Szigorú tekintettel tanulmányoztam jobb kézfejem mozgását, ahogy többször összecsuktam és kinyitottam markomat, mintha valami művégtagot próbálgatnék. Ami azt illeti, az igazságtól nincs messze ez a megfogalmazás, csupán annyi a különbség, hogy ez a kéz valódi csontból és húsból állt. Csupán másfél hete vették le a gipszet a karomról, előtte az orvosok is kétségek között mozogtak, csupán annyi volt biztos, hogy legalább az amputálástól megmentették felismerhetetlenségig szétroncsolt végtagomat. De amikor a kalcium-szulfát származékot levágták, kiderült hogy a műtétek sorozata csak félsikert hozott: nem sikerült az összes idegvégződést helyreállítani, így kézfejem mozgása nem volt teljes, se csuklómat nem tudtam minden lehetséges irányba elforgatni, és öt ujjamból is csupán csak hármat tudtam megmozdítani. Ezzel a kórlapomra megbénult lábaim mellé egy félbéna jobb kéz is felkerült, teljessé téve a "boldogságom". Így is épp eléggé idegesített, hogy tolószékkel kellett járkálnom a kórház területén, lévén nem fedezhették fel, hogy tudom működtetni az összes végtagomat képességemnek köszönhetően. És ez újonnan megnyomorított kezemre is igaz maradt, köszönhetően ennek a bizonyos erőnek, igaz sokkal több munkámba került, amíg tudatalatti szintre juttattam ennek a bonyolult rendszernek a mozgatását, tulajdonképpen a komplett másfél hetem nagyrészt erre ment el. Szerencsére legalább nem voltam egyedül, hiszen Kotomi és Yuu-chan rendszeresen meglátogatott amíg bent feküdtem a kórházban, majd utána is, bár legjobban mégis egy harmadik ember felbukkanását vártam. Suke azonban nem jött el, és hiába szeretném azt hinni, hogy csak elfoglalt volt, biztos vagyok benne, hogy nem tudott nekem megbocsátani azért, ami történt a Végzet Völgyében, és ez volt az oka távolmaradásának. A mai napon azonban újra találkozni fogunk, hiszen indulunk a Pokolba a dárda újabb darabjáért. Magam is kíváncsian vártam a dolgot (mármint a kalandot, és nem a shinigamival való találkozást), mivel az elmúlt hetekben se edzeni, se dolgozni nem tudtam, így minden időmet képességem fejlesztésével tölthettem, és igen komoly előrelépést értem el legutóbbi tesztem szerint. Ráadásul mindemellé ott volt a Völgyben talált kardom is, melyet szintén volt alkalmam megismerni, és már bánni is jól tudtam vele és az erejével. Nem hittem volna, hogy Rakurai használatát ennyire könnyen el fogom tudni sajátítani, de úgy tűnik teljesen egy hullámhosszon mozgunk a katanával, mintha egymásnak teremtettek volna minket.
A Fészekbe odaérkezvén a tanácsteremben még csak Yuu-chant és Tamachi-sant találtam ott, így miután üdvözöltem őket, utóbbinak pedig köszönetet mondtam, amiért azonnal kórházba vitt, továbbra is kezemet próbálgatva foglaltam helyet. A csúnya műtéti heget karomon egyelőre egy kötéssel takartam el, sajnos ez már örökké ott fog maradni, még ha halványulni is fog idővel. Még utoljára ellenőriztem, hogy övtáskáimban megvan-e minden, a dobókéseimtől kezdve az extra mennyiségű kötszeren át egészen a legeslegfontosabb kellékig, azaz a Pocky-ig, de ezúttal mindent a helyén találtam szemben a legutóbbi alkalommal. Kissé feszültem doboltam a márványasztalon, hiszen nem akárhova készültünk, minden egyes alkalommal kirázott a hideg, amikor arra gondoltam, hogy a pokolba szándékozunk lemenni. Eddig abban sem hittem, hogy létezik, nem hogy el lehet oda jutni anélkül, hogy az ember meghalna. Ráadásul csak az odaútra volt terv, mi lesz ha nem tudunk visszajönni? Az egész egy elég kétségbeejtő vállalkozásnak tűnt, most már iránytűnk sem volt, szó szerint a sötétben tapogatóztunk. Feszültségem csak tovább fokozódott, amikor megláttam az újabb belépő személyét, azaz pontosabban megéreztem a reiatsuját. Kétség sem fért hozzá, hogy bekövetkezett az, amire már számítottam, azaz hogy vezetőnk beszervezett egy arrancart is.
- Sakai Hitomi vagyok, az egyetlen női tag.
Szúrtam oda hűvösen, nem kifejezetten leplezett ellenszenvvel Adán felé. Bármit is mond vagy tesz Yuu-chan, nem fog tudni változtatni azon, hogy ezt az alakot utálni és gyűlölni fogom csupán azért, mert arrancar, és mert a fajtája tönkretette az életem azzal, hogy elvette tőlem a családom, még ha csak ideiglenesen is, hiszen Onee-chan azóta visszatért, igaz shinigamiként. Csupán azért fogom megtűrni magam mellett, mert a karom éppen elég fájdalmasan emlékeztet arra, hogy mi történik, ha a bosszú ösvényére lépek. Lévén Tanaka és Hattori nem tartott velünk, így Suke érkezésével a csapat összegyűlt, én pedig azonmód meg is bontottam az első csomag csokirudam, hisz a halálisten személye is csak rátett egy lapáttal az idegességemre. Kardomat felkapva és vállamra akasztva indultam el Yuu-chan és a többiek után, miközben tekintetemmel lopva Sukét figyeltem. Most nem tehettem meg, hogy a vaizard hallatára kérek tőle elnézést, talán a bátorságom sincs meg hozzá, elvégre a szemébe se merek belenézni.
