*Az arca olyan volt mint egy olasz porcelán baba. Sápadt fényű, a legapróbb részletekig kidolgozva. Természetes szépsége adott valamit a külvilágnak mutatott jelleméhez. Egy keserű bizalmatlanság fogott el minden shinigamit aki csak egyszer is megtapasztalhatta Horiuchi Ayame gyermekies mosolyát. Ő is csak egy halálisten volt, ki a 4. osztag szolgálatára hajtotta fejét néhány hónappal ezelőtt. Felvételekor természetesen az osztagunk valamennyi tagja kedvesen fogadta, de akárhányszor megkérdezték az Akadémiabeli teljesítését, ő csak szorongva azt felelte nem lettek túl jó jegyei. Sosem kedveltem igazán, annak ellenére, hogy segítőkész volt bármennyiszer is kellett betegszobán tevékenykednie. A maga korához képest tehetséges fiatal lányka volt, akit láthatóan kedveltek a betegek. Az osztagban változatlanul zajlottak a napi teendők. Talán egy kicsit könnyebb volt a munkánk az újoncok miatt, de számottevően nem változtatott a tényen, hogy meggyarapodtak a beteg shinigamik száma. Néha napján ez a melankolikus tudat ki hatott a kapitányom arcán is egy-egy beteget ellátva. Senki sem örült ennek, kivéve talán azt a lányt, aki mindig olyan kedves és mosolygós volt még a komoly esetek után is...*

~ Ai...Kagami..Jól figyelj rám Ai...ébredj...Furcsa érzésem van..olyan mintha valaki figyelne minket..vigyázz magadra~ *Egy merő ármány ontotta ki karmait az egek fölé tornyosulna. Hideg áztatta természet kizökkent az egyensúlyából, hogy gyermekies álomra hajthassa fejét a nap befejeztével. A horizont tüzesen izzó vonala, már órákkal ezelőtt a múlté vált, hogy a város a sötétség birodalmába fordulhasson át. Azonban eme sötétség még mindig nem oly tiszta mint egy ébenfekete tó tükre, hiszen az ég fehér fényű "tarka" mezővé festette önmagát, hol a nagyobbik sápadt fényét az álmot alvókra suhintja. Nyugodt a város, nyugodt a körzet. Csupán néhány fa leveleit meg-meg kocogtatja egy arra tévedő rideg szélsugár jelezve, hogy még nincs minden veszve. Még ilyen csendes és groteszk nyugalmat adó Soul Society sem hagyja, hogy a város a halál látszatát adja. Hiszen az egyöntetű utcákon halavány fényű fáklyák pislákolnak. Néhányukat, a senkinek nem kegyelmező szél megölte, ámbár még így is melegséget hoz annak szívébe, aki ily üres utcákon kimerészkedik alvás helyett. Gyenge s mély hangot hallok félálmomban. Még ilyen állapotban is megtudom állapítani, hogy a zanpakutom Fuhaku Yashi, aki beszél hozzám. Azonban szavai ebben a gyenge állapotomban olyan távolinak tűnik, mintha kezemet az ég felé emelnék, hogy elérhessem a csillagokat. Nem hallom őt rendesen, de arra viszont teljes erővel késztet, hogy felébredjek ebből az istenadta állapotomból. Kicsit sem zökkenő mentesen kezdek ébredezni a 4. osztagos szobámban. Alig nyitom ki a szemem, de már most látom magam előtt az összefonódott árnycsíkokat amitől kis idő elteltével sikerül ugranom egyet az ágyamon. Ez már egy erőteljesebb lökés nekem arra, hogy végre felkeljek. Oldalra pillantva megtapasztalom ennek a csíkoknak a tulajdonosát. Akárki is volt, mág meglakol azért, amiért összefonta a kedvenc fényáteresztő függönyömet. Nem volt szép húzás tőle. Bizonyára arra utazott, hogy éjjel felkelek s ennek az árnyéka majd halálra ijeszt engem. Nos, majdnem sikerült neki. Hatásos gondolat volt, bárki is tehette. Kis elgondolkodás után lassan felállok s felmérem a terepet, mi szerint sikerült a fehér yukatámban elaludni a zanpakutom mellett. Tehát ez is azt jelenti, hogy nem önszántamból döntöttem az alvásról, hanem a munkám ártalmának áldozatává váltam. Kimerültem és az utolsó kép, hogy az ágynak dőlök neki. Kellemetlen, akárhogyan teszek egy mozdulatot megint szembesülök a legutálatosabb dologgal, hogy sikerült az izmaimat ellaposítani. Ezt az egyet nagyon utálom, hogy akárhányszor egy harc után vagyok az alvás valahogy kellemetlenné válik. Mindenesetre ha már sikerült éjnek évadján Fuhakunak felkeltenie szét nézek, hátha van valami teendő a betegszobán. Így hát a zanpakutomat hátra hagyva elindulok a betegszoba irányába. Lépteim eléggé lassúak lévén, hogy tán csak most kezdek igazán felébredni. A friss szél, mely fokozatosan simítja s pirítja arcom rásegít erre.*
- Segí...
*Egy számomra ismert női hangot hallok meg hirtelen a semmiből. Hiába nyomták el a hangot, félreérthetetlen eset. Mentemben megtorpanok s érezni kezdem, hogy az adrenalin szintem nagyobb lépcsőt ugrott fel másodpercek elteltével. Ismét lépni kezdek, de ezek a léptek inkább hasonlítanak egy futáshoz, ami egyenesen a betegszoba felé tart. Egy kicsit megrohamozva de be rúgom az ajtót, azonban a látvány ami a szemem elé tárul sokkoló. Fekete toll pihék szállingóznak a levegőben zavarva a nyilván valót, hogy a halál alig pár pillanattal ez előtt itt járt. Belépek a szobába s azt tapasztalom, amit talán soha nem akartam tapasztalni. Pár pillanatig megfordul a fejemben, hogy ez csupán egy álom lehet, de mivel szabályosan érzem azt a pár, rám szálló pihe toll érintését meggyőz ennek ellenkezőjéről. Ide oda cikázni kezdek a betegekhez, viszont akármelyikhez is megyek mind ugyanarról tanúskodik. ~ Valaki megölte a betegeket...~ *Visszhangzik a fejemben perceken keresztül még fagyottan állok az egyik beteg ágya mellett. Érdekes nem de bár? Mennyire hirtelen tud valaki a racionálisból irracionálisba váltani. Ez egy tökéletes példa arra, hogy milyen könnyen lehet valakit bizonyos dolgokhoz nem értővé tenni. Nem, nem értem. Hiszen ki volna olyan, kinek előnye származna abból, hogy betegeket mészároljon le? Térdre rogyok. A beteg ágya mellett állni, de még ülni sem kellemes, látva, a történteket. Egyre fokozva próbálom keresni a miérteket erre a tettre, azonban erősen érzem, hogy ez túl haladja a teljesítő képességemet. Egy kéz, egy kéz tapintását érzem a vállamon, ahogyan vágyam végig simít majd egy levelet nyújt át nekem. Megfordulok, hogy láthassam az illető arcát. S megint csak ő. Ő, akinek arca mindig mosollyal áztatott szokott lenni, de ez a tett még őt is megviselte.*
- Ai-chan...tudom, hogy nem ez a megfelelő pillanat de ezt akartam neked átadni mikor hallottam...te is tudod..
*Arcát keserűen fordítva oldalra nyújtja át nekem a vitathatatlan pecséttel ellátott borítékot. A kapitányom személyes lenyomata található rajta, ami egyenesen arra késztet, hogy most azonnal elolvassam a levél tartalmát. Bólintok egyet Ayamere s elveszem remegő kezéből a levelet. Akármennyire is nem kedvelem, ebben a pillanatban látva őt valahogy sikerül megsajnálom. Ez pedig arra késztet, hogy megsimítsam arcát amitől láthatóan egy kicsit mintha megnyugodna. Kibontom a levelet.*
~ Kedves Ai! A mai naptól fogja Karakura városába küldelek őrködni. Sajnos megszaporodtak a hollow támadások. Kérlek légy segítségére a 10. osztag egy tisztjének, Shiroichi Anao-sannak. Tisztelettel.: Yasuji Chiyoko.~
*Ez volt az utolsó emlékem amire emlékszek pár órával ezelőttről. Most pedig itt állok Karakura város egy sikátorában, egy szál fekete kimonoban abban reménykedve, hogy talán még ezen az éjjel megtalálom a póttestemben is Anao-san-t. Akárhogyan is, a kapitányom levele és feladata melyet kettőnkre kiruházott, bizonyára okkal történt. Ezért sem vonakodtam egyből útnak indulni. Beleszippantva a levegőbe, érzem, hogy jóval piszkosabb mint oda át. Persze hogy az, hiszen Karakurában van egy jó néhány gyár amely szennyezi a levegőt, de még így is valamilyen okból kifolyólag az ég szebb képet tud adni. Különösen a napfelkelték és napnyugták. A két kedvenc természeti látképem, amit ha lehetne mindig Karakurából néznék végig. Miként viszont nem lehet, kénytelen vagyok beérni a Soul Society adta örömökkel. Elindulok kifelé a fekete sikátorból. Rövidesen érzékelem is, hogy semmi sem változott. Sőt mi több, még talán sokkal szabályosabb ez a Karakura béli utca mint ami emlékeimben előfordul. Ennek ellenére nem kelt semmi féle gyanakvást bennem, hogy esetlegesen jó helyen lennék. Nem tudom igazából merre kéne mennem, de hamar rá jövök arra, hogy Anaot ismerve esetlegesen a kikötőben ücsöröghet valahol cukorkát eszegetve. Igen, ezt könnyedén elbírnám róla képzelni. Ilyen elgondolás gyanánt utamat egyenesen a kikötő felé veszem, ahol rövidesen össze is fogok ütközni valakivel...*

E közben a falak mögött...

