenni amikor neki is van bőven kavar a családjával, és úgy véltem, hogy Mayoi Nekót azért valahogy képes leszek újra pórázra kötni, szóval ez tényleg nem olyasmi volt, ami miatt aggasztanom kellett volna. Mondjuk inkább ezt fecsegjem ki véletlenül, mint a súlyosabb bajaimat, bár gyanítom, hogy van némi összefüggés a belső világom összeomlása, a lélekölőm engedetlensége és a szakításom között, legalábbis rémlik valami arról, hogy ha nincs meg a lelki békénk, akkor a zanpakutounkkal való együttműködésben is lehetnek fennakadások... vagy valami ilyesmi, az elméleti anyag sosem volt az erősségem, még az akadémián sem
Kicsit megilletődötten vettem tudomásul, hogy Vera-chan az otthonába hívott meg egy közös meditációra, elvégre még sosem jártam nála, szóval igazi megtiszteltetés volt, hogy beléphetek a kapitányom családi fészkébe. Ismerek bőven olyanokat, akik ezt teljesen természetesnek vennék, de én nem olyan nevelést kaptam, hogy csak úgy félvállról vegyem a dolgot. Így hát amellett, hogy a szokásos egyenruhám helyett elővadásztam a hagyományos szabású uniformisomat, még arról is gondoskodtam, hogy ajándékot vigyek. Ez pedig nem volt más, mint egy adag narancsos süti, amit Veracchi nem is olyan rég emlegetett. Hogy direkt célozgatott rá, vagy véletlenül, az már mellékes, lényeg hogy megkívánta, én meg megsütöttem neki *>*
Bevallom, kissé idegesen csengettem be, talán azért is, mert mégis csak egy baseball-ütővel az oldalamon jöttem látogatóba, de hát nem tehetek róla, hogy ilyen formát öltött a zanpakutoum :/ xD Szerencsére az osztagban mindenki tudja, hogy nem azért hordok fa testápolót, mert szét akarom verni a házat Az ajtóban Kai-san fogadott, mögüle pedig Miyo-chan kukucskált ki, ami már csak azért is volt kellemes meglepetés, mert régen láttam már őket. Kicsit aggódva pillantottam a kicsire, látván hogy mankóval mászkál és miközben a 11. osztag egykori kapitányától a hogylétük felől érdeklődtem, előhúztam a zsebemből néhány cukorkát neki. Ilyenkor mindig olyan, mint egy kisangyal, el nem tudom képzelni, hogy miért nem tud mindig ilyen aranyos lenni :/ No de én most Verához jöttem, amiről Kai is tudott, szóval készségesen elküldte Miyokót, majd elkísért a taichouhoz.
- Arigatou gozaimasu, Kai-san. - Köszöntem meg meghajolva a szívességet, aztán a nő felé fordultam - Vera-chan! Én köszönöm a meghívást, nagyon szép otthonotok van ^^ Természetesen nem jöttem üres kézzel
Húztam elő a hátam mögül a narancsszínű batyut, amibe a doboz süti volt csomagolva. Ideálisnak tűnt a környezet, hiszen kellően friss volt a szoba levegője, és a nyugalom áradt az egész helyiségből valamiért. Már el is felejtettem az idegességemet, azt hiszem
- Iie, nem szeretnék még jobban a terhetekre lenni. De azért köszönöm ^^
Mosolyogtam rá Verára, hogy aztán leüljek az előkészített párnára. Némi fészkelődés után meg is találtam a kellően kényelmes pozitúrát. Olykor-olykor eszembe jut, hogy mennyire kényelmetlen megtanulni seizában ülni, amikor meglátok valakit szenvedni ezzel, szerencsére én elég gyorsan megszoktam még, amikor kiskoromban megtanítottak rá.
- Iiigen-igen, gondolom nem lehetett könnyű neked sem ez a hajcihő, ami a 11. osztag körül volt. Miyo-chan jól van? Láttam aaa... lábával nincs minden rendben.
Kérdeztem meg azért Verát is diszkréten. Elég nagy felfordulást keltett a hirtelen két kapitányváltás a juuichibantai körül, egyáltalán a nagy arrancar támadás óta kész káoszban zajlottak a helyreállítási munkálatok. Új kapitányokat és hadnagyokat neveztek ki, mi is elvesztettük emiatt Saki-chant, aki a 3. osztagba ment hadnagynak. De azért engem mégis csak Miyo-chan kapitánysága sokkolt a legjobban, elvégre hiába tudom, hogy milyen rosszcsont tud lenni, azt nem hittem volna, hogy... na mindegy, valami oka biztos kellett hogy legyen ennek az egésznek.
Láttam a taichoun, hogy valamit alig bír magában tartani, szóval kellően felcsigázott azzal, ahogy nagy gondosan felkészült rá. El sem tudtam képzelni, hogy mi lehet az az örömhír, ami ilyen izgatott állapotba hozta Veracchit, elvégre az élet nagy örömei már elérték őt... hacsak nem... de, mint kiderült, újabb babát fog hozni a gólya neki **.**
- Nahát, ez csodálatos hír! Ne beszélj butaságokat, miért ne örülnék neki? Gratulálok!
