// A lustaság vagy a túlbuzgóság az erősebb? //

// A lustaság vagy a túlbuzgóság az erősebb? //

// A lustaság vagy a túlbuzgóság az erősebb? \\

// A lustaság vagy a túlbuzgóság az erősebb? //

// A lustaság vagy a túlbuzgóság az erősebb? //

// A lustaság vagy a túlbuzgóság az erősebb? //

// A lustaság vagy a túlbuzgóság az erősebb? \\

// A lustaság vagy a túlbuzgóság az erősebb? //

//Költözés --- Lazítás --- Ismerkedés//

Van egy olyan mélyről egyre feljebb törő érzésem, hogy a fán ülés és lazítás kifejezetten jó elfoglaltság. Főleg azután, hogyha az ember fia épp átköltözött korábbi osztagából az újba. Fene nagy cécó az egész, annyi szent. Először is rá kellett jönnöm arra, hogy az évszázadok alatt azért elég sok mindent összegyűjtöttem aminek különösebben semmi hasznát nem vettem, csupán helyfoglalásra volt és mindig csodálkoztam, hogy miért nem férek be a régi szobába. Egy kis szelektálás után sikeresen megnyugtattam a lelkem és hagytam munkát azoknak akik, majd utánam kitakarítanak. Így is elég, hogy át kellett cipelnem a cuccaimat mégsem tudok közben takarítani is, és ha még arra is hagynék időt, akkor soha nem jutottam volna át, soha nem cuccoltam volna ki és most nem ülhetnék ezen a fán. Azt hiszem, hogy ez az utolsó ok a nyomosabbik, a többi eltörpül mellette.
~ Édes istenem... - kerül az ajkaim közé egy szál cigaretta, majd a fém öngyújtó kattanását követően már élvezhetem a nikotin keserű ízét. A sóhajtásom, ami az előbbi gondolati kijelentést követte, azon egyszerű indokból hagyta el a tüdőmet, hogy a tekintetem megint másokat fürkészte.
Nem mondom, hogy gyűlölöm azt, hogy a megfigyeléseim általában ha nem is mindig, de szinte tökéletesen pontosak, viszont sokszor akaratlanul is elemezni kezdem a körülöttem lévők mozgását, gesztusait és reakcióit és ebből igyekszem valamiféle megoldást találni arra, hogy hogyan érdemes viszonyulni a bizonyos dolgokhoz. Sokan nem tudják, hogy ezeket milyen jól fel lehet használni, még abban is amit én személy szerint nem szeretek, viszont Doku igen. De ez már az ő személyes szociális problémája.
- Hoppá... - lepődök és ijedek meg egyszerre, miután a testem függőlegesbe hozása után a lábam megcsúszott és sikerült fejjel lefelé lógnom a fa ágáról. Szerencsére a kalapomat még azelőtt el tudtam kapni, hogy leesett volna, így fél kézzel azt a fejemen tartva a másikkal pedig kapálózva lengtem a fán, mint egy rossz selyemhernyó. Már épp készülnék feladni az értelmetlen kapálózást, mikor a látóterembe kerül egy fiatal hölgy. Minő szerencse, hogy ilyen remek időzítéssel rendelkezik.
- Tiszteletem, kisasszony. - intéztem felé a szavaimat és üdvözlés képen a kalapomat is megemeltem. - Ha megkérem nagyon szépen kisegítene szorult helyzetemből? Attól tartok, hogy hamarosan a fejembe torlódik az összes vér a testemből. - igyekszem segítségkérésemet megspékelni egy elfogadható és kedves mosollyal, bár kétlem, hogy egy ilyen rémes helyzetben elfogadhatóra sikeredik az a mosoly. Így más választás hiányában csak reménykedni tudok afelől, hogy a segítség nem marad el és hamarosan újra a szilárd talajon találhatom magam és nem a fa ágáról kell lefele lógnom fejjel lefelé azon morfondírozva, hogy hányan gondolnak olyan öngyilkosnak akinek még a saját életével sem sikerül végeznie.

