Meglepett tekintet. Ugyan ki számítana arra, hogy a hadnagyi irodában egy olyan kislányt talál, mint amilyen én vagyok? Aki tisztában van a 11. osztag történelmével, az tudhatja, hogy nem én vagyok az első az ilyen hadnagy, ámbátor mégis első vagyok - a valaha volt legfiatalabb. Eltökélt célom a legfiatalabb kapitány címét is elnyerni, majd még feljebb mászva a ranglétrán a főkapitányság fog következni, és akkor én leszek a leghatalmasabb shinigami Soul Societyben. Én leszek az, aki végre rendet csinál a szedett-vedett osztagok között és egy valódi, erős katonai szervezetet farag a Gotei 13-ból. Ez még azonban a távoli jövő zenéje, most a szokásos reakciót kellett kezelnem, amit az újoncoktól kapok. Azaz mégsem a szokásosat, nem volt 'de kawaii kisleány' meg buksisimi, csak a meglepődés. Ellenben legnagyobb megrökönyödésemre volt fél térdre ereszkedés és meghajlás. Miféle köszönési forma ez? Majdnem olyan, mint egy alapos bocsánatkérés.
- Eiko nee-chan tett valami... rosszat? - kérdeztem bizonytalanul, de aztán megráztam a fejem - Mindegy, nem fontos. A tudás, amit birtokolsz, helyénvaló. Miyoko-chan igazítja el az újoncokat.
Kisebb zavaromat gyorsan leküzdve erősítettem meg Eiko nee-chant uticéljának helyességéről. Kifejezetten értékeltem, hogy nem kell kitörnöm a nyakamat azért, hogy a szemébe nézhessek, mint mások esetében. Ugyanakkor mindez megint emlékeztetett arra, hogy termetem mennyire megalázónak hat a felnőttekéhez képest, így meglehetősen savanyú ábrázat ült ki az arcomra.
- Tehát Eiko nee-chan erőszakkal változtatja meg az emberek véleményét magáról? Biztos vagy benne, hogy ezzel valóban megváltoztatod mások hozzáállását és nem csak azt éred el, hogy elhallgatják előled a gondolataikat? Nem, ez csak erőszak mögé rejtett gyávaság, így menekülsz a legnagyobb hibáid elől.
Véleményem kifejtése közben kezemet összekulcsoltam a hátam mögött, és elsétáltam a nee-chan mellett, nem sokkal mögötte megállva. Fél szemmel a reakcióját figyeltem, ha hű marad az elveihez, akkor az én nézetemet is meg akarja majd változtatni. Ha viszont képes vagyok ilyen könnyen eltéríteni a hitétől, az sem egy pozitív jellemvonás.
- Számodra mit jelent jó harcosnak lenni? Milyen tulajdonságok tesznek valakit vesztesből győztessé?
Kérdésem feltétele közben rá sem néztem, csak az ajtót bámultam, amin nemrég bejött. Meg akartam ismerni a gondolkodását mielőtt a valós képességeit is felmérem, látni akartam hogy illik-e a mentalitása az osztagéhoz. Legalább bizonytalanságot nem éreztem benne annyit, mint másokban, legalábbis egyelőre. Csak tőle függ, hogy ki tudom-e billenteni a lelki nyugalmából.

Szóval úgy tűnik, hogy ez a furcsa mozdulatsor a részéről tiszteletadást jelent. Hm... Felettébb tetszetős a hozzáállása az irányomba mindenesetre, éreztem hogy komolyan is gondolja, amit mond. Mi sem lenne természetesebb, hogy egy magamfajta géniusz előtt meghajol egy kevésbé jó adottságokkal megáldott shinigami, sokan mégis a gyereket látják bennem semmint a zsenit. Miért nem ez a természetes viselkedés mindenki számára? Olyan torz ez a világ, néhány kivételesen éles elméjű embertől eltekintve senki sem lát az orránál tovább. Csukott szemmel hogy akarják elismerni a világ csodáit? Érthetetlen. Így belegondolva azonban én is azt csinálom ilyenkor, amit Eiko nee-chan, csakhogy volt egy hatalmas különbség kettőnk között. Amikor én megmutatom valakinek, hogy miért is lehetek a Gotei legtalpraesettebb osztagának hadnagya, akkor én azzal bizonyítok a hitetlen és tiszteletlen alakoknak, nem hagyok bennük kétséget afelől, hogy jobb, erősebb vagyok náluk. Eiko nee-chan azonban nem bizonyít semmit, bátorságot legalábbis biztosan nem, legfeljebb forrófejűséget.
- Eiko nee-channak hibás a gondolkodása. Senki sem mondta, hogy el kell futnod ha valaki nyuszinak titulál. Keress alkalmat a bátorságod bizonyítására, tettekkel némítsd el a rosszakaróidat. Mi tesz valakit bátorrá? Az, ha szembeszegül a félelmeivel és legyőzi azokat. Félsz azoktól, akik gyávának tartanak? Nem hiszem. Nem azoktól félsz, akik kígyót-békát kiáltanak rád, hanem attól, hogy igazuk van. Ezért akarod minél hamarabb elhallgattatni őket, hogy ne emlékeztessenek a legnagyobb félelmedre.
Innentől kezdve már csak rajta múlik, hogy szavaim jelentését felfogja-e. Megpróbálta megvédeni az álláspontját, ez becsülendő, de nekem van igazam. Bármilyen okból is szólítják nyuszinak, legyen az valós, vagy puszta irigység által vezérelt vélemény, a viselkedésével csak ront a saját helyzetén. Amelyik kutya ugat, az nem harap. Ha mást se csinál, csak ráerőlteti a véleményét ezekre a hangos, de gyenge kutyákra, azzal még csak a harcban se fejlődik.
Miközben kérdésemre válaszolt, megfordultam és figyeltem őt. A háta mögött voltam, így nem láthatott, de tekintetemet talán érezte magán. A bátorsággal kapcsolatos téveszméi hallatán arra gondoltam, hogy majd erre sem tud úgy felelni, hogy ne tudnék belekötni, ám kellemesen csalódtam a válaszában.
- Nyaa~ Ne izgulj, Eiko nee-chan. Nem bízol tán magadban? Rájöttél, hogy Miyoko-chan vizsgáztat és ezért nyomást érzel magadon, de ha a megfelelési kényszer összeroppant, hogy fogsz a harcmezőn teljesíteni, amikor életek múlnak rajtad, amikor lesznek olyanok, akik beléd helyezik utolsó reményüket?
Felelete nem váltott ki belőlem semmit, csupán a testbeszédét, a gesztusait reagáltam le. Az attitűdjét megfelelőnek ítéltem és láttam benne a 11. osztagos mentalitás szikráit, de még időre volt szüksége ahhoz, hogy hasznos tagja legyen a juuichibantainak. Lassan megformálódott bennem a döntés: ha a képességei is megütik az elvárt szintet, akkor személyesen fogom felügyelni a fejlődését.