Ráztam meg a kezét lelkesen. Kicsit irigy is voltam bevallom, hiszen nekem nagyon nem akar összejönni semmi, erre Verának már a második kicsi is útban van. Igazán szerencsés, amiért ilyen csodás családja van, én most már ott tartok, hogy azért odaadnám a fél karom, hogy legalább egy olyan fiút találjak, aki mellett boldog lehetek. Hiába van most ott nekem Lulu, ő inkább csak egyfajta dugóként viselkedik, eltömíti a lyukat, ami a szívemben fakadt. Viszont nem tölti ki, hiába érzek iránta valamit, amiről magam sem tudom, hogy micsoda. De valahol mélyen én is tudom, hogy ez hosszú távon nem fog működni, az a fiú nem olyan, amilyet én igazából keresek. És persze a kyaputennek is fel kellett hoznia a magánéletemet pont most :/ Szerettem volna kibújni a válaszadás alól, így inkább mentegetőzni kezdtem, hogy minden rendben van, de mikor szóba került a lélekölőm, rájöttem, hogy ha azt akarom, hogy segíthessen Vera, akkor a felszín alá is belátást kell nyernie.
- Az igazság az, hogy van egy kis titkom, amiről még senki sem tud. Hamarosan... elérem a bankait. - Böktem ki kissé tétován, a szememet lesütve. - Tudod, én és a lélekölőm bizonyos szempontból hasonlítunk, de egyébként tökéletes ellentétei vagyunk egymásnak. Mayoi Neko arrogáns, lusta, bunkó és roppantul önző, minden olyan tulajdonság megvan benne, amit én nem bírok elviselni. A kapcsolatunk meglehetősen... hektikus, de ennek ellenére eddig semmi komoly súrlódás nem volt köztünk edzések közben. Viszont... igen, jól tudod, Naracchi szakított velem, és azóta a belső világom egyre... élhetetlenebb, és egy-két hete Mayoi Neko felett elvesztettem az uralmam. Ha megidézem, akkor egyszerűen elrohan valahova ahelyett, hogy kötélnek állna, és edzenénk, míg ha a belső világomban keresem, akkor mindig alszik. Egyszerűen képtelen vagyok vele kommunikálni.
Panaszoltam el a problémámat félig-meddig kétségbeesetten. Eléggé aggasztott, hogy mi lenne akkor, ha most valamiféle támadás érné Soul Societyt, elképzelhető, hogy elő sem tudnám hívni a shikaiom, mert megtagadná az együttműködést a lélekölőm. Bizonytalan voltam, hogy folytassam-e, de tétovaságomat végül tovaűztem, mikor rápillantottam Vera-chanra. Elvégre ő is megosztja velem a gondjait-bajait, és ki mástól is kérhetnék segítséget, ha nem tőle?
- Gondolom ahhoz van köze az egésznek, hogy kicsit... el vagyok veszve... Te is tudod, mennyire szeretnék én is egy családot, és azt hiszem, nekem Naracchi volt a nagy Ő... de én elszúrtam, és azóta elbizonytalanodtam, hogy valójában mire is van szükségem. Azt hiszem, kicsit elegem van már abból, hogy minden pasi csak egyvalamire tud gondolni, ha meglát, és mindegyik ugyanabból a célból kezd velem Aki meg nem így gondolkodik, az vagy engem nem érdekel, vagy meg én rontom el, mert siettetni akarom... vagy nem is tudom :/ És nem tudom, hogy mit tegyek, hiába változtatok a viselkedésemen, az öltözködésemen, a kisugárzásomon nem tudok.
Öntöttem ki a lelkemet, a végére már szinte a sírás kerülgetett. Kapart a torkom, meg gombócot is éreztem benne, meg kiszáradt a szám. Nem tudom, helyes döntés volt-e, elég rosszul éreztem magam, amikor a saját bajaimmal traktálom Vera-chant, pedig neki is épp elég gondja van. De azt hiszem, már csak az maradt, hogy lenyeljem a büszkeségem és tanácsot kérjek, bármennyire is ciki, hogy pont nekem kell ilyesmihez folyamodnom. Nem hiszem, hogy ezen a meditáció fog tudni segíteni, de jobb volt így talán, hogy tudja a taichou, miért lehet káosz a belső világomban. És ki tudja, talán tényleg fog tudni nekem tanácsot adni.