~ Köszöntés - lazítás - ismerkedés ~

Jól emlékszem azokra a napokra, amikor még az is jó fél órámba került, míg elnavigáltam magam az osztag kertjébe. Kezdő shinigamiként még a tájékozódás is roppantul nehéz volt, főleg esetlen, fiatalabb énemnek. Azóta úgy vélem kicsit talpraesettebb személlyé váltam, és bár még mindig van olyan, hogy összeesküdnek ellenem a körülmények, azért már boldogulok a világban többé-kevésbé. Mármint az átlagemberek világában, hiszen a nemesi világban effajta "talánokat" nem engedhetek meg magamnak, olyan határozottnak és magabiztosnak kell látszanom, amennyire csak tudok, még ha valójában nem is vagyok az mindig. Számomra persze némileg kényelmesebb abban a világban élni, amelyben felnőttem, így természetes, hogy könnyebben eligazodom benne, mint ebben a másikban. Ami pedig a szó szoros értelemben vett tájékozódást illeti, azzal már ténylegesen sincs gondom, se itt az osztagban, se általánosságban véve Seireitei területén.
Ennek köszönhetően most mindenféle gikszertől mentesen eljutottam a kertig, ahol szándékaim szerint egy kicsit pihenni szerettem volna. A mai napom eddig lezajlott néhány órája meglehetősen kimerítő volt, így némileg elcsigázott állapotba kerültem a sok rohangálástól, és ezt a fáradtságot egy nyugodt, természetbeli sétával kívántam elűzni. Szerettem a nyugalmat és szükségem is volt rá, igaz nem feltétlenül a mai nap miatt. Féltestvérem felbukkanása fenekestül felforgatta a magánéletemet, és ha egyedül maradtam, mint most is, szinte azonnal az ő személye körül kezdtek el forogni a gondolataim. Okaa-sama megerősítette a létezésének lehetőségét, így immár semmi kétségem sem lehetett afelől, hogy ő az, akinek állítja magát, azonban ezt feldolgozni sokkal nehezebb volt, mint amire számítottam. Egyik pillanatról a másikra egy komplett idegenről kiderül, hogy valójában az egyik legközelebbi rokonod... nos, ezt nem könnyű elfogadni, arról nem is beszélve, hogy miféle hazugságokat kell fabrikálnom annak köszönhetően, hogy Onee-sama nem vér szerinti testvérem. Nem veszi be a gyomrom ezt a fajta viselkedést, de ha a szívem szerint cselekednék, tönkretenném vele az egész családom életét, ami még rosszabb lenne. Csak közben ezek a kompromisszumok engem felőrölnek...
Gondolatmenetemből egy segélykérő hang rántott ki, ám hiába néztem körül senki olyat nem láttam, akitől a szavak származhattak volna. Tanácstalanul forgattam a fejemet egy darabig, hogy aztán végül szikra gyúljon az agyamban, és rájöjjek, hogy fölfelé is lehet nézni. Így pillantottam meg a szerencsétlenül járt, kalapjával integető úriembert, aki szerény személyemtől várta a segítséget. A probléma csupán az volt, hogy tőlem segítséget várni olyan, mint a Grand Canyont egy lóval átugrani, egyszóval reménytelen.
- Ho-hogyne... Máris!
Válaszoltam, próbálva elhitetni vele, hogy jó kezekben van és kitalálok valami megoldást a problémájára, de azon kívül, hogy odasietek hozzá és elkezdem lefelé rángatni, jobb nem jutott az szembe. Abba bele se mertem gondolni, hogy miféle attrakciónak köszönhetően kerülhetett ebbe a testhelyzetbe, de talán jobb is volt így, Mindenesetre némi huzavonát követően egy reccsenést hallottam, a következő pillanatban pedig a földön találtam magam a másik shinigami és az őt fogva tartó faág társaságában. Számára biztos kényelmesebb volt a landolás, mint számomra, ugyanis míg ő puhára, azaz rám esett, addig nekem maradt a kemény, füves talaj :/ Most azonban, hogy már nem csak fejjel lefelé szemlélhettem meg bajtársamat, az is feltűnt, hogy őt még sosem láttam az osztagnál. Kétségtelen, hogy a memóriám nem éppen a legfényesebb, de egy ilyen különleges hajszínű férfira biztosan emlékeznék. Vagy mégsem?
- Eto... az én nevem Kagami Ritsu. Önben kit tisztelhetek, ha szabad tudnom? Azt hiszem még nem láttam Önt az osztagnál.
Szólaltam meg óvatosan, és reméltem hogy nem vette rossz néven se a módszert, amivel lehoztam a fáról, sem pedig azt, hogy máris kíváncsiskodtam vele kapcsolatban. Kissé zavarban voltam, ami azt illeti nem sok férfi esett még rám, a helyzet pedig meglehetősen kínos és kényelmetlen volt.
- Anou... megkérhetem, hogy szálljon le róla, kérem?
Érdeklődtem szemlesütve. Igyekeztem minél kedvesebb és udvariasabb hangnemet megütni, de még úgy, hogy ne legyen jellemzően arisztokrata a nyelvezet, amit használok. Sokan nem kedvelik a túl formális beszédet és én is inkább a hivatalos alkalmakra tartogattam az ilyesmit. Nem voltam az a típus, aki így jelezné a környezete számára, hogy előkelő társadalmi rétegből származik, ráadásul most nem nemesként, hanem shinigamiként vagyok itt, hiszen az egyenruhám van rajtam.

