Edzőterem

Tárgy: Re: Edzőterem Kedd Szept. 28, 2010 7:40 pm

[Mester a Tanítvány ellen - avagy az ostábla átka]

Valóban remekül szórakozom a lányon, de ezt a világért sem mondanám el Neki! Kirohanását látva megadóan felemelem kezeimet, így mutatván ártatlanságomat a helyzettel kapcsolatban. Úgy tűnik, hiába akarok bármit is a fejébe verni, csak felejt és felejt. Olyan könnyedén ki tudtam billenteni a koncentrációjából, mintha nem is lett volna olyanja. Hiába próbálta kiüríteni elméjét, s csak a küzdelem összpontosítani, ez jól láthatóan nem sikerült teljesen. A második résszel azonban nem értek egyet, megfelelő lélekenergiával a fizikai erő is többszörösére növelhető, így valószínűleg tényleg képes lesz olyan gyorsan mozogni alapszinten, mint Én most. Persze a shunpóval fel sem veheti majd a versenyt, ám ott van a teleportálás, amely körülbelül ugyanilyen képességgel ruházza fel. Nem megszokott Tőle az effajta negatív hozzáállás, ezen még csiszolnom kellesz. :/ Rúgásaim elől búgócsiga módjára pörögve tér ki, s legnagyobb meglepetésemre sikerrel veszi az akadályt. Csodálkozva védekezem visszatámadása ellen és épp, amikor az orrom eltörésével megbízott tenyeret lököm félre, olyan érzés cikázik át a testemen, amelyet egyetlen férfi ellenfelemnek se kívánnék. Szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik. Nagy arcoskodásom közepette megfeledkeztem a mókusok főtörvényéről, s elfelejtettem védeni a makkot. Ennek köszönhetően a kíntól görnyedezve próbálom összeszedni magam, ami nem megy egyszerűen. Nem kímélt, ebben biztos vagyok, heréim most valahol a mellkasom közepén lebeghetnek. Férfias büszkeségem azonban nem engedi, hogy sírni lásson, szóval alsó ajkamba harapva botorkálok a közeli falhoz és annak dőlve szeretnék kiegyenesedni, mutatvány keménységem. Egy jó ideig más téren úgysem fogok elérni ilyen jelenséget.
Meglepő volt, szó se róla, de ilyen aljas húzással már rég találkoztam, ezt biztosan nem Tőlem sajátította el. Következtetésem be is bizonyosodik, amikor felfedi másik tanítója meglétét. Szívembe rozsdás tőrként hatol a felismerés, miszerint megcsalta a mentor-tanítvány kapcsolatunk és máshoz jár, szemérmetlenül! T-T Lerombolt önbecsülésemnek azért jót tesz az első mondat, tényleg minden területen tökéletesen tudom kamatoztatni képességeimet, kivéve a pusztakezesharcot. Félreértés ne essék, simán harcképtelenné tudok tenni egy tisztet vagy egyszerű hollowot, ám egy mesterrel szemben tényleg nem lenne semmi esélyem. Szerencsére, ha felforrósodik a talaj, akkor még mindig ott van Zanpakutoum, aminek kezelésében nincs párom. Először flegmán elfordítom a fejem a felajánlást hallva, Nekem nincs semmi szükségem további tanulásra, így is tökéletes vagyok, köszönöm. >.> Pillantását mélyen az Enyémbe fúrja, majd némi szempárbajt követően megadóan felsóhajtok és elfordítom tekintetem. Kissé összetörtem telepedek le a fal mellé, mondanom se kell, most szünet következik. Légzésemet megpróbálom egyenletessé tenni, mintha csak szülni készülnék, pedig most abban se vagyok biztos, hogy a későbbiekben tudok majd még gyermeket nemzeni. Chiyo-chancsi biztos felkoncolná szerencsétlen Hitomi-t, ha megtudná, Ő a felelős azért a csapásért, mely szerint nem adhat életet egy aranyos kislánynak kettőnk szerelmének gyümölcseként. Ettől függetlenül hálát adok a Gondviselésnek, amiért a fiúkat hamarabb összehoztunk, semmint hogy megismerkedtem volna az Esperrel. Ám a bekapott rúgás figyelmeztető jelleggel is bírt, egyelőre felhagyok a zavarba ejtő helyzetek generálásával. A bosszú viszont fortyogó lávaként bugyog fel bennem és édes lesz, ebben bizonyos vagyok! Twisted Evil

- Nos, ha valóban így van, akkor talán tényleg érdemes lenne összehozni azt a találkozót… - szólalok meg kelletlenül, majd álló helyzetbe tornázom magam. – Egy kicsit ugyan rosszul esik, miszerint nem vagyok elég jó tanár hakuda terén, de hát nem lehet mindenki mindenben tökéletes, igaz-e? Mivel már úgyis csak edzőpartnerként gondolsz Rám ilyen tekintetben, mit szólnál ahhoz, ha képzésedet más irányba terelgetném, amiben biztos nem találsz Nálam jobbat a környéken?
A villámtánc és a futkározás kizárt dolog jelenlegi állapotomban, ezért bicegve sétálok az edzőterem távolabbi végébe, ahol tucatnyi boken van ledobálva kaotikus összevisszaságba. Nem tudom miért nem gondoltak az Ősök egy fegyvertartóra is ide, olyan rendetlenség uralkodik itt, hogy az már nem is emberi. Egy pillanatra elgondolkodok kijelentésem jelentésén, s be kell látnom, miszerint tényleg nem halandók csinálták ezt a helyet. Egy vállrándítással térek napirendre a dolog fölött és miután magamhoz vettem két fakardot, sokkal nagyobb magabiztossággal és életkedvvel fordulok vissza a férfiasságomat tönkretenni akaró genetikus felé. Acélkék íriszeim vöröses villanása nem enged sok jóra következtetni, de remélem, nem veszi észre ezt. Az egyik fegyvert Hitomi-chan felé hajítom, aki biztosan ügyesen elkapja azt, legalábbis labdajátékos múltja erre enged következtetni. Pallosomat megforgatom néhányszor testem körül, ekképp mérve fel mennyire használható is ez a cucc. Valamivel könnyebb, mint egy igazi katana, ellenben nem lehet vele olyan maradandó sérüléseket okozni, mint az acéllal. Elmés eszmefuttatásom inkább megtartom magamnak, nem szeretném, ha gúnyos mosolya mellett még ki is kacagna.
- A kard útja… - kezdek bele átszellemült hangon az előadásba, míg rátámaszkodom a bokenre. – A régi korok szamurájai szerint nincs is nemesebb fegyver a katanánál, s ebben Én is egyet értek Velük. A kard a kar meghosszabbítása, egy képzett mester esetében olyan, mintha a teste része lenne. Ezek a harcosok végtelenül tisztelték kardjaikat, mintha azoknak lelkük lett volna. A shinigamik esetében ez hatványozottan igaz, hisz’ lélekölőik valójában szellemük materializálódása. Ámbátor mostanra nem sokan viselkednek kellő alázattal Zanpakutuoikkal, egyszerű eszközöknek tartják Őket, ez pedig nagy hiba. Először szeretném felmérni, hogy milyen szinten vagy e harcstílusban, mivel legjobb emlékeim szerint első találkozásunk alkalmával is megidéztél egy kardot, amit elég jól is forgattál. Tessék, kápráztass el!
Reménykedem benne, hogy nem érti félre utolsó felszólításom és nem próbál meg megint tökön rúgni, mert azt egyáltalán nem díjaznám. Kétségtelenül előnnyel indul, mivel eltart még néhány percig, mire tökéletesen összeszedem magam. Fizikai állapotomtól függetlenül pallosomat féloldalasan magam elé emelem, ebből a kezdőpozícióból könnyedén tudom hárítani a lentre és fentre érkező támadásokat is egyaránt. Talán szemétségnek tűnhet, miszerint olyan téren hívom ki, amiben kétségtelenül felé emelkedem, viszont tette nem maradhat megtorlatlanul. Ráadásul talán még elsajátít néhány új mozdulatot is harc közben, ami csak a javát szolgálja! Evil or Very Mad

Tárgy: Re: Edzőterem Szer. Szept. 29, 2010 1:26 pm

~ Mester a tanítvány ellen, avagy az ostábla átka ~

Értetlenül figyeltem Yuu-chan csodálkozó arckifejezését, a testem érzékeny pontjait már azért megtanultam többé-kevésbé megvédeni. Egyértelmű, hogy az ember azokra figyel oda először, hiszen ezeken a pontokon lehet a legnagyobb kárt okozni. Éppen ezért is telepedett a kárörvendő vigyor az arcomra, amikor akadály nélkül betaláltam a férfiak számára legérzékenyebb pontba, igaz "szegényt" nem állítottam könnyű helyzet elé: vagy ez, vagy az orrtörés, ezt a támadást tökéletesen kivédeni pedig Kotomi szerint kifejezetten nehéz, pláne úgy, hogy egyszer már elsütöttem egy ilyen sorozatot lábhasználat nélkül, így biztos nem számított arra, hogy egyszerre két végtagomat is használni fogom támadásra. Úgy éreztem joggal lehetek most büszke magamra, a görnyedt testtartás és a kigúvadt szemek pedig sikerem gyümölcsét képviselték, melynek látványát elégedetten szívtam magamba és raktároztam el verhetetlen memóriámban Cool

Talán a lelkébe már nem kellett volna beletipornom szavaimmal, de most legalább megtanulta, mi az ára annak, ha túl messzire megy valaki ellenem >.> Nem vagyok mindig olyan elnéző, mint a pudingos esetnél, pláne nem ilyen idegállapotban, amilyennel ez a nap megajándékozott. Kell mindenképp idő, hogy kiheverjem a mai történéseket, és Yuu-chan viselkedése egyáltalán nem segít nekem feldolgozni a helyzetet. Néha tényleg olyan, mint egy nagy gyerek, pedig megvan benne a felelősségteljesség is. Sőt, a testbeszédét elnézve más is van most benne, könnyen lehet hogy bajba kevertem magam scratch

