A fáradtságod sikerült végre kipihenned, hiszen egy igazán fárasztó napon vagy túl; a beszerzői munka igen nagy felelősséggel jár, hiszen ki tudja, némelyik kellemetlen lakótársad miféle hisztit rendez le, amennyiben nem kapják meg azt, ami szerintük nekik jogosan kijár.
Meg sem fordul a fejedben, miszerint mit is keresnél itt… nem vagy képes emlékezni a Pokolban tett kis látogatásodra, s jelenleg (lévén most keltél) teljesen lényegtelennek tűnnek az afféle dolgok, miszerint a Daitenshi és a világ megmentése. Egyedül a fürdőszobáig szeretnél eljutni, hogy felfrissítsd magad, s mentolos pasztával tisztítsd meg fogaidat. Fogmosásod közepette, amikor a fogkrémet szeretnéd csak kiköpni a szádból, az egyik fogad is észreveszed a mosdókagylóban némi vérrel keveredve. Hitetlenkedve vizsgálod meg szád a legrosszabbtól tartva, a tükörben vizsgálgatva a hiányzó darabot… Majd köhécselni kezdesz, s egyre több és több fogad köpöd ki olyan fájdalommal járva, amit legfeljebb legirritálóbb ellenségeidnek kívánnál. Elkeseredetten a tükörbe pillantva vizsgálhatod meg fogatlan, új arcod – azonban valaki nem odavalót is meglátsz a tükröződő felületen. Megfordulva pedig meg is pillantod a kellemesen mosolygó nőt, aki valahonnan – nem tudod, honnan – rendkívül ismerősnek tűnik.
- Felidézhetnéd kilétem… Hisz valaha oly közel álltál hozzám. Belém martál… – húzza le ruhájának felső részét, bármily abszurdnak is tűnik a helyzet. Rosszra azonban nem kell gondolni… kétségtelenül nem egy felbőszült ex-barátnőről van szó, bár még így is talán hitetlenkedve pislogsz a hatalmas és pontos vágás láttán, ami kettéhasítja a nőt. Majd a heg mentén vérezni kezd, mintha csak friss sérülés lenne, s lelki szemeiddel látod magad előtt a jelenetet, ahogyan egy penge felhasítja az egyébként szép, ápolt bőrét. A szemed előtt hullik két darabbá a vágás mentén, majd egyszerűen eloszlik… hogy azután újra materializálódjon előtted, s a vágást nem takarva mászik a képedbe. A tekintetével mintha megláncolna, s ugyan nincs szó valódi paralizálástól, valami miatt mégis tartasz a dühét és keserűségét magába fojtó nőtől. Fogazatod illetően még mindig nem szabadulsz a fájdalomtól, s a vérzést sem tudod leállítani – nem beszélve arról, mennyiben megnehezíti a kommunikálást fogaid teljes mértékű hiánya.
- Jövőm ugyan már nem lesz, hisz elvetted azt tőlem, de attól még elszórakozhatnánk. Csak mi ketten… Mondd csak, gyilkos, megérte annyi ártatlan vérét kiontani? Csak mert rosszkor voltak rossz helyen? Nem gondoltad, hogy esetleg… pályát tévesztettél? – mutat egyet ujjával fölfelé, mire te – mint egy tehetetlen zsák – csapódsz a plafonnak. Mit teszel? Megpróbálsz tárgyalni vele? Egyértelmű, valamiért nagyon dühös rád, s némi következtetéssel s logikával rá is jöhetsz, mi az oka haragjának. Azonban zaklatott állapotban az ember nem feltétlenül gondolkozik logikusan – még ha egy hősről is van szó. Megpróbálhatnál ellenkezni is, azonban zanpakutod – amennyiben kezedbe veszed azzal a szándékkal, árts a nőszemélynek – apró szilánkokra törik, s valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a kidou-id sem működnek, sőt, mintha csak egy közönséges halandó lennél, még lélekenergiád is alig. Esetleg űzött vadként célzod meg az ajtót, hogy a gyávák példáját követve menekülj? Bár nehezíti a tényt, hogy kinyitva a fürdőszoba ajtaját nem saját szobád pillantod meg – egy hatalmas sakktáblára kerülsz, veled nagyjából egyforma méretű bábukkal megrakva.

Egy templomnál jársz; hosszú utad – hisz a hegytetőre való felgyalogolás elvett tőled némi energiát – végre kipihenheted, s a mesterséges tó partjára leülve pedig szürcsölgetheted is a teádat. Ugyan ezt a szentélyt nem ismered, hiszen életedben először jársz itt, biztos vagy benne, hogy meghozza neked azt az átmeneti lelki üdvösséget, amire szükséged van. Valamiért nem tudsz és nem is akarsz arra emlékezni, miszerint hogy kerülsz ide… hiszen a Daitenshi és a világ megmentése olyan távolinak tűnik, olyan jelentéktelennek… Miért ne tarthatnál egy kis szünetet? Hogy testileg és lelkileg is felfrissülj, s hogy nyugodt szívvel mondhasd azt nővérednek, miszerint valóban biztonságban vagy és nem kell tartania attól, ismét komoly sérülést szenvedsz.
Lényeg a lényeg… a Daitenshi jelen pillanatban nem létezik, s egyedül a kikapcsolódás és a felfrissülés érdekel. Na meg a tea aromája. A mosolygó, szemüveges, shinigami férfi ittléte is olyan természetes, mint az, hogy teleport s egyéb módszerek helyett is inkább felgyalogoltál a szentélybe. Hiszen miért is szennyeznéd be eme szent területet azzal, hogy nem adod meg neki a kellő tiszteletet, s izzadság helyett a könnyebb, tehermentesebb utat választod? Ez is a tisztító folyamat része…
A shinigami boldogult mosollyal telepedik le melléd s önt magának is teát. A folyadék tükröződő felületén megpillantod teázó társad, azonban egy egész más arcát látod… Egy egészen rövid, egyetlen, röpke pillanatra az égett hús ismerős, nem éppen kellemes aromája rángat fel a valóságba, azonban az illúzió elmúlik, s ismét csak a tea s a természet illatát érzed, ahogyan teatársad külseje sem utal égett, elektromos kisülés által okozott sebekre.
- Úgy hallom, elég jó élete van, miután kioltotta az életem, Sakai-san. Meséljen csak, mi történt Önnel azóta? Éli büntetlenül az ártatlan kis életét, mintha mi sem történt volna? – mosolyog rád, mintha mi sem lenne természetesebb téma egy nyugalmas teadélutánon. Valahonnan valóban rendkívül ismerős az arca, még ha nehezen is tudod felidézni, honnan. Mégsem válsz zaklatottá… Miért is válnál azzá? Hiszen ez a kedves úriember csupán állapotod és hogyléted felől érdeklődik! Nyugodt szívvel válaszolhatod hát az igazat, hiszen megbízhatsz benne, bármit is mondasz, elfogadja azt. Egy gyengéd szellő pedig az arcodra fúj egy falevelet, amit le is szedsz magadról – azonban a falevéllel egy apró bőrdarabot is sikerül lefejtened magadról, ami némi fájdalommal is jár. Ijedten hajolsz a mesterséges tó felé, hogy megvizsgáld, mi történt. Valóban hiányzik egy kevés bőr a képedről, azonban a látvány, amivel szembesülsz, übereli mindazon elképzeléseket, amik ott kattogtak a fejedben. Mintha egy mázsányi használt, koszos papír zsebkendőt gyúrtak volna össze egy emberi alakká… s öltöztették volna ruhákba. Fekete tincseid mégis a sajátjaid, s kezedre pillantva rájöhetsz, hogy nem a tükör torzít… valóban elmutálódott külsőd, hogy valami groteszk, valami gusztustalan jöjjön létre. Most már pánikolhatsz, ha kedved tartja, bár továbbra sem vagy képes felidézni, hogy egyáltalán jártál valaha is a Pokolban… még ha testileg és lelkileg is épp azt éled át. Újabb kétségbe ejtés, hogy képességeid akármennyire is próbálkozol, egyszerűen nem működnek. Csak egy egyszerű halandó vagy… csak egy gyarló, tehetetlen, gyenge halandó. Aki talán már embernek sem minősíthető. Sírás esetén könnyeid helyett valami zöldes váladék válik csak ki szemeidből – vagyis arról a pontról, ahol a szemeidnek kéne lenniük.