- Bezártad őket is?
*Egy mélyről jövő rekedtes hang szólal fel egy sötét sarokból. Magát a helységet nézve nem túl bizakodó a szürke falak s pók szőtte hálók sokasága a porcica rágta szegletekben. Hiába is próbálna az a gyenge talp nesztelenül lépdelni az öreg parketta csíkokon, akárhányszor a súly ránehezedik az, mint a veszett kutya nyekken egyet. Fehér ruhája bár az illetőnek teljesen ellepi arcát, még is hangjából kivehető, hogy nagyjából egy harmincas éveiben járó nőről ejthetünk szót. Itt- ott még maga is bele-bele reked mondandójába ezzel jelezve a cigaretta friss hatását.*
- Be, s nem csak a betegeket. A 3. tiszt is foglyul esett...
*Felelte a nő, kinek minden egyes szava közben ajkai alól mintha vulkán kitöréssel járó füst tört volna utat ajkai közt. Ezt követően nem tett egyebet, csupán elfordult a másik illetőtől, hogy gyenge árnyékával lephesse a homályos fényben pompázó szoba közepét. Egy nagyobb szabású, kissé gothikus festésű ablakhoz állt, hogy azon ki láthasson a Lelkek Városának egy utcájára. De maga sem láthat egyebet, mint az üres s poros utcát, melyre a 4. osztagból lehet rá látni.*
- Ennek is módosítottam az emlékezetét, mi után elkaptam menekülve a beteg szobáról. Mit tegyek vele?
*A sarokból meg sem mozdulva a grabancánál fogva felemeli a fekete árny, azt a csöppnyi teremtésű Anaot. Nagyon úgy fest, hogy mély álomba lehet. Talán ez is valamiféle mellék hatása lehet az agymosásnak. Mindenesetre különös, hogy a már Bankai-al rendelkező shinigamit, milyen egyszerűen fegyverezték le. A nő ajkai mindössze egy túlontúl ravasz mosolyra ívelnek.*
- Hagyd csak rám a dolgot... Ai-channak kell egy barátnő, nem igaz?
*Ekkor a fehér öltözetű ruhája alól egy különös sárkány mintákkal ellátott zanpakuto katana kerül elő, mellyel suhint egyet egy halk suttogás következtében. Megfordul ismételten a felé a sarok felé. Láthatóvá lesz, hogy a lány teste először cseppfolyóssá válik, majd egész egyszerűen a zanpakutoba kezd beszivárogni. Odaát csak annyira fog emlékezni, hogy betegszobáról ki jövet találkozott Chiyoko kapitánnyal aki küldetéssel bízta meg őt. Ezt követően pedig a Karakurabeli kikötőbe vitte a senkaimon, ahol póttestben jelent meg. Kaján nevetéssel telítődik meg a szoba.*
- Milyen szomorú, hogy mindkettejüket a 4. osztag kapitánya küldte küldetésre Karakurába...csak kár, hogy soha nem térnek majd haza...
*Ajkai alól hiéna szerű szaggatott nevetés szakad fel. Az oldal falon pedig mindössze egyetlen kép lesz látható mit a holdsugárban jelentkező árnyék ad: Egy hátra görbülő női testnek szakadatlanul kaján nevetésének képe.*

*Kissé nyugtalan vagyok ami azt illeti. Az éjjeli Karakurában nem is lesz olyan egyszerű megtalálni Anao-san-t. Amihez még tegyük hozzá, hogy éjjel sokkal gyakoriabbak a hollow támadások. Ebben végül is van valami logika, elvégre is bizonyára ők is tudják, hogy éjjel a shinigamik annyira nem aktívak mint nappal. Éppen ezért számolnom kell azzal a ténnyel is, hogy esetleg Anaora éppen egy harc kellős közepén futok össze. Meg kell találnom még így is, hiszen ha ne tán komolyabban megsérülne, én megtudom őt gyógyítani. Avagy ha több hollow is jön, ketten hatásosabbak vagyunk. Ámbár Anao már bankai használó, szóval nem kéne ennyire aggódnom, még is Yasuji-sama nem valószínű, hogy oktalanul küldött egy 3. tiszti gyógyítót. Komolyan kell vennem ezt a küldetést. Pont ebből az indíttatásból szaporítom lépteimet olyannyira, hogy a levegő egyenesen suhogni kezd mellettem, s hajszálaim meg-meg libbennek egy- egy szélcsatonába belefutva. Általában azért reatsu érzékelésben jó vagyok, még is most nem igazán érzem Anao jelenlétét. Talán az lehet az oka, hogy még mindig nem hevertem ki rendesen a múlkori csatámat. Mostanába meglehetősen sok harcban veszek részt s nincs időm rendesen kiheverni ezeket. Ez után lehet vennem kéne egy kis pihenőt, mert a végén valóban nem leszek használható tagja a Yonbantai-nak. Pár percnyi futás után sikerül elfáradnom olyannyira, hogy le kell teljesen butítanom a lépteimet egy egyszerű sétálásra. A levegőt szaporábban veszem. Kicsit meg is lepődök magamon, még mindig nem szoktam hozzá a póttest használatához. Akárki akármit mond, számomra ez undorító dolog. De még mindig jobb, mint hogy az emberek hollowokat és shinigamikat lássanak. Tehát el kell viselnem akármennyire is ellene vagyok ennek. Tovább sétálok még néhány utcát, még a kikötő területére érek. A víz felé nézve, szórványozottan ködös a terület. Ez csak is a képpen lehet, hogy a víz s a levegő hőmérséklete különbözik. Én azt mondanám a levegő hűvösebb, még a folyó vize fűtené a partot. Ez a fajta pára kibocsájtás pedig ihatással van a környezetre. Ennek következtében a látási viszonyok kissé drasztikusra csökkentek, de még így is meg hallom azt a szokásos hangot, amit Anao képes hallatni magából. Csak néhány lépést kell tennem ahhoz, hogy mögé kerüljek a ködrengetegéből.*
- Mondjuk kezdetnek megfordulhatnál!
*Pillantok le rá ravasz csillogással a szemeimben. Általában nem érezném meg, hogy valaki hogyan lehet ennyire faramuci ha nem talál meg valakit, de ebben a hirtelen feltámadt ködben lehet még én is elveszteném a józan eszemet. Minden esetre Anao most már teljesen megnyugodhat, hiszen itt vagyok. Legalább is remélem, hogy nem kezd el meggondolatlan dolgokat művelni, mert az én idegeim eléggé végesek ha egy gyermekies shinigamiról van szó. Az értetlenséget és hasonló dolgokat még szilárd idegzettel kibírom, de a hisztit és az ide-oda való csapkodás ki tud hozni a sodromból. Az égre pillantok. Észre veszem elég hamar, hogy ugyanolyan mint szokott lenni. Kicsit hasonlít Soul Society egéhez, így meleg érzéssel tölt el, hogy annyira nem is ismeretlen a látványa.*
- Tényleg Anao...neked megmondta a kapitány, hogy meddig kell őrködnünk itt és hogy mikor lesz váltás?
*Hirtelen jut eszembe ez a kérdés. Nem azért, mert már most mennék haza, hanem egész egyszerűen azért nem árt, ha tisztában vagyunk azzal meddig is kéne csinálnunk azt amit fogunk. Bár remélem, hogy ez nem fog hónapokig elhúzni, mert akkor elég esélyes, hogy inkább felmondom ezt a küldetést és mihamarabb haza térek. Bármennyire is tisztelem a kapitányom, az teljességgel lehetetlen, hogy Ritsut megint huzamosabb ideig ne lássam. Megrázom a fejemet és lépdelek párat előre. Közben pedig megfogom Anao csuklóját, hogy magammal ránthassam. Nincs kedvem még egyszer elveszíteni őt. Ebben a ködben pedig igen csak könnyű lenne.*
- Gyere nézzünk körül...utána majd ráérünk ki találni merre is kéne mennünk!
*Kacsintok rá a lányra. Spontán jött gesztus az irányomból, amit már most kezdek megbánni, de legalább nem lesz rossz a hangulat és olyan feszengős sem. Anao mellé raktak, ennek örülhetek. Ha egy Noahval vagy Kojiroval kellett volna küldetésre jönnöm, lehet nagyon hamar felhúztam volna magamat annyira, hogy hollow helyett ket robbantsam fel. Gondolataim erre egyből az 5. osztag felé öszpontosul mint sem a küldetésem irányába. Eszembe jut, hogy Noaht leadtam a nőegyletnek kis büntetésre. Akaratlanul is elkuncogom magam jó ízűen. Ez az első olyan dolog ami pozitívumként érint mióta megtaláltam a húgomat Ritsut. Egy kis elég tételnek ez is megteszi, kezdetnek.*
- Szerinted Kohaku és Akane-san mit csinálhat most Noahval? Kár, hogy nem láthatom milyen büntetést is adnak neki...
*Fejtem ki közbe, aztán meg megállok, mert észre veszem, hogyha kettővel többet léptünk volna, azzal egyenesen bele sétáltunk volna a folyóba. Elhúzom a szám szélét elég rendesen ráeszmélve a gondatlanságomra. Most kezdem igazán megutálni ezt az áldott állapotot, de nyugalmamat megtartja az, hogy a köd lassacskán azért kezd az ég felé szállni. Ez amolyan jelzésként is vehetnénk, hogy az éjjel lassan múlandóságba veszik. Ha van valami most, akkor a nappalt nagyon is várom. Éjjel annyi, de annyi váratlan dolog érhet. Nem aggódom, Anao jó társ, de még is csak jobbnak gondolom, ha egy Hollow nappal talál meg minket. Elengedem Anao kezét egyenlőre, had bontakozhasson ki. Egy kicsit feszültnek érzem magam még mindig ebben a póttestben, ezért nyújtózkodok egyet, hogy az izmaimat ki tudjam nyújtogatni. Fordulok egyet, de a látvány ami a szemem elé tárul nem lesz a kedvencem ezt már most felmérem ebben a pillanatban. Egy fekete köpenyes alakot veszek észre aki egyenesen felénk vette az irányt, azonban ebben a ködben még ő sem láthatja feltehetőleg, hogy az egyikünk meglátta őt, ahogyan felénk settenkedik. Szerencsére mellettünk van egy fa, ezért sűrgősen elkapom a mellettem nyüzsgő Anaot és berántom a fa mögé. Komolyan pillantok rá még száját lefogom a kezemmel.*
- Ssst...valaki követett minket...
*Suttogom a lány fülébe, közben pedig próbálok a fa mögül ki tekinteni úgy, hogy ne vegyenek észre minket. Nem könnyű azért ez a feladat, de talán most először örülhetek annak, hogy köd csapott le erre a tájra. Így a nyilvánvaló dolgok sem olyan nyilvánvalóak. Ahogy az sem, hogy a felénk jövő alak miért kerül hirtelen elénk s miért derül ki róla, hogy egy asszony. Én személy szerint ugrok egyet miatta, eléggé ijesztő, hogy ilyen könnyen lebuktunk. Én tökéletesen meg voltam arról győződve, hogy nem látott meg minket, de ezek szerint még mindig vannak olyan dolgok, amik megtudnak lepni.*
- Bocsássanak meg, ha megijesztettem önöket. Csak tudja hallottam a lány segélykérését...nem tűnnek ide valósiaknak. Tudják éjjel veszélyes tud lenni a kikötő. Nem szállnának meg inkább a panziómban?
*Ruháját teljesen átlagos Karakura-i nőéhez tudnám hasonlítani. Még a mosolya is olyan kedvesnek tűnt. Én személy szerint nem gondoltam arra, hogy esetleg szállást kellene keresnünk, de ez is azt bizonyítja, hogy én sem gondolhatok mindenre. E miatt pedig inkább Anaora pillantok tudatva vele, hogy a döntést rá hagyom. Nekem eszem ágában sincs ehhez a nőhöz szólni. Az emberek nem kimondottan a kedvenceim közé tartoznak, még akkor sem ha olyan kedvesek, mint ez itt látszólag...*