- Miyoko azt szeretné, ha Eiko nee-chan követné~
Szólaltam meg dallamosan, majd sarkon fordultam és szinte kirepültem az irodából, lábaim mintha a földet se érintették volna. Vidáman hümmögve futottam végig a folyosókon, remélhetőleg Eiko nee-channal a sarkamban. A főépületből átvezettem őt az egyik edzőteremhez, ahová belépve egy rövid bemelegítés után levettem a falról egy hosszú botot, és a padlóra koppintottam vele.
- Mutasd meg Miyoko-channak, mit tudsz, semmi mást nem fog használni, csak ezt a botot. Eiko nee-chan szabad kezet kap, bármivel harcolhat. Akár lélekölő karddal is. A győztes fizet a másiknak egy fagyit~
Újabb koppantás zaja verte fel a csendet a teremben, majd laza mozdulatokkal pörgetni-forgatni kezdtem a botot a kezeim között, ügyelve arra, hogy ne legyen a védelmemen rés. Óvatos, lassú keresztlépésekkel indultam el egy képzeletbeli kör vonalán, kihívó pillantásom pedig jelezte ellenfelem számára, hogy készen állok a támadására.

Számos mondakörben létezik egy elem, melyet legegyszerűbben úgy lehetne megfogalmazni, hogy az ember boldog és a boldogtalan időszakai kiegyenlítik egymást. A gondtalan életet előbb-utóbb felváltja a kilátástalan, balszerencsés korszak, majd ez fordítva is megtörténik, és így tovább. Az én rövidke életem eddig többnyire boldogan telt, ám a kudarcokkal és rejtélyekkel teli harc, amit Kagami Aival vívtam, már előszele volt annak, ami várt rám. Nem vettem észre a jelet, nem törődtem vele. Talán nem is akartam észrevenni, hogy sötét fellegek közelednek a horizonton, csupán arra figyeltem, hogy kiélvezzem a napsütést. A minden eddiginél jobban ragyogó fényt, mely olyan örömöket hozott el nekem, amelyekről eddig csak álmodoztam. Egy születésnapot, benne a legeslegszebb meglepetéssel, amit el sem tudtam képzelni, ami még csak szembe sem jutott, illetve egy keserédes, de végső soron szintén pozitív érzéseket keltő esemény, melynek eredménye a hátamon feszülő fehér kelme, egy haori. Ám a legragyogóbb fény magával vonzotta a legsötétebb árnyakat is, és ezek az árnyak szép lassan, észrevétlenül beterítettek. Ugyan a papa felépült, ám én olyan súlyos sérüléseket szenvedtem Nikuya ellen, amelyek majdnem kioltották a fényemet. Nem a papát legyőző bácsi volt az, aki ezeket a sebeket okozta, hanem én magam. Szervezetem nem volt képes elviselni azt az erőt, amelyet Majokko a rendelkezésemre bocsátott. Habár én harc közben nem éreztem semmit, csontjaim törtek el, belső szerveim sérültek meg a saját reiatsum nyomásától. És bár túléltem, a küzdelem nyomait még mindig magamon viseltem: csak mankóval tudtam járni, hogy tehermentesítsem a ripityára tört bal bokámat, melyet most fémdarabok tartottak össze addig, amíg helyre nem áll a csontozatom.
A fizikai sérüléseket persze nem bántam, hiszen megóvtam a papa becsületét azzal, hogy visszaszereztem a haorit, amit jogtalanul elvettek tőle. Előbb-utóbb ezek a sebek beforrnak, maradandó sérülésem nem lesz egy heget leszámítva az oldalamon. De valami más is megváltozott. Pontosabban nem csak egyvalami. Az osztagban már nem kaptam meg ugyanazt a tiszteletet, amit korábban, csupán nagyon kevesen maradtak, akik ugyanúgy álltak hozzám, mint amikor eggyel alacsonyabb fokán álltam a ranglétrának. Amíg a 4. osztag barakkjaiban feküdtem sérüléseimmel, számos név cikázott a fejemben utódomról, ám mostanra mindegyiket kihúztam a képzeletbeli listáról. Egy részük, aki csak a papa hatalma miatt tisztelt, most kapitány helyett a kislányt látja bennem, akit következmény nélkül ignorálhatnak vagy éppen elkényeztethetnek. Egy másik részük pedig távolságtartó lett, mintha félnének tőlem, mintha nem bíznának meg bennem. Ez utóbbit bizonyosan a kapitányi címért folytatott harcnak köszönhettem, bár én nem értem, hogy mi váltotta ki ezt belőlük. Végül pedig az a maroknyi halálisten, akik továbbra is ugyanazt az erős shinigamit látják bennem, akit eddig, egytől-egyig visszautasították a felkérésemet különféle okokra hivatkozva.
Csalódott vagyok, de ez még mindig csak a jéghegy csúcsa volt. Azóta a harc óta ugyanis a mami is furcsán viselkedik velem, sokkal jobban szemmel tart, mint eddig. Nem a sérüléseim az oka, hiszen ha emiatt akarna óvni, akkor a sérült vállammal se hagyott volna edzeni. Viszont ha kérdezem, ő mindig azt mondja, hogy nincs miért aggódjak. Ahogy eltereli a témát... mindig így tereli el, ha valamiről nem akar beszélni, vagy nem teheti. Nem akarok a lélekölőm hangjára hallgatni, de valahol mélyen attól félek, hogy igaza van. Majokko azt mondja, hogy megijedt tőlem, a hatalmamtól, és veszélyesnek tart, ugyanúgy ahogy a tisztjeim és már nem szeret. Hogy már nem akar engem, és hogy csak arra vár, hogy megszülessen a kistestvérem és eltehessen az útból. Nem akarok hinni a zanpakutoum lelkének, de mégis... meg vagyok rémülve. Fogalmam sincs, mi folyik körülöttem, nem tudom miért változtak meg az emberek. Elfordulnak tőlem, nem őszinték velem, én pedig úgy érzem lassan egyedül maradok, és nem értem miért... Még Rei-chan is elment, igaz ő kényszerűségből kellett elhagyja Seireiteit. Gonosz emberek vadásztak rá, Soul Society söpredéke akarta őt, hiába ártalmatlan és veszélytelen. Így, hogy elválasztottak minket egymástól, nem tudok belőle erős és büszke harcost faragni. A világom lassan kezd szétesni, és én nem tehetek ellene semmit sem, csak sodródom az árral. Még gyenge vagyok, de eljön majd az idő, amikor a kezembe vehetem a saját sorsom, és akkor megfizetnek mindazok, akik fájdalmat okoztak nekem!
Komor arccal bicegtem az irodám felé, ahogy egy jó ideje nem lehetett látni már az arcomon mosolyt. Edzeni sem edzhetek, amíg a bokám rendbe nem jön, de valamiért nincs is hozzá túl sok kedvem, érzem, hogy nem okozna örömöt. Nem foglalkoztatott az sem, hogy a pihenő mellett elhaladva néhány osztagbéli vígan mahjongozott. Máskor fogadást kötnék velük, hogy ha legyőzöm őket, akkor távozniuk kell a helyiségből, majd a játékommal megismertettem volna velük a reménytelenség érzését, összezúzva a lelkük. Ám most még ahhoz sem éreztem erőt, hogy leszidjam őket amiért nem gyakorlással töltik a szabadidejük. A fejem felett megtelepedett felhők mindent beárnyékolnak.