- Máris jobban tükrözi külsőd valódi személyiséged, gyilkos. Végül is templomban vagyunk… Megadtam neked a testi és a lelki egyensúlyt. S még a bosszúval is élhetek, ha már adott számomra a lehetőség. Cukrot, Sakai-san? – tölt számodra kellemes mosollyal még egy csésze teát, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Időnként újra és újra megjelennek rajta a hegek s az égési sérülések, melyeket még annak idején te okoztál számára, aztán nyomtalanul el is tűnnek. Mit teszel? Könyörögsz válaszért? Megpróbálsz megmosdani a tó vizében, mely ha hozzáérsz, mintha savként marna tovább, egészen csontjaidig? Vagy megpróbálod erőszak módján elérni, visszaváltozzon a helyzet? Hiszen olyan erőtlen vagy… A világ egyik legerősebb espere, most mégis, egy apró szikrát sem tudsz meggyújtani. Mégis hogy tudnál így ártani (újra) a bosszúálló shinigaminak? Hiszen az ő részéről ez teljesen rendben van… Jogos, amit tesz, sőt, még jogosabb is, amit te tettél ellene…

A nagyvárosi élethez ugyan már teljesen hozzászoktál, valamiért most kifejezetten idegesít, hogy bármerre is jársz a monoton, egyhangú metropolisz utcáin, mindenki téged bámul. Mintha valami feltűnő lenne rajtad… holott megbizonyosodsz arról, hogy nem csatoltál a póttestedhez kardot, valamint a nyakkendődet is jól kötötted meg, és felelőtlen gazdák által az utcát csúfító kutyaürülékbe se léptél, mégis, úgy érzed – vagyis éreztetik veled - , hogy valami nem stimmel. Valamiért kilógsz a sorból. A helyzet nagyon hasonló azokhoz az álmokhoz, amiknek a végén derül ki, hogy nincs rajtad ruha és mindenki kinevet, azonban erről szó sincs… Különben is, ez a valóság, és neked hamarosan bent kell lenned az irodádban, hogy a szokásos teendőid végezd. Ugyan, még hogy a világ megmentése? Most nem érsz rá a Daitenshivel foglalkozni… Olyan távolinak tűnik az egész, mintha egy teljesen másik személy emlékei lennének. Ugyan, most még nem is gondolhatsz ilyenekre… hiszen ki fogsz csúszni a határidődből, ha nem érsz be időben a munkahelyedre. A teleport fogalma eszedbe se jut, hiszen most, mint „ember” éled a magad kis életét. Már olyan régen volt, amikor shinigamiként intézted kötelességeid… Hiszen ott hagytad őket, megszöktél kötelezettségeid s elhivatottságod elől egy szép és jobb élet reményében. Úgy sem érti meg senki sem, miért hagytad ott őket s miért mészároltál le annyi shinigamit „szökés” vagy éppen „árulás” néven. Bár nem is lényeg… hisz a határidő továbbra is köt, s valóban nem engedheted meg azt a luxust, hogy késs.
Ugyan nem emlékszel sem a főnököd, sem a céged, de még a város nevére sem, azzal a tudattal érkezel meg a gigantikus, modern építmény forgóajtaja elé, hogy sikerült időben beérned. Az arctalan (értsd: valóban nincs arcuk… mindez mégis teljesen természetesnek tűnik) öltönyös és kosztümös kollégák ismét jól megbámulnak téged, de mindez lényegét veszti, amikor végre beszabadulsz az irodádba és elkezded munkád.
Az ebédszünetedről azonban nem mondasz le. Már kezdesz gyanakodni arra, hogy valamiért haragszanak rád, amiért újra és újra megbámulnak az arctalan kollégák a cég büféjénél, azonban nem tettél ellenük semmit, amiért haragudnának rád… hiszen te teljesen ártatlan vagy, ugye?
- De rég láttalak! Mi van veled, Tamachi? Mesélj csak! – vereget vállon az egyik kollégád, aki nagyon ismerősnek tűnik, s tudod jól, hogy valaha még barátoknak is számítottatok – még az akadémiai taníttatásod során, mielőtt megölted volna őt, csak mert rosszkor volt rossz helyen, amikor ott hagytad Soul Societyt. Az emlék (groteszk módon – bár te ezt nem érzékeled, hiszen olyan természetes számodra ez a helyzet) egy mosolyt csal az arcodra, majd talán el is fintorodsz, amikor a földre pillantva felfedezel egy apró bogarat. Igazán foglalkozhatnának többet a higiéniával. Mégis csak egy híres s jól menő cégnél vagytok. Még ha a cég nevére valamiért egyáltalán nem is tudsz visszaemlékezni. Ahogyan a város is ismeretlen, mégis annyira ismerős…
Szendvicseddel s egy pohár kávéval vagy teával (csak a preferenciádon múlik) le is telepedsz az egyik asztalhoz régi jó barátod társaságában, s jó nagyokat harapva az ebédedbe konstatálod, miszerint eléggé rájár a rúd kollégádra, de a Főnök adott neki egy újabb esélyt. Majd elhűlten pillantasz a szendvicsre, hiszen egy undorító, gusztustalan, apró kukac integet számodra, melyet most kis híján megettél. Undorodva teszed le a szendvicsed, hogy a műanyag poharad markold meg egy korty frissítőért, azonban csobbanás hangját hallod, amint magad elé teszed azt – arcod, mintha friss földtúrás lenne, csupán föld nélkül s még több élősködővel s különböző bogarakkal. Italodba, öledbe s az asztalra is több és több kukac és bogár hullik, s időd sincs feltenni a kérdést, hogy mi történik – a közeli, üvegezett ajtó felületén pedig szembesülhetsz is új arcoddal. Egész arcodból, szemgödreidből, orrodból, füledből, koponyádból özönlenek a csótányok, giliszták s egyéb, nem éppen kedvelt állatok. Nem érted, miért történik mindez, s az öltönyökbe és kosztümökbe öltözött, arccal nem rendelkező kollégák is megálltak, csak hogy feléd fordulva nézzék kínlódásod. Egyetlen, arccal rendelkező kollégád pedig csevegő hangon érdeklődik tovább felőled.
- Ugyan, egy kis romlottság… Úgy látom, kedvelnek a bogaraid, hiszen annyira hasonlítotok! Halálom hozzájárt valami értelmeshez is saját haragod lecsillapításán kívül, Tamachi? – szürcsöl bele kólájába, s harap bele hamburgerébe. Ezt követően pedig feje a földön köt ki, majd némi szerencsétlenkedés után a teste visszarakja a fölre kallódott fejet.
- Bocsáss meg az incidensért… Tudod, kicsit levágtad a fejem. :/ Hol is tartottunk? – folytatná a bájcsevejt. Már kezd szürreálisnak tűnni az egész… hisz ez a pokoli helyzet teljesen abszurd. Mégis hogy tudnál védekezni? Hisz Paragon most nincs nálad, nem véd meg… s valamiért még a legegyszerűbb démonmágiákat sem tudod alkalmazni. Most csak egy halandó vagy csupán. Egy gyarló, egyszerű halandó.

Egy kínpadhoz kötve térsz, vagyis térítenek magadhoz a tűzforró víznek hála, amivel a démonlány leönt. Rövid időbe beletelik, mire sikerül összeszedned gondolataid, s felidézed, hogy is kerültél ide. Eszedbe jut a Pokolba jutásod, Lilith, az egyezségetek, a Sors Dárdája, az általad ugyan nem ismert, ám kétségtelenül valóságos Kristálykoponya tagjai, s az elmúlt harcok. Még mindig abban az oltárszerű teremben vagy társaiddal egyetemben, azonban bármennyire is forgatod a fejed – már amennyire azt a kínpadhoz láncolva meg tudod tenni - , éppen csak a szemed sarkában látod meg társaid, akiket valamiféle mágikus csapda tart fogságban. Csak egyetlen futó pillantást tudsz vetni a fal mellett vigyázzállásban sorakozó Daitenshi (és nem Daitenshi) tagokra, a rettenet az arcukon elárulja, hogy talán épp a Poklok Poklát vészelik át. Csukott szemükből ítélve talán alszanak (igen, állva), vagy csak el vannak ájulva, azonban mindannyijuk homlokán megtalálható ugyanaz a fekete massza, amivel valamiféle szimbólumot festettek rájuk.
Sikerül visszaemlékezned a legutóbbi harcra; ugyan a kisebb ellenfeleiteket Hitomival el tudtátok intézni, a démon minden erőfeszítésetek ellenére szinte sértetlenül megúszta, s valami mágia által pedig ezek a furcsa szimbólumok jelentek meg rajtatok, minek hatására elájultatok. Emlékszel arra is, hogy téged is sikerült béklyóba kötnie mágiája által, azonban valószínűsíted, hogy rajtad nem hatott úgy, ahogyan annak hatnia kellett volna – talán épp ezért kapsz ilyen „kivételezett” bánásmódot a démontól.