//Költözés --- Lazítás --- Ismerkedés//

Miközben fejjel lefelé élvezhettem a világ csodáit megfordult egy gondolat a fejemben, mármint ezek szerint eredeti állapotba került. A gondolat az volt, hogy vajon meddig bírnám így lógva ha esetleg a kis hölgy nem tudna segíteni, vagy nem akarna. Eléggé hányattatott lenne akkor a sorsom, de legalább a bokámat nem ütném meg, hisz tulajdonképpen annak hála lógók még mindig itt. Azt azért remélem, hogy el fogja bírni a súlyomat és esetleg nem törik el. Sok mindenem eltört már, de azt hiszem, hogy a bokatörés nem tartozik azok közé amit ki akarnék próbálni, sőt, azt sem hiszem, hogy egyáltalán létezik olyan amit ki szeretnék próbálni.
- Nagyon szépen köszönöm. - válaszolok miután felajánlotta a hölgy, hogy a segítségemre lesz ebben a feje tetejére állított helyzetben. Igazából nem arra számítottam, hogy rángatni kezd, inkább arra gondoltam, hogy levágja a fa ágát vagy valami, de hát ha ez volt neki a legkézenfekvőbb ötlet, hát akkor egye fene, hisz a lényeg úgyis az, hogy lejussak innen.
A fa ág hangos recsegése jelentette, hogy szerencsére ő hamarabb feladta, mint segítőm vagy a bokám, így újabb zuhanás várt rám, viszont puhára estem, bár az nem volt kellemes, hogy a fa fizikai kapcsolatot létesített a hátammal és nagy erőt erőátadást követő fájdalom épp nem volt ínyemre. Nem vagyok mazoista ezért semmikép sem élvezem ha fájdalmat okoznak nekem. Végső soron önző kis elmélkedésemből az alattam fekvő fiatal hölgy szavai keltettek fel.
- Mélységes elnézését kérem. - másztam le róla, majd odébb leülve leporoltam a kalapomat, ami időközben leesett a fejemről, majd vissza tettem az őt megillető helyre. - Az én nevem Takeuchi Ryounosuke, de szólítson csak Ryounak. Még újonc vagyok és a mai nap költöztem át a régi osztagomból ebbe, de úgy tűnik, hogy máris sikerült egy ellenséget szereznem a fa személyében. Azt hiszem, hogy eléggé ragaszkodó típus. - igyekeztem valamiféle mulattatót is belecsempészni a mondókámba, majd jobbomat felé nyújtottam, hogy lehetőleg ha már voltam olyan udvariatlan, hogy rá essek akkor legalább felsegítsem. Tulajdonképp csak most vettem a bátorságot, hogy megfigyeljem kivel is hozott össze a sors. Magasnak nem volt épp magas, sőt ránézésre leginkább egy porcelánbaba jutott eszembe róla, amire ügyelni kell és kitenni a vitrinbe. Hosszú haja különösebben nem lepett meg, hisz sok lány jár hosszú hajjal, az egyetlen szembetűnő dolog a nyaklánc és egy gyűrű volt. Ugyan az a szimbólum volt mindkettőn. Lehet, hogy nemes, vagy egyszerűen csak ugyan azon a helyen vette a két dolgot. Bár ha az emlékeim nem csalnak akkor a Kagami név az egyik főnemesi házhoz kapcsolódik, bár ez a hölgyemény nem viselkedik olyan hű de nagy arisztokratának, de gondolom ilyen is kell. Egy nemes aki közemberként is megállja a helyét.
- Köszönöm még egyszer, hogy kisegített. Mondja csak, ha már lehetőségem van rá megkérdezem, hogy van-e valami olyan dolog amit tudnom kell az osztaggal kapcsolatban? Vagy erre is ugyan az a jellemző, mint a többire? - igyekeztem rendezni az arcvonásaimat, hisz kicsit szétszóródtak a mély gondolkodásszünet alatt. Meg amint látom beszélgetőpartneremnek sem esett semmilyen baja, maximum egy kicsit összekoszolódott az uniformisa, de ez a legkisebb bajok közé tartozik.
- Amúgy miket szoktak itt csinálni, természetesen munkaidőn kívül? - tettem fel újabb kérdésemet, miután állóhelyzetbe tornáztam maga. Itt legalább ne kellett attól tartanom, hogy esetleg le esek, hisz ahhoz már nincs tehetségem. Természetesen jobbomat ismét a hölgy felé nyújtom, hisz mégsem járja, hogy én álldogáljak és nézzem amint ő a földön üldögél. Már csak elvből sem teszek ilyesmit.