A lidércvadászatot magam is segítettem azzal, hogy felszabadítottam szinte tökéletesen elrejtett lélekenergiám, olykor-olykor a megtiszteltetés is nekem jutott, hogy egyik-másik hangyát én magam tapossam el, ám mégis vezetőnk az, aki egy jól irányzott csapással megnyitotta előttünk az utat célállomásunkra. A hatalmas kapuk libabőrössé tettek, de nem volt más választásom, én is kénytelen voltam köztük átlépni, miközben görcsösen szorítottam a kardom markolatát, de némi meglepetésre nem ütköztünk ellenállásba. A túloldalon egyáltalán nem az a látvány fogadott, amelyre számítottam, sehol sem láttam hatalmas üstökben párolódó elkárhozott lelkeket, akiket démonok bökdösnek vasvilláikkal, vagy ehhez hasonló jelenségeket, és a megjelenő maszkos lények sem támadtak ránk, csupán a lidérc lelkéért jöttek, bár "háziállataiknak" nem igazán tetszettünk. Valahogy nem tudtam sajnálni, amikor a lélekre rászabadították az egyik kutyát, és bár inkább nem forgattam fel a gyomromat azzal, hogy odanéztem, azért a könyörgését roppantul élveztem, legalább annyira mint azoknak a shinigamiknak a szenvedését, akiket anno megöltem. A "fogadóbizottság" vezetője valamiért furcsán ismerősnek tűnt, és némi töprengést követően egy halk "te jó ég" kíséretében esett le az illető kiléte, és ez meg is alapozta bizalmatlanságomat a maszkos alakok felé.
- Úgy érzem csapda, legyetek óvatosak.
Súgtam alig hallhatóan a többieknek, amikor idegenvezetőink nem figyeltek oda ránk, és ennek megfelelően rá is tapasztottam Rakurai markolatát a tenyeremre erőm segítségével. Bár vendéglátóink a belőlük áramló reiatsu alapján gyengék voltak, ki tudja milyen lényekhez visznek minket? Kíváncsi vagyok, hogy hajlandóak lesznek-e megválaszolni Yuu-chan kérdését, valahogy kétségeim támadtak efelől.

Eddigi nyugtalanságomhoz csak hozzáadott Skull jelenléte, hiába éreztem úgy, hogy a lélekenergiája csupán töredéke annak, amit anno a Club Torture katakombáiban tapasztaltam, és hogy most én vagyok az erősebb. Felkavaró és rémisztő emlékek törtek a felszínre a férfi látványának hatására, életem egyik legszörnyűbb napja volt az a nap, amikor Yuu-channal leszámoltunk a Kristálykoponya nevű szervezettel és tagjaival. Skull és bandája a leginkább megvetendő söpredékbe tartozott, azok közé akik a Sorstól kapott erejüket csak pusztításra és hatalomszerzésre használják, visszaélnek vele és többnek, jobbnak, felsőbbrendűnek képzelik magukat attól, hogy képesek a természetfelettire. Ugyan megérdemelték, amiért ártatlan emberek életével játszadoztak, mégis a mai napig érzek bűntudatot amiatt, hogy kettejüket megöltem, és Skull halálában is jócskán kivettem a részem. Embereket öltem, és ezen az sem változtat, hogy nem voltam teljesen a testem és a lelkem ura, és az sem hogy más emberek védelmében tettem. Persze én sem vagyok sokkal jobb náluk, hiszen én is öltem ártatlanokat nemesnek hitt bosszúm álcája alatt, és egy szót sem szólhatnék, ha én is ide, a pokolba kerülnék tetteimért halálomkor. Egyetlen reményem az lehet, hogy úgy érzem tanultam a hibáimból, és a Sors Dárdájának elpusztításában való segédkezéssel talán valamit visszafizetek bűneimért. De ennél sokkal többet kell tennem, hogy kellőképpen vezekeljek, az erőm pedig megadatott hozzá, csupán jól kell használnom. Ujjaim már-már elfehéredtek, olyan görcsösen szorítottam a kardom markolatát. Csupán az járt a fejemben, hogy miféle csapdát tervezhetett Yuu-nak és nekem Skull, hogy vajon milyen bosszún töri a fejét és hogy ebbe az egészbe most ártatlanul belekeveredhetnek Sukéék is. Biztos voltam benne, hogy nem véletlenül futottunk össze pont a vöröskével érkezésünkkor. Amíg ő velünk van minden árnyban ellenséget fogok látni, és minden apró rezdülésére készen állok majd arra, hogy megvédjem magam és a többieket is, bármennyire nagyképűen is hangzik ez a kijelentés a Daitenshi még mindig talán leggyengébb tagjától.