- Azt egy szóval sem mondtam, hogy nincs szükségem az útmutatásodra. De érzésem szerint 57%-kal fel tudnánk gyorsítani a fejlődésemet, ha megtanulnál velem bánni. Még mindig nem tudsz valami sokat rólam... khm... pontosabban bizonyos tekintetben többet tudsz, mint kellene, de ezt most hagyjuk. Szóval a lényeg az, hogy keveset beszélünk egymással egymásról. Jogos lenne a kérdés, hogy miért nem én mondom meg, hogy min lehetne javítani, de véleményem szerint ő jobban lát engem kívülről, mint én magamat belülről.
Magyaráztam kitartóan egy sóhajtás után, miközben én is megindultam abba az irányba, amerre a vaizard tartott. Valószínűnek tartottam, hogy ő sem gondolja komolyan azt, hogy ezzel befejezettnek tekinti a kettőnk együttműködését hakuda terén, és inkább az indulat és a csalódottság beszél belőle, de eszem ágában sem volt lebeszélni arról, hogy ne folytassuk a verekedést, hiszen jelen lelkiállapotomban nem tudtam rendesen koncentrálni, és a férfit is csak idegesítettem, így meg semmi értelme nem volt folytatni. Az más kérdés, hogy a különbség köztünk vívásban bizonyára nagyobb, mint pusztakezes harcmodorban, szóval nem számíthatok sok jóra, ugyanakkor jóval képzettebbnek gondoltam magam egy karddal a kezemben, mint anélkül. Főleg most, hogy a tudásomat felfrissítettem a Raion segítségével >.< Mondjuk lehet, hogy mást sem ártott volna felfrissíteni, ugyanis a lezserül felém hajított boken röppályáját sikerült elszámítanom, és egy fél másodperccel előbb zártam össze a markomat, mint azt kellett volna. Reménytelenül kaptam az öklömről lepattanó faeszköz után, gyengébbik, jobb kezemből azonban simán kicsúszott a kard, mely így a padlón csattant. Égés, nem is kicsi -.-" Mondjuk sose voltam jó elkapó, így belegondolva tényleg csak a dobásaimmal voltam a csapatom hasznára anno, azt viszont látástól-vakulásig gyakoroltam, így válhattam korosztályom legjobbjává ebben a tekintetben. Régi szép idők, de szívesen lennék most középiskolás :/ Kínosan röhögcsélve hajoltam le a fakard után, hogy aztán koncentrálhassak végre Yuu-chan mondandójára is, látszólag figyelmesen bólogatva a maszlagra, amit lenyomott mintegy bevezetésként.
- Rosszul emlékszel, ha nincs a tenyeremhez ragadva az a fegyver, simán kiütötted volna a kezemből. Akkor csupán annyit vonhattál le tanulságként, hogy volt már a kezemben kard, most azonban meg tudom mutatni, hogy van némi képzettségem is.
Mosolyodtam el magabiztosságot tükrözve, holott sejtettem, hogy ha akarja, most is simán kipiszkálja a markomból a kardot. A fogásomat igazgatva kicsit még szoktam, hogy a bokent ténylegesen meg kell ragadnom, és nem fog a kezemben maradni, ha kinyitom a tenyeremet, mint a vasporból készült kollégáját, de bíztam benne hogy nem fogok elfeledkezni erről az apróságról. Elméletileg okozhatnék neki gondot a balkezességemmel, de gondolom van némi tapasztalata a ritkábbik kézzel vívókkal is, így nem tekinthettem előnyként arra, hogy hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy az ellenfelem az ellentétes kezét használja. Egy-két lassú, és bizonytalannak tűnő kezdőlépés után futva közelítettem meg Yuu-chant, és próbára téve az elméleti előnyömet egyből a bokent tartó felkarjára igyekeztem rávágni egyet, majd ráfogva a másik kezemmel is az eszközre, megcéloztam a jobb térdét is, miközben leguggoltam az esetleges visszavágás elől. Kombinációmat egy nyílegyenesen felfelé tartó mozdulattal fejeztem be, mellyel a kardot a férfi állának akartam nekilökni, és közben felkészültem arra, hogy hátraugorjak egy érkező csapás elől.

Tárgy: Re: Edzőterem Csüt. Szept. 30, 2010 9:30 pm

[Mester a Tanítvány ellen - avagy az ostábla átka]

Azt gondoltam, legalább az elkapásban van olyan jó, mint más legnemesebb szervének rugdalásában, de csalódnom kellett. Arcomat önkéntelenül is tenyereimbe temettem, miközben zavart kacarászás közben felszedte a felé lökött bokent. Kezd olyan érzésem lenni, hogy mára tényleg érdemes lenne már berekeszteni az edzést, mert ennek így nem sok értelmét látom. Kicsit még mindig sértetten bólintok szavai hallatán, akár 100%-kal is gyorsabban haladhatnánk, ám ahogy már kifejtette, „emberi korlátai” miatt nem lenne képes tartani Velem az iramot, bármennyire hajtogatom is, hogy ez nincs így. Nagy beleéléssel elmondott mesémet heves bólogatással veszi tudomásul, ezzel egy időben egy izzadságcsepp csordul le arcom jobb oldalán, ezzel jelezve megrökönyödésemet. Valószínűleg semmit nem fogott fel abból, amit mondtam, de ettől függetlenül megpróbál úgy tenni, mintha. A következő hidegzuhany akkor ér, amikor a bizonyos eset valós története kerül terítékre. Igazából számíthattam volna valami ilyesmire, hiszen az a kard vasporból volt, Hitomi-chan képességeinek egyike pedig pont a mágneses mezők manipulálása. Mindenesetre gonosz tervecském így csak még könnyebben fog megvalósulni, ám előbb rá szeretnék jönni, hogy mit is kellene csinálnom. Nem lep meg túlságosan a fordított kardtartás, jómagam mindkét kézzel tökéletesen tudok vívni, ezzel küszöbölve ki azt az eshetőséget, ha netalán tán elveszíteném egyik karomat. Suta balossal nem mennék sokra egy éles küzdelemben, biztos hamar elpatkolnék, ezért is sajátítottam el a két katanával való vívást. Elmélkedés helyett azonban jobb lenne a kibontakozó eseményekre koncentrálni, hisz’ az alhasamban még mindig lüktető fájdalom óvatosságra int. Vennem kell egy szuszpenzort, mert így bajok lehetnek.
A kezdeti lassú lépéseket követően már futva közelít meg, fegyverével pedig erősebb jobbom felkarjára próbált egy ütést bevinni. Szerencsére hamar átlátom a helyzetet, s egy könnyed pördítéssel ütöm félre a veszélyesnek ítélt objektumot, mely ezt követően máris térdem irányába lendül. Jobb felé kipördülve térek ki a találat el, azután gyors mozdulattal kapom magam elé a fapengét, hiszen sebes mozdulattal már érkezik is a nyakamat célzó csapás. Egy mintaszerű blokkot követően taszítom kissé hátrébb ellenfelem, ezáltal kihasználva fizikai adottságaim által biztosított előnyömet. Csapásom elől azonban fürgén elugrik, így csapásom csak az üres levegőt tudja kettészelni. Úgy tűnik, nem most foglalkozott először kardforgatással, azonban technikáján még lenni itt-ott csiszolnivaló. Egyértelműen egykezesnek tűnhetek, mert mindent leginkább jobbommal csinálok, a bal kéz egyfajta segédletként jelentkezik csupán. Ebből kiindulva könnyedén megzavarhatom, ha váltakozva támadok Rá. Tervemet pontosítva magamban lendülök ezúttal Én mozgásba, s egy méretes szökkenéssel máris előtte termek, azután egy erőteljesebb csapást próbálok bevinni a vállára. Azt követően újra forgásba kezdek, majd egy nagyobb ugrással a háta mögé kerülök és megkísérlem egy hátrafelé tartó szúrással eltalálni hátának közepét. Nem adok túl nagy erőt próbálkozásaimba, először is nem akarok Neki maradandó sérülést okozni, másodszor pedig nem tudom, mennyit bírnak ki kellékeink, s semmi kedvem nincs újakat vásárolni. Habár Yuke előzékenyen felajánlotta sikkasztási képességeit, de mégsem használhatom ki ilyen módon az adózás nyújtotta kiskapukat, mert az végtelenül etikátlan lenne, úgy ám!
- Nem is olyan rossz! – szólalok meg kétértelműen, mivel szavaimat akár dicséretnek vagy valami másként is lehet értelmezni. – Gondolom, a legtöbb japán kisgyerekhez hasonlóan Te is tanultál kendózni, ezek a mozdulatok nagyon arra emlékeztetnek. Melyik dojoban sajátítottad el a kardforgatás művészetét?
Kérdésemmel pillanatnyi szünetet engedélyezek Neki, ezalatt kipihenheti esetleges fájdalmait. A bokent könnyedén forgatva magam körül írok le nyolcasokat a levegőben, tökéletesen érezve az egyszerű fa súlypontját. Ezzel bizony úgy oda lehet csapni, hogy azután csont nem marad töretlen! Magam részéről sokkal jobban kedvelem edzések alkalmával az igazi katanát használni, abban sokkal több lehetőség van, valamint saját testi épségünk megvédése is a feladat a tanuláson kívül. Vigyorogva gondolok vissza azokra az időkre, amikor még az Akadémián idétlenül csépeltük egymást bambuszból készült fegyvereinkkel, a tanítók legnagyobb megrökönyödésére. Persze azóta már megváltoztak a dolgok, egykori mestereim biztos büszkék lennének Rám, már ha még élnek egyáltalán. Fásult sóhajtással állítom meg a bokent a levegőben, így hegye ellenfelem felé mutat. Ekkor váratlanul másik kezem felé hajítom a pallost, azután meg sem várva a lány reakcióját kezdek mozgásba. Egy egyszerű shunpót még le kell tudnia követnie, ráadásul nem is a Tőlem telhető legnagyobb sebességgel használom, valamint még Dotonryuu sincs Nálam, hogy ezáltal erősítve egymást harcolhassunk. Természetes módon Zanpakutuo nélkül is képes lennék megvédeni magam, csapnivaló ex-kapitány lennék, ha nem így volna. Szemvillanásnyi ideig tart megjelenni mellette, azután egy felülről indított vágással a fejét célozni. Ezt biztosan ki fogja tudni védeni, szóval egy hátralépést követően mindkét kézzel megragadom a markolatot, azután egy erőteljes döfést indítok el a mellkasa közepe felé. Célom eltalálni a gyomorszáját, hogy a bennragadó levegő miatt néhány másodpercre harcképtelenné váljon. Az ilyen találatok legnagyobb veszélye, hogy az áldozat bepánikol és nem lesz képes normális módon visszaállítani légzését. A genetikustól is efféle reakcióra számítok, mivel a mai napon elég ügyetlennek tűnik, ami nem sok jóra enged következtetni. Majd kifelé menet meggondolandó lenne Vele tartani, mivel nagy figyelmetlenségében még legurul a lépcsőről, s utána majd takaríthatok egész álló nap! A vér amúgy is nagyon nehezen törölhető fel a kőről… Rolling Eyes