Meditáció tréning Kotominak

A hírre szerencsére jól reagált, bár sajnos ez azzal jár, hogy megint kénytelen leszek elhanyagolni a kapitányi teendőimet. Így is elég kínos volt, amikor nem tudtam elmenni egy-egy fontos misszióra, amikor Miyokoval voltam várandós, és persze Murphy törvényeit ismerjük már elég jól, most is biztosan akkor történik meg minden katasztrófa, amikor semmit sem tehetek ellene. ^^” Bár azért bízok benne, hogy ezúttal másképp lesz, Kotomin pedig nyilvánvalóan a legjobb hadnagy, akit csak kívánhatnék magamnak, így nem kell tartanom semmitől, ha az ő kezében lesz az osztag a következő néhány hónapra. Szükségem van a segítségére, nélküle a beilleszkedés sem ment volna soha, így hát amilyen türelemmel viseltet irántam, én is ugyanannyi megértéssel kezelem őt.
A süti láttán nem bírom ki egyszerűen, már napok óta Kotomin legfinomabb narancsos süteményei után epekedek, így veszek is belőle egy darabkát, miközben kényelmesen ülök a kikészített párnákon, és Kotomint hallgatom. Van valami megmagyarázhatatlan a tekintetében, valami, ami eddig nem volt ott, és ez kezd zavarni. Persze, eddig is kicsit talán feszengett mellettem, látszik rajta, hogy nagyon meg akar felelni, bár ugyanez talán rám is igaz, mindig próbálok a lehető legjobban teljesíteni, bár Kotomintól ez valami más, azt hiszem, személyesebb. S most, most olyan megtörtség csillan tekintetében, ami eddig nem volt ott. Ugyan én is folyamatosan becsapok mindenkit mosolyommal, én képes vagyok többnyire átlátni rajta, na meg nem véletlenül tanultam annak idején pszichológiát az egyetemen, még amikor emberi életemet éltem. Még fiatalon, már gyermekkoromban felfedeztem, hogy különleges érzékem van ehhez, és nem tagadom, ezt ki is használtam, vagyis tulajdonképpen még most is ki szoktam használni néha, ha elkerülhetetlen, persze, és ha fontos célt szolgál. Már csak arra vagyok kíváncsi, ez fordítottan hogyan is működik, és mások hogy látnak engem. De azt hiszem, ez természetes, nemde? ^^
Kissé megilletődök, amikor Kotomin a gondjait kezdi sorolni, de hamar észhez kapok és reagálok. Lévén azt a szelet süteményt már elpusztítottam, már semmi akadálya nincs annak, hogy egy kellemes, meleg, anyai ölelésben részesítsem őt, meg persze néhány papírzsepit is a kezébe adok, ha esetleg szüksége van rá. Néha ki kell adnunk magunkból a feszültséget, s azok alapján, amit elmond, az dúlt benne elég. Nem, egyáltalán nem csodálom, ha ezek után zanpakutojának lelke nem hajlandó szóba állni vele. Szegény, biztosan sokat szenved. S valamiért még mindig úgy érzem, hogy nem mondott el mindent. Megpróbálom elérni, hogy egy kicsit lenyugodjon, és azt hiszem, már tudom is, mi lehet a problémák forrása közte és zanpakutoja között. Velem is viselkedett így nem egyszer Kagami, igaz, a mi viszonyunk kicsit eltérő a többi shinigami-zanpakuto viszonyhoz képest, másabb, különlegesebb, megfoghatatlanabb. Bár… tulajdonképpen minden shinigami ugyanígy érezhet a zanpakutoja iránt. Egyszer hallottam egy szép mondást, ami szerintem megfelelően kifejezi a témát helyettem is: különleges vagy, ahogyan mindenki más is.
Bevallom, sosem tetszettek Kotomi fiú-ügyei, amióta ő és Narao-kun nincsenek együtt, egyre több pletykát hallani, az egyik csúnyább, mint a másik. Én viszont ismerem Kotomit annyira, hogy ne higgyek csak úgy ezeknek a talán alaptalan szóbeszédeknek, és nem fogom őt megbélyegezni semmiért. Mindenki lehet elveszett, én is voltam mindannyiszor. Azt hiszem, csak szerencsém volt, amikor szerelmem Kai iránt viszonzásra talált, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy nekem is megvannak a magam kis problémái, ő viszont mégis képes volt így elfogadni. Ha ő nem lenne, már lehet, rég a Féregboly egyik magáncellájában raboskodnék, nem minden férfi lett volna képes erre. Ezért pedig végtelenül hálás vagyok neki, s persze családomért, Miyokoért, és a megszületendő gyermekünkért, nélkülük már én is rég elvesztem volna.
- Jaj, kincsem… – ölelgetem meg alaposan Kotomit, és amikor hosszú percek múltán úgy érzem, már rendben van, magyarázatba kezdek. Úgy érzem, nem mondott el mindent, emiatt nem tudok olyan tanácsot adni, ami tökéletes lenne, azonban zanpakutojának lelke jobban ismeri a helyzetét, mindenképpen a legjobb társa kell, hogy legyen.
