[Alapok - Saizensen edzés]
A tökéletes vágás

A terem zajos, lábak, kezek, kardok suhognak. Kék akár az ég, minden mozdulat. A szem a fül élesebb, mint a kard, a szív gyorsabb, mint a gondolat. Döng vagy toppan, csusszan, zizzen, a föld. Régen minden nap így kezdődött, már kora hajnalban. A nap még álmosan kukucskált, csak fél szemmel, de addigra már karddal a kezében járt. Még érződött a reggeli tea illata, rezgett még a belső figyelem halk éneke a mellkasokban. Az kinn volt a szabadban, ez benn a föld alatt. A kabócákért kár, a kakukk is hiányzik, ahogy a fa is, amin ülni szokott. De ugyan az, csak a díszlet más. Jó is az, mikor belépsz a terembe, lefoszlik rólad minden gondod. Kinn hagyod a múltat, a félelemet, a fájdalmat, csak a küzdelem jöhet be. Nem számít a harcnak milyen a természete. Az sem, előtte hogyan viselkedett másokkal, amikor belépett, varázsütésre megváltozott. Most sem alakult ez másként. Raiden szerette a rendszert. Minden reggelt így kezdett, hacsak nem jött közbe valami fontos teendő, vagy parancs. Haját szorosan összekötötte, fém kapcsokat kellett hozzá alkalmaznia, mert ha elönti a küzdőszellem, bármi más kudarcot vallana cinóber sörényének megzabolázására. Pár pimasz piros csík így is a szemei előtt ficergett. Új társai közül a legtöbbet nem ismerte, nem is nagyon tudta miképpen fog zajlani maga az edzés. Amikor Ő tartotta: felsorakozás, meghajlás, formagyakorlatok, aztán lehet egymással tusakodni, míg mindenkinek térdig lóg a nyelve. Tökéletes eszköz arra, hogy testünket karban tartsunk, lelkünk megkönnyebbüljön, kiereszteni a gőzt, kifáradni kicsit. El lehet simítani az ellentéteket, megmutathatjuk másoknak mit tudunk és mit nem. Az elmének is jót tesz. Nyugalom és türelem követi a gyakorlatokat. Raiden önmagát azok közé sorolta, akik jobban értenek a kardhoz, de sosem telt el nagyképűséggel. A víváshoz mindig is egyfajta pátoszos alázattal fordult. Majd befutottak azok akikre még vártak. Yuusuke megnyitotta az edzést, könnyedebben mint várta. Tetszett Neki a felhajtás és a cikornya hiánya. Minek is az? Bólintott is a mondókára. Ők lesznek az él a pengén. A Saizensen az ék, ami beleveri az ellenségbe az elsőt, utána jöhet a kalapács, ami tágítja és a kar, ami megforgatja. Ezért is jól kell kifenni, nem lehet benne csorba. A hibátlanság áhítása a művészi természet alapja, ezért minden harcosnak azzá kell válni. Gondolkodni, kérdezni, akarni, tenni kell. Anélkül nem megy. Mikor meghallotta a feladatot, mit a többieknek kiosztott, egy kissé mosolygott. Makase alapvetően megkövetelte tőle a kétkezes harcmodort. A műanyag táblákra is úgy írt a feladat ismertetésekor a Juunibantaiban, hogy egyik kézzel az egyik táblára, a másikkal a másikra. Nem győztek jegyzetelni a tisztek. Ez nem fog gondot okozni, de az ismétlés sosem hiába való. Számára azonban mást tartogatott az első alkalom, hamarosan meg kellett lepődnie, mert Yuu neki külön feladatot rótt ki. Figyelmesen leste a bemutatót, minden apró mozdulatot megfigyelt. A csuklón az izmok mozdulásától a ruha ujjának libbenéséig.