Aoki jelenlétét ugyan érzed a közelben, de csupán a plafont vagy képes látni ebben az állapotban, a kínpadhoz szíjazva. A szíjak minden bizonnyal a lélekenergiád csapolják, hogy ne tudj megszökni, bár, ha tényleg minden erődet beveted, talán meg tudnál szabadulni tőlük…
- Nem értetted meg elsőre, amit mondtam, patkány. Nem fogok csalódást okozni az Urunknak, amiért hagytalak ekkora káoszt okozni. Az összes munkás megrémült a pusztítás láttán… ráadásul tönkretetted Phyrwar–sama kedvenc szőnyegét is. – helyez valamilyen vékony, lapos fém eszközt az egyik körmöd alá, hogy kíméletet nem ismerve tépje azt le. Fizikai tortúra… Minden bizonnyal rendelkezel még olyan haszonnal, amiért életben tart. Azonban képes leszel-e tartani magad? Hisz szinte teljesen kiszolgáltatott vagy a démonnő számára. Mintha erőd is teljesen leszívta volna az a talán több óráig, talán csak percekig tartó eszméletvesztés, amiben részed volt.
- Te jó ember vagy pedig… Nem értem, miért lógsz ezekkel. Nem szeretnél hazajutni a családodhoz? Békében, biztonságban? Őket meg hagyd csak itt… hiszen ők is így akarnák. Ha nem így lenne, már rég fel kellett volna ébredniük. – kezd bele a démonnő a további körömfeszegetésbe nem is foglalkozva azzal, miféle fájdalmat is jelenthet ez számodra. Ugyan nem maradandó sérülés, annál idegesítőbb s fájdalmasabb. De… ha őket itt hagynád, s egyszerűen kiszállnál az egész világmegmentősdiből, bizonyára elengedne, mert valami azt súgja – egyszerűen érzed a zsigereidben - , hogy igazat mond. Sohasem tudnák meg… hisz honnan tudnák meg? Vajon érdemes-e elárulni a barátságot s a szövetséget, de még a Pokol Úrnőjét is személyes biztonságodért? Hiszen Lilith erősnek tűnik… kizárt, hogy akár Aizen maga is képes legyen elorozni tőle a Sors Dárdájának darabját, a másik kettő pedig értéktelen kacat anélkül. S végre megszabadulhatnál a kínoktól, melyekkel a Daitenshi s a démon eszközei sújtanak.

Munkám elfoglalttá tesz, sajnos nincs olyan sok lehetőségem szentélyeket látogatni, mint azt szeretném, és mint azt szükségessé tenné sötétbe burkolózó múltam. Nagyon ritka az, hogy a nagyobb ünnepeket leszámítva meglátogassak egy kegyhelyet, de most végre sikerült kivennem egy szabadnapot, amikor a városi zajtól távol kipihenhetem magam és egyúttal megtisztíthatom lelkemet illetve imádkozhatok mindazokért, akik fontosak számomra... és akiknek a vére az én kezemhez tapad... Ez a szentély minderre alkalmas, hiszen fent a hegyekben építették, így egy kellemesen fárasztó túra vezetett fel idáig. Nagyszerű érzés a friss levegőn sétálni, egészen máshogy érzi magát az ember a szmogos levegőből kikerülve, noha Karakura éppenséggel nem olyan vészes ebből a szempontból. De ettől függetlenül kifejezetten jót tesz a természet közelsége, békét és nyugalmat ad zaklatott lelkemnek, és ha visszatérek a városba majd a nap végén, üdén és kipihenten vethetem bele magam ismét a mindennapokba, félretéve a saját magam iránt érzett ellenszenvem.
Azonban még mielőtt bármit is tennék lelki üdvösségem elérése érdekében, megállok egy kicsit és a gyönyörű, kék vizű tavacska partjára leülve elfogyasztok egy csésze finom teát, ami kellően ellazít és segít ráhangolódnom az előttem álló feladatokra. Örömmel veszem, hogy van, aki csatlakozik hozzám, a szemüveges fiatalember nyugodt, békét árasztó mosolyával máris szimpatikussá válik a szememben. Látszik, hogy nincs rendben a belső egyensúlyom, már képzelődöm is, de szerencsére a tó tükrén felvillanó sebes, égett arc és a bűz hamar elillan és visszaköveteli a helyét a forró, gőzölgő zöldtea illata és a barátságos férfi képe.
- Büntetlenül, az igen. De jó életnek nem nevezném azt, amiben most részem van. Zárkózott vagyok, boldogtalan, és a szüntelenül maró bűntudat úgy érzem lassan felemészt. Összeroppanok a titkaim súlya alatt és nem látom a kiutat, nem tudom mit kéne tennem ahhoz, hogy ellensúlyozzam a múltam végzetes hibáit. De nem fogom feladni, engem nem abból a fából faragtak. Keresni fogom a lehetőséget, hogy enyhítsek a bűneimen, bármilyen kicsiny jótett is legyen az.
Válaszolom nyugodtan, majd beleszürcsölök a teámba. Úgy érzem láttam már ezt a férfit, sőt, nagy a valószínűsége hogy a megérzésem helytálló a szavai alapján. Elvégre azt állítja, hogy ő az egyik shinigami, akit én öltem meg, és ami azt illeti, ismerős is az arca azokból az időkből. Hetedik osztagos volt talán... nem, harmadik, azt hiszem a három a helyes szám. Mindenesetre úgy érzem nem kockáztatok semmit azzal, ha beszélek az érzéseimről, talán neki végre kiönthetem a szívem úgy, ahogy azt mindig is szerettem volna. Bár az igazi az lenne, ha minden titkomtól megszabadulhatnék végre, elmondhatnám az igazságot Kotominak, Sukének, Zednek és mindenkinek, aki elől rejtegetek valamit. Csendben figyelem a tó túlpartját azon töprengve, hogy mikor lesz bátorságom szembenézni ezekkel az emberekkel, miközben a lágy szellő jólesően simogatja az arcomat. A falevelet, melyet a légmozgás rám fújt, csak akkor veszem észre, amikor lefejtem magamról, és valószínűleg csak azért, mert feljajdulok a fájdalomtól, amit a növény és az arcom elválása okoz. Csodálkozva pillantok a száraz falevélre, melyhez mintha bőröm tapadna. Értetlen arckifejezéssel hajolok a víztükör fölé, hogy megvizsgáljam az érintett területet, de fejem látványa váratlanul rémisztően hat rám. Mintha nem is én magam bámulnék vissza a tó felületéről, mintha kicserélték volna az arcomat valami rusnya szörnyetegére, valami humanoid idegen lényére, aki egy ember külsejét próbálja mímelni. A döbbenettől kiesik a kezemből a kerámiacsésze és ijedten hátrálok el a parttól, hevesen rázva a fejemet. Ez nem lehetek én, csak valami ócska illúzió, vagy csak szimplán hallucinálok. A teában volt valami? Vagy a shinigami láttat velem képeket zanpakutoujával? A kezemre nézve azonban rá kell hogy döbbenjek: egyik feltételezésem sem igaz, kézfejem ugyanolyan torz és undorító, mint arcom, mi több, ujjaim sem mozognak. Szörnyű balsejtelem lesz úrrá rajtam, és abban a pillanatban hanyatt is esek. Nem csak ujjaimat vagyok képtelen megmozdítani, de lábaim is lebénultak, nem érzem őket, nem tudok talpra állni! Nem lehet... nem lehet, hogy a képességem is eltűnt! Mi történik velem?? Miféle rémálomba csöppentem?? Kétségbeesetten próbálok szikrákat csiholni ép kezem ujjai között, de sikertelenségemtől lassan a pánik érzése lesz úrrá rajtam. Nem élhetek az erőm nélkül, anélkül csak egy nyomorék vagyok, aki senkinek sem kell, akire mindenki szánakozva néz le! Nem akarok többé olyan pillantásokat, nem akarom az undort tükröző tekinteteket, nem akarom megint elveszíteni az életemet!
Nehezen jutnak el a tudatomig a shinigami szavai, mégis azok rántanak vissza a valóságba, noha a halálos félelem nem múlik el egy csapásra, csak kétségbeesettségem szűnik meg ahogy meghallom a bosszú szót. Szaporán lélegezve bámulom a szemüveges férfit, akin időnként meg-megjelennek az égési sérülések, amiket anno én okoztam neki tehetetlen dühömben. Bár semmi fenyegetőt nem tesz, én mégis úgy érzem, hogy hátrálnom kéne, de ahhoz kellenének a lábaim, hátat fordítva neki távolabb kúszni nem akarok. Ezzel viszont biztosnak tűnik, hogy ő tette ezt velem, és ha meg tudom győzni, talán visszafordítja a folyamatot. Bár hangom remeg a félelemtől, meg kell próbálkoznom vele, az életem múlik rajta.
- Őszintén sajnálom, amit veled tettem, de nem ez a megoldás! Ne kövesd el azt hibát, amit én! A bosszúval semmit sem oldasz meg, csak megfosztasz a lehetőségtől, hogy megpróbáljam jóvátenni a hibáimat! Nem lesz neked sem jobb, tudom, miről beszélek! A pillanatnyi boldogság, amit éreznél, csak egy hamis illúzió, ami csak még mélyebbre sodorna a gödörben! És ha megölsz, azzal te sem fogsz visszatérni az élők közé, csupán olyanoknak fogsz keserűséget okozni, akiknek ehhez az egészhez semmi köze!
Egy percig se tagadom, hogy szörnyeteg vagyok, külsőm talán valóban jobban illik így hozzám. Ám életem azon korszaka már elmúlt, most már nem az a bosszúálló ember vagyok, aki őt megölte. A kártevő hernyó bebábozódott és kikelt belőle egy gyönyörű pillangó, akinek az a feladata, hogy jóvátegye az általa okozott károkat. És ha ez a lepke elpusztul mielőtt ezt megtehetné, akkor csak a tönkretett növények maradnak, újak nem fognak teremni a munkája nyomán. Ha nem vakítja el a bosszúszomj, mint anno engem, akkor rá kell hogy jöjjön erre, rá kell hogy jöjjön, mennyire értelmetlen az, amit tenni készül.

Feszülten, nagyokat nyelve vártam a shinigami reakcióját szavaimra, fejemet lehajtottam és csak néhány másodperceként pislogtam fel félénken a férfira. Ki voltam szolgáltatva neki, azt tehetett velem, amit akart. Képességem nélkül csak egy kripli voltam, hiába próbálnék menekülni, működőképes lábak nélkül halott ötlet, ahogy az is, hogy szembeszálljak vele. Mit használhatnék fegyvernek? Az öklömet, a fogaimat? Ugyan már... Ebben az állapotban nem voltam ellenfél egy halálisten számára, csak egy tehetetlen emberi roncs, aki a saját balsorsán kesereg. Könnyű célpont voltam. Ám a fekete ruhás szerzet nem mozdult, nem húzta elő kardját, és nem is tartotta előre kezét, hogy életre hívjon egy kidout. Szememben halvány reménnyel emeltem rá a tekintetem, és mintha bizonytalanságot véltem volna felfedezni a shinigami arcán. A látvány valamivel magabiztosabbá tett, de mielőtt megkönnyebbülhettem volna, ismét felvette ugyanazt a halálos nyugalmat sugárzó maszkot, amelyet eddig is viselt.
- Higgy nekem, fogadd meg a tanácsát annak, aki egyszer már végig ment az ösvényen, amire rá akarsz lépni, és nem talált semmit a végén! Te sem fogod megtalálni a megváltást!
Próbáltam tovább győzködni a halálistent valamivel határozottabb hangon, és mikor újra felnéztem rá, megláttam valamit. Ezúttal nem bizonytalanságot, hanem valami egészen mást: egy kezet, amely nem az övé és úgy állt ki belőle, mintha átnyúlna rajta. Hirtelen levegőt venni is elfelejtettem a meglepetéstől, a látvány abszurd és szürreális volt, ahogy az égbe pillantva észrevettem a felhők közül leereszkedő hatalmas kezet, mely a shinigamihoz csatlakozott. Nevezett alak arcán pedig immáron megláttam valódi érzelmeit is, szenvedéstől eltorzult arccal nézett rám, de hogy segítséget várt-e tőlem, vagy fájdalmát én okoztam, azt nem lehetett megállapítani. Azt viszont igen, hogy régi áldozatom csupán egy marionettfigura egy bábmester kezében, akinek talán az volt a célja, hogy megtörjön vagy megfélemlítsen, esetleg ráébresszen arra, amit már eddig is tudtam. A felhők között végül megláttam a kézhez tartozó arcot is, vörös haja miatt egyből Skull ugrott be róla, de ez nyilvánvalóan nem lehetett ő. Ezt a férfit nem ismertem, azonban ő jól ismert engem, de nem elég jól ahhoz, hogy elérje a célját, bármi is volt az valójában. Felfedezésemet tapsvihar üdvözölte, igaz hármónkon kívül senkit sem láttam a környéken, hiába fordítottam körbe a fejem többször is.
A következő pillanatban már egy másik helyen tértem magamhoz, se shinto szentély, se tó, se zöldellő fű... Mintha rémálomból ébredtem volna fel, kétség sem fért hozzá, hogy abban volt részem, hiába volt valóságos, amit átéltem. Szívem hevesen dobogott, valószínűleg nem csak a melegtől verejtékeztem és szaporán vettem a levegőt. Mozogni nem tudtam, de felismertem a termet, ahol voltam és lassan visszatértek az emlékeim mindarról, ami történt velem, igaz azt nem tudtam megállapítani, hogy miképpen is kerültem ebbe a testhelyzetbe. Látóterembe beúszott a vörös bőrű démon, akitől ezek szerint vereséget szenvedtünk. Valamit csinált a lábamnál, mire bármi is tartott fogva, az most eloldott, és a földre estem. Kezemmel szinte reflexszerűen kaptam az arcomhoz, hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy sima bőrfelületet tapintottam az ujjaimmal. Erőm is működött ismét, képes voltam apró szikrákat generálni ujjaim között, amikor megpróbáltam. Kissé lihegve néztem körbe, csakhogy felállni még nem tudtam, tagjaim teljesen elgémberedtek a hosszú mozdulatlanságtól... legalábbis feltételezem hosszú volt, ha ilyen hatása volt a testemre. Mellettem Yuu-chan és Yuke alakját fedeztem fel, a külső jelek alapján olyasmit élhettek át éppen, amit eddig én is. Kicsit távolabb pedig Sukét pillantottam meg, a látvány azonban koránt sem volt bizalomgerjesztő. Valamiféle kínzóasztalon feküdt, ujjairól vér csöpögött, lábán pedig egy faszerkezet volt, talán egy spanyolcsizma. Megviseltnek tűnt, de eszméleténél volt, ámbátor hiányzó körmei arról árulkodtak, hogy nem csekély szenvedésen ment már keresztül.
- Nem olyan egyszerű velem elbánni, nem vagyok közönséges ember.
Válaszoltam egy hasonlóan ravasz vigyorral a nőnek, miközben újra megkíséreltem felállni a padlóról. Még kellett egy-két perc, amíg rendbe jön a mozgásom, de már nem voltam tehetetlen, és a mi malmunkra hajtotta a vizet az is, hogy a háziúr megtiltotta, hogy a démon megöljön minket. Látva, hogy mire készül, habozás nélkül a keze felé lőttem egy villámot, megpróbálva megakadályozni, hogy bántsa Sukét.
- Hagyd békén, nem kínoztad már eleget? Úgysem fogod megtörni, bármit is akarsz tudni!
Határozottan a nő szemébe néztem, és bár lehet hogy nem volt jó ötlet fölényesen viselkedni, de meg akartam akadályozni, hogy a társamnak komoly baja essen, még ha ez azt is jelenti, hogy én kapok helyette. Már persze ha képes lesz engem újra elkapni. Yuu-chanék miatt nem aggódtam, ha ugyanazzal a módszerrel kínozták őket, mint engem, akkor fizikai bántódásuk nem fog esni, és ha engem nem sikerült megtörniük, akkor őket sem fogják. Az egyetlen dolog, ami aggodalmat keltett bennem, az Suke állapota, ugyanis kételkedtem benne, hogy jelenleg harcképes. Még saját magamon is érzem a lelki megrázkódtatás hatásait, az ő teste viszont valószínűleg teljesen sokkos állapotban van a fájdalomtól, amit átélt. Márpedig ha a célpontunk elé kerülünk, végre hozzáfoghatunk a küldetésünk végrehajtásához, és ha élve kikerülünk innen, akkor végre miénk lesz a dárda utolsó darabja.

Halvány mosollyal vettem tudomásul, hogy a célomat elértem, még akkor is, ha ennek az lett az ára, hogy helyette én éltem át a kellemetlen pillanatokat. Szemeimbe könnyek szöktek a fájdalomtól, amit az okozott, hogy a hajamnál fogva rángattak, de ez igazán semmiség volt ahhoz képest, mint amit mondjuk a Végzet Völgyében kellett átélnem. Bármit is akart elérni a démon, jól láthatóan sikertelenül zárult a küldetése, a nagyúr pedig bizonyára elvesztette a türelmét és szemtől-szemben akar minket látni. Annál könnyebb lesz nekünk, nem kell a keresésre energiát pazarolnunk. Közben lassan elmúlt a zsibbadás a végtagjaimban és talpra tudtam állni végre, szinte pont abban a pillanatban, amikor Yuu-chan és Yuke kikerült a mágia hatása alól, ami eddig fogva tartotta hármónkat. Míg ők az ébredés utáni kellemetlenségeket élték át, addig én leszedtem Sukéról az őt lekötöző béklyókat. Borzalmas állapotban volt, a feje rákvörös színezetet kapott, talán enyhe égési sérüléseket is szenvedett, a körmei egytől-egyig hiányoztak, a lábára pedig rá se mertem nézni. Megkérdezni, hogy jól van-e, orbitális baromság lett volna, biztos hogy nem volt jól.
- Ne aggódj, minden rendben lesz.
Próbáltam egy kis életet verni belé, legyen bármilyen klisé is a biztatás, nekem jól esne a törődés, ha az ő helyében lennék, szóval remélem ő is így van vele. Megpróbálkoztam vele, hogy felnyalábolom, bár még az én szervezetem sem volt száz százalékos állapotban. Azért ha nehezen is, de sikerült, igaz a férfi súlya alatt kis híján összeestem. Mivel a nő indulásra ösztökélt minket, így jómagam is összeszedtem minden erőmet és tettem néhány lépést előre, ám szerencsére szenvedésemet látva Yuu-chan a segítségemre sietett és átvette a terhemet. Nagy megkönnyebbülést jelentett a tette, mind átvitt értelemben, mind szó szerint.
Kint Flavia is csatlakozott hozzánk, a vörös bőrű démon pedig átvezetett minket néhány folyosón és lépcsősoron. A jelekből ítélve valamelyik toronyban köthettünk ki a végén. Ahogy a csigalépcső tetején lévő ajtó feltárult, úgy éreztem mintha valami falba ütköztem volna, annyival melegebb volt ott benn, mint kint, pedig a hőmérséklet már a folyosókon sem volt alacsony. Pillantásomat Sukéra vetettem, akinek talán csak pont ez az aktív fűtés hiányzott a boldogságához. Mindenesetre besoroltunk az ajtón, szokás szerint Yuu elöl, én pedig, mint mindig, középre kerültem stratégiai megfontolásból, legkönnyebben sebezhető tagként. A teremben azonban nem várt minket egyetlen, az életünkre törő entitás sem, csak egy... nem is tudom... wellness-központ? A sok látványosság közül a figyelmemet elsősorban a bugyborékoló fürdő ragadta meg, mivel abban tespedt az a fickó, akit már az álmomban is láttam. A következtetés egyértelmű volt, ő a nagyfőnök, a célpontunk. Kezemben szinte azonnal apró szikrák kezdtek el táncolni, ám ekkor az ajtó újra megnyikordult, és belépett rajta egy másik csapat. Egy... másik Daitenshi? o.O Értetlenségemben azonnal jobbra-balra kezdtem el kapkodni a fejemet, de az ő reakciójuk is hasonló volt, senki sem tudta, hogy mi történik. Ösztöneim, vagy inkább talán érzékeim viszont megsúgták, hogy az a Yuu-chan és az a Yuke, aki mellettem áll, nem azok, akikkel együtt érkeztem a Pokolba, és ezt talán a többiek is érezték, ugyanis a kezdeti meglepetés után a két gárda gyorsan átrendeződött.
Az általános tanácstalanságot Phyrwar törte meg, aki bár szavai alapján tudta, miért is jöttünk, egyáltalán nem látszott rajta félelem vagy ijedtség, sőt, épp ellenkezőleg. Ha barátságos nem is, ellenséges semmiképpen sem volt velünk, és úgy tűnt, bízik az információkban, amiket birtokol. Intésére a fegyvereinket is visszakaptuk, ami bár engem kevésbé érint, mint a többieket, azért engem is megnyugtatott valamelyest. Magyarázata nem okozott nagy megdöbbenést, igazából egy alternatív dimenzió megléte ebben a világban már cseppet sem kiakasztó. Ellenben a másik Yuu szavai már annál meglepőbbek voltak.
- Hogy érted azt, hogy rivális? Ha ugyanaz a célunk, akkor sokkal inkább szövetségeseknek kéne lennünk, könnyebben elérhetjük a dárda pusztulását, ha együtt dolgozunk, nem?
Vetettem fel a fejemben megszületett gondolatot. Ha ők is olyanok, mint mi, akkor kétszer nagyobb erő állt rendelkezésünkre a dárda megsemmisítésére, nagyobb eséllyel járunk sikerrel. Azonban hasonmásaink egyértelműen agresszívan léptek fel ellenünk, a másik Hitomi máris azon dolgozik, hogy számunkra minél kedvezőtlenebb helyzetbe hozzon minket. Tekintve, hogy a mi Sukénk gyakorlatilag harcképtelen, kritikus hátrányba kerültünk, és ezt nem könnyítette meg az sem, hogy saját klónom szemében régi önmagamat véltem felfedezni. Szavai is erre utaltak, azzal hogy Yukét és Sukét követelte magának, nyilvánvalóvá vált, hogy ő nem találkozott Kotomival. Nekem nem állt szándékomban harcolni, de Yuunak és Yukének aztán mondhattam, ők máris azon dolgoztak, hogy "ellenlábasainkat" semlegesítsék.
- Várjatok egy kicsit, az istenért!
Kiáltottam fel, de mire bármi mást is mondhattam volna, elszabadul körülöttem a pokol, így nekem sem maradt más választásom, harcba kellett szállnom. Yuke ugyan látszólag kiiktatta saját magát, azonban ahhoz, hogy ez így is maradjon, meg kellett őt védenem a hasonmásomtól, aki máris megvadult állat módjára ugrott neki az ex-shinigaminak. Szándékaim szerint Rakurai-jal nyelném el klónom villám alapú támadásait, mintegy villámhárítóként használva a kardot, aztán mögé teleportálnék és megkísérelném lefogni a másik Hitomit. Így nem csak a mozgását, de a képességét is meg tudtam volna bénítani, hiszen a saját erőmmel semlegesítettem volna az övét. Gyorsan le kellett ütnünk ellenfeleinket, mert szinte biztos voltam benne, hogy Yuu nem fog sokáig kitartani saját maga és a másik világbeli Suke ellen, és ha neki vége, a két Yuusuke meg besegít társainak, akkor nekünk is befellegzett.

Ál-Yuu acélkék íriszeivel méregeti a jogos kérdést feltevő Hitomit, majd nyugodt mozdulatokkal vesz a szájába egy cigarettát, és az evilági Yuu-chant talán némileg meglepve Kenshin öngyújtójával gyújtja meg a dohányrudat, mielőtt hozzákezd válaszához.
- Ebben az esetben a céljaink nem egyeznek. Mi nem elpusztítani akarjuk, hanem használni. Innentől kezdve azt hiszem minden további egyezkedés felesleges, Hitomi-chan.
A harc tehát elkerülhetetlen, és bár a küzdelem jól kezdődik számotokra, hiszen Yuu sikeresen lebénítja ál-Sukét, Yukezo pedig ügyesen kivonja a forgalomból saját hasonmását, azonban pillanatokon belül fordul a kocka mindkét fronton. A másik világban szökött shinigamiként nyilvántartott ex-10. osztag kapitány könnyedén kitör a vaizard által fabrikált kidouból, mely a néma elsütés miatt még a beépített hadou ellenére sem okoz a shinigamiban komoly kárt, Hitomi eszén pedig saját klónja jár túl azzal, hogy fénytöréssel megtéveszti a lányt valódi pozícióját illetően, így nem tudja lefogni az esper saját magát.
A szorult helyzetből kibújó hasonmás épp annyira sebzi meg Yukét, hogy megtörje a koncentrációját, és ezzel kiszabadítsa az illúzió-kidou rabságából társát, az pedig magához térve egészen meglepő támadással lepi meg Hitomit. Az ál-Yuke kardja helyett a kezével támad és úriemberhez nem méltó helyeken próbálja megragadni a lányt, ekképpen akarja őt zavarba hozni és hatástalanítani. Nem kétséges, mit is sugdolózhattak egymás között a másik világból érkezett ellenfeleitek. Időközben az ál-Hitomi is fölénybe kerül Yukével szemben, hisz' míg az ex-shinigami még csak shikaia erejét sem használja, addig az esper hasonmása teljes erejét be tudja vetni.
A másik világból érkezett YuuSuke páros egy fokkal összeszokottabbnak tűnik a valódinál. Ál-Suke egy Bakudou 83: Tenpi alkalmazásával elvakítja Yuu-t, és a vaizard pillanatnyi zavarát kihasználva mindkét ellenfele bénító kidoukkal záporozza meg a férfit. Az eredmény két Rikujoukourou és egy Sajou Sabaku, melyek teljesen gúsba kötik Yuu-t. Nem tudsz kiszabadulni, kiszolgáltatott helyzetbe kerültél, és a két férfi úgy helyezkedik körülötted, hogy egyikük elölről, másikuk hátulról akarja mellkasod átszúrni kardjával.