- Ha jól értem, akkor meg lettél bélyegezve elég keményen, és végre le szeretnéd mosni. Elárulok valamit. Engem hadnagyként jó sokáig mindenki utált. De változtattam a viselkedésemen, és végül elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. Sokáig persze nem érdekelt, mit gondolnak rólam, és elég kemény módszereim voltak a rend fenntartására, de végül rájöttem, hogy nekem ez nem jó, és azt is tudtam, hogy nekem kell megváltoznom. Így hát módosítottam attitűdömön, és sikerült beilleszkednem. ^^ – mesélem el dióhéjban történetem, ami voltaképpen tényleg igaz, csupán a gonosz énem dolgot hagytam ki, hiszen érthető okokból kifolyólag nem szeretném, ha tudna róla. Csupán néhány bizalmasommal osztottam meg a dolgot, de így is rettegek attól, hogy egyszer hátba szúrnak majd. Ám igyekszem ezeket a gondolatokat elhessegetni és úgy tenni, mintha nem történt volna semmi.
- Én úgy látom, valamint zanpakutod lelke is úgy látja, hogy változásra van szükséged. Ha az öltözködésed és a viselkedésed megváltoztatod, hamarosan a kisugárzásod is más lesz. Csak adj neki időt. – kezdek bele a diagnózisba. Értem a zanpakuto lelkek működését, így nem esik nehezemre megérteni, mit is szeretne elérni Kotominál.
- Gondolj a zanpakutod lelkére úgy, mint egy mesterre. Ő a tudatalattid része, részben te is vagy, s egy olyan személy, egy olyan bölcs, aki mindent, tényleg mindent tud rólad. Tudja, mikor kelsz fel, mikor mész fürödni, mikor fekszel, ismeri az érzéseid, cselekedeteid, vágyaid, félelmeid, mindent tud rólad. Azonban nem te vagy, nincs benne meg a saját egód, legfeljebb a sajátja, ez azonban nem akadályozza a tisztánlátásban. Tudja, látja, mi az, ami neked jó lenne, mi az, amit tenned kéne ahhoz, hogy boldog legyél. Én biztos vagyok benne, hogy zanpakutod lelke csupán fel szeretné hívni a figyelmed arra, hogy változz, s mivel másképpen nem tudta elmondani neked, hogy mit szeretne látni tőled, így egy olyan módszert választott, amit biztos észreveszel, amire biztosan felfigyelsz. Hasonló az oka a pszichoszomatikus betegségeknek. Ilyenkor a lelki bajaid testi tünetekként mutatkoznak ki. Biztosan volt már olyan, hogy nem tudtál aludni valami miatt, vagy éppen folyamatosan felkeltél álmodból, mert nagyon szorongtál valami miatt. – adok egy rövid összefoglalót. Zanpakutonk lelke tulajdonképpen lelkünk másik fele, akihez gyakorlatilag bármikor bizalommal fordulhatunk. Persze nem mintha Kagami egy megértő és aranyos kislány lenne, mégis gyakran megmutatta nekem a maga groteszk és morbid módján, hogy mi a helyes, mit kellene tennem. Ezek sosem voltak egyértelműek, néha heteken át gondolkoznom kellett azon, mit is akart egy-egy cselekedetével elérni nálam, de végül az esetek többségében sikerült megértenem, ami jobbá tette az életemet.
- Az Akadémián már bizonyára megtanítottak téged meditálni. Milyen gyakran szoktad alkalmazni? – kérdezem meg tőle, persze ekkor már elengedtem őt, csupán az egyik kezét fogom meg jelezve számára, hogy rám számíthat, és nyugodtan támaszkodhat. Bármi legyen is a válasz – bár Kotomi nem tűnik a gyakran meditáló típusnak - , azért elmondom neki, miért is fontos számunkra.
- A meditáció kicsit elcsépelt fogalom lett, pedig tulajdonképpen semmi különös nincsen benne. Amikor meditálsz, gyakorlatilag egyetlen, központi dologra koncentrálsz, azonban ez nem jelenti azt, hogy csak erre az egy dologra figyelsz, éppen ellenkezőleg. Ez segít abban, hogy mindent érzékelj. Nekünk, shinigamiknak többek között azért is fontos, mert ilyenkor teremtesz a legkönnyebben kapcsolatot zanpakutoddal. Valamint érzelmeid is tudatosabbak lesznek, így nem fordulhat elő, hogy túlreagálsz valamit, amikor kapcsolatba kerülsz lelked másik felével. A megoldást én úgy érzem, zanpakutod már régóta tudja, csupán nem tudja sehogyan sem elmondani neked, mert nem hallgatsz rá. – a kezébe adok egy újabb zsebkendőt, mert úgy látom, még szüksége lehet rá. Hagyok neki egy kis időt, hogy összeszedje magát, majd berakok egy kellemes, relaxáló zenét. Bizonyos hitek szerint csak egy fajta ülőpózban lehet meditálni, ez azonban szerintem tévedés, gyakran sokkal kényelmesebb és célszerűbb feküdni ehhez, így megkérem Kotomit is, hogy feküdjön le a párnákra.