Lassan az irodához értem, a nyitott ajtó látványától azonban felszaladt a szemöldököm. Biztos voltam benne, hogy nem hagytam nyitva a helyiséget. Valaki volt benn, méghozzá az engedélyem nélkül, és ezt a bentről hallatszódó neszezés is megerősítette.
- Oszlasd fel a homályt kilétedről és ittléted okáról... shinigami!
Rivalltam rá az idegenre az ajtóban megjelenve. Magas, szőke nii-sant pillantottam meg, akit még sohasem láttam. Egészen biztosan nem osztagbéli volt. Haragos tekintetemre pedig csak olaj volt a tűzre, amikor egykori hadnagyságom jelképét megláttam a homlokán, a karszalagot, amelyet az íróasztalom fiókjában őrizgettem, és csak a megfelelő személyre várt. Ez az idegen pedig megbecstelenítette a rangjelzőt!
- Az nem a tiéd...
Sziszegtem elsötétülő tekintettel. Gondolkodás nélkül mozdultam, a mankót elejtve pattantam fel az asztalra, majd azon megtámaszkodva ugrottam el a nii-san felé, hogy lehúzzam a fejéről a hadnagyi posztot jelképező kiegészítőt. Akcióm sikere viszont elterelte a figyelmemet egy apróságról, amire földet éréskor jöttem rá. A bal lábamba nyilalló éles fájdalomtól keserves kiáltást hallattam, és a bokámat fogva, összegörnyedve terültem el a padlón. Az elviselhetetlen és csillapíthatatlan kíntól könnyeim is kicsordultak, eltört a mécses. Csak egy pár pillanattal később eszméltem rá, hogy nem mutatkozhatok gyengének. Késő, de azért összeszorítottam a fogaimat és igyekeztem visszatartani a sírást is. Ki tudja mit tervez velem ez a galád bácsi, de nem fogom hagyni, hogy a kénye-kedve szerint tegyen >.>

Dühös, villámokat szóró tekintetem nem csak az idegennek szólt immár, hanem saját magamat is korholtam velük. A 11. osztag kapitányához nem méltó, hogy a fájdalomtól szűkölve a padlón fetrengjen, miközben könnyek csordulnak ki a szeméből >.> Nem méltó az sem, hogy a gyenge, gyerekes oldalát megmutassa egy arra érdemtelennek, az osztag és a kívülállók számára erősnek kellett mutatkoznom, hogy valóban a kapitányt is lássák bennem, és nem a cuki kislányt, akit agyon kell szeretgetni >.> Engem csak a mami és a papa, és néhány szűk rostán átment shinigami dédelgethet koromhoz és külsőmhöz illően, mindenki mással megismertetem Miyoko azon oldalát, mely félelmet kelt a legnagyobb hústoronyból is! Csakhogy jelenleg sebzett vad vagyok, és mint ilyen, a megfelelő büntetés sem sújthat le erre a tolvajra, mivel a fájdalmat és szenvedést hozó végtagjaimban kár keletkezett. Ám ami késik, nem múlik! Gondoskodni fogok róla, hogy példás büntetésben részesüljön Látván, hogy segíteni sem óhajt - nem mintha elfogadtam volna egy ilyen alaktól - még kicsit hüppögve, de felültem, és miután kicsit megdörzsöltem a sajgó bokámat, odamásztam a mankóimhoz, majd azokra támaszkodva álltam ismét talpra, hogy legalább némi méltóságomat visszaszerezzem.
- Hogy merészeled szétszórni az undorító holmijaidat ezen a szent helyen, és füsttel mérgezni Miyoko szervezetét, behatoló!?
Mutattam rá drámai mozdulatokkal a papa által is kedvelt büdös rúd maradványára, illetve a nyalókára, melyet így utólag elgondolkodva magamhoz kellett volna hogy vegyek, és akkor most hozzávághatnám Bosszankodva bicegtem el az ablakhoz, hogy kinyissam azt és kiűzzem a friss levegővel a füstöt, mely légzőszervem irritálta és olykor-olykor köhögésre késztetett. Nem is merek belegondolni, hogy milyen károkat okozott a helyiség kényes ökoszisztémájában ez a galád tett, Etopen és társai is biztosan olyan büdik lettek, mint a levegő T_T
Bemutatkozására azonban még nem reagáltam, és amint erre felkészültem, a jelenleg talán komikusnak ható légkör is megváltozott, sokkal komolyabb lett az arckifejezésemmel egyetemben. Egészen biztos voltam benne, hogy amikor Rei-tanhoz kísértek, akkor azon a birtokon hallottam ezt a nevet a minket fogadó ikreknek tűnő testőröktől. Az az egész szituáció nyilvánvalóan bűzlött, a reakciókból ítélve a birtok urának tudtán kívül vittek engem oda, és az engem kérdőre vonó bácsi is roppantul gyanús volt, érződött belőle az ártani akarás aurája, és mikor kérdőre vontam, a magyarázata is sántított. Akkor és ott úgy döntöttem a körülmények és a megérzésem hatására, hogy szabotálni fogok, és mikor megkérdezték, ismerem-e Rei-tant, némi színjátékot követően nemet intettem a fejemmel. Ostobák voltak, Rei-tan reakciójából tisztán látszott, hogy ismerjük egymást... Nekem is nehezemre esett, hogy ne szaladjak oda megölelni őt, hiszen hetekig el volt tűnve, és azóta sem láttam. Máig bánt, hogy ilyen körülmények között kellett elbúcsúznunk egymástól, hiszen pár nappal később a mami elmesélte, hogy Rei-tant elvitték az Emberek Világába, hogy itt már neki nem biztonságos. De mindennek okát sötét homály fedi előttem...
És most, ez a nii-san úgy mutatkozott be, mint az a személy, aki megmentette Rei-tant. Innentől kezdve valójában nem nagyon érdekelt már, hogy mégis hogyan veszi a bátorságot ahhoz, hogy a hadnagyi karszalagot magához ragadja, ennek a bácsinak hálával tartoztam.
- Mizushima Takeo... ha Miyoko-chan jól emlékszik a nevedre. Miyoko köszönettel tartozik neked, amiért segítettél egy barátján. Ám bármilyen gondolatok is cikázzanak elméd mélyén, a hadnagy kilétébe Miyokónak is van beleszólása. Három feltétellel kapsz engedélyt annak a szalagnak a viselésére. Az első az, hogy feltakarítasz magad után, és sem ebben a szobában, sem Miyoko jelenlétében nem veszel a szádba olyan büdös rudat. A második az, hogy Miyokóval nem gyerekként, hanem kapitányodhoz illően bánsz. És végül, a feladatodat, mely az osztag munkájának felügyelete lesz, lelkiismeretesen végzed, és minden hét végén benyújtasz egy hiraganával írt jelentést Miyokónak. Ha kudarcot vallasz, Takeo-nii, a sötétség fogja elemészteni a lelked...