*Éjszakának közepén küldetésre jönni azért nem kellemes dolog akármilyen szemszögből is próbálok erre gondolni. Valahogy jobban örültem volna, ha nem egy ilyen napszakban érkeztem volna meg Karakurába. Nappal könnyebb lenne józanul gondolkodni avagy járni kelni. Nem zavarna különösebben ha akkor sem változna a levegő állása. Mindegy éppen olyan lenne az én szememben mint mindig s nem kéne azon gondolkodnom, hogy ugyan változott-e valami Karakurában mióta nem jártam itt? De végtére is, éjszaka érte lábamat Karakura földje. Nem várhattam a felső utasítás gyanánt azzal, hogy mikor is kelek át a senkai kapun. A társamat illetően pedig...nos, kedvelem a lányt, de néha olyan abszurd módon tud viselkedni, hogy igen közel kerülök ahhoz az idili állapothoz, mely ahhoz kell, hogy kiboruljak. Ilyenkor mindig eszembe kell juttatnom azt, hogy nem akármiért kaptam azt a neveltetést édesapámtól amiért oly sokat dolgozott Rukongaiban. Megtanultam magam kontrollálni, még akkor is, ha néha igen csak el tud szakadni a cérnaszál. Szerencsére egy, két shinigamin kívül nem tapasztalhatták ezt még tőlem. Tehát nem kell félnem attól, hogy mint a Kagamik egy gyógyítója, esetleg gondatlansággal vádolnának meg. Anao kérdését a pillantásomat illetően teljességgel ráhagyom. Nem dolgom elmagyarázni, hogy mit miért teszek. Ha úgy néztem rá, bizonyára meg volt rá az okom amit nem kéne felhántorgatni.
S teltek múltak percek még a molohoz értünk. Idő közben azt is megtudtam, hogy a kapitányom nem említette meg a pontos időt azt illetően, hogy meddig is kéne Karakurában tartózkodnunk. E miatt meglehetősen mély némaságba burkolóztam. Akárhogyan is. Ezt a fajta sietséget és kevés információ kiadást már furcsának tartottam. Nem gondoltam volna, hogy pont az én kapitányom fog majd ilyen kevés információt kiadni nekünk mikor, ő pont az a fajta, aki nagyon is félti a beosztottakat, legyen szó a saját avagy más osztagát illetően. Megdörzsölöm állam egy szegét az úton haladva. Annyira a gondolataimba merülök, hogy tulajdonképpen már csak akkor eszmélek fel igazán a tettekre szavakra, mihelyst ez a nő áll előttünk. Ez pedig olyan érzéssel tölt el, mintha valamit elfelejtettem volna. Bizonyára válaszoltam volna Anaonak minden egyes kérdésére vagy mondandójára, de a kapitányom gondatlansága a küldetéssel kapcsolatban eléggé lekötött. Most is leköt, csak ugyebár ez az esemény nem mindennapi. Egy ember, aki majdnem olyan gyors mint egy shinigami, nem mindennapi látvány. Legalább is olyan gyorsnak kell lennie valamelyest, mint mi vagyunk ha így a semmiből így elénk tört. Végig nézek ismételten a nőn, aki olyan kedvesnek tűnik. Szinte a rég látott húgomat látom benne. Az arcának ártatlansága, a hangjában lappangó lágy melegség, melyet minden egyes szavával sugároztat felénk... Egyszerűen olyan hatással van rám, amit legutoljára akkor éreztem mikor vele találkoztam. Még így is elmondhatom ugyan, hogy Ritsut azért nem hasonlítanám egyetlen egy más shinigamihoz sem. Ő a maga egy páratlan személyiség, akit utánozni nem lehet. Próbálkozók azért akadhatnak, de még egy Ritsu nem létezik aki olyan hatással vala rám, mint ő, az én drága húgocskám. Megrázom egy kicsit fejemet. Ismételten sikerült túl tengetni a gondolatokat s hagyni had rántsanak bele a süketség egy partjára. Nagyot sóhajtok Anao szavaira. Még szerencse, hogy lereagálta az ügyet. Külön jó pontot ítélek meg neki ezért, mert ilyen állapotban nekem ez eszembe sem jutott volna. Szóval majd ha ketten leszünk bizonyára fel fogom neki emlegetni, de azért ne essünk túlzásokba. Nem akarom, hogy a végén még túlságosan elbízza magát és valami meggondolatlanságra készüljön. Egy ilyen küldetésen a legjobb veszteg maradni, mert sosem lehetünk biztosak abban, hol találkozunk olyan hollowwal aki alattomosabb egy számunkra kedvesnek látszó személynél. Személy szerint én már találkoztam ilyen esetekkel. Éppen ezért szokásom az óvatosság, csak valahogy a mai napi fáradtságom kicsit elnyomja azt a képességemet, hogy pontosan felbírjam mérni az esetleges szituációk helyzetét. Bólintok egyet a lány szavaira, bár maga az ötlet, hogy vándorszínészi társulat tagjai vagyunk azért valljuk be, merész ötlet. ~Még is csak, hol lehet itt látni nagy lovas kocsikat meg bohócokat? De fogjuk rá, hogy középkori a színészi társaság, amolyan nomád kultúrbarbárság formában. Na nem, azt már nem. Én ilyenben nem veszek részt. (-.-') ~ *Lassacskán fordul bennem a kocka, s elönt a méreg amit kívül álló nem láthat. Az arckifejezésem éppen olyan marad mint volt. Csupán belül dühöngök, hogy még is mi a fenébe rángattak bele engem?! Előbb megyek el mormonnak vagy mi fenének, de hogy vándorszínész? Azt csak is a szolganép csinálja. Nem, határozottan nem. De meg kell békélnem vele mert ebből már kiút aligha van. Még egyszer Anaora pillantok a döntését illetően. Valami nagyon nehezen kierőszakolok magamból egy színészi mosolyt. Említeni sem kell, hogy egyébként ez egyáltalán nem jellemző rám...*
- Akkor elvezet minket?
*Fordulok kérdőn a hölgy felé aki továbbra is azzal a lágy kifejezésű arcával áll előttünk s csak bólint egyet. Nagyjából most lehet elképzelni azt a képet mikor valakinek el lilul a feje és egy vízcsepp szerűség van a halántéka mellett. Egy egyszerűen nevetséges. Hogy képes valaki ilyen könnyen bevenni egy ilyen átlátható szöveget? Lassan elkéne hinnem, hogy idiótákkal vagyok körülvéve? ( O.o') Előfordulhat. De addig is, még azon gondolkodnák ki milyen s miként kéne ezen változtatnom az előttünk megforduló nő után kezdek el lépkedni.*
- Tudják erre sok a jött ment..és nem szeretném ha két ilyen fiatal lánynak baja esne..
*Feleli amolyan fellélegző hangon, már-már olyan aspektusban, mint mikor valakinek a szívéről hatalmas terheket emeltek volna le. Fogalmam sincs, hogy hogyan lehet valaki ennyire kedves valakivel, hogy az éjszaka közepén mások épségéért tegyen ahelyett, hogy kialudja aznapi fáradalmait, de lassacskán kezdek rá jönni, hogy Karakura emberei furcsák a szó szoros groteszk értelmében. Olyan furcsa nekem egy ilyen emberrel találkozni, hogy szabályosan én érzem magam feszültnek amiatt, hogy követem. Követek egy embert. Ez még gondolatnak is rossz, éppen ezért emelem fel kicsit a fejem s inkább más felé pillantok úgy mintha csak mögötte sétálgatnék nem pedig követnék, egy embert. Hamar észre veszem, hogy az út közepén sétálgatunk, ráadásul a két egymással párhuzamos járda szegletnél szinte szabályszerűen, fasorok sorakoznak. Elhaladva mellettük az- az érzés jár bennem, hogy tovább kell haladnom mert minél több fát leakarok hagyni. Kicsinyes és gyermekies gondolkodás ez, de a kertészek munkája vitathatatlanul manipulatívra sikerült. Bedőltem nekik, ez van...*
- Fenébe....
*Szólal fel a nő megszakítva ezzel a társaság közt felmerült csendet. Indulatszavára igyekeznék megtorpanni, de erre egyikőnknek sincs ideje, hiszem egy nyitott fekete ajtón keresztül belök minket, majd kaján nevetést hallatva ránk zárja a teljes sötétségben lévő épületet. Ettől a pillanattól kezdve pedig se füle, se farka nincs ennek a történetnek. Csak is annyi merül fel bennem, hogy valamit nagyon elbaltázhattunk, ha bedőltünk ennek a nőnek. Vagy is leginkább az a gond, hgy esélyünk sem volt felfogni, hogy mi is történik. Egyáltalán honnan tűnt fel ez az ajtó? Tele vagyok annyi kérdéssel, de jelen pillanatban inkább az jelent gondot, hogy az orrom hegyéig sem látok.*
- Anao...mi bedőltünk ennek a nőnek?... merre vagy?
*Próbálok ebben a sötétségben tapogatózni, de nem tudom mekkora az esélye annak, hogy megtaláljam őt. Igazából nem is attól félek, hogy nem jutunk ki innen, hiszen shinigamik vagyunk. Inkább az itt a gond, hogy Anao egy sötétségfóbiás, ami nagyobb gondot jelenthet, ha hosszútávon sikerült ide ragadnunk. Akárhogyan is, sajnos most majd meg kell kérnem rá, hogy nézzen szembe ezzel a félelmével, ha nem akar itt őrültet játszani. Bár ha megpróbálja akkor már előre elkönyvelheti, hogy lecsapom és inkább cipelem a hátamon tovább. Tapogatok tovább, egészen addig még valami szilárd valamihez nem érek. Elkapom tőle a kezemet, de rövidesen szembesülök a ténnyel, hogy igen csak elkéstem ezzel a mozdulattal. Először csak egy kegyegő hang, majd némi világítás ami az égőket illeti. Ezután pedig besodor minkettőnket valami egy vasútba, és kezdetét veszi az út, amit azt hiszem egyikőnk sem fog megköszönni önmagának...*

Színfalak mögött...