- Először is, tudatosan lazítsuk el a tested. A szemeid hunyd le, s akár magadban, akár hangosan is mondhatod a ham-sa szavakat. – kezdek bele a vezetésbe. A „ham” szót akkor szokás kimondani, amikor bevesszük a levegőt, a „sa”-t pedig akkor, amikor kifújják. Ez a két szó lényegébe véve lefedi a be,-és kilélegzésnél használt hangokat, segít koncentrálni rá, ekképpen a meditáció is sikerrel végződik majd.
Hagyom, hogy Kotomi teste ellazuljon, amikor úgy érzem, elmondom neki azt, hogy épp melyik testrészére koncentrálja a relaxációt, a lábujjától egészen a feje búbjáig. Számítok arra, hogy gondolatai elkallódnak, régebben velem is előfordult, így egy kis gyakorlattal állok elő, ami segít neki összpontosítani, hogy ne terjedjen szét figyelme. Így amikor végeztünk a test ellazításával, tovább folytatom a meditáció vezetését. Ehhez az szükséges, hogy minél részletesebben, minél élénkebben le tudja vizualizálni képzeletében azt, amit mondok. Nem csak kiszűri majd felesleges, elkallódó gondolatait – ilyenkor akaratlanul is megtörténik, pláne, ha az embernek annyi problémája van, mint most neki - , de ebbe a bizonyos alfaállapotba is levezeti.
- Képzelj el egy labirintust. A bejáratánál állsz. Megfigyeled a falakat, a mintákat, a színeket… s végül belépsz a labirintusba, és sétálni kezdesz. – kezdem el magyarázni a gyakorlatot. A helyzethez ezt találom a legmegfelelőbbnek. Hogy a labirintus sövényből vagy kőből, esetleg valami másból áll, azt már Kotomin képzeletére bízom. A célja az, hogy eljusson a labirintus közepére, s amikor eljut oda, én elcsendesülök nagyjából húsz percre. A labirintus közepén kell alfába jutnia, s onnan juthat el belső világába is, ahol zanpakutojának lelkével beszélgethet. Húsz perce van tehát, hogy beszélgessen zanpakuto lelkével, ennyi időnek pont elégnek kell lennie. A többi már igazán nem rajtam múlik. Remélem, csak segít neki mindaz, amit igyekeztem átadni neki.

Meditáció tréning Veracchitól *.*

Olyan kétségbeesés lett rajtam úrrá, amivel én már talán nem tudtam mit kezdeni, olyan gondolatok kezdtek el foglalkoztatni, amiket hallva a két-három évvel ezelőtti énem valószínűleg kiröhögne. De azt hiszem ez azért van, mert rájöttem egy-két dologra magammal kapcsolatban, és ezek most reménytelenül áthatolhatatlan akadályokként tornyosulnak fölém. Nem tudom, hogyan oldhatnám meg őket, amikor minden az eszembe ötlő megoldással kapcsolatban már van tapasztalatom. Teljesen felborult a belső egyensúlyom mióta Naracchi nincs mellettem, és csak egyre rosszabb lesz, mintha önmagát generálná a folyamat. Pánikolok, kapkodok, de valójában nem tudom mit akarok pontosan. És talán senki sincs, akitől útmutatást kérhetnék, hiszen Mayoi Neko szóba se áll velem, meg az véleményére nem is lennék kíváncsi, Hitominnal pedig már régen nem vagyunk annyira közeli viszonyban, hogy mindent elmondhassunk egymásnak. Mindkettőnknek vannak kis titkai, amiről a másik jobb, ha nem tud. Igen, egyedül talán Vera az, aki tud nekem segíteni, másban nem bízok meg annyira, senki sem áll hozzám annyira közel a shinigami barátaim közül, mint ő. Furcsa, talán még pár srácban érzem azt, hogy bennük meg lehetne bízni, de nekik egyszerűen... nem akarok ilyesmiről beszélni. Amúgy sem értenék meg, mert... pasik, máshogy gondolkodnak. Meg másra is figyelnek
Bevallom, ilyen jól ölelés talán még nem is esett, mint amit most Veracchitól kaptam. Hiába határoztam el magamban, hogy vissza fogom tartani a könnyeimet, azok önmaguktól kicsordultak. Nem lehetek most valami szép látvány, de egy fokkal könnyebbnek éreztem magam attól, hogy ilyen közel tudhattam magamhoz a nőt. Meg talán attól is, hogy kiadhatom magamból a feszültséget, legalább egy kicsit.
- Neked "könnyű" volt, csupán a viselkedéseden és a hozzáállásodon kellett változtatnod. De engem ezek is akadályoznak. Tudom miről beszélek, amikor azt mondom, hogy mindez a kisugárzásomon nem segít.
Szipogtam a könnyeimet törölgetve a zsebkendővel, miközben rámutattam a problémám talán legfőbb forrására, arra a két mellkasomból kiemelkedő dombra, amit nem igazán lehet megváltoztatni a viselkedésemmel :/ Öltözhettem, viselkedhettem bárhogy, mindig is megbámultak a fiúk. Ki tudja, talán a tekintetemben is lehet valami, vagy a mozgásomban, de ezeket hogy tudnám megváltoztatni? És önmagamat nem is akarom megtagadni, nem akarok művi lenni. Ha változnom kell, ezt anélkül akarom tenni, hogy egy hamis illúzióba kéne kergetnem mindenkit.