Lépdeltem eléje, egyik botomat pedig rányomtam a lábfejére és kicsit megforgattam ott, mintegy nyomatékosítva az utolsó mondat jelentését. A nii-san egyáltalán nem volt szimpatikus, komolytalanság és hanyagság sugárzott a gesztusaiból, félő volt hogy ront az osztagom attitűdjén a léhűtő jelenléte. Árgus szemekkel fogom figyelni minden mozdulatát, és ha nem találtatik érdemesnek arra, hogy az utódom legyen, szó nélkül ki fogom adni az útját, Ezt az egy esélyt azonban megérdemli. Rei-tanért... Némán fordítottam neki hátat, és búcsúzás nélkül bicegtem ki az irodából, csupán az ajtóban vettem rá egy szúrós pillantást hátrafordulva. Remélem mire visszatérek, minden csillogni-villogni fog az irodában

Fehér lepel terheli a vállamat, hátán a 11-es számmal. Teher, mert felelősséggel jár a viselése, követnem kell a papa által megkezdett utat. Nekem kell gondoskodnom róla, hogy a 11. osztag maradjon a Gotei 13 legerősebb alakulata, az a megbízható csapat, akiket akármilyen pokoli krízis esetén is a harcmező közepére lehet irányítani, és mindig diadalmasan jön ki onnan. Nem születhetnek és nem is születnek kétségek az elmémben arról, hogy alkalmas vagyok-e minderre, ha aggályok rombolnák az önbizalmamat, nem lennék megfelelő a haori viselésére. Félre kell söpörnöm minden kételyemet abban a pillanatban, ahogy a felszínre bukkannak... nem, el kell fojtanom őket. Erőt meríthetek a papa és a mami támogatásából, főleg most, hogy a papa visszatért az osztag soraiba és mellettem lehet, ha olyan problémába ütköznék, melyet én magam nem tudok megoldani. Még. Hiszen napról-napra tapasztaltabb leszek, harcolok a legnagyobb gyengeségemmel, azaz a rutin hiányával.
Most azonban más hiányával küzdök éppen, Hachi terráriuma üres. Rejtélyes módon kiszökött, de nem juthatott messzire. Itt kell lennie valahol a szobában, hacsak nem Aniki vitte el >.> Az irodában terjengő semmivel össze nem téveszthető, enyhén orrfacsaró bűz azt jelezte, hogy nem olyan régen járhatott itt a hadnagyom, ám amíg Hachi nincs meg, nem nyithatom ki az ablakot, hogy száműzzem a kellemetlen szagot. Átkozott büdös rudak, a papát is le fogom szoktatni róluk >.> Gyűlölöm, ha a tudtom nélkül nyúlkálnak a tulajdonomhoz, szóval Aniki érdekében ajánlom, hogy megtaláljam, éppen elég nagy fekete pont, hogy megint akkor járt itt, amikor nem voltam benn az irodában... >.> Módszeresen igyekeztem átkutatni a szobát, különös tekintettel a szekrényekre, bár a pihe-puha plüsseim túlságosan is elterelték a figyelmemet, így a kutatás igen lassan folyt egy ideig Csakhogy ettől függetlenül nyoma veszett Hachinak.
Már az asztalom alatt keresgéltem a kisállatot, mikor kopogás ütötte meg a fülemet. A belépő alaknak csak a lábát láttam, de ez is elég volt ahhoz, hogy megérezzem a harci vágyát. Megdermedtem, hogy lássam mit akar tenni itt benn, de csak tétova lépéseket és egy bemutatkozást kaptam. Ő nem láthat engem onnan, ahol van, milyen félkegyelmű az, aki egy üres irodának mutatkozik be? Ráadásul a cseresznyevirágos osztagból érkezett, jó ember nem lehet Ideje volt megmutatkoznom az idegen bácsi előtt, így nyomban kihátráltam az asztalom alól, csakhogy mikor fel akartam egyenesedni, buksim kellemetlen találkozást ejtett meg a bútordarab szélével, mire egy hangos "Itai" volt a reakcióm. A fájdalomtól könnyek szöktek a szemembe, miközben sajgó fejemet simogattam és nyöszörögve talpra álltam. Több, mint megalázó a helyzet, Sozen nii-san most biztos csak egy aranyos kislányt lát bennem, akit bántott a csúnya asztal :/ Azt a néhány könnycseppet ruhám ujjában tüntettem el gyorsan, majd vettem egy mély levegőt és megkíséreltem méltóságom teljében rápillantani Sozen nii-sanra.
- Khm... Matetsaku Miyoko desu... - kezdtem volna bele, de szavam a torkomra forrt, mikor meghallottam egy csipogó hangot a shinigami lába alól. Rálépett... a játékomra Ami nem csak azért baj, mert ártott neki, hanem azért is, mert figyelmetlenségre vall. A 11. osztag tagjai pedig nem lehetnek óvatlanok >.> Villámtáncom segítségével egy pillanat töredéke alatt mellette termettem. Ruhájának ujját megragadva előrerántottam a kezénél fogva, és ezzel egy időben a lábát is kisöpörtem alóla, felborítva az egyensúlyát. Mihelyst egy szaltót követően hanyatt esett, kíméletlenül beletapostam a mellkasába.
- ...Miyoko a 11. osztag kapitánya. Yoroshiku onegaishimasu! Milyen érzés a plüss helyében lenni? - fejeztem be a bemutatkozást rideg hangon, majd elvettem a lábamat és az ajtóhoz siettem, hogy becsukjam azt, mielőtt Hachi esetleg kitalálna a folyosóra. Vendégem számlájára eddig csupa-csupa rossz pont került fel, egyik súlyosabb mint a másik. Ezek után nem nagyon várhat tőlem kedvességet, attól tartok.
- Mi járatban van Yamanaka nii-san, ha Miyokónak szabad kérdeznie? - pillantottam hátra a vállam felett, tekintetemből és aurámból is sötétség sugárzott. A bácsinak is leeshet hamar, hogy rossz fát tett a tűzre, de menekülni csak a testemen keresztül tud, hiszen az ajtó és közte ott vagyok én.

Semmit sem teszek ok nélkül, mi több, a látszólagos felszín alatt húzódnak rejtett motivációim. Yamanaka nii-san számára talán nem tűnhet többnek az előbbi cselekedetem egy egyszerű és gyerekes büntetésnél, és ez részben igaz is, hiszen felmérgesített. Bántotta a barátomat, és mindenek felett figyelmetlen volt. Joggal lettem dühös, de a félelmet keltő kisugárzásom majd ráébreszti, hogy az én jelenlétemben minden mozdulatára figyelnie kell Majd megtanulja, hogy itt nem minden olyan rózsaszín, mint a cseresznyevirágos osztagban! Ám leginkább mégis a reakciójára voltam kíváncsi, ezért is pillantottam hátra a vállam fölött. A kezdeti ballépéseit helyre tudná állítani egy imponáló második benyomás, noha tisztára így sem moshatná vele a szennyesét. Ha egyszer valakit semmirekellőként bélyegzek meg, annak háromszor keményebben kell dolgoznia azon, hogy megváltoztassam a véleményemet, mint bárki másnak...