- Ha megölik egymást, mindannyian meghalnak, nem csak a hasonmásuk.
Szólal meg Phyrwar erőteljes hangon, aki mostanra fejezte be a koktélját, és elérkezettnek látta az időt, hogy közbeavatkozzon. Szavaira mindkét Yuusuke-klón megáll a mozdulatában, így Yuu ha egy hajszállal is, de megmenekül. A vörös hajú férfi intésére a két vörös bőrű démonlány is közbelép, ők a teljesen begőzölt Hitomi-klónt állítják le némi dulakodás után.
- Szörnyen elhamarkodottan cselekednek, még be se fejeztem a mondandómat. - Méltatlankodik egy sort Phyrwar, majd folytatja. - Akkor talán rá is térnék a lényegre. Mint láthatják, az Önök nagyra becsült dárdájának utolsó darabja az én kezemben van, amivel Lilith hitegette magukat, az csak egy hamisítvány. Önök egy átverés áldozatai mindannyian, és ezt Lilith szolgái minden bizonnyal készséggel meg is erősítik.
Szinte be sem fejezi a mondatot Phyrwar, a Yuu-hasonmás máris Skull előtt terem, és akár csak egy-két perce az igazi, ő is a falba passzírozza az egykori Koponyást. A vallatás nem tart sokáig, a pokollakó a maga alpári stílusában igazolja a családfő történetét, láthatóan nem különösebben érdekli, hogy tudtok-e róla vagy sem.
- Alkut ajánlok Önöknek. Ha nyilvánosságra hozzák Lilith ármánykodását és befeketítik a nevét, átadom a dárdát és szíves-örömest megmutatom a kiutat is a Pokolból. Én a helyükben ezek után nem bíznék meg Lilithben, vajon ő is segítene maguknak visszajutni, ha végeznének velem?
Teszi fel nektek a jogos kérdést, és ezzel válaszút elé állít titeket. Vagy Lilithet segítitek azzal, hogy megölitek Phyrwart - talán erre akis időre félretehetitek a két csapat közti ellentétet - vagy pedig hallgattok a fickóra és szembeszegültök a Pokol leghatalmasabb teremtményével. Mindét útnak megvannak a maga buktatói, hiszen Phyrwar erejével nem vagytok tisztában, ugyanakkor Lilith szavahihetősége is megkérdőjelezhető.

Kétségtelenül kellenek, hogy legyenek különbségek köztünk, és az alternatív dimenzióból érkezett hasonmásaink között, hiszen az én alakmásom sem ment keresztül azokon a felismeréseken, amiken én, ám az mégiscsak enyhén sokkolt, hogy a másik Daitenshi használni akarja a dárdát. Ugyan mi sem tudunk sokat róla, de nyilvánvalóan rendkívüli ereje van, és valószínűleg nagyon veszélyes is, nem véletlenül törték magukat az Ősök azért, hogy megakadályozzák az újbóli összerakását. Valahogy ez az egész sokkal sötétebb árnyalatot adott a másik csapatnak, már azt sem tudtam kizárni, hogy a másik énem is találkozott Onee-channal, csak ő... csak ő esetleg már annyira mélyre került a gödörben, hogy a gyűlölet kiölte a szívéből az összes érzelmét, és csak a shinigamit látta meg Kotomiban. Yuu-channak viszont igaza van abban, hogy a két ellentétes célú Daitenshi nem kerülheti el így az összecsapást, így jómagam is valamivel határozottabban vetettem bele magam a harcba, de csak azután, hogy egy Pockyt helyeztem a számba. Úgy éreztem jó hatással volt rám már a démonok elleni harc alatt is az édesség íze, attól függetlenül, hogy a végkimenetel nem volt valami pozitív számomra.
Tervem ettől függetlenül nem változott, hiszen ha sikerül lefoglalnom másikamat és Yuke fenn tudja tartani a kidouját, akkor kettő az egy ellen harcolhatunk ellene, és ha elég gyorsan semlegesítjük a Hitomi-klónt, akkor mehetünk segíteni Yuu-channak is. Ezzel a gondolattal teleportáltam a lány mögé, és egyben megkíséreltem egy karfeszítéssel kivonni a forgalomból, ám ahogy megragadtam volna a karját, a kezem csak a levegőt markolta meg, ő pedig szertefoszlott, akár egy rossz illúzió.
- Shimatta!
Kiáltottam fel meglepetten, az egyik legalapvetőbb és leghatásosabb trükkömnek dőltem be, és mire felocsúdtam, hasonmásom már Yuke előtt volt, míg felém az ex-shinigami klónja közelített rendkívül gyors shunpójával. Készen álltam kardot rántani, ám meglepetésemre nem a pengéjével támadt rám, hanem kezével a... mellkasom felé kapott? Mozdulatát nem tudtam mire vélni, nem úgy tűnt, hogy ütni akar, és nem is úgy ismertem meg a férfit, mint aki pusztakezes harcra hagyatkozna. A felismerés villámként hasított belém, hasonmásom sugdolózása, és most ez a mozdulat...
- Ez nem igaz... Teme!
Fordultam felháborodottan és vörös arccal a másik Hitomi felé, aljas húzása nem olyasmi volt, ami felett egykönnyen el lehetne siklani. De figyelmemet csak egy pillanatra vonhattam el ellenfelemről, ugyanis... gyors volt. Azonban nálam volt az előny jelenleg erő tekintetében, Yuke nem tudta a képességeit maximálisan kihasználni anélkül, hogy feloldaná a bankaiát, nekem viszont a teljes erőm rendelkezésre állt. Jobb, és egyben gyengébbik kezemmel néhány kicsi, de egymást gyorsan követő kisülést küldtem az imposztor felé, de ezzel csak időt akartam nyerni, míg a másik kezemben össze tudok gyűjteni elég energiát egy erősebb támadáshoz.
- Denhebi!
Rántottam elő balom, ujjaim hegyéről pedig öt vastag elektromosságból formázott inda lőttem ki ál-Yuke felé. Igen, újabban elkezdtem elnevezni a begyakorolt technikáimat, szerintem... kúlabb, mint ha csak némán lövöldöznék ilyesmiket az ellenfeleimre... Mindegy, a váratlanság meghozta a kívánt eredményt, sikerült elkapnom és megkötöznöm velük a férfit, majd a köteleken keresztül áramot vezettem a testébe, hogy még véletlenül se tudjon nagyon virgonckodni. Jobb kezemmel pedig már készítettem is elő a dobókésem, amellyel véget vethettem volna a harcnak, ám ekkor Phyrwar hangja kiabálta túl a harc zajait, és szavaira mindenki megtorpant. Vagyis majdnem mindenki, alakmásomat a két démonnőnek kellett lefognia. Fájó volt látni saját magamat ilyen állapotban, úgy fél éve még én is pont ilyen voltam harc közben. Kevésszer tudtam higgadt maradni, abban az állapotban pedig az erőmet sem tudtam beosztani, a kezdetek-kezdetén jó néhány olyan harcom volt, amikor a végén nem is tudtam talpon maradni.
A figyelem a dárdára terelődött, és mivel a kedélyek lecsillapodtak, én is elengedtem a foglyomat. A pokollakók szavai alapján Lilith állt az egész mögött, ami kissé hihetetlennek hangzott számomra, de mivel egyik Yuu-chan sem kérdőjelezte meg az utolsó dárdadarab valódiságát, ezért kénytelen voltam hinni nekik és elfogadni ezt a nonszensz sztorit. Félreismertem volna Lilith-et? Aljas húzás volt a két csapatot egymás ellen küldeni, ám végső soron meg tudom érteni őt, igaz nem ismerem az itteni viszonyokat, de ha két erős csapatot is az ellensége ellen tud küldeni, akkor miért ne tenné meg? Volt azonban még egy dolog, ami foglalkoztatott, méghozzá az a tény, hogy Phyrwar állítása szerint csak egyetlen végső darabja van a dárdának, holott nyilvánvaló, hogy mindkét vaizardnál ott van a másik két darabja, tehát az alternatív világban is meg kell lennie valahol annak, amit most a férfi a kezében szorongat.
- Kéne hogy legyen egy harmadik dárdadarab a ti világotokban is. Miért a miénk kell nektek?
Irányítottam a kérdésem a másik Daitenshi felé hűvösen, miközben Yuu-chan és Phyrwar egyezkedett az alkujukról. Abba nekem nem volt sok beleszólásom, ellenben ezt a problémát muszáj volt valahogy megoldani, mert ha kikerül a démon kezéből a fegyver utolsó darabja, biztos vagyok benne, hogy ismét fel fog lángolni a vita, és anélkül, hogy nem ölhetjük meg egymást, elég nehéz lesz harcolni az olyanok számára, mint Yuu-chan, akik nem nagyon ismerik a harcképtelenné tétel kifejezést, ha ekkora a tét.

Phyrwar arckifejezése egy pillanatra elkomorodik Yuu szavai hallatán, aztán nagyot sóhajt és a száját húzva lassan csóválni kezdi a fejét. Mielőtt válaszolna, néhány kedves szóval kiküldi a teremből az eddig őt kényeztető lányokat, majd ő maga is kiemelkedik a lávafürdőből, és egy finom anyagú fürdőköpenyt vet magára.
- Nincs szükség sem fenyegetésre, sem parancsolgatásra. Megvannak a magam problémái, nem származik semmi előnyöm abból, ha az Önök kis játékába beleszólok. Számomra ennek a tárgynak nincs értéke, maguknak viszont valószínűleg sokkal többet ér annál, mint amit én cserébe kérek érte.
Világosít fel titeket, szavait egyfajta figyelmeztetésnek is vehetitek, hogy nem érdemes tovább feszíteni a húrt, mert az ő türelme és korrekt hozzáállása is véges lehet. Mindenesetre amíg beszél, addig egy hasonló nagyképernyős monitorral babrál, mint amit már akkor is láttatok, amikor Lilith-tel beszéltetek. Bár most a képernyő sötét marad, a tetején lévő kamera piros fénye felvillan, és amint ez megtörténik, Phyrwar a Pokol népéhez kezd beszélni, legalábbis felvezetője alapján. Nemsokára pedig a kamera elé invitál titeket, és azt kéri tőletek, hogy meséljétek el, Lilith hogyan próbált titeket átverni. Ha pedig ezzel a kvázi tanúskodással végeztek, a Pokol második legbefolyásosabb személye átnyújtja nektek a dárda utolsó darabját.

Időközben a másik Daitenshi Hitomira figyel, akinek kérdése némi zavart kelt a négyfős csapatban. Tanácstalanul néznek össze, végül Suke töri meg a csendet:
- Hogy érted ezt? Ti jöttetek a másik világból, ezt a kérdést nekünk kéne föltennünk nektek. Csak el akarsz minket bizonytalanítani, ugye? Hogy tiétek lehessen a dárda!
Felelete némileg talán meglepő, vádaskodása azonban kevésbé, hasonmásod valószínűleg még mindig az a manipulatív alak, aki régen te voltál, Hitomi. Bajba kerülhetsz, ha nem tudod bizonyítani, hogy valóban ebből a világból származol, ám szerencsédre klónod a segítségedre siet most, hogy egy hangyányival nyugodtabbá vált.
- Most hogy mondod... éreztem valami szokatlant, amikor Yukezo legutoljára teleportált minket. Azt hiszem nem alaptalan a feltételezés, hogy mi vagyunk azok, akik nem ide valóak. Skull idegesítő egy alak, de sose volt ilyen mocskos a szája. Nem igaz, Yuu-chan?
Osztja meg gondolatait a többiekkel morcosan, és ezzel elülteti a kétséget az alternatív Daitenshi tagjai között. Végül ál-Yuke erősíti meg, hogy valami nincs rendben ezzel a világgal, így a hasonmások elfogadják azt, hogy ők az idegen elemek. Megígérik, hogy ha segítetek nekik visszajutni, akkor nem próbálják meg elvenni tőletek az immár a kezetekben lévő dárdát. Azonban a megoldás nem olyan egyszerű, végül hosszú percek után neked jut eszedbe, Yukezo, hogy a Sors Dárdája segítségével felerősíthetnéd Paragon alapképességét, és visszajuttathatnád a másik csapatot a saját dimenziójába. Ehhez azonban össze kell raknotok a fegyvert, hiába nem akartátok használni, mégis kénytelenek vagytok, ha nem akarjátok, hogy elvegyék tőletek a dárdát.
A Sors Dárdája tehát a te kezedbe kerül, Yukezo, és amint Yuu átnyújtja neked az összerakott fegyvert, te egyből megérzed azt a felfoghatatlan erőt, ami a használatával jár, talán rosszul is leszel tőle néhány pillanatra. Bár te nem tudhatod, de miközben megszáll a dárda, a többiek láthatják a furcsa, tömény, vibráló aurát, ami körbevesz téged, és amelyhez foghatót még sose tapasztaltatok. Szemeid teljesen feketévé válnak, és kidagadnak körülötte az erek, orrodból pedig vér kezd szivárogni, jelezve, hogy a tested nem elég erős ahhoz, hogy befogadd a tárgy birtoklásával járó hatalmat. Arra azonban képessé tesz, hogy akár párhuzamos dimenziók között is közlekedhess, így hazaküldheted a másik Daitenshit a saját világába, akár az egész csapatot egyszerre átteleportálhatod. A gondok ott kezdődnek, amikor visszatérsz a terembe, ugyanis nem csak a szervezetednek árt a dárda, de az akaratodat is uralma alá hajtja. Mire felocsúdsz, már nem te rendelkezel a saját tested felett, és csupán néző vagy a harcban, ami kibontakozik közted, és a Daitenshi többi tagja között.

A harc megkoreografálását a ti kezetekbe helyezem. Yuke nem erősebb, mint ti hárman együttvéve (Suke NJK-ként mozgatható, de legfeljebb kidoukkal tud besegíteni), ám ez nem jelenti azt, hogy könnyen el tudjátok tőle venni a dárdát, minden erőtökre, és némi csapatmunkára is szükségetek lesz hozzá. A posztotok végén a dárda pusztuljon el.
Ez az utolsó posztotok a küldetésben, már csak egy epilógus vár rátok ezután.

Figyelmemet kénytelen voltam megosztani, mivel résen kellett lennem, ha netán Yuu-chan a kezébe kaparintaná a dárdát. Végül is figyelemelterelésnek is jó volt az, hogy szerettem volna megoldani a másik csapat problémáját, bár Suke hasonmásának szavai azért rosszul estek. Fejemet kissé lehajtva gondoltam arra, hogy a másik Hitomi miatt viselkedik velem így, gondolom az alternatív dimenzióban is történtek hasonló, hacsak nem különb dolgok is kettejük között. Mindenesetre így már nyilvánvaló, hogy miért erre a darabra pályáznak, ha azt hiszik hogy ez az ő alternatív valóságuk.
- Talán kissé hihetetlennek hangzik számotokra, de én csupán segíteni akarok. Én nem az a Hitomi vagyok, akit ti ismertek. Nem akarlak bennetek se megtéveszteni, se megölni, viszont ebben a világban én vagyok otthon, és nem ti. Ebben egészen biztos vagyok. Találjunk megoldást a problémátokra közösen, nem vagyok benne biztos hogy jót tesz egy dimenziónak, ha huzamosabb időn keresztül kettő van egyes emberekből. Tudom, nem lehet könnyű ezt elfogadni és üres kézzel hazamenni, de gondoljatok bele: biztos működne a dárdátok, ha egy valójában idegen darabot illesztenétek hozzá?
Próbáltam győzködni őket, majd alakmásomra néztem. Kipirult arc, szapora lélegzet, dühös arcvonások... régi önmagam nézett vissza rám, mintha valami torz tükörbe pislognék bele, ami a múltat mutatja. Felesleges lett volna beszélnem vele, ha még van rá esély, akkor ugyanazt kell átélnie, mint nekem ahhoz, hogy ő is rálépjen a helyes ösvényre. A szavak nem segítenek neki, bármit is mondanék, nem hinné el. Most mégis ő volt az, aki emlékeire támaszkodva némi hitelt adott a szavaimnak. Valamiért úgy éreztem hálásnak kellene lennem neki, holott nem nekem hitt, hanem a memóriájának, ami abnormalitást mutatott a másik Yuke legutóbbi teleportálásában. Nyilván ott történt valami furcsa baleset, aminek köszönhetően átrántotta őket valami egy másik dimenzióba. Végül az ex-shinigami zanpakutouja segítségével véglegesen is megerősíti, hogy ők azok, akik nem idevalóak. Most már tényleg csak a megoldás kellett. Csakhogy én nem ismertem egyetlen dimenzióugró technikát sem, se a shinigamik senkai kapuját, se a lidércek gargantáját, így még csak kiindulni sem tudtam abból, hogy milyen lehet egy másik világba vezető kapu, arról nem is beszélve, hogy a párhuzamos világok között nyilván teljesen másmilyen járatok, illetve féreglyukak léteznek, mint mondjuk Soul Society és az Emberi Világ között.
Miközben én karba tett kézzel törtem a fejem valami ötleten, Yuu-chan végzett a feladattal, amit Phyrwar kiszabott neki, és elvette a férfitól a dárda hegyét. Arcom felvidult a jelenet láttán, nem hittem volna, hogy ilyen egyszerű lesz, a Végzet Völgyében sokkal jobban megszenvedtünk azért a darabért, amit ott szereztünk. A fegyver összeállása után a vaizardon eleinte fájdalom látszik, de aztán a megkönnyebbülés jelei mutatkoztak rajta, ha nem tévedek, visszakapta az emlékeit is ezzel, talán azért is mosolyog ilyen őszinte boldogsággal az arcán. Vége, gondoltam én, már csak el kell pusztítani, arra pedig Yuu-channak biztos van valami terve. Ekkor azonban Yuke állt elő egy őrülten hangzó ötlettel hasonmásaink problémájára: nem értettem teljesen mit mondott, de ha jól vettem ki, a dárda erejével akarta felerősíteni a sajátját, és így hazajuttatni eltévedt barátainkat. Tétován pislogtam a vezetőnkre, maga az ötlet működőképesnek tűnt, de ez az eszköz veszélyes volt Sierashi szerint. Ennek ellenére Yuu-chan még azelőtt Tamachi-san kezébe nyomja a dárdát, mielőtt kifejezhetném aggályaimat, és ami ezután következett... nos, az egészen bizarr és félelmetes volt. Yuke megnövekedett lélekenergiája nehéz súlyként nehezedett a vállamra, az őt körbefogó aura pedig azt a tükörképet juttatta eszembe, amelyet anno a Club Torture alagsorában láttam saját magamról, amikor Lilith átadta erejének egy részét nekem. Orrából és furcsán eltorzult szemeiből vér fakadt, nyilvánvaló volt, hogy azért, mert a teste nem képes elviselni a hatalmat, ami a férfi kezébe került, ahogy engem is megviselt az idegen erő azon a bizonyos napon. Nem tehettem mást, csak szoríthattam azért, hogy minden rendben menjen, miközben a fehér hajú shinigami átteleportálta hasonmásainkat. Nagyokat nyelve vártam az eredményt, de mikor egyedül jött vissza, valamelyest megnyugodtam. Nos, ez hiba volt.
Az események innentől kezdve még jobban felgyorsultak, én pedig hirtelen azon kaptam magam, hogy repülök a levegőben és beleszállok a biliárdasztalba. A kíntól egy pillanatra minden elsötétült, mellkasomban szúró fájdalmat éreztem, ahogy elterültem a földön. Homályos tekintetem az éppen Yuu-chant megtámadó Yukére vetettem, nem tudtam mi történhetett, de hogy semmi jó, az biztos.
- Heh, túl könnyű lett volna... ha ilyen egyszerűen... véget ér ez a kaland.
Dünnyögtem magamnak köhécselve, majd letöröltem a vért a szám széléről, amit éppen felköhögtem. Bordatörésre gyanakodtam, miközben minden erőmet összeszedve feltápászkodtam a faforgáccsá vált asztal maradványai közül, koncentrációm hanyatlása miatt azt is utólag vettem észre, hogy a jobb mancsomba egy méretes szálka állt bele, lévén egyszerűen nem éreztem azt a kézfejemet az egyiptomi balesetem után. Ahhoz képest persze még mindig ép voltam és egészséges, de még egy ilyen ütés, és talán többé nem is kelek fel. Óvatosnak kellett lennem, ha be akartam szállni a küzdelembe, márpedig be akartam, nem fogom pont most cserben hagyni a társaimat. Sukére pillantottam, aki nagy erejű kidoukkal próbált minket támogatni, ha már arra képtelen volt hogy talpra álljon. Nekem is tennem kellett valamit, így kezembe gyűjtöttem a lélekenergiám, és az elektromosságot gömbformájúra alakítva a labdával meghajítottam Yukét. Hiába azonban a támadásom, a villámgömböt egyszerűen félresöpörte a dárda segítségével, így az a falba csapódott.
Hitetlenkedésem azonban nem tarthatott sokáig, ugyanis a 10. osztag kapitányának sikerült lebénítania a férfit, és ezt kihasználva Yuu-chan mellettem termett, ötletét előadva. Heves lihegésemet leküzdve bólintottam rá az ötletére, és máris elkezdtem koncentrálni a reiatsut a támadásomhoz. Bár a vaizard senbankaiának feloldása ebből a közelségből szinte letaglózott, fogaimat összeszorítva álltam ellen a rám nehezedő lélekenergia nyomásának, amely a három férfiból áramlott. Kétségtelenül messze én voltam itt a leggyengébb élőlény, ám ez nem jelentette azt, hogy ne tudnék én is tenni valamit. Míg Yuu ikersárkányának egyik fejére kerültem, jobb kezemmel megszorítottam a Daitenshi medálom, hogy minél több extra erőhöz juthassak, majd előhúztam a kardomat, melynek pengéjén rögtön megjelentek a vörös villámok, és az égnek emeltem azt.
- Shibire Doragon!
Kiáltottam el magam most, hogy összegyűjtöttem az energiát a legtöbb erőt igénylő technikámhoz, az ikersárkányhoz pedig ezzel egy harmadik, egy elektromos sárkány is csatlakozott, mely felettem jelent meg. Nem sokáig tartózkodott azonban ott, ugyanis az energialényt szinte azon nyomban beszippantotta Rakurai. Ezzel készen állt a legerősebb támadás, amire jelenlegi szintemen képes vagyok, én pedig egy hatalmas harci kiáltás kíséretében meglendítettem a pengém és szabadjára engedtem a kardom ereje által felerősített támadásom, mely egy valódi villám sebességével, védhetetlenül csapódott a shinigamiba. Tudtam, hogy ez is kevés lesz, de a lényeg nem az volt, hogy hatástalanítsam a férfit, hanem az, hogy esélyt adjak Yuu-channak, aki ebben a pillanatban meg is érkezett shunpója segítségével és minden erejét megfeszítve kiragadta Yuke kezéből a Sors Dárdáját. Testemet váratlanul erős fájdalom dönti le a lábáról, levegőt is alig kaptam, köszönhetően annak, hogy túlerőltettem magam a sérülésemmel nem is törődve. Az adrenalin jó fájdalomcsillapító volt, de most megiszom a levét, hehe. De vége. Végre vége, most már tényleg. Leírhatatlan örömöt éreztem, ahogy Yuu-chan kiejtette a fegyver pusztulásához vezető szavakat, ezzel lezárult a küldetésünk, ami miatt annyit szenvedtünk. Megmentettük a világot, vagy mi. Hogy megérte-e, amikor legfeljebb csak saját magunk között dicsekedhetünk? Jó kérdés, de elégedettséget éreztem, így talán a válasz igen. És ahogy a millió apró lélekszemcsére hulló dárda lökéshulláma méterekkel odébb sodorta a földön heverő testem, lassan kitört belőlem a nevetés.

A Sors Dárdája nincs többé, elcsigázott csapatotok pedig kiörömködheti magát a sikeres küldetésen felbuzdulva, igaz a különféle sérüléseitek és kimerültségetek miatt nehezetekre esik talpon maradni. Különösen Yukezo az, akit megviselt a küzdelem, a dárda használata kiszívta belőle az utolsó csepp erőt is, így kérdése után szinte azonnal összeesik és elájul. A romba döntött terem különböző rejtett zugaiból hamarosan előkerül mind Phyrwar, mind a Kristálykoponya egykori tagjai, előbbi a fejét vakarva méri fel a károkat, utóbbiak pedig látva, hogy a Pokol második legbefolyásosabb nagyura itt bizony nem fog fűbe harapni, némi fenyegetőzés után otthagyják a társaságot. Hogy Lilith hallatni fog-e még magáról, ez a jövő kérdése, azonban nektek most a jelen problémájával kell törődnötök, ugyanis vár még rátok egy feladat: haza kell jutnotok. Szerencsétekre azonban a vörös hajú pokollakó állja a szavát, és egy aranykulcsot vesz elő a zsebéből, amit a levegőben elforgatva megnyitja a pokol kapuját számotokra, így miután összenyaláboljátok az eszméletlen Yukezót és a járni alig tudó Sukét, a tőletek telhető leggyorsabban átsiettek a két gigászi csontváz között, néhány perccel később pedig már ismét az Emberi Világban, a karakurai folyóparton köttök ki.
Távozásotokat azonban nem csak a karját keresztbe fűző Phyrwar kíséri figyelemmel. Az árnyak között ugyanis megbújik egy sötét alak sziluettje, aki eddig észrevétlenül rejtőzött el előletek. Ahogy boldogan mosolyogva, gondtalanul és megkönnyebbülten elhagyjátok a Poklot, szája kaján vigyorra húzódik és hátborzongató hangsúllyal szólal meg:
- Szép munka...