- De ő... ő meg se próbál velem normális lenni, így hogy...? ^^"
Kezdtem el megint ellenkezni, de aztán rájöttem, hogy hülyeség, szóval befogtam. Azzal nem segítek magamon, ha a taichou minden szavát igyekszem megcáfolni. Több tapasztalata van, és kívülről olyan észrevételei lehetnek, amiket én belülről nem látok meg, szóval inkább elfogadtam azt, amit mondott, és lesütöttem a szemem. Azt tudtam, hogy a zanpakutounk szelleme a lelkünk része, de sose gondoltam arra, hogy a tudatalattinkat személyesíti meg. Ezek szerint én mélyen belül egy önző, lusta, kiállhatatlan némber lennék? ._. Azért remélem nem ^^" Mondjuk nem tudom mennyi igazságtartalma van ezeknek a szavaknak, amikor Neko állandóan alszik, nem hiszem, hogy így sokat tudhat rólam
- Az edzésekhez használok nyugtató légzőgyakorlatokat, de a lélekölőmhöz nem igazán szeretek menni, szóval viszonylag ritkán alkalmazom a Jinzent.
Válaszoltam kicsit tétován. Nem valami idilli a kapcsolatom a zanpakutoummal, szóval nem szívesen rombolom vele a hangulatomat, és csak akkor lépek be a belső világomba, ha muszáj. Nem hanyagolom el azért Nekót, de mindenképp ritkábban kommunikálok vele, mint talán mások és mint az ideális lenne. Igyekeztem odafigyelni Verára, és szerencsére valamelyest sikerült már megnyugodnom, köszönhetően annak, hogy a beszéde elterelte a figyelmemet. Néhány mély lélegzet erejéig behunytam a szemem, miután láttam, hogy szeretne hozzákezdeni a gyakorlathoz, majd jeleztem, hogy részemről mehet. Reméltem, hogy sikerül valami hókuszpókusszal felébresztenie Mayoi Nekót, felettébb kellemetlen lenne, ha most sem tudnám őt elérni, amikor tulajdonképpen csak ezért udvariatlankodok a taichounál ^^"
Az utasításainak megfelelően lefeküdtem a párnákra és igyekeztem ellazítani magamat, ami azok után, hogy így felzaklattam magam, egyáltalán nem volt könnyű. Talán egy picit görcsösen akartam magam lenyugtatni, emiatt valamelyik izomcsoportom folyamatosan megfeszült, és ez egészen addig folytatódott, amíg rá nem kérdeztem, hogy mire jó a ham-sázás. De mihelyst ráébredtem arra, hogy lényegében csak a légzésemre kéne figyelnem, onnantól könnyebb volt megküzdeni az elkalandozó gondolatokkal is, hiszen ilyesmit gyakran csinálok edzések előtt. Így végül már a labirintus elképzelése sem volt nehéz, csak egy-két alkalommal "tévedtem el" oda nem illő képek formájában, és végül a kapitány segítségével sikerült eljutnom a közepére, ahol egy ajtón kellett már csak benyitnom, és bejutottam a belső világomba.
A zúgó hang kicsit meglepett, a bőrömön pedig nedvességet éreztem. Esett az eső, ráadásul nem is csak szemerkélt. Ilyesmit még nem tapasztaltam, bár elő-előfordult, hogy az ég felhős volt, főleg mostanában, de csapadék eddig nem volt. Meglehetősen bizarr képet nyújtott a pálya ebben a félhomályos sötétségben, esőtől áztatva. Sőt, mintha kicsit... lepusztult is lett volna. Nekót sem láttam hirtelen, nem a kedvenc helyén lustálkodott, és beletelt egy-két percbe, amíg megtaláltam a játékoskijáró alatt fagyoskodó macskát - bőrig ázva.
- Izé... jól vagy? - kérdeztem óvatosan, bár a morcos tekintetet látva nem sejtettem kedves választ. De legalább nem aludt.
- Úúú, nagyon, minden vágyam teljesült, amikor elkapott ez a kis zivatar. Barom >.> - hangzott a gúnyos riposzt, mellé pedig megkaptam a leggyilkosabb pillantását, mire én elhúztam a számat.
- Tudod, miért vagyok itt, ugye? - váltottam komolyra hezitálás nélkül. Én továbbra is áztam, engem nem különösebben zavart a víz. Viszont jó lett volna rövidre zárni ezt a beszélgetést.
- Naná... nem vagyok olyan degenerált, mint te. Csak hogy tudd, ha úgy akarom, akkor most sem beszélünk. Sőt, kifejezetten élvezném, ha eredménytelen lenne a látogatásod Vera-donónál. Azoban... - hagyta nyitva a mondat végét, de mire kinyithattam volna a szám, kámforrá vált. Mellettem bukkant fel újra, és teljes erejéből fejen rúgott. Annyira váratlanul ért a támadása, hogy még csak védekezni sem tudtam ellene, csupán a földet érést sikerült anélkül megoldanom, hogy végigcsúsztam volna a sáros, vizes füvön.