A pokol tényleg nem olyan mint amilyennek a különböző sztereotípiák vagy mendemondák leírják, bár a messzibe kémlelve sikerült felfedeznem néhány vulkánnak látszó képződményt. Viszont sose gondoltam volna, hogy Egyiptomban sokkal nagyobb a hőség mint itt, márpedig egészen kellemes hőmérséklet fogadott minket a házak között járva, talán csak a levegő páratartalmát kellett volna kicsivel felcsavarni. Legalább ez nem fogja rontani a koncentrációmat. Skull a maga közönséges stílusával nyitotta még ki az ajtót is, ezzel jelezve számukra hogy megérkeztünk, bárhova is hozott minket. Nos, ez a bárhova nem kis meglepetésre egy bordélyház volt, kétségtelenül remek hely arra, hogy a nagyrészt férfiakból álló társaság figyelmét elterelje nemkívánt útitársunk. Korántsem örömteli a viszontlátás Flaviával és Morristerrel sem, szúrós pillantással méltattam a másik két pokolra jutott Koponya-tagot, azt hiszem, hogy emberi mivoltuk elvesztésével már nekem sem okozna lelkiismeret-furdalást ha újra meg kéne ölnöm őket, ám nincs olyan teremtmény akiben ne keltett volna félelmet az, ahogy elbántam velük anno, köszönhetően felturbózott erőmnek és hátborzongató külsőmnek, amit az az ismeretlen lény adott. Vonakodva bár, de én is megszabadultam fegyvereimtől, megnyugtató volt a tény, hogy nem vagyok kardokra meg dobókésekre utalva, ha harcolni akarok. Nyugalmam azonban csupán pillanatnyinak bizonyult, hiszen amint felpillantottam a detektorra, ami alatt áthaladnék, arcom falfehérré vált az engem elfogó rémülettől. Kétségbeesve járattam az agyamat valami megoldást keresve, ám arról szó sem lehetett hogy esetleg kint maradjak vagy húzódozzak a belépéstől, hiszen már azzal is gyanús lennék. Éppen elég volt nekem, hogy Yuu-chan tudja a kis titkomat, egyáltalán nincs szükségem arra, hogy mások is megtudják, különösen nem Suke! Na hát most már tudom, hogy Skull hogy értette azt, amit az előbb mondott >.> Igyekeztem nyugalmat erőltetni az arcomra, azt ismételgetve magamban hogy egyáltalán nem ciki 21 évesen szűznek lenni, meg hogy ez csak azt jelzi, hogy én erkölcsös lány vagyok, aki nem fekszik össze fűvel-fával csak mert megtetszett nekem az illető, és hogy én csak a nagy Ő-re várok, meg különben sem vagyok még felkészülve rá, hiszen annyira tapasztalatlan vagyok, meg satöbbi-satöbbi-satöbbi. Az egy dolog hogy én ezt egyébként komolyan is gondolom, de ahogy fapofával és teljes természetességgel átléptem a szerkezet alatt, az az undorító sziréna pedig megszólalt, a bent lévők harsány nevetése illetve Yuu és Suke vigyora mégis sötét leplet borított az elmémre, kezemből pedig egy méretes villám csapott ki, örökre elhallgattatva a detektor idegesítő vijjogását. Nem mondom, az erőszak néha igenis nyugtató hatású tud lenni, legalábbis némi elégtételt éreztem dühödt lihegésem és szó szerinti szikrázásom közepette, igaz pillanatokon belül ismét úgy éreztem hogy felszökik bennem a pumpa, ahogy megéreztem a derekamat átkaroló kart.
- Cho...chotto! Vidd innen a mocskos mancsod mielőtt a detektor sorsára jutsz!
Közöltem felháborodásomat az illetővel, hogy legnagyobb megdöbbenésemre Zed arcát fedezzem fel mihelyst vettem a bátorságot, hogy felnézzek rá o.O Bishie pillantásába rögtön belepirultam, sose nézett még így rám és úgy éreztem elgyengülnek a lábaim is... Egy fenét, ez nem lehet Zed, fizikai képtelenség, mit keresne ő itt?! Legfeljebb hasonlít rá, és különben is, még az igazinak sem engedném meg hogy... hogy... hozzám nyúljon, nemhogy valami imposztornak! Már-már azon voltam, hogy kap egy alapos elektrosokkot ami örökre elveszi a kedvét a velem kapcsolatos perverz gondolatoktól, amikor újabb eseménytől esett le az állam - maga Skull hessegette el ezt a disznót, akiről pillanatokon belül kiderült, hogy alakváltó. Csikorgó fogakkal, fortyogva követtem Morristert, legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá a vigyorokat és a pillantásokat érzékelve körülöttem, és csak ezektől megszabadulva sikerült valamelyest felszabadulnom, és visszanyernem a lélekjelenlétem. A szokásosnál is jobban összezárt lábakkal ültem le a felkínált kanapéra, igyekezve szoknyámat minél lejjebb húzni a combomon, és már bántam hogy kivételesen nem nadrágot vettem fel erre az útra. Remélem van valami másik kijárat is, mert semmi kedvem újra átesni ezen a megalázó helyzeten >.> A többiekre rá sem mertem pillantani, főleg Sukére nem. Ha be mer szólni, garantáltan leégetem a fejéről a haját, még akkor is ha Yuu-chanon kell keresztülverekednem magam ezért >.>
- Yuu-chan, én a helyedben nem beszélnék így egy olyan teremtményhez, aki egyszer már megmentette az életed...
Szólaltam meg halkan a vaizard fenyegetőzését hallva. Máskor minden bizonnyal ráförmednék, de még mindig zavarban voltam és most kétségtelenül úgy nézhetek ki mint egy megszeppent kismacska. Kijelentésem meglepő lehet a férfi számára, de ezt a hangot ezer körül is felismerném, így biztos vagyok a dolgomban. Ő volt az, aki a Club Torture-ben egy árnyék formájában hozta rám a frászt és akinek végül kölcsönadtam a testem, hogy Skullt és bandáját elpusztíthassuk. Egészen nyilvánvaló, hogy ő mozgatja a szálakat a háttérben, és ő rendelte úgy, hogy pont a Kristálykoponya tagjai vezessenek ide minket. És most a kezében tartja azt, amiért jöttünk, és lényegében ki vagyunk szolgáltatva az akaratának.