*A nő csendben állt Lelkek városának egy tornyánál s szemeivel a napfelkeltét pásztázta a messzeségben. Olyan volt mint egy pillanatnyi csoda szép pára, melyen látszottak a mulandóság jelei. Arcát továbbra is hófehér lepellel takarta el, mintha félni valója volna valamitől is. Senki sem utálta avagy üldözte. Nem láthatta senki azt a mélyen lappangó áhitatos kígyót, ki arra várt mikor mélyesztheti méregfogát kiszemelt áldozataiba. Nem, ő csak állt csendesen s a vidéket leste.*
~ Úrnőm, a szellemkastélyba zártam őket...~
*Zanpakutojának szeleme szólalt hozzá sistergő hangon. Épp olyan hangja volt, mint gazdájának lelke. Ravasz volt s hangzott lejtéseiben egy fajta ármányság amitől minden ember képes volna megbolondulni. A nő pedig csak egy gyenge, szűzies mosolyt eresztett arcára. Megfordult, majd elindult a maga osztaga körzetének irányába.*
~ Akkor a móka hamarabb kezdetét veszi mint terveztem...~
*Szemei elé emeli zanpakutoját, melynek tetején egy üveggömb található. Tökéletes kicsinyített dísz másolata lehetne Karakurának. Egy lágy pöccintést tesz meg irányába. De vajon ez a pöccintés felérhet egy viharral? Ezt csak is azok a lelkek érzékelhetik, kik oda bent ragadtak. A nő pedig továbbra is zavartalanul lépked lágy mosollyal az arcán Seretei egy utcáján. Nem tűnik úgy, mint aki különösebben aggódna a történtek miatt.*

*Nem gondoltam volna, hogy Karakurában élnek ilyen emberek is. Igaz olyan sűrűn nem voltam ezen a helyen, hogy azt mondhassam ismerem igazán az embereket, de abban mindig is biztos voltam, hogy nem eshet bántódásom. Tévedtem. Ők is csak a pórnép közé tartozóak, akikre ügyet sem szabadna vetnem. Most érzem igazán, hogy egy úgy mond tisztelet kép dőlt össze bennem ezzel a cselekedettel. Hiába ez a póttest, most még annyira sem kedvelem az emberi fajt mint eddig. Lehetne emiatt rasszizmussal is vádolni, egész egyszerűen nem tudom őket, főleg egy ilyen után megszeretni. Kétes érzések kapnak el ebben a pillanatban. A vénáimban egyszerre tombol a forróság és a fagy. Lehetnék most nagyon dühös, de nem érnék vele túlzottan sokat. Ennek így semmi értelme, hiszem bármennyire is tapogatózom a ruhámban nem találom egyszerűen a lélek cukorkám. S most, hogy elindultunk valami vasút féleségben, úgy érzem nagyobb szükségem lenne rá mint valaha. Anaora pillantok.*
- Anao...lélekcukorkádat...vedd be!
*Remélhetőleg nem fog megijedni. Eléggé komoly aspektusban szóltam rá a lányra, de ez most teljesen elhanyagolható. Nincs idő a szép szóra vagy a mókára. Mivel ez a nő elárult minket, így okkal lehet mondani, hogy gyanakodónak kell lennünk ezen a helyen. Ami viszont nem tetszik nekem ebben az egészben, hogy a lélek cukorkámat sehol sem találom. Igazából nem is emlékszem, hogy hoztam e egyáltalán magammal ilyesmit az út során. Mert ha nem, akkor az komoly gondokat is okozhat a későbbiek során. Erősen előre szegezem a tekintetemet. Attól függetlenül, hogy kívül egy nyugalommal teli, komoly énem van jelen annak ellenére érzem, hogy az adrenalin nagyon is túl teng bennem. Olyan ez, mint mikor víz alá merülsz és alig kapsz levegőt. Fuldoklom, igen úgy érzem, hogy ez a helyzet, ez a tehetetlenség egy szorosra fűzött béklyóba kevert. S valószínűleg nincs menekvés, nincs menekvés erről a helyről. Néhány gondolat át fut bennem, hogy mi van akkor ha Anaonak sincs cukra. Vajon mi lesz akkor? Póttestben aligha tudunk itt hatásosak lenni. De nem csak erről van szó ugyebár. Mi lesz akkor a küldetéssel amit a kapitányom ruházott ránk? Póttestben hollowot gyilkolni? Egyáltalán látjuk mi a póttestünkben a hollowokat? Még sosem próbáltam ki, és ha nem is látjuk...akkor elbuktunk. Nem, ez nem történhet meg. Behunyom szemeimet. Ki kell találnom valamit még mielőtt nagyobb bajba keveredünk. S ugyan merre visz már ez a vasút féleség? Halovány foltokat észlelek s mire kinyitom a szememet a látvány...elsápadok egy pillanatra. A falakon és a fejünk fölött csüngő emberi holttestek. Mezítelen testfelületük telik tele vágásokkal, sérülésekkel. Némelyiknek hiányzik egy- egy végtagja avagy nyílt belük majdnem a fejünket éri. Vércseppek hullnak le eső szerűen. Magát a rémlátványt a másik teremben emberi kísérlet eredményei okozzák. Ketrecbe zárt mutánsok, ordításuk még akkor is a fejemben visszhangzik, amint egy újabb sötétség fedte terembe érkezünk. Szemem előtt a világ néhány percig teljesen elsötétül. Nem, hiába láttam már rengeteg harcot, hiába mentem sok mindenen keresztül most még is úgy érzem, hogy az imént látottak egész egyszerűen jóval felettem állnak. Még is mit kéne tennem? Mit kéne gondolnom? Mit kéne éreznem? A teremben bár valamilyen oknál fogva félhomály keletkezik, még is úgy érzem, hogy nem látok semmit. Talán így van, talán nem. Ki mászok a helyemről, hogy lábamat ismét a hideg sivár talaj érhesse. Némán bámulok magam elé egy árva szót sem szólva lehajtott fejjel. Még sosem éreztem ehhez hasonlót. Ez az egész olyan volt, olyan, mint ami megtudná fertőzni a lelkemet. Vagy talán már meg is fertőzte. Múlt, jelen..jövő? Van értelme egyáltalán tovább menni.*
- Póttest...shinigami...
*Kifejezéstelen arccal suttogok mindössze két szót a semmibe. Hiába van egy társam is, az ő jelenléte ebben a pillanatban teljesen kiesik belőlem. Egyedül érzem magam, olyan egyedülinek mint mindig. Az érzéseim felerősödte vagy inkább letompultak? Valami meg változott. Még is miért érzek ezek után fájdalmat. Olyan fájdalmat mely felemészt, keresztül tép és felfal? Miért nem a húgomat látom és a shinigami utamat magam előtt? Miért az imént látottak lebegnek csak a szemem előtt és mételyezik meg elmémet? Még is miféle helyen lehetünk mi pontosan?
Elvesztettem valamit. Valamit elvesztettem pár perccel ezelőtt és most nem találom. A hiánya pedig kétségek közé taszít. Nem értem, nem értem, nem értem....*
- Fuhaku Yashi!!!!!!!!!
*A semmiből ordítok fel torkom szakadtából, testem elveszti egyensúly érzékét és térdre rogyok. Kezeimmel a fejemet fogom, reszketni kezdek. Tehát ilyesmire is képes vagyok. Ilyen volna az igazi kétségbe esés? Egy mélyről jövő férfias kaján nevetés hallatszik fel egyik oldalról.*
- Hiába szólítod...shi...ni..ga...mi...
*De a hang távolinak tűnik. Elérhetetlennek, hiszen nincsen ott. De még ha nem is tudom, honnan és hogyan jött ez a hang a mondandója... A zanpakutom. Hová lett a zanpakutom?*
~ Fuhaku...Fuhaku....Fuhaku.....Yashi.....válaszolj....válaszolj.....vááááálaszoooolj!!!!!!!!!!!!!~
*Sötét a hely s a szív is sötétté vált. Hiszen nem fog felelni a zanpakutom. Ennek a puszta gondolata is megrémít. A zanpakutom volt aki mindig mellettem állt, mindig ott volt velem és akármikor beszélhettem vele. Egyetlen igaz társam volt amióta csak megtanultam előhívni a shikait. Most pedig tudva, hogy nincs jelen a rémület teljes egészében eluralkodik rajtam. Elvesztettem...a zanpakutom?*

"Pillangótánc, mesevár,
Illúzióban nincs határ.
Sötétség, félelem,
Nem kell nekem kegyelem.

Balra hármat, ötvenhatot,
Hátra egyet, száznyolcvan fokot.
Felemelem fejem, s meglelem
Kulcs segít a veszedelem ellen..."

*Gyenge árnyékű falon ízzik fel vörös fénnyel eme kis versike. A betűk ahogy egymás után villannak fel a feketeségben, úgy egy torzult hang is olvassa őket. Még ha a nagy kapu be is zárul, mindenki számára lesznek kis kapuk, amik alkalomadtán kinyitják maguk, hogy a megtört lelkek nyugalmat találhassanak kemény verejtékek árán. De én nem szegezem fel tekintetem, még most sem látom és nem is hallom azt aminek előttem kellene lennie. Ennek ellenére valaki ha nekem nem is, Anaonak segít ezzel a feladvánnyal...*

*Noha az esetek túl nyomó részében nem vagyok az- az emocionális felfogású még is meg látszik, hogy vannak dolgok, amelyek engem is képesek a kaotikus gondolkodásmódba taszítani. Láttam megannyi hullát és vért is mióta shinigami vagyok. 11. osztagot nem kell azt hiszem bemutatnom, de a 4. osztagot se. Talán ez a két osztag Soul Society leg áldozattal járó osztaga. Ha a 11-ben vagy ölnöd kell vagy téged ölnek. Ha a 4-ben? El kell viselned azt is, hogy ne tán valaki vérrel szennyezve a kezeid közt hal meg. Erős pszichikai szilárdságot megkövetelő osztagok. Ez amit nem is olyan rég láttam valamivel másabb volt. Éreztem benne, láttam benne olyat ami miatt nem is értem milyen érzések kerültek előtérbe. Racionálisan nem tudnám megmagyarázni, egyszerűen megtörtént, de örülhetek annak, hogy az én próbám véget ért. Zuhantunk s majd megérkeztünk egy olyan helyre, ahol se nem most, se nem máskor nem akarok megfordulni. Egy ugrálóvár, és akármerre is nézek csak ellen érzetet kiváltó berendezések avagy gumiból készült színes valamik vannak. Ha az előbb én voltam az kit megviselt a dolog, akkor most? Anaora pillantok aki láthatóan nagyon jól viseli ezt a száznyolcvan fokos fordulatot. Igen, a vers szinte tökéletesen tükrözi a maga tartalmát. Bizonyára pontosan ehhez az épületszerkezethez írhatta valaki azt az útmutatást. De ha ez is igaz, akkor egyszerűen csak végig kell csinálnunk és kijuthatunk. Bár van itt ilyen lehetőség? Talán. Szemeimmel tova pillantok, hátha meglátok a környezetbe nem illőt amin el lehetne indulni. Én személy szerint nagyon nem érzem jól magam egy ilyen színekkel, ízléstelenül túl giccselt helyen. Ha a társamra gondolok eltudnék sápadni, szerencsére ez nem történik meg. Ép ésszel nem tudom felfogni, hogy valaki hogyan is lehet képes egy ilyen helyen jól érezni magát. Anaot feltehetőleg vissza kéne vinni az óvodába vagy esetleg bezárni egy gumi szobába. Habár itt is hagyhatnám, örökkön- örökké jól el lenne és még talán egyszer meg is köszönné, már ha élve előkerülne. Sóhajtok egy hatalmasat és kezemet összefonom magam előtt s csak állok egy helyben, már amennyire egy ilyen helyen lehet bármilyen mozzanat nélkül egy helyben állni. Gondolataim egy pillanatra teljesen elkalandoznak. Eszembe jut az a betegszobás eset. Még ha küldetésen is vagyok, valahogyan nem tudom ki verni a fejemből, hogy valaki ilyet kövessen el az osztagomon belül. Ez egyenesen megbocsájthatatlan tett. Nem hiszem, hogy tőlünk való lett volna, de annyiban biztos lehetek, hogy ismerheti a járást arra vagy járt nálunk. Még is akkor hogyan juthatott be és olyan hamar ki az épületből? Se hogy sem áll össze a kép és minél többet gondolkodok rajta, érzem, hogy annál távolabb kerül a megoldás is. Azért remélem mire ki jutunk a tettes már rács mögött lesz vagy a 46-ok tanácsának vermében. Akárhogyan is, a bűnösnek bűnhődnie kell. A shinigami gyilkosságok számomra elfogadhatatlanok. Megrázom a fejemet, hogy vissza térjek a jelenbe, de meg is bánom ezt. Anao még mindig ugrál mellettem, de ezt az esze veszett, meggondolatlan cselekvést olyan nagy erőbedobással csinálja, hogy kezdek erősen fusztrált lenni tőle. Az ereimben a vérem egyre gyorsabban kezd keringeni, ahogyan ez a gumi talaj fent és lent tart Anao ugrálásának köszönhetően. Az idegpályáimban az áram gyorsabb cikázásba kezd, a fejem külsőleg is elsötétül. Lehajtom a fejemet és kezemet ökölbe szorítom. Igyekszek egy hatalmas levegőt venni, hogy eszembe tudjam juttatni, hogy én egy komoly és nyugodt nő vagyok. Még is, Anao csak ugrál és ugrál. Ugrál..nem, ezt nem bírom. A szemhéjam idegesen rángatni kezd. Pillanatokkal később pedig mint egy vadász aki a prédájára villant Anaora nézek és az öklöm megindul felé. Hevesen és tüzesen, eddig bírtam azt hiszem ezt a balgatag viselkedést. Én nem vagyok jó abban, hogyan is kell mások lelkére beszélni, de azt hiszem ezzel mindent elárultam a lánynak arról, hogy mi is volna a véleményem. Nem tudom, hogy hol is találtam el igazából, a lényeg csak az volt, hogy hagyja már abba. Szemeim előtt csak annyi játszódik le, hogy a lány repül egy irányba és becsapódik egy falba. Szerencsére az is gumiból van, így tulajdonképpen semmi baja sem fog esni, de nekem elmondhatatlan milyen jó érzéssel tölt el ez az egész. Valahogy sejtettem, hogy a forrófejűségem valamikor nyilvánosan is jelentkezni fog. Nem emlékszem, hogy viselkedtem volna így Anao előtt, de nagyon nem is érdekel. Levezettem most egy adag feszültséget.*
- Te idióta...küldetésen vagyunk! Majd ha ennek vége vissza mehetsz az oviba...
*Lemondó komolysággal dorgálom meg társamat. Nem hiszem el, hogy egy ilyen lány bankai-al bír már és ilyen komolytalan. Valahogy nekem ez annyira irreális, de lehet ez is csak azért mert ilyen helyen vagyok. Néha azt érzem, hogy ennek a csapdának van valamilyen személyiségfejlesztő modulja is.* ~ Ha bele gondolok eddig az első hely javarészt csak rám hatott kivéve az előteret...ez pedig Anaora hat...a kérdés csak az, hogy honnan tudják a gyengéinket? Másrészt a magam példáját felfogva rá vagyunk kényszerítve, hogy olyan dolgokat is kiadjunk magunkból ami tulajdonképpen nem jönne ki...ez talán valamiféle teszt? esetleg...~
*Gondolataim félbe szakadnak mihelyst a színekkel teli falakon árnyak sokasága kezd gyülekezni. Baljós előérzetem támad ezekkel kapcsolatosan, de tenni ellene aligha tudnék. Hiszen még azt sem tudom mi ez, csak annyit tudok hirtelen megállapítani róla, hogy ez bizony nem jelenthet jót. Éppen ezért a jelenség helyett a társamban keresem a megoldást. Szemeim elkerekednek, egy ismeretlen fehér ruhás nő közeledik felénk. Maga a látvány nem lenne meghökkentő csak egyszerűen átlátszó az egész. Mintha egy szellem került volna a szemem elé s pont Anao mögött áll meg, hogy a lány ne érzékelhesse, csak majd ha megszólal.*
- Ez lányt...ez a lány kell nekem. El viszem s te kiszabadulhatsz!
*Halkan s kísérteties hangon suttogni kezd. Természetesen jól hallható maga a szójáték. Ezek a furcsa falak az árnyak segítségével többször is vissza pattintják ezt, amolyan visszhangot keltve ezzel. A hely lassacskán változásba kezdett. A színekkel telt gumi falak és a padlózat is pusztán két színre kezd oszlani. Nem mutatkozik meg más, csak, hogy a világ fekete fehérbe vált. A suttogás csak akkor marad abba, mikor mindenhonnan eltűntek a színek, csupán ha tovább tekintek Anao és én körülöttem maradtak meg a színek. Arcomon látható lesz jó néhány kérdés eshetősége, de maga a szellemnek olyan arrogáns festése van, hogy erősen kétlem, hogy adna teret ezeknek a számára balgatag dolgoknak. Csak állok egy helyben és hűvös mimikát felvéve tekintek rá. Ugyan mit akar ezzel? Ez a hang és ez a választás önmaga sem tetszik nekem.*
- És ha azt mondom, hogy nem áll szándékomban?
- Akkor megölöm...
*Hangja hidegebb mint egy fjord folyam. Lassú és hátborzongatóbb aspektusokban csapódik vissza többször is a fülembe ezzel is elérve a tagadásom még magasabb fokát. Hátra hagyni a társamat csak azért, hogy mentsem a bőrömet? Gyáva az ki ezt meg teszi. Egyébként is mióta engedem én meg, hogy a kapitányomon kívül bárki is parancsolgasson nekem? Nem, ez egy olyan dolog amit nem fogadok el egyszerűen. Engem nem fog egy maga fajta fenyegetni. Lépésre készülök, mindössze egyet sikerül és ezzel is égni kezd el a ruhám amit heves kapálózással sikerül csak eloltanom. Tehát sikerült egy újabb csapdába esnünk. A színes köríven belül mozoghatunk, oda kint pedig azonnali égés várhat. Patt helyzet az egész. Anao szemeibe pillantok.*
- Nem engedem...Egy magad fajtának nincs meg az ereje ahhoz, hogy elpusztítsa őt.
*Szó helyett kaján nevetés hallattatja vissza magát. Miért, miért nevetnek olyan fagyosan az ilyenek? Mi öröm származik nekik abból, hogy arroganciájuk egy ilyes fajta gesztust vegyen fel? Nem tudom se nem elfogadni létezésük se nem érteni. Mindkét kézfejem ökölbe szorul és próbálok egy esélyt, egy vakfoltot találni. Fordulok egy kört, hiszen csak most kezdem el észre venni, hogy egy alig látható átlátszó lepel féleség van körülöttünk. Még sosem láttam ilyesmit, de hasonlít egy kidou pajzsra. Nem tudom pontosan mi is ez, de nem fog minket csak úgy kiengedni és ez az ami nem tetszik nekem. Még is mit kéne tennem most? Csak nem fogom hagyni, hogy Anaot elvigyék. Ugyanakkor azért egy ilyenen átlátok. Nem fog kiengedni még ha igen is mondanék, bolond aki hülyének néz. Megint előre lépek, valahogy ki kell innen jutnom. Bele ütök ebbe a mágiára hasonlító csapdába sikerül ezzel egy felületi égést szereznem a kézfejemen. Keserűen elharapom a számat és magamban szídom ezt a szellemet annyira, hogy ha ez ki is jönne a számon lehet már nem élnénk.*
- Nos...én felajánlottam...
*Komor volt, de ezután Anao leple felszakadni látszik és egész egyszerűen megindul a teste felé. Gyors és ami zavar benne, hogy tehetetlen vagyok. Megint megindulok, de megint csak magamat sértem meg vele. Az idegen pedig lassan belészáll a lány testébe. Meghökkenek a látványtól, némi energia féleség is feltör.*
- Hagyd Abba!
*Ordítok a személyre, de már késő azt hiszem. Valami történik és én még csak azt sem tudom, hogy mi is lehet ez pontosan. Szabadulni nem tudok, csak állni és végig nézni. Hinni abban, hogy a társam túléli ezt...*

Anao megszállása

Várta már, várta amint megtudta a zanpakuto szelleme, hogy egy bankai használót is elnyelhet. S ha sikerrel jár maga a használója képes lesz a végső technikára. Akkor végre Horuichi Ayame elérheti élete egyik legszeretettebb vágyát. S mi más volna a zanpakuto álma, ha nem segíteni a shinigamija vágyait? Így hát meggondolatlanul indult el, hogy végre véget vethessen az eszeveszett keresésnek. Megtalálta a számára egyik legtökéletesebb alanyt. Makacsul hitte, hogy sikerülni fog, így nem volt rest várni a hír hallatán. Oda kint társa csak egyet tehet, bizakodhat abban, hogy nem ő hanem társa fog felül kerekedni. Behatolni más lelkének világába? Ez egy olyan bizarr és veszélyes dolog ami még ha pozitívan is végződik, nyomot fog hagyni a shinigami szívében. Először csak megdermeszti a shinigamit annyira, hogy mozdulni se tudjon, de szemén látható legyen a fájdalom amit érezhet abban a pillanatban. Talán csak most jöhet rá ő is, hogy ez nem, nem egy póttest. Szólni tud- e társának avagy sem..ez is azon múlik, hogy ért e a szemben lévője a szájleolvasásból bármit is. Hiszen hang nem jön ki a lány torkán bármennyire is ordíthat. Az idegek a gerincbe vezetik s onnan az agy felé. Az adrenalin szint felemelkedik ettől egy szapora légzés uralkodik el, hosszú percek kellenek ahhoz, hogy a folyamat végbe mennyen s a végén nem történik semmi csak annyi, hogy Anao önkívületi állapotba kerül. Szemei elsötétülnek és dermedten, egész csendesen áll egy helyben. Min e közben mi játszódik le oda bent?
Az ég mélykék színben pompázik odabent. Az éjszaka már igen csak maga alá temette a világot oly rég. Elmúlni látszék a fényesség, mely ha alig láthatóan is, de mindig ott ragyog. A csillagok zápora nem festi teljes fényében a fenti mezőt, a Hold most nem nyúl sápadt karjaival a lány felé, ahogyan a tó közepén állva észlelheti magát. A tó víze beszennyeződött, akár csak a kristályok, melyek koszos zöld színben fénylenek. Ez a világ megváltozott, rothadásnak indult. A sárkány, aki mindig úgy támogatta lelkének másik felét, a shinigamiját most különös viselkedést mutat. A rajta lévő kristályok is olyanok lettek mint a környező "külvilágban". Megvadult s az éhes bestia karmaival rögvest a használója felé rohan. Ugyan mit fog most tenni Anao, aki ezúttal újabb megpróbáltatás elé tevődik?

*Az én szerencsém feltehetőleg elakadt valahol fél úton. Meglehetősen gyakran vonzom az ilyen gyermeteg lelkületű shinigamikat, kik még nem érettek egy nagyobb feladatra. Sosem fogom megérteni, hogy mi lehet ennek az oka. Hiszen alapjáraton nem érdekelnek engem túlzottan a meggondolatlan és balgatag egyének. Lehető legtöbbször kerülöm is a társaságukat. Teljesen feleslegesnek találom az ilyeneket megismerni, mert előbb utóbb úgy is az lenne a vége, hogy nem jutok előrébb csak feleslegesen pazaroltam az időmet. Már megtanultam olyanokra oda figyelni, mint a fegyelem vagy a gesztusok. Hamar ki tudom szűrni, hogy valaki feltehetőleg milyen is lehet valójában. Ettől eltekintve mindenkiben vannak rejtett tartalékok, még is nekem számít az első benyomás. Ha a találkozásnál felfedezek egy érdekességet, ami esetleg felhívja a figyelmemet, akkor jó esély van rá, hogy nem fogok negatívan vélekedni róla. Ez mindig is behatározó volt a kapcsolataimnál, persze én is tévedhetek. De a büszkeségem gyanánt ritka ha valakit utálok és ez át csap barátságba vagy szeretetbe. Az ilyes fajta dolgokat elutasítom, nem lennék egy kizökkenthetetlen, ha ilyen instabil elvekkel lennék megáldva. Most is kontrollálom magam eléggé erőteljesen. Itt van mellettem egy olyan társ, aki bár meggondolatlan és gyakorta előfordul, hogy esetlegesen elküldeném a másvilágra, még is van benne valami, valami olyasmi ami miatt mindig meggondolom magamat. Talán az a ritka adottság, hogy ilyen rémhelyzetekben is képes vidám kisugárzással venni az akadályokat. Mi ez, ha nem egy rettentően nagy kitartó erő egy fajta formája? Ez a fajta tulajdonság pedig a harcosok közt is igen ritka. Valaki harcolhat úgy, hogy "nem érdekel csak jöjjön a legerősebb", ez jellemző egy bizonyos általam nem kedvelt osztagra, valaki meg harcolhat ellenkezőleg. Még is milyen ritka, hogy valaki képes teljesen megfeletkezni és amolyan természetesen venni a dolgokat. Ez egy olyan tulajdonság amiről tudom, hogy én soha nem leszek képes. Éppen ezért vagyok hajlandó Anaot elismerni annak ellenére, hogy jó néhány tulajdonságával igen csak nem értek egyet. De talán majd az idő múlásával változásokon megy keresztül, s majd az ad valami olyasmit a személyiségéhez, ami hiányzott. Legyen ez a komolyság, konokság, a személyiségének árnyalásai édes mindegy, a lényeg, hogy jelenleg is itt állok és figyelem őt. Egy kellemes hűvösség vesz jelen pillanatban körül s a komoly csillanású szemeimben némi komorság fedezhető fel. Egy kicsit csalódtam most Anaoval szemben, amiért ilyen szavakkal illet engem. Azonban természetesen nem áll módomban hallgatni rá. *
- Hallgass...tudd a helyed shinigami!
*Felemelt hanggal fordulok Anaohoz. Szavaim ridegebben hathatnak, mint egy télies fjord vagy a jég vájta gleccser. Tekintetemben is erős változások mentek keresztül mind e közben. Számomra teljesen hallatlan az, amit az előbb mondott. Egy pillanatra azért elgondolkodtam rajta, hogy hagyom annyiban a dolgot. Azonban, ezt nem tehetem meg. Miért hagynám annyiban a dolgot, a szót és mondatot, ha egyszerűen Anao..Anao egy társ, egy barát.*
- Eldobni más életét a küldetésért? Még is mit feltételezel rólam Shiroicho Anao?! Nem vagyok holmi gyáva semmire kellő aki csak a maga javát hajtja! Mit ér a cél, ha a bűn előbb utóbb utol ér? A legundorítóbb tett, ha hátra hagysz valaki olyat, aki mindig is támogatott téged. Nem! Együtt jöttünk, együtt távozunk. Itt fogok állni és várni. Látni akarom ahogy megnyered ezt a csatát. Ne merészelj nekem elbukni vagy különben a ne kerülj többet a szemem elé...Shiroichi Anao-san!
*Mondatom végén nagyot sóhajtok. Egy teherrel több vagy kevesebb egyáltalán nem számít. Egy társnak az a dolga, hogy támogassa a másikat, nem pedig a halálba küldje. Bár magamnak is megvannak a céljai, más kárára ez nem lehet előrébb való. Az én határaim is végesek, ezekkel a határokkal pedig abszolut tisztában vagyok. Ha a célom elérésének az lenne az ára, hogy egy barátomat hagyjam meghalni, akkor inkább lemondok a rám nehezülő terhekről és hagyom, hogy a sötétség engem is elkapjon. Érdekes gondolatok ötlődtek fel bennek e képpen hirtelen. Valahogy teljesen meggyőződtem arról, hogy vannak fontosabb dolgok is annál, hogy csak Ritsu legyen a célom. Hiába lebeg most is a szemeim előtt tudom, hogy nem csak ő az egyedüli fontos. S már látom is, hogy balgatagság volna csak rá támaszkodni, mikor megannyi dolog nyitott lehet a számomra, csak utánuk kéne nyúlnom. Most pedig nyúlok is az egyetlen barátom után, aki nem más mint Anao-san. Habár tudom, hogy mondataimnak felét már nem hallhatta, lévén, hogy teljes egészében megszállták még is érzem, hogy valahol odaát, ha nem is az elméjében, a szívében meghallotta ezeket. Innentől kezdve pedig nekem nincs dolgom. Képes rá, megy és megfogja tenni, legyőzi az ellenfelét és mi innen még ma ki jutunk. Hiszem, hogy megnyeri s ha van valami ebből nem lehet kizökkenteni. Így hát nem teszek egyebet, csak állok és várom, hogy történjék valami.*


Anao lelkében...

Megváltozott, s ez a tény lassacskán Anao szívébe is beférkőzik. Ilyesmit talán még maga sem tapasztalhatott élete során, hogy egy zanpakuto szelleme képes megszállni a másikét. Valójában ez a folyamat pedig sokkal összetettebb. Valahol, valahol valamelyik szennyezett kristályban ott lesz a megoldás, de miként a látvány sokkoló lehet, a tettek nem fognak olyan józanul történni, mint ahogy az szokott. Most megtapasztalhatta az ifjú lelkületű shinigami, hogy mindenkiben és minden lakozhat gonoszság, ahogyan a maga zanpakutojában is felerősödhetnek az e fajta tényezők. Megindult a bestia felé, hogy végre véget vethessen a maguk közt létre jött köteléken, azonban a megállításra szolgáló pofon célt talál. Ugyan meg sem érzi a kristály sárkány ezt a kis méretű ütést, még is egy pillanatra hátra tántorodik. Testét díszítő zöld kristályok. Vér színével fedett pofa és farok"lándzsa", sötét pikkelyek. A szeme vörösen felízzik egy pillanatra.
- Gyenge vagy...sosem voltál képes kihasználni engem teljesen. Talán arra számítottál, hogy örökre itt leszek neked és ilyen idióta stílusban forgathatsz? Szánalmas vagy Anao...megvetlek mint shinigamim!
*Mély és rekedtes szólamban mordul fel gazdájára Hyozanryuu. Farkával ezt követően jobbra, balra kezd el csapkodni. Méregetni kezdi áldozatát és éppen azt méri fel, hogy vajon melyik irányból lenne a számára legmegfelelőbb támadni. Jól ismeri ő már Anaot vagy inkább a másik zanpakuto szellem jól ismeri Hyozanryuu lelkén át a shinigamit? A sárkány égnek mereszti állkapcsát, hogy többszáz kristály egy hatalmas kristállyáalakítsa át. Ez a világ már nem Anao-é. Ez a világ megváltozott, már nem az a tiszta és üde világ, ami volt. A tó vize nem tükörtiszta és nem érződik a friss vízesés illata, vagy a zöldellő fák illata. Esetleg a néhány virág, mely minden egyes boldog perc után ki nyíl egy pillanatra, hogy a kis millió kristály mellett adjon valamit ehhez a környezethez, mely hajdanán fénykorát élte. Rengeteg megkopott, megfakult koszos kristály indul meg a sárkány feje fölé. A környező fák berepedeznek s majd apró kristályokban hullnak szét. Ezek tova vándorolnak, hogy a hatalmas fertőzött kristály utolsó darabjaként beálljanak. A bestia pedig az idézés utolsó tetteként megindítja ezt a shinigamija felé.*
- Viszlát...Shiroichi Anao!
Kaján nevetés visszhangzik a táj vissza csapásaként. Vajon valóban ez lenne a vég az ifjúnak számító shinigaminak? Egy másik hang szólal fel ebben a pillanatban. Habár halkabb mint az a hang, melyet Hyozanryuu hallat, még is értékesebb lehet mint a látvány és a belső fájdalom, ami most érheti Anaot. Hang, mondat. De mi féle mondat lehet ez? Ez a hang s ez a mondat a szívében szólal fel. Erősebb és tüzesebb, még ha fülnek nem is hallható. Ez egy hang, a kint rá váró barátja részéről...

„Mit ér a cél, ha a bűn előbb utóbb utolér? A legundorítóbb tett, ha hátra hagysz valaki olyat, aki mindig is támogatott téged. Nem! Együtt jöttünk, együtt távozunk. Itt fogok állni és várni. Látni akarom, ahogy megnyered ezt a csatát. Ne merészelj nekem elbukni vagy különben a ne kerülj többet a szemem elé...Shiroichi Anao-san!”

*Furcsa falak, belső megmagyarázhatatlan borzongás. Őszinte kétségeim támadtam ezzel az egész küldetéssel kapcsolatosan. Nem tudom vagy inkább nem értem, hogy még is mi folyik itt. Mindig is tudtam, hogy Karakurában sok megmagyarázhatatlannak tűnő dolgok történhetnek és hogy korántsem olyan biztonságos, mint az gondolnánk. Még is, az, hogy áttérve ide ilyesmiben kell részt vennem egy cseppet sem tetszik. Valami azt suttogja nekem folyvást, hogy ne higgyek annak, amit éppen most látok. De még is honnan jöhet nekem ez a belső megérzésem? Beszélnünk kéne a hajdani Karakuráról? Zöldellő fák, pacsirta szó és nyüzsgő város egyvelege. Hová tűnt ebből az élet? Hová tűnt az a napkorona, amiért mindig is szerettem Karakurába átutazó lenni? Mi történt azzal a várossal, amit én megismertem? Sosem kedveltem igazán az embereket, még is ebben a letűntnek látszó városban valami megváltozott. Láttak az emberek, pedig nem voltam póttestben. Valami egészen megváltozott, melyből nekem sok olyasmi hiányzik, amiről sosem hittem volna vagy nem tudtam igazából elképzelni, hogy valaha is változni fog. Hiányzik az a nyüzsgő Karakura és azaz egyértelműen tiszta- és üde levegő, amely mindig is áztatta azokat az utcákat, ahol megfordultam. Kicsit kedvelem Karakurát kezdek rá jönni. Még mindig a kedvenc helyem hazám Soul Society. Valahol mélyen bennem van ez a hely is, ahol sokszor fordultam már meg egy küldetés alkalmából. Nem tudom elhinni, hogy a kinti éjszaka olyan más, olyan megmagyarázhatatlan. Nem az igazi, egyáltalán nem...tudni akarom, hogy mi a fene folyik itt. Ha külsőleg nem is, belül azért erőteljesen érzékelhető nyugtalanságom. Végig kell néznem, ahogyan a zanpakutom szenved. Átkozom az illetőt, aki ezt tette a zanpakutommal, de most nem tudok hozzá menni! Fuhaku és én nagyon hasonlítunk egymásra a büszkeségünk miatt. Se ő, se én nem szeretjük, ha gyengének nézik a másikat. Egy fajta állandóasult, paradox kisebbségi komplexusban szenvedünk a közös múltunk gyanánt. Nekünk nem adatott meg az, amelyben kiveheti részét az olyan gyermek, ki szülők kemény munkája árán nő fel. Korán elvesztettem szüleim s sokáig, talán még a mai napig csak Fuhaku van nekem. Nem látom azokat a személyeket most, akik azért segítettek és segítenek nekem most is. Egyszerűen azt látom magam előtt, hogy a világ egy csapásra összeomlani látszik. Lelkem világa bizonyára ebben a pillanatban káosz förgetegek tulajdonosának valhatja magát. Nem akarom, hogy ilyen helyre kelljen hazatérnie. Nem akarom, hogy szenvedjen ő, aki akkor is kiállt mellettem, mikor én ócska démon mágiák végett dobtam el. Valamit tennem kell, lépnem kell, de a nyomás mely rám terhelődik nem enged mozdulni. Csak nézem Fuhaku szenvedését úgy, mint akit nem is érdekli.
A lelkemben lappangó viharok mintha egy pillanatra feloldódnának egy külső erő által. Fény gyúl a bestia szemeiben. Fény...tehát a csillagok még se tűntek le az égről? Láthatjuk együtt ismét a naplementéket és elmélkedhetünk azon, hogy merre is változik a világ és mi az, amiért érdemes élni, harcolni és tenni? A remény bennem egy csapásra tér vissza, azonban nem vagyok balgatag. Látom, amit látok. Szenved, még is a fájdalmai ellenére próbál válaszolni. Válaszol is, még akkor is, ha azt egy kicsiny tőmondatban teszi meg. Még is mikor lett ekkora akarat ereje? Vagy talán mindig is ekkora volt csupán én nem vettem észre? Meglepedten állok szótlanul és bután. Bután, mert levettem tekintetem az ellenségemről! Ezt nem szabad egy csata kellős közepén...de milyen shinigami lennék, ha jobban érdekelne az ellenfelem, mint a saját zanpakutom? Nem törődöm vele, mert éppen hogy ez az első alkalom, hogy a saját világomon kívül látom őt. Nem így akartam! Szándékomban áll ugyan elérni a bankai szintet és azt is tudom, hogy ahhoz bizony sokat kell edzenem, hogy megidézhessem a való világba szellemét, de nem így! Inkább soha sem érném el csak ne lássam így! A fények kigyúlnak és ismét egészen más viselkedést vesz fel. Olyan ismeretlennek tűnik nekem...nem törődik velem, rám sem tekint és tudomást sem vesz rólam. Még is miért teszi ezt? Talán a másik zanpakuto szellem teheti? Feléje fordulok. Rideg és számító tekintetemmel mérem végig. Tudván, hogy az egész mind miatta van legszívesebben itt és most ölném meg, azonban tudom, hogy ezzel hiába érezném elégtételnek, nem érnék el sokat, csak annyit, hogy nem fogok rá jönni arra, még is mitörténik.*
- Ha ez nem az igazi Karakura akkor hol vagyunk...zanpakuto?!
*Komoly, kissé lekezelő aspektusban szólok a másik zanpakuto szellemhez. Megkönnyítené a dolgomat, ha tudnám a nevét, csak hogy ugyan számít-e a neve? Kitudja?! Támadni készülök, de lefagyaszt egy pillanatra a saját zanpakutom. Oké, hogy megjelent itt, de arra teljes mértékben nem számítottam, hogy a saját támadásaimat fogja használni.* ~ Vagy várjunk csak! Ha ő itt van és a saját támadásaimat tudja használni, akkor erő fölényben lehetünk, ha össze tudunk fogni..~ *Fuhakutól épp hogy elmaradva küldöm rá arra a szellemre a sokatsuimat így nem egészen figyeltem arra, hogy közben milyen sikeresen tért ki bizonyos támadások elől az a másik. Még ha sokatsui-t is lőttem, akkor is rápillantok a zanpakutomra.* ~Fenébe is...miért kell ennyire hasonlítanunk a csapatmunkában is?! ~ * Mérgelődök magamban egy sort erre, még arra nem leszek figyelmes, hogy a technikámat nem csak szimplán elnyelik, de még felém is hárítják. Na ez már több a soknál, kezdek kicsit ideges lenni erre a tehetetlen helyzetre! A hankimmal egyszerűen lenullázom a saját technikámat, de azért vicces, (ironikusan nézve) hogy a saját támadásomat kell kivédenem. Ennyire nem lehet valaki cinikus, hogy azt képzeli nem tudom őt megsebezni ezért pedig nem is hagyja, hogy eljusson hozzá. Egyből nem kezdek egy rögtönzött támadással, akad néhány kérdés, amit felakarok neki tenni.*
- Mit akarsz egész pontosan? Elég balgatag dolog megidézni a zanpakutom szellemét, hogy aztán kettőnkkel harcolj. Ha pedig ellenem akartad volna fordítani, akkor meg gyáva dolog kettő egy ellen. Bár meg vagyok győződve arról, hogy az imént, mikor megtántorodtál, valamire nem számítottál. Nem tudom még is mi cél vezérel, de ha csak úgy ki tudsz ütni egy bankai használót... még is miért játszadozol? Persze lehetsz arrogáns, de végül is abból mi javad származna?
*Nem megszokott tény, hogy egy küzdelemben ennyit beszélek, viszont feltűnt nekem valami, amiknek kénytelen voltam szavakat adni. Kivételesen, de csak mert okom van rá meg adom neki azt a tiszteletet, hogy megvárom a válaszát a kérdéseimre. Ám, ha nem felel, igazából az sem gond, mert kezemből már is elindul felé egy souren sokatsui.*
- Hadou no nanajuusan Souren Soukatsui
*Ugye temészetesen rá célzok, még is tisztában vagyok a tudattal, hogy az ige kétszer fog elsülni. Ilyen alapon azért merek benne reménykedni, hogy nem számít rá és azzal a technikával csak az egyiket nyeli el, ha ez megtörténik a másiknak elvileg be kell találnia...*

Porcica lepé el a kosz rágta falak tapétáit. Nem látni semmi olyasmit, mely túlzóképp megmutatná, hogy ez a hely még is mi célból épült. Por és kosz, még a levegőben is ennek "bűzét" lehet érezni. Megállíthatatlan fullasztó, de egészen picit szeles terem. Homály dereng, viszont annyira látható minden, hogy könnyen kivehető a rumlis, de irattár formája. Noha felfedezted azt az órát, még sem gondolkodtál el kellően, hogy még is mit akarhat közölni az egybe esés. Se baj, hiszen kutatásba kezdesz. Félve bár, de hozzá látsz bizonyos könyveknek, melyek legelőször az utadba kerülnek. Jó úton indultál, de közel sem jó hozzá állásnak bizonyultak azok a félvállról vett mozdulatok, amikkel a könyveket lapoztál. Átlagos, szimpla történelem könyveknek tűnhettek, de nem azok voltak. Áthaladtál olyan rejtett információkon, amelyek segítettek volna, hogy összerakhass néhány puzzle darabkát. Bizonyára kellemetlenül érezheted a helyzeted, hogy nem találtál semmit és társad odaát, valahol bajban van. Ha tudnád, hogy ez a hely és az a hely milyen közel vannak egymáshoz, feltehetőleg jobb lenne a közérzeted. Passzivitásod okán nem tudsz egyenlőre rá jönni, hogy miért is vagy itt, ezen a nem ismert helyen. Miközben megindulsz a sarok felé, hogy összegörnyedve elgondolkozz furcsa hangokra lehetsz figyelmes. Különös, apró csattanások a padlózaton, mik egész egyszerűen felcsapják az ott lévő port s koszt a levegőbe. Egyenesen előtted, de nagyon lassan halad el az a láncszerű jelenség még a végén nagyobb reccsenésben marad. Talán valami jelként is fel lehet ez fogni. Ki tudja? Itt már tulajdonképpen semmin sem lehet meglepődni! Bölcs szavak voltak azok a zanpakutodtól s még jobb döntést hoztál azzal, hogy jobb oldalra emelted tekinteted. De vajon nem lesz először ijesztő? Egy kis íróasztalt pillanthatsz meg. Egészen kis idő alatt még bámulod, annak közepén egy üveggömb fényesen izzik fel, s pontosan olyan hangot hallattat, mint azok a gyermekies zenedobozok. Ez a zene doboz viszont szomorú, hátborzongató dallamot kezd el játszani szüntelenül, fénye viszont ki nem alszik, lelkesen "dalol". Dönthetsz úgy, hogy esetlegesen nem foglalkozol vele és más irányba mész, de ha érdekel az eset s közelebb mész érdekes dologban lesz részed. A gömb fénye nem egyszerű fényként funkcionál. Az íróasztalon lévő lapok bár elsőre üresnek tűnhetnek, még is a fényre reagálnak. Halványan dereng fel az egyik lapra írt mondat: " A sötétségen túl kövesd a jeleket!" Elsőre nem lehet nyilvánvaló, hogy még is mit akar ez jelenteni, de számos rajz arra mutat, hogy az irattárban még lehetnek ehhez hasonló érdekes dolgok, amiket csak ennek a gömbnek segítségével láthatsz. Rajtad a döntés, hogy még is miképp hasznosítod ezt a tudást, de ha úgy döntesz kezedbe kapod, bizonyára megfogod találni az általad keresett válaszokat...

*Nem gondolt és nem képzelt helyzetek sorozata. Rá kell jönnöm arra, hogy itt még nagyon sok minden nem nyitott a számomra és sok mindenre kéne ahhoz rá jönnöm, hogy átlássam a dolgokat. Még ha tudom is Fuhakunak segítségével, hogy ez a hely nem az igazi, akkor sem tudom vissza keresni magamban, hogy még is hogyan kerülhettünk ide. A kapitányomban megbízok, teljességgel képtelennek gondolom, hogy bármiféle köze lenne ahhoz, hogy ide kerültünk. Nem, ennél többről lehet szó, feltehetőleg valami sikeresen elterelte a figyelmünket. Ráakarok jönni a megoldásra, érzem már, hogy nem lehet olyan messze csak valahogy még valami hiányzik, valami kis darabka, ami esetlegesen megadhatja ezt nekem. Tovább elmélkedek a megoldáson még úgy is, hogy közben figyelnem kell a másik zanpakuto szellemre, hogy még is miképpen fog támadni. Passzív félként vesz részt. Egy ideje már ez zavar engem, hogy még is mi oka lehet arra, hogy ilyen passzív csatát vívjon, mikor a kutya is látja, hogy...nehéz lenne ezt rendesen elmagyarázni. Nem hagy nyugodni a gondolat. Megölhetett volna de nem tette. Megvolt rá az oka én pedig tudni akarom, hogy még is mi volt. Valahogy érzem, hogy tudnom kell mert fontos lehet. Furcsa belső megérzésem támad az üggyel kapcsolatosan, ami egyszerűen izzítja a gyanakvásomat. Egy pillanatra megálló zanpakuto tekintetét elkapom. A fényben meg- meg csillanó szemei árulkodóak. Több száz szemet láttam már csaták sorában s megannyit meg is jegyeztem, mindig is tudtam, hogy a szemek árulkodóak, figyelnem kell őket. Az ő szeme pontosan úgy csillan meg, mint aki félne valakitől vagy esetleg valamitől, de ez a valami nem én volnék. Határozottan tudom, hogy nem én lehetek a félelmének forrása. Meghallgatom egyértelmű szavait, amelyek csak is Fuhakut erősítik meg. Tehát teljességgel valóságos az a felállás, hogy nem Karakurában vagyunk. Még is akkor hol? Hátrébb lépek kettőt, hármat, hogy eltávolodhassak mindkettejüktől. Tekintetemet a saját zanpakutomra szegezem, akit egyáltalán nem érdeklek. Nem és nem, mi a fene ütött belé?! Vagy csak furcsa nekem látni azt, hogy tényleg olyan forrófejű, mint az a lelkem világában szokott lenni? Ismeretlen avagy ismert...tisztán látásomon túl is úgy érzékelem, hogy Fuhaku ebben az esetben nem egészen százas. Én a helyébe nem támadgatnék csak úgy, kivéve ha arrancarról vagy aféle származékról van szó. Ő meg egyfolytában megállás nélkül mintha valami baja lenne vele. Ezt sajnos nem érthetem, nem volt eddig velem és kitudja mi történt eddig, de azt nehezen tudom elhinni, hogy kárt okoztak volna benne, amit mellesleg megtehettek volna ha... mindig ott van az a ha és ebből már azért szeretnék kijutni. Mivel Yashi nem képes abba hagyni egy pillanatra sem kénytelen vagyok támadni viszont ez is hárításra kerül. Milyen szép is lenne, ha egyszer egy korrekt ellenfelet kapnék ki. Ám nem bánom, legalább most tesztelhetném a taktikai érzékemet mi miatt az Akadémián jelesre sikerült vizsgáznom. Az se volt könnyű de az a diákságnak már rég vége. Sokkal komolyabb esetekkel kell számolnom és nem engedhetem meg magamnak, hogy hibázzak. Az teljességgel elfogadhatatlan mivel maximalista vagyok teljes mértékben. Ha hagynám, hogy csak úgy legyőzzenek nem lennék önmagam. Ki kell valamit találni, de mielőtt bármibe is belekezdenék egy érdekes látvány teljesen lefagyaszt. A köpönyeg... talán bizonytalan lenne? S mi ez a hirtelen ridegség mely körbe kering minden egyes szegleten? Én úgy érzem magam, mint mikor a nodachim pengéje egy olyan ellenfél pengéjével ér össze, aki hatalmas fájdalmat érez avagy esetleg ürességet. Kellemetlen és hasogatja a szívemet. Nem kéne ilyesmikkel törődnöm, de ez most annyira melankolikus, hogy nem tudom figyelmen kívül hagyni. A lámpák fénye elhomályosult kontrasztokba taszítva a helyet az idő meg..talán irónikusan halad? Hamar megváltozik ez csupán én nem tudok mit tenni. Állok egy helybe és néma komolysággal figyelem az "ellenségnek" tituált zanpakuto szellemet. Nem vagyok már olyan biztos abban, hogy helyes lenne-e őt megölni vagy bármiféle támadást ejteni felé a magam részéről. A sajátomat aligha tudnám én magam megállítani ahhoz bizony most édes kevés vagyok. Csak egy vissza tükrözött kérdés és be is hunyom szememet. Furcsa a hely és minden olyan különleges itt. A felcikázott gondolatok pedig csak hátráltatnának. Ha most nyitva lenne a szemem látható lenne arcmimikámon a meglepettség a szavakat illetően.*
- A zanpakuto szelleme a shinigami lelkének egy darabja. Ha a shinigamit derogálod, akkor magad ellen is beszélsz. Bizonyára sokat szenvedhetsz, ha ilyen súlyos szavak hagyják el ajkaid...
*Suttogom magam elé azért egészen érthetően, hogy ha nagyon akarja akár ő is meghallhatja. Nem akartam ennek túlzóképp nagy hangot adni csak amolyan szemléltetésként kimondani ezeket. Nem várok erre véleményt, de ha esetleg ad az sem baj csak kiakartam mondani, hogy egy kicsit könnyítsek a lelkemen. Én speciel biztos megbüntetném a zanpakutomat, amiért ennyire elfogultan beszél a shinigamikról. A gazdája és ő közte valami nem lehet rendben vagy talán nem is szoktak beszélni? Könnyen eltudnám képzelni, de még az sem lehetetlen, hogy maga a shinigami se való a kedvesebbik fajtából már, ami a zanpakuto megbecsülését illeti. Szokatlan helyzet és egyáltalán nem éri meg most a csatával foglalkoznom arra ott van most Fuhaku. Én addig is próbálom még vesézni a helyzetet, mert szürreálisan látva a dolgokat rejtvény van a dologban. Kinyitom szemeim mihelyt a sajátom olyan szavakkal él, amik egyáltalán nem tetszenek nekem. Rideg és kissé felbőszült tekintetemmel találhatja szemben magát. Még ha nem is világítanak most úgy szemei, akkor is beléjük fúrom a sajátom.*
- Mikor engedtem meg neked, hogy parancsolgass Fuhaku Yashi? Húzd meg magad zanpakuto vagy a saját kezem által töröllek el ebből a világból!
*S hogy a zanpakutom komolyan is vegye ezt a dolgot a kezemből felé irányítok egy byakurai-t, de nem úgy, hogy eltalálja, hanem a feje fölött néhány centivel haladhasson el.* - Byakurai! *Ismer s azt is tudja, hogy képes lennék rá, ha úgy hozza a helyzet. Nem azért mert nem érzem magamhoz közel, hanem mert egész egyszerűen nem engedem, hogy a saját zanpakutom lelke lekezeljen. Ami sok az sok, tudja hol a helye. A helyzet szemszögéből egy elég érdekes képsorozat jelenik meg szemeim előtt kivonva a való világból néhány pillanat erejéig. Még hallom a szót, hogy "pontosan olyan vagy, mint ő" de a továbbiakra...
A világ távolodni kezd s a fények teljesen elsötétülnek szemem világa előtt. Távolodik a lét, a történés és mindennek középpontjába kerülök még szemeim igazából csak is az idegen zanpakuto szemeibe néznek.
Egy kardal csapkodó fiatal teremtmény telis- tele álmokkal és vágyakkal....egy nap, mikor mindez teljesen összetör és az addig hitt kedves és meleg világ egy kis pontba sűrűsödik össze. Elmúlik a létezésben a boldogság, kimúlnak azok a fények, amelyek addig mutatták az utat. Letűnnek az oly' kedvelt csillagok az egek mezejéről és csak a sápadt pusztítás marad, a keserűség és a magány utcái egy kihalt, sivár földön. Ez egy évtizedekkel lezajlott érzelmi emlékem egy töredéke, mikor a személyiségem gyökerestül megváltozott és néhai gyermek mivoltom szerte foszlott. Meghalt a személy, aki a világomat jelentette még úgy is, hogy csak egészen kicsit érezhettem szeretetét önön elvakultságom végett. Nem törődtem vele kellőképp csak azt akartam látni, akit igazából sosem kaphattam meg. Az édesanyám...s milyen ironikus, hogy az éjszakába mormolt szavaim végül még is célt találtak. A csillagok meghallották rejtett imáim, de most, hogy végre nyújthatnám karom feléje elfordulok a lelkemben lakozó, falakat döngető fájdalmak végett. Úgy érzem ebben a pillanatban képes vagyok átérezni azt a fájdalmat, ami a velem szemben lévőben lakozhat. A képszakadás abba marad, de az érzés az korántsem.*
- Csak is a testemen keresztül!
*Ki tudja, hogy jól meggondolt tett volt valójában tőlem, de a másik zanpakuto szellem elé shunpoztam, hogy Fuhaku felé nézve közéjük álljak széttartott kezekkel. Szememben elhatározottság és a fájdalom parányi szikrája megtalálható. Megtört az a komoly és megrendíthetetlen személyem..nem tudom elveimet követni...

Elindultál tehát a gömb felé, hogy megnézhesd magadnak ezt a jelenséget. Hozzáérve a kicsiny tárgyhoz érezheted, hogy különös aura lepi, olyan megmagyarázhatatlan. Egyszerre érezheted a szívedben lappangó fájdalmak besűrűsödését, de a remény még mindig ott van. Ad ehhez egy fajta lelki erőt. Igazából, amit érzel az nem más, mint e világnak "dalai" leírva egy apró érzelmi zűrzavarban. Neked köszönhetően a homály lepte teremben egy kicsin fény gyúlt. Talán újra fény köszönhet erre a világra avagy mint utolsó szó okán még kiereszti utolsó fényeit? A zene most elhalkul és ismét teljes csendben találhatod magad. Akármerre lépsz az idős padlózat már nem bírja az apró reccsenések és bármi nemű ropogások nélkül. Ezen a helyen nem lehet halkan közlekedni viszont nem is kell, mert rajtad kívül aligha volna itt más. Vagy még is? Megindulásod után egyenlőre nem fedezhetsz fel semmi különlegeset, csak egy tárgy van a kezedben, amiről úgy hiheted haszna vehetetlen. Az utolsó pillanatban, amikor már készülnél feladni, akkor az egyik falnál egy egészen fiatal lány szelleme jelenik meg. Ő rád néz és kaján vigyort eresztve ki magából berohan abba a falba tulajdonképpen eltűnve szemeid elől. Ám ha úgy döntesz és utána mész a kezedben lévő gömb bizony kísérteties jelenséget fog mutatni. A poros falon fényleni kezd a vérrel felírt hatalmas betűkkel az "1830"-as szám. Ugye milyen rémisztő egybe esés immáron harmadszor? Noha úgy érezhetted nem véletlenül lehetett a fali órás dolog, de most már biztos lehetsz benne, hogy ez közölni akar valamit. Tova tekintve ha ügyes vagy kiszúrhatod, hogy a terem eddig nem ismert zugába tévedtél. Itt semmi sem olyan rendezetlen, mint amott. Minden rendezett az utolsó darab tekercsig mutatva, hogy ez lesz a számodra értékes hely. Van elég merszed tovább menni? Ha így döntenél a sorok minden egyes végénél a gömb megmutatja számodra a polcok számait. Majdnem el is haladhatsz az egyik mellett megérzéseid avagy netán a gömb egy belső sugallata? 18:30...már csak a falra felírt számú könyvet kéne megtalálnod, kisebb sikerrel még ez is meg lesz. De vajon miért nincs a könyvön cím és hol lehet a hozzá való kulcs, amely nyitja a zárát?