- ...azonban megnyitottad előtte a lelked. Ezt azért kaptad, mert ennyi ideig tartott rájönnöd, hogy nem tarthatod meg örökké a problémáidat magadnak. És te tudod, miért néz ki ez a hely úgy, mint egy háborús övezet?
Nemet intettem a fejemmel, majd újra körülnéztem. Az eső egy dolog volt, de valamiért mintha a nézőtér se lett volna olyan nagy, mint általában, sőt, digitális eredményjelző helyett csak egy manuális volt a pálya szélén. Ráadásul a fű is kopott volt. Olyan, mintha egy teljesen másik stadion lett volna, én meg értetlenül álltam az esemény előtt.
- Azért, mert egy szánalmas, vinnyogó ribanc lettél! Ez a világ annál szebb, minél határozottabb vagy! Ha tele vagy kétségekkel, a játékra is alkalmatlan vagy, ezt képviseli a környezet. Mattaku... Na jó! Tettél egy lépést a helyes irányba végre, ha továbbra is hajlandó leszel kinyitni a pici szájacskád és eltátogni a bajaidat másoknak, akkor rendben leszünk. De ne nekem akarj nyígni, mert én nem vagyok kíváncsi rá, nem leszek a lelki szemetesládád, hallod?! A válaszokra neked kell rájönnöd, és nem én fogom megmondani őket neked. Remélem találsz valakit, aki felnyitja a szemed végre. Sőt, szerintem már találtál is.
Feddése hallatán ismét húzni kezdtem a számat, hisz' már megint hagyta, hogy szenvedjek, ahelyett, hogy megmondja egyenesen, mi a baja. Abból a szempontból igaza volt, hogy mindent nem rághat a számba, de néma gyereknek az anyja sem érti a szavát :/ De ezek szerint azt akarta elérni, hogy máshoz forduljak a problémáimmal... hát kösz... ennél keresve sem találhatott volna jobb módszert, egy ilyen akadályt, mármint egy zanpakutou engedetlenségét én magam nem tudom leküzdeni. A tanácsától, mint mindig, ódzkodtam, hiszen én továbbra sem akarok másokat aggasztani azzal a romhalmazzal, amiből most én állok. De jó, annyit talán megengedhetek magamnak, hogy ha nem is mindenkinek, de egy-két embernek... elmondjam mi bánt... néha
- Akkor mi lesz most? Együtt fogsz velem működni?
- Eh, mondom hogy ne tőlem várd a választ -.-" Hívj elő és majd meglátod. Ja és még valami: kurva gyorsan zárd el a csapokat ott fenn, mert rühellem az esőt. Így is napokig használhatatlan lesz a kedvenc helyem :/ - panaszkodott, de ezzel együtt jelenléte elhalványult, én pedig néhány pillanat múlva ismét a hús-vér világban találtam magam. Kicsit megfájdult a fejem, és úgy éreztem, gondolkodnom kell a szavain. A kardomra lestem, majd felpillantottam Vera-chanra, miközben feltápászkodtam.
- Nem tudom mennyire számít sikernek, de szóba állt velem, legalább ^^"
Feleltem ki nem mondott kérdésére. Azonban ennyiből nem tudtam megállapítani, hogy valóban segített-e a meditáció. Ahogy Neko is mondta, ez akkor fog eldőlni, ha legközelebb előhívom...

Születésnapi látogatás

Lepergett egy esztendő homokja, apró szemei átfurakodtak a szűk résen, melyet életem homokórája jelképez. Egyetlen esztendő, mely oly soknak tűnik nekem, akinek még csak néhány adatott meg belőle, és oly kevésnek tűnik azokhoz képest, akik már százat is megéltek. Minden évem ilyen eseménydús lesz, vajon? Ha visszatekintek, mindig ennyi változást fogok látni, mint most? Mióta legutóbb összegyűltünk ünnepelni a 11. osztag pihenőjében, annyi mindent felforgatott az idő kereke. Azokból a boldog, gondterhelt napokból vészterhes idők lettek egy csapásra. A hátamra került egy hófehér, tépett ujjú haori terhe, kardomba pedig új és hatalmas erő költözött, a velük járó felelősség pedig összeroppanthatna bármelyik minutumban. Akadályokat küzdöttem le, bénítóan fájdalmas kínokat viseltem el, és letértem egy ösvényről, melyet kitapostak nekem, hogy a saját utamat járhassam a saját elképzeléseim szerint. Majokko felnyitotta a szemem. Ha azt akarom, hogy a Juuichibantai ténylegesen az én osztagom legyen, nem folytathattam a papa által megkezdett utat. Merítenem kellett a tapasztalataimból és azokat összegyúrni egy egységgé, mely szimbolizálja azt, ami én magam vagyok.