Hűvös tekintettel vettem tudomásul, hogy hamar talpra állt és leküzdötte a kínt, amit okoztam neki. Csalódott lettem volna, ha nem bírja elviselni, de az igazán figyelemre méltó az lett volna, ha ki tudja védeni. Aniki a gyorsaságom ellenére is képes volt elkerülni a csapásomat, még ha akkor mankóval is kellett mutatkoznom, többek között ezért is nyugodtam bele abba, hogy ő foglalja el az üresen hagyott helyemet.
- Yamanaka nii-san oktalanul úgy véli, hogy nem szükséges bocsánatot kérnie? - fordultam végül feléje rosszalló tekintettel, karjaimat pedig fölényesen összefontam a mellkasom előtt. Felháborítóan nevetséges, ha azt hiszi, hogy tehet úgy, mintha mi sem történt volna. Ily' neveletlen lenne? Pedig a bemutatkozásából nem hiányzott az udvariasság. Nekem mindig azt mondta a mami, hogy viselkedjek illedelmesen
- Akkor rajta, tegye! Érezze megtiszteltetésnek, hogy Miyoko-chan hajlandó meghallgatni egy olyasvalakit, aki a cseresznyevirágos osztagból jött, nem érzékeli a környezete rezdüléseit és nem ismeri az illemet sem - adtam neki engedélyt a bemutatkozásra szemrehányó hangnemben. Példát fogok neki mutatni és meghallgatom, hiába nem érdekel ezek után egyetlen szava sem. Miért is zavartatnám magam, ha ő sem tisztel meg engem legalább egy bocsánatkéréssel? Bah... Főleg most, hogy Hachi eltűnt, ő sokkal fontosabb nekem. Határozott lépésekkel trappoltam oda az asztalomhoz, és a székre felpattanva kinyitottam a kincses fiókomat. Míg ő beszélt, abban matattam, és hiába nem tűnt úgy, hogy nem figyelek, valójában minden szavát hallottam. Végül sikerült rátalálnom egy karamell bonbonra, és hogy a sok bosszúságot elkergessem, el is majszoltam az édességet, amely mennyei ízével ragyogó mosolyt csalt az arcomra.
- Miért helyezték át ide, Yamanaka nii-san? Tudja, mit jelent 11. osztagosnak lenni? - szóltam ismét a shinigamihoz miután lenyeltem a finomságot, immár kevésbé morcosan, de még mindig komolyan és komoran. Bár minek is töröm magam kérdésekkel? Seprűt fogok nyomni a kezébe

Mellkasom előtt keresztbe font karjaim valamint komoly vonásaim változatlanul mutatták, hogy a lelkem nem békült meg Yamanaka nii-sannal még annak ellenére sem, hogy rossz kedvemre gyógyszert vettem be a karamella képében. A válaszát követően a némaság burka ereszkedett a szobára sötéten fojtogató lepedőként. A csend tükörsima vizében csak a gyülekezőtérről beszűrődő kiabálás keltett hullámokat, az egyik tiszt alpári káromkodását hallva arcomra önkéntelenül is az undor kifejező maszkját vettem fel. Ostobák, sose lesz belőlük nagy harcos, mindig csak a feláldozható tömeget fogják képezni. Nem méltóak a figyelmemre, csak a baj van velük. Ám amíg teljesítik a parancsokat és hibátlanul végzik a feladataikat, addig nem bosszantom fel magam velük. Amíg az osztag úgy működik, mint egy olajozott mechanikai szerkezet, addig számomra jelentéktelen, hogy milyen rozsdás és ócska fogaskerekek alkotják. Yare-yare, nem kellett volna tegnap Tsuki-tannál és Riko-tannál vendégeskednem a 12. osztagban, teletömték a fejemet badarságokkal @.@
- Úgy van, a 11. osztag a Gotei 13 legerősebb osztaga - nyitottam végül szólásra vékony ajkaimat. - Mi vagyunk az elsők, akiket bevetnek, ha jelentős hollow-támadás éri Rukongait vagy az Emberek Világát. Akik ebben az osztagban szolgálnak, azoknak szeretniük és tudniuk kell a harcot mindenek felett. Hogy Yamanaka nii-san tud-e harcolni, vagy van-e jelentősége annak, hogy melyik osztagb...
Már a forgolódása is zavart, hiszen már percek óta olyan érzésem volt az újonccal kapcsolatban, hogy nem vesz elég komolyan, de az, hogy közbevágott, amíg én beszéltem, végtelenül bosszantó tett volt. Vonásaim azonban csak addig maradtak kemények, amíg nem értelmeztem, hogy mit is mondott. Szemöldökömet felvonva pillantottam a jelzett irányba, majd a lábamat felhúzva először a székre, aztán az asztalra pattantam fel, majd leszökkentem a padlóra. Az érkezésnél kicsit felszisszentem, bal lábam pedig megrogyott egy pillanatra a bokámba hasító fájdalom miatt. Mindez azonban most nem érdekelt, sietősen léptem oda a szanaszét hever plüssökhöz, és az egyik maci mögött megpillantottam Hachit *.*
- Yatta, mitsuketa~ *.* - ujjongtam, majd leguggoltam és óvatosan a kézfejemre helyeztem a madárpókomat <3 Csillogó és hálás szemekkel fordultam Yamanaka nii-san felé, így hogy megtalálta a kis kedvencemet, rögtön kedvezőbb fényben láttam a bácsit.
- Ez egy Pelinobius muticus, Sozen nii-san! Ugye milyen aranyos? Szeretnéd megfogni? Nem halálos a marása! - nyújtottam feléje a kezemet lelkesen, rajta a békésen mászkáló tarantulával. Rajtam kívül eddig mindenkit megharapott, aki hozzányúlt, és állítólag agresszív fajta, de ez nem is igaz! Olyan, mint a ma született bárány és csak azt támadja meg, aki fél tőle és nem tud vele bánni. Azok viszont meg is érdemlik az éles fájdalmat, az erős hallucinációkat és a napokig viszkető duzzanatot, amit a csípése okoz >.>
- Sozen nii-san miért lett shinigami és mióta az? Van valami célod? - kérdezgettem tovább, fejemet kissé oldalra döntve. Immár teljesen más hangnemben szóltam hozzá, nyoma sem volt neheztelésnek, haragnak, vagy lenézésnek, csupa vidámság sugárzott belőlem most, hogy megvan Hachi és ép és egészséges. Aggódtam miatta! Legalább nem Aniki vitte el, de ezzel még nem úszta meg büntetlenül azt, hogy itt szívta azt a büdös akármijét, amit a papa is előszeretettel vesz a szájába >.>

Kicsit sajnáltam, hogy Sozen nii-san nem vállalkozott rá, hogy Hachit megsimogassa, pedig igazán nem sajnáltam volna tőle, és bizonyíthatta volna bátorságát is De ha nem, hát nem, úgyhogy vállat vontam, és amíg ő válaszolt a kérdésemre, dúdolgatva odabandukoltam a terráriumokhoz, és miután alaposan megvizsgáltam, hogy nem esetleg a tartály lyukas-e, visszaengedtem a helyére a kis kalandort. Mosolyogva guggoltam le, és figyeltem a mászkáló, szebbnél szebb állatkákat. Nem értem miért fél mindenki tőlük, mikor teljesen ártalmatlanok, ha jól bánnak velük, a szépségüknek pedig nyomába sem érnek holmi nyuszikák, cicák és kutyuli-mutyulik. Persze azok is nagyon cukik, mert minden állat az, de hiányzik belőlük az a vadság, az a tekintélyt parancsoló kisugárzás, ami ezekben a ragadozókban vagy hüllőkben megvan.
- Sozen nii-san, tudod miért szereti Miyoko-chan jobban a vadon élő állatokat? Mert nekik egész életükben küzdeniük kell a túlélésért. Ha gyengének bizonyulnak, nem élik meg a másnapot, ez a természet rendje. Ha Sozen nii-san mentorát megölték, akkor gyenge volt, és ha csupán erősebbé akarsz válni, és nem a legerősebbé, akkor te is hasonló sorsra fogsz jutni - jegyeztem meg a válaszával kapcsolatban még mindig a házikedvenceimet nézve, majd felegyenesedtem és megfordulva a lélektükrei mélyére hatoltam fürkésző tekintetemmel. Éreztem benne a harc utáni vágyat, de hiányzott belőle valami, ami azt sugallta, hogy nem az a fajta, aki diadalmasan jön ki egy küzdelemből. Amíg a múlton mereng és nem előre tekint, amíg ilyen piti céljai vannak, sosem lesz belőle nagy harcos, olyasvalaki, aki méltó az elismerésemre.
- A cseresznyevirágos osztaggal ellentétben itt komoly követelményeket kell teljesíteni és keményen meg kell dolgozni azért, hogy megszerezze a társai tiszteletét és bizalmát, Sozen nii-san. Senki sem szeretne társának egy gyenge partnert, aki visszahúzza és akadályozza. Ha nem lazsálsz és hajlandó vagy tenni is azért, hogy elfogadjanak az osztagban és erősnek tekintsenek téged, akkor Miyoko üdvözöl a 11. osztag soraiban - szólaltam meg ismét, előbbi gyermekies vidámságomnak már nyoma sem volt. Az újonc egy határozott és komoly Miyokóval nézhetett szembe, akinek a metsző pillantását nehezen lehetett állni. Úgy néztem rá ugyanis, mint akinek épp most írták alá a halálos ítéletét.
- Az osztagban legalább napi négy óra edzés kötelező, minél több, annál jobb. Addig Miyoko nem akarja látni pihenni, amíg ezt illetve a feladatait nem teljesítette. Utóbbiról a hadnagynál kérhet Sozen nii-san eligazítást. Ha van még valami mondanivalód, vagy kérdésed, azt most felteheted, ha nincs, akkor végeztünk! ^.^ - mosolyogtam rá a mami kedves vigyorával, amit mások valamiért félelmetesnek és fenyegetőnek tartanak, pedig semmi olyasmi nincs benne

Érdeklődéssel teli pillantásomat apró kezecskémre függesztettem, majd követtem a mozdulatát az asztal túloldala felé. Alig-alig értem el odáig, erőlködve nyújtottam ki a karomat, mígnem le tudtam piszkálni a fal tetejéről a következő követ, melyet tenyerembe fektetve fordítottam fel, hogy lássam a rajta szereplő mintát. Kaján vigyor telepedett az arcomra, a követ pedig mindhárom ellenfelem számára láthatóan letettem az asztalra és az előttem álló többi tizenhármat is felborítottam.
- Tsumo. Kilenc Lámpás Ház, 16000 mindenkitől! - jelentettem be az elkerülhetetlen és nyilvánvaló győzelmem, és ezzel véget is ért a mérkőzés. Démonként magasodtam játékpartnereim fölé, mind tudásban, mind szerencsében felülkerekedtem rajtuk. A 11. osztagban nincs olyan létforma, mely képes lenne felvenni a versenyt velem, melynek elegendő ereje lenne ahhoz, hogy megállítson, ha mahjongről van szó. Soul Society egészében is kevés a hozzám hasonló verhetetlennek tűnő szörnyeteg. És mégis, ezek az ostoba fajankók folyton kihívnak annak a reményében, hogy elkerülhetik a büntetésük. Ehelyett azonban csupán még mélyebbre taszítom őket a kétségbeesés sötét vermében. Tálcán kínálják fel nekem értéktelen lelküket, én pedig nem habozok, ha felsőbbrendűségemet megmutathatom.
- Etto... akkor mindhárman meg kell hívnotok Miyo-pyont három-három darab karamellás krémesre, ahogy a tét szólt. Miyo-pyon már alig várja~ **.** Bai bai~ - pattantam fel lelkesen, a tudattól, hogy hamarosan a sütemények édes íze fog elkényeztetni, összefutott a nyál a számban, miközben búcsút intettem romjaikban heverő ellenfél-barátaimnak ^.^
Karjaimat szélesre tárva, apró lábaimat pedig sietősen szedve futottam végig a folyosón repülést imitálva. Célom a kapitányi játszóterem volt, ahol folytatni kívántam előbbi tevékenységemet gyakorlásképpen, hiszen a Nőegyletben ennél sokkal komolyabb kihívások várnak rám ezeknél a hitvány lókötőknél. Csakhogy az utolsó sarkon befordulva a szobából hangos, tiszta és erőteljes bemutatkozást hallottam. Az ajtó előtt lefékezve óvatosan lestem be. Yare-yare, az újoncok mostanában mindig anélkül mutatkoznak be, hogy megnéznék, van-e egyáltalán valaki az irodában? Ahogy észleltem, hogy Chiyo nee-san megfordul, hogy elhagyja a helyiséget, hirtelen indíttatás által vezérelve shunpóztam a folyosó sarkán túlra, majd onnan leselkedtem tovább. Leült a padlóra az ajtó mellé. Halvány mosolyra húzódtak vékony ajkaim, tetszett a határozott fellépése és a komoly kisugárzása. Az egyik közeli szobába beosonva gyorsan kimásztam az ablakon, hogy aztán az irodámba bejussak, szintén az ablakon keresztül. Csendben, egy mami által tanított technikát alkalmazva, hangtalanul lopakodva vettem ki az egyik kis kedvencemet a terráriumából, majd leraktam az ajtó közelébe és kifelé ösztökéltem kezeimmel, majd elbújtam. Kíváncsian figyeltem a kialakuló szituációt, de néni létére Chiyo nee-san nem ijedt meg a hüllőtől, sőt, még meg is simogatta és istápolta is! *.* Elég volt néhány perc, hogy meggyőződjek róla, határozottan jó benyomást keltett bennem az újonc, így rejtekemből előbújva megálltam mellette-mögötte az ajtóban. Karjaimat keresztbe fonva mellkasom előtt pillantottam le Chiyo nee-sanra, így vártam, hogy felfigyeljen a jelenlétemre. Tekintetem szigorú és határozott volt, ajkaimon pedig magabiztos mosoly játszott.
- Miyo-pyon kapitány üdvözöl az osztagban, Aikawa Chiyo nee-san! Gyere be! - szólítottam meg a vörös hajú nénit, majd hátat fordítva bemasíroztam a szobába. Mikor elértem a középen lévő asztalig, villámgyorsan megpördültem a tengelyem körül és egy határozott toppantással álltam meg a nővel szemben.
- Úgy tűnik Miyoko számára, hogy Chiyo nee-san máris barátságot kötött Miyoko egyik barátjával. Miyoko barátainak barátai pedig Miyoko barátai is. Hogy tetszik Miyo-pyon birodalma? - mutattam körbe nagyvonalúan, hogy a szobára, vagy a teljes osztagra céloztam-e, azt már Chiyo nee-san fantáziájára bíztam. Tekintetem belefúrtam az övébe, és közben reménykedtem, hogy nem akar túl közel jönni, mert felfelé nézni hosszú távon fárasztó volt, és fenn akartam tartani a szemkontaktust.
- Mivel Chiyo nee-san újonc, Miyoko-channak van néhány kérdése. Először is... az Akadémiáról jöttél vagy voltál más osztagban is? Mik az erősségeid, és mik a gyengéid? És mindenek előtt... hogy viszonyulsz a harchoz? - szórtam meg faggatózásommal, majd az asztalt megkerülve kihúztam az egyik fiókot, és egy széles és lapos dobozt vettem ki belőle, majd leraktam azt az asztallapra. Még nem nyitottam ki, előbb hallani akartam a válaszokat.

Amikor éppen nem háttal álltam neki, árgus szemekkel fürkésztem minden rezdülését. Képes voltam kisugárzásából leszűrni egyes érzéseit, az izgalmát, illetve azt is, hogy kicsit mintha tartana tőlem. Az efféle érzéseket, mint a félelem vagy a gyilkos szándék, úgy tudom olvasni, mint a nyitott könyvet. Kár, hogy ha megnövök, ez a képességem el fog tűnni, pedig nagyon hasznosnak bizonyult ilyenkor, és harc közben is. Csakhogy érzékeim úgy gyengülnek, ahogy egyre nagyobb leszek, már sokkal tompábban észleltem az ilyesmit, mint hadnagyként. Néha-néha úgy érzem, szeretnék örökké gyerek maradni, büszke voltam arra, hogy ilyen pöttöm kapitány lehetek, még ha ennek megvoltak a hátrányai is. Ám biztos voltam benne, hogy Chiyo nee-san komolyan fog venni külsőm ellenére is, nem úgy mint az osztag néhány tucat tagja >.> Ők még csak a papától félnek, tőlem nem. Pedig ha ott lettek volna a párbajon, ahol megszereztem a haorit, talán ők is elismernék az erőmet.
- Milyen volt az Akadémián, Chiyo nee-san? - kérdeztem a fejemet enyhén oldalra billentve, miközben mutatóujjamat kíváncsiságom jeléül a szám elé tettem - Miyo-pyon nem járt Akadémiára! - tettem hozzá mintegy magyarázatként a kérdésemhez. Nem is tudom, miért nem szoktam erről kérdezősködni, pedig érdekel, hogy mit csinálnak ott. Biztos izgalmas lehet, de én akkor is jobban szerettem a mamitól és a papától tanulni, meg Ai-senpaitól
- Chiyo nee-san gyengének véli magát, vajon? - komolyodott el az arcom, miközben tovább faggattam. Kissé unalmasnak találtam már, hogy mindenkinek az a célja, hogy erősebbé váljon. Alapvetően pedig ez egy jó dolog volt, mindig magasabbra célozni, ám én szerintem nem lennék képes pusztán ennyit a szemem előtt tartva feljebb kapaszkodni. Annyira... megfoghatatlan, kíváncsi vagyok, hogy mit látnak azok maguk előtt, akik ezt mondják.
- Chiyo nee-san ismeri a gyengéit, vajon? - döntöttem úgy, hogy megismétlem az előbbi kérésem, amire nem kaptam választ. Számomra ez egy ilyen jó alapanyagként tekintett shinigaminál fontos pont volt, hiszen ha tudja, hol vannak a gyenge pontjai, akkor azok ellen képes tenni is. Egy jó harcosnak tisztában kell lennie vele, hogy lehet megsebezni. Közben pedig végül leemeltem a sötét doboz tetejét is, felfedve annak a tartalmát, és finoman, áhítatos tekintettel végigsimítottam a mahjong-köveken, melyeknek zöld hátoldala nézett vissza rám. Annak ellenére, hogy vendége volt a helyiségnek, én tettem le arról, hogy gyakorolni fogok. Talán Chiyo nee-san is csatlakozhatna, ha tud játszani *>*

Fejemet érdeklődve oldalra döntve hallgattam az Akadémiáról szóló válaszát Chiyo nee-sannak. Sejtelmesnek, homályosnak és értelmetlennek hangzott mindaz, amit mondott, hiszen halálistenként a feladatunk a lelkek egyensúlyának fenntartása és a lidércek megtisztítása. Elméletből nem lehet megtanulni harcolni, ahhoz tapasztalat és gyakorlás kell, miért nem erre fektetik a hangsúlyt ott? Engem a papa és a mami is úgy tanított, hogy mindent megmutattak, nem pedig pusztán szavakkal tömték a fejemet! És lám, fényes üstökösként ragyog tehetségem és tudásom a szürke égen, csupán azokat a haszontalan mágiákat nem tudom használni, de nem is akarok efféle gyáva trükkök mögé rejtőzni! Tisztességes, szemtől-szembeni küzdelemben akarok mindenkit legyőzni, aki nem érdemli meg kegyetlen bosszúmat, zanpakutoum galád és aljas képességét, amiről csak Ai-senpai tudott rajtam kívül.
- Oh, akkor Miyoko nem akar az Akadémiára járni~ - vontam meg a vállam végül, túl unalmasnak hangzott, nem csiholt szikrát az elmémben. A céltalan erőszaknak nem voltam híve sok 11. osztagossal ellentétben, mindig és mindenkor megvolt az oka annak, ha az erőmhöz nyúltam. Arra pedig én sem voltam kíváncsi, ami Chiyo nee-sant sem érdekelte. Nem várt módon újabb kérdésemre nem olyan választ kaptam, amire számítottam. Meglepődve pislogtam az újoncra, aki erre az egyszerű kérdésre hosszas mesébe kezdett, aminek ráadásul nem is volt sok köze az elvárt válaszhoz. A felét nem is értettem, de mivel az emberi világról volt szó, így részemről érdektelenségbe fulladt az ismeretlen kifejezések és személyek megfejtése. Az emberek gyengék és hitványok, ráadásul az Emberek Világában nem is harcolhatok miattuk teljes erőből amiatt az ostoba pecsét miatt >.> Csak fél füllel, vagy még annyival sem figyeltem oda ezúttal, inkább elkezdtem kirakosgatni a mahjong készletem köveit és halkan, de vidáman dúdoltam. Csupán a végére kaptam fel a fejem, amikor rövid időn belül harmadjára jutott el a tudatomig az erő szó. Bár nem azt kérdeztem, miért akar erősebb lenni, de az indokában volt valami igazság egy olyasvalaki számára, aki nyilvánvalóan él-hal a harcért.
- Miyoko megígéri, hogy erősebbé fogja tenni Chiyo nee-sant, hogy ne hozzon szégyent az osztagra és méltó tagja lehessen a juuichibantainak! - jelentettem ki határozottan és lelkesen. Ez olyasmi volt, amit nem kaphatott meg csak úgy akárki, ebben a néniben viszont volt valami, amitől úgy éreztem, hogy jeles tagja lehet az alakulatnak! Elvégre az állatkáimmal is jól kijött, és sugárzott belőle a harc szeretete, látszott rajta, hogy komolyan gondolja, amit mond. Nem mindenki volt ezzel sajnos így, az "erősebb akarok lenni" sokak számára csak három üres szó volt, mögöttes tartalom és valódi akarás nélkül. Ők voltak azok, akik azt hitték, hogy majd erőfeszítés nélkül jön majd hozzájuk az erő, pedig azt csak kemény munkával lehet elérni, hogy valaki tényleg erős legyen!
- A kidou nem fontos, Chiyo nee-san! Aki ilyen trükkökkel harcol, az nem érdemes arra, hogy a 11. osztag szimbólumát viselje magán. Hm... Miyoko kíváncsi, mire képes a zanpakutoud! - pillantottam fel a nőre, aztán tovább építettem a falat a kövekből. Mikor végeztem, akkor figyeltem fel rá, hogy valami nem stimmel Chiyo nee-sannal, legalábbis olyan furán bámulta a játékot, mintha olyan fehérré vált volna az arca o.O
- Chiyo nee-san tud mahjongozni? Szeretne Miyo-pyonnal játszani? ^.^ Pótolhatod egyszerre akár Miyoko mindhárom ellenfelét is! - kérdeztem ártatlanul, miközben az asztalra mutattam, mely immár készen állt a játékra. Nem bántam volna, ha ekkora előnyt kap, legalább lett volna benne kihívás még számomra is. Ha két-két oldalt irányítanánk, esélye sem lenne ellenem.
- Esetleg szeretnél valamit tudni az osztagról, Chiyo nee-san? Ha van valami kérdésed, bátran tedd fel! - tettem hozzá, miközben leültem a székemre az asztal mögött, és vártam, hogy mit szól a kihívásomra. Ez is egyfajta harc volt, de nem fogok megharagudni rá, ha nemet mond.

Oldalra billentettem a buksimat. Látszott Chiyo nee-chan szemén a habozás, és valami más is. A pillantásából látszott, hogy ismeri a játékot, nem volt szükségem a válaszára ahhoz, hogy ezt felismerjem, azonban tétova volt. Mintha egy kisangyal és egy kisördög küzdött volna a lelkében, az egyik a kihívás és a játék utáni sóvárgás, a másik pedig az, ami ettől eltántorította volna. Azonban az angyalka győzött, hiszen leült az asztal mögé, arcomra pedig diadalittas és vérre szomjazó mosoly került ki.
- Yoi zo, yoi zo, hát elfogadod a meghívást a pokol legmélyebb és legsötétebb bugyraiba - nyilvánultam meg, és a kockákat a kezembe véve gurítottam egyet, majd még egyet, hogy eldőljön, hol is bontjuk meg a falat. Boldogan mosolyogtam, szemeim pedig csillogtak az örömtől és az izgalomtól, hogy valaki újjal is játszhatok. Reménykedtem benne, hogy nagytudású játékossal találkoztam a néni személyében. Ám ő még nem tudja, milyen démon rejtőzik bennem. Hangos "waaa~i" jelezte beleegyezésemet a játéktípust illetően, ez minden kétséget kizárt afelől, hogy játszott-e már, és ha igen, mennyit.
- Nagamaki? *.* Megmutatod majd? Miyoko még sosem látott igazi nagamakit! - lelkesedtem a választ hallva. Még csak képen láttam olyat, de látszott, hogy különleges, nagy erejű fegyver, ami jó kézbe kerülve igazán hatásos lehet. Kíváncsi voltam, hogy a yarim ellen fel tudná-e venni a versenyt vele Chiyo nee-chan! Örültem neki, hogy ennyire nagy becsben tartja a zanpakutouját, biztosan nagyon-nagyon jó a kapcsolatuk is, és akkor a lélekölője is biztosan erős lehet! *.* Nem sok újonc tett ilyen lelkessé *.*
Dúdolgatva, és lábaimat lógatva állítottam fel a köveimet, hogy vessek rájuk egy pillantást, de sokkal jobban foglalkoztatott az ellenfelem irányából érzett aura, mintsem a saját képem. Eddig is árgus szemekkel figyeltem, amit tesz, érdekelt attól a pillanattól kezdve, hogy megpillantottam habozni. Éreztem rajta, hogy ideges és feszült, de nem miattam. Hiszen én még semmit sem mutattam, csak egy ártatlan és édes kislány lehettem a szemében, legalábbis a játék szempontjából :3
- Görcsös vagy. Félsz veszíteni, Chiyo nee-chan? Nem szereted a játékot? - komolyodtam el kérdéseim feltevése közben. Úgy tűnt, mintha csak kötelességből játszana, vagy nem is tudom. Kissé lehangoló volt, hogy nem láttam a szemében azt az izgalmat, ami engem eltöltött egy-egy osztás kezdetekor. A játszani akarás tüze ilyenkor még meg kéne legyen benne, csak akkor halványul el az ellenfeleimben, miután rájönnek, hogy nem nyerhetnek egy olyan ösztönös zseni ellen, mint én vagyok. Most viszont, ezt látva nem is akartam a képességeimet használni, abban nem volt semmi szórakoztató, ha egy eleve megtört ellenfelet roppantok össze. Mindenesetre ígéretes helyzetben voltam, két kör sorom és egy honőr tercem is volt, így kétség sem férhetett hozzá, melyik színt fogom gyűjteni. Ezen kívül még egyedülálló honőröm és három bambuszom volt, szóval a bambuszok eldobásával kezdtem a játékot. A behúzott karaktereket egyelőre megtartottam, hogy homályban tartsam partnerem előtt, hogy mit gyűjtök.