A föld alatti épület bejárata

~ Bemutatkozás az új fukutájcsónál // avagy hogy nyálazzunk sunyiban! // ~

S talán kelleténél több komolyságot vitt bele a dologba, legalábbis ezt olvasta le a lány arcáról! Semmi esetre sem kívánta tolakodásával zavarba, vagy számára kényelmetlen helyzetbe hozni! Teljességgel elfojtandó, hogy igazán tetszetős hölgyeménynek tartja, de ezt nem erőszakíthatja rá! Modor és illem szükséges a jelenlegi helyzet kezelésére, és a kétes megjegyzések félresöprésére. Így is elég hibát vétett, hogy csapot és papot otthagyva csapta a szelet egy ideig a lánynak.
Emlékei szerint számtalan alkalommal járt sikerrel a női nem ellen folytatott hadjárata- melyet mindig, végtelenül és mélyen unt, megvetett. Csupán ebben is, -mint mindenben-, a hozzá fűzött elvárásokat teljesítette. Egy híres ember falja a szebbnél szebb nőket, pláne, ha nemes! Emellett modora legyen kifogásolhatatlan, s legyen nagyszerű ivó és szerencsejátékos! Emellett nem árt, ha adakozik a szegényeknek is, természetesen. S csak sorolhatnánk az eseteket vég nélkül, unásig és azon is túl. Végiggondolva hősünk semmi mást nem tett egész életében, csak mások elvárásainak felelt meg- de csak akkor, ha az nem csúszott át a törvények keretein. Mindig is kínosan ügyelt arra, hogy a szabályokat ne hágja át- számára ez már nem csak elvi kérdés volt, hanem úgyszólván követelmény az élethez. túl sok romlást és fertőt látott ahhoz, hogy rájöjjön: rá kell venni az embereket a betartásra, különben csak káoszt hoznak a fejükre. Ha máshogy nem megy, kényszerítő erővel! S bár ettől ódzkodott, elveit sosem tagadta le senki előtt sem.
- Én általában csak egészséges ételeket eszek... ez megmaradt a régi életemből. Az pedig, hogy ebéd legyen, vagy vacsora, rád bízom az eldöntését. - tekintett le újra, s ajkán most is, mint mindig, ott ült a hűvös mosoly. Hiába fogadta meg, hogy hűvösen tart távolságot az imponáló hölgyeménytől, úgy tűnt, ő mégsem bánja, ha közeledik. Nem baj, akkor kettősen kell rá tökéletes benyomást keltenie! Egyrészt, mint 3. tisztként, alkalmazottként, másrészt pedig férfiként. A kettő könnyedén összehangolható, s neki eddig is sikeresen ment a kettő - munka és magánélet- elkülönítése, ha netalán valami balul sülne el. Bár őt ismerve, erre nem olyan sok az esély. S talán mégis, hiszen maga elé engedve a lányt súlyos hibát vétett: kilépve az irodából homloka halk, koppanó és borzalmasan fájó találkozást ejtett az ajtófával. S mindez teljes mértékig, csakis az ő hibája! Nem rosszul kinéző, mégis rossz helyen járt s tévedt a szeme, ezért meg is kapta méltó büntetését.
- Néha sikerül elfeledkeznem a magasságomról, és az ajtók méretéről.. - hárította el a kellemetlen szituációt egy kissé viccesebbnek, semmint komolynak szánt megjegyzéssel, majd újfent felajánlotta karját.
- Igazán önfeláldozó voltál, ha a testvéred miatt feladtad a hobbidat, sajnos kevesen képesek ilyesmire. - tett egy apró megjegyzést a lány életével kapcsolatban, és egy melegebbnek szánt mosolyt is mellékelt, csak hogy lássa a hadnagya: tud, ha akar. S mint általában, odakint most is gyönyörű idő volt, így hadnagya aranyossága újabb megvilágítást nyert. Kétségtelen: könnyebb úgy beszélni valakivel, hogy pozitív benyomásunk van róla külsőleg, semmint negatív. A bejáratnál bólintott az őröknek, s leadta fegyvereit- nem kívánt abban az eljárásban részesülni, amit az árulók kapnak, s különben is- könnyen meg tudja magát védeni egy közelharc során is. itt is maga elé engedte hadnagyát, vezessen most ő, s járjon arra, amerre csak akar...

~ Előttem az utódom - Narao-kun bemutatkozása ~

Utálom a sztereotípiákat, roppantul idegesítő amikor egy félmondat, vagy csupán csak egyetlen szó alapján beskatulyázzuk a beszélgetőpartnerünket, aztán minden ami elhangzik onnantól, már szépen illeszkedik a bennünk kialakított képhez. Így volt ez most is, agyam egyből hozzákötötte az egészséges életmódot az előkelő nemesi léthez, mint hozzátartozó alkatrészt. Nem tudtam elképzelni egy udvarias, kifogástalan modorú úriembert kövér zabagépnek, noha kétségtelenül léteztek olyan nemesek is, akik így néztek ki, csak ők arrogánsak voltak és beképzeltek. Időközben azonban komoly dilemmába kerültem a férfi szavait hallva, mivel rám bízta hogy mit akarok. A cseles felajánlás nem csupán arról szólt, hogy a nap melyik szakában eszünk együtt. Sokkal inkább arról, hogy kivetheti-e rám a hálóját vagy sem. Egy ebéd mögött semmiféle mögöttes tartalom nem lenne, a vacsora azonban... az már konkrétan olyan lenne mint egy randi. Hisz' nyilván nem az egyenruhánkat vennénk fel egy ilyen alkalomra, mivel a "szolgálatnak" addigra már vége; meg amúgy is könnyebben folytatható az este esetleg... egyéb tevékenységekkel, egy ebéd után viszont mindenkinek egyértelműen mennie kéne a maga dolgára. A döntés tehát az én kezemben van, randi vagy nem randi, ez itt a kérdés.
- Akkor legyen vacsora.
Közöltem a döntésem. Lehet, hogy később meg fogom bánni, de ha már úgy határoztam, hogy hagyom magam, akkor egyszerűsítsünk a játékszabályokon és hadd kapja meg Narao-kun is a zöld jelzést. Így legalább gyorsan kiderül, hogy helyesen értelmeztem-e a jelzéseit és az is, hogy ha igen, akkor képes lesz-e az elvárásaimat teljesíteni.
- Köszönöm.
Biccentettem az előzékenységet meghálálván és kiléptem az iroda ajtaján, azonban amikor hátrafordultam, hogy bevárjam Naraót, tanúja voltam annak, ahogy a férfi lefejeli az ajtófélfát. Habozás nélkül ugrottam eléje és kihasználva azt, hogy reflexszerűen összegörnyedt és ezzel az én szemmagasságomnak is könnyedén elérhető szintre került a feje, gyorsan megvizsgáltam a bőrfelületet, mely a nyílászáróval találkozott. Megkönnyebbülve vettem tudomásul, miután ellenőrzésképpen végighúztam ujjaimat a homlokán, hogy nem keletkezett maradandó sérülés.
- Jól van, semmiség. Vigyázz magadra, ennyire azért csak nem hiányzik a 4. osztag.
Mosolyogtam fel rá, majd ismét belefűztem karomat az övébe, és immár akadály nélkül haladtunk az épületből kifelé, hogy megtehessük a Féregboly felé vezető nem túl rövid utat.
- Számomra nem volt kérdéses, hogy mit választok. A húgom volt az életem értelme... illetve most is az, de ő még él, így csak ritkán látjuk egymást. És hát már fel is nőtt, nincs rá szüksége hogy gondoskodjak róla.
Kezdtem el fecsegni, de gyorsan el is hallgattam, amikor ráeszméltem hogy már megint Hitominról beszélek. Hihetetlen, hogy egyszerűen képtelen vagyok egy olyan beszélgetést lefolytatni, ahol ő nem kerül szóba >< Tényleg fárasztó lehet a környezetemnek, hogy ennyit locsogok róla, becsülöm a kitartásukat.
- Mondd csak, miért lettél shinigami? Egyáltalán hány éve vagy az?
Kérdeztem, miután kiértünk a szabadba és behatoltunk az osztag épületeit és a speciális börtönt elválasztó erdőbe. Kellemes, meleg idő volt, a délelőtti napsütés pedig kifejezetten vidító hatással volt rám. Illetve nem csak az, jól is éreztem magam Narao-kun társaságában. Persze melyik lány nem örülne egy ilyen lovagias úriember kompániájának? Fel se tűnt, hogy máris odaértünk a Féregboly bejáratához vezető hídhoz, pedig nem is siettünk, kényelmes tempóban sétáltunk.Nekem nem kellett fegyverek leadásával bajlódnom, mivel a zanpakutóm az irodában maradt - ottfelejtettem Mindegy, amúgy se hoztam volna magammal ide.
- További jó munkát.
Paskoltam meg a hozzám közelebb lévő őr vállát elismerően, ahogy beléptünk a barlangépületbe. Ismerős falak köszöntek rám vissza és egy ismerős lépcső, ami a komplexum belsejébe vezetett. Az egyetlen hang a lépteinké és a résekből csöpögő vízé volt a fáklyákkal megvilágított félhomályban. A lépcső végén pedig az a hatalmas ajtó díszelgett, amelynek a túloldalán már a fehér ruhás rabok töltötték mindennapjaikat. Mélyet sóhajtottam és kitártam a bejáratot, fel voltam rá készülve, hogy valaki esetleg egyből nekünk esik. Bár talán a hadnagy és az aktuális gundanchou együttes jelenléte visszatartó erő lesz egyesek számára.
- Mi újság errefelé manapság?
Érdeklődtem Narao-kuntól, de most inkább nem néztem rá, figyelnem kellett, nehogy valami meglepetés érjen. Itt bent bármi megtörténhet és annak az ellenkezője is.