- Hmm, látványos.- ismerte el, ahogy a bábú, kis késéssel két felé eldőlt. Raident már régóta foglalkoztatta a tiszta vágás, a Nadegiri. Csupán még senkit nem talált, aki egyszer is megmutatta volna neki, hogyan is kell csinálni. Magától, pedig sokkal lassabban sajátíthatja el, mert alapvetően az Ő fegyvere nem igazán a kard, shikaiban és bankaiban is teljesen más formát vett fel a lélekölője. A bot forgatása más elgondolást igényelt, mint a kard, hisz annak nincs éle. Az iker ton-kardok, meg a forgástól, fordulástól, a távolságtól válnak veszélyessé. Egy katanának megvan a zónája, és ha azon belülre kerül, ő nyert, mert az nem belharci fegyver, az ő alkar hosszú kardjai viszont igen. Arra való hogy csonkoljon, inakat, meg ereket, lágy szöveteket szakítson fel. A kard, más lapra tartozik. A pontos hárítások és támadások rendje a megfelelő időzítésről és a kard érzékeléséről szól. Nem lehet túl kemény, mert a másik elüti és nem ér vissza időben. Se túl lágy, mert akkor beszakad, és bejön a vágás. Ha kardot használ, a legjobb, ha már ahogy kirántja, elintézi az ellent, vagy egyetlen vágásból megöli. Ezért nem annyira kedvelte a hagyományos kardot, nagyon nehéz vele, nem ölni. Raiden legtöbbször az ellenfél fogjelelejtéséért, lefogásáért, semlegesítéséért harcolt, szinte sosem azért, hogy megölje. A valódi gyilkos szándék hiányzott a mozdulataiból. Ezt a technikát, tehát csak majd akkor veheti elő, ha valóban egyszer és mindenkorra, visszavonhatatlanul ki akar nyírni valakit. Ez komollyá tette. A szemeiben némi sötét árnyék bujkált, hasonló ahhoz, mint amikor nem is olyan rég Rukongai-ban találkoztak. A technikában talán nem is az lesz számára a nehéz, hogy kivitelezze, koncentráljon és pontos legyen, hanem, hogy megbarátkozzon azzal a tudattal, hogy ezt a képességet, kizárólag gyilkolásra lehet felhasználni. Makasénak persze tetszett. Még nem is ért hozzá, de már is érezte a bizsergést. A sayan belül pattogott a feszültség, mint egy rossz konnektorban. Raiden kicsit szusszant, lenyugtatta magát. Addig sosem ért a fegyveréhez, amíg nem tudott higgadtan cselekedni. Kicsit bosszantotta lélekölőjének gonosz természete és a vonzódása mindenhez, amivel lehet pusztítani és szenvedést okozni másoknak. Sokszor kérdezte magától, hogy ugyan mivel érdemelte ki, ezt a bad ass kardot? De amikor kellett, mindig ott volt és pusztító erejét, ha szabadon engedte, egyesült vele, a hatás sosem maradt el. Az irányításához meg kellett találnia azt az érzést, amiért képes ölni. Hát ez elég nehéz kérdés Raidennél. Pár pillanat múlva megtalálta, de keserű és hideg kellemetlen érzés fogta el. A gyakorláshoz felidézte Yuu sōsui mozdulatait, szinte filmként pergett le előtte, aztán koncentrált. Haragos sötétkék-fekete kisugárzása hűen kardja nevéhez, mint valami átkos viharfelhő úgy gomolygott körülötte. Figyelt a lélegzés megfelelő ritmusára, és a mozdulat tőle telhető legpontosabb kivitelezésére, aztán lesújtott az első ép bábúra. A hatás: szegény bábú meghalt ^^. De nagyon... csak épp tiszta szép, kontúros vágás helyett, egy úgy féltenyér vastag kormosan megpörkölődött szálkás hasadék díszelgett ott. Nem is vágta ketté teljesen, de pár másodperc múlva elengedtek azok a rostok, amik összetartották és döngve elterültek a földön.
- Élvezed mi?... Ne szivass...! >.<- morgott rá a kardjára. Szinte a fülébe hallotta a gonosz nevetést. Ha rombolásról van szó, azt bezzeg imádja, de kontrollálni, egyáltalán nem könnyű. A gond főleg abból adódott, hogy Makase ízzé-porrá szerette volna hamvasztani azokat a "szerencsétlen" bábukat, az ex kapitány, meg maximalistán, szép egyenes vonalban csak kettészelni. Szóval volt min javítani. Újra meg újra meghaltak a bábuk, azzal nem volt gond, csak nem úgy, ahogy a feladatban szerepelt. Mindkét karjával egyformán ügyesen végre tudta hajtani a feladatot, csak a zanpaktouja kezdte ki a türelmét, mint mindig. Jó fél óráig türelmesen viselte a rakoncátlan rosszalkodását, de aztán csak-csak felhúzta magát. Mert ez a galád belső démon mindig túllőtt a célon. Amikor pedig Raiden szeme tikkel a haragtól, körülötte lebegnek a pici fém tárgyak, meg apró villámok cikáznak körülötte, akkor lehet tudni, hogy morcos, ilyenkor nem tanácsos a közelébe menni. De tudta, a harag közelebb hozta a sötétebb énjéhez, próbálta úgy irányítani, hogy az egy vékony pengévé manifesztálódjon. Nem is penge inkább hajszál. A dolog kezdett beválni, szép lassan letisztulni. Az óra végére, már nem voltak körülötte fölösleges fenomének és a vágás egyre letisztultabb lett, ahogy a dühöt célzottan tudta irányítani. Egy igazi, de arctalan ellenfelet képzelt el, azt, aki mindent romba dönthet, ami számára fontos, és minden alkalommal bele kellett élnie magát abba, hogy véget vet az életének. Ha kizökkent, vagy hagyta, hogy a kardja önfejűen romboljon, a tisztaság elmaradt. Nem is testileg, hanem mentálisan fáradt el az edzés végére. Nem beszélt, nem morgott, nem bosszankodott, csak csendesen tette a dolgát. Jól leizzadt, de egyben le is tisztult, csendesen kidühöngtem magát. Az utolsó tíz percben pedig majd tökéletes, csodás, vonalzóegyenes suhintásokat hajtott végre. Nehezen vallotta be, de még élvezte is. Mindig is kedvelte a hatalommal párosuló mámort, de félt is tőle. Ezen félelem okozta gátakat kellett leküzdenie. Most már legalább attól nem kellett tartania, ha egyszer tényleg meg kell ölnie valakit, nem lesz képes rá. Képességeit tekintve, a tudása megvolt eddig is hozzá, csak mentálisan ódzkodott tőle. Mert visszafordítatlan, végleges, soha többet nem lehet visszacsinálni és azzal kellene majd együtt élnie, hogy gyilkos. Ez nem nagyon fért össze Raiden idealizmusával, de most már beleégett. Elfogadta, hogy ha komolyra fordul a dolog, fel kell áldoznia a tisztaságát másokért, be kell majd mocskolódnia. Lehet lesz olyan helyzet, amikor egyszerűen nincs kibúvó és neki akkor is tennie kell majd a kötelességét, és nem fogja jobban érezni magát attól, hogy tudja ezzel talán másokat ment meg. De most már, megbirkózik vele. Ha ölnie kell, ölni fog, de így... a Nadegirivel, legalább nem fog sokat szenvedni. Néha, csak ennyit tehetünk másokért.

Az edzőterem csöndes, a reggel épp csak pirkad. Itt a föld alatt, ugyan könnyen el lehet veszteni az időérzéket, de a berögződött szokások, sem tűnnek el könnyem. Raiden ilyenkor, hajnaltájt szeret gyakorolni. Kutyát sem zavarja, és egyedül, jobban tud koncentrálni. Nem piszkálja senki jelenléte. A nemrégiben tanult új technika egyébként is megkívánta, hogy tökéletesítse. De már megszokta, hogy nem Makase-val, hanem magával kezdi a gyakorlást.
Egy kis nyújtás, erősítés, lazító mozdulatok. A reggeli tea után üdítően hat rá, s majd később, mikor szinte égetően forró vízzel letusol, már teljesen fel lesz töltve. Onnantól, úgy két napig le sem lehet lőni. A költözködés egyébként is belerondított szépen kidolgozott napirendjébe. Be kell pótolnia a kimaradást. A Nadegirit pedig csiszolni kell. Közel sem volt az még olyan szép, mint ahogy azt magától elvárta volna. Bár, Ő a harcművészetek terén maximalista. Mindig magasra tette a mércét. Ha valamibe belevágott, akkor azt igazán jól akarta csinálni. Nekilátott hát a bemelegítő gyakorlatoknak, hogy lecsendesítse az elméjét, ráhangolódjon a harc szellemiségére. No meg, újra szembe kellett mennie az ölés ellen tiltakozó erkölcsi hanggal. Ezek a normák, szilárd falakként láncolták le a lelkét, tartották kordában. Ilyen értékek nélkül, biztosan nem az lenne, aki. Nem bosszankodott amiatt, hogy valakit csak megsebezni, harcképtelenné tenni, sokkal nehezebb, mint egyszerűen eltörni a nyakát, beszakítani a mellkasát, leszúrni, levágni, elintézni, mint valami káros állatot. Némileg büszkeséggel töltötte el, hogy számára az élet minden formájának, legyen az akármilyen, súlyos értéke van. Minden alkalommal gondosan mérlegelte, hogy az ellenfélnek milyen reakcióválaszt adjon. Sosem felejtkezett meg arról, hogy végérvényben Ő sem hibátlan. De még mennyire, hogy nem az és mikor másokról dönt, az ne ítélet legyen. Tartózkodott attól, hogy másokat megbecsüljön érdemeik alapján. Ez olyan bonyolult és kiterjedt feladat, amire még csak véletlenül se vállalkozna. Amikor elkezdte a harc gyakorlását, azért tette, hogy ne kelljen megölnie senkit. Még mindig hitte a lelke mélyén, hogy bárki megmenekülhet, még ha Ő maga nem is képes rá hogy megmentse.
Azt vette észre, hogy saját magától, senkit nem menthet meg, csak ha az illető is akarja. Elfogadja a segítséget, megfontolja a tanácsokat. De legelőször, mindig magában kereste a hibákat. Azt az eszmét vallotta, hogy minden belülről nő kifelé. A világ is, úgy változik, ahogy Ő megéli. Ezért kell minden reggel, a harcban tökéletesedni. Mert míg lélegzik és létezik, ez véget nem érő folyamat. A tökéletességet elérni nem lehet, csak közeledni hozzá. Minél ügyesebb valaki, annál nehezebb lefaragni a hibákról. A test ezért az első. Annak a hibái a legfeltűnőbbek. Azt azonnal észreveszi, ha gyakorlás közben, nem ott van a kéz, a láb ahol kellene lennie. El is hozta szokásos gyakorló bábúját. Különleges anyaga miatt, egyáltalán nem hatott rá az ütések ereje. Így mindig kellemesen kimelegedett mire a gyakorlatsor végére ért. Aztán jöhetett az a rakoncátlan lélekölő. Makase mindig képes volt kihívások elé állítani. Csöndes suttogásai, gúnyos megjegyzései és kegyetlen kritikái, folyton próbára tették a türelmét. Azt nehezen tudta megmondani, hogy az idő változásával Ő morzsolódik majd fel előbb és enged neki, vagy fordítva történik. Úgy sejtette, a kettő egyszerre történik. Ezen a bábún nyugodt lélekkel gyakorolhatta új tudását, kutya baja nem lett tőle. Egy fehér krétacsíkot húzott rajta végig, azon figyelte meg mennyire pontos. Egészen belefeledkezett a gyakorlatba. Teljesen átszellemült. Nem igazán érzékelte az idő folyását. Csapás csapást követett, nem számolta mennyit végzett el. Addig kell valamit javítani, míg lehet. Mindig annyit gyakorolt, amennyiről úgy érezte, hogy na most elég lesz ennyi. Ez néha órák, néha csak fél, néha az egész napot igénybe vette. Csak perifériás látásával vette észre, ahogy Yuu lépett be az ajtón. Még nem lehet késő. Az időt, nagyjából azzal tudta mérni, mennyire fáradt ki. Még nem érezte, hogy igazán dolgozott volna.
- Ohayo gozaimasu, Yuusuke!- köszönt neki.
- Nem gondoltam, hogy van bárki más rajtam kívül, aki ilyen korai pacsirta. - állt meg a mozdulatban egy pillanatra, majd kihúzta magát és kissé meghajolt a társa felé. Butaság lett volna megkérdezni, hogy vajon mi járatban. Nyilván azért jön le valaki egy edzőterembe, hogy gyakoroljon, vagy kieressze a gőzt, vagy mert épp itt reméli megtalálni a nyugalmat. De érdeklődve fordult a férfi felé, egyáltalán nem nézte ki belőle, hogy ilyen koránkelős típus. Lehet, le sem feküdt, vagy olyan régen él idelenn, hogy Ő már teljesen elvesztette az időérzékét.

Az új jövevény fáradt szemei, elárulják, hogy vagy nem aludt eleget, vagy le sem feküdt. Persze Raiden nem tette szóvá ezt neki, hiszen az felérne egy sértéssel és nemcsak, hogy kötelessége volt némi tisztelettel viseltetnie feljebbvalója iránt, hanem úgy vélte, nincs is joga ilyesmikbe beleszólni. Yuu-san nagy gyerek, tudja mikor akar aludni és mikor nem. De nemsoká ki is derül, hogy bizony a kissé táskás szemek okozója az ágy. Igen gonosz darab lehet, ha csak úgy kiveti magából a gazdáját. Persze azon se lepődne meg a tudós, ha Yuut a gondolatai nem hagyták volna aludni, vagy a vállára nehezedő felelősség, ez régebben vele is gyakran előfordult. Még mostanra se nőtte ki teljesen. Nehéz vezetőnek lenni és másokért felelni. Majd Yuusuke érdeklődni kezdett, a gyakorlat progressziójáról. Raiden kicsit ingatta a fejét, mérlegelte mit is mondjon erre. Nem szokása se nagyképű sem önkorbácsoló lenni, bár az utóbbira inkább hajlamos. Arca tűnődő kifejezést öltött, az ég felé nézett.