- "Figyelemmel kísértük az eseményeket, s arra a következtetésre jutottunk, hogy a vaizard segítségére állunk – most az egyszer. Az együttműködésedre lenne szükségem. És egy testre, ami közvetítőként szolgál köztem és a vaizard között. A kölcsöntestért, s persze a titoktartásért cserébe két dolgot ajánlok. Elegendő erőt, s az emberek biztonságát biztosíthatom." Ohisashiburi, ismeretlen árny tulajdonosa.
Idéztem fel a szavakat továbbra is halkan, melyeket a tévén keresztül megjelenő alak közölt velem a nem túlságosan messzi múltban, így jelezve hogy felismertem benne akkori ideiglenes szövetségesemet.
- Számomra úgy tűnik, hogy ismét hajlandó vagy segíteni ezt a vaizardot, kíváncsi volnék, hogy ezúttal milyen motiváció ösztökél erre. Azon az éjjelen teljesítettem a kérésed, te pedig egy hónapnyi szenvedéssel ajándékoztál meg, négy héten keresztül másra sem tudtam gondolni, mint életem legsötétebb időszakára. Bujkáltam az emberek elől, nehogy ismét kiközösítettnek érezzem magam, és ebből az érzésből pár perce ismét kaptam egy kis ízelítőt. Ugyan megmentetted néhány ember életét a segítségemért cserébe, de önzőségem azt mondatja velem, hogy mégsem vagyunk kvittek. Remélem találsz alkalmat arra, hogy engem személyesen is kárpótolj.
Álltam fel és léptem közelebb a kamerához, hogy gondolataimat és érzéseimet közöljem a nővel. Akkor és ott félelmet keltett bennem, de nem tűnt rossz embernek, megnyugtató mosolyára még most is emlékszem mielőtt összekapcsolódtunk volna. Magam sem tudom igazából hogy miért mondtam azt, amit, és hogy miben reménykedtem, hiszen csak az én két szép szememért nem fogjuk megkapni a dárda darabját, és hogy saját szavaimmal fogalmazzak, engem személyesen ez nem kárpótolna a szenvedésemért. Azonban úgy éreztem, mégis el kell mondanom, ami a lelkemet nyomja, hiszen így utólag úgy éreztem akkori üzletünk nem volt egyenértékű. A nővérem számára az lenne, hiszen ő mindig csak másokra gondolt, az sosem érdekelte hogy vele mi lesz, amikor mondjuk kiállt mellettem, viszont én nem Kotomi vagyok. Bár én is képes vagyok másokért áldozatot hozni, én igenis elvárom azt, hogy kiegyenlítsék a számlát.

Lilith reakciója tulajdonképpen nem volt meglepő, több ezernyi alattvalóval körbevéve keménységet és határozottságot kellett mutatnia itt, hazai pályán. Egy rettegett, több ezer éves vezető nem állhat le mindenki szeme láttára jópofizni a "felszíni világ söpredékével" azaz velünk, különben veszítene hírnevéből, amiért valószínűleg keményen megdolgozott. Én mégis biztos voltam benne, hogy nem teljesen őszinte az az arrogancia, amit irányunkba mutatott, az a mosoly anno valódi volt, nem számítóan fabrikált grimasz, amivel elnyerte a bizalmamat, hiszen üzletünk akkorra már megköttetett. Igen, Lilith nem rossz lélek, bármit is gondoljon róla három társam, és volt egy olyan érzésem, hogy nem most láttam őt utoljára. Akár így, akár árnyalakjában, de még fel fog tűnni az életemben akkor kisegítve engem, amikor nem is számítok rá. Egy őszinte és megértő mosollyal kísért meghajlást követően ültem vissza, hogy meghallgassam milyen feladatot is szánt nekünk a Pokol Úrnője. Valószínűnek tartottam, hogy megint az a bizonyos Ilharn-kódex szólt bele a nő dolgába, amit már első találkozásunkkor is emlegetett, azért bízta ránk ezt a feladatot, ahogy Skullt sem ölhette meg egymaga. Hiába mondja, hogy nincs a segítségünkre szorulva, a segítség mindenképpen kell neki - akár tőlünk, akár mástól. De minket, legalábbis Yuu-chant és engem már ismer, és miért bízna egy ilyen számára fontos feladatot, mint ez, ismeretlenekre, amikor mi is itt vagyunk? Azt viszont elégedetlenül vettem tudomásul, hogy a három jómadár továbbra is idegenvezetőinkként fognak funkcionálni, volt egy olyan gyanúm hogy már egyiküknek sincs meg a képessége esper múltjukból, így pedig csak feleslegesen növelték a csoportunk méretét. Hét ember sokkal feltűnőbb, mint négy, pláne ha egy olyan küldetésről van szó, mint egy bérgyilkosság.