~ Előttem az utódom - Narao-kun ~

Te jó ég, több mint 60 év van köztünk! o.O Igaz ebben a világban másmilyen az idő fogalma, de azért az emberi léptékekhez szokott agyam számára még mindig őrülten hangzik, hogy egy 80+ éves férfival akarok kezdeni. Az én képzeletemben egy aszott öregembernek kéne mellettem sétálnia, nem pedig egy izmos szőke lovagnak. Merthogy még ezen a rendkívül előnytelen ruhán keresztül is látszik, hogy Narao-kun felettébb atletikus testalkattal rendelkezik. Tulajdonképpen ez nem is meglepő, hiszen ide az Onmitsukidouba nem árt a jó fizikum, én sem vagyok neki híján. Ám azért az talán jelent valamit, hogy ha annak ellenére feltűnik az ilyesmi, hogy nem is figyelem külön... igen, azt hiszem vonzalmat érzek ez iránt a férfi iránt, egyszerűen bejönnek az olyan fiúk akik mellett nőnek érezhetem magam - és ez a makulátlan modorú, lovagias fiatalember konkrétan minden gesztusával és tettével érzékeltette, hogy kész megvédeni és elkényeztetni engem.
- Mit szólnál mondjuk... a hét órához az osztag területének főbejárata előtt?
Néztem fel Narao-kunra mosolyogva egy pillanatra, viszonozva a tekintetét, hogy aztán visszatérjek a rabok vizslatásához. Sokan pillantottak fel tevékenységükből érdeklődve, aztán pár pillanat múlva folytatták is a csevejt, játékot, akármit, de volt egy réteg, akiknek látszott a szemén, hogy minden vágyuk a mi halálunk, noha jól lehet mi nem tettünk semmit ellenük. Én jómagam talán 7-8 embert kellett, hogy idehozzak egy év alatt, nekik megvolt hozzá a joguk, hogy gyűlöljenek, de egyiküket sem láttam most. Azonban bármennyire is szabad a foglyok mozgása itt lent, ez mégiscsak egy börtön, és a fogságtól meg a napfény hiányától sokan begolyóznak, erőszakossá válnak előbb-utóbb.
- Volt... Személyes... oka volt.
Válaszoltam kissé elkomorodva, hiszen még mindig hiábavalóan kutattam a szüleim után, és szabadidőm sem volt túl sok erre a tevékenységre jelenleg. A legtöbb, amit tehettem, hogy mindig más körzetbe osztottam be magam őrjáratozni, de úgy, hogy a kapitányi teendőket is nekem kell végeznem, még erre sincs rendesen időm. Egyelőre azonban nem kívántam ezzel traktálni Narao-kunt, bármennyire is szimpatikus számomra a fiú, a magánéletem problémáiba még nem akarom berántani. Hisz' jelen helyzetben még nem gondolhatok többként rá, mint a beosztottamra, és a felettesek nem szokták a privát szférájukkal terhelni őket, pláne nem egy félórányi-órányi ismeretség után.
- Úgy tűnik muszáj lesz bemutatót tartanod a képességeidből...
Jegyeztem meg halkan és baljósan, arra reagálva hogy a fiú nem túl kedves szavait követően rövidesen öt... hat... heten vettek minket körbe észrevétlenül és elállták az utunkat. Hiú ábránd lett volna arra gondolni, hogy meg fogjuk úszni balhé nélkül a túrát.
- Mi van Sakai, egyedül már nem is mered letolni ide a pofád? Hiányoztál nekünk, picim. Mióta dugatod magad ezzel a nyálasképű fasszal? Tényleg, mondd csak hányszor ment végig rajtad az osztag mióta előléptettek?
Lépett előre a "vezetőjük", egy nagydarab, durva vonásokkal megáldott fickó, és állt neki szokás szerint sértegetni engem. Nem titkolt célja volt, hogy ő és a bandája megerőszakoljon egyszer, és nem tántorította el őket az a néhány verés, amit eddig kaptak. Fáradtan sóhajtottam fel, majd hogy egy kicsit húzzam az agyát, hozzábújtam Narao-kunhoz. Remélem nem fogja rossz néven venni a szőke fiú.
- Ne mondd hogy még mindig ennyire fáj, hogy kikosaraztalak.
Feleltem az inzultálásra nyugodtan, nem vagyok olyan akinek egyből elborul az agya, ha sértegetni kezdik. Attól már annál jobban tartottam, hogy Naraónak mi lesz erre a reakciója, hiszen eddig is sötét tekintetekkel illette azokat, akik gyűlölt pillantásokat vetettek felénk, most pedig azzal, hogy ez az alávaló alak felhúzta magát és arra utasította az embereit hogy támadjanak meg minket, megkapta a lehetőséget arra, hogy ne csak a gesztusaival sugározza felém, hogy meg akar védeni az itteni állatoktól. Bár jómagam is könnyedén lezúzhatnám őket, szeretném látni hogy a gundanchou mire képes, így azt hiszem nem fogok közbeavatkozni.