Ünnepelhetem a mögöttem álló esztendőt? Elégedett vagyok-e azzal, amit ez idő alatt elértem? Boldog lehetek-e azzal, amim jelenleg van? Nem voltam benne biztos, hogy minden kérdésemre igen a felelet. Mindazonáltal nem tehettem mást, meg kellett hajolnom a szülői akaratnak a mai napon. A mama és a papa hatalma felettem megkérdőjelezhetetlen mindig és mindenkor, olyan hierarchia, mint a kapitány és a tisztjei között fennálló kapcsolat. Illetve nem... annál mélyebb és kétoldalúbb, hiszen egy közönséges shinigamit nem kezel a kapitánya olyan értékkel, és nincs is semmilyen hatalma feljebb valója felett. Nem úgy, mint a gyermeknek, kinek kívánsága felülírhatja a józan ész határait is. Ám nekem nem volt kívánságom, hagytam, hadd sodródjak az árral, melyet a mama és a papa keltett. Szófogadó lurkóként tettem meg mindent, amire kértek, még azt is elviseltem szó nélkül, hogy a mama rám adta új ünnepi kimonómat. Nem viseltettem pedig örömmel eziránt az öltözék iránt, időigényes volt felvenni és nem volt benne egyszerű mozogni sem. Bíztam benne, hogy a türkizkék, virágmintás ruhadarabban és a hozzátartozó obiban legalább kellően elbűvölő látványt nyújtok *3*
Csak akkor váltam kissé nyugtalanná, mikor meghallottam a kopogást a bejárati ajtón. Kíváncsiságom eluralkodott rajtam, szabadulni kívántam és lemenni megnézni, hogy ki tette tiszteletét otthonunkban. Hosszú percek teltek el, az idő folyása már zavaróan lassúvá vált, mígnem végre elkészültem és a mami utamra bocsájtott. Mielőtt azonban megtámadtam volna a lépcsőt, megakadt a szemem egy rózsaszín topánkán. Az a cipő volt az, melyet tavaly Hajime-kuntól kaptam, és most, hogy eltelt egy év és megnőttem kicsit, már nem tudtam felvenni. Sajnáltam... a kedvenc cipellőcském volt. Talán majd Chie-tanon viszontláthatom még *.* Elfordítottam a fejem és megnéztem magam újra a tükörben, megérintve a hajamban nyugvó piros masnit, mielőtt engedtem volna immár ténylegesen a kíváncsiságomnak. Óvatosan szedtem a lábaimat, leérve az emeletről pedig nem mást pillantottam meg, mint Hajime-kunt *.* Alattomos mosoly húzódott az ajkaimra, csakhogy a felé megtett első lépésnél ráébredtem, hogy nem köszönthetem most a szokásos módon a tüzérségi tisztemet T_T Csalódott sóhaj hagyta el a számat, ám hamar kivirultam és fülig érő mosollyal léptem (számomra) váratlan vendégünk felé.
- Waaaa~i *.* Konnichiwa, Hajime-kun *.* - hajoltam meg tisztelettudóan. Furcsa bizonytalanságot pillantottam meg azonban a fiú szemeiben, ami bennem is kétségeket ébresztett. - Daijoubu, Hajime? - kérdeztem piciny kérdőjelekkel a fejem felett. Úgy reagált rám, mintha nem tudná ki lennék. Ennyit változott volna a külsőm a bankai megszerzése miatt? Nem, az nem lehetséges. Hiába lettem magasabb és tapasztalok furcsa dolgokat, nem nézek ki annyival másabban :/
Bizonytalan töprengésemből halk zeneszó rántott ki, mely az ajtó túloldaláról érkezett. A hang először csak ismerős volt, aztán rájöttem a dallamból, mit is hallok. Szó nélkül ragadtam meg Hajime-kun karját és vittem magammal a verandára, hogy együtt hallgathassuk a papa csodálatos játékát. Noha a muzsika bánatot árasztott magából, mégis andalítóan szép volt, arcomra pedig csodálattal vegyes öröm ült ki. Ahogy elöntött a béke érzése, széles mosoly telepedett vonásaimra, fejemet pedig a fiú vállára hajtottam és becsuktam a szemem. A zeneszó és Hajime közelsége furcsa melegséggel töltött el, nem emlékszem rá, hogy valaha is éreztem volna ilyen felemelő és megnyugtató állapotot, mely minden aggodalmamat és félelmemet elmulasztani látszott. A fiú fészkelődése azonban megtörte a kellemes érzetet.
- G-gomennasai! - húzódtam el tőle kissé elpirulva, mikor zavart tekintetét megpillantottam. Különös nyugtalanságot tapasztaltam, nehezen megfogható kavart a fejemben. Úgy véltem olyasmit tettem, amit nem lett volna szabad. Kíváncsian billentettem oldalra a fejemet előbb a papára nézve, majd Hajimére. Hátha hangosan kimondott szavaim hiánya ellenére kaphatok magyarázatot.