A szerződés puszta létét eléggé furcsálltam, körülbelül olyan érzéssel írtam alá, mintha eladtam volna a lelkem az ördögnek. Végtére is a pokolban voltunk, vagy mi, bármennyire hihetetlenül is hangzik ez, és bármennyire is felfoghatatlan az elmém számára. Felém Flavia hajítja a nekem szánt egyenruhát, hasonló megvetéssel, ahogy Skull is viszonyul Yuu-chanhoz, ám az átöltözés tényétől csak egy pillanatra jövök zavarba, addig amíg el nem fordulok a vetkőzni kezdő férfiaktól. Kissé morogva változtatom meg kisugárzásom frekvenciáját, és bár láthatatlanná még nem tudok válni, a kíváncsi szemek elől egy ilyen sötét, beltéri helyen tökéletesen el tudok tűnni csupán azzal is, hogy elnyelek minden fényt magam körül. Mint valami árnyék a falon, úgy néztem ki a többiek számára, ha egyáltalán észrevettek. Nagyon remélem hogy az öltözködő árny láttán nem indult be senkinek a fantáziája, éppen elég megaláztatás ért ezen a helyen, nem kell hogy holmi perverz férfiak is rám csorgassák a nyálukat >.> Eme külsőmet úgy döntöttem, hogy egészen addig fenntartom, amíg ki nem érünk a kupiból, nem tudom miért nem jutott eszembe korábban is használni ezt a kis trükköt :/ Megkönnyebbült sóhajjal vettem magamhoz ismét fegyvertáramat, különösen a kardot, amely valamiért ezen rövid idő alatt is nagyon a szívemhez nőtt, bár megmagyarázni nem tudom, hogy miért rajongok így egy katanáért, amikor sose vonzódtam az efféle fegyverekhez, és nem is volt rá szükségem, hiszen a távolsági harc híve vagyok. Hamarosan útnak indultunk, én pedig csendben, továbbra is a környezetünkre koncentrálva haladtam a csoport közepe táján, csupán enyhe szemforgatással reagálva arra, hogy Yuu-chan láthatóan nagy élvezetét leli Skull kínzásában. A várost elhagyva a hőmérséklet is emelkedni kezdett, persze gejzírek és lávafolyamok között ez nem volt túl meglepő jelenség. Azonban ezúttal felkészültem a forróságra, hajamat pillanatokon belül lófarokba kötöttem, két legnagyobb övtáskámból pedig spéci hűtőpántok kerültek elő, melyeket a rájuk varrott fémlapok és képességem segítségével applikáltam a tarkómra, a homlokomra és a csuklóimra. Kicsit... na jó, nagyon hülyén nézhettem ki így, de legalább nem zavart a fekete ruha és a maszk által felerősített meleg, a kellemes, hűs érzés segített megtartani a figyelmemet, mely a Végzet Völgyében oly sokszor elkalandozott ezek hiányában.
Úticélunk egy meglehetősen hátborzongató külsejű kastély volt, már csak a tornyok körül repkedő denevérek hiányoztak a Drakula-filmekből ismert klisé-várhoz. Yuu-chant követve a nyugati fal felől közelítettünk, magánakcióját pedig enyhe fejcsóválással kísértem figyelemmel, rosszul is járhattunk volna így, hogy egyedül vállalkozott az őrök kiiktatására. Lehet hogy nem bízik eléggé a csapategységben? :/ Fényjelére a tőlem telhető legnagyobb sebességgel teleportáltam fel a vaizard mellé, legalább mászással nem kellett fárasztanom magam.
- Abban igazad van, hogy ha szét kell válnunk akkor Yuu és Suke külön csoportba kell kerüljön. A te képességeidet annyira nem ismerem, de azt tudom hogy az enyém potenciálisan gyengíti Yuu-chanét és fordítva, azért ha választanom kéne, én Sukével tartanék. De nem én választok, hanem Yuu dönti el, hogy mi lesz ha nem maradhatunk együtt.
Osztottam meg a véleményemet tömören Yukével, miközben egy röpke pillantást vetettem a 10. osztag kapitányára. Máskor valószínűleg szó nélkül hagytam volna a szükségtelen eszmefuttatást, de némileg hatni akartam a vaizardra, hogy ha ketté kell válnunk, akkor miképpen ossza be négyünket. A Seireiteiben szolgáló shinigami most nyilván azt hiszi, hogy megint az életére akarok törni, de nekem kapóra jött volna, hogy ha legalább pár percre, de egyedül maradhatnánk, hogy tisztázzuk a kettőnk között fennálló ellentétet. Már ha a férfi hajlandó még egyáltalán velem szóba állni...

Imáim meghallgattatásra találtak, legalábbis abban a tekintetben, hogy Yuu-chan vajon megérti-e mire céloztam azzal, amikor azt mondtam hogy nem kompatibilisek a képességeink. Bár nem voltam teljesen biztos benne hogy tényleg el tudnám-e a vonni a zanpakutou által kreált technikákból a vasport, hiszen magára a lélekölőkre sem hatottak a képességeim, hiába fémből készültek, azért jobb lenne nem akkor szembesülni egy ilyen problémával amikor éppen mindketten teljes erőbedobással küzdünk. Az viszont mindenképp határozottan jól esett, hogy a vaizard megbízott a javaslatomban és annak alapján osztotta ketté a csapatot, amit én mondtam, bár az időzítést nem teljesen értettem, elvégre olyan válaszút elé nem érkeztünk, mint mondjuk a Végzet Völgyében, legalábbis feltételezem a folyosók körbevezetnek és nem zsákutcában végződnek. Ettől függetlenül kétségtelenül ő a tapasztaltabb stratéga, így most rajtam volt a sor, nekem kellett megbíznom az ő döntésében, és elindulni a kvartettel ellenkező irányba Flavia sürgető mozdulataira hagyatkozva. Ami a Koponya kettéoszlását illeti, kétségtelenül a lány mellett éreztem magam a legkevésbé veszélyben, a másik kettő külsejétől szabályosan kirázott a hideg. Azonban nem most fogom megkérdezni az egykori espertől hogy mi motiválta a csatlakozásra, leginkább azért mert Sukével volt beszédem, a koponyás története meg igazából nem különösebben érdekelt már. Éppen szólásra nyitottam a szám, hogy valahogy hozzákezdjek ehhez az egészhez, amikor a hátam mögött mozgásra lettem figyelmes. Biztosan nem Yuu-ék voltak, vezetőnk reiatsuját már kilométerekről is felismerném, így tétovázás nélkül egy elektromos gömböt gyűjtöttem a kezembe és villámgyorsan megpördülve elhajítottam azt. A töltet centikkel Suke feje mellett suhant el és csapódott be a pár méterrel mögötte az ablakon bemászó maszkos alak fejébe.