~ Előttem az utódom - Narao-kun ~

Kicsit... meglepett az a hevesség, amivel Narao-kun a védelmemre - és egyben a saját maga védelmére is - kelt. Ami azt illeti, nőként sosem volt egyszerű itt lent, de amíg 3. tisztként szolgáltam, volt alkalmam megszokni az efféle alakok viselkedését, némelyikük még be is fejezte a mocskos utalgatásokat, miután látta hogy nem veszem fel az inzultálást. Én sose voltam az a típus, aki leállna másokat sértegetni és csak akkor osztogattam maflásokat, ha tényleg muszáj volt, önvédelemből. Nem mindenki elvetemült bűnöző itt lenn, pár rabbal talán még barátságot is kötnék ha nem lennének ide bezárva. De a 46-ok Tanácsa úgy döntött, hogy ezek az emberek veszélyesek a Gotei 13 működésére, így menthetetlenül az lett a sorsuk, hogy haláluk napjáig itt raboskodjanak. A fiú a durva szavakat követően azt is megmutatta, hogy nem véletlenül ő most itt a főnök, mindössze néhány gyors atyai pofon kellett hozzá, hogy az összes rosszarcú alak a fájdalomtól torz arccal a földre kerüljön. Míg Narao-kun verekedett, hozzám is közelebb lépett valaki, de miután félreérthetetlen mozdulatokkal utaltam arra, hogy én magasabb rangban vagyok, mint a fiú, inkább letett arról, hogy megpróbálkozzon valamivel.
- Nyugodj meg, nem érdemes miattuk idegesítened magad. Gyere, menjünk!
Próbáltam megnyugtatni, miközben ismét elfogadtam a felajánlott kart és lassan kisétáltunk a barlangból. Ha tudom, hogy ennyire felhúzza magát rajtuk, hatástalanítottam volna őket én magam, de arra tényleg jó volt az egész, hogy felmérjem Narao-kun képességeit. Az összképen csupán a szájából kieső cigi rontott, ami az én értékelésem szerint azt jelentette, hogy nehezen tud egyszerre több dologra koncentrálni, de egyébként elégedett voltam a látottakkal, mint a felettese. És több, mint elégedett, mint nő. Habozás nélkül megvédett a csőcseléktől, mind verbálisan, mind az öklével, amikor szükség volt rá. Nem győztem csodálkozni, hogy még léteznek ennyire lovagias pasik, mint ő. Bár még az is lehet, hogy a kihalásra ítélt fajtájuk utolsó példánya sétál most mellettem. Már csak két dolog kell számomra ahhoz, hogy abszolút tökéletes legyen: nem ártana, ha házias lenne és legyen jó az ágyban Sőt, tulajdonképpen az első pont nem is olyan fontos, hiszen én nem bánom, ha főznöm, mosnom, takarítanom kell, megszoktam már az emberi életemben is, hogy mindig segítek a házimunkában. Ami azt illeti, főzni még imádok is, azt egyébként sem hagynám a páromra. Meg a vasalást sem. Fene tudja miért, de én szeretek vasalni is.
- Köszönöm, hogy a védelmemre keltél, én hősöm
Incselkedtem Narao-kunnal miután kiléptünk a Féregboly területéről, és egy puszit nyomtam az arcára hálám jelélül. És egyben búcsúzóul is, mivel ahogy ő is mondta, az esti randi előtt még el kell intéznem pár... sok feladatomat. Példának okáért fel kell írnom a határidőnaplómba ezt az extra napirendi pontot, mert képes vagyok rá, hogy kimenjen a fejemből :/ Pedig úgy érzem ez nem csak egy szimpla vacsora lesz, hanem egy igencsak izgalmas, és remélhetőleg felettébb szórakoztató randi, egy olyan sráccal, akibe azt hiszem simán bele tudnék esni.

Szolgálatra jelentkeznek

Szolgálatra jelentkeznek

Nem győzöm néhány osztagtagnak elmagyarázni a hatalmas különbséget szakézgatás és meditálás között. A meditáció nem pihenés; ugyan van pihentető mellékhatása, ugyanúgy a mindennapi edzés része. Ép testben ép lélek, s zanpakutoddal is lényegesen feljavítod a kapcsolatodat azáltal, hogy gyakrabban, napi szinten lépsz kommunikációba vele, és most nem arról beszélek, ahogyan egyesek teljesen véletlenszerűen kezdenek el vitatkozni zanpakutójuk szellemével. Ez egy mélyebb kapcsolatot biztosít a shinigami és a lélekölője között, ugyanezt pedig nem képes visszaadni semmi más. Ha igazán hatékony szeretnél lenni a harcban, akkor nem csak a tested edzed, de lelkivilágod is kiegyensúlyozott lesz. Ezt nem pótolhatja a magányos szakézgatás, hiszen nem szórakozás, hanem kemény önmegismerő munka révén elérhető állapot.
Most azonban nem igazán van időm arra, hogy minderről felvilágosítsam a tisztet… Majd megteszem ugyanezt, ha végre kiléptünk erről a helyről. Egyszerűen nem szeretek itt lenni. Hiába tudom, hogy erősebb vagyok az itt ténfergő raboknál, nem tudom magam biztonságban érezni. Ilyenkor jobb, ha egyszerűen kiürítem az agyam, s minden érzelmet elzárok magamban, hiszen ezekre a foglyokra még mosolyt sem érdemes pazarolni… Igaz, legalább azt képes vagyok így elhitetni, hogy tulajdonképpen semmi gondom nincs az égadta világon, ezáltal egy újabb védelmi vonalat felállítva. Talán egyedül az igazán veszélyes rabok némelyikétől kellene tartanom, már amennyiben nem lennének legyengítve azon nagy hatalomra szert tett shinigamik, akiket a Féregboly magáncelláiban tartunk elzárva.
Váratlan fordulat, amikor olybá tűnik, hogy az egyik rab ismeri Kojiro-sant. Bár számomra tökéletes az új helyzet, hiszen így a háttérbe húzódhatok, s figyelhetem az új tag reakcióit. Minden körülmény adott a tesztem elvégzéséhez, természetesen anélkül, hogy az új tag tudná, miféle indíttatásoktól vezérelve is kísértem ide.
A felém repülő kavics nagyon nem zavar, hiszen villámgyorsan képes lettem volna kitérni előle, Kojiro-santól azonban igazán gáláns, hogy próbál védeni. Itt nem nőként tekintenek Rám, hanem az első számú ellenségükre. Már csak mellékes, hogy néhanapján újra és újra elsütik ugyanazokat a hím soviniszta vicceiket, azonban az évtizedek alatt, ha valamit, akkor az ilyen helyzetek kezelését megtanultam. Persze, biztosan vannak olyanok, akik valami elmés beszólással próbálnának visszavágni, ám én nem ilyen vagyok. Helyette viszont szavak nélkül, a metakommunikáció eszközeivel képes vagyok rádöbbenteni bárkit, hogy mennyire jelentéktelen is valójában.
- Pontosan az. Hiszen ki más védené meg Soul Societyt saját magától, ha nem mi? – mosolygok rá elégedetten Kojiro-sanra. Éleslátása kifizetődő, hiszen válasza valóban helyt áll.
A kicsit tagbaszakadt rab ezen pillanatot választja ki arra, hogy végre cselekedjen. Az újoncot szemeli ki célpontnak, ám ezzel elindít egy láncreakciót, s a csoportban lévő összes többi rab is egyként támad ránk. Nem képviselnek nagy haderőt, hiszen zanpakutoval nem rendelkeznek, legfeljebb puszta fizikai erővel, azonban a börtönkomplexum keretein belül nincs annyi lehetőségük fitten tartani önmagukat, mint nekünk.
Egy elhajlással könnyedén hajlok el a két oldalról felém irányuló támadás elől, majd néhány egyszerű alapfogással sikerül a földre terítenem a két hústornyot, hogy utána a harmadik bátor és lelkes vállalkozó is hangosan nyekkenhessen a kemény földön. Ha nekik ez jó… Kidoukat szintén nem tanácsos itt használni, itt csak a saját fizikai erődön támaszkodhatsz. Úgy látom, az új tag is képes elboldogulni a helyzettel, s nem érte olyan nagy meglepetésként a támadás. Neki két rabot, közülük egy régi osztagtársát kell semlegesítenie – az internálási egység elérhető tagjai máris cselekednek azért, hogy a verekedés ne fajuljon el. Különben sem edzeni jöttem…
- Ez lenne hát az Onmitsukidou újabb titka. Erről senkinek, hangsúlyozom, senkinek sem beszélhetsz. Azon shinigamik és lelkek kerülnek ide, akiket túl veszélyesnek tartanak. Többségük ugyan nem vétett semmit, legfeljebb kisebb kihágások, azonban mi csak a végrehajtó szervezet vagyunk, nem mi döntjük el, kik kerülnek ide. – magyarázom el a szituációt, miközben a lecsillapodni nem akaró rabokat méregetem. Már foglalkoznak velük mások, hiszen nekem most fontosabb dolgom van, mint eltörni pár csontot. Mondjuk azért remélem, hogy hallja is, amit mondok, mert kiabálni nem akarok, azonban jóval magasabb nálam legalább egy fejjel, nem beszélve arról, hogy igen zajos itt a környezet.
- Afféle rendfenntartó szervezetként is működünk, s feladatköreink közé ez is beletartozik. Képességei és tapasztalata révén én más feladatot jelölnék meg hatáskörének. A Keirataiba osztom, Sakai Kotomi vezetése alá. Feladata a szökött bűnözők elfogása, valamint Seireitei megfigyelése; a többiről majd Kotomi-chan felvilágosítja Önt. A holnapi nap kérem, haladéktalanul keresse fel… Ja, és üzenem neki, hogy finom volt a csokitorta, köszönöm szépen, hozhat máskor is, és Miyoko is imádta. ><;;;;;; ^^ – vezetem ki magunkat, hiszen éppen eleget láttunk, nekem pedig még így is lenne elég tennivalóm… De előbb, ha már sütiről volt szó… Sütiiii! *.* Csak említeni kellett, és máris megéheztem valamire… Azt hiszem, az lesz, hogy visszamegyek az irodába a sütikért és kimegyünk a kertbe macskázni meg süteményt zabbantani és akkor minden jó lesz! *.* Közben pedig még arról is felvilágosíthatom Kojiro-sant, hogy mennyire más a meditáció a szakézgatásnál, és az majd valamiért jó lesz nekem.

Szolgálatra jelentkeznek

Természetesen Nekem is megvan a magam becsületkódexe… Azonban ahogyan az egy shinigaminál természetesnek kell lennie, az első a Gotei 13 és Soul Society védelme. Ezért vállaltam el a kapitányi feladatokat ahelyett, hogy a kényelmes, megszokott és tökéletesen ismert, hadnagyság címén végzett, amúgy kifejezetten stresszmentes feladatokat folytassam. Igen, egyre gyakrabban fordul elő, hogy kicsúszok a határidőkből, s szégyenszemre kések némelyik jelentéssel, hiszen egyszerűen képtelen voltam ennyi idő után is olyan időbeosztást találni, ami pont megfelelően lendíti előre munkám, hatékonyabbá s eredményesebbé téve azt. Az edzések mellett még ott a rengeteg eligazítás, amivel foglalkoznom kell, valamint a kisebb-nagyobb rajtaütések megszervezésében is ki kell vennem a részem, és akkor még ott vannak az ilyen-olyan gyűlések, aztán még nem is láttam egész nap a világegyetem legeslegédesebb kislányát, meg nem sétáltattam Macskát, ráadásul Kai-al sem volt egy szabad óránk sem! Emiatt van néha bűntudatom is, amikor néhanapján lelátogatok az osztag fürdőjébe lazítani egyet, hiszen igazán nem érdemlem meg, amikor éppen csak sikerül összetartani az osztagot. Egyértelmű, módszereimen valamit javítanom kell, hogy még inkább megfeleljek pozíciómra, s ezáltal segíthessem a Gotei 13-at.
Bízok benne, Kotomi vezetése alatt sikerül majd beilleszkednie az osztagba, valamint beváltja elvárásaimat is vele kapcsolatban. Mert nekem olyanok is vannak… Persze nem olyan nagy dolgok, csak annyi, hogy száztíz százalékot beleadjon teljesítményébe, de azt hiszem, ez teljesen érthető. Nincs szükségünk olyanokra, akik csak fél szívvel végzik munkájukat. Hiszen mi, shinigamik első sorban katonák vagyunk… nem emberek.
- Remek. ^.^ – veszem fel fesztelenebb, kedvesebb arcom, hiszen pont azt a választ kaptam, amit reméltem is, hogy kapni fogok. Ugyan Kojiro-san nem tud róla, bizonyára elkerülte a figyelmét, de előzőleg már aláírtam vele a szerződését, melyben titoktartásra köteleztem. Mindezt természetesen a Féregbolyba való vezetése előtt, de hiszen ára van annak, hogy turistaként nézelődhess szabadon. Ezek hadititkoknak számítanak, s sajnálatos módon nem olyan egyszerű rendbe tenni a pletykálkodás okozta kárt. Természetesen ha valaki elszólja magát, már keményebb büntetésben részesül, mintsem a börtönkomplexumba való kerülés, hiszen olyan bűnt követ el, ami felett nem lehet csak úgy szemet hunyni.
- Miyoko a világ legszebb és legokosabb és legaranyosabb és legjobb kislánya! *.* – fankodok önkívületi állapotban egy sort Miyokoról, aki nélkül az élet elképzelhetetlen. Egy csoda, aminek meg kellett születnie. Mindent imádok benne; a szőke fürtjeit, a hatalmas, mégis elegáns mosolyát, de még a lila szemeit is, amikről nem tudom eldönteni, hogy tőlem vagy Kai-tól örökölte inkább, hiszen mindkettőnk ezzel a genetikával van megáldva.
- Szóval, Miyoko a kislányom… A vőlegényemmel már tervezzük a házasságot is, de mit mondhatnék, ha két kapitány egyben szülő is, nem sok szabadidőd marad ilyenek megszervezésére és lebonyolítására… – vakarom zavartan tarkómat Macskasétáltatás közben. Ő azonban hirtelen az egyik bokor felé kezd húzni, ami nem igazán megszokott tőle. Tény, hogy amúgy egy lusta dög és egy nagy kemper, viszont termetes és erős kutya, ha akarna, könnyedén végighúzhatna egész Seireitei-en. Már attól is kiakadnak páran, hogy ekkora kutyám van, mert hát na, nem nézik ki belőlem, elég alacsonyra születtem, ilyen a genetikám… >.<
Macska sikeresen egy bokorhoz húz, ám boldog felugatását fájdalmas nyüszítés szakítja félbe; orrán kisebb seb tátong, s sikerül megpillantani az elkövetőt is, egy vézna, remegő, s dühödten fújtató macska képében. Mármint most igazi macska, nem Macska macska, értitek.
- Ijj… Azt hiszem, le kell fújnom a kertes sütizgetést, ne haragudjon. T-T Elég szépen megkapta az a cica, Macska pedig nem igazán bírja a stresszt, se a fájdalmat. – guggolok le Macska mellé, aki nem éppen bátorságáról tesz tanúbizonyságot, hiszen látom rajta, hogy a legszívesebben inkább elmenekülne. Aztán elmagyarázom neki, hogy merre van a szállása és melyik szoba az övé; eltévedni nem nagyon lehet, hiszen elég jellegzetesek errefele az épületek, ráadásul ha megkérdez valakit, az biztosan útba igazítja.
- Szóval, a legközelebbi viszontlátásra. Ha a továbbiakban bármiféle kérdése van, forduljon szakaszvezetőjéhez, egyben hadnagyához bizalommal. – búcsúzok egy félénk mosolyt megvillantva, s próbálom húzni magammal az irodába Macskát. Tudtam róla, hogy már nagyon öreg, és azt is, hogy lusta, na de hogy gyáva is legyen? :/

*Csodás napnak tűnik minden jelenleg. Talán azért is tűnhet annak, hisz egy ideje már fent vagyok hála Nadeshikonak. alparancsnoknak kinevezett jobbomra időnként rá bízhatok egy- két órát, hogy szabadidőmben utolérjem magam a papírmunkákban. Rengeteg átnézendő aktában, és pszichológiai statisztikában vagyok elmerülve, amikor különös információt súg a fülembe egy internálási tiszt. Elméletileg oda lent minden a legnagyobb rendben, kivéve az egyik mélységi cellában. Valamiféleképpen kinyílt egy rendkívülien értékes rabnak a cellája; de már elhárították a bajt. Nagyon úgy néz ki, hogy a 003-as rabot át kell helyezni a tanács alatt elhelyezett speciális börtönszakaszba. Egyáltalán nem tetszik nekem ez a mostani herce-hurca..technikai fejlesztésekre is szükség lenne. Néhány perccel, hogy elintem a beosztottamat, kopogtatásra leszek figyelmes. Felsóhajtva teszem félre a tornyosulú aktákat, s inkább magam elé húzom a már rég kihűlt teámat.*
- Bejönni. *Röviden fejezem ki engedélyemet, mivel fogalmam sincs, hogy ilyen órákban miféle ügyekkel kereshetnek még. Tekintetem kissé élesen szürkévé avanzsálódik, ahogyan a belépő egyenruhájáról megállapítom a szakasz jellemzőjét. Túl sok ideje vagyok már a Nibantai tagja ahhoz, hogy felismerjem bizonyos szakaszok jellemzőit. Ilyen például az öltözet. Ugyanakkor a keigunban töltött évek is mély tapasztalatokkal szolgáltak. Komolyan billentem oldalra némelyest fejem, amikor számomra is nyilvánvalóvá válik, hogy a „Névtelen egység parancsnoka“ a látogató delikvens. Beleiszok teámba, míg intek neki, hogy nyugodtan foglaljon helyet. Bár magának az egységnek feladata az osztagon belül is titkos, de azért valamit lehet róluk tudni; de csak ha valaki volt a keigun tagja is. A két szakasz szoros összeköttetésben áll, így fontos elem az onmitsukidou működésében. Érkezése bizonyára nem a puszta véletleneken alapuló, pláne, hogy kiléte még az én szemeimnek is behatárolatlan. Nem is számít igazából, hogy ki ő. Ebben az osztagban úgysem az számít, hogy kinek mi a neve; hanem a rangbéli beosztások döntenek mindenféle feladatról. Féregboly parancsnokként sok olyasmit látok át, amit mások nem biztos. Való igaz, hogy szinte patkány fészek az egész...de milyen lehet az, aki ezt az egész patkányfészket vezeti?*
- Üdvözlöm, Yonseki. Fon Seiran vagyok. *Intézek valamiféle formalitást felé, pedig pontosan tisztában vagyok, hogy erre semmi szükség nem volna. Az én nevem nem hogy titkos, de igazából még hírhedt is az osztagon belül. Valamiféle szörnyetegnek tartanak, aki a valaha volt legtovább élő, szolgáló kanritaios az osztag történelmében. Igazából elvárt is a családomon belül. Testvérem Soi a Nibantai kapitánya volt egykor, visszavonulása előtt. Eléggé nehezen venné, ha szégyent hoznék a Fon-ház hírnevére. Mindenesetre felhúzom szemöldökömet, amikor a 46-ok tanácsát említik meg előttem. Nem sűrű eset az ilyen, amikor egy rap felszabadítására adnak lehetőséget. Évtizedenként jó ha egy shinigami szabadulhat fel, az is valaki különleges lehet. Tehát a yonseki elmondása szerint a 415-ös rabról lesz szó. Megköszörülöm torkom, amikor Sakai fukutaichout emlegetik, s behunyom szemem. Nem a nővel szemben tanusított véleménykinyílvánításról van szó, hanem egyszerűen Kuroda-san életének fordulópontját nyomatékosítottam meg.*
- 415- ös rab nem más, mint Kojiro Kuroda, egykori szakaszparancsnok, majd lefokozott szakasz tiszt. Megváltozott viselkedése okán az Internálási egység C415- ös cellájába helyeztem. Zanpakutoja a leltár 612-es fiókjában, kidou pecsét alatt áll. *Fejből elmondom neki az esettel kapcsolatos alapiformációkat. Mint parancsnok, egy fajta kötelességérzet a számomra, hogy a különleges rabok statisztikáit kívülről ismerjem. Memóriám most sem hagy cserben; majd fel állok.*
- Kojiro Kuroda állapotát egy különleges tárgy idézte elő. Idegi felborulását az egyik szeme helyén található idegen tárgy okozza. Hetek óta személyes kezelésem alatt áll, ám mindezidáig sikertelenséget értem el a „szem“ eltávolításában. Mindazonáltal vannak tiszta pillanati, amikor tökéletesen megfelel egy szenvedő, kétségbeesett shinigami leírásának. Tehát úgy vélem, a 415- ös rab felszabadítása a „szem“ eltávolításával lehetséges. De mielőtt mélyebbről analizálnánk az esetet, úgy látom jónak, ha maga is megfigyeli az alanyt. A fukutaichou ismeri a Muken szabályait, s tudja mi alapján juthat el a C415-ös cellához. *Már indítok is egy pokollepkét ama információval a fukutaichounak, hogy C415-nél várjuk fegyvertelenül természetesen. Ezt követően intek egyet a yonsekinek, hogy kövessen a Muken bejáratához. Az irodám egytolóajtaja mögött pedig egy folyosó rejtőzik. E folyosón keresztül sokkal rövidebb az út a muken bejáratához.*
- A kint várakozó beosztottjainak azonban nem engedélyezem a belépést a börtönbe, remélem megérti. *Nyilvánvaló tény volt, hogy annál okosabb vagyok, hogy elhiggyem, hogy kíséret nélkül érkezett. Mindazonáltal biztonsági okokból is csak nagyon ritkák azon esetek, amikor akár az osztag kapitánya is letér a Féregbolyba. Soul Societyban ez egy úgymond tiltott terep, ahová mindennapos lejárása csak a szakasz tagjainak lehetséges; az is csupán munkaköri leírások szerint. Amikor pedig megérkezünk a börtön bejáratához, két Internálási tiszt áll elénk, akiknek sjaát fegyvereimet adom le; Yonsekire pillantok.* - Biztonsági okokból kifolyólag minden fegyverét adja le a tisztjeimnek. Ne aggódjon, nem lesz baja semminek. *Ha mindezen a formalitáson túlesünk, nem beszélve az ujjlenyomat készítéséről, ami az esetleges álcázott rabok kiszabadulását küszöböli ki; akkor végre megnyíl előttünk a börtön. A börtön kapujának megnyílása után egy előtérbe kerülünk, ahol a négy őr meghajlással üdvözöl minket. Titkos kézjelekkel adom ki elsődleges parancsom, hogy az ajtót megnyithatják előttünk. A megnyitást követően egy hatalmas erkélyen találhatjuk magunkat, ahol Shihouin Nadeshiko máris üdvözöl. Bólintásommal viszonzom neki munkáját, aztán valami olyasmi tárulhat kivételesen a Yonseki szemei elé, amit nem sokat láthattak eddig. Soul Society börtönében élő rabok tömörülését, a borult elmék gyülekezetét. Érkezésemre sokan felpillantanak az erkélyre, én pedig biccentek egyet nekik. Furcsa fény csillan meg szemeimben, hisz tudom, hogy oda lent megannyian félik személyem. Elmolyodom, a szakaszparancsnokra pillantok.*
- Nos, mehetünk? *Jobb oldalt egy lépcső vezet le a rabok közé, aztán a lent elterülő hatalmas teremből fognak különböző járatok elindulni. A járatok felett sziklákba vésve lehet megkülönböztetni a célt. Tehát nem nehéz kitalálni, hogy „A“ -tól egészen „Z“- ig vannak járatok. S mi a „C“ típusú cellák 415-ös helyét keressük. Mondjuk egészen furcsa, hogy az „A“ járat látszólag nem is létezik. Felsóhajtok, hiszen, ha belegondolok, hogy az „A“-ban miféle rabok vannak...ők halálra vannak szószerint ítélve. Akárcsak Aizen Sousuke, aki az „A“ börtön legutolsó cellájába, a tiszta poklot szimbolizáló rejteket idézi fel. Betérve a megfelelő járatba, a homályos, fáklyákkal kivilágított cellasorok közt perceken belül megérkezünk a kidou rácsokkal ellátott cellához. E cellában egy székhez, kidou láncokkal kötözve találhatjuk az éppen megfáradt shinigamit.*
- Délután van, Kuroda. Hogy vagy? Még mindig? *Érdeklődöm a shinigami állapotáról. Ilyesmit tőlem aligha láthattak még az osztagon belül, de most őszinte sajnálattal vagyok képes nézni egy shinigamira. Érdekel, hogy azóta miképp változott meg az állapota. Kénytelenek voltunk lekötni önveszélyessége okán, talán így még ide lent is élhet pár évet; feltéve, ha mégis itt maradna.*

