Az osztag kertje

Tárgy: Re: Az osztag kertje Kedd Feb. 07, 2012 2:27 am

Egy komoly beszélgetés
Minden összeömolna?

Shizuka-san reakciója minden várakozásomat túlszárnyalja. Az ablak és a fal… le kell majd takarítani… de jelenleg ennél sokkal fontosabb dolgaim vannak, és a lista Shizuka-san szimpátiájának megtartásával kezdődik. Nem szeretném, ha ellenségként kezelne ezek után, pedig bármennyire is ellenemre van, ez benne van a pakliban. Kétségbeesett kérdései csak igazolnak minden rossz sejtelmet, és nem tehetek mást, mint végighallgatom őket, holott szavába vágva válaszolgathatnék az összesre. Az egyetlen szóba jöhető válasz mégsem ezekre ad feleletet. Igazából nem is nevezném feleletnek. De tudnia kell, tisztában kell lennie ezzel neki is. Elvégre, az én válaszomat is ez a kis tény alapozta meg.
– Nem ismerem a kapitányunk okait, de a kinevezésem feltétele az volt, hogy Veled együtt kell dolgoznom. Ez volt a fő oka annak, hogy elfogadtam az ajánlatát… – noha szavaim az első mondatban igazán magabiztosan csengenek, a második mondatra ez elhalványul, párhuzamosan tulajdon elbizonytalanodásommal. Vajon Shizuka-sant egyáltalán érdekli, amit mondok? Eljutnak füléig szavaim? Vagy megállnak valahol a kettőnk közötti levegőben anélkül, hogy korábbi felettesem tudomást venne róluk? Nem tudom. Nem ismerem a válaszokat a saját kérdéseimre. Hogy lehetnék méltó társa, ha ő maga nem egyezett ebbe bele soha, és nem így gondolja? Nem, bizonytalanságnak itt most nincs helye. Akármi is történjék, méltó leszek ahhoz a karszalaghoz, amit a kapitány nekem adott. Ehhez pedig félre kell tennem a bizonytalanságot, és a hibáimat ugyanilyen magabiztossággal kell beismernem. Mert a kétségek és az alamusziság csak ellenem dolgozhatnak.
Mikor Shizuka-san az asztalra csap, azt is rezzenéstelenül tűröm, bármilyen rosszalló pillantás vagy megjegyzés nélkül. Ha feszült, ki kell adnia magából. Behunyt szemekkel veszek egy mély levegőt, majd szemeimmel ismét megkeresem a lányt.
– Azt mondta, el kell intéznie valamit. Nem tudom, hol van, de nincs az irodájában. – felelem tárgyilagosan. Nem tehetek mást. Kész tények elé tudom csak állítani a szőke shinigamit. Meg kell birkóznia vele. Tudom, hogy képes rá, csak akarnia kell. És ebben nem fogom magára hagyni. Ahogy ott áll az ajtóban én sem mozdulok. Mintha megállt volna az idő az irodában és környékén. Aztán megtörik a jég, és szépen lassan felállok, ő pedig futásnak ered. Ennyit a lassú, nyugodt intézkedésről.
Magam is elindulok, az eddiginél jóval tempósabban, és megpróbálom követni hadnagyomat, bárhová is menjen. Ismernem kéne már annyira, hogy megtaláljam, ha arról van szó. Kellene, de mégsem tudom, vajon most hová menekülhetett. Ez határozottan nem olyasmi, amit a javamra írhatnék. Tehetetlenségemben végül a kert felé veszem az irányt, hogy legalább a saját fejem kiszellőztessem. A mai események már kezdenek átcsapni a tűréshatárom felett, és ha nem teszek valamit, hogy ezt kompenzáljam, vagy legalább időben feldolgozzam, akkor én is össze fogok roppanni a terhek alatt. Mikor elvállaltam, hogy az osztagban ezentúl nem sanseki, hanem egy újabb hadnagy leszek, azt hiszem, azzal nem számoltam, hogy a többi osztag vajon mit fog szólni. Nem emlékszem, hogy az elmúlt nyolcvan évben bárhol is egynél több hadnagy lett volna. Ehhez mérten kell majd megállnom a helyem, és ha még Shizuka-sannal sem tudom békésen megbeszélni, akkor nem érdemlem meg azt a karszalagot, melyet most is a kezemben szorongatok. Mikor ez tudatosul benne, inkább elteszem. Előbb a korábbi egyetlen hadnaggyal kell rendeznem a helyzetet, addig nem fogom viselni.
Az egyik bokor mögött mintha valami zajt hallanék, de lehet, csak én képzelődöm. Ez sem kizárt, persze, de azért szép lassan elindulok, hogy megnézzem, egész véletlenül nem Shizuka-san bújt-e meg ott. Mikor odaérek, megállok egy kis távolságra a lánytól. Karjaimat összefonom magam előtt. Nem tudom, mit tehetnék, vagy mondhatnék. Nem tudom, képes vagyok-e bármit is javítani a helyzetén. Végül odalépek és letérdelek mellé, majd átkarolom.
– Kérlek, Shizuka-san, nyugodj meg. Ez az egész helyzet nem ellened irányult, ebben biztos vagyok – csak suttogok neki, hangosabb szavak nem jönnek a számra. Lehet, hogy ellök magától, vagy bármi mást csinál. Engem nem érdekel. Nem fogom magára hagyni, ha látom, össze van törve. Mert én a barátomnak tartom, és a barátok mindig ott vannak egymás mellett, bármi történjék is, nem igaz? Akármit tegyen is, itt maradok. Vágjon a fejemhez, amit csak akar, akkor sem fogok másként vélekedni róla. Egyébként is inkább legyek én az, akire a benne felgyülemlett feszültséget zúdítja, mint akárki más. Rezzenéstelenül, higgadtan fogom tűrni, mert én így döntöttem.

Tárgy: Re: Az osztag kertje Szer. Feb. 08, 2012 6:52 am

Női hiszti a láthatáron
Egy komoly beszélgetés?

Összekuporodva sírdogálok. Szánalmas. Nem is emlékszem mikor sírtam utoljára. Ez nem is igazi szomorúság! Ez csak hiszti! Szedd össze magad te buta liba. Dühös vagyok, tehetetlenül dühös! A kapitányom elment, nem mondhatom el a véleményem, el kell fojtanom magamban. Nem zúdíthatom rá Mei-re hiszen nem ellene irányul a haragom. Dühösen a fölbe ütök ökölbeszorított kezemmel, gyenge erőtlen ütés, a föld még csak meg sem rezzen, ám én annál idegesebbé válok. Nem tudom levezetni a dühömet, fel fogok durranni, bár szerintem mindenkinek jobb lenne, ha most azonnal eltűnnék, hiszen mindenkire csak szégyent hozok.
~ Nem te hoztál szégyent az osztagra. A kapitányod szégyenített meg azzal, hogy nem értesített a saját posztodról. Ne magadra legyél mérges, itt most nem te vagy a hibás. ~ Igaza van, én is így gondolom, de nem lehet, hogy most csak hárítok és valójában én vagyok a hibás? Teljesen összezavarodtam, a fejem és a lelki világom rendetlenebb, mint valaha. Rendbe kell szednem magam mielőtt valaki megtalál, ahogy itt itatom az egereket. Szipogások és szörcsögések közepedtet ölöm meg az arcomat, majd ismét lehajtom a fejemet, remélve, hogy így eltűnök mindenki szeme elől. Boldog, önfeledt, nyugodt életem a mai napon szertefoszlott. Ekkora csalódást nem tudom, hogy fogok átvészelni. Egyszerűen tanácstalan vagyok.
~ Ugyan egy kis árulásba még senki sem halt bele… Gyorsan össze fogod kapni, túl leszel rajta, mint minden eddigi traumádon, bár kétségtelen, hogy ez az egyik legdurvább már évtizedek óta. ~ Örülök, hogy Ribbon-chan megért engem. Hihetetlen, hogy tud így is viselkedni… ~ Kapd össze magad, gyűlölöm, mikor idebent eltűnnek a reflektorok, minden nekem repül ~ Visszavonom… Ribbon-chan még mindig a régi, de igaza van, össze kell kapnom magam, hiszen ez nem csak rólam szól. Mei-chan biztosan nagyon aggódik, hogy rá haragszom. Szó mi szó, először rá voltam mérges, de nem hiszem, hogy ne szólt volna, ha kész helyzet elé állítják. Sokkal lehetségesebb, hogy Ai ezek után gyáva módon rábízta, hogy szóljon nekem, mely csak tovább mélyíti a csalódottságot, melyet felé érzek. Nem ússza meg, ha visszaért, elmondok neki mindent, mert ha nem teszem, belülről fogok elrohadni.
Nem gondolkozhatok tovább, mivel Mei megjelenik. Szerencsére már nem sírok. Felsandítok s kérdőn nézek rá, mégis mit akar. Szememben inkább ridegség tükröződik. Erősnek kell mutatnom magam bármibe is kerül. Nem láthatja, ahogyan sírok, annál nyomorúságosabb nincs mikor egy hadnagy sír. Mikor elindul felém, hátrébb mozdulok, ám mire feltápászkodhatnék, már két kar nehezedik a nyakamra. Döbbenten nézek magam elé, hiszen erre aztán nem számítottam. Ha nem szedem le gyorsan magamról, még elérzékenyülök.
- Ne, hagyjál! – szólok rá elbicsakló hangon, mintha a nővérem lenne vagy hasonló, miközben elkapom a ruhaujját és megpróbálom letolni magamról. Egy darabig még próbálkozok, ám egyre erőtlenebbül. Remegő hangon próbálok ellenkezni, ám amint érzem, hogy hangomon hallatszik, hogy sírok elnémulok, és görcsösen kapaszkodok tovább Mei ruhájának ujjába. – Engedj el… - hüppögök meghatottan. Már olyan régen nem öleltek át. Shinigami életem során most először. El is felejtettem milyen érzés. Már azt sem tudom, mit kellene tennem. Nem tudok megbocsátani… Hírtelen elhallgatok és megtörlöm a könnyeimet.
- Maradj itt… Ebbe ne szólj bele – Parancsolok rá Meire miközben felállok. Megéreztem a kapitányom lélekenergiáját. Van vele egy elintézetlen ügyem. Meg kell ezt tennem… - Ha a büszkeségem, még egy kicsit is számít neked, akkor ne kövess… - Parancsolok rá, komolyan, ilyennek még ő sem láthatott. Arcom rezzenéstelen, ám belső érzéseimet még mindig nem sikerül elnyomnom, hiszen érződik, ahogy fortyogok, mint egy kitörni készülő vulkán. Többet nem szólok, inkább lassú biztos lépekkel indulok meg a kapitányi iroda felé.

Tárgy: Re: Az osztag kertje Szomb. Feb. 18, 2012 8:15 am

Kergetnek, folyamatosan támadnak és ha nem tudnám mi a helyzet, még azt hihetném meg akarnak ölni. Ami fura ebben az egészben, az az, hogy a saját osztagomból való emberkékről van szó. És hogy miért is csinálják ezt? Hát erre két tippem is van. Vagy féltékenyek az új sérómra, főleg, hogy az egyikük kopasz, vagy azzal lehet bajuk, hogy a legutóbbi küldetésemen megsérültem és egy hétig orvos által felírt lazításra voltam ítélve, amit javarészt szépítő alvással töltöttem, aminek... hát meg is lett az eredménye ( Cool

) és most, ahogy ők mondták, segíteni akarnak, hogy visszarázódjak a 11. osztagos rendszerbe. Na jó, a tüsi és a naftalinszagú az utóbbiért, a golyófej, talán is- is. Egy biztos, hogy a beceneveikkel semmi bajuk nem lehet, hisz gondosan lett személyre alkotva nekik. Nah igen, hogy visszatérjek a sztorihoz, nem lenne semmi baj, hisz egy kis reggeli testmozgás tök egészséges, meg minden, csakhogy az első pár üdvözlő csapás olyan fincsire sikeredett, hogy felszakadt az oldalamon a seb és csíp T-T Én szóltam nekik, de azt mondták, hogy ha csíp és utóvérzik, az a gyógyulás jele, szóval shikai-ba váltottak, hogy bebizonyítsák, semmi bajom, én pedig ezt a példát követve, ilyen módszerrel menekültem előlük. Még jó, hogy simán gyorsabb vagyok ezeknél a gyökereknél. Az egyik egy nagy bunkót, a na bunkó valami aknavetőszerűséget és a nem olyan nagy bunkó hát... fingom nincs mi az, de nehéznek tűnik és ezekkel nem lehet olyan királyul rohanni, mint én a... kesztyűimmel Neutral

A fegyverbemutatón hogy leszólták, bezzeg most, meg úgy télen alapból mennyivel jobb már egy kesztyű, mint egy aknavető. Próbálj már meg azzal budit pucolni... megy? Na jó talán, de utána nem marad budi. Ha meg egy budikefe a a kardod shikai formája, azzal bizony régen rosszul jártál, viszont... belegondolni is rossz, milyen tök gusztustalan támadásokat tudhat. Neutral

"Kotorj mélyre Osona Foshon" és az ellenfél csak annyit vsz észre, hogy... na jó, asszem el kell mennem dokihoz. Szóval visszakanyarodva az alaptörténethez, sajnos nem tudtam olyan légiesen mozogni mint általában, hála a kiújult lidércharapásomnak, amitől már egyszer majdnem elvéreztem, így sajnos nem tudtam lerázni segítőkész barátaimat, ami azzal járt, hogy időközben kénytelen voltam bekanyarodni az első biztonságosnak tűnő helyre, ami egész véletlenül a a 3. osztag területének számított. Itt vagy mindenki foylton dolgozik, vagy még alszanak, de egy árva lelket nem találtam, akitől segítséget kérhettem volna, vagy épp alkalmas lett volna élő pajzsnak, így rohantam, amíg el nem értem a kertet. úúú *>* A kert, virágok, fák, Mei -chan, pillangók, tök szép volt. ~.~ Várjál csak... Mei-chan?
- Mei- chan!! -Kiáltottam és ugrottam ki a kertbe, kicsit izgatottan, pajzsnak nem fogom használni.. már nem azért, mert alkalmatlan, csak ismerem és nem tartozik a feláldozható emberek közé, így a másik opció maradt.
- Rejts el gyorsan, utána mindent elmagyarázok! T-T

Tárgy: Re: Az osztag kertje Hétf. Feb. 20, 2012 10:20 am

Szokványos délután - vagy mégsem?

A kellemesnek mondott napok általában véve remekül használhatóak arra, hogy a shinigami pihenjen, vagy adott esetben gyönyörködjön a természet szépségeiben, netán sétáljon egyet, ezzel felfedezve a lakhelyéül szolgáló várost. A magam részéről mindenek előtt a feladatok és kötelességek, amik egész szépen működnek, és szerencsére nem sok van belőlük, hiszen mióta ketten vagyunk Shizuka-sannal egy munkára, sokkal könnyebb az egészet kordában tartani. Nem csoda hát, hogy a magam részéről egy kancsónyi forró tea társaságában kitelepedek az osztagom kertje előtti kis teraszra és innen szemlélődöm. Néha szükség van egy kevéske relaxációra. Még nekem is. Egy pohár forró innivalóval a kezemben pedig kifejezetten kellemes érzés a friss levegőn lenni. Ahogy beszippantom a tea illatát, szinte el is felejtem, hogy az osztagon belül kötelességeim is akadhatnak. Pedig hát éppen ezek azok, amik miatt időnként pihenésre is szükségem van, még nekem is.
Eme kellemes kis idillt a közeledő csörtetés zavarja meg, melyet egy nekem címzett kiáltás követ. Amikor felnézek és meglátom a velem szemben lévő szőke üstököt, valamiért nem is csodálkozom a helyzeten. Az egyik bokrosabb részre mutatok, hogy ott húzza meg magát, jómagam pedig a poharamat a mellettem lévő tálcára rakva állok fel, hogy fogadjam a hívatlan vendégeket, és néhány percnyi szigorú hangnemben folytatott eszmecsere után rávegyem őket az osztag területéről való távozásra. Egek, micsoda világot élünk? Csak így, minden előzetes egyeztetés nélkül berobogni más osztag területére, ráadásul nem titkolt küzdési szándékkal? Mi több, a tulajdon osztagtársukkal szemben? Ez már igencsak felháborító, akárcsak maga a tény, hogy nevezett menekülő egyén itt kívánta meghúzni magát. Merem feltételezni, nem az volt a célja, hogy a 3. osztag épületének vagy bármely berendezési tárgyának és/vagy tartozékának baja essen, mert az esetben igen komoly következményekkel számolhat.
– Előjöhet, Senshi-san – a hangom talán egy kicsit keményebbnek hallatszik a kelleténél, de hát mi mást tehetnék. Épp kérdőre vonni készülöm. A magam részéről visszatelepedek korábbi helyemre, és ismételten kezembe veszem elfogyasztani kívánt innivalómat. - És most halljuk azt a magyarázatot. – szólok immár kicsit lágyabb hanglejtéssel a szőke shinigamihoz, és belekortyolok a teámba. Merem remélni, nem szívódott fel nyom nélkül, különben a legközelebbi találkozásunkkor tanítanom kell neki némi illemet. Márpedig amilyen illemtant én annak idején tanultam… biztos nem élvezné, nekem sem volt benne egy csepp örömöm sem. Tehát így vigyázzon. Amennyiben még itt tartózkodik, úgy érdeklődve hallgatom az imént történt események kifejtéséről és megindoklásáról szóló jelentését, bár mivel nem az én osztagomhoz tartozik, ilyesmiről aligha beszélhetünk az esetében. Egyszerűen csak szeretném, ha elmesélné, miért is volt szükség erre a kis cirkuszra, pláne egy az övétől ilyen távol eső osztagban. Mert afelől, hogy az összes útjába eső osztagot éppen így meglátogatta volna, nos… komoly kétségeim vannak. Ennek fényében pedig érdekelne, miért is minket tüntetett ki figyelmével, valamint mi is volt eme nem hétköznapi jelenetsor okozója. Nyilvánvaló, hogy valami indok is rejtőzködik itt a háttérben, csak én nem vagyok képes rájönni, micsoda. Nem véletlen nem vagyok 11. osztagos. Ez bizonyára olyasmi, amit az ő logikájukkal fel lehet fogni, de az enyém kevés hozzá.
Miközben Senshi-san magyarázatát hallgatom, kicsit megigazítom a karszalagom, jobb dolog híján. Ha majd olyan sarkalatos pontjára érkezik a történet, ahol valami homályba burkolózik számomra, úgyis bele fogok kérdezni, efelől biztosíthatom. Szóval érdeklődve várom, miféle mesét fogok ma hallani.

Tárgy: Re: Az osztag kertje Szer. Feb. 22, 2012 6:44 am

Mei-chan megmutatta merre lelhetek menedéket és én azonnal be is dobtam magam a bokrok mögé és onnan követtem nyomon az eseményeket. Hehe, jól megkapták az idióták és tök jogosan. A leányzó rendesen kiosztotta őket, hogy mire fel rohannak be csak így egy másik osztag területére, ráadásul előtte jegyet sem foglaltak, vagy ilyesmi és igaza volt. Tényleg parasztság minden előzetes nélkül csak úgy bemenni másokhoz és futkosni az épületeikben, meg kardokkal hadonászni, meg izé..
~ Jah, mert te nem ugyan ezt csináltad?
~ Az teljesen más.
~ Miért is?
~ Hát mert én sebesült vagyok és a harmadik osztagnak amúgy is el kellene látnia. Surprised

~ Az a 4. osztag. Mellesleg mentálisan sérültekkel ők sem foglalkoznak. - Felelte egy kisebb szünet után és mellesleg ez most tényleg gonosz volt. Komolyan megsérültem... vagyis felszakadt a sebem és vérzett, arról nem beszélve hogy csípett is. ><
~ Jaa, tényleg. A 12 osztag pedig a karbantartók vagy mik nem?
~ Kutatási és fejlesztési részleg... Az osztag kertje - Page 3 75923

~ És akkor a mi osztagunk mit is csinál?
~ Amint az az utóbbi tíz percből is kiderült, rendbontunk. - Fejezte be, nekem pedig nem volt több kérdésem. Már csak azért sem, mert Mei-chan közben elzavarta osztagom idiótább tagjait és engem kezdett hívogatni. Ha nem lett volna csokis a bugyim már attól is, hogy belegondoltam, mit kapok tőle, ha hülye érvvel állok elő az itt tartózkodásra kértem volna a jelszót, vagy, hogy elénekelje a "Noah, Noah gyere ki, ég a házad ideki.." kezdetű dalt, de mivel nagyon úgy állt, hogy ezzel csak felidegelném jótevőmet, előmásztam a bokorból, kicsit remegő lábakkal, mert azután, az előbb hogy lerendezte osztagtársaimat, nem tagadom, kicsit összeféltem magam, de mivel férfi vagyok kiálltam elé. Szerencsémre épp délutáni teáját kortyolgatta és tök lazának tűnt, ami egy kicsit megnyugtatott és könnyedebben kezdtem bele a mesélésbe.
- Mivel egy ideig nem voltam túl aktív, úgy gondolták, segítenek visszarázódni a régi kerékvágásba, csak fájt, szóval menekülőre kellett fognom és egy láthatatlan erő ismét a te karjaid közé kormányozta életem hajóját. - Mondtam el röviden a történetet, gondoltam ha valami nem világos, úgyis rákérdez majd. - Egyébként köszönöm, hogy "megmentettél" Mei- chan. - Mosolyogtam rá és egy kis meghajlással is kifejeztem volna hálámat, csak épp nem ment.
- Öööm... tudnál adni egy törölközőt, vagy egy naaaagy sebtapaszt? - Kérdeztem kíváncsian, mire gondolom ő is érdekesen nézett rám. Egyik kezemmel benyúltam ruhám felső része alá, majd ahogy kihúztam kezemet, kezemen lévő fekete kesztyűmről apró cseppekben hullott alá a sebből ráfolyt vörös vér és színezte be a havat lábaimnál.
- Hmm... talán egy tű és egy cérna sem ártana. - Mondtam nyugodtan és lassan, kicsit elgondolkodva, ahogy a csöpögő vért bámultam.

Tárgy: Re: Az osztag kertje Pént. Feb. 24, 2012 11:16 am

Szokványos délután - vagy mégsem?

Szerencsére nem mondható el rólam, hogy túlzottan forrófejű, vagy türelmetlen lennék. Persze egyértelműen nekem is szoktak lenni rossz napjaim, amikor könnyebben elszakad az a bizonyos fonal az átlagosnál, de hála a jóakaratnak, nem ez a jellemző. No meg ugyebár ne feledkezzünk meg arról az apróságról, miszerint éppen ráérek. Így aztán a lehető legtürelmesebben várakozom, hogy a tisztelt látogató előmerészkedjék a bokrok mögül. Annyira nem tartom magam veszélyes perszónának – mi több, nem mondhatnám, hogy veszélyesnek tartom magam -, hogy ne lehessen elém jönni egy magyarázattal. Márpedig a magyarázat itt és most elkél, méghozzá nem kevéssé. Hisz épp az imént küldtem el néhány tizenegyedik osztagos tisztet, akik dolgához voltaképpen csak annyiban volt közöm, hogy az én osztagom területén randalíroztak.
Hogy más esetben beleszóltam volna-e a kis üldözésbe? Efelől akadnak kétségeim. Nem volna túlzottan kedvemre való, ha más osztagok ügyeibe kellene avatkoznom. Nem sokkal korábban pedig éppen ezt tettem. Habár, hogy mit zavartam meg, arról még most sincs fogalmam. Éppen ezért tartanék igényt a magyarázatra, de kedves Senshi-san nem sieti el a dolgot, már az előbújással sem. Pedig ő is láthatja, immáron nyoma sincs az osztagtársainak, akik üldözték. Mikor végre előbújik, akkor is olyan érzésem van vele kapcsolatban, mintha még csak most kívánná kitalálni, mivel magyarázza meg a történteket. Nem kezdődik jól, ami ha így folytatódik, még következményeket vonhat maga után. És lám, végre neki fut a szöveges magyarázatnak is. Igen tömör, kevéssé érthető, és a végén túlzottan is behízelgő.
– Megkérhetném, hogy kevesebb ködösítéssel és több kifejtéssel mesélje el újra, Senshi-san? – azt hiszem, megint kicsit komolyabbra sikerült a beszédem stílusa, mint szerettem volna. Ha másként nem tudok értelmes válaszokat kiszedni belőle, sajnos kénytelen vagyok az ilyen módszerekhez folyamodni, bár most nem volt szándékom ennyire szigorúra venni a figurát. A hadnagyság még nem jár együtt az érzéketlenséggel, de azért bizonyos dolgokkal szeretnék tisztában lenni. Igaz, nem bármi áron, de azért jó volna tudni, mibe is csöppentem.
A kérdésére, melyet hozzám intéz, már kérdőn felvonom a szemöldököm. Nem igazán szokásom törölközőt hordani magammal egy teázáshoz, pláne nem télen. Mégis mi járhat ennek a fiatalembernek a fejében? Ezzel azt hiszem, jó lenne tisztában lenni. Bár mikor meglátom a hóra csöpögő vért, már kezdem felfogni.
~ Te, figyelj, ez most pont jó alkalom lenne egy kis gyakorlásra ~ Az az érezhető mosolyod, amivel az ilyeneket tudod mondani, Chi-san… Egyébként sem éppen alkalmas a pillant. ~ Naaa, nem fájna neki, már amúgy is vérzik.~ Felejtsd el, Chi-san. Szerencsére viszonylag gyorsan sikerül lezárnom magamban a vitát zanpakutoum vámpírtermészetű szellemével. Nem tudom, miért nem volt számára nyilvánvaló, hogy ez most nem az a perc, amikor ilyesfajta kéréseivel előhozakodhat. Egyébként Senshi-sanról sem tudok jobbakat mondani. Látszik, alig áll a lábán, de ő próbálja adni a nagymenőt, aki szinte meg sem érzi a fájdalmat. Na persze.
– Azt hiszem, elsősegély ügyében elvétette az irányt. A 4. osztaghoz kellett volna befordulnia, ők értenek a gyógyításhoz. – én legfeljebb kontárkodni tudnék, meg aztán: hol van az osztagon belül varrókészlet? Egyáltalán van itt ilyen? De fölösleges is kérdeznem, én ilyesmihez nem értek. Egyszerűen csak elkontárkodnám, és nem nagyon hinném, hogy ő többet ért az orvosláshoz, mint én. És sajnos ezzel a helyzettel nem igazán tudok mit kezdeni. - Csak két dolgot tudok javasolni: pihenjen le egy kicsit, vagy térjen be a 4. osztaghoz. Én utóbbi mellett voksolnék, mivel ők bizonyára tudják, mi a teendő. – teszem hozzá a korábban elhangzottakhoz némi gondolkodás után. Sajnos több ötletem tényleg nincs ezeken kívül, márpedig ezek egyike sem segít valami sokat. Pláne az ő jelenlegi látszólagos állapotával. Mármint én nem engedném neki, hogy egyedül kóboroljon. Nem tűnik valami strapabírónak. Ebből kiindulva pedig talán még fél útig sem bírná anélkül, hogy összeessen. Csak nehogy az legyen, hogy még kísérgethetem is át a 4. osztaghoz, mert akkor ténylegesen lőttek a békés napomnak. Bár erről talán már akkor le kellett volna mondanom, mikor megjelent.

Tárgy: Re: Az osztag kertje Pént. Márc. 16, 2012 8:57 am

Sebkezelés kezdőknek.
Avagy hogy ne hívd Mei-chant ha életben akarsz maradni >.<

- Persze.. -Vakargattam meg kicsit fejem mikor arra kért meséljem el újra. - Nemrég egy lidércnek sikerült egy mélyebb sebet ejtenie rajtam, egy harc során, ezért a 4. osztagosok kötelező pihenést írtak elő, amíg fel nem gyógyulok. Ma volt az ünnepélyes visszatérésem erről a kényszerpihenőről ezért kedves osztagtársaim úgy gondolták formába hoznak kicsit, egy kis bunyóval. Ezzel nem is lett volna gond, csak felszakadt a sebem és hiába kértem őket, hogy álljunk le, csak még jobban begerjedtek a vér szagára, ezért menekülőre kellett fogjam és ekkor futottam össze veled. -Hadartam el gyorsan az információkat, most kicsit jobban belefolyva a részletekbe és így már reméltem, érthető voltam és nem kell újból elmesélnem. Bár az én hibám, gyakran mondják, hogy kicsit összefüggéstelenül beszélek, pedig tévednek... én tökéletesen adom elő a történeteimet, egyszerűen csak az emberiség nem áll még készen, hogy átvegye ezt a lenyűgözően bonyolult stílust, ami igazából tök könnyű, ha az ember rájön a trükkjére. Az egész csak annyi, hogy...
~ Hogy hülyének kell hozzá lenni?
~ Ha csak ennyi lenne neked is menne. Mellesleg ne szólj bele, mikor épp fejlett kommunikációs készségeimről tartok előadást egy aranyos csokikloffóló kisasszonynak.
~ Mivan? O.o
~ Nemtom, ezt most én sem értettem. De a lényeg, hogy épp átlagtól eltérő fejlett intelligenciámra utaló jeleket próbálok jobban megmutatni.
~ Ahham, mint mikor mesélte egy csaj, hogy letétben van az új háza, te meg fél napig kerested a térképen, hol van az a Letét..
~ Oké, nekem is vannak gyenge pillanataim, de...
~ Mei beszél. - Hívta fel figyelmem, mire vége is szakadt magasröptű eszmecserénk. Hát igen, látszik Mei- chan mennyire aggódik értem. Azt sem tudja mihez kezdjen és rögtön rohanni akar velem. Hát igen, ezt a törődést váltom ki minden emberből és ez bizonyítja azt is, hogy Mei csak külsőre tűnik néha aranyosan fagyosnak, mert most is hogy aggódik egy bajbajutott barátjáért.
~ Na jó, most vagy én nézek egy tök más műsort, vagy te vagy hülye... Az utóbbi sanszosabb.
- Ümm... szerintem nem kell a 4. osztag. Elég csak kicsit letisztítani a sebet és bekötözni. - Feleltem Mei-nek figyelembe sem véve Kage megjegyzéseit. Mikor megkértem rá, a lány egy fürdőszobaszerűség felé irányított, ahol egy reményeim szerint tiszta és senkinek sem fontos törölközőt bevizezve próbáltam megtisztítani a sebet, miután levettem ruhám felső részét. Shikai-ban egyszerűbb is, mintha normál alakban lennék, utálom azt az idióta shinigami egyenruhát, alig lehet benne mozogni, arról nem is beszélve, hogy mennyivel királyabbul nézek már ki ebbe nem? De. Azért nem utasítottam volna vissza ha Mei-chan bejön és segít kicsit, mert ez a seb így kicsit hozzáférhetetlen, gyakorlatilag olyan helyen van, amihez hogy elérjem, el kell törnöm a karomat. Na jó azért annyira nem, de tényleg nehéz hozzáférni >.< Bár így jobban belegondolva, lehet csak azért nem jött be segíteni, mert fél a vértől, vagy valami ilyesmi. Próbálja titkolni, de látom én rajta, hogy a picit fagyos külső mögött egy kedves lány bújik meg, aki úgy gondolhatja, hogy egy ilyen seb "undi". Láányok.
~ Igen, vagy esetleg az is lehet, hogy mivel hadnagy, nem szívesen nyúlkál rangban alatta állók sebeihez, mikor van jobb dolga is.
~ Hadnagy? Te meg miről beszélsz?
~ Te nem láttad a karján a hadnagyi jelzést?
~ Ja, hogy az. Surprised

Azt hittem valami fan cucc, vagy szektás lett, vagy csak mert simán jól áll neki, vagy..
~ Kérve kérlek, most fejezd be. Neutral

Ez a beszélgetés le is lett tudva ennyivel, főleg, hogy a seb is le lett közben tisztítva így felkapva magamra ruházatom felső részét, bár be nem gomboltam, mert még úgy is le kell vennem a kötözéshez, kiléptem az ajtón és megkérdeztem MEi-chant lenne e olyan aranyos, tündibündi segítőkész kisangyal, hogy hoz nekem kötszert, amivel be tudom magam tekerni. Hát ember, olyan kaksit belém fagyasztó tekintetet, mint amit erre kaptam válaszul, még az életben nem láttam és erősen elgondolkodtam rajta, talán jobb lett volna, ha bezárkózom abba a fürdőbe örökre, de végül úgy döntöttem férfi leszek. Vagy olyasmi.. ><
- Akkor megtudnád... - Kezdtem bele két oktávval magasan hangon, ami úgy szólt, mint egy héliumot nyelt kölyökbirka, majd egy kis torokköszörülés után újra nekifutottam a mondatnak. - Megtudnád mutatni, merre találok valamit, amivel bekötözhetem ezt a sebet?

Tárgy: Re: Az osztag kertje Pént. Ápr. 06, 2012 4:31 am

Szokványos délután - vagy mégsem?

A második magyarázat immár sokkal érthetőbb. Talán pont a tárgyilagossága miatt, melyet az előzőből hiányoltam. Bár megjegyzem, lehetett volna objektívabb, de így legalább az eseményekkel nagyjából tisztában vagyok, és a magam részéről nem is fogok véleményt mondani a 11. osztag ügyintézési szokásairól. A másik fél meghallgatása nélkül biztosan nem, márpedig arra igencsak kétlem, hogy sor kerülne. Nem azért, mert nem kedvelném őket. Az én szememben minden bajtárs és shinigami egyenlő… illetve a különböző osztagok tagjai, persze a kapitányok és hadnagyaik kivételével. A kapitányokra felnézek, a hadnagyok meg… valamiért még mindig nálam magasabb rendűnek tűnnek, holott ésszel már felfogtam, ez közel sincs így. De vissza a többi shinigamihoz. A 11. osztagosok, akiket az imént elküldtem, nem hiszem, hogy túlzottan társalkodós kedvükben lesznek, ha legközelebb találkozunk, és a magam részéről én is szeretném minél hamarabb lezárni ezt az egész témát. Persze felmerül a kérdés, mit művelnek a kapunál álló tisztek, hogy bárki csak így be tud rohangálni, de ezzel is ráérek később foglalkozni. Jelenleg súlyosabb problémát jelent számomra ez a vérző tiszt itt előttem. Komolyan… miért nem képes átmenni a 4. osztagba, mikor ott szakszerű ellátást kaphatna? Nem értem a logikáját, de… ehh, mindegy. Ő minden bizonnyal érti.
Így aztán inkább elirányítom egy tisztálkodásra alkalmas helyisége felé az épületnek. Ha ennyire maga akarja megoldani a problémáit, ám legyen, nem állok az útjába. Majd csak megtanulja, hogy néha jobb segítséget kérni a hozzáértőktől. Ami pedig engem illet, engem vár a hűlő félben lévő teám, melyet a délután folyamán elfogyasztani kívántam. Persze a terveimben eme kis közjáték sem szerepelt, de néha rugalmasnak kell lenni. Ezt mondani könnyű, de a teámat melegen szeretem meginni, nem pedig teljesen hidegen. Ennek megfelelően békésen kortyolgatom a még megmaradt innivalómat, nem törődve semmi zavaró tényezővel. Délután van, nincs munka, ideje egy kicsit pihenni és élvezni a nyugalmat… már ha ez a jelenlegi előzményekkel egyáltalán lehetséges. Én még reménykedem benne, bár egyre kevesebb valószínűségét látom. Különösen, mikor ez a fiú visszatér, és kötszert kér. Honnan kellene tudnom, merre van? Nem vagyok otthon az orvoslásban, nem szoktam ilyesmivel olyan túl sűrűn találkozni. Ennek köszönhető, hogy talán a kelleténél jóval hűvösebben pillantok az ifjú shinigamira. Minden esetre van sejtésem, merre találhatja, így el is küldöm arrafelé. Nem fogok rohangálni azért, hogy ellássak egy sebet, amit egyébként sem tudnék. Mint mondtam: nem értek a gyógyításhoz, viszont a Gotei kötelékében van egy külön erre specializálódott osztag, akit – még mindig állítom – tanácsos lenne felkeresnie a problémájával. De nem az én dolgom, nem én vagyok a hadnagya. Ha ennyire önfejű, oldja meg maga.
Mikor visszatér, a sápadt színére való tekintettel megkínálom egy kevés teával, mert szerencsére akad még a közelben meleg változata. Hogy elfogadja-e vagy sem, nem különösebben foglalkoztat.
– És mondja csak, Senshi-san, mégis mi volt az, ami arra késztette, hogy a 3. osztaghoz rohanjon menedékért? Elég messze van innét a 11. osztag – jegyzem meg a szokásos, érzelemmentes hangszínemen, ami jól leplezi a bennem lévő kíváncsiságot. Igazán érdekelne, hogy tudott vérző sebbel ekkora távot megtenni, és miért pont ezt az osztagot szúrta ki fedezéknek. Nem is tudom, valahogy… annyira furcsa fiú. Szerintem még élek, nem fogom megérteni a gondolkodásmódját, de valahogy nem is bánom túlzottan. Jobb nekem, ha megmaradok saját magamnál.

Tárgy: Re: Az osztag kertje Hétf. Ápr. 09, 2012 7:10 am

Sebkezelés felsőfokon
Noah, ha belassul

Bár szemei szigorúan villogtak mégis megmutatta szerinte merre vannak a kötszerek és hasonló dolgok, bár szemében mintha kis bizonytalanságot is föl lehetett volna fedezni a szigor mellett. Hát igen, valószínűleg nem pont a hadnagy hatáskörébe tartozik a kötszerek elhelyezése és ezt mi sem mutatta jobban, minthogy egy budipapírraktárra bukkantam miután a megadott irányt követtem. Hát igen, ez is egy létfontosságú dolog, de lehet nem ezzel kellene sebet kötözni. Kb. olyan lenne, mint mikor az osztagból a kopasznak elfogyott a parfümje, és a wc illatosítót fújta magára. Na jó, mondjuk azt el kell ismerni, hogy irtó jó gyümi illata volt, de azért mégsem ugyan az na. Arról nem is beszélve, hogy a... öööm. Jah igen, szóval, mivel a megadott irány nem vezetett el a kívánt eszközökhöz, egy épp arra bóklászó tisztet tiszteltem meg azzal a nemes feladattal, hogy a humán GPS-em lehessen. Mondjuk mikor először meglátott majdnem nekem ugrott, hisz nem tudhatta, hogy lassan többet vagyok itt mint a saját osztagomban és egy kis magyarázatra szorult az épp kialakult helyzetem, de még épp időben sikerült letisztáznom vele a dolgokat, így nem kellett bántanom Cool

Még a sebemet is segített ellátni. Rendes kölyök volt annyi szent, de miután végeztünk a sebkezeléssel, melyet profi vezetői utasításaimnak hála remekül hajtottunk végre, ideje volt visszatérnek Mei-chanhoz ha másért nem is, de egy újabb köszönetnyilvánításért mindenképp. Mondjuk kicsit furcsán éreztem magam. Minél tovább sétáltam, valahogy annál unottabbnak éreztem maga, mvagyis... nem unottabbnak, csak kezdett elszállni a jókedvem, meg szédültem is... hülye lidércek. Nem elég, hogy megsebez, már másodszorra cseszi el a kedvem, hát ez szép >.> Mikor végül visszaértem, Mei-chan teával kívánt, amit a nemrégiben beállt vérveszteséget figyelembe véve el is fogadtam, ha másra nem is jó, legalább a kis koffein ami benne van megakadályozza, hogy elájuljak, amit otthonra tartogattam. Miután kézhez kaptam a teát, térdre ereszkedve helyet foglaltam nem messze a lánytól, majd még kérdését végighallgattam, óvatosan fújtam a még gőzölgő italt, majd aprókat kortyolva belőle kezdtem kiüríteni a pohárból.
- Miért nem hívsz Noah-nak? - Kérdeztem, tőlem nem megszokott nyugodtsággal, semmitmondó arccal magam elé bámulva. Ezután lassan ismét ajkaimhoz emeltem a poharat, majd egy az előbbieknél nagyobb nyelet leküldése után halkan sóhajtottam, mely egy kisebb átlátszó gőzfelhő formájában öltött alakot ebben a hidegben.
- Egyébként nem tudom. Simán csak rohantam, hogy lerázzam őket, ami normál esetben sikerült is volna, de mikor éreztem, hogy kezdek lassulni és a fájdalom is nőtt, bemenekültem ide. Hogy őszinte legyek, nem is voltam benne biztos, melyik osztagban vagyok épp, amíg meg nem láttalak. - Feleltem végül, s a mondat végén felé fordítva fejem megpróbáltam kisebb mosolyt erőltetni arcomra, ami nagyjából sikerült is.
- És te, hogy- hogy pont itt voltál? Már úgy értem, hogy végeztél is mára, vagy csak szüneted van és csak kijöttél kicsit pihenni? - Fordítottam kérdés közben lélektükreim, vissza a hóval borított kert irányába.
~ Mi van veled Noah, be vagy szívva?
~ Áhh, az már fél órája kiszállt. - Próbáltam viccelődni magamban.
~ Hát azért csak szedd össze magad. Félre ne értsd, nem aggódom érted, csak ijesztő, mikor nem vagy hülye. ._. - Megjegyzésére kicsit majdnem elnevettem magam, de nem akartam, hogy Mei- chan azt higgye olyan sok vért vesztettem, hogy már az agyammal is lett valami és magamban nevetgélek, de egy apróbb mosoly így is kiült arcomra, míg fejemben egy halk kuncogás visszhangzott.

Tárgy: Re: Az osztag kertje Csüt. Május 31, 2012 5:50 am

Szokványos délután – vagy mégsem?

Bármennyire is az ellenkezője látszik viselkedésemen, azért engem igazán érdekelne az a bizonyos magyarázat, miféle úton-módon keveredett ide ez a szerencsétlenül járt tiszt. A yonbantaiosokhoz átvitetni később is ráérek, addig pedig erre az egy dologra még választ kívánok kapni. A teát szinte automatikusan töltöm ki a fiúnak egy csészébe. Nem nagyon foglalkozom vele, hogy fogyóban van. Előbb-utóbb úgyis be kell majd mennem, főként a hűvös időre való tekintettel. A tavasz ugyan már közeledik, de még nem igazán tűnik úgy, hogy a küszöbön járna. Emiatt pedig legalább egy kicsit foglalkoznom kell a megfázások megelőzésével. Nem engedhetem meg magamnak, hogy akár egy rövid időre is eltűnjek az osztag életéből. Hiába rendelkezünk más osztagokkal ellentétben két hadnaggyal is, a papírmunka főként rám vár, egy kimondatlan megegyezés alapján. Igazából ez is automatikusan, magától jött, hogy én foglalatoskodjak az iratokkal, ameddig Shizuka-san intéz más, nekem kevésbé kézre álló teendőket. Mindent összevetve, és a helyzet újdonsága ellenére, azt hiszem, igazán ügyesen elboldogulunk a megosztott és közös feladatkörünkben.
– Mert még nem kérte, Noah-san. Nem szoktam senkit tegezni, ameddig nem engedik meg – felelek a kérdésre, belekortyolva a teámba, miközben még mindig várom, hogy saját érdeklődésem tárgyára választ kapjak. Végül csak egy bólintással nyugtázom az események menetének egy újbóli feltárt adatát. Valamiért meg sem lepődök rajta. Az eddig elhangzottak alapján amúgy sem vártam volna logikát ebben az egész összevisszaságban. Továbbra sem értem ugyan, miért nem nézte, merre halad, és hogy voltak képesek csak ilyen egyszerűen bemenekülni az osztagom területére a társaival egyetemben, de ez már más lapra tartozik, és nem is ő lesz az, akivel emiatt elbeszélgetek. Pedig talán kellene. De él még bennem annyi reménység vele kapcsolatban, hogy rájön magától is, mennyire méltatlan az a Gotei 13 egy tisztjéhez, hogy csak úgy, mindenféle előzetes nélkül beszaladjon egy éppen vele szembe jövő osztagterületre. Vagy, hogy legközelebb mennyivel jobban jár, ha odafigyel, merre viszi a lába és olyan helyre megy, ahol tudnak is rajta segíteni. Őszintén bízom benne, van annyi sütnivalója, hogy rájöjjön, egy átgondoltabb útitervvel mennyivel jobban járhatott volna.
– Épp nincs papírmunka – válaszolok tömören az iménti érdeklődésére. Nem hiszem, hogy magyarázattal tartoznék egy kis pihenésre, de ennél jobban kifejteni nem is tudnám. Egyszerűen most átmenetileg épp nincs dolgom. Holnap reggelre úgyis lesz, és akkor megint lesz mit csinálnom. Nem aggódom emiatt. Nálunk ez így megy. A munkavégzés pedig számomra mindenképpen precíz kell, hogy legyen. Elvégre csakis úgy van értelme.
– Egyébként most már jobban van? - mérem végig újfent a szemem sarkából. Továbbra is fenntartom magamnak, hogy előbb-utóbb átvitetem a negyedik osztagba, amint egy kicsivel jobb színe lesz, és lábra tud állni rendesen, hosszabb távra is. Ennek jelenleg nem látom az esélyét, de előbb-utóbb majd csak bekövetkezik. Beszélgetésre alkalmas témával viszont most nem tudok szolgálni. Épp, mint általában. Most pedig különösen úgy készültem, hogy kiélvezem a nyugalmat, így még csak annyi sem jut eszembe, amin legalább magában elrágódhatna, ha akarna. Őszintén sajnálom miatta, de ez van. Talán egy kicsit megtanul ő is nyugodtan üldögélni. Már ha akar. Valójában ebben nem hiszek.

Tárgy: Re: Az osztag kertje Vas. Jún. 10, 2012 2:21 pm

Szokványtalan délután
Ki nevet a végén?

Ez így nem lesz jó. Furcsamód mostanában úgy érzem magam mintha egy teljesen más ember lennék, csak árnyéka önmagamnak, de ötletem sincs mitől lehet. Alig egy éve még minden olyan egyszerűen ment és az életem zökkenőmentesen haladt, anélkül, hogy erőlködnöm kellett volna, egyszerűen csak úsztam az árral, most viszont... Ember itt ájuldozom egy kis karcolás miatt és ráadásul még Meit is feltartom anélkül, hogy normális társaságot nyújtanék. Le kellene állnom végre ezzel a világ barma szarsággal, mert mégsem úgy sült el, ahogy terveztem. Hmm, Mei viszont amúgy sem tűnik annak a nagy pletyka party partnernek, mondjuk ez pont nem tart vissza csak olyan rég volt már hogy.. hmm, mindegy. A kérdését ezúttal figyelembe sem véve, egy halkabb nyögdécselés kíséretében rátámaszkodtam kardomra, hogy felsegítsem magam addigi ülőpózomból.
~ Tán sétabotnak látszom?
~ Ugyan kérlek, egy sétabotnak haszna is van. Mellesleg én egész nap cipellek, ebbe pont nem halsz bele, szóval kuss.
Mialatt ezt gyorsan lerendeztem, kicsit odébb tántorogtam, majd Mei-el szemben újból ledobtam magam törökülésben, aztán csak... figyeltem ._. A szédelgés miatt kicsit ugyan komás tekintettel, de a lány hószín arcát kezdtem 1- 2 percig némán kémlelni, mialatt aprókat kortyoltam teámba, melyet idő közben húztam ölembe.
- Te tök cuki vagy. - Tört ki belőlem a megjegyzés egy kedvesebb mosoly kíséretében. - Kicsit hallgatag, hideg, és ha mérges vagy úgy nézel, hogy a szívemet beragyogó pici szivárvány is átmegy eszkimónyalókába, de kedves vagy és aranyos. - Közben a könyökömet, combommal támasztottam alá, államat pedig tenyerembe fektettem és úgy vizslattam tovább a lány arcát. - Rejtély miért nem próbáltam udvarolni, vagy minimum addig bókolni, míg egy puszit nem kapok.. tényleg nem vagyok komplett mostanság. - Nem tudom pontosan elemezgettem e, vagy csak hangosan gondolkodtam... mondjuk így belegondolva lehet a kettőnek valami bizarr kombinációját alkottam meg, de mindenesetre eléggé érdekelt, hogyan fog rá reagálni, így továbbra is arcának vonásain tartottam szemeim és kutattam, akár a legkisebb rezdülés nyomát is. - Mei- chan. Mindig ilyen hallgatag vagy, vagy van olyan környezet, ahol valamivel lazábban kommunikálsz? - Kérdeztem, elmélázó hangon, ami jelezte, hogy közben épp nem egy dolgon gondolkodhattam, mialatt tekintetem mélyen az övébe fúrtam, már ha nem fordította el előlem azt a kék szép ték... na még egyszer. Két szép kék - ezt mondd ki gyorsan háromszor ha tudod - szempárt.
- Valami nem hagy nyugodni mióta először találkoztunk, és eddig nem tudtam mi az. - Mosolyodtam el, látszólag valamitől megkönnyebbülve. - Tudtad te, hogy nem mosolyogsz? ._. - Világítottam rá a probléma gyökerére és ha nem féltem volna attól, hogy a következő pillanatban tőből vesztem el mindkét karom két mutatóujjammal egy szép kis mosolyt húztam volna a lány szájára, de mivel kezek kellenek a kardforgatáshoz, evéshez, meg jelenleg barátnőm sincs... na hagyjuk, a lényeg, hogy elvetettem ezt az ötletet. - Egy gyönyörű lány mosoly nélkül, olyan mint egy... virág illat nélkül, vagy mondjuk a péntek este két pizza nélkül.. - Tartottam kis szünetet, amíg kortyoltam egyet a még mindig meleg teámból. - nagyon szép, de egy fontos része kimarad. Razz

- Néztem rá enyhén félre billentett fejjel és egy halvány mosollyal arcomon, míg vártam, vajon az ő arcizmai is megtisztelnek e egy hasonló bemutatóval, vagy még meg kell érte dolgoznom ><

Tárgy: Re: Az osztag kertje Pént. Jún. 29, 2012 5:15 am

Szokványos délután – vagy mégsem?
Talán inkább nevel, nem?

Így itt ücsörögve és ezt a szerencsétlent figyelve akaratlanul is megfordul a fejemben, hogy a yonbantai helyett talán mindenek előtt a feletteseit kellene értesítenem, csak nem vagyok benne biztos, hogy az volna a jó stratégia. Nem ismerem túlzottan a tizenegyedik osztag vezetőségét, úgyhogy mielőtt bármivel is hozzájuk fordulhatnék, ezen kellene először javítanom, hogy ilyen esetek még véletlenül se fordulhassanak elő többször. Bár azt hiszem, elragadtattam magam, mert nem annyira kellemetlen szituáció ez, csak… kellemetlen. ._. Nincs rá jobb szó, sajnos. De mint sok minden máshoz, ehhez is kénytelen leszek mérhetetlen türelemmel fordulni. Ennyit azért megérdemel a fiú, még ha az én kérdéseim felett hajlamos is elsiklani. Minden esetre értékelem az erőlködéseit, bár abszolút fölöslegesnek tartom őket. Szerintem csak neki nem jutott még el a tudatáig az, amit a yonbantairól említettem korábban, de hát üsse kavics, lassú felfogású. Majd előbb-utóbb rájön… vagy nem. ^^”
A magam részéről a poharam falán melengetem az ujjaimat, és a benne kavargó folyadékot szemlélem. Nem vagyok valami nagy társaság, és ez most azt hiszem, különösen jól prezentálódik. Noah-san megjegyzésére viszont felkapom a fejem és oldalra billentett fejjel méregetem. Ezt az információközlést most nem tudom hová tenni. Még annyira sem, mint általában. És hiába a kedves mosoly, ha olyan szófordulatokat használ, amiket értelmezni sem tudok. Különös egy gyerek, annyi szent. ^^” Annak pedig, hogy nem próbálkozott bókolással vagy udvarlással, kimondottan örülök, és szerintem ő is hálás lehet a szerencséjének így utólag, mert az az érzésem, reflexből utasítottam vissza, anélkül, hogy végiggondoltam volna… A megszokások, ugyebár. ^^” De ezt minden bizonnyal meg is fogom tartani magamnak, mert bár zavarbaejtően régóta bámul, nem igazán hiszem, hogy a szavai kimondottan nekem szóltak volna. Inkább visszaterelem a figyelmem a teámhoz.
– Nem szoktam beszélni, ha nincs mondanivalóm – válaszolok tömören a felém intézett kérdésre. Csak tudnám, miért szeretne ennyire beszéltetni? Eh, mindegy is, nem mindenki viseli jól, ha a másik fél a hallgatáshoz jobban ért, márpedig esetünkben ez a helyzet áll fenn. Ráadásul a megjegyzései is… Némelyiket értelmezni sem tudom, némelyik viszont elég erősen beletalál azokba a pontokba, amikbe nem kellene. Mint most is. Igen, nagyon jól tudom, hogy képtelen vagyok úgy mosolyogni, mint a környezetem. Nem tehetek róla… vagyis de, de ebbe ne menjünk bele. Hosszú, régi história, és senkinek semmi köze ahhoz, miért is lettem olyan, mint amilyen vagyok. Mielőtt mondhatnék bármit, folytatja a gondolatmenetét, amit hát… megint nem értek. Fogalmam sincs, miről beszél. Ami azt illeti, a virágoknál elvesztettem a fonalat. ^^” Inkább visszafordulok a teámhoz, sokadszorra is.
– Elnézést, ha ez kényelmetlenül érint, de ez ellen nem tudok mit tenni. – felelem kimérten, és próbálom az érzéseimet nem rá kivetíteni. Igazából fogalmam sincs, mit érzek, vagy mit kellene éreznem. Ezek olyan dolgok, amik elvesztek a múlt homályában, és már képtelenség volna megfejteni őket. Messzi, távoli, homályba burkolózó dolgok, amikkel nem is igazán érdemes foglalkozni. Csak el kell fogadni őket. Ahogyan ezeket az apróságokat is, amik hozzám köthetőek. Előbb-utóbb talán majd Noah-san is megszokja. Már ha szeretné. - Egyébként szabad megkérdeznem, honnan jutnak eszedbe ilyenek, ily váratlanul? – kérdezem a teámba kortyolva. Na erre őszintén kíváncsi volnék. De ha még egy ilyen pontra rátapint, kérdezés nélkül fogom átvitetni a yonbantaihoz. Annyira ugyanis nem vagyok kíváncsi, hogy ilyesmiket hosszú távon elviseljek. ._.

Tárgy: Re: Az osztag kertje Szomb. Okt. 06, 2012 9:34 pm

Olyan vagy, mint egy földre szállt ~~angyal~~boszorkány

Fejig betakarózva fekszem kényelmes, meleg ágyamban, még a fülem botját sem igazán mozdítom az öreg Iijima beszédére. Hál’ a vén Shihouinekre, hogy jött és szólt a végén, felelőtlen módon kikeltem volna magamtól az ágyból –, ami valljunk be igen ritka események egyike lett volna – szerencse, hogy a lustaság győzedelmeskedett fölöttem és így nem ért váratlanul, hogy valamiféle nemesi ürgék ólálkodnak a Shihouin – birtokon. Pff, még az kellett volna nekem mára, jó pofizni elkényeztetett fickóknak, akik rendszerint felvágnak azzal, hogy a nemesi kör tagjai – Nee-san szerint én is közéjük tartozom, ezért nem kéne, hogy becsméreljem őket, de kikérem magamnak ezt az álszentvádaskodást! Én jobb vagyok náluk! ˇoˇ
Nos, szóval, így lett úrrá rajtam a [i]nemesifeladatundoritisz, mely igen veszélyes betegség ám’, ráadásul fertőző is. Bár igazán meglepő, hogy mindig csak az efféle összejövetelekkor produkálok miatta tűneteket, nem? Rolling Eyes

Emiatt képtelen vagyok általában tiszteletemet tenni a vendégek előtt. Szerencse, hogy Yuuken-jii magától is elboldogul.
- Valóban Ryouichi úrfi, ilyen rosszul van? – teszi fel nekem immáron harmadszorra is kétségbeesetten a vén Iijima a kérdést. Szerinte, ha ötpercenként megkérdezi, csőbe tud húzni? Ugyan már, ezt még tanulnia kell az öregnek. Neutral

- Igen, Iijima. Félek, nem fogom tudni tiszteletemet tenni a vendégeknek ilyen állapotban. Érzem, hogy lázam van és az izmaim is legyengülnek. Még a torkom is kapar. Lehet, hogy hamarosan a hangom is elmegy… mi lesz, ha meghalok Iijima-san? T^T – élem bele magam, kissé talán túlságosan is túldramatizálva a helyzetet. Pedig csak meg akartam adni a módját, hogy hihető legyen.
- Ugyan, ne is mondjon ilyet Ryouichi úrfi! Máris értesítünk egy tapasztalt 4. osztagos tisztet és megvizsgálja önt. Yuuken-samat pedig értesítem erről a roppant kellemetlen dologról, illetve az osztagába is küldök egy üzenetet a betegségéről. Aggid kérem, maradjon az ágyban és pihenjen. – igen, bevette! szemöldökrángatás

Mondjuk ez nem meglepő, volt időm kikísérletezni ezt. Hohó, hogy mennyire meglepődtem, hogy ez ennyire felzaklatja az öreget és nem tud átlátni ilyenkor rendesen a helyzeten! Ha, tudná, hogy az ilyen esetekkor hányszor is voltam valójában beteg… Rolling Eyes

Lehet, harakirit végezne el magán. O.o” Áh, jobb, ha ez örökre titok marad, esetleg a halálos ágyánál megosztom vele. Surprised

Előadok egy erőltettetnek ható „rendben-t”, majd amint távozott a szobámból, vagyis kikukucskálva a takaróm alól láttam a rizspapír ajtó becsukódását, nyomban kipattantam az ágyból és elkezdtem rendbe tenni magam, hogy mielőtt Iijimáék visszaérnének már csak a hűlt helyemet találhassák itt. Egy 4. osztagos könnyedén megállapítaná, hogy valójában kutyabajom, így jobb, ha inkább lelépek innét minél előbb, aztán majd este visszajövök.
Áldom szerencsém, hogy a 2. osztagban csupa jó dolgot elsajátítottam már, mint például a feltűnésmentes ninjázást. Így könnyedén kikerülhettem az őröket és távozhattam a birtokról, ugyan az osztagomba nem mehettem, mert valószínűleg már megkapták a hírt állítólagos betegségemről, így nem lenne túl bölcs dolog oda beállítani, ráadásul a férfiegylet sem tervezett mára semmiféle nagyszabású eseményt, így más elfoglaltságot kell találnom magamnak. De mit is?
Hirtelen jött az ötletem a felől, hogy meglátogatok egy igazi földre szállt angyalt, magát Shizukát, olyan régen kerestem fel, mióta hadnagy lett aligha volt alkalmam találkozni vele. Hivatalos úton nem küldtek elé, szabadidőmben pedig kissé elfoglalt voltam, de most itt van ez a nagyszerű lehetőség és ki is használom! Cool

Így utam a 3. osztag barakkjához vezetett, nem tévedtem el, hiszen úgy ismerem Sereteit, mint a tenyeremet, így könnyedén eltaláltam oda, bár cseppet sem számítottam ilyesfajta fogattatásra. Üdítős automaták potyogták alá az égből, melyektől győztem félreugrálni, áldottam csodás reflexeimet, hogy szinte mindegyiktől sikerült kitérnem ennek köszönhetően, de az utolsóknál már így is a földön fekve gurultam odébb. Ez a büntetésem, mert ennyire elhanyagoltam? Ha tudtam volna, hogy a társaságomra vágyik, előbb felkeresem, becsszó!
- Yama-yama… Yamasaki-san… O.O” – hebegem, amint láttam fölém tornyosulni, egy automatát tartva markaiban, mellyel készen állt arra, hogy nekem dobja. Szinte láttam mögötte a sötét aurát és a villámokat, mely a haragját szimbolizálta. Félve nyeltem egyet, majd lehunyt szemmel vártam a véget, kezeimet védekezően magam elé tartva, bár fölöslegesen, hiszen az ő haragja mindent elpusztít.
- Teljesen megőrültél, te földre szállt boszorka?! O_O””” >o>””” – a stressz hatására fakadok ki, amint az automata fölöttem elrepülve egy bokrot lapított szét. Elképesztő, hogy mennyin is múlott az életem! Ráadásul valami totál más néven szólított, mi van itt? Talán a… a… barátja… barátja van… és nem is tudok róla? O.O

- Ma-majdnem meghaltam a gondolom szerelmi vitából fakadó haragodtól! >_>” – morogtam, hangomban kis sértődöttség csengett, pedig nem így szándékoztam indítani a találkozást oly’ sok idő után.
- Amúgy azért jöttem, hogy lássalak vagyis, hogy meglátogassalak. ._. – kelek fel a földről, leporolva egyenruhám azon felét, mellyel eddig a földön fetrengtem és így szembenézhessek Shizukával. Kezemben valamiféle virágokat nyújtok neki, amit idejövetelemkor szedtem neki az út széléről. Hallottam, hogy a nők szeretik a virágokat és csak azért hoztam neki, szóval nem kell félreérteni. >///>”

Tárgy: Re: Az osztag kertje Hétf. Okt. 22, 2012 9:35 am

Boszorkány?!
Te lila törpóriás!

- Moooo… Nihaochan~ - Lehangoltan dőlök az asztalomra, majd nyújtózkodom egyet, hogy elgémberedett tagjaim kicsit kevésbé fájjanak. Látszik rajtam, hogy a nyakam egészen beállt és alig tudom mozgatni, és tűrőképességem legvégén tartok. Már vagy tíz perce nem ettem és ittam semmit, sőt azóta megfeszítve dolgozok, mintha csak egy rabszolga lennék. Borzalmasan nehéz egy hadnagy élete, még szerencse, hogy nem vagyok egyedül. Fél óra nyöszörgés és hisztizés után – az óra szerint csak egy perc, de az óra utál, szóval nem hiszek neki – Nihaocchan sóhajtva kel fel, hogy ismét utánpótlást hozzon nekem. Áldassék a neve!
Végre tarthatok egy kis szünetet. Hátradőlök kényelmes forgószékemben és az ablak felé fordulok, majd mint aki jól végezte a dolgát felteszem a lábam az ablakpárkányra. Ha ezt Mei látná…
Kinézve az ablakon valami különös mozgást látok. Nem tudom pontosan mi az, de felkelti a figyelmemet, ahogy egy árny egyik bokortól a másikig szökken, mintha egy shunpomester lenne. Természetesen azonnal egy személyre gondolok, ki más is lehetne, ő az egyetlen, aki ilyen pofátlan módon törne be ide.
Nincs időm gondolkodni, gyorsan kell cselekednem, mielőtt még meglép! Üvöltve ugrok fel a helyemről, az ablakpárkányról nagy lendületet véve, mint a villám repülök fel a magasba, eközben pedig már repülnek is az automaták útjukra. Nem mondom szívós vagy Anao, gyorsan pördülsz ide-oda, csak a haori… Várjunk! Hol a haorija?
- Micsoda elszántság! Ezt nevezem Anao még a haoridat is képes vagy elrejteni! De ez nem elég ellenem!!! – Magasba emelem az utolsó kéznél lévő automatámat… Yamasaki-san? Na így sosem hívna legnagyobb ellenségem, ráadásul ilyen mély hangja nem lehet… Döbbenten nézek az illetőre, egyik szemöldökömet felvonva nézek, vajon ki lehet ez? Csak nem? Nagy lendülettel dobom el a hatalmas gépet, egyenesen egy bokorra, miközben felvisítok
- CSICSI!!! – és hatalmas lendülettel ugrok rá rég nem látott barátomra… Talán nem egy pankrációs oldalas könyöklős mozdulattal kéne ezt kiviteleznem, de valami hallhatóan megpattan benne…
Csupán akkor tudatosul bennem, hogy beszólt, mikor már sikerül feltápászkodnia. Még beszélni is kezd… „Amúgy azért jöttem…” – Boszorkány?! – vonom kérdőre dühösen, miközben egy hatalmas vízszintes rúgást intézek vele, amellyel legalább három méterrel repül arrébb. Nem féltem, mégiscsak a beosztottam volt, bírja az ütéseket. Tettetett sértődöttséggel fonom össze a karjaimat, s orromat kicsit a magasba emelem.
- Korábban kell felkelned, hogy egy Yamasakit sértegess Shihouin… - Teszem csípőre ökölbe szorított kezeim... Nem bírom tovább megtartani az álcám, felé fordulok és kidugom a nyelvem mosolyogva. – Örülök, hogy újra látlak Shicsi…- Körbenézek, mintha láttam volna valamit a kezében mikor belerúgtam… Odasietek hozzá és meglepve veszem észre, hogy görcsösen szorongat, még mindig nyújtott kezében valami felismerhetetlen zöld… gazt…
- Kapd már össze magad! Ennyire csak nem fájhat! – Kedvesen segítem fel, bár először megrémül, mikor elkapom a karját… nem értem mi lelhette. Mindenesetre óvatosan felsegítem, majd az ablak felé nézek. Mei éppen most lép be a szobába, és mintha ismerne az ablakhoz lép, hogy aztán megkereshessen… Jajj ne, ha megtalál nekem végem! Mikor kiugrottam szétfújtam az asztalon lévő papírokat!
Shicsistől ugrok be a legközelebbi bokor mögé, ha esetleg feltápászkodna, lerántom a földre, majd fölé hajolva „csittegem le” mutató ujjamat a szám elé téve.

Tárgy: Re: Az osztag kertje Pént. Nov. 02, 2012 6:14 am

Olyan vagy, mint egy földre szállt ~~angyal~~boszorkány

A becenevet hallva már rögtön lever a víz, jól emlékszem még azokból az évekből, mikor ő is a Nibantai tagja volt, milyen fogadatatásban részesítette azokat, akiket megtisztelt egy csoda jó becenévvel. Mint például engemet is, ezzel a „Csicsivel”, mi vagyok én az apja? ._. Vagy egy majom? Olyan rossz ezt hallani tőle! T^T Lelkemet már előre fel is készítettem erőskezű üdvözlésére, mielőtt durvásan fájna a dolog.
- Áú~. – utórángás keretein belül hallgatom jogtalan korholását előbbi szövegemre, hiszen mi lenne, ha nem az? Mert angyal tuti nem, legalábbis ezek után csak nem várja el tőlem, hogy annak tituláljam! ._.
- Hogy miii? – döbbenten tátogva próbálok felülni, ha nem fájna még mindig ott, ahol az előbb eltarolt a könyökével – tudnám hol tanulhatta ezt a fogást, ilyeneket nem éppen tanítanak a 2. osztagnál nem? @.@ –, amint hallom a családnevemmel való visszaélését. ._.
De nem tudok visszafeleselni, mert egy találó szót sem lelek, ami éppen ide illene, amiért kissé kiver a víz, amikor megragadja karomat, eleinte azt hittem, hallja gondolataimat és egy duplacsavaros vállon átdobást akar végrehajtani rajtam emiatt. Azonban szerencsére nem, így megkönnyebbülten fogadtam el segítségét – amint rájöttem, hogy valószínűleg ezt akarta –, hogy mielőbb állva állhassak szemben előtte. Nem mintha nem tudtam volna magamtól felállni, de na, nem illik segítséget visszautasítani, ráadásul egy nőtől… nem igaz? Rolling Eyes

- Nem is sértegettelek, csak az igazat mondtam, törpe Shi-chanchi! – vigyorogva néztem rá, hogy lássa azért nekem is van mivel büszkélkednem, mint a kettőnk közötti magasságkülönbséggel. De még mindig annyira fájt ott, ahova bekönyökölt bordáim közé, így csupán görnyedni tudtam pillanatokig előtte, ezért nagyjából egy magasságban volt fejünk. Na, hát ez igazán ciki. Állítom, én csupán a látványommal nőstény ördöggé varázsolom a gyengébbik nem tagjait, ráadásul vonzom is őket, mert ha nem így lenne, akkor nem engem bántanának folyton - folyvást. Neutral

Visszaélnek helyzetemmel! >_>
Álljunk csak meg, mit mondott? Szépen lassan ismételjük meg… „örül, hogy láthat?” – ez igaz lenne? Tényleg örül? Szóval valóban érez valamit irántam? Lehet, hogy törekvésem nem is reménytelen?
Szívemre helyezem jobbomat, hogy meggátoljam kiesését, miközben meglepetten nézek rá. Érzem, ahogy lassan kiszárad a torkom és a további mondandója már el sem ér hozzám, hirtelen olyan szép rózsaszín lett minden, hallom a szép muzsikát a távolból, még az előbbi húzásáról is megfeledkezem. Csak akkor tértem magamhoz, akkor is kissé sokkolva, amikor már mindketten egy bokorban lapultunk. Ketten… egy bokorban… nem tudtam, hogy Shizuka-chan szereti az extrém helyeket, bár én első alkalomra mégis valami romantikus helyszínt tudtam elképzelni… de biztos, hogy nem sietjük el? Vagy lehet, hogy ezzel akarja megmutatni nekem hogyan is érez irántam? Óh, hát én arra bármikor vevő vagyok. Sosem hittem volna, hogy ő lép először!
- S – s – s – s – shi-chan… – nézem a kacsóját, mely kezemre fonódott az előbb, hogy beránthasson a természet adta terep mögé. - Ez most igazán meglepett… nem gondoltam volna, hogy valaha is viszonozni fogod érzéseimet! Most… most… annyira boldog vagyok! *.* – ragyogó szemekkel nézek rá, csokra tartom számat, de a romantikus élmény elmarad. Kérdőn pillantok rá, hogy most mi történt vele, de csak a bokorból kifelé fürkésző pillantását látom és kezével való csitítgatását felém. Nem értem, nem vagyunk egyedül? Áh, értem valaki nyomul rá, de nem tudja lekoptatni, hát jól van, majd én segítek neki! De várjunk… mi van akkor, ha akkor nem is érez úgy irántam, ahogy én… ehh, ráérünk ezen utána is gondolkodni!
- Ne aggódj, Shi-chan, add át a stafétát, majd én elintézem! – pattanok fel és indulok meg abba az irányba, ahova Shizuka-chan nézett, egyenruhám ujját feltűrve, kezeimmel menet közben bemelegítő mozdulatokat végezve. - Hol van az a semmirekellő, akivel el kell bánni? Mond csak meg Shizuka-chan, majd én ellátom a baját, egyszer s mindenkorra! – határozottságom szemkivivős sárga fénybe ragyogott körülöttem, csak amolyan extra hatásként szemléltetve, hogy mennyire is komolyan gondolom azt, amit mondtam. Most akár egy ezerfős sereggel is szembenéznék, hogyha ezzel elnyerhetem Shi-chan szívét. A virágos dolog amúgy sem jött be… lehet bonbont kellett volna hoznom.

Tárgy: Re: Az osztag kertje Vas. Nov. 04, 2012 6:02 am

Már majdnem szokványos estefelé.
~ Nevet az, mert egy kacajt kipréselek azért is Razz

Néha olyan érzésem van, hogy nem érti ezeket a gyönyörű szóvirágokat, melyeken annyit dolgoznak a fejemben forgolódó apró fogaskerekek, hogy elkápráztassák. Bár így belegondolva ennek lehet az az oka, hogy pár száz évvel idősebb, mint én és ennek fényében nem érti a fiatalok szlengjét, vagy épp gondolkodásmenetét? Hiába no, más idők járnak arról nem is beszélve, hogy... hé egy pillanat. Akkor most a Star Wars-ot sem ismeri? Nem mintha "Mei, én vagyok az apád... unokaöccsének a nagybátyja" poénnal készültem volna, de szegény Baa- chan azt sem tudja mi az a fénykard, meg a halálcsillag. ._. Égenjáró Lúk-ról és Drótvödörről már nem is beszélve. Mondjuk az erőt szerintem vágja, főleg, így vissza gondolva, hogy kent földhöz első találkánk alkalmával. Ettől eltekintve még mindig dögös és...
~ Hé, te figyeled, hogy közben beszél?
~ Hm? Ja nem, épp a gondolataimban voltam elmerülve, és rájöttem, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben.
~ Star Wars?
~ Bezony. Na mi volt?
~ Elmondta, hogy nem szeret beszélni, ha nincs mit mondania, aztán reklám.
~ Fura, nekem csak akkor nincs mit mondanom, ha nem akarok, amúgy megoldom.
~ Azt tudom... engem megnyugtat mindenesetre, hogy nem ontja folyamatosan a szöveget, akkor is ha nem muszáj. De amúgy is, ő be van teázva... te meg hülye vagy.
~ Te meg egy... kard. ._.
~ Figyelj, megint beszél. - Ezúttal hála a figyelmeztetésnek, simán elkaptam Mei- chan kérdését, amin egy- két pillanatig bizony el kellett gondolkodnom. Honnan jönnek ezek a kérdések? Mintha azt kérdezné, hogy találták fel, a hamburgert, pizzát, a porn.. óhhó, nem jut eszembe több ._. zseniális találmányt. Egyszerűen meg nem értett zsenialitásom kiapadhatatlan forrásából származnak, de az erő azt súgja, ha ezt válaszolnám, hófehér bőrű vendéglátóm... hmm, vajon a Hófehérkét ismeri? Surprised

Na szóval, szexin sápatag bőrű vendéglátómnak ha efféle választ adnék, olyan csapást adna le a halálcsillagomra, és a körötte lévő két kisbolygóra, hogy könyörögnék az elvérzésért, így egy számára kevésbé zavaró válasz kigondolása után a következőket sikerült mondanom: - Valójában csak kezdett kicsit zavaró lenni a csend, sajnálom. Gondoltam ezzel sikerül pár olyan dolgot előcsalnom belőled, amiből érdekesebb beszélgetés alakulhat ki, és jelen állapotomban ezek jöttek elő. - Mondtam végül nyugodtan, még mindig arca vonásait kémlelve.
- Mei- chan... kérdezhetek valamit? -indultam neki, és látszólag valamilyen szinten zavarban voltam a most következő kérdés miatt.
~ Ne tedd Noah.. csak a gyengeség beszél belőled. - Próbált figyelmeztetni, de a szavak már elindultak és finoman gördültek le nyelvemről-
- Te tudod mi az a Star Wars? O.o
~ Gyökér ._.

Tárgy: Re: Az osztag kertje Szer. Jan. 02, 2013 5:40 am

Megkóstolnád... az ABLAKPÁRKÁNYT?!

- Csicsi dugulj már be egy kicsit! – Szólok rá, ingerülten, mivel a kedves csitítgatás nem hatott rá. Óvatosan elhúzom a bokor két ágát, hogy tökéletes kilátásom essen Mei-chanra. Ha jól látom, többféle süteményt hozott, valamint teát. A tea is igen ínycsiklandozónak tűnik, de tekintetem egyre inkább az ízletes finomságokra szegeződik. Érzem, ahogy a nyálam összefut a számban.
Valami beáll a képbe. Valami félmeztelen idióta éppen most… Csicsi? Annyira belefeledkeztem a süteményhegybe, hogy észre sem vettem, hogy meglépett mellőlem. – Mit művelsz? Csicsi!- Szerencsére Mei éppen a másik irányba néz… Még van esélyem! Felugrok a borkorból, egyenesen Shicsi felé repülök, behajlított lábbal, így pontosan találom el a tarkóját a térdemmel. Azonban már túl közel került az ablakhoz, és ezzel csak azt érem el, hogy lefejeli az ablakpárkányt, hatalmas zajt csapva. Gyorsan lebukok és a falhoz simulok, de nem segít. Mei kihajol az ablakon, mintha csak tudná, én vagyok ott.
- Én… ömm… Ez az őrült idejött és… szétszórta a papírokat, próbáltam megállítani… - Mei csak néz rám, az átlagos arckifejezésével, de ez még ijesztőbb mintha mérges lenne…
- Akkor én most… - Fordulok Csicsi felé. – Ehrmm… Nincs kedved bejönni? – Mutatok az ablakra. Majd bemászok, remélve, hogy Shii is megteszi ugyanezt. Odabent megkínálom hellyel… Igen, még véletlenül sem sütivel!
Mei-chan halványan ránk mosolyog, és egy papírköteget a kezébe véve a tolóajtó felé indul. „Van egy kis dolgom, addig magatokra hagylak titeket. Süti és tea a szokásos helyen.” Elhúzza a tolóajtót, majd kilép az ajtón és visszatekint. „Lehetőleg az iroda maradjon egyben.” Ez után behúzza maga után az ajtót és eltűnik.
Pár percig kínos csend telepszik a szobára, majd mikor végre koppan, megkínálom a vendégemet egy kis sütivel. Közelebb tolom Csicsihez a tálat, ezzel egyértelművé téve, hogy megkóstolhatja. –Vigyázz, kicsit pikáns íze van. – Figyelmeztetem, talán okosabb lett volna kerek-perec kimondanom, hogy egész csilipaprika van benne. ^^”” Remélem nem okád tüzet tőle, ha mégis, csak kedvesen mosolygok rá, és megjegyzem, én szóltam.
Miután túlvagyunk a csilis afféren – így vagy úgy – Érdeklődni kezdek. – Nana hogy van? Régen nem találkoztunk. - Közben iszok egyet a sütire. – Még mindig pillanatok alatt üt ki ugye? – Áratlanul mosolygok, de a szemem gyanúsan csillog. Szeretem Csicsit piszkálni, talán mert hagyja magát… nem is értem miért.
Újabb téma felé terelem a beszélgetésünket. Régóta zavar a tudat, hogy nem tudom ki a névtelen egység parancsnoka, mióta én eljöttem az második osztagtól. Ugyan vannak ötleteim kik lehetnek, de nagyon kíváncsi vagyok ténylegesen ki az. De nem mondhatja el... talán hátulról kellene közelítenem, és bekerítenem. Igen ez egy remek ötlet...
- Mi a helyzet az osztagban? Ki az új parancsnokod? - Túl direkt! Túl direkt! Shizuka te csörtető vaddisznó...

Tárgy: Re: Az osztag kertje Pént. Feb. 15, 2013 11:44 pm

Olyan vagy, mint egy földre szállt ~~angyal~~boszorkány

Megállíthatatlanul törtettem előre; egy hadseregbe illő, vállig felfegyverkezett szamuráj jelenlegi eltökélt állapotomhoz képest semmi! Tele vagyok életerővel, lelkierővel, izomerővel, szóval mindennel, ami egy kellemetlenkedő udvarló elzavarásához szükséges! Meg sem hallom Shi-chant hátam mögül, vagyis hallom, ahogy dicsfénybe foglalt valómnak szurkol, apró pici zászlócskákat lebegtetve pihe-puha tapintású, de erős kezében, amire nagybetűkkel van felírva „My love: Ryouichi” és a „Forever Ryouichi” legkülönfélébb variációi. A háttérben rajongók örömujjongása hallatszik, miközben az udvar kolosszeum béli csatamezővé változik és Shi-chan zaklatója vonul be a szemközti falon lévő felfelé gördülő rácsos ajtó mögül a harctérre. Kard, ki kard, te szemtelen! >.> Most legalább megtanulod, hogy nem hagyjuk figyelmen kívül egy olyan hölgy visszautasítását, mint Shi-chan!
Már – már öklömet emeltem, ahogy az álarcos alak rohamba kezdett, s valamiképpen meg kívántam állítani a csörtetésében, mikor is erős ütést éreztem tarkóm felől. A kép előttem hirtelen lassulni kezdett, elhalt, hosszan csengő kiáltással indultam vízszintes állapotba, hogy felköszöntsem a talajt. Többen vannak? Csapda?
Tanakodva visszhangzik fejemben a feltételezett esetek lehetőségei, amikor is homlok felől újabb ütést kaptam, így a lesből elől – és hátulütés okán takonyként folytam le a fal tövébe, a vízió képe megszűnt előttem, mint a meg sem történt esemény. Helyette apró kis angyalszárnyú, ördögszarvú, szigonyt szorongató, ijesztő kacajú Shi-chanok lebegtek fejem fölött körbe – körbe.
- Shi-chan, legalább huszonhetet látok belőled… @.@ – szólok rekedten a mellettem lapuló Yamasaki-sannak. Nem mintha egy nem lenne sok, vagyis ízé elég, mert egy Shizuka-chanon is elég nehéz számomra kiigazodni, de plusz huszonhattal kellene még megbirkóznom, hát azt köszönöm szépen, de inkább nem próbálnám ki. És senki se magyarázza be nekem, hogy ez csak egy angyalszárnyú Shi-chan csak többször, mint a kisköltségvetésű animációs filmekben! Neutral

Egyáltalán nem értem mi ez az egész, ki jött ide szétzilálni Shi-chan munkáját? Csak nem a likvidálandó tudatlan kérő? Elintézem! Vagy pont általa szenvedtem vereséget? Elbuktam, mint törtető hős szerelmes, mint barát, mint régi tisztje, de ami a legrosszabb, hogy elbuktam, mint férfi! TToTT
- Bemenni? – rázom meg a fejemet, hogy elkergessem a sok pici angyalszárnyú Shi-chant. Persze azaz átkozott papírziláló által leadott mínusz tíz pontos ütéseinek (cseppet sem tíz pontos, mégis csak kiütött >.>”) köszönhető fejem elől – hátul sajog, majd leesik a helyéről, ráadásul apró kis hangyácskák is mászkálnak benne és, ha még ez sem lenne elég, zúg mindkét fülem tőle, de semmi sem ér fel a homlokomon kitapintott vízszintes mintával. Azonban ez nyomban felejtődik pár minutum erejéig, miközben Shi-chan által mutatott ablakra tekintek. Most föl – föl – fölhív a szobájába? O.O Ez is egy hatalmas lépést jelent a szívéhez, csak nem, tényleg… kezdi viszonozni érzéseimet? *.*
- Igen, Shi-chaaan~… – örömkönnyek gyűlnek szemeimben, ahogy éppen nyúlnék két kis kacsójáért, hogy kiöntsem neki lelkemet, jelenlegi lelkiállapotomról, érzéseimről, de fejemet éppen lépcsőnek használta, hogy be tudjon menni az ablakon keresztül a szobába. Nem értem, miért nem használ ajtót? Rendben, költői kérdés volt, hiszen odahaza én is azon járok ki-be. Rolling Eyes

Sajgó fejemtől szédelegve ugyan, de utána én is tiszteletemet tettem a… hadnagyi irodájában. TwT Na de, azt hittem, hogy a szobáját nézhetem meg, nem ér, látni akarom, ő már látta az enyémet én miért nem láthatom az övét, mohh?! >.>’’
Apró szusszanással próbálom elkergetni gyerekes hisztimet, nehogy kitörjön belőlem, aztán még Shi-chan öklét is meg kelljen tapasztalnom, megint… körbehordozom a tekintetemet az irodában, s szinte azon nyomban megakad a tekintetem egy ismerős arcon, diák korombéli megmentőm. Rajtam úrrá levő meglepetés okán szóhoz sem tudok jutni. Tátott szájjal hápogva mutatok rá és csak akkor eszmélek fel, amikor Shi-chan hozzám szól.
- Nem, inkább állnék, azért köszi. – legyintve utasítom vissza vendégszeretetéből fakadó jóindulatot, amiért először szeretném szemügyre venni a helyet. És nem rossz 2. osztagos szokásképpen akarom feltérképezni, hanem csak szeretném látni hol is tengeti mindennapjait Shiuka-chan a hadnagy. Tehát körülpillantok ismét a szobában, valami kedveset szeretnék mondani, töröm is rajta rendesen a fejemet de… - Meghitt. – hangoztatom az első eszembe ötlő kedvesnek minősített szót. Torok köszörülve állok egy helyben, kissé feszengek, megkérdezném tőle, hogy egykori akadémista társam mit is keresett itt, de arról is szeretnék tudni, hogy miken ment keresztül, mióta a 3. osztag becses tagja.
- Áh, kösz, jól néz ki, szeretem a pikáns ízeket. :’3 – veszek le egy finomságot a felém nyújtott süteményes tálcáról és egészben megeszem. Tényleg elég pikáns az íze, ilyet utoljára egy kiküldetésen ettem, ami külföldön volt, emlékszem még Gorouval kellett teljesítenem, Gorouval…
Kissé letörten tekintek magam elé, arckifejezésem is eléggé megtörtté válik, ahogy eszembe jutnak a régi emlékek, boldog és szomorú események egyaránt, s talán emlékeim mezején maradtam volna, ha Shi-chan nem téríti el gondolataimat más vizekre kérdésével.
- Nana? Áh, Nee-san! Tök jól van, bár fura… időnként napokig képes eltűni… nem értem, valami női dolog? scratch

– államat masszírozom kérdésem során. Sosem értem miért tűnik el, kivéve akkor, mikor megbántom, és netalántán amiatt szívódik fel napokig. Szörnyű büntetés tőle! Sokkal rosszabb, mintha könnyeivel zsarolna. ._.’’ Rosszabb, mintha vallatás közben kínoznának!
- Kiütni?! Hé, hé, hé, hátrább az agyarakkal Shi-chanchi én nem támadtam! >o> Különben is, miért ütne meg, én sem ütöm meg őt! Ha meg testvéri verekedésre adjuk fejünket, akkor jószívűen hagyom nyerni, ez egy fiútestvér dolga, nem? Örömet szerezni kis-nagytestvérének. ˇoˇ – kissé átlátszóra sikerült mentségem, de ki dicsekedne azzal, hogy a nővére se perc alatt kiüti? Mert én nem tartozom közéjük, mikor ütöttem meg én egy lányt, ha csak nem muszáj? >.>’’ - Amúgy meg te beszélsz? Gyakorolsz te egyáltalán mostanában? Olyanok az ütéseid, mint egy lány gyönge pofonjai. :/ – jegyzem meg fennhordott orral, csak kis késéssel koppan, hogy mégis mit mondtam. - Persze, nem úgy értettem, mert ha te erőd tejében vagy… – itt nyomatékosan befeszítem jobb karomat, hogy egy kis muszklival példálózzak. - Akkor te egy fantasztikusan erős nő vagy! Yim Wing Tsun szabályosan elbújhatna mögötted! – legyintek, hogy ne vegye annyira komolyan, főleg ne magára, hiszen nem és sértésnek szántam, ha meg annak is hangzott meg is bántam, de tényleg! T^T
- HAHAHA! – hasamat fogom a nevetéstől, ahogy meghallom Shi-chan kérdését a névtelen egységgel kapcsolatban, könnyem majd kicsordulnak és legalább fél percbe beletelik, míg viszonylag sikerül összeszednem magamat és beszélőképes állapotba kerülnöm, anélkül, hogy jókedvem további formáit hangoztassam. - Ugye most viccelsz, Shi-chan? Létrejött egy- két új szabály az osztagban, többek között az, hogy a parancsnok kiléte tikosított, se kívülállóknak, sem pedig más szakasz tagjainak sem beszélhetünk róla. Neutral

– tudatom vele a második osztagot érintő dologról. Elhiszem, hogy kíváncsi rá és, hogy érdekli, de ha beszélek róla, kitudja milyen büntetést róna ki rám emiatt a kapitány vagy a szakaszvezetőm? Valamiért nem akarom megtapasztalni. ._.’’
Egy köhintéssel próbálom elhessegetni ezt a témát és inkább másra terelni a szót, például történetesen a levelemre, ami a zsebemben lapul és a világ legeslegszebb teremtésének szól. Lassan nyúlok ruhám nadrágrészéhez, hogy zsebemből történetesen előhúzzam a pasztell narancssárga színű levelet, mert jól tudom, hogy ez a kedvenc színe, ezért sem kísérletezem a rózsaszínnel. Cool

Majd elé lépve, kissé meghajolva, lehunyt szemmel felé nyújtom a levelet.
- Shi-chan, kérlek, olvasd el ezt a levelet! – mielőtt bármiféle kérdést tehetne fel a tartalmát illetően, gyorsan hozzáfűzöm. - Az érzéseimről szól, amiről szeretném, ha te is tisztában lennél! – persze ekkor még én sem tudtam, hogy az asztalomon lévő két levelet felcseréltem és a Suwun taichounak írt áthelyezési kérvényemet nyújtom éppen a világ legeslegszebb teremtésének a kezében.

Tárgy: Re: Az osztag kertje Szer. Júl. 10, 2013 10:59 am

Érzések. . .

Boldogan hallgatom minden szavát, mintha csak a régi szép időkbe tértem volna vissza. El sem hiszem mennyire hiányzott nekem, mióta eltávolodtunk az osztagváltás miatt...
Amíg minden kérdésemre felel én csak némán tömöm a sütit a számba, és szinte rágás nélkül nyelem le. Percek alatt eltűnik a két tál sütemény, már csak egy szem marad. Magam elé emelem, nyelek egy hatalmasat és megnyalom a szám szélét.
- Az utolsó darab süti… - Hirtelen ráfókuszálok a süteményre és mögötte minden elmosódik szinte eltűnik, megszűnik a világ, csak mi ketten vagyunk a szobában… én és ez a gyönyörűséges szépséges…. egyedi sütemény. A pillanat körülbelül eddig tart, mikor ugyanis beveszem a számba és gondolkodás nélkül lenyelem, véletlenül „hollow útra szalad”. Kicsit megrándul a szemhéjam, pár pillanatig némán ülök, tág szemekkel meredve beszélgetőpartneremre. Nem telik el egy egész perc, mire lilulni kezd az arcom és a szemeimből könnyek kezdenek folyni, őrült módon kezdek el krákogni és kérődzni, mire sikerül felköhögnöm a sütit vissza a számba, majd helyesen lenyelni.
A lila fejem ekkor először normális színűre vált, majd vörösebbre mint a paradicsom, ugyanis a süti marni kezdi a légutaimat, a szám füstölni kezd, majd mikor megpróbálnám szóra nyitni, és megkérni Csicsit, hogy adjon valami vizet, csak tűz jön ki rajta, mellyel kis híján leégetem szerencsétlen fiú fejét, miközben beszél.
Pár pillanatig fájlalom csupán a torkomat leengedett fejlle, mikor a földön meglátok egy elgurult cukorkát, ami valószínűleg múlt héten kerülhetett oda, mivel kissé olvadt… Azonnal rávetem magam és azonnal megeszem, majd mintha mi sem történt volna visszaülök a helyemre.
- Ahha értem… hát ez nagyon figyelemreméltó… - Mondom, mintha eddig is figyeltem volna és tökéletesen képbe lennék, mégis mi történik. Valami levél kerül a kezembe. Mikor Csicsire nézek rendkívül komoly arckifejezéssel várja, mit reagálok rá.
- Nagyon szép színe van. – Jegyzem meg hogy megnyugtassam. A gondterhelt arca arra utal nagyon fontos neki mit reagálok majd miután elolvasom. Kicsit aggódni kezdek, mégis mi lehet benne. Némán olvasom végig, majd egy pár perces csend után emelem csak rá a tekintetemet melyben valamiféle meghatottság tükröződik.
- Köszönöm… - Elmorzsolok egy nem létező könnycseppet, majd odalépek hozzá és megölelem. – Annyira megható… - Elengedem és értelmesen próbálok fogalmazni.
- Szerintem ezt már régen meg kellett volna tenned, hiszen megérdemled, szinte te vagy az egyetlen, akit ajánlani tudnék erre a posztra. – Öröm látni az a boldog csillogást a szemében.
–Nem kellett volna… Megmondhatod Suwun kapitánynak, hogy megkapod az ajánlásomat a keigunba, ha ez számít neki valamit, de mint barát teljesen támogatlak és nagyon szurkolok neked! – Pattanok fel boldogan – Ha pedig nem akar bevenni, majd edzünk kicsit, hátha megerősödsz. – Fordulok körbe lelkesen a szobában. – Olyan izgatott vagyok! - Kérdőn nézek vissza Chichire, aki valami igen különös arcot vág, mintha összetörött volna lelkileg.
– Mi a baj? Nem ezt akartad hallani? –

Spoiler:

Tárgy: Re: Az osztag kertje Csüt. Júl. 11, 2013 4:12 am

Olyan vagy, mint egy földre szállt ~~angyal~~boszorkány

Úgy adom elő összes kérdésére rendkívül hosszúra sikeredet válaszomat, mintha betanult versként szavalnám. De hát, ha ezzel Shi-chant boldoggá tehetem, örömmel teszem, sőt legközelebb igazi versekkel fogok előrukkolni neki. Fogalmam sem volt eddig arról, hogy Shi-chant érdekli az irodalom, valahogy nem olyan temperamentumú lánynak néz ki és nem is úgy viselkedik. Mint ahogy azt se néztem ki belőle egészen eddig a percig, hogy nagy boldogságában tüzet hány, mint holmi mesébe illő sárkány.
Éppen, hogy csak sikerül félrehajolnom a lángszóró irányából, hogy a hajam – ugyan kissé megpörkölődve – de nagyobbik része épségben megússza. Ezt követően tanácstalanul figyelem össze-vissza evickélését és csak találgatok, hogy a hirtelen megkezdett activity játék mutogatás mit takarhat.
- Krokodil? Áh nem… megvan, vasaló! Vagy nem? Esetleg fogaskerék, áh, biztos festékszóró! Ugye…? – találgatok mindhiába, mert úgy tűnik egyik sem az volt, amire gondolt, azonban a játék hamar be lesz rekesztve, mert úgy tűnik megtalálta, amit keresett, csak kedves úri hölgy módjára nem akart közbeszólni a mondanivalómba. Nesze neked Iijima, és még kételkedtél a neveltetésében, szerintem Shi-chan tökéletes, és ha ezt is láttad volna, te is pontosan ugyan így gondolnád. Cool

Büszkén nézek Shi-chanra és most látom idejét annak, hogy átadjam a levelet, amit már régóta át kellett volna nyújtanom két szép, ám erős kezébe. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy az üzenet végére érjen, szinte hallottam mindkettőnk szívverését, dudum, dudum, dudum… és ahogy egyre gyorsabban és gyorsabban vernek, mint ketrecbe zárt kismadarak. Az idő szép lassan megáll, és azt kívánjuk bár örökké tartana a perc, ahogy Shi-chan boldogan karjaimba vetül azt mondva, hogy…
„Köszönöm…” – igen pontosan ezt, az ő kis csilingelő hangján. „Annyira megható…” – igen, igen szerintem is, jobb szót nem is találhattam volna erre az egészre. Szóval itt állunk, és azt kívánjuk, hogy bárcsak örökké tartana eme perc, ahogy megtudta Shi-chan az érzéseimet és most ő is megosztja velem az övéit, amit mindeddig megtartott magának szégyellve, hogy mit is szólnék hozzá. De mint derék férfi, természetesen az én dolgom volt kezdeményezni. Már csókra csücsörítem a számat, hiszen most jön életünk első szerelmes csókja, amit váltani fogunk, ezzel megpecsételve érzéseinket…
„Szerintem ezt már régen meg kellett volna tenned, hiszen megérdemled, szinte te vagy az egyetlen, akit ajánlani tudnék erre a posztra.”
Villámcsapásként ér ez a mondat, ahogy Shi-chan kibontakozik az ölelésemből, s a kellemes gránátalma illatú hajzuhataga ellibben mellőlem. Nehezemre esik feldolgozni, hogy a gyönyörű kép csupán eddig tartott… talán nem fogtam elég erősen kezeimben? De… micsoda?
„Nem kellett volna… Megmondhatod Suwun kapitánynak, hogy megkapod az ajánlásomat a keigunba, ha ez számít neki valamit, de mint barát teljesen támogatlak, és nagyon szurkolok neked!”
Újabb villámcsapás cikázik át rajtam, ahogy kezdek a bűvöletből magamhoz térni, de nem akarok, egyszerűen ragaszkodom az iménti illúzióhoz. Levakarhatatlanul kapaszkodok belé, mikor is azt látom, hogy Senichiya bukkan fel mellettem lehunyt szemmel, fejét csóválva, melkassa előtt összefont kezekkel aranylámpásából előmerészkedve, majd éreztem ujjai pöccintését homlokomon, ami abban az egy pillanatban annyira fájt, hogy kénytelen kelletlen el kellett engednem álmaim világát. SHIII-CHAAAN~ TT___TT
Éreztem, ahogy a sötétségbe zuhanok, mintha csak egy örvény kapott volna magába és kerülnék epicentrumában egyre mélyebbre és mélyebbre. Shizuka gyönyörűséges hangja rángat ki a rémképekből, és a szépségesen csilingelő szavak ellenére mindegyik késként állnak belém, érzem is a tenyeremen.
Ahogy bal kézfejem irányába tekintek, rá kell jönnöm, hogy a fájdalom nem képzelgés, hanem valóság, ahogy megszédült körülöttem a világ az íróasztal szélében kerestem támaszt és így tökéletesen belenyúltam egy rajztű hadseregbe. TT^TT Szent Lelkek királya, mondd, mit vétettem? TT_TT
- De… de… csak… – keresem a megfelelő szavakat, hisz Shi-chan olyan lelkes és ezt a vidám mosolyt nem törölhetem le az arcáról. Amíg boldognak láthatom már az is sokat jelent nekem, akár az általa összeállított edzésprogramot is végigcsinálnám, csak azért, hogy örüljön tovább és tovább. Csak hát, na… T-T Nee-san mit rontottam el?! TT_TT - Csak… - mutatom bal tenyeremet, melyből piros, zöld, sárga és egyéb színes rajztű ágaskodik ki. Kitűnő ürügy, hogy könnyeimet szabadjára engedjem, még ha a kezembe állt tűk alig éreztetnek apró szúnyogcsípés szerű fájdalmat. De ha már Shi-chan szerelmét nem kaphattam meg és nem tarthatom karjaimban, akkor legalább a boldogságát és törődését szeretném érezni továbbra is. T=T

Tárgy: Re: Az osztag kertje Pént. Május 02, 2014 8:08 am

A körömvirág szirma
- Chibata Chiharu lánca -

*Teáscsésze kerül átadásra, s ezzel be is fejeztem a délutáni teaszertartásomat, amelyre mindennap szakítok valamennyi időt csendben, az irodámban. Mostanság minden nyugalmasnak tűnik, bár nem telik el egy nap sem, hogy nem aggódnék a kezemre helyezett pecsét miatt. Az a mágus komoly fejtörést okozott a számomra, s valahol okolom is magam amiatt, hogy miattam kellett Yukezonak ismét megküzdenie a démonnal. De mint mindig, most is sikerült ellenfelünket levernünk egy hozzám ugyan nem illő csatában. Nem is az én csatám volt, tekintve, hogy kardot szinte alig rántottam. S bárki, aki már egy ideje ebben az osztagban van, megtapasztalhatta, hogy régebben sem volt tisztem. Nekem különösen nagy ok kell ahhoz, hogy megmutassam a zanpakutomat. Népszerű, nyílt edzéseimből viszont leszűrhető, hogy egyéb képzettségekben is magas szinten állok. Emiatt pedig sokszor meg kell tapasztalnom, hogy már bizonyos kapitányok jelenlétében is el kell szorítanom a lélekenergiámat, hogy ne legyen fullasztó a jelenlétem. Viszont fullasztó jelenlétek ide vagy oda, egy tavaszi sétát semmiképpen sem mulasztanék el, különösen azért nem, mert volna valaki, akinek át kell adnom a mai nap valamit. Ugyan ezt a műveletet az egyik hadnagyra is bízhattam volna, viszont nem bíznék ilyen dolgot a véletlenre. Mint kapitány, vannak olyan fontos feladatok, amiket csak én láthatok el. Ezúttal azonban öltözetem eltérő némelyest a szokványos öltözetektől. Ezt a szokást jó szerint csak én művelhetem az osztagban szolgálat alatt, azonban szolgálati idő lejárta után szinte bárki megjelenhet így.
A jó időre való tekintettel egy lila yukatát választok, házam egyik nemesebbikét. Csupán erre veszem fel a kapitányi haorimat, ami elengethetetlennek számít mostanra már. Mióta újra visszahelyeztek eme osztag élére, azóta nem kívánom elhagyni. Gyengéd mozdulattal tolom el az egyik tolóajtót, majd kitérek osztagom kertjébe. Itt már a kertészeknek köszönhetően, javában virágzik minden, ami képes erre. Kellemes látványt nyújt a narancssárgára festett ég alatt, s a fel-feltmadó szellő pedig édes illatokat áraszt a környéken. Komoly, meglehetősen megközelíthetetlen kisugárzással kezdem el pásztázni a környéket. Vannak ide kint is szép számmal a tisztek közül, ám tekintetemmel én egyetlen egy lányt keresek. Még mielőtt bármibe kezdtem volna, egy ezüstös dobozt vettem magamhoz, amit majd át kell neki adnom. Mizushima Takeo olyan tradíciót indított el az osztagban távollétem alatt, amit nem igazán akarok megszakítani. Hiszen a szentély maga nagyon jó ötlet, csupán a saját képemet kellett onnan leszedetnem. Még akkor is, ha attól a környék maga rengeteg virágtól szabadult meg. Lassacskán elindulok kifelé, s jelenlétem nagy "port kavar" a jelenlévők között. Tekinteteket vonzok be, nem is beszélve arról, hogy amikor az egyik utamba álló férfira pillantok szigorúan, az jócskán összehúzva magát tér ki az utamból. Egészen addig megyek, át az egyik hídon, míg a kert egyik szegletében meg nem pillantok egy fiatal lányt, akire nagyjából illik a személyiségleírás. Csendben sétálok mögé, majd megszólítom.*
- Üdvözletem! Te volnál Shibata Chiharu? *Vonásaimon egy pillanatra sem változtatok, még akkor sem, ha eszembe jutnak az aktái is. Előbb vagy utóbb hozzá fog szokni, hogy hogyan is kell hozzám viszonyulnia. Ha pedig nem, a hadnagyok mindenképpen a segítségére lesznek. Noha, ha a 6. osztag kapitánya lennék..ott sokaknak könnyebb dolguk lenne, de itt már önmagába véve is különös, hogy egy főnemes a kapitány. Mindenesetre, csendben megvárom, míg a lány felel, s majd végig nézek rajta. Különösen a lélekölőjére koncentrálok néhány pillanat erejéig.*
- Milyen típusú zanpakutod van, shinigami? *A markolatából kiindulva talán valamiféle elemi zanpakutoja lehet. Viszont a zanpakutoból áradó rezgések miatt nem igazán tudom megállapítani. Mindenesetre különös szembe találnom magam ama tulajdonságommal, miként annyira elmerültem már a zanpakuto tudományokban, hogy egy még ismeretlen személynek is először a zanpakutoját vizslatom. A koncentrálásomban viszont hamar megzavar egy pokollepke, ami hamar leváltódik, ahogyan a semmivé foszlik egy férfi megjelenésére. Elmondása szerint várnak estére haza, de csupán intek az illetőnek, hogy majd még ezt áttárgyaljuk. Meglehetősen hidegen pillantok rá ugyanis a pokollepke miatt, amit szépen elpusztított, még mielőtt megtudhattam volna a tartalmát. Minek után távozik, visszapillantok a lányra.*
- Ne törődj másokkal, amíg veled beszélek. Ritka alkalmak egyike, amikor itt szólítok meg bárkit is; általában az irodámba fogadok mindenkit. Ha zavarnak a tekintetek, akár sétálhatnánk is. Volna egy s más, amit szeretnék veled megbeszélni. *Intek neki, hogy kövessem, majd megindulok az egyik ösvényen.*

Tárgy: Re: Az osztag kertje Pént. Május 02, 2014 9:04 am

A körömvirág szirma

*Kellemes tavaszi időben érkezem az osztagomhoz. Egy kedves néni már átvezetett a kertbe, mondván, ott játszhatnak a gyerekek. Először megkérdezte, ki az anyukám, mire csak pislogtam, hogy Rukongaiban. Kissé félreértettük egymást a tiszttel. Semmi baj, a helyzet megoldódott, elküldött a kertbe, mondván, várjam meg a kapitány-samát itt, és majd pokollepkével értesít, hogyha mehetek. Picit grimaszoltam, sosem szerettem a lepkéket, pillangókat. Régen Aratát hívtam Chou-channak, amikor nem tudtam az Akiyoushit kimondani, és Akichoi lett belőle.
Kint játszottam a kagylóimmal egy fa tövében, nem messze a hídtól, amikor különös néni sétált felém. Szépnek találtam, de ijesztőnek. Lila yukatát viselt, és fehér haorit. Csak nem az akire gondolok? Egy tiszt bácsi félősen félreállt az útjából. Kíváncsian figyeltem, ijesztően pásztázta a környéket. Mikor észrevett, egyenesen hozzám jött. Valami kis ezüst dobozt tartott a kezében. *
- Üdvözletem! Te volnál Shibata Chiharu? *kérdezte tőlem komoly, rideg hangon. Egyáltalán nem tetszett elsőre. Körbepillantottam, hátha megúszhatom valahogy ezt a beszélgetést. Ez a nagy néni még morcibbnak tűnt, mint az, akibe botlottam érkezésemkor.*
- H… hai, ta… taichou-sama - *hajoltam meg, ahogy jó kislányokhoz illik. Nem sok gyereket láttam eddig itt, talán nincs hozzászokva a kicsikhez? Meglehet. Gyorsan összekapkodtam a kagylóimat – a kavicsok a tarisznyám legalján pihentek. Aztán a kapitány-sama faggatni kezdett a kardomról. Miért csinálhatja? *
- Milyen típusú zanpakutod van, shinigami? *teljes mértékig paráztam ettől a nénitől. Tényleg félelmetes. Kardom markolatára tettem a kezem. Mizu no Shinju volt az egyetlen barátom, amióta Arata szépen faképnél hagyott nevetséges kifogással.*
- V… Víz - *válaszoltam. A néni nem volt szimpatikus, de mit tehetnék, ő a kapitányom, tehát jól kell viselkednem, különben következményekre számíthatok. Elég szigorúnak tűnik abból ítélve, ahogy a többiek fogadták. Kábé két méteres távolságot tartanak tőle, de nem mindenki.*
- Wakatta, taichou-sama - *bólintottam, hogy megértettem. Már is megtanultam az első szabályt: a kapitány szava szent és sérthetetlen, és amíg hozzám beszél, addig teljesen rá kell figyelnem. Nem lesz könnyű, mert még semmit se láttam az osztagból jóformán. Mindent meg szerettem volna nézni, de legfőképpen még játszani akartam a kagylóimmal. A kapitány néni intett, hogy kövessem. Kíváncsian eredtem a nyomába, vajon hová akart vezetni?*

Tárgy: Re: Az osztag kertje Pént. Május 02, 2014 9:58 am

A körömvirág szirma
- Chibata Chiharu lánca -

*Már első pillantásra tudhattam volna, hogy egy félénk shinigamival van dolgom. A lélekenergiája olyan fiatal és ingatagnak tűnő; nem igazán figyeltem erre. Mindenesetre lesz miről akkor legalább beszélgetnem vele. Néha már pedig nem árt az osztagom tagjaival beszélő viszonyba kerülnöm. Tény, hogy meglehetősen igyekeznek kerülni engem, de ez leginkább amiatt van, hogy nem nagyon tudják miként közeledjenek. Mi főnemesek mindig másképpen viselkedünk, tekintve, hogy állandó népszerűséget okoz a politikai hovatartozás. Arról nem is beszélve, hogy példát kell mutatnunk megannyi társunknak. Hosszasan morfondírozni kezdek, miután végre kinyögi, hogy milyen típusú is a zanpakutoja. Tekintetem egy pillanatra komorrá változik, amikor eszembe jut, hogy húgomnak, Ritsunak is víz típusú zanpakutoja van. Talán még a zanpakutojára is rámehetett szegénynek, amit teljesen meg is értek. Viszont hamar visszatérek a jelenbe, s egy hosszú ösvényre kerekedünk. Egészen pontosan az egyik idős cseresznyefát pillanthatjuk meg, alig pár perc múlva, míg csendben haladok a lány előtt. Sok szép dolog tárulhat út közben a szemei elé, majd mikor már meg is érkeztünk. A fa alatt egy míves pad fogad bennünket. Kimérten helyezkedek le rá, majd jelzem neki, hogy foglaljon helyet. A pad a kert valamennyi részére nyújt kilátást; így a tájkép szinte fantasztikusan fest. Mintha csak egy mesében lennénk, amelyet csak is számunkra írtak meg. Ekkor átnyújtom neki a díszdobozt.*
- Osztagunk szokása, hogyha a kapitány tiszti rangot ad egy shinigaminak, akkor kap hozzá valami mást is az illető. Viseld büszkén a rangodat szolgáló medált, ami belépője a szentélyünknek is. Gratulálok, Nanaseki. *Miután kinyitja az ezüst dobozt, máris egy ezüstláncon függő ezüstmedált pillanthat meg, amely osztagunk képét szimbolizálja. Egy körömvirág medál, amelynek közepén apró gyémántok találhatók. Behunyom szemem, s sóhajtok egyet.*
- Mindössze húsz darab van belőle; így nem nehéz kitalálni, hogy az osztagban húsz shinigami ér el tiszti rangot. Ezek a medálok értékesek, s jelentéssel bírnak. Vigyázz rá, legyen ez a nyaklánc a bizalmam jele, amit beléd fektetek. Aztán a későbbiekben majd még meglátjuk, hogy feljebb jutsz-e a ranglistán. *Végig nézek rajta újra, majd kezembe veszem a saját zanpakutomat; aminek jelenlétét még kioldatlan állapotában is érezni lehet már. Ölembe helyezem a kardom, s végig simítok annak díszes tokján, amelybe aranyozottan vannak felevésve különböző hiraganák. A hiraganák mind egy mondatot mondanak mindössze el: "Ahol megbújik a harag, felcsendül egy reményteli harang." Magam alakíttattam át, még néhány hete.*
- A víz típusú zanpakutoknak mindig sajátos természetük van. Habár ez minden zanpakutora elmondható, mégis a víz típusúak valamiképpen egyedibbek. Tudod miért? Egyszerűen az elemük miatt. Olyan változékonyak s egyben stabilak, akárcsak a tenger. Viszont minden cseppet értékesnek tartanak. Túlságosan emlékekhez ragadottak.. *Ekkor a lányra pillantok hirtelen. Annyi mindent elmondanék már valakinek a 0. osztagbeli kováccsal való találkozásomról, de sajnos tiltott dolog erről beszélnem. Senki nem tudhatja, hogy mégis milyen kiképzéseken mentem keresztül.*
- Valami nagy traumán lehetsz túl, ha víz típusú zanpakutod van. Viszont légy vele óvatos, nehezen kezelhetőek. *Tanácsolom az újdonsült Nanasekimnek, hogy nem árt, ha vigyáz a zanpakutojával, vagy különben el fogja ragadni. Ha jól emlékszem, Ritsunak is nehéz volt a zanpakutojával.*

Spoiler:

Tárgy: Re: Az osztag kertje Pént. Május 02, 2014 6:22 pm

*Érdeklődve követtem, s közben nézelődtem. A szép virágoskertre szájtátva bámultam, hátm ég, amikor megpillantottam a hatalmas sakurafát. Lágy szellő fújdogált körbe, ami megfodrozta a vizet, mikor áthaladtunk a hídon. Megborzongtam – könnyű beleesni arról a másik hídról, ha valaki nem figyelt.
A kapitány néni lecsüccsent egy padra, majd elővette a dobozt. Intett, hogy üljek le. Innen még szebb kilátás nyílott a környékre. Már most imádtam ezt a helyet, és szerintem Mizu no Shinjunek sem lesz ellenvetése. Nem is lehet.*
- Osztagunk szokása, hogyha a kapitány tiszti rangot ad egy shinigaminak, akkor kap hozzá valami mást is az illető. Viseld büszkén a rangodat szolgáló medált, ami belépője a szentélyünknek is. Gratulálok, Nanaseki.
- Hűha! - *Kedvem lett vona dobni egy hátast döbbenetemben, mikor a kapitány néni hangzatos szavak kíséretében átadta nekem a láncot. Egy szép körömvirág-medál volt rajta, gyémántokkal berakva. Húsz darab volt csak belőle? És nekem ad egy ilyen értékes dolgot? Rukongaiban ilyesmiről álmodni se mer a legtöbb lélek.*
- Nanaseki? - *az ujjaimon számoltam ki, hogy az hányadik, és következett az újabb meglepi. Hetedik tiszt? Ilyen gyorsan? Szentséges apuskám… félreismertem eszerint a kapitány nénit. Nagyon is kedves, de szigorúnak szigorú.*
- A… arigatou gozaimasu, Taichou-sama - *makogtam valami köszönetfélét, de sejtettem, hogy ezt szavakban nem lehet meghálálni. Nagy, barna szemeim értetlenül emeltem a kapitány nénire, mikor a víz elemű kardokról beszélt.
- A víz típusú zanpakutoknak mindig sajátos természetük van. Habár ez minden zanpakutora elmondható, mégis a víz típusúak valamiképpen egyedibbek. Tudod miért? Egyszerűen az elemük miatt. Olyan változékonyak s egyben stabilak, akárcsak a tenger. Viszont minden cseppet értékesnek tartanak. Túlságosan emlékekhez ragadottak…
- Akkor Mizu no Shinju mégúgy különleges. Ő a legjobb barátom - *feleltem büszkén. Valóban. Mizu no Shinju tökéletesen megfelelt a leírásnak jellemben, emiatt előfordult, hogy huzamosabb ideig békén hagytuk a másikat, ha harapós hangulatunkban találtuk egymást. Még mindig nehezményezte, ha előjött a vízfóbiám. Olyankor nem tudtunk összhangban dolgozni.*
- Valami nagy traumán lehetsz túl, ha víz típusú zanpakutod van. Viszont légy vele óvatos, nehezen kezelhetőek. *
- Én nem emlékszem semmi rosszra. Hacsak nem az, hogy Arata magamra hagyott egy ócska kifogással. Én is shinigami lettem. - *kedvem lett volna megtépázni a barna bozontját, csak kerüljön a kezeim közé!* - Bár annak semmi köze a vízhez. Mizu no Shinju azt mondta, az köt minket össze. Hogy belefulladtam. De ilyesmire nem emlékszem egyáltalán.
*elgondolkodtatnak a kapitány néni szavai. El nem tudtam képzelni, hogy Mizu no Shinju ellenem fordulhatna, ha nem vigyázok. Valahogy természetesnek éreztem a közelségét.*

Tárgy: Re: Az osztag kertje Hétf. Május 05, 2014 10:37 pm

A körömvirág szirma
- Chibata Chiharu lánca -

*Gyermeteg örömére valahol számítottam, valahol pedig tudom, hogy majd kinő belőle. Csak sajnálhatom, hogy a mi világunk egy ilyen lelket megannyiszor tör össze, s egy nap majd a komolyság fátyla mögé kényszeríti. Mert shinigaminak lenni nem játék, s majd egy párszor ő neki is meg kell tapasztalnia, hogy vagy felnő vagy nem éli túl. Ezért is pillantok néha a 11. osztag irányába, ahol szinte egy gyerek a kapitány. Az osztag sajátos szabályainak érdekében Miyoko joggal Kenpachi, ámbár az én szememben akkor is gyermek. S majd ha lesz alkalmam vele bezsélgetni, szeretnék neki pár dolgot elmondani. Nagyot sóhajtok és a lányra pillantok.*
- S volna itt még valami. Habár te nem olyan rég óta vagy az oasztagunk tagja, de hasznos tapasztalatokhoz juthatnál... Az osztagunk egy hajdani kapitányának a nyomára bukkantak, ezért nem sokára néhány shinigamit választok magam köré, hogy felgönyölítsük az ügyet. Számítok rá, hogy ott ott leszel. *Pillantok rá, majd a zanpakutojára téved tekintetem.* ~ Mennyire egyszerű ~ *Néha azért megfordul a fejemben, hogy bárcsak egyszerűbb zanpakutom lenne. Fuhaku Yashival nem egyszerű a dolgom, főleg, hogy két zanpu léleknek az egybeolvadása. Mindenesetre, mivel a zanpakuto az én lelkem alapján formálódott, így amúgy se lenne más, aki képes lenne forgatni. Más zanpakutoját forgatni, nos, szinte lehetetlen. Éppen ezért nézem csupán távolról az eszközt, amellyel oly szoros kapcsolatot gondol.*
- Tudod, a lélekenergiádból kiindulva még nem lehetsz képes a bankaira. Így aztán tudom, hogy a kapcsolatod a zanpakutoddal még igencsak kezdetleges. Lesz eset, amikor neked fog támadni..egy zanpakuto nem mindig a barátod. Ahhoz először le kell győznöd, hogy valóban egyenrangú félként legyél jelen. Büszke természetűek a zanpakutok, akárcsak forgatóik. *Felelem, majd a saját lélekölőmre pillantok, amellyel már volt ehhez hasonló csatám. Habár, nekem most fokozottan veszélyes a zanpakutommal hadonászni, mégis tudom, hogy ez a probléma is elmúlik majd idővel. Bólintok egyet.*
- Értem, húzd elő a kardod! *Minek után előhúzza a kardját, felé irányítom az enyémet. A markolatánál fogva az élét helyezem csak az ölébe, hogy a két zanpakuto keresztezze egymást. Hamar észre veszem, hogy a zanpakutom súlyos hatást mér az ő zanpakutojára, de ettől függetlenül kíváncsi vagyok, hogy mennyire fejlett a lány zanpakutoja. //Ha szeretnéd rezonanciával meghallhatom a zanpakutod hangját.//*
- Én léleknek születtem, így nem tudom átérezni a halálod. De ha a múlton rágódsz, akkor gyenge maradsz..shinigami. *Felelem, majd elveszem a kardom s visszateszem a helyére. Mind e közben pedig érzékelek valamit, valami különöset. Az ösztöneim, vagy talán a lélekenergia érzékelésem súgja, hogy valaki közeledik felénk.*

//Valaki egy post erejéig ír ide, azt várd meg lécci ^.^//