Itt találod meg a kapitányt, ha valami elintéznivalód van vele. Csak néhány apróságra kell odafigyelned, és nagy valószínűséggel egészben fogsz kilépni a szobából, ha végeztél a dolgoddal:

• Vigyázz, hova lépsz! A padlón gyanútlanul éldegélő plüssfigurák és babák heverhetnek. Zaklatásuk beláthatatlan következményeket vonhat maga után.
  
• Vigyázz, hova nézel! Az iroda egyik sarkában számodra talán gusztustalan állatokat találhatsz az ott lévő néhány terráriumban. Ja igen, és alkalmanként ki is szöknek, a harapásuk elképzelhető hogy mérgező.
  
• Vigyázz, mit teszel és mit mondasz! A kapitány idegenektől nem fogad el cukorkát, ellenben lenyomja a torkodon csomagolásostól, ha úgy viselkedsz vele, mint egy kisgyerekkel, vagy ha nem adod meg neki a kellő tiszteletet.

Kirának nyilvánvalóan sok tanulásra van még szüksége, ha be akar majd illeszkedni ebbe az osztagba, hiszen bármilyen is legyen a 6. osztag, a juuichibantai felfogása eltérő a többi divízióétól. Azonban mindenképpen biztató számára, hogy képes a bocsánatkérésre, márpedig az eddigieket elnézve könnyen lehet, hogy elég sokat kell majd gyakorolnia ezt a tevékenységet a kezdetekben - főleg ha én is a közelben vagyok. A lazsálóknak és a naplopóknak nincs kegyelem, ők hamar megtudják milyen az, ha a Gotei 13 legfiatalabb és legtehetségesebb hadnagya elégedetlen a munkájukkal. És még kedves is vagyok velük, sokkal kegyetlenebb módszereket is ismerek a büntetésre a krumplipucolásnál vagy a mosogatásnál, pedig az sem egyszerű egy több, mint 200 fős osztag esetében. Milyen kár, hogy a zanpakutoumat nem használhatom a hanyag munkát végzők megfenyítésére, fenn kell tartanom azt az illúziót, hogy Ougon no Majo szél típusú lélekölő :/ Pedig milyen élvezetes is lenne megkínozni a szerencsétleneket, garantáltan nem kerülnék többet a munkát, ha attól kéne tartaniuk, hogy farkasszemet kell nézniük a halállal minden egyes hibájuk után.
- Helyes, remélem nem csak a szája jár, és valóban szorgalmasan edz minden nap. Helyezze előtérbe a zanjutsut és a zanpakutouja használatát, ebben az osztagban ezek a legfontosabbak. Ami pedig a célját illeti, mivel nem egyenesen az akadémiáról jött, elképzelhető, hogy a takarításnál komolyabb feladatokat is fog kapni, ha jó benyomást kelt a közös edzéseken.
Tájékoztattam a nénit, remélem nem fog a fejébe szállni a dicséret, amit adtam neki. Úgy tűnik, a felfogása tényleg rendben van, már csak az a kérdés, hogy az ereje is megvan-e ahhoz, hogy értékes tagjává váljon az osztagnak. Persze ez nem ma fog eldőlni, főleg mivel nem én foglalkozom a tagok szintjének a felmérésével. Kira időközben úgy tűnik, végzett a rajzolással is, mivel átnyújtotta nekem a papírt. Hümmögve álltam neki tanulmányozni a művet. A rajz minden kétséget kizáróan egy nőt ábrázolt és az is bizonyos volt, hogy az újoncnak több tehetsége van a firkálásban, mint nekem >.>
- Ő volt az, aki miatt shinigami lett, igaz? Ki ő? Családtag, barát, példakép? Vagy más?
Néztem fel a rajzból lassan. Talán még érdekel is, hogy mit tett ez a néni, ami miatt halálisten vált Haiiro-neesanból. Hátha valami érdekeset hallok, valamit, ami többé teszi a szememben őt, mint egy a sok tucatnyi shinigami közül, akik azért jöttek ide, hogy minél többet harcolhassanak és kiéljék a vérmániájukat.
- Mielőtt kitölti ezt, - lobogtattam meg az adatlapot - Miyoko ad magának lehetőséget, hogy kérdezzen. Most érdeklődjön, ha tudni akar valamit, bármit kérdezhet.
Adtam engedélyt a kérdezésre, és felettébb kíváncsi voltam, hogy milyen kérdéssel vagy kérdésekkel fog előrukkolni, ha élni kíván a lehetőséggel. Azt nem garantálom, hogy választ is kap, de mivel jó a kedvem, nagyobb rá az esély, hogy nem hagyom kétségek között, mint hogy igen. Feltéve ha olyat kérdez, amire tudok válaszolni :/