Eltelt néhány hét azóta, hogy Kojiro-kun rám támadott, és kénytelen voltam olyan jelentést tenni, ami őt a Féregbolyba juttatta. Szinte teljesen bizonyos voltam benne, hogy valami ismeretlen erő vezérelte a cselekedeteit aznap, és nem volt önmaga. Azonban nem tehettem mást, le kellett írnom az igazat, ferdítések nélkül. Kötelességem, és nem volt rá semmi okom, hogy megszegjem. Figyelembe kellett vennem, hogy másra is rátámadhat egy-egy ilyen kirohanásban, és nem mindenki képes magát úgy megvédeni, mint én. Ha az alakulatom egy tisztjével történik ugyanez, talán ma már eggyel kevesebben szolgálnának alattam. Kojiro-kun az egyik legerősebb tagja az osztagnak... vagyis hát volt, hiszen jelenleg csak egy rab a föld alatti börtönünkben, nem shinigami. Nem aludtam túl jól az ezt követő pár napban, és ilyenkor mindig elgondolkodok, hogy valóban nekem való-e ez a munka. Hogy talán nem illenék-e jobban egy másik osztagba, ahol egyszerűen csak az lenne a feladatom, hogy fenntartsam a lelkek körfogásának egyensúlyát? Mennyivel egyszerűbb az... egy lidérc csak távolról emlékeztet egy emberre, nincs utána lelkiismeret-furdalásom, hogy helyesen cselekedtem-e. Ráadásul Naraku taichou, aki felfedezte a tehetségemet, már rég nincs, és sokan távoztak a nibantaiból, akik idekötöttek. A folytonos változásban egy ideje már elvesztem, tisztek jönnek-mennek, nekem pedig nehezemre esett kapocsra lelni az új gundanchouk esetében. Veracchin kívül talán még a Shihouin-testvérek azok, akiktől egyáltalán nem idegenkedek, de ők meg nemesek. Főnemesek, mint Takeo-kun. Ők is egy nagyon más világhoz tartoznak. Nagyon hálás vagyok Kei-channak azért, hogy most itt van mellettem, nélküle lehet, hogy nem bírnám ki. Így azonban, hogy majd' minden nap odabújhatok hozzá, megnyugszom és képes vagyok pozitívan tekinteni a világra, melyben élek.
Most éppen a Féregboly felé tartottam, keresztülcsörtetve az erdőn, mely elválasztotta a létesítményt az osztag barakkjaitól. A yonsekitől kaptam üzenetet, miszerint meg kell jelennem Kojiro-kun ügyében, bár halvány lila gőzöm se volt, hogy mit szeretnének tőlem. Semmi hírem nem volt a férfiról, mióta a taichou ítélkezett felette. Ami azt illeti, a Féregbolyban is régen jártam tulajdonképpen, semmi dolgom nem volt ott. Körülbelül azóta, hogy Naracchi elhagyott. Az ösvényen járva a kezemen lévő kötést igazgattam, mely azt a sérülést takarta, amit a Sacchan elleni tréningemből szedtem össze. Kezdtem úgy érezni, hogy megint rám jönnek lassan a negatív gondolatok, szóval inkább megráztam a fejemet és az útra koncentráltam, majd kicsit később a jegyzetfüzetemre, ahová egy C415 jelű kódot írtam pár perccel ezelőtt. Egy cellaszám. Lassacskán leesett, hogy akkor talán Kojiro-kun külön cellát kapott, bár én nem véltem annyira veszélyesnek, főleg fegyvertelenül, hogy erre a sorsra jusson. Vajon ez Seiran-kun döntése volt?
- Ohayou! ^^ - köszöntem egyszerűen a bejáratnál álló őröknek, és hagytam, hogy végezzék a dolgukat, azaz megnézzék, nincs-e nálam fegyver. Otthon hagytam mind a zanpakutoum, mind a kardjaimat, hiszen eleve tudtam, hogy ide jövök, szóval nem volt okom magammal hozni. Amint bebocsátást nyertem, picit eltöprengtem, hogy akkor merre is kéne elindulnom, de némi kóválygás után rátaláltam a magáncellákhoz vezető lépcsőre, no meg folyosókra.
- Ohayou, Shina-chan! A-a-aaa... C415-öshöz jöttem a yonseki és Seiran-kun kérésére - adtam a papírosomra pillantva egy gyors tájékoztatást mosolyogva Nadeshikonak, mikor a cellablokkhoz értem, és miután megkaptam az engedélyt a belépésre, még jó munkát kívántam neki, mielőtt elindultam volna utam utolsó szakaszára. Pár percen belül meg is érkeztem, és a két férfit meglátva egy mély sóhajjal nyugtáztam, hogy most hivatalos munka következik... vagy valami olyasmi. Megköszörültem a torkomat, majd odaléptem hozzájuk.
- Miben lehetek a segítségetekre? - kérdeztem félig-meddig komoly hangnemmel, majd vetettem egy pillantást a fogolyra, azaz Kojiro-kunra is. Volt bennem még mindig egy kis tüske azok miatt a dolgok miatt, amit a fejemhez vágott, bár nagy részüket elfelejtettem igazából már. Csak azt tudtam, hogy sértő dolgokat mondott. Tekintetem ezután visszatévedt Seiran-kunra és a maszkos alakra, hiszen vártam tőlük némi magyarázatot arra, hogy mit is keresek én itt most.

Spoiler:

- Gomb, gomb, kinél van a gomb? Te tudod kinél van a gomb, Kojiro? Persze hogy nem tudod, honnan is tudhatnád. Itt vagy bezárva. Hogy mondod? Hogy Én is? Persze, közösen vagyunk, csak egy gond van, hogy Veled ellentétben, meg tudok szökni, ha akarok. De nem akarok, még nem. Vicces itt lenni, az a sok kétségbeesett arc, amiket láttam. Az a nevetséges shinigami, aki néhányszor már meglátogatott. Akinek esdekeltem, mintha Te lettél volna. Alig bírtam ki röhögés nélkül. Látni a sajnálatot a szemében, sajnált Téged, érted? Persze, hogy érted, mindenki csak sajnált, lenézett, keserű voltál számukra, mint a bűzös epe. Persze néha tényleg sikerült kitörnöd és visszakapni a tested, de sokra nem mentél vele, ostoba marha.- így telnek lekötözött napjaik, mindketten jelen vannak, ám mégis csak az egyikük beszél. Aki jelenleg a test, és az erő gazdája, még az eredeti tulaj… valahol egy sötét kis sarokban rejtőzik, és várja a végét az egésznek. Feladhatná, ám valami nem engedi, konoksága miatt folyamatosan átéli élete legrosszabb pontjait. A Másik pedig várja, hogy végre feladja, és mindenestül bekebelezhesse a testet. Kiszabaduljon végleg az elnyomás alól, kedvére formálhassa a testet, és visszatérjen az életbe.
Ismét beszélni kezdett, a hangja telivolt élvezettel, bár elég elmebeteg volt az a hang.
- Emlékszel? Én igen. Milyen jó érzés volt, amikor megvágtad azt a nőt, ahogy a penge szelte a húsát, ahogy a vére folyt. Ismerd csak el, élvezted. Én beleborzongtam, áradt a gonosz azon a helyen, és a központja voltál. Csak egy kis lökés kellett volna, és magadtól adod át az egészet. De így is jó, csak idő kérdése, és eltűnsz, végleg. Nem, ne áltasd magad. Holmi kis álmok, ábrándok, hogy a lovasság a segítségedre fog majd sietni. Elrohad a lelked, végleg elpusztul, és nem fogsz újraszületni, a létezésed semmis lesz. Még Én csecsemők koponyájából fogom a vért inni, és enni a húsúkat, addigra már arra se fognak emlékezni, hogy ki is volt az a Kojiro Kuroda. Sőt, emlékezek másra is, a nőid érintésére, a csókjaik melegére, milyen puhák voltak azok az ajkak, és a kebleik. Csodálatos érzés volt, Te pedig eldobtad ezt mindent, mert gyenge voltál. Oh, te szerencsétlen szemét.- lassan végignyalta az ajkát, és hangos nevetésben tört ki, ami a betöltötte a kis celláját, a falról visszaverődött, és talán a folyóson is hallani lehetett.
Külön cellában volt, mert elméletileg önveszélyes volt… tévedés, más rabokra volt veszélyes. Bár lehet azért se engedték volna, hogy szabadon járkáljon, mert az arcán tovább terjedt a fekete erezet. Már a felét beborította, és elindult lefele a nyakán. Vicces a számára nézni, ahogy rá akartak jönni arra, hogy mi is okozza ezt az egészet, néha nevetett is, néha csak mosolyogva hagyta az egészet. A szemét fedő vászonra se volt már szüksége, rejtegetni felesleges. S’ már más is látszott, a beültetett szem is. Fekete volt, és benne egy vörös pentagramma, ami vörösen izzik. Túlvilági látványt kölcsönözhetett az egésznek. Ahogy egyedül ült, lekötözve, a sötétben, a feje előre bukva, a haja az arcába lógott, és csak egy démoni jelkép adott fényt. Kivéve, amikor látogatni jöttek, akkor némileg több világosság volt. Ahogy most is. Az egyedüllétnek van egy előnye is, az érzékek ki tudnak élesedni. Már távolról hallotta a lépések zaját, ám nem emelte fel a tekintettét, csak vigyorogva nézte tovább a padlót. Mikor megszólították, akkor is csak mered lefelé.
- Nocsak, kik járultak a sivár rácsaim elé? Ha ezt tudom, kitakarítottam volna. És elnézést, hogy nem állok fel, éppen lekötnek a gondok. Nofene, már délután lenne? Nocsak, akkor lehet késik az órám, oh, mikre gondolok, nincs is órám. De azért köszönöm a kérdést, remekül vagyok, bár kicsit több kényelmet el tudnék viselni, esetleg valami szórakozásra alkalmas tárgyat. Talán egy lelket, igen, az szerintem jó lenne. Csodás érzés lenne beleszúrni egy kést, vagy kardot. Hallottál már csecsemőt sírni a szúrt sebtől? Én igen, sőt, okoztam már. Felemelő érzés, próbáld ki egyszer, tudom ajánlani. És igen, még mindig elég kényelmetlen, de majd csak megszokom valahogy. Bár nem tervezem, hogy sokáig maradok.- ha arra vártak választ, hogy vajon Kojiro a test ura, nos, akkor azt már tudják.
Önelégült vigyorba fordult az ajka, és egy hang miatt, most felemelte a fejét. Enyhén balra döntötte, és úgy nézte a hadnagyot, mint aki valami finom falatot lát. Mikor megszólalt, a szavai teli voltak gúnnyal, önteltséggel, és vidámsággal.
- Kit látnak a szemeim? Csak nem hiányzott egy régi arc látványa? Talán kicsit másabb, mint amire emlékszel. Hehehehe. De azért remélem tetszik a látvány. De mi ez a nagy látogatás? Hárman is? Talán kivégzés lesz, vagy vallatás? Remélem a második, tudok pár remek tippet, ami a hasznotokra lehet a kínzással egybekötött vallatás közben. Áh, de megtenném, bárcsak megkínozhatnék valakit.- lassan ingatta jobbra-balra a fejét, majd körbe-körbe mozgatta, végül ismét csak megállt, és továbbra is a hadnagyot bámulta, ajkán gonosz vigyorral, a megmaradt szemében a gyilkolás vágyával, a másik pedig… csak ott volt.
- Tudjátok, hogy miből készül a legjobb térkép? Emberi, vagy bármilyen gyerekek bőréből. Finom puha, és selymes, még nem ráncolták be a gondok. A titka az, hogy élve kell megnyúzni, és amikor még friss, akkor pácolni kell egy kevéske alkoholban, nagyon kevésben, majd egy kis vér, és kisimítani, utána hagyni, hogy száradjon, úgy egy vagy két napig, és már lehet is rá rajzolni. Sok aranyos kis gyerekre emlékezek, a saját, és Kojiro fejéből is, talán, ha szépen kérném, akkor kapnék párat. Mit gondolnak? A kapitány megengedné?- torz szavak mellé, torz vigyor, a hangjából sütőt, hogy megtenné.- Oh, a kapitány, micsoda csodás teste van, biztos vagyok abban, hogy elgondolkoztatok már azon, milyen lehet hozzábújni, érezni a teste melegét, a finom ujjacskái érintését, és istenesen megbaszni.- tovább vigyorgott, és közben a szemei gyorsan jártak, egyik vendégről a másikra.- Tudom, hogy már járt a fejetekben, hogy jár a kapitányban a farkatok, vagy éppen hölgy esetében a nyelve. Bár… lehet, ha elmentek innen, akkor közösen szórakoztok el a drága hadnaggyal. Engemet pedig itt hagytok, és kihagytok az élvezetből, micsoda bajtársiasság. Hehe…hehehehe...- a fejét hátravetette, hisztérikus, és elmebeteg röhögésben tört ki. Majd hirtelen abbamarad, és vigyorogva néz a többiekre.