Tárgy: Re: Edzőterem Hétf. Okt. 04, 2010 2:33 am

~ Mester a tanítvány ellen, avagy az ostábla átka ~

Határozottan jobban érzem magam fegyverrel a kezemben, mint anélkül, ez most már biztos. Mondom ezt annak ellenére, hogy eddig nem vetemedtem túl gyakran kard használatára, lévén elsősorban a távolsági harcot preferálom a képességeim jellegéből adódóan. De ha közelharcról van szó, akkor inkább legyen valami a kezemben, mint nem, és azt hiszem ez a véleményem nem nagyon fog változni a jövőben sem, akármilyen szintre jutok el a pusztakezes harcban. Viszont nem csupán attól lettem magabiztosabb, hogy itt van a bokken a kezemben, hanem attól is, hogy a legutóbbi alkalommal ellentétben: egy, jobb erőnlétben vagyok. Kettő, akkor még a medál használatának hatása alatt voltam, most viszont nem érzem magam gyengének. És végül három, vívótudásom ezúttal száz százalékos állapotban leledzik. Minden adott tehát ahhoz, hogy megmutassam, mire is vagyok képes, még ha egy olyan nagytudású harcos ellen, mint Sierashi Yuusuke, ez nem is lesz egyszerű, sőt, valószínűleg egyetlen találattal is elégedett lehetnék. Ennek a találatnak viszont még nem most jött el az ideje, a vaizard magabiztosan hárította az én szememben magas szintűnek számító kombinációmat, majd szinte azonnal vissza is támadott. A fakardot keresztben magam elé emelve hárítottam a vállam felé érkező csapást, majd ahogy a férfi a hátam mögé került, úgy fordultam én is meg, hogy végül szúrása elől hátraléphessek, és a két mozdulat együttes inkompatibilitása miatt ismét elveszítsem az egyensúlyom és a lépésem irányát követve hanyatt vágódjak. Ollé >.> Legalább most tudtam az esést tompítani, így nem fájt...
- Iskolai szakkör, semmi különös... A mesterünk viszont a Kyumeikaiban tanult, ha mond neked valamit a név.
Feleltem a kérdésre, miközben nyugodtan felálltam, mintha mi sem történt volna. Kicsit bosszús voltam, hogy ilyen hamar lebuktam a kendót illetően, pedig próbáltam nem úgy tartani a fegyvert, ahogy azt tanultam, és a lábát is direkt azért céloztam, hogy félrevezessem, hiszen az kendóban nem találati pont. Így viszont nem volt értelme rejtegetni, hogy valójában milyen alapon is nyugszik a stílusom, szóval felvettem a hagyományos kezdőpozíciót, így várva az újabb akciót. Yuu-chan azonban kellemetlen meglepetést okozva áthajította a bokkent a másik kezébe, mielőtt egy shunpóval megjelent mellettem. Csupán az volt a szerencsém, hogy nem olyan támadással jött, amit jobb kézzel indítva máshogy kell kivédeni, mint ha ballal hajtották volna végre, nem lett volna időm lereagálni a kézváltást. Így viszont a fapengét a magasba emelve képes voltam megállítani a fejem búbja felé tartó csapást. Azonban az ezt követő szúrással már nem jártam ilyen szerencsésen, a gyors mozdulatot nem sikerült lekövetnem, és hiába léptem hátra reflexszerűen, a fakard eltalált, méghozzá egy elég kellemetlen ponton. Hirtelen úgy éreztem, nem kapok levegőt, csak tátogásra futotta, de tudván hogy mi történt velem, agyamon gyorsan át is futott a megoldás a problémámra. Görnyedt testtartásomat megszüntetve kihúztam magam, és az apró, felszínes próbálkozások helyett mélyeket kezdtem lélegezni, néhány másodperc alatt kiszabadítva a beszorult levegőt.
- Ez... nem volt fair... Azt akarod... hogy megfulladjak?
Lihegtem mérgesen pillantva Yuu-chanra, ahogy megpróbáltam visszanyerni az egyenletes légzésem. A legtöbb ember biztosan pánikba esett volna, és csak segítséggel tudott volna megszabadulni ettől az igen rémisztő jelenségtől, még jó, hogy én nem vagyok a legtöbb ember és képes vagyok ilyen helyzetben is higgadtan gondolkodni >.> Egy-két percnyi pihegés után sikerült úgy-ahogy összekapni magam, és egy utolsó mély levegővétel után szorosan megmarkoltam a bokkent, és újult erővel támadtam rá a vaizardra, ezúttal hamisítatlan kendós stílusban, a műpallost magam elé kitartva, csupán azzal a különbséggel, hogy szúrásaimmal és csapásimmal nem csak az érvényes találati pontokat támadtam, hanem a csukló, a derék, és a fej mellett a vállakra és a vaizard felkarjára is igyekeztem ütéseket bevinni a lendületes rohamom közepette.

Tárgy: Re: Edzőterem Vas. Okt. 10, 2010 3:33 am

[Mester a Tanítvány ellen - avagy az ostábla átka]

Úgy érzem, teljesen felesleges itt lennem, Hitomi-chan magának is simán sérülést tud okozni, Én csupán a magam sajátos módján szeretnék asszisztálni ebben, viszont eddig kettőnk közül Ő jár előrébb önmaga szívatásában. Az iskola említésének hatására megpróbálok intelligens arckifejezést vágni, ezzel bizonyítva tudásom sokrétűségét. Ám igazából fogalmam sincs, miről beszél, életemben egyetlen ilyen nevű dojoban sem jártam, no nem mintha olyan sok időt töltöttem volna Japánban. A halálomat követően leginkább a Seireiteiben tartózkodtak, a küldetések ideje alatt pedig nem volt időm még kikapcsolódni és nézelődni is. Persze mióta itt élek, már sok dologgal tisztában vagyok, de nem akarok túlságosan beilleszkedni, mivel hamarosan szeretnék visszatérni a családomat, ez csak egy rövid kis száműzetés, sosem akartam a hátralévő életemet az Emberek Világában leélni, amikor már nem is tartozom közéjük. Töprengésem közepette támadásom sikeresen célba ér, így néhány kellemetlen percet tudok szerezni ellenfelemnek, aki szaporán kapkodja a levegőt, mintha most vágta volna gyomorszájon valaki. A lehető legártatlanabb pillantással tekintek rá a lányra, amikor kérdőre von, azután vigyorra húzódó szájjal ugrom el az első csapása elől, ami már nem a szokásos találati pontok felé irányul. Fejemen könnyedén billentem félre egy döfés elől, miközben kardomat a hátam mögött forgatva, egy lendületes fordulást követően blokkolom a karjaim megütésére indított suhintást. Az adok-kapok egy idő után kezd unalmassá válni, főleg, hogy jómagam inkább osztom az apró ütéseket, semmint kapom azokat. Már-már kezd végtelenül monotonná válni a gyakorlás, amikor puszta kézzel megragadom a genetikus bokenjét, ezáltal gátolva meg őt a további csapkolászásban.
- Messze álljon Tőlem, hogy miattam fulladj meg! – szólalok meg végül mentegetőző hangon, ellenben a szemem csillogásából rögtön le lehet vágni, hogy a tökösért ez még semmi se volt. – Valamint tudok szakszerűen mesterséges lélegeztetést adni, szóval, ha ilyen történne, sose félj, amíg Engem látsz! Régen annyira jól ment, még a tengerparton is voltam vízimentő. Volt a csapatomban egy bögyös szőke csaj is, Ő volt a legjobb, mert ha bement a vízbe, egyszerűen képtelen volt elsüllyedni! Lövésem sincs, hogy csinálta…
Az emlékek megfakulnak sok év távlatában, nem is vagyok benne biztos, hogy ez valóban megtörtént-e vagy csak valamelyik sorozatban láttam, amit álmatlan éjszakáim egyikén vegetáltam végig, némi csipsz és fagyi társaságában. Bizony-bizony, Sierashi Yuusukenak van egy punnyadós oldala is, s csak veszettül jó anyagcseréjének köszönheti, miszerint olyan tökéletes a teste, mint egy Adonisznak. Valójában ez a megnevezés sem helyes, sokkal találóbb lenne, ha mondjuk Yuudonisznak hívnák, abban úgy lenne is valami valóságalap. Ráadásul az úgymond „eredetiben” benne van az adó szó is, csak nagyon jól elrejtve! Adózni pedig kevesen szeretnék és azok is mind hülyék. Szerencsére nincs bejelentett munkahelyem, így fizetnem sem kell, valamint már elég régóta halottnak vagyok nyilvánítva az halandók között, s egyelőre a holtaknak még nem kell fizetniük, bár a gazdasági válság miatt még ezt is el tudnám képzelni. Néha-néha elgondolkodom rajta, hogy vajon honnan a fenéből van mindig pénzem, na meg a többi vaizardnak is, amikor mindannyian lusta és haszontalan személyek vagyunk. Shinji elmehetne, mondjuk fogkrém-reklámarcnak és jobban belegondolva az összes szerencsétlennek lenne valami hozzá illő munka, csupán Én nem értek semmihez a világmegmentésen kívül. o.O Úgy száz évvel ezelőtt jogásznak vagy minek tanultam, viszont ahhoz most nem lenne semmi kedvem, ráadásul így is-úgyis a pokolba készülök, nem lenne szerencsés, ha utána még marasztalni akarnának. Mindenesetre ideje lenne megint a harcra koncentrálni, mielőtt még egy újabb nem várt meglepetéssel gazdagodnék, ami véglegesen megpecsételné a további gyermeknemzésről, meg úgy a szexről szőtt elképzeléseimet. A gondolatra még a hideg is kiráz, szóval elengedem Hitomi-chan fakardját, azután hátálok egy-két lépést a kellő lendület összeszedése végett.
- Javaslom, legyen ez az utolsó roham, elég akciót sikerült összesűrítenünk a mai napba. – zendül hangom magabiztosan, miután feleszméltem másodpercnyi révületemből. – Gondolom, mondanom se kell, a történtek hétpecsétes titokként vannak számon tartva, beláthatatlan következményei lehetnének, ha napvilágot látnának a dolgok. Amint kellően feltöltődtél, szerintem megpróbálhatnád majd azzal a technikával elpusztítani a táblát, amit emlegettél. Próba, cseresznyevirágfa, ahogy az öreg Kuchiki mondta volna!
Kétlem, hogy ismerné ezt a szólást, de az értelme eltéveszthetetlen. Néhány gyors levegővételt követően mindent elsöprő vágtába kezdek, azután egyetlen csapás és elhaló sikkantás. Rémülten fordulok vissza Hitomi-chan felé, talán tényleg megöltem, pedig nem gondoltam komolyan! Nagy kő esik le a szívemről, amikor életben találom, viszont nagyon fájlalja a kezét, amit nem tudok mire vélni. Elégedetlenül csóválom meg a fejem, a lehető legnagyobb hiba, ha valakinek le tudják vágni az ujját vívás közben. :/ Nem túl esztétikus utána egy pracli, ráadásul a főtt kukorica evése is egy rémálom lehet a balesetet követően.