~ Köszöntés - lazítás - ismerkedés ~

Egy-egy új arc láttán számos gondolat megfordul a fejemben. Próbálom az első benyomások alapján mindenféle beskatulyázás és előítélet nélkül elképzelni, milyen is lehet az illető és persze igyekszem - talán kissé naivan - pozitívan hozzáállni mindenkihez, még akkor is, ha ez a bizonyos első benyomás nem éppen a legkedvezőbb. Ami a szokatlan testhelyzetbe került urat illeti, elsősorban amiatt aggódtam, hogy én ne keltsek ellenérzéseket a másikban, hiszen a kifogástalan modor láttán az eszembe sem juthatott, hogy netalántán egy arrogáns, nagyképű alakot sodort az utamba a sors, épp ellenkezőleg. Talán még sosem találkoztam ilyen úriemberrel nemesi körökön kívül, már legalábbis ami modorát illeti, hiszen volt még valaki az életemben, aki legalább ennyire úriember volt... Az is eszembe jutott, hogy esetleg nem véletlen ez a viselkedés, és a fáról lepottyant férfi is nemes, de amint kiejtette a nevét, meggyőződhettem róla, hogy tévedek ezzel kapcsolatban. Sosem hallottam még a Takeuchi nevet, ha valamiben, akkor ebben teljesen biztos voltam.
- Úgy vélem a fa csupán a maga módján szerette volna jelezni, hogy máris megkedvelt, semmi rossz szándék nem volt benne. Örvendek a találkozásnak, Ryou-kun! Hívj úgy, ahogy neked jól esik!
Döntöttem a fejemet enyhén oldalra mosolyogva válaszadás közben. Segítségével néhány pillanaton belül talpra állhattam, így immár elámulhattam a kettőnk közti magasságkülönbségen is, miközben enyhén sajgó tagjaimat próbáltam érintés útján meggyógyítani. Ryou-kun kalapja különösen figyelemfelkeltő volt, bevallom enyhe irigység fogott el, amiért neki ilyen jól állt a stílusos fejfedő, olyan volt, mintha ráöntötték volna a kalapot. Hozzám nem is illenek ilyesmik, a fény ellen inkább napernyővel védekezem, és nem is cserélném le másra, szerettem azt az eleganciát, amelyet az eszköz nyújtott.
- Igazán nincs mit, én kérek elnézést a meglehetősen... primitív módszerért. - Mentegetőztem bárgyú mosolyt vágva. - Hát... ez attól függ, hogy a többi osztag alatt mit értesz. De arról biztosíthatlak, hogy nagyon oldott a hangulat az osztagban, csupa kedves és közvetlen ember alkotja a vezetőséget, Maya-chan taichounak pedig van egy tündéri kislánya is.
Lelkendeztem a fiúnak csillogó szemekkel, bár igazság szerint nem voltam benne biztos, hogy ezt szerette-e a volna tudni, vagy valami másra célzott. Mindenesetre nagyon boldog voltam, hogy a sanbantaiban szolgálhatok, úgy éreztem hogy soha nem szeretném elhagyni ezt az osztagot, amíg a Maya-chan a kapitány. A többi taichou-sanban mind van valami félelmetes... na jó, nem mindben, de sokukban igen, és bár tisztában vagyok vele, hogy semmi okom tartani a többi kapitánytól, mégis kényelmetlenül érzem magam egyik-másik közelében.
- Anou... ha nem veszed tolakodásnak, megkérdezhetem, hogy melyik osztagban szolgáltál eddig, és hogy miért döntöttél úgy, hogy váltasz? Ugye nem... valami bajba keveredtél?
Kérdeztem félénken, és csak ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy hoppá, Ryou-kun tartja a formális hangnemet, én pedig abban a pillanatban elhagytam, amikor felajánlotta, hogy becézhetem. Arcomon azon nyomban halvány pír jelent meg zavaromban, és elszégyelltem magam a tiszteletlenségemért, ugyanakkor valamiért ahhoz sem tudtam összeszedni a bátorságom, hogy bocsánatot kérjek. Hétköznapi környezetben annyira figyelmetlen tudok lenni néha, nem összpontosítok annyira a viselkedésemre, mint máskor, csak a tudatalatti mozdulataimba ivódott bele az illő viselkedés.
- Hm... az az igazság, hogy egy ideje én nem igazán tudok részt venni az osztag közösségépítő programjain, elfoglalt vagyok akkor is, ha nem a shinigami egyenruhámat viselem. De régebben a hadnagy-chan mindenféle szórakoztató játékot kitalált, és a kapitány sem utasít vissza, ha beszélgetni akarsz vele.
Igyekeztem válaszolni a kérdésére a legjobb tudásom szerint, sajnos a kötelességeim miatt már szinte csak a szolgálati időmet töltöm az osztagban, így nem tudom megmondani, hogy mi is várhat Ryou-kunra a munkaidő után, hiába szerettem volna valami konkrétat mondani.
- Mit szólnál hozzá, ha sétálnánk egy kicsit? Te is szereted a természetet ugye, Ryou-kun?
Invitáltam meg a másik shinigamit mosolyogva, és ha beleegyezik, akkor máris elindulhatunk a kőzúzalékkal felszórt kijelölt utakon, vagy éppen el is kerülhetjük őket, ha ő úgy akarja, elvégre itt nincs Fűre lépni tilos! tábla.