- Fogjuk rá. -válaszolt végül diplomatikusan.
- Még van mit javítani...- tette hozzá, csak a becsület kedvéért.
Megállt, visszacsúsztatta a fekete saya-ba a kardját. Érdeklődve figyelte társa nyújtózkodásait. Elég hajlékony. Persze, ezen nem nagyon lepődött meg. Ami azt illeti, első ránézésre, feltéve, hogy valaki nem érzi a lélek erejét, Sierashi Yuusuke törékenynek tűnhetett. A ruha, ahogy mondják ápol és eltakar, de ebben az esetben is érvényesül a más, mint aminek látszik törvénye. Az Ő életükben egyáltalán nem számított a forma. Ránézésre, mindegy mennyire tűnt erősnek valaki. A lényeg, mit hordoz a szívében. Sok mindent nem tudott Yuusukéról, de abban biztos volt, hogy bátor fickó. Harcos szíve van. Ennyit kellett róla tudnia, minden más csak álarc. A laza könnyedség, ahogy végigviszi a mozdulatot, azonnal elárulja, hogy bizony igen gyakorlott nem csak a kard, hanem egyébként a közelharci alkalmazások terén is. Ez azonnal felvillanyozta. Ezek szerint a későbbiekben, majd elleshet olyan tudást is, ami nem kifejezetten a másik eliminálására fog irányulni. Ezzel a gondolattal, mintha egy nagy kő esett volna le a szívéről.
Kíváncsi természete miatt, kissé feszengett. Elég sok kérdés bujkált benne. De már jó ideje szolgált és belé ivódott a hierarchiai rend tisztelte. Hozzá szokott, hogy csakúgy magától nem szokás megszólítani valakit, aki rangban feljebb áll. Eddig ez egyáltalán nem jelentett köztük gondot és pár pillanatnyi feleszmélés után, el is hessegette ezeket a berögözött eszméket. Ami Őt illeti, hajlékonyságba nem volt gond. Bár talán egy tudósból ezt néznék ki a legkevésbé, de kétkezes harcstílusa megkívánta tőle, hogy nagyon laza legyen. Igaz, kész kínszenvedés volt ezt az állapotot elérni. Főleg Makase oktatta rá, szüksége volt rá a ton-kardok forgatásához, hiszen annak alapja a fegyvertelen harc. Bizony azok a nyújtások olyan fájdalmakkal járnak, olyan helyen, ahová egy férfi a legkevésbé kívánná, de meglett az eredménye. Ügyességben elég jó helyet ért el Seireitei harcosai között. De egyben piszkálta a gondolatait a tanulás.
- Gondolom, a bábuk brutális meggyilkolásában már nem sok új élménnyel találkozol...- vezette be ravaszul kis gondolatát Raiden. Igaz, némileg vakmerőnek gondolja ezt a burkolt meginvitálást egy kis páros gyakorlatra, de úgy vélte, ha nem adja meg a bizalmat, hogy is nevezhetné mesterének Yuut. Márpedig akárhogy is vesszük, amikor elfogadta a csatlakozást, mint az Ő tenshije, akaratlanul is azzá vált, legyen akármilyen kicsit is az általa megkívánt előzékeny udvariasság. Bár kedvelte a közvetlenséget, őszintébb tudott lenni, nem kellett gondolkoznia a szavain.
- Szóval, ha nem törsz össze annyira, hogy hetekig fel kell függesztenem a kutatásaim, állok rendelkezésedre ^^. - Vigyorog Raiden, miközben hátra kulcsolta a kezét, ezzel is jelezve, hogy nem fenyegető szándékkal beszél, csupán lelkesedés süt belőle. Meg aztán, két harcos mindig kapható egy kis értelmetlen harcolásra, mert miért ne alapon. Rá fért, hogy újra mérlegre tegye önmagát. Sosem másokhoz képest nézte a fejlődést, hanem magához képest. Nem irigyelte mások erejét soha. Meg egyébként is szerette volna kicsit jobban megismerni Yuusukét és erre a legjobb módszer a harc. Még ha nincs is tétje és oka.