Tárgy: Re: Edzőterem Csüt. Okt. 14, 2010 6:16 am

~ Mester a tanítvány ellen, avagy az ostábla átka ~

Mozdulataimból és harci kiáltásaimból egyértelmű lehetett Yuu-chan számára, hogy elragadt a hév, de baromi jól esett minden erőmet beleadva "hadonászni" a bokkennel, és úgy talán még jobb lett volna, ha véletlenül sikerül eltalálnom ellenfelemet, de ezekkel a széles és lassú mozdulatokkal persze csak azt értem el, hogy az én testem gazdagodott néhány kék-zöld folttal. A védekezés hiányában bőrömet csipkedő faeszköz legalább egy kis idő után elűzte a vörös ködöt, mely a tudatomra szállt, és miután kitomboltam magam, a mozdulataim is pontosabbak lettek, és lassan a hárításra is képes voltam koncentrálni. Ez még nem változtatott a tényen, hogy képtelen voltam mesteremet eltalálni, illetve azon sem, hogy már rég egy méretes vértócsában feküdnék, ha igazi karddal gyakorolva engedem meg magamnak ezt a kis... heveskedést, de nekem most ez kellett a jó közérzethez és kész >< Tulajdonképpen jól jött, hogy a vaizard úgy állította meg a támadássorozatomat, hogy megfogta a fegyverem, mert már igencsak kezdtem kifogyni a szuflából, köszönhetően az előbbi akciójának és a lendületemnek. Szúró oldallal és erősen lihegve pihentem meg, de persze Yuu-chan csak azért állított le, hogy gúnyolódni kezdjen rajtam >.> Már megint -.- Nem tudom miért jó neki az, hogy újra és újra felhúz, ha megsértődött valamin, akkor mondja a szemembe, én meg bocsánatot kérek, ha jogos. A tökön rúgást kivéve bármiért szíves-örömest elnézést kérek, mert én is eltúloztam dolgokat, tudom jól. Azt az egyet viszont nagyon megérdemelte a bunkó viselkedéséért, és csak egyre jobban meggyőzött a tettem jogosságát illetően -.-
- Rendben, ha így gondolod... Ami azt illeti, nem tudom miről beszélsz, amit hétpecsétes titokként kéne kezelni, nem történt semmi különös a mai edzésen azon kívül, hogy demonstráltam a legerősebb támadásomat.
Feleltem, jól hallható feszültséggel a hangomban. Úgy határoztam, szimplán ignorálom az újabb beszólását, egyúttal eldöntöttem, hogy ez elől a bizonyos utolsó támadása elől is csak szimplán félrelépek, merthogy megígértem, hogy ha folytatja a kekeckedést, akkor részemről vége az edzésnek, és nem fogom megszegni az adott szavamat. Csupán kötelességből emeltem magam elé a bokkent, gondolatban már torreádorként tértem ki az engem megrohamozó bika elől egy szemtelen "ollé" kíséretében, csak hogy odaszúrjak még egyet én is a magam módján. Azonban felettébb szórakoztatóan hangzó tervem nem egészen úgy sült el, ahogy én azt szerettem volna, mivel Yuu-chan sokkal gyorsabb és erőteljesebb mozdulattal sújtott le rám, mint amire számítottam, így az ollé egy fájdalmas kiáltásba ment át félúton, hiszen a saját faeszközömet tartó kezemet már nem tudtam időben elhúzni és a vaizard kardja nem csak a bokkennek, de a kisujjamnak is nekicsapódott. Az ujj szinte pillanatok alatt kétszer akkora lett és nagyon csúnyán belilult, az ezzel járó zsibbadó érzés pedig egyértelművé tette számomra, hogy komoly a baj, röntgen se kellett hozzá, hogy tudjam: minimum megrepedt, ha nem egyenesen eltört.
- Baka, muszáj volt egy gyakorlásnál ekkora erőt belevinned a csapásodba, ugye? A szentségit mááár!!! Elegem van a mai napból!!!
Förmedtem rá gyilkos pillantással a nemtörődömnek tűnő Yuu-chanra, miközben sziszegve görnyedeztem kisujjamat fájlalva. Ráadásul a bal kezem, mit fogok én csinálni egy hatalmas kötéssel az egyetlen használható kezemen??? Jobbal még egy bögrét se tudok anélkül felemelni, hogy az ki ne essen a kezemből >.> És ami a legidegesítőbb, hogy ez csak egy apró sérülés az én kórtörténetemen, mégis meg fogja bénítani a mindennapjaimat -.- Ingerülten utasítottam a férfit arra, hogy legyen már olyan kedves azt a tetves játéktáblát elhelyezni a terem végében lévő célok egyikén valahogy, legalább ezt hajlandó volt megtenni értem, még ha kissé vonakodva is Rolling Eyes

Jobb híján jobb kezemmel bányásztam ki a zsebemből egy dobókést, már ezeket is tök feleslegesen tartom magamnál, bár most jól jön hogy itt van, legalább feláldozható fémtárgyért nem kell rohangálni. A gyűlölet hulláma töltött el, ahogy rápillantottam az elátkozott backgammonra, amely minden nyomorúságom okozója lett és még biztosan számtalan álmatlan éjszakát fog nekem okozni az emléke. Kapkodó mozdulataim következtében többször is majdnem kiesett a gyengébbik kezemből a késem, végül fogtam magam és odamágneseztem a tenyeremhez, amikor már elegem lett ebből is -.- Meg se próbáltam lecsendesíteni az elmémet, legalább a kisujjamból jövő kellemetlen érzés nem törte meg a koncentrációmat, mert a pulykaméreg elnyomta azt.
- A takarítás a te dolgod lesz, neked köszönhetően nem érek rá itt maradni. Ja, és gondoskodj fedezékről.
Vetettem oda a falnál támaszkodó vaizardnak, teljesen biztosra véve hogy sikerrel fogok járni. Magamban mindennek elmondtam már a táblát, ahogy a levegőbe dobtam a kunait, jobbomat előrenyújtva és bal szememet lecsukva pedig becéloztam az eszközt. Körülöttem méteres szikrák keletkeztek, ahogy feltöltöttem láthatatlan fegyveremet a tőlem telhető maximális feszültségre. Szerencsére a terem elég nagy ahhoz, hogy ha netán mégsem jön össze a dolog és a késem visszapattan, akkor teljesen elolvadjon a hőtől, mire visszaérne hozzám, és remélhetőleg a faforgács sem jut el ilyen messzire, ha sikerrel járok. Szerencsére technikám a kézügyességen nem múlik, így a lehulló penge az általam létrehozott erőtérbe bekerülve szinte követhetetlen sebességgel lőtt ki narancsos színű plazmát és komoly széllöketet hagyva maga után, és nyílegyenesen belecsapódott az átkozott eszközbe, több tucat apró darabra törve azt, a céltáblát plusz hagyott egy kisebb lyukat is a falban, mielőtt semmivé olvadt volna. Mániákus tekintettel és ördögi vigyorral meredtem a szanaszét repülő darabkákra, melyek szinte a helyiség minden sarkába eljutottak, Yuu-channak is hagyva némi lehetőséget a kidou-használatra.
- Mission completed, háhháháháháhá!
Adtam jelét tetszésemnek, és a végtelen öröm mellett a végtelen nyugalom kellemes érzése is eltöltött arra a néhány pillanatra, amíg az adrenalin nem távozott a szervezetemből és vissza nem tért tudatomba a fájó ujjam érzete meg a gyengeség, amit a képességem ilyen mértékű használata okozott. De megérte, végre vége ennek a rémálomnak és arról is gondoskodtam hogy másnak ne okozzon ekkora traumát ez a... tárgy, illetve sikeremnek köszönhetően lelkiismeretemmel is elszámoltam - ha már én okoztam a galibát, kézenfekvő volt, hogy én is hozzam helyre, bár a két esemény közötti történések éppen elég mély nyomot hagytak bennem, és talán Yuusukében is.
- Köszönöm az edzést, remélem elégedett vagy az "eredménnyel." Majd... még találkozunk, feltéve ha nem szándékozol minden további alkalommal a gyerekes beszólásaiddal szórakoztatni engem. Ja ne.
Búcsúztam el, még mindig sértődötten, és választ sem várva fordultam az ajtó felé, dühös léptekkel megindulva kifelé a Fészekből. Dúlva-fúlva siettem végig a folyosókon, talán még soha senki nem húzott fel ennyire, még Zed sem, ostábla ide vagy oda >.> Azzal az elhatározással léptem ki a szabad levegőre, hogy ha végeztem a kórházban akkor sutba dobom a mai napra vonatkozó összes maradék tervemet, hazamegyek és egy pár csomag Pocky társaságában egész nap bugyuta sorozatokat és animéket fogok nézni a tévében... az talán lenyugtat... Yuu-chan meg csináljon azt, amit akar, minimum egy hétig látni se akarom a képét Rolling Eyes