Egyszerű kérdésemre az újonc mély hallgatásba burkolózott és láthatóan valahová nagyon-nagyon messzire kalandozott el gondolatban. Számos következtetést le tudtam vonni ebből a reakcióból, mint például azt, hogy igen jelentősen kihatott a néni életére ez a másik néni, akárki is volt ő, és egyben azt is, hogy már eltávozott az élők sorából, másképp minden bizonnyal nem kaptam volna ennyire depresszív reakciót. Nagyjából egy percnyi várakozás után untam meg a némaságot, és ugrottam le a székemről, hogy kimért léptekkel az ablakhoz forduljak, és az ott lévő kis dobozra fellépve ki tudjak nézni az osztag udvarára. Nem különösebben foglalkoztatott, hogy esetleg a kíváncsiságommal régi sebeket téphettem fel, mindenkinek vannak fájdalmas pillanatai az életben, amivel meg kell birkóznia. Illetve majdnem mindenkinek, hiszen nekem még nincs, de én még egy kicsit fiatal vagyok ahhoz, hogy drámai momentumokat éljek át, holott alighanem engem sem fog megkímélni a Sors. Shinigamik vagyunk, a halál bármelyikünkért eljöhet bármikor, főleg itt a 11. osztagban, hiszen mi vagyunk a háborúkban az első front. Most gondolkodhatnék azon, hogy milyen érzés elveszteni valakit, de fogalmam sincs, még nem éltem át, és nem is akarom átélni, meghagyom ezt Kirának és a sorstársainak. Ha ilyesmiken töprengenék, nem tudnám a zanpakutoum képességét sem használni, még a végén sajnálatot éreznék azok iránt, akiket kegyetlen illúzióimmal megtörök
Kint csupán néhányan lézengtek, ők is valószínűleg már hazafelé tartottak. Lassan mindenki végzett a dolgával és éppen eléggé beborult ahhoz, hogy ne tervezgessenek szabadtéri mulatságokat. Úgyis elfújná a fák ágait tépő szél, amely most megzörgette az ablakkeretet is. Hamarosan esni fog az időjárást elnézve, remélem már a mami is elindult hazafelé. Épp elég lesz, ha én megázom, bár ha gyorsan végzünk, akkor még megúszhatom én is.
- Hogy érti hogy... egy pár? Miyoko nem érti.
Fordultam hátra a hang hallatán sok-sok kérdőjellel a fejem felett. Elmém nem volt képes felfogni a tartalom jelentését, hiába ismertem minden egyes szót. Egy szaltóval ugrottam le a dobozról, és tértem vissza az íróasztalhoz, megállva a néni mellett és érdeklődve várva a választ, talán most először felfedve Kirának azt, hogy tudok úgy is viselkedni, mint egy gyermek.

Kira arca nyitott könyv volt számomra, bizonytalansága kristálytisztán rajzolódott ki, ahogy megkísérelt válaszolni. Maga kérdés viszonylag egyszerűnek tűnt, csupán a pár fogalmát kellett volna definiálni egy hétéves kisgyerek számára, azonban a reakció azt mutatta, hogy a válasz megfogalmazása már akadályokba ütközik. Ezek szerint sikerült egy olyan témába belefutnom, melyről érdeklődni könnyű, kifejteni viszont nehéz. Vannak ilyenek, a megfoghatatlan fogalmak, érzések nehezen írhatóak le szavakkal, viszont mindenki tudja mi az, ha már tapasztalta. És bár a pár kifejezés nem tűnt ilyen megfoghatatlannak, mégis beletartozott ebbe a kategóriába, legalábbis a néni számára mindenképpen. Minden bizonnyal a kapcsolat miatt, ami a párt alkotó két személyt összeköti.
- A szerelmes az olyan, amit azok éreznek egymás iránt, akik szeretik egymást?
Kérdeztem őszinte kíváncsisággal, mivel a szót már ismertem, viszont a mögöttes tartalom még homályos volt egy kissé. Fiatal korom leginkább ilyenkor látszott meg, sok fogalomhoz nem tudtam még konkrét jelentést csatolni tapasztalatlanságom okán. De nem hiába vagyok én két kapitány gyermeke, a bennem tomboló egyedülálló tehetség és zsenialitás pótolja tudatlanságomat, a hiányzó darabkákat pedig szépen lassan be tudom építeni a kirakósba, ha sokat és jól kérdezek.
- De ő itt a képen egy néni és te is néni vagy, akkor hogy lehettek szerelmesek?
Jött a következő kiváló kérdés, amely segíteni fog nekem tapasztalatot szerezni a világról, és az abban működő törvényszerűségekről. Még a végén tanulok valamit ettől az újonctól, legalább kárpótol azért, mert jó alaposan el fogok ázni hazafelé menet, ha itt végeztünk :/ De azért annak is van előnye, ha csurom víz leszek, a mami és a papa biztosan azonnal csinálni fognak nekem jó meleg fürcsit, meg adnak forró teát és akkor nem lesz semmi bajom ettől a ronda időjárástól. Remélem azért dörögni nem fog, attól félek T_T Ablakon túlra vetődő aggódó pillantásomat félretéve fordultam vissza Kira felé, és közben tekintetem megakadt az íróasztalon heverő papíroson, amit már korábban elővettem. Oh, hát még ezt is ki kell töltenie a shinigaminak.
- Ezt töltse ki, minél olvashatóbb betűkkel. Miyoko nem tud segíteni, ha valamit nem tud, úgyhogy tudjon mindent, amit ez az adatlap kér.
Váltottam vissza a szigorú, ellenállást nem tűrő hangnemre, miután lekapirgáltam a lapot az asztalról és átnyújtottam az újoncnak. Már csak néhány apró formalitás, és elméletileg készen vagyunk.

Újfent bizonyítást nyert, hogy zsenialitásom határtalan, nem hiába mondja a papa és a mami is hogy én vagyok a legokosabb kislány a világon Még arról is megmondom, hogy micsoda, amiről valójában nem is tudom hogy mi az! Legyen Nayo-chan bármilyen nagy, legyen Rei-chan bármilyen erős, és legyen Ai-chan bármilyen kreatív, a legeszesebb akkor is én vagyok, és az a legfontosabb! Nem véletlenül én birtokolom a legmagasabb rangot négyünk közül, ez is azt mutatja, hogy én leszek a leghatalmasabb shinigami ha nagy leszek, és ezzel nem a méretemre célzok ><;;;;;;;
- Nyaa~, akkor Miyoko is szerelmes a mamába meg a papába!
Jelentettem ki nagy büszkén, jó alaposan kihúzva magamat, hogy megmutassam a néninek is, hogy milyen gyorsan tanulok és mennyire okos vagyok, mert hát fontos, hogy az újonc is tudja, nem akárkivel áll szemben. Amit utána mondott, azt már nem nagyon értettem, de biztos csak Kira magyarázott rosszul, bennem nem lehet a hiba. Kislány létemre ugyan én is szerelmes vagyok anyuba, de az azért van, mert ő a mami, viszont a rajon lévő néni nem úgy néz ki mint Haiiro-neesan anyukája, ahhoz túl fiatal... szóval nem értem. Lehet, hogy testvérek voltak esetleg? De nem, azt mondta, hogy nem családtag volt, meg nem is barát o.O Mah, ez magas nekem! T_T Kicsit megharagudtam Kirára, amiért nem képes érthetően kifejezni magát, és ilyen helyzetbe hoz engem, így csendben, rosszalló tekintettel méregettem őt, amíg írt. Különben is irigylem amiért ő tud írni meg olvasni, én meg nem, sürgősen követelni fogom a papától, hogy tanítson meg, Rei-chan is mindig megkapja amit akar, amikor követelőzik, én pedig jobb vagyok nála, tehát én is biztosan meg fogom kapni!
- Köszönöm. A holnapi napja még szabad, használja ki. Holnaputántól köteles megjelenni minden nap reggel hatkor a reggeli eligazításon, ahol megkapja majd az aznapi feladatait. Reggel hétkor van az osztag közös edzése, ha szeretne erősödni, érdemes elkésni, akkor többet tréningezhet, mint a pedáns fajankók. Előtte ne egyen semmit, nem érdemes. A szabadidejében azt csinál amit akar, de ha nem akar lemaradni, töltse azt is hasznos dolgokkal, amik a fejlődését szolgálják. Végeztünk, elmehet.
Hadartam el amit el kellett miután átvettem a papírt, innentől kezdve levegőnek tekintettem, az ő baja ha valamit nem értett. Az ablak felé fordulva vártam meg, amíg távozott az irodámból, közben jobb híján az esőcseppek által rajzolt mintákat tanulmányoztam. Ismét egyedül maradva itt volt az ideje, hogy szépen elpakoljak magam után, mert én nem hagyok ám szét semmit, mint más kisgyerekek, én annál érettebb vagyok. Papírok, plüssök, mindennek megvolt a maga helye, és amint végeztem, felkaptam Etopent, a pingvint, mely kedvencem lévén az egyetlen figura volt, aminek nem itt volt a helye, hanem otthon, és már repültem is kifelé az ajtón, hiszen a mami és a papa már biztosan várt otthon *.*

Újoncok

Mivel a papa nem ér rá, így ismét rám hárult a feladat, hogy újoncokat fogadjak, most rögtön kettőt is. Túlzás lenne azt állítani, hogy repesek az örömtől, amiért mindenféle puhány alakkal kell foglalkoznom, akik még nem szokták meg, hogy ebben az osztagban mik az elvárások, de jobb így, hiszen legalább a papának nem kell felidegesítenie magát rajtuk. Engem viszont nem idegesít, ha valaki csalódást okoz, szimplán helyreteszem az illetőt a magam módszereivel, ami lehet hogy a kényes újoncoknak nem tetszik, de még mindig jobban járnak, mintha a papa sértené meg a pici, cuki egócskájukat. Idővel megszokják az itt uralkodó rendet és fegyelmet és véget ér a szánalmas rinyálásuk is - ha meg nem, akkor le is út, fel is út, viszlát. Van még 11 másik osztag, ami csak azért nem 12, mert ha ide nem felelnek meg akkor az Onmitsukidouba még inkább nem fognak. A mami ugyan nem lenne rá képes, hogy megsértse az érzékeny lelküket, de láttam már milyen edzéseket vezet ott Sakai néni és azt hiszem még én is nehezen bírnám azt a tempót, amit ő általában diktál.
Az irodában telő percek bár sosem unalmasak, hiszen itt vannak a játékaim és itt nyugodt körülmények között tanulhatok írni és olvasni is, de hála a maminak sikerült egy még ennél is hasznosabb elfoglaltságot találnom, amíg az újak ide nem találtak. Immár a sarokban áll az az edzőbábu, mely a 2. osztag tagjait segíti a helyes mozdulatok megtanulásában, ám az elmúlt jó háromnegyed órában azt püföltem, lankadatlanul gyakorolva a hakuda kulcsfontosságú elemeit, hogy egyszer majd én is olyan jó legyek benne, mint a mami *.* Most viszont áttértem műveltségem javítására, és egy mesekönyvvel a kezemben ültem az íróasztalomnál, próbálva azt elolvasni. Igazából Rei-channak való könyv, vannak benne sárkányok, meg hercegkisasszony, meg hős lovagok, de gyakorlásra ez is megteszi, és a sárkány hét fejének levágásában legalább én is megtaláltam az érdeklődési körömnek megfelelő részletet. Azonban olvasmányomat kénytelen voltam félbehagyni, mivel kopogás hallatszott és be is lépett az ajtón egy... toronyház méretű shinigami o.O Ki fogom törni a nyakam, ha közvetlen közelről kell felnéznem rá, remélem megtartja a távolságot... vagyis, eh, ha túl közel jön egyszerűen hátrébb parancsolom, nem vagyok én olyan helyzetben, hogy reménykednem kelljen >.>
- Jó NAPOT kedves Takamo, a hadnagya éppen most beszél magához. Kislánynak neve is van, kint szerepel az ajtó melletti táblán, Matetsaku Miyoko, örvendek! Remélem ennek fényében már megadja Miyokónak a kellő tiszteletet, Takamo-san.
Hangzott szemrehányó bemutatkozásom, miután felálltam a székre és illedelmesen meghajoltam. Azt hiszem még kedves is voltam, hiszen nevezhettem volna vaksinak, esetleg a "napot" szó megnyomásán kívül mással is felhívhattam volna rá a figyelmet, hogy négy órakor már nem úgy szokás köszönni, hogy jó reggelt. Nagyon-nagyon remélem, hogy ez nem azt jelenti, hogy a fiatalember most kelt, mert akkor nagyon nem leszünk jóban egymással, és valószínűleg a papával sem fog barátságot kötni. 9. tiszt? Egy ilyen bemutatkozás után inkább seprűt adnék a kezébe, vagy WC-pucolót :/
Már-már azon voltam, hogy egy hangyányi türelemre intem a bácsit, hiszen vártunk még valakire, ám mihelyst szólásra nyitottam a szám, szó szerint beesett az ajtón valaki... és... és... és rátaposott Torára, a harmadik legkedvencebb plüssömre Leesett állal, döbbenten figyeltem, ahogy az ismeretlen minden szó nélkül félrehajítja az ÉN játékomat az ÉN irodámban, és úgy kezd el mászkálni az ÉN irodámban, mint aki máris otthon érzi magát, és mindezt az én ENGEDÉLYEM nélkül! Majd VÉGRE leesett neki, hogy én is itt vagyok és bemutatkozott, de volt képe MOSOLYOGNI azok után, amit tett! Lélekenergiám szemmel láthatóvá vált, ahogy eme mérhetetlen arcátlanság hatására, tajtékzó dühöm segítségével kieresztettem azt, majd a székről az asztal tetejére pattantam, és onnan elrugaszkodva lendítettem a lábamat rúgásra. Bűnt követett el, és én ítéletet hirdettem, mivel szavam abszolút ebben a helyiségben. Térdem Kaze torkának vágódott, majd amíg fulladozni kezdett, egy villámgyors pördülés után mögé kerültem és belerúgtam a térdhajlataiba, hogy térdre essen és végül még a hátát is megillettem lábammal, így elérve hogy arccal a padlóra zuhanjon. Mint aki jól végezte dolgát, úgy masíroztam fel a férfi hátára és tapostam rá a fejére, megvető pillantásokkal illetve az alávaló, szánalmas alakot aki megszentségtelenítette a szentélyem viselkedésével. Hogy mennyit fogott fel abból, ami történt vele abban a cirka három másodpercben, amíg álló helyzetből a földre került, nem igazán érdekelt, a megalázottság érzése számított, ami bizonyára megvolt benne. Csupán egy apró gyermek vagyok, mégis erőfeszítések nélkül földbe tiportam mind őt, mint a büszkeségét.
- Kaze Kazeake, most már tudja milyen érzés ha magára taposnak, ugye? Pontosan így érzett a plüssállat is, melyet mocskos talpával illetett, majd félredobott, mint egy értéktelen vackot, nem törődve tulajdonosa érzéseivel. Maga a 11. osztag hadnagyi irodájába jött, nem pedig egy kocsmába, így illik kopogni, belépés után köszönni és várni a feljebbvalója utasításaira, mielőtt mindent megvizsgál és összetapogat, ami a szobában van. Az akadémián nem tanult fegyelmet és engedelmességet? Talán a 12. osztagba jobban illene, ha ennyire kíváncsi természete van. Most pedig takarodjon kifelé, és próbáljon meg újra bejönni, ezúttal már úgy, ahogy egy 11. osztagos shinigamihoz illik! Megértette, újonc?
Osztottam ki a férfit dühösen, majd a fejére helyezve a teljes testsúlyomat léptem le róla és mutattam az ajtó felé indulatosan, gyűlölettől villódzó szemekkel. Innentől kezdve nem szándékoztam foglalkozni vele amíg tisztességesen be nem tud jönni, bár nem csodálkoznék rajta, ha miután kimenne, vissza se jönne ezek után. De ha van vér a pucájában és megvan benne a jó hozzáállás, akkor innentől kezdve kétszeres erőfeszítéssel fog arra törekedni, hogy megfeleljen és kedvemben járjon. Pillantásom Takamóra esett, aki most kapott egy kis ízelítőt abból, hogy mi lesz ha felbosszant, ezek után remélem ő is olyan lesz, mint egy kisangyal.
- Amíg a társa visszatér köreinkbe, addig Miyoko szívesen venné, ha szólna magáról néhány szót, Takamo-san.
Szóltam hozzá még kicsit morcosan, miközben megkerültem az asztalt és visszamásztam a székemre. Egyelőre nem ültettem le, ha nem bír állni akkor elirányítom mondjuk a 10. osztaghoz, ott eleget ülhet iratok iktatása közben. Ha meg magától leül az egy szem szabad székre, akkor ő is kihúzta a gyufát nálam és neki is adnom kell majd egy leckét, ám ezek után ő csak nem olyan ostoba, hogy ne várja meg az engedélyem, ugye?

Újoncok

Nézd, hogy menekül, hogy fut, hogy szalad kifelé az ajtón ez a shinigaminak és leginkább 11. osztagosnak nehezen nevezhető lélek. Szánakozó arckifejezéssel néztem utána, ahogy fülét-farkát behúzva, vinnyogva botladozott ki az irodából, megszégyenítve, kudarcot vallva, rettegésben tartva. Ennyi kellett hozzá hogy megtörjem, csak egy kis erőfitogtatás, és a farkasból máris szelíd, félős kutya lett, aki még ugatni sem mer. És az egészben az a legmegalázóbb a büszke férfiú számára, hogy egy kislány tette ezt vele, egy kicsiny, törékeny gyermek, méghozzá könnyedén, megerőltetés nélkül. Egy felnőtt férfi csupán ennyire képes ereje teljében? Miféle Akadémia az, ahol csupán ilyen szintet lehet elérni, ahol nem nevelnek az emberbe büszkeséget, illemet és engedelmességet? Mi szükségem volna nekem egy ilyen intézmény tanításaira? Az ifjú shinigamik hat teljes évet pazarolnak el az életükből, ha ennyi idő után csupán ennyire telik tőlük. Milyen mester az, aki egy ilyen tanítványt képes kiadni a kezei közül és azt mondani, hogy igen, alkalmas arra, hogy a Gotei 13, hovatovább a 11. osztag tagja legyen! A 11. osztag nem a síró-picsogó nyámnyila szerencsétlenségek gyülekezőhelye, hanem a legerősebb harcosoké, azoké, akik a frontvonalban kockáztatják az életüket a harcmezőn, akik nem ismernek félelmet, akik nem kímélik az ellenséget és habozás nélkül képesek feláldozni az életüket azért, hogy megvédjék a Lelkek Társadalmát. Nekünk ilyen emberek kellenek, nem holmi kocsonyalábú öngyilkosjelöltek, akik még a vereséget sem képesek tisztességgel elviselni! Mattaku... Én csupán a papa és a mami tanításait kapom, soha be nem tettem a lábam az akadémiára, mégis magasan fölötte állok ennek a csőcseléknek. A differencia túl nagy, még akkor is ha én istenadta tehetség vagyok, akiben nem csak a kapitányi potenciál van meg, hanem az a lehetőség is, hogy Soul Society legerősebb shinigamijává váljak ha felnövök. Valami súlyos hiba van a tananyagban vagy a tanárok módszereiben, ha nem képesek valódi tehetségeket kinevelni ott. Nevetséges...
Kellett hozzá egy kis idő, de hamarosan két erős, és határozott koppantás hallatszott az ajtómon. Meglepő, de ezek szerint Kaze nii-san megemberelte magát. Nem hittem volna a távozása alapján, hogy vissza fog térni, ráadásul képes lesz majdnem tökéletesen elrejteni a félelmét és magabiztosan, az illemet szinte tökéletesen betartva bemutatkozni, és ami a legfőbb, bocsánatot kérni anélkül, hogy még jobban megalázná magát. Páros lábbal rúgtam volna kifelé, ha letérdepel és a földre hajolva kér elnézést, azt egy 11. osztagos nem engedheti meg magának. Büszkén kell viselni minden megpróbáltatást, erősnek kell mutatkozni mindenkor.
- Nem, Miyoko nem fogja megbüntetni, Miyoko úgy látja hogy megtanulta a leckét. De felejtse el a félelmét, visszataszító érzés, és gyengeséget mutat. A félelem lelassítja a mozgást, a gondolkodást és felbátorítja az ellenséget.
Szavaimban és gesztusaimban egyáltalán nem tükröződött közöny vagy megvetés, a férfival szembefordulva, egyenesen a szemébe intéztem a mondanivalómat. Ám ez nem jelentette azt, hogy megbocsátottam neki, csupán nem mutattam ki az ellenszenvemet. Talán nem teljesen reménytelen alak, ezt mutatja az, hogy szembe tudott nézni velem újra, de arcátlanságát nem fogom elfelejteni jó darabig. Sokat kell még tennie azért, hogy ne piszokként kezeljem, amíg ilyen gyenge az elméje és a teste, amíg a szerencsétlenségét hozza fel kifogásnak, addig csak annyi tiszteletet fog tőlem kapni, amennyi egy emberi lényt megillet. Harcosként, shinigamiként és 11. osztagosként nem fogom elismerni, csak akkor, ha arra érdemes lesz.
- Miyoko nem fog kérdezni egyelőre, először szeretné meghallgatni, hogy Kaze nii-san mit tart fontosnak magáról elmondani másoknak.
Közöltem az újonccal, majd az asztalra könyököltem, összekulcsoltam a tenyeremet és a kézfejemre helyezve a fejemet hallgattam a választ. Úgy vélem sokkal többet tudok meg így valakiről, mintha elhalmoznám konkrét tartalmakra rávilágító kérdésekkel. Ha valami számomra fontosat kihagy, arra majd később kérdezek rá.

Egy bemutatkozás elárulja, hogy ki mit tart fontosnak magáról, hogy kinek milyen életszemlélete van. Aki a jellemvonásairól, hobbijairól beszél az önmagát magasabb prioritási szintre emeli, mint másokat, és az hogy milyen tulajdonságokat emleget többségében, az dönti el hogy miképpen is viszonyul saját magához azon túl, hogy ő a legfontosabb személy a világon. Ha a pozitív tulajdonságok vannak többségben, akkor önmagát fényezi, akkor magát minél jobb színben kívánja láttatni, és elnyerni a másik szimpátiáját, csodálatát, megbecsülését, netán elismerését, ha viszont rossz tulajdonságokat emleget, ez esetben önsajnáló, siránkozó jellem, akit messzire elkerült az önbizalom, megérdemli, hogy a saját keserűségében párolódjon, nem érdemel még szánakozó pillantásokat sem. A másik típus az, aki az életéről regéli el a fontosabbnak tartott részleteket, de hogy minek, azt talán maga sem tudja, hiszen valószínűleg senkit sem érdekelnek a történetei, de ő görcsösen ragaszkodik a múltjához, és abból merít erőt, vagy azáltal szeretné szemléltetni, hogy mennyire szerencsétlen és sajnálatra méltó is ő. A harmadik, a legritkább típus pedig az álmairól, a céljairól és a jövőjéről beszél, ezek azok az emberek, akik a fejüket a magasba tartva előrefelé tekintenek, és a szemük előtt csakis az áhított cél elérése lebeg, éppen ezért beszélnek erről egy ilyen kérdés esetén.
- Egészségére...
Szólaltam meg lassan, miközben alaposan megrágtam vendégem szavait, igyekezve besorolni őt a fenti kategóriák metszetébe. Egy újabb harcmániákust vetett ide a sors, noha Kaze nii-san minden bizonnyal nem a tehetségesebbik fajta, az eddigi fellépése alapján sokkal inkább illik rá az öngyilkosjelölt kifejezés. Nem lesz könnyű kikupálni egy ilyen alakot, de a kihívásokban rejlik az élet szépsége. Talán még egy ilyen semmirekellőből is lehet faragni jó harcost, és a 11. osztag a tökéletes hely erre.
- Miért akar ennyire erősebbé válni és miért pont shinigamiként? Ha pusztán verekedni meg vért ontani akarna, most Miyoko úgy gondolja, hogy valamelyik 75-nél magasabb sorszámú rukongaii kerületben élne és nem itt rontaná a levegőt. Mi az, ami miatt szeret harcolni?
Kérdeztem továbbra is a férfire meresztve a tekintetem. Remélem küzdelem közben nem olyan bizonytalan, mint az előbb amikor meglátta a széket és először le akart ülni, de aztán nagyon helyesen mégsem tette. Bár éppenséggel pusztán azért is leszúrhatnám, hogy habozott, aki a harcmezőn is ilyen tesze-tosza arra a biztos halál vár.
- Oh, és nem csecsemőket nevelünk ebben az osztagban, így "nem szabad" és "ilyet ne csinálj" típusú parancsokkal nem fog találkozni, minden utasításában egyértelmű feladatokat fog kapni, de ha azok helyett mást csinál, ne számítson sok jóra.
Tettem hozzá mintegy mellékesen, visszautalva az egyik félmondatára. Egy katonai alakulatban vagyunk, ha nem teljesíti a parancsot, abból nem csak neki lesz baja, hanem másoknak is. Tekintetem az órára vándorolt, majd becsuktam a szemem, mielőtt egy mély levegővétel után újra kinyitottam azt. Egy ásítást nyomtam el ezzel, úgy éreztem kezdek egyre álmosabb lenni. Nem valami szórakoztató a négy fal között punnyadni és bohócokkal beszélgetni olyasmikről, amelyek valójában nem is igazán érdekelnek :/
- Nyaa~ Miyoko unatkozik, szeretne valamit csinálni...
Szólaltam meg panaszosan felsóhajtva, és lemásztam a székről, hogy kinyújtóztassam a tagjaimat. Igen, arra vártam, hogy majd az újonc felajánlja a segítségét az unaloműzés érdekében, bár nem is tudom melyik lehet a rosszabb: itt maradni, vagy még több időt eltölteni ezzel az alakkal. Legszívesebben hazamennék, de most nincs otthon se a papa se a mami, ahogy Nabecchi bácsiék sincsenek otthon ilyenkor, így hozzájuk se mehetek át játszani, Rei-chan pedig Karakurában van már megint.

Kaze-san szavait faarccal hallgattam, kifejezetten unalmasnak találtam a motivációját. Minél magasabb rangot elérni, és ezért minél erősebbé válni? Miféle önző cél ez? Egy olyasvalaki, mint ő, ne is álmodjék kapitányi rangról, még hadnagyiról sem. Az ember nem azért érdemli ki a magas rangot, mert erős, hanem azért mert kellően érett ahhoz, hogy el tudja viselni az erővel és a pozícióval járó felelősséget, azért, mert tudja mire használja a kezében összpontosuló hatalmat. Ez? Azt sem tudja mit kezdjen az erejével, csak erősebbé akar válni. És a gondolatmenetében van egy nagy hiba is.
- Minden harcból lehet tanulni. Lényegtelen, hogy egy rukongaii barbárral vívja, egy lidérccel vagy egy shinigami társával, minden összecsapásban lehet újat tanulni. Mindig van egy erősebb, ügyesebb, tapasztaltabb harcos nálunk, a csatatér helyszíne mindegy. Ha csak ezért lett shinigami, akkor maga tévedett, amikor jelentkezett az akadémiára.
Oktattam ki az újoncot, jobb még időben felnyitni a szemét, mielőtt azt gondolná, hogy nem származik haszna egy harcból, amit túlél. Merthogy amit ő győzelemnek nevez, azt én túlélésnek hívom, számomra nem számít hogy ki kerül ki erősebbként a csatából, amíg van lehetőség a visszavágásra, a kimenetel megfordítására. Ugyanakkor azt is meg tudom érteni, ha őt a győzelem felett érzett mámor motiválja harcolásra, de tartok tőle, hogy ez figyelmetlenné teheti.
Reménykedtem benne, hogy Kaze-san ki tud találni valamit, ami mindkettőnket elszórakoztathat, de ebbéli hitem gyorsan elporladt és tovaszállt a széllel. Bár ajánlkozása felettébb óvatlan volt, nem volt kedvem valami számára megalázó feladatban részesíteni, tekintheti ezt egyfajta köszönetként is, amiért fogékony a szavaimra és alárendeli magát az akaratomnak. Mivel a 11. osztagban vagyunk, a válasz a kérdésre adott volt és egyértelmű, ha számára nem is, de számomra igen.
- Kövessen.
Másztam le a székemről vigyorogva és vidáman dúdolgatva, szökdécselve pattogtam ki az irodából az újonccal a sarkamban. A folyosók viszonylag néptelenek voltak, az a kevés ember aki az épületben lézengett persze rögtön haptákba vágta magát, ahogy látták, hogy közeledem. Megtanulták már megadni nekem a tiszteletet, és nem csak azért mert a kapitány lánya vagyok, bár gyanítottam, hogy ennek még mindig nagyobb szerepe van a velem szembeni viselkedésükben. Néhány perc kellett csupán ahhoz, hogy megérkezzünk célunkhoz, ami nem más volt mint az edzőterem bejárata. Kíváncsi volnék, hogy mennyire leptem meg Kaze-sant, de a fejébe nem látok bele. Talán nem is akarok, semmi értelme nincs mások elméjében olvasni. A teremben senki sem volt ebben az időpontban, talán így jobb is a bácsinak. A helyiség közepére állva vártam meg, míg az újonc elhelyezkedik velem szemben, előhúztam a kardom, majd megszólaltam.
- Miyoko látni akarja, hogy harcol. Miyoko engedélyezi a zanpakutouja teljes körű használatát, és hisz benne, hogy Kaze-san nem fog csalódást okozni. Ne ijedjen meg, Miyoko is használni fogja a lélekölőjét, de csupán egyszerű botként, az erejét nem fogja megmutatni. Sainame, Ougon no Majo!
Aktiváltam a zanpakutoum, mely aranyszínben felizzott, kissé megnyúlt és egy nagyjából egy méteres, hegyes végű pálcává változott, melynek a másik végét egy szárnymotívum díszítette. A fegyvert megpörgettem néhányszor a kezeim között, legalább három hete nem használtam shikaiban, itt volt az ideje gyakorolni vele. A "bot" pörgését hirtelen megállítva, bal lábamat hátrébb csúsztatva felvettem az alapállásom, és intettem ellenfelemnek, hogy kezdhet.

// A következő posztot ide írd, légy szíves //

Hopp, hopp, hopp~ Más teendő híján látványosan unatkoztam, ahogy ebben az irodában általában. Most éppen azzal foglalta el magát apró személyem, hogy az asztalom szélén szökdécseltem, egyfajta egyensúlygyakorlatként. Természetesen balanszom kifogástalan volt, erről ez a pár perc is tanúbizonyságot adott, így inkább azzal szórakoztam, hogy minél bonyolultabb mozdulattal ugorjak le a földre. Csavarok és szaltók különböző kombinációját próbáltam ki, és ugyan egyik-másikból elestem, a kék-zöld foltokért kárpótolt egy-egy sikeres mutatvány. Majd a maminak is megmutatom, milyen ügyes vagyok, biztosan büszke lesz rám. Széles mosollyal az arcomon keltem fel a padlóról az utolsóként kikiáltott kísérletem után, de arckifejezésem pillanatok alatt megkomolyodott, és egy mélyet sóhajtva sétáltam az ablakhoz... melyen nem láttam ki, még mindig >.> Morcos ábrázattal húztam oda a székem, hogy arra felállva túljárjak a természet eszén :/ Egyszer úgyis megnövök és olyan magas leszek, hogy elérem a plafont is
Figyelmemet a Soukyoku-hegy látványa ragadta meg a kinti tájból, fenségesen magasodott Seireitei fölé a hatalmas sziklaképződmény. A világosbarna tetőcserepeken békésen csillant meg a napfény, csendes volt a 11. osztag területe. Biztos mindenki henyél Hiába nem feltétlenül igaz ez a következtetés, nekem mégis erre terelődnek a gondolataim, ha túl nyugalmas az osztag. Egyszerűen nem tűröm, ha lazsálnak a Gotei 13 legéletrevalóbb harcosai, amikor mindig van valami teendő, esetleg javítanivaló az épületek között. Ha pedig éppen nincs, akkor irány az edzőterem! Én is ott tréningelnék most, ha nem lennék köteles itt lenni, bezárva a négy fal közé.
Már-már azon gondolkodtam, hogy mégis csak teszek egy kört az osztag körül, amikor kopogás hangja ütötte meg a fülemet. Kérdő tekintettel fordultam hátra, és egy vékony 'szabad' kiáltással jeleztem, hogy engedélyt adok a belépésre. Az ajtó kinyílt, én pedig szigorú tekintettel mértem végig a rajta belépő alakot. Nem láttam még, talán újonc lehetett. Sápadt, fehér bőr, fehér haj, nőies alak. Ha látvány alapján kellett volna ítélnem, nem éppen úgy nézett ki, mint egy nagy harcos. Igaz én sem úgy néztem ki, mint a Gotei 13 egyik legerősebb hadnagya.
- Miyoko-chant Matetsaku Miyokónak hívják. Örvendek, Eiko nee-chan. Hogy jó helyen jársz-e, az attól függ, milyen céllal jöttél Miyokóhoz. Nos?
Immár teljesen megfordultam, és egy gyors mozdulattal leugrottam a székről hogy közelebb mehessek a nee-chanhoz. Remélhetőleg azt nem kell megmondanom neki, hogy mi is a rangom, csak a vak szemét nem szúrja ki a karomon fityegő karszalag. Szemébe nézve azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ő nem vak, ellenben íriszei különböző színe rögtön felkeltette az érdeklődésem. Felemás szemek, akárcsak zanpakutoum lelkénél. Vajon ő is olyan, mint a lélekölőm?
- A szem a lélek tükre, de vajon ki rejtőzik ezek mögött a felemás íriszek mögött? Egy kíméletlen harcos pillantása néz vissza Miyokóra, vagy csupán egy eltévelyedett bárányé?
Hangomban és tekintetemben is kíváncsiság bujkált, de nem Eiko nee-chan válasza fogja eldönteni a kérdést. Néhány üres szó nem mond semmit arról, hogy alkalmas-e valaki a 11. osztagos szolgálatra, ez mentalitás és tudás kérdése. Én pedig azon leszek, hogy fényt derítsek a válaszra.