//Költözés --- Lazítás --- Ismerkedés//

Miután már mind a ketten két lábon álldogáltunk feltűnt, hogy elég nagy a kettőnk közti magasságkülönbség. Igaz, hogy ez nem is csoda az én magasságom mellett, hisz az biztos, hogy nem tartozom a törpék kategóriájába, de még az óriásokéba sem. Ez inkább az a kellemes közepesnek mondható, azt hiszem.
- Ugyan már. Én annak örülök, hogy lekerültem onnan, az már nem is érdekel, hogy ez hogyan történt. De neked ugye nem esett bajod? - váltottam én is tegeződésbe, hisz az igaz, hogy illet volna tartanom a magázó beszédmódot, de amellett, hogy ő rögvest közvetlenül beszélt velem, már képtelen voltam. Azért remélem, hogy nem fog ezért túlságosan megharagudni rám. Ha pedig igen, akkor a nyakamat fogják szedni, bár eddig nem igazán olyannak ismertem meg, hogy ez valóban bekövetkezne, de ki tudja, hogy mit hoz a holnap?
- Eddig az első osztagban szolgáltam pár száz évet. Eljönni pedig azért jöttem el, mert úgy éreztem, hogy nem épp az én világom a taktikai dolgok, az bizonyos, hogy ragadt rám valami az évek során, de nem hiszem, hogy elegendő lenne a boldogsághoz. - válaszoltam nevetve, hisz elég fura elképzelésnek tartom, hogy rólam bárki is azt képzelje, hogy valami baj vagy botrányos ügy keretében kellett elhagynom a korábbi osztagomat. Szerencsére az, hogy nem kedvelem a harcokat igazán jó inspiráció volt arra, hogy a konfliktusokat is igyekezzem elkerülni. Nem azt mondom, hogy nem kaptam pofonokat az élettől és másoktól, de relatíve sokkal kevesebbet, mint mondjuk egy 11. osztagos, már csak abból kiindulva, hogy lételemük a harc.
- És nem, nem kerültem semmi bajba. Nem vagyok az a nagy harcolós típus. Sőt kifejezetten gyűlölöm is a harcokat meg az ellenségeskedést. Hippi éppenséggel nem vagyok, hisz amikor szükséges akkor harcolok, de máskor igyekszem kerülni a bajt és remélhetőleg az is kerül engem. - válaszoltam az utolsó kérdésére is a költözésemmel kapcsolatban. Bizony nem könnyű egy vándor élete, még ha csak két számmal nagyobb osztagba is vándorolt.
- Ezt jó tudni. Legalább van valami támpontom. Amúgy hogy-hogy ennyire elfoglalt vagy? Talán valami részmunkaidős állás, vagy mi? - kerül rám az érdeklődés sora. Elég fura, hogy egy ilyen fiatal lány ilyen elfoglalt. Igaz, hogy shinigamiknál a fiatalság relatív dolog, mert a kinézet és a valódi életév között elég nagy különbség van, erre kiváló példa vagyok én. De nincs az az isten, hogy én megkérdezzem a kis hölgytől, hogy hány éves. Ekkora tiszteletlenség azért mégsem járja, pláne azok után ahogy eddig társalogtam vele.
- Hát, hogy ha van egy kis szabadidőd, amit egy újoncra fordítasz, akkor benne vagyok a sétában, Ritsu-chan. - mosolyogtam, majd természetesen előzékenyen előre engedve a hölgyet megkezdhettük a kertben a sétát. Tulajdonképp csak most tűnt fel, hogy van kőzúzalékos út is kialakítva. Úgy tűnik, hogy a fene nagy megfigyelőképességem is hibázhat legalább egyszer. De amíg csak ez az egy alkalom van addig semmi gond sincs.
- Tudsz még mesélni nekem valamit a taichouról? nem másért, csak kíváncsi vagyok arra, hogy mire is számíthatok, hogyha összefutok vele valahol. Vagy esetleg ha meglátogatom őt az irodájában. - vakartam meg a tarkómat, hisz nehéz bevallani de valahol mélyen belül kicsit féltem. Tartottam attól, hogy vajon milyen lehet a taichou, hisz mindenik más és más. Ritsu-chan korábbi megjegyzéséből ítélve nem is olyan rossz, de azért jobbnak éreztem rákérdezni, csak hogy minden kérdés tisztázódjon.

~ Köszöntés - lazítás - ismerkedés ~

Szerencsére úgy tűnt, hogy figyelmetlenségemből nem származik semmi hátrányom, mivel Ryou-kun is elhagyta a maga formális nyelvezetét, alkalmazkodva a beszélgetőpartneréhez, azaz hozzám. Tisztában vagyok vele, hogy sokak számára zavaró tud lenni a közvetlenségem, legyen az szándékos vagy véletlen, éppen ezért örültem neki, hogy a férfi nem akadt fenn a modortalanságomon, melyért apám egészen biztosan a kezemre csapna. Lehet, hogy sokat aggódom, de azért foglalkoztatott, hogy csupán udvariasságból nem reagált vagy tényleg nem sértette, hogy ilyen kötetlen beszédstílussal illettem ismeretségünk fiatal mivolta ellenére. Néha olyan jó lenne, ha belelátnék mások fejébe, nagyban megkönnyítené az életemet, ha nem kéne a másik cselekedetinek motivációján töprengenem.
- Ah, igen, jól vagyok ^^ Keményebb fából faragtak, mint azt sokan gondolnák, régen az Akadémián még előnyt is tudtam kovácsolni a testalkatomból. Kicsi voltam, de gyors és technikás, könnyen alábecsülték a képességeimet.
Magyaráztam nagy büszkén a régi szép időket, amikor még gondtalan napjaimat töltöttem Seireiteiben. Mindig is kisebb voltam az átlagnál, akár törékenynek is nevezhetik az alkatom, de ez nem azért van, mert nagyon odafigyelek a súlyomra, egyszerűen ilyen génekkel születtem. Legalább ebben a tekintetben szerencsésnek nevezhetem magam, ha már mostanában szeretnek a hullámok összecsapni a fejem felett.
- G-Gomen, udvariatlan volt tőlem ezt feltételezni Az 1. osztagban milyen? Úgy értem, sokat járnak arrafelé a kapitányok, szóval biztos izgalmas meg minden... És izé... hipmicsoda? o.O
Vágtam hozzá szegényhez az összefüggéstelen kérdéshalmazomat, miközben össze-vissza gesztikuláltam. Nem szoktam ennyire szétszórt lenni T_T De megértem a fiút, én sem szeretek harcolni, sokkal inkább hiszek a szavak erejében, még ha azok most azon is vannak, hogy cserbenhagyjanak. Az erőszaknak minden esetben az utolsó megoldásnak kell lennie, amíg van más kiút is, addig meg kell próbálni békés úton rendezni a konfliktusokat. Már csak azért is vagyok ezen a véleményen, mert nem vagyok valami magabiztos a harctudásomat illetően, még manapság is könnyen kicsúszik a kezemből a zanpakutoum irányítása. Nagyon nehéz kezelni Kaminamit, hiába könnyíti meg mindenfélével a dolgomat, hiába segít ott, ahol csak tud.
- Hát, az az igazság, hogy a Gotei 13-ban végzett szolgálatom jelenti számomra a másodállást, hogy úgy fogalmazzak. Itt csupán egy jelentéktelen kis 5. tiszt vagyok, de máshol sokkal súlyosabb felelősség nehezedik a vállamra.
Válaszoltam kicsit bizonytalanul, lévén próbáltam úgy megfogalmazni a mondandómat, hogy abból ne derüljön ki, hogy ki is vagyok valójában. Még mindig igyekeztem nem hirdetni a társadalomban elfoglalt pozíciómat, bár van egy olyan érzésem, hogy a komplett osztag tudja már enélkül is ^^" Viszont amikor ezt az uniformist viselem, akkor én csak egy shinigami vagyok a sok közül, nincs szükségem se kivételes bánásmódra, sem pedig az eseteges negatív hozzáállásra, amit egyesekből kivált egy nemes látványa. Főleg mivel rám nem igazak azok a sztereotípiák, amiket az arisztokratákra ráaggatnak.
- Maya-chan taichou nagyon kedves, barátságos és gondoskodó kapitány, a szemében az osztag minden tagja egyformán fontos. Olyan, mintha ő lenne az anya, mi pedig a gyerekei. Nem is érdemes rá úgy gondolni, mint egy felettesre.
Hangzott az újabb feleletem, miközben befejeztük az egy helyben álldogálást, és hozzáláttunk a kert körüli sétához. Kedvem támadt dúdolgatni, így rá is zendítettem valami kellemes kis dallamra, miközben mélyeket lélegezve magamba szívtam a friss levegőt. Akárcsak a birtok kertjében, itt is imádtam csak úgy sétálgatni, figyelni a természetet, hallgatni a madarak csivitelését. Ez a békés, nyugodt környezet segített nekem a leginkább pihenni, lazítani, az elfoglalt hétköznapokban.
- Olyan szép ez a hely *.* Jobb osztagot nem is választhattál volna, Ryou-kun, itt biztos nem fogod magad idegennek érezni De amúgy miért a sanbantaiba jelentkeztél, ha szabad tudnom?
Kérdeztem észbe kapva, hiszen az egy dolog, hogy én jól elvagyok, de itt én most egyfajta idegenvezető vagyok, szóval kötelességem volt "szórakoztatni" a "vendégemet." Csakhogy amíg én az út belső felén haladtam, szavaimat pedig a férfi felé fordulva intéztem hozzá, addig nem volt alkalmam felfedezni, hogy belóg a sétány fölé egy igen alacsonyan lógó faág, ami figyelmetlenségemből adódóan igen kellemetlen élményben részesített amikor az találkozott a fejemmel, miközben én éppen visszafordultam. A váratlanul felbukkanó ág nem csak halálra ijesztett, de még meg is csípett, így fájdalmamat hangosan kinyilvánítva hőköltem hátra, miközben az arcomhoz kaptam a kezemet. Úgy tűnik ma minden tereptárgy ellenem dolgozik T_T

//Költözés --- Lazítás --- Ismerkedés//