- Társaságot kaptunk!
Figyelmeztettem két társamat az öt őrre, akik egyértelműen azok voltak, akiket Yuu-chan pár perce kiiktatott. Tisztán látszik, hogy nem vagyok itt teljesen fejben, normál esetben eszembe jutott volna hogy ha Skull feje visszanőtt, akkor ezeket sem lehet olyan simán kiütni, ahogy azt a vaizard feltételezte támadása közben. Valószínűleg már az egész kastély tudja hogy itt vagyunk, csodálatos Bármennyire is ellenszenves a Kristálykoponya egykori tagja, mivel Flavia az aki ismeri itt a járást, így Sukének és nekem meg kellett hogy védjük őt, már csak azért is mert gyengébb nálunk. Nem hagyhattuk, hogy keresztüljussanak kettőnkön, így villámgyorsan lendültem támadásba, és az első padlóra küldött alak után egy másiknak is kiiktattam a fejét, miután teleportálásomat követően kedvenc fénytörésre alapuló trükkömmel átvertem a maszkost hollétemet illetően, így az hiába szelte ketté a nyakamat, valójában az üres levegőt hasította kardja. Vörös szikrákkal átitatott pengém a védelmi rést és a meglepetést kihasználva így megtette azt, amire ellenfelem nem volt képes. Mínusz egy fő, szó szerint Bár közelharcban még mindig messze nem voltam olyan jó, mint mondjuk Yuu-chan, harcstílusomat képességeimmel ötvözve képes voltam kiküszöbölni a képzetlenségemet és a tapasztalatlanságomat, legalábbis egy bizonyos szintig. Kissé megnyugodva láttam, hogy amíg én elfoglalt voltam, addig Suke sem tétlenkedett és kiiktatta a maradék három őrt, de felszabadultságom azonnal el is tűnt, amint az általam fejbedobott pokollakó megmoccant, majd úgy kelt fel mintha egy pöttyös labdát vágtam volna hozzá és nem százezer voltot. Őt rövidesen követte a többi is, fejek és végtagok nőttek vissza undorító cuppogó hangokat hallatva, így be kellett látnom, hogy másképp kell továbbjutnunk az első akadályon. Tekintve hogy az első áldozatom is felkelt, az elektrosokkos bénítás valószínűleg nem működne, így egy hirtelen ötlettől vezérelve nagyerejű mágneses mezőt hoztam létre, mellyel nemes egyszerűséggel kirántottam az öt, lassan alakzatba formálódó lény kezéből a kardjaikat, lefegyverezve őket.
- Suke, csinálsz belőlük jégszobrot a kedvemért?
Vigyorogtam a férfira, miközben az öt kard fémes csattogással landolt körülöttem, ám nem kis meglepetésemre nem csak a shinigami állt neki a művészeti alkotások létrehozásának, hanem az emberként elmekontrollt használó Flavia is megcsillogtatta új, jég-alapú képességét, mely számos kérdést vetett fel bennem a túlvilági erők kialakulásáról. Az őrök arcára néhány másodperc múlva ráfagyott a maszkjuk alatti mosoly, tőlük megszabadulva pedig akár kérdezhettem volna is, de még mindig más dolgom volt, a pokollakók ugyanis belém fojtották a szót >.> Miután köszönetképpen a segítségért biccentettem a lánynak, néhány mély lélegzetet véve gyűjtöttem össze ismét minden bátorságomat, most már tényleg itt volt az ideje mondanom valamit.
- Nézd... öhm... meg sem próbálok bocsánatot kérni, mert amit tettem, azért jogod van tiszta szívedből utálni engem, és nem is várom hogy megbocsáss. Nem tudom... mi ütött belém akkor, talán a meleg, talán a bogárfóbiám... vagy talán az emlékeim miatt vesztettem el a józan ítélőképességem. Gyűlöltem a fajtádat, hiszen évekig azt hittem, hogy egy halálisten tette tönkre az életem, a gondtalan, boldog családi idillt, amiről a buszbalesetem után már egyszer lemondtam. És akkor... és akkor, amikor végre megláttam a fényt az alagút végén, akkor elmentek... mindannyian... Magányos voltam, csalódtam a világban és... szörnyű dolgokat tettem. De te... te visszahoztad a fényt az életembe, és ezért hihetetlenül hálás vagyok neked. Bár ez biztos nem számít neked, tudom hogy titeket, shinigamikat nem érdekel hogy egy magamfajta porszem, egy közönséges ember mit gondol vagy mit érez, ismerem a gondolkodásotokat és emlékszem hogy mit mondtál a Végzet Völgyében. Ítélj el, köpj le, alázz meg, tégy akármit, én csak azt szeretném hogy próbáljuk meg tiszta lappal újrakezdeni... Tanultam a leckéből és lesz ami emlékeztessen rá hogy micsoda egy alávaló, szánalmas alak vagyok.
Emeltem fel bekötözött karomat, utalva a sebre, amit az a rókaszerű lény okozott, miközben másik kezemmel intenzíven törölgettem a könnyeimet, hiszen a monológom felénél, amikor a családom szóba került, eltört a mécses, mint már annyiszor. Nem tudtam hogy fog reagálni a férfi a szavaimra, de legalább túl voltam rajta és kifejeztem az irányában a megbánásom. Nem érdekel ha nem leszünk barátok, csak ne utáljon, ne nézzen rajtam keresztül és ne gondoljon rám úgy, mint a légypiszokra. Csak ennyire vágytam, hiába érdemeltem meg, hogy így viselkedjen velem, hiszen egy bajtársam életére törtem, még ha nem is tiszta fejjel.
Mielőtt továbbindulhattunk volna, váratlanul a sarok mögül ismét feltűnt Yuu-chan és Tamachi, ám Skull és Morrister már nem volt velük. Különösebben nem rázott meg a dolog, hisz én még mindig az önsajnálattal és zaklatottságom elsimításával voltam elfoglalva, gondolom Sukét sem zavarná különösebben ha én eltűnnék. De azért mégis, tekintve hogy állításuk szerint elvileg csak eltévedtek, kissé furának találtam hogy szétváltak idegenvezetőinktől.
- M-mit csináltatok a két k-koponyással? Tudom hogy egyikük s-sem a szíved csücske Yuu, de most azért vannak itt, hogy segítsenek nekünk.
Vontam kérdőre a vaizardot még kissé remegő hangon, miközben már egy elmés füllentésen jártattam az agyam, hogy ha esetleg vezetőnk rákérdez arra, hogy mitől pirosak a szemeim vagy miért szipogok. A lehetőségek tárháza szinte végtelen, fantáziám pedig határtalan

Fogalmam sincs, hogy miféle kidou lehetett az, amivel Suke megtámadta az őröket, csak annyit tudok, hogy orbitális baromság volt zárt térben bevetni egy ilyen erejű támadást. Kis híján engem is elsöpört a mágia, a robbanás elől éppen csak sikerült biztonságos távolságba teleportálnom. Egy fél éve még biztosan otthagytam volna a fogam, akkor még nem tudtam volna kikerülni a pusztítás vonzáskörzetéből, ha ilyen közel csapódott volna be hozzám egy ilyen támadás, amely minden bizonnyal még erősebb lehet, mint az én railgunom. Ha eddig nem tudták, hogy itt vagyunk, akkor most már egészen biztos értesült róla a kastély összes lakója, akkora robajjal járt ez a kis kidou, nem is beszélve a leomló falakról. A legjobban mégis az bánt, hogy Suke minden bizonnyal nem bánta volna, ha a detonáció engem is elkap és azt sem merném kizárni, hogy fegyvertárából azért választotta pont ezt a mágiát, hogy engem eltegyen láb alól végre, hiszen az ő szemében én csak egy idegesítő kis fruska, a Daitenshi megtűrt tagja vagyok, akiért nem lenne kár. Még akkor is, ha nélkülem talán még mindig a Végzet Völgyének temploma előtt szenvednének a kódolt, latin nyelvű rejtvénnyel, vagy ha azon túl is jutottak volna, még mindig az ajtót feszegetnék ahelyett, hogy a kilincset használnák Nem akarom túlértékelni a szerepem, de ebben a csapatban egyértelműen én vagyok az ész, a többiek pedig az erő. Ez tény, és nem pedig önajnározás. Legalább a felesleges pusztításnak eredménye is lett, és ahogy elnéztem az egyébként nyilván ódon és komoly építészeti értéket képviselő kastély sem fog maradandó károsodást szenvedni, hiszen a tempót elnézve órákon belül helyreállítja magát az építmény. Bámulatos mechanizmusnak lehetünk tanúi, ugyanakkor kissé ijesztő is a jelenség, legalábbis számomra.
Láttam a 10. osztag kapitányának reakcióiból, hogy legszívesebben szó nélkül itt hagyna és nem igazán érdekli, hogy mit akarok mondani, és valóban, már pusztán csak annak is örülnöm kell, hogy meghallgat és ad egy esélyt nekem a bocsánatkérésre. Így aztán hatalmas kő esett le a szívemről, amikor kiejtette a megváltást jelentő két szót, még akkor is ha ez még nyilván nem jelenti azt, hogy mintegy csettintésre elfelejtette, kitörölte az agyából azt, ami eddig történt kettőnk között. Még meg kell dolgoznom azért, hogy elnyerjem a bizalmát, és ez a vallomás és a rá adott válasz csupán az első lépés mindkettőnk részéről, csupán megnyitottuk az ajtót amely a barátság felé vezet. Akárhogy is, pillanatnyilag végtelen nyugalom telepedett az elmémre a megkönnyebbülés hullámának köszönhetően, bár volt egy olyan baljós előérzetem, hogy nem sokáig fog kitartani.
- Most akkor eltévedtetek vagy harcba keveredtetek?
Emelkedett meg kissé a szemöldököm Yuu-chan válasza hallatán, bár nem mintha bántam volna, hogy megszabadultak a két pokollakótól, nekem is csak addig fog tartani a bizalmam Flaviával kapcsolatban, amíg el nem árul minket. De ha arról van szó, hogy felesleges koloncnak ítéltettek és lerázták őket, akkor mondja azt, úgyis el kell fogadnom a tettét, más választásom nincs. Maximum kicsit méltatlankodnék, ami meg egyébként sem érdekelné a vaizardot, megszokta már hogy időnként megkérdőjelezem a döntéseit ahogy ő sem rest érzékeltetni velem, ha szerinte felelőtlenül viselkedem. Ez hozzátartozik a kettőnk kapcsolatához, ő a bölcs, atyáskodó mester és meg a visszafeleselő zseni tanítvány Mindegy, öten maradtunk, könnyebb lesz így együtt mozogni, a hét ember már több a kelleténél egyébként is.
Utunkat az eggyel alattunk lévő szint felé folytattuk, és miközben a lépcsőn baktattunk lefelé, egyik oldaltáskámból én is előhúztam azt, ami nekem olyan, mint társaimnak a cigi. Boldog mosollyal konstatáltam, hogy ezúttal tényleg nem hagytam otthon a pockyt, és elégedetten hümmögve haraptam rá az epres ízesítésű ropira. Az udvariasság kedvéért körbekínáltam mindenkit, bár kedvenc édességemmel kapcsolatban irigy kutya vagyok, nem örültem volna, ha bárki is elvesz egy darabot xD Menetelésünk közben csupán Flavia viselkedését találtam kicsit furának, de zárkózottságát betudtam annak, hogy Skull és Morrister nincsenek már a köreinkben és ez aggasztja a lányt. Bár a folyosókon haladva időnként életre kelt egy-egy szobor vagy ránk támadt néhány üres páncél, de alapvetően nem okozott gondot nekünk elválasztani a fejüket a testüktől és ezáltal megszüntetni a fenyegetést, amelyet jelentettek. Azt hiszem immár egyértelmű, hogy tudnak az ittlétünkről, ezeken a mágia által mozgatott tárgyakon kívül ugyanis egy teremtett lélek nem volt a folyosókon, és talán már arra készül az őrség, hogy lesből lecsapjanak ránk amikor befordulunk egy sarkon, vagy belépünk egy terembe. Nos, őrség helyett végül egy vörös bőrű démonba futottunk bele, a nő külsejében egyértelműen a szemüveg volt a legmeglepőbb elem, furcsa lényekből láttam már eleget ahhoz, hogy ne lepődjek meg egy ilyen teremtmény létezésén. Tekintetemet csupán egy pillanatra hordoztam körbe a teremben, mely alighanem valamiféle áldozati szentély lehetett az oltárból és a jelképekből ítélve. Ám mielőtt bármit is tehettünk vagy mondhattunk volna, Yuu-chan és Yuke váratlanul összeestek. Ijedten ugrottam oda hozzájuk a legrosszabbtól tartva, de gyorsan megállapítottam, hogy szerencsére csak elájultak, bármi is történt velük. Nem becsülhettük alá a démont, az, hogy Yuu-chant ilyen gyorsan kivonta a forgalomból, arra utalt, hogy nagyon erős. Összeráncolt szemöldökkel néztem fel a nőre, majd magabiztosan egyenesedtem fel.
- Nem az a célunk, hogy boldoggá tegyük az uradat. Mit csináltál velük?
Kérdeztem hangomat felemelve, egy pillanatra a két eszméletlen testre pillantva. A harc gyorsan kibontakozott és Flaviát is nagyon gyorsan elvesztettük, bár minden bizonnyal hamar talpon lesz újra. A démon gyorsan pörgette a kaszáit, eszem ágában sem volt közelharcba bonyolódni vele, így gyorsan a háta mögé teleportáltam, hogy két oldalról támadhassuk Sukével, de mielőtt meghajíthattam volna egy kis árammal, apró démonfiókák támadtak rám. Pockyval a számban, kardomat markolva kezdtem el irtani a teremtményeket, és ami azt illeti talán még soha nem éreztem magam ilyen felszabadultnak, könnyednek és eltökéltnek harc közben. Az összpontosításomat semmi sem tudta megzavarni, talán még egy halvány mosoly is az ajkaimra kúszott, miközben rendületlenül védekeztem, kitértem, blokkoltam és visszatámadtam a lényekre, arra törekedve, hogy kiüssem vagy képességemmel kilökjem a kezükből a fegyvereket, védtelenné téve őket. Be kellett látnom azonban, hogy sokáig nem fogom bírni a tempót közelharcban, így a rám támadó démonok gyűrűjéből inkább kiugrottam, és az eddiginél magasabb koncentrációjú lélekenergiát koncentráltam a kardomba, hogy a vörös villámokat végül kilőhessem feléjük egy suhintással. Biztos voltam benne, hogy ezzel nyertem egy kis időt, még ha végezni nem is sikerült velük, és ezt ki is akartam használni. Figyelmem a "főnökre" terelődött, és nem haboztam drasztikus megoldáshoz folyamodni a kiiktatása érdekében.
- Suke, félre!
Ordítottam a vörös bőrű nővel hadakozó shinigamira, majd előkaptam egy dobókést, és a démon mögé, méteres magasságba teleportáltam, esés közben pedig céloztam, és "elsütöttem" a fegyverem. Az egész nem tarthatott egy másodpercig a kiáltásomat követően, és a kunai egy narancssárga energiacsíkot maga mögött húzva, óriási sebességgel lőtt ki ellenségünk felé. Egy újabb térugrást követően, biztonságban értem földet, de fel voltam rá készülve, hogy ezzel még nem ért véget a harc, se a kicsiny lényekkel, se a luvnyával.