*Nos, számíthattam arra, hogy a dolgok nem fognak ilyen könnyen menni. Szándékosan tettem Kurodát ilyen félre eső helyre; pontosan azért, hogy mások szemeitől elzárva foglalkozhassak vele. Tudtam, hogy valahol ott van Ő, csak az egyik szeme teszi ilyen őrültté. Más szóval van esélye a szabadulásra, én pedig meg akarom neki adni ezt a lehetőséget. Nem csupán azért, mert a 2. osztag tagja volt, hanem mert ha már van lehetőség, hogy legalább egy valaki megszabaduljon ettől a helytől...akkor nekem meg kell adnom a lehetőséget erre. Így aztán, miután elértem, hogy Kurodával váltsak néhány olyan mondatot, amikor magánál volt..eldöntöttem. Eldöntöttem, hogy nem fogom annyiban hagyni ezt, és küzdeni fogok azért, hogy újra teljes életet élhessen. Gondoltam, hogy a találkozás nem lesz olyan idilli, de ennél azért jobbra számítottam. Közben egy biccentéssel üdvözlöm Kotomi-sant, de tekintetemet nem veszem le a rabról. Oldalra billentem fejem a férfi szavai okán, és egy keserű mosoly uralkodik el arcizmaimon.*
- Nem hinném, hogy szórakozni akarnánk olyan hölgyekkel, mint ők. Ugyan már, tudom én, hogy nem bántanál itt te senkit! *Kacsintok rá meglehetősen barátságosan, idegesítő mosolyommal. Egy olyan mosolyt öltök az arcomra, ami egy őrült számára is idegesítő lehet; hát még a környezetemben levők számára. Nem tudok ridegen nézni rá, amikor tudatában vagyok annak, hogy beteg. Valamiképpen biztosan előhozhatom belőle az igazi Kurodát, még ha csak két percre is, valahogyan muszáj lesz. Főleg, mielőtt megszületne a döntés az amnesztiáját illetően. Genkire, és Kotomira pillantok.*
- Nincs túl só állapotban. Az egyik szeme egy mesterséges szem, ami nem egy egyszerű szem. Gonosz, és folyamatosan fertőzi; én úgy látom, hogy rehabilitálható volna a szem kivételével majd az alannyal való foglalkoztatásokkal. Ha sikerül kihoznom belőle most egy kis értelmet; Kotomi, szerinted van esélye annak, hogy felelősséget vállalhassak érte? Minek után rehabilitálva lenne, áthelyeztetnénk az Internáláshoz, hogy magam felügyelhessem. *Adok előre egy alternatívát, habár ez alatt az a nevetés kissé idegesítő. Örülnék neki, ha kicsit csendesebb volna; még mielőtt bárkinek is magyarázkodnom kellene a sajátjaim felé, hogy mi is történt itt. Nem szeretem, ha valamelyik beosztottam kérdőre von, amikor hivatalból cselekszem. A testi erőszakot egyikőnk sem kedveli, addig míg a pszichikai terror alkalmazható. Külön tréningeket vezetek erre, hogy amíg nem szükséges, senki ne fenyítsen erőszakkal egy rabot sem. Rosszabb lenne utána valami komplettebb dolgot leverni, mintsem nyugalmas eszközökhöz folyamodni. Elég szenvedés az itt élőknek a létezés, nem hogy még külön megnyomorítsuk őket. Tekintetem Kurodára téved, és mélyen a szemeibe nézek. Úgy, mintha csak a lelkébe hatolnék ezzel a nézéssel, pedig csak állom azt, hogy a szemeimbe nézhessen ő is.*
- Engedd meg, hogy beszélhessek vele. Ha beszélhetek vele, teljesítem egy kívánságod; de előtte beszélnem kell vele. *Értetlenül pillanthatnak rám a jelenlevők, de annyi józan gondolkodásuk még biztosan van, hogy tudják..ez csak egy kegyes hazugság volt egy másik igazság felfedésének érdekében. Elég rendesen elvágta maga alatt a fát Kuroda a nyitóbeszédével; de nem menthetetlenül. Még van esély arra, hogy segíthetünk neki. Sajnálnám, ha emiatt rá lenne téve a rab jelző. Ebben a cellában kellene leélnie élete hátralevő részét, ami tekintve nagyon hosszú lenne a lélekenergia szintje nyomán.*