Tárgy: Re: Edzőterem Kedd Okt. 26, 2010 6:59 am

// Azt hiszem beFészkelem magam, avagy Yuu, most jön a hidegzuhi//

A legalsó szinten található edzőterem bevallom, egy csöppet ámulatba ejtett. Éreztem, hogy teljesen esélytelen vagyok arra, hogy kárt tegyek a dologban. Még a Könyvtárban ivott finom tea hatása volt rajtam, ami annyit tett, hogy úgy elkényelmesedtem az előbb. A terem közepén ott állt a Daitenshi vezére, csak arra várva, hogy megmérkőzzön a Bankai szintemmel, míg én a belső világomban mászkálok, hiszen ha Paragon kint harcol, akkor nem blokkol le engem, hogy bejussak. Remek! Előhúztam a kardomat a tokjából, és egy laza mosolyt eleresztek.
- Gyere elő, Paragon!- mondtam magam elé, majd Yuura tekintettem-- Sok szerencsét!- adtam meg jó szándékomat a dolognak, és összpontosítva megvártam, míg magam előtt lebegett a shikai forma. Hozzáértem a hegyéhez, és a hidegacél folyékonnyá válva hozzáolvadt a testemhez, a páncélt megformálva, meg a női testet átalakítva. Még kilátszott a fejem, mikor elkiáltottam magam:
- BAN-KAI!!! Raiden Fuyuu Paragon!- és közvetlen utána kikapcsoltam, mint Yukezo. Paragonban találtam magam, és odabent is meditáló pózban. Elég hamar összehoztam a belső világomba való átkelést. A fényes palotában ott volt kardom Bankai szelleme. Tudta, hogy mit akarok, mert kicsapva tartotta a pengéit. Egy kicsit megijedtem, mert kezdődhetett elölről a dolog. Pont úgy állok itt, mikor még Komamura-taichou felfedte előttem, a lehetőségeket. Azt hiszem teljesen esélytelen azért mégsem vagyok, ahogy az ő páncélját hordtam magamon. Szóval ez lehetséges, vagy csak szórakozik velem?
- Van rá esély, hogy te határozd meg a második szintemet? Vagy csak úgy heccből szeretnél velem harcolni?- kérdeztem rá kételyemre. Ő csak mosolygott, és Paragont, és engem is megszégyenítő gyorsasággal indult el. Szabálytalan teleportokkal teljesen elbizonytalanított, és csak a jó reflexeknek köszönhetően tudtam levédeni első támadását. Második vágását még csak látni sem láttam. Előttem harcol, miközben hátulról vágott meg. Teljesen más szinten használja a teleportokat. Fel kéne vennem vele a harcot, annyi szent. Eleresztettem maximálisan a shunpomat, így legalább van bármilyen esélyem a dolgokra, bár még így is gyorsabb. Teleportokkal menekülök előle, és csak néha néha harcolunk közel egymással. Amikor arcba szúrna, viccből visszahúzza a pengéket, olykor olykor meg komoly sérülést okoz nekem. Kiértékelhetetlen, egyértelmű, hogy csak játszik velem.
- Kérlek válaszolj a kérdésemre!- könyörögtem szinte, majd utána egy komolyabb közelharc bontakozott ki egymás ellen. Kezdtem hozzá szokni a harchoz, bár hihetetlen fárasztó volt számomra ez az egész, rajta meg semmi sem látszik. Itt az ideje komolyan vennem őt. A következendőkben mindent bevetettem a dologba. Shunpoztam felé, majd egyszerűen elteleportált előlem, de én is, hogy megnézzem merre van, majd azonnal mögételeportáltam. Már éreztem, hogy merre kell vágnom, mire könnyűszerrel megfordult, és kézzel megragadta a pengémet. Elkerekedett szemmel figyeltem, ahogy végig vág az alkaromon. Azt az érzést nem kívánom senkinek. A bal karomat szinte használhatatlanná tette, de nincs mese, továbbra is harcolnom kell!

EKÖZBEN AZ IGAZI VILÁGBAN

- Szervusz szépségem ^.^- köszöntötte szívéjesen, majd egy gondolattal leszegte a rostélyát, így jól láthatóan egy motor sisakszerű fejvédője volt. Gyorsasága nem volt kiemelkedő, csak a normális lelkekéhez hasonló a futó tempója. Yuu könnyedén kikerülhet előle. Bár akkor sem könnyű a dolga, ha közelharcba száll vele, hiszen ellenfele is egy tapasztalt harcos. Jól ellesznek, van egy olyan érzésem. Ha nem éri el egy kis futkározás után sem, jönnek a teleportok, és csak csak közelharcba keverednek. Megpróbál mindig a mellkasa felé szúrni, vagy csak a ruháitól akarja megszabadítani. Ki tudja? Bár Paragonnak is megvan a kívánható teste, nem hiszem hogy Vezérünk bármiféle kíváncsiságot mutatna a dolog iránt, hiszen tudja, hogy valahol ott vagyok a páncél alatt, és nem egy kifejezetten csábító ötlet a dolog. Ha meglátja, hogy esélye sincs a test test ellenben, hátra teleportál, és egy Raiden Oochival ajándékozza meg, aminek ha a villáma eltalálja Yuu-sant, akkor nagyobb sérüléseket is tud okozni, hiszen lebénul, és a gömbök robbanását ott kell megélnie az első sorban. Kellemetlen lenne annyi szent. Ha sikertelen, megpróbálja mégegyszer, és mégegyszer. Ha ezek sem aratnak sikert, akkor még egy utolsót küld, csak megpróbálja lefogni Yuut.

Tárgy: Re: Edzőterem Pént. Okt. 29, 2010 9:28 pm

[Yuke beFészkeli magát, avagy hadd lássuk azt a zuhanyt!]

A szerencsére bízni magam ebben a helyzetben teljesen feleslegesnek érzem, vannak olyan trükkök a tarsolyomban, amellyel még egy kapitányi szintű shinigamit is térdre tudok kényszeríteni, Yukezo ráadásul most nem fog teljes erőbedobással küzdeni, hisz’ más dolga lesz a saját lelkében. Így jókívánságát csak egy pillanatnyi biccentéssel köszönöm meg, ezt követően pedig magamba szívom a lélekenergiától terhes levegőt, ami a Bankai megidézésének velejárója. Jómagam egyelőre nem aktiválom lélekölőmet, most is elég hatalommal rendelkezek egy megalomániás Zanpakutou legyőzéséhez. Köszöntését hallva csak egy furcsa grimasz jelenik meg az arcomon, semmi kedvem nincs közelebbi ismeretségbe kerülni valami olyannal, amiben benne van az egyik beosztottam is. Harcoltam már Paragon ellen, így ezt a formát is ismerem, ennek köszönhetően némileg fel tudok készülni a Rám váró megpróbáltatásokra. A sisakrostély leengedésének pillanatában alig észrevehetően megfeszül testem összes izma, ekképp indítva be a szokásos láncreakciót, aminek hála legtöbbször Én maradok állva a harcmezőn. Nevetséges kísérletét nem tudom mire vélni, annyi esze azért lehetne, hogy kicsit gyorsabban támad egy olyan ellenfélre, aki simán lenyomja bármilyen hangzatos neve is legyen. Ebből adódóan könnyedén pördülök ki útjából, katanámmal pedig a hátára szeretnék egy míves vágást kanyarítani, ám még mielőtt sikerrel járnék, sajnálatos módon elteleportál a közelemből. Elégedetlen hümmögés kíséretében keresem meg ismét tekintetemmel újdonsült riválisom, miközben gazdája már biztos nagyban csatározik odabent. Fásult sóhaj kíséretében kapom magam elé fegyverem, amint a mellkasom felé döf pengéjével, azonban a közelharc mindig csak annyi ideig tart, amíg nem érzi túlságosan forrónak a helyzetet.
- Bakudou 39: Enkosen! - csendül baritonom határozottan az első villámgömb közeledtével egyidejűleg. Kitartott balom előtt egy nagyobb körpajzs materializálódik lélekenergiámból, mely könnyedén hárítja a támadást. Miután elvégezte dolgát, egyszerűen ezernyi apró darabra robban szét, ily’ módon védve meg szerény személyem a sérüléstől. Be kell valljam, a küzdelem kezd elég monoton lenni, egyszerűen nem bír el Velem, s ezen nincs is mit csodálni. Már-már megváltásnak érzem azt a pillanatot, amikor egy szorítófogásba készül ejteni. Legnagyobb gyengém kétségtelenül mindig is a pusztakezes harc volt, de a közelmúlt eseményei felfrissítették ezirányú emlékeimet, ennek köszönhetően egy kígyó ügyességével csúszom ki karjai közül, majd villámtáncomat használva kerülök biztonságos távolságba. Ennél azért többre számítottam, régebben sokkal erősebbnek hatott. Kétségtelenül rengeteget fejlődtem azóta, lassan már Dai szintjét is megközelítem, bár ahhoz még kell pár évnyi edzés. Nyugodtan kotorászom zsebemben cigarettásdobozomat keresve, egyáltalán nem tartok az előttem álló nőtől… vagy férfitól… Hm, elég beteges átváltozások mennek itt végbe, amelyek mibenlétére érthető okokból nem vagyok kíváncsi. Hamarosan már ég is az energiarúd a pofámban, sűrű világosszürke füsttel terítve be a levegőt körülöttem. Néhány köröcske elindítása után jobbnak látom visszakoncentrálni feladatomra, hisz’ Tamachi épp a lelki békéjét szeretné összeszedni, s ez csak úgy lehetséges, hogy kellően legyengítem a valóságban, míg Ő eljátszadozik Vele odabent. Kíváncsi leszek mi sül ki a dologból, ezért katanámat vízszintesen magam elé emelem, majd reiatsut kezdek koncentrálni a kardba. Ezüstösen kék fény cikázik végig a pallos felületén, eközben pedig egy másfél méter átmérőjű tornádótölcsér kezd kialakulni alakom körül.
- Me ga sameru, Dotonryuu! Sabaku no Arashi! – a két parancs egymás után csattan ellenállást nem tűrően, ennek megfelelően fegyverem változásba kezd és felveszi a szokásos kőpenge alakját. Nem sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon miért ilyen könnyű, amikor ránézésre is legalább ötven kilót kellene nyomnia. Valószínűleg valami telekinetikus képességem működik passzívan, ezért vagyok képes olyan könnyedén forgatni, akár egy tollpihét. Ellenben nem sokáig lehet gyönyörködni szablyámban, mert második utasításomat követően ezernyi apró szilánkra robban, amik lomhán kezdenek keringeni testem körül. Idejét se tudom már, mikor kellet Shikai támadást alkalmaznom egy ellenfél legyőzéséhez. Néha még magam is meglepődök saját hatalmamon, azonban ez csak pár másodpercig van így, aztán realizálódik bennem, hogy mennyire király is vagyok. Ezen gondolat által vezérelve lendülök támadásba, csuklóm egy laza intésével irányítva a „pikkelyeket”. Félig leégett bagómat kapkodva lököm a számba, s csupán csak reménykedni merek, miszerint a menetszél nem szívja el Előlem azt. Egy ezer éve nem használt, ellenben talán legelsöprőbb démonmágiámat húzom elő a talonból, ami tökéletesen megtestesíti a „Nagy Bumm!” fogalmát. Elmémen a „Hadou 88: Hiryu Gekizoku Shinten Raihou!” ukáz villan keresztül, amivel egyetemben mindent elsöprő lézernyaláb vágódik ki jobbom tenyeréből. Gigászi robbanással csapódik be, amit méretes füstfelhő követ. Abban az esetben, ha még ezek után is virgonckodna, akkor bizony szembe fogja találni magát az éles kis kavicsaimmal. Igazából ennyitől nem szabadna kifeküdnie, hiszen csak egy Bankairól van szó.

Tárgy: Re: Edzőterem Kedd Nov. 02, 2010 3:08 am

//Azt hiszem beFészkelem magam, avagy Yuu, most jön a hidegzuhi//

Sokkal gyorsabb, mint én. Lehetetlen legyőzni ezt. Talán még Yuu-sant is meglepné, de ő sokkal erősebb nálam, így legyőzhetné még akár őt is. Kellemetlen meglepetéseket halmoz egymásra, de mindig megkímél a komolyabb sérülésektől, mondjuk én sem sebeztem még meg őt mélyen... igaz még nem értem hozzá annyira, hogy megsebezzem. Megforgattam a kardomat, és azonosítottam magamban, miszerint Paragont tartom a kezemben, így működnie kéne a támadásaimnak, ha már a teleport működik.
- Nemesek haragja!- kiáltottam el magam, és furcsán aranyszínben jelent meg a dimenzió kaput jelképező gömb, amit kardom forgatásával egy sarlóvá képzek, így egy erőteljes csapást mérve rá. Elteleportáltam felé, majd egyenesen le instant sarló a fejének. Mikor eleresztettem szinte kapaszkodnom kellett a kardomba, nehogy magával rántsa azt. Ki tudja hová lesz? Mindenesetre ő eltűnt alólam //xD// és tippem sem volt hová lett. Hamar megéreztem a jelenlétét, amit nem furcsáltam. Hogy miért? Mert hasba rúgott, és én repültem 7 métert. Csodálatos! Az érzés mondhatni mély nyomot hagyott bennem. Az acél betétes bakancs néha sokaknak halált jelent, de ez most konkrétan acél csizma. Feltápászkodtam, majd megjelent mellettem, és a penge lapjával arcon csapott, mintha pofozna egyet. Elterültem a földön, és tehetetlenül vártam a következő csapását. A pengéjét beleszúrta a vállamba, amire én hangos üvöltéssel válaszoltam. Nem értettem mi volt ez a kíméletlenség nagy hirtelen, bár nem ölt meg, szóval van benne valami.
- Engem nem győzöl le- mondta, és megforgatta a pengéjét. Volt benne valami, de ettől még ki akartam próbálni, hogy jutok-e valamire. Rámutattam könnyedén, és agyamba egy egyszerű szófordulat futott be: Hadou 04: Byakuray. Erre még ő sem számított. A hihetetlen erős villám megsütötte a páncélját, és megrepesztette. Kivette a fegyverét a vállamból, ami erre vérezni kezdett. Úgy ahogy sikerült felállnom, bár a fájdalom nem akart megszűnni. Szerencsére nem a fegyverforgató karomat csapta meg, így a másfél kezes Paragonnal tudok továbbra is harcolni. Még a nyakam mozgatása is fájt, így csak módjával, de megindultam. A teleportok kínok kínja volt, de megérte! Hozzászoktam a technikájához, így felvehettem vele a versenyt. Közelharcban is jobb volt, de valamit jobban csináltam, ez pedig nem más, mint a logika. Pillanatok alatt építettem fel olyan támadás sorozatot, aminek a végén egy csapda van elrejtve, és könnyen nagyobb vágásokat is ejthetek rajta. A harc elkomolyodott, és már ő sem fogta vissza magát. Az arca továbbra is gyönyörű volt, és egy rosszalló megrándulás nem volt rajta. Ámulatba ejtően más a sima Paragonhoz képest.

EKÖZBEN AZ IGAZI VILÁGBAN

Paragon jobbra-balra küldte a villámoszlopait, de sajnos édes kevés volt. A gömbök, amik megmaradtak sem voltak képesek kárt tenni robbanásukkal az ex-kapitányban. Megállt pihenni, miközben Yuu-san a kardját aktiválta, és bomlasztotta el homokra.
~Egy kis homokkal elbánok~ mondta kedélyesen, majd ahogy elindult a homokhullám felé, beállt a jól megszokott támadó állásába. Elkezdett futni az áradattal szembe, de meg kellett lepődnie, hiszen keresztülfúrta magát egy lézer hullám is. Felugrott, lelassult szeme előtt az idő, majd szinte meg is állt, miközben a levegőben átúszott az összes akadályán. Repült. Maszkjába a homok csak úgy belibbent, de sérülést nem okozva átlépett az arcán, a testén, és mindenén. Mikor átrepült a támadáson, odaát Yuu-san elégedett mosolya fogadta, amin az látszott, hogy milyen király is ő xD. Utána felgyorsult az idő, és az ugrás végét is megcsodálhattuk a való világban, hiszen ez is csak egy teleport volt. Egy kellemes shunpora váltott, bár nem rengette meg az egeket. Hirtelen Yuu-san elé került, hogy behúzzon neki egy erőteljest, utána ha a homok megfordul, az utolsó pillanatokat kihasználva mögételeportált úgy, hogy a lábait ellenfele hátán tartotta, majd elrúgta a saját támadása felé, hátha sérülést okoz neki. Majd arrébb futott, és ismét küldött egy villámvonalat, amint a földbe szúrva pengéjét.
- Akkor is legyőzlek, ha addig élek is rohadék! De csak mert szép a szemed >< - fokozta a hangulatot néhány könnyelmű szóval. Kicsapta a pengéit ismét, és megrohamozta Yuu-sant a teleportokkal rendszertelenített útvonalon. Most már komolyan vette a harcot, mert felismerte, hogy erős ellenfélre akadt, és a közelharcban mindketten tapasztaltak, így még esélye is lehet... vagy nem.

Tárgy: Re: Edzőterem Szer. Nov. 03, 2010 3:19 am

[Yuke beFészkeli magát, avagy hadd lássuk azt a zuhanyt!]

Meg kell jegyeznem, a teleport egy végtelenül idegesítő képesség, főleg rövid távú harcoknál. A gigászi lézernyaláb nem volt más energiapazarlásnál, hisz’ Paragon könnyedén kiteleportál az útjából. Az arcom felé tartó páncélkesztyűs kezet egy laza elhajlással kerülöm el, miközben intek is egyet, ekképp szólítva a pengeéles kövecskéket. A rúgást ugyan nem sikerül százszázalékosan elkerülni, így csak egy gyors megpördülésre futja, valamint karjaimat X-alakban mellkasom elé teszem, ekképp tompítva a találatot. A saját fegyveremmel nem lehet megsebezni, ahhoz túl régóta forgatom előszeretettel lélekölőmet, Dotonryuu pikkelyei reflexszerűen kerülik el testem, s száguldanak tovább az ellenfél irányába. Azt ezt követő villámcsapást egy tökéletesen kivitelezett oldalra vetődéssel oldom meg, majd a levegőben beleviszek egy csavart, ennek hála nem a seggemre érkezem, hanem talpra, mintha mi sem történt volna. Megjegyzésére csupán felhúzom a jobb szemöldököm, nagyon be lehet gerjedve Yuke lelkében, kéne Neki odaképzelni valami fát vagy ilyesmit, amin van elég göcsört, amihez dörgölőzhet. Nem sok időm van ezen elmélkedni, mert ismét mozgásba lendül, kicsapott pengéivel mindenáron ki akar hasítani egy darabot szerény személyemből. Érthető okokból ezt nem engedhetem, jól néznek ki a sebhelyek, viszont van egy bizonyos mennyiség, aminél az ember nem szeretne többet szerezni. Jómagam már elértem ezt a limitet, azért alakom körül nyolcasokat leírva, valamint ide-oda pörögve térek ki a csapások elől vagy térítem el azokat minimális mozdulatokkal, ami igazán idegesítő lehet, legalábbis Engem biztos kihozna a sodromból, ha egyfolytában attól kellene tartanom, hogy egy óvatlan pillanatomban saját magam sebzem meg. Társam lélekölője ugyanezzel a helyzettel áll szemben.
- Vicces vagy! – szólalok meg nemtörődöm hangon, miközben a fáklyák fényének visszatükröződését szemlélem fegyverem pengéjén. – Nem igazán értem a kettőtök között lévő konfliktus miértjét, hisz’ Te a lelkéből születtél, egy olyan része vagy, amely kardként materializálódott és értelmet kapott. Ennek ellenére mégis a hallottak alapján úgy bánsz Vele, mint egy kutyával. Pedig egyszer már mindenképp legyőzött, ezt bizonyítja a Bankai megléte is. Bármennyire is legyetek erősek külön-külön, együtt többre lennétek képesek. Többek között ezért sem vagy képes megsebezni, tökéletes egyensúlyban vagyok Zanpakutoummal, nincsenek félreértések köztünk. Kölcsönadja az erejét, Én pedig tisztelem ezért, ilyen egyszerű a képlet.
Elmémben egyetértő morgás a vélemény monológom hallatán, minden, amit elmondtam, igaz. Gyengeségnek tartom, ha valaki nem rendelkezik elég kemény jellemmel ahhoz, hogy megregulázza lélekölőjét. Utálhatják egymást ezért, viszont Paragonnak mindenképp azt kell tennie, amint Tamachi parancsol Neki. Különösebben nem akarok belemenni a részletekbe, jelenleg nincs más feladatom a játszadozáson kívül, amíg a Villámvándor bent tárgyal. Kétségtelenül agresszív véleménycsere a módja ennek, legalábbis egyik félről sem tudnám elképzelni, miszerint egy csésze tea mellett megvitatják nézeteltéréseiket. A gondolat gúnyos mosolyt csal az arcomra, ellenben a punnyadás miatt biztosan jobban tud koncentrálni a másik harcára, azt pedig nem engedhetem, hogy kevésbé jó műsort nyújtsak! A Shikai aktiválása után gyorsaságom körülbelül a kétszeresére nőt, valójában Dotonryuu két területen turbóz fel, amint szólítom. A sebesség, valamint az erő elsöprő kombinációját csak kevesen tudják kivédeni, kivételesen igaz ez SenBankaiomra, amit mindezidáig csak kétszer alkalmaztam, s ahogy jelenlétem is mutatja, nem Én voltam az, aki fűbeharapott az összecsapások végén. Villámtáncom segítségével alig észrevehetően indulok meg a nő felé, azután félúton a magasba szökkenek és terveim szerint egy függőleges csapással meglékeljem a bukósisakot, ami a fejét védi. Az eredménytől függetlenül tűnök el ismét a szeme elől, hogy ezt követően a háta mögött jelenjek meg, majd egy guggolással karöltve egy-egy zavaró vágást ejtsek térdhajlataira, már ha sikerül átvinnie pengémnek a lábán lévő páncélzatot. Nem egy eget rengető sérülés, de pont elég ahhoz, hogy minden lépés szúró fájdalommal járjon. Elég szemét húzás, ám szerelemben és háborúban mindent szabad, igaz-e?
- Hadou 33: Soukatsui! – kiáltom el a végszót, míg balom tenyere égszínkék felizzik. A villámgyors gömb elemi erővel csapódik ki a fentebb is említett testrészből, célpontja pedig nem más, mint Yukezo Zanpakutoujának feje. Elég nagy erőt adtam bele, ráadásul szóval indítottam el, ámbátor még így se éri el teljes erősségét, mivel az idézést lehagytam az elejéről. Elég ostoba volt az, aki kitalálta a démonmágia működési elvét, mégis melyik összecsapásban van ideje verselni a küzdő feleknek? Reményeim szerint egyszer Nekem is részem lesz ilyesmiben, mivel alapjáraton mindig pörgős ellenségeket kapok ki. A kialakuló füstfelhőt látva néhány szökkenéssel a terem másik végébe kerülök, ahol némi kutakodást követően ismét rágyújtok. Fegyverem abban a pillanatban állítottam vissza kard formájába, amikor közelharcra került ismét sor, így most pallosomat vállamnak támasztva várom a következő kört.

Tárgy: Re: Edzőterem Szomb. Nov. 06, 2010 5:53 am

//Azt hiszem beFészkelem magam, avagy Yuu, most jön a hidegzuhi//

Egy újabb erős rúgás a páncélozott lábaktól, és én újból a földön térdelek. Köröket láttam a szemem előtt, de mégis kérdőjelekkel volt teli az elmém. Kezemben egyre kevesebb energia képes megfoganni. A saját lelkemben képtelen vagyok győzelmet aratni. Ezt tanította a nagyapám mindig, de én nem hallgattam rá. Ahhoz, hogy a legerősebbek közt légy, először önmagaddal kell megküzdened. Nem gondoltam volna, hogy szó szerint fog ez megtörténni. Talán a nagyapám volt az utolsó, aki tanácsokkal látott el. Már jó rég óta nem láttam őt, pedig lenne mit kérdeznem tőle. Felkeltem, és Paragon szemébe néztem, amit kivételesen nem fedett el.
- Miért vagyok ilyen gyenge, hogy még saját magamat sem tudom leküzdeni?- kérdeztem, miközben a vért letörültem a szám széléről. Kellemetlen érzések tömkelege fogadott el. Megforgattam a kardomat, és leszúrtam a padlóba. Rendületlenül álltam tőle úgy hat méterre, és megfeszült arcizmokkal reagáltam, amikor szóra nyitotta a száját.
- Nem vagy több a hajdani tizenegyedik osztag kapitányánál Zarakinál. Attól még, hogy ismered a nevünket, sosem használsz ki igazán. A társad vagyok, de magadra támaszkodsz minden harcban. Mi beszélünk hozzád, csak nem hallgatsz meg. Életem legnagyobb baklövése volt, amikor először suttogtam a füledbe, örömöt okozva neked, hogy létezünk. Azért nem múlhatsz felül engem, mert ismételten csak önmagadból merítesz erőt. Teljesen reménytelen vagy, mint ez a palota, ami a világodat szolgálja. Hatalmas és fényes, de ha kinézel az ablakon, akkor meg fogsz lepődni. A kénköves katlan közepén vagyunk a megszokott füves pusztához képest- mondta halk hangon, és kezével az ablak felé mutatott, amin kinézve valóban egy elpusztult talajon áll az épület, amiben harcolunk. Sötétvörös lángnyelvek csapnak ki a füsttől terhes égbolt felé. Mintha pillanatok választanának el attól, hogy lángra kapjon az egész épület, de inkább hideg van, mint tűz forró. Paragon felé fordultam, és megcsóváltam a fejem. Igaza van és ez a legrosszabb.
- Talán ha nem a szenvedésemre hajtanál, akkor könnyebb lenne a kapcsolatunk építése- vágtam oda sértődötten, aminek a következtére egy nagy lávaoszlop csapott ki a földből odakint, hatalmasat dörrenve. Harci állásba álltam, és nem voltam képes elfogadni a tényt, hogy az én hibám minden.
- Remek, most is csak én vagyok minden gyengeséged okozója! Mit gondolsz, kivel beszélsz? Talán azt hiszed, hogy nem okkal teszek mindent? Mindig magadat ünnepeled győztesként minden harc fölött. Ezért nem vagy erősebb nálam, mert úgy gondolod, hogy neked kell győznöd! Ha a SenBankai szintjén is állnál, nem tudnál legyőzni, mert önfejű vagy, és nem vagy képes elfogadni, hogy a társad vagyok. Ha a nevemet szólítod sosem arra gondolsz, hogy szükséged van rám, hanem arra, hogy most az ellenfeled megkapja Tőled! Gondolkozz el ezen, és úgy támadj legközelebb- sziszegte teljes megvetéssel nekem. Elgondolkoztam ezen, de nem sokat. Jól mondta... mikor legközelebb támadok, már teljesen másképp támadok. El akartam pusztítani őt. Minden vágyam volt megleckéztetni, és elmondani, hogy én vagyok az úr, de amint megragadtam a kardomat felvillant pár emlék. Mikor először találkoztam vele még boldog volt normális alakjában is. Olyan, mint most. Aztán elhanyagoltam a használatát, sőt egy lelketlen zanpakutot is csináltattam magamnak, hogy ne kelljen kirántanom a sajátomat. Ledermedt testtel álltam ott két millire tartva a markomat a fegyvertől, melynek kétségbeesett lelke ott állt előttem. És ez egy paradoxon is. Hogyan is árthatnék neki ezzel a fegyverrel, hiszen itt még a támadásaim is mások. Most a saját lélek világomban vagyok, ahol ő is van. Most tiszta ez az egész, és nem a dimenzióban harcolunk. Nem ragadtam meg a kardomat, inkább vártam hátha Ő tesz valamit, de nem.
- Mit kell tennem?- tettem fel a legkézenfekvőbb kérdésemet nyomatékosítva azt a tényt, hogy tanácstalan vagyok.
- Tudd hogy ki vagy, és azt is hogy én ki vagyok. Ha önmagad harcolsz, harcolj önmagad, de amint a szádra veszed a nevünk, azonosuljon benned a tudat, hogy nem vagy egyedül. Társak vagyunk ne feledd, te nekem, én neked. Ha nem lelünk összhangot, akkor sosem emelkedhetsz a nagyok közé, mint ez a Sierashi Yuusuke. Lefogadom, hogy a kardszelleme és közte tökéletes a kapcsolat. Esélyed sincs ellene addig, amíg rá nem jössz, hogy én is itt vagyok neked- tisztázta a dolgokat, és mögém teleportált átölelve. A kardom eltűnt, hiszen ő volt az a kard, teljesen tárgytalan hogy használjam ellene. Most döbbentem rá, hogy mit is tettem. Megfogtam kardszellemem ölelő karját, és annyit súgtam magam mögé.
- Bocsáss meg, hogy nem hallgattalak meg- amint befejeztem a rendes világban találtam magam, ahol Yuu-san kicsit sem megviselt arca volt látható. Inkább meg volt lepődve, bár ez okkal történhetett, hiszen lehullott rólam a páncél, és ismét én álltam ott a nő helyett.

EKÖZBEN A VALÓS VILÁGBAN

- Azt mondod vicces vagyok? Fogalmad sincs mi a helyzet. Az a barom önfejűen csak a saját erejéből harcol, és csupán egy használható eszköz vagyok számára. Jól mondtad, lelkének egy része vagyok, de én nem igazán érzem azt, hogy valóban a része lennék. Így hát annyit ártok neki amennyit csak kell, hogy észrevegye, hogy én is létezem saját észből. Az önnön értelmére támaszkodik, és sosem engedi, hogy beleszóljak a csatáiba. Sosem lesz erősebb ha nem érti meg ezt az a kis nyomorék! Pedig rengeteg mindent tettem az érdekében. Egy érzelmi csődtömeg! Szerinted egy folyton racionális ember hogy ölné már meg a saját apját. Egyszerűen! Ha ideges, fél, vagy bármiféle szélsőséges helyzetbe kerül szabad kezet kapok az érzelmére. Hiszen az érzelmeink irányítják az erőnket jól mondom nemde? Csak egy picit elborul az agya, és én azonnal úgy variálok az asztráljával, ahogy akarok. Bátorságot és dühöt adtam neki, meg némi erőt, és kész is van a koktél arra, hogy megöljük a saját apánkat, akivel szemben igazságtalanságot érzünk. Hehhe. Beleszerettettem Mayába, hogy jobb élete legyen, de mivel meg sem köszönte, így őt is elvettem tőle. Könnyűszerrel sikerült ez a művelet is, amint megölte az apját. Miattam hagyta el Sereiteit is. Tönkre tettem az életét, hogy rájöjjön nincs más számára csak én... de ez még csak meg sem fordult a fejében. Maya után sír, és harcol amíg rá nem jön a béke érzet. Ezért nincs köztünk összhang, mert nem engedi, hogy az legyen. Sajnos ezt nem mondhatod el neki, ezért kénytelen vagyok megölni téged. És tudod mit? Mostantól én is bekeményítek, ahogy te- darálta le röviden neki is az igazságot. Jellegzetes támadó állást vett fel, és már indult is, de Yuu-san sem volt rest előbb támadni. Bár első csapása felülről hihetetlen gyenge volt, azt puszta kézzel megfogta Paragon. Utána a lábát vette célba Yuu-san, így maga mögé leszúrta a pengéjét nem engedve, hogy vághasson, de még így is háttal volt neki, így a Soukatsuit is ellőhette nyugodtan a fej irányába. Visszahúzta a pengéjét, majd ellenfele mögé teleportált, és egy erőteljes rúgással akarta arrébb tessékelni, hogy felborítsa. Amint ennek bármilyen végeredménye van, ismét kicsapta a pengéjét és szúrni készült, ha még ott volt előtte vagy mellette a Vaizard. Ezután elteleportált messzebbre, és kezében egy sárgás fénygömb kezdett megformálódni. A reiatsu hihetetlen erőben jelent meg. Csak néhány kidout ismer biztosan, amit Yuke megtanított neki, ha valaha kint kell harcolnia Bankai formában.
- Hadou 45: Kohaku koutetsu!!!- kiáltotta el magát, és rohanni kezdett a célpont felé, pont ahogy én szoktam. Utána egy teleport, egyenesen mögé, és a testébe akarta nyomni a kis fénygömböt, ahol eleresztve a sok száz pengét hatalmas károkat okozhat. Ha ez sikerül, akkor elégedetten mosolyog, hiszen ezek halálosak is lehetnek, de erre kevés esély van, így ismét elteleportált, és gyűjtött az újabb gömbre, de hirtelen eloszlik a levegőben a reiatsu, és dermedt arca fénnyé változik, és lehullik az erős páncél, alatta a megszeppent Yuke, vagyis én Very Happy

Tárgy: Re: Edzőterem Pént. Nov. 12, 2010 8:41 pm

[Yuke beFészkeli magát, avagy hadd lássuk azt a zuhanyt!]

A lélekölőnek részben igaza van, valóban érzéseink irányítják erőnket. Ezért lehetséges, hogy hihetetlen erőket vagyok képes mozgósítani, ha mondjuk az egyik szerettem van bajban. Ellenben ez visszafelé is elsülhet, s erre a legjobb példa Yuke esete. Némi undorral az arcomon veszem tudomásul, miszerint szerencsétlen nemes hanyatlásáról igazából Ő maga tehet, vagyis inkább az a rész, amelynek segítenie kéne, nem pedig hátráltatnia. Tamachi élete csupán önmaga körül forog, ezért nem volt képes Mayával együtt maradni, ezért ölte meg az apját is. A tudatalattija, amit Mi csak a Zanpakutou lelkeként definiálunk, mindenáron magányosan akarja tartani ezt a férfit. Nehéz sors, ezen csupán akkor tud felülkerekedni, ha kompromisszumot köt Paragonnal, ám erre nem sok esélyt látok. A békéről már kifejtettem a véleményem a könyvtárban, harccal lehetetlen megteremteni, hisz’ eme két fogalom teljesen különbözik egymástól. Az utópisztikus világ egy álom, s igazából Én nem is szeretnék egy olyan környezetben élni, ahol minden idillikus és mindenki szereti a másikat. Rágondolva is nevetségesen műnek látszik az egész, a humanoid fajok képtelenek a békés egymás mellett létezésre, ez már ősidők óta így van. Több ezer évnyi berögződést pedig nem lehet egyetlen csettintésre eltüntetni. Háborúk mindig is voltak, valamint lesznek is. Nem ringatom magam abba a tévképzetbe, miszerint a most is tartó állócsatározás után nem jön egy új. Mindig van egy komplexusos, megalomán őrült, aki szépen felborítja majd az életünket, s Nekünk kötelességünk lesz rendbe hozni azt az utódaink érdekében. Érdekes, már tényleg kezdek úgy beszélni, ahogy egy vezetőnek illik. Rengeteg jellemfejlődésen mentem át a Seireitei elhagyása óta, szinte egy teljesen új ember lett belőlem, legalábbis felfogás terén biztosan.
- Tévedtem, Te szimplán ostoba vagy. – jelentem ki rezignáltan, megtörve ama csendet, ami monológja után következett. – Istennek képzeled magad, aki kénye-kedve szerint játszik szerencsétlen halandó életével, azonban egy nagy félreértés áldozata vagy. A folytonos beavatkozásoddal végül Yukezo pusztulását fogod elérni és akkor nem, mint győzedelmes fogsz visszatérni a porból, hanem magad is elveszel a semmibe. Egy szebb jövő lehetőségét vetted el Tőle és remélem, ezzel Ő is tisztában van. Csupán szánni tudlak azért, mert lelkének azt a részét örökölted, amely örökös magányra ítéltetett. Élete majd’ minden pontján elősegítetted a bukását, kíváncsi lennék, következő alkalommal mit veszel el, amivel rádöbbentheted összetartozásotokra.
Szavaim láthatóan feldühítik, mert sokkal nagyobb hévvel lendül támadásba, mint előtte. Az érkező rúgást csupán alkarral tolom fel, de még mielőtt egy lábsöpréssel kibillenthetném egyensúlyából, már tova is teleportál. Idegesítő egy képesség… Szúrását könnyedén, egy csuklóból indított félmozdulattal csapom arrébb, vívás terén ég és föld a különbség kettőnk között, remélem, azért ezzel tisztában van. Ettől függetlenül megint nem tudom levágni, hiszen pillanatok alatt a terem másik felében van. Kezében egy energiagömb kezd növekedni, amire eddig nem emlékeztem, hogy használta volna. Rövid töprengést követően sikerül rájönnöm, miszerint Yuke testét használja, ezért részben rendelkezik azokkal a képességekkel is, mint amivel a srác. A kidou nevének kimondása csupán megerősíti elképzelésem, azonban nem kívánok különösebb védekezési technikát alkalmazni. Reiatsum robbanásszerűen növekedik meg, s még mielőtt a Kohaku koutetsu elérhetné a bőrömet, egyszerűen semmissé válik az erősebb hatalommal szemben. Sikertelenségét látva egy újabb próbálkozást készít elő, viszont alkalmazni már nincs ideje, mivel páncélja egy fényjelenség közepette semmisé válik, ekképp találhatom magam ismét szembe a megszeppenten álló Villámvándorral. Nevetséges egy küzdelem volt, még meg se izzadtam közben. Dotonryuu-t egy suhintás kíséretében változtatom vissza katana formájába, aztán egy laza pördítést követően visszalököm a sayába. A koporsószegeket tartalmazó, gyászos fekete dobozból egy cigarettát halászok elő, amiről Nekem nem a tüdőrák, hanem a megfelelő nikotinmennyiség jut az eszembe. Néhány slukk után rögtön jobban érzem magam, így feltehetem a kérdést, amiért ezt az egészet csináltuk.
- Nos, sikerrel jártál? – hangom a dohányfüsttől kicsit rekedtesen zendül, azonban egy-két torokköszörülést követően már visszatér az eredeti hangszínhez. – Elég mélyen gyökerezik a probléma, amiért nem tudtad a Bankai-t megfelelően alkalmazni, de a végeredményt látva gondolom Te jártál sikerrel a végén. Másrészt küld el Paragont egy jó pszichológushoz, teljesen zakkant a csaj.
Itt az Én munkám véget ért, már csak az a kérdés, milyen módon fogják megoldani további nézeteltéréseiket. Lelki szemeim előtt felsejlik asztalom, valamint a rengeteg ősnyelven írt papirusz képe, amelyeket még át kellene olvasni. Rezignált sóhaj szakad fel mellkasomból, viszont most nem tudom rásózni másra a munkát, nem úgy, mint kapitányságom idején. Realizálódik bennem az elképzelés, mely szerint rövid időn belül meg kell tanítanom Hitomi-chant is erre a dialektusra, különben becsavarodok.

Tárgy: Re: Edzőterem Csüt. Jan. 06, 2011 11:35 pm

//Azt hiszem beFészkelem magam, avagy Yuu, most jön a hidegzuhi//

A valós világban voltam immáron, de még mindig éreztem magamban azt az apró neszelést, miszerint teljesen mégsem vagyok jelen. Pislogtam ki a fejemből, és Yuu-san mondandóját végighallgatva arra a következtetésre jutottam, hogy Paragon elmondott neki pár dolgot. Lehet, hogy ugyanazt, amit nekem is. Még sosem jutott az eszembe, hogy máshonnan merítsek erőt, minthogy magamból. Ezt én mindig is úgy képzeltem el, hogy van az én erőm, és a része Paragon, és hogy csak néha használjam azt az elzárt részt. Annak örültem volna a legjobban, hogy ha a zanpakutom és én újból egyek legyünk. Hogy magamba olvasszam a részét. De úgy látszik ezek szerint ez teljesen felesleges lenne. Hiszen Paragon nem az én erőm. Térdre zuhantam, majd felnéztem edzőmesteremre.
- Igazad van mélyen gyökeredzik ez a probléma. Neked is elmondta? Hogy csak magamnak köszönhetem a gyengeségem? Úgy látszik keveset tudok még a lélekről- mondtam majd elfeküdtem a földön. Fáradt voltam. Egy kicsit lihegtem, de utána megpróbáltam feltápászkodni. Elsőre ugyanúgy a földön kötöttem ki, de másodikra már ismét a saját lábaimon állhattam.
- Kösz mindent. Igazán jó, hogy segítettél- mosolyogtam Yuu-sanra, aki immáron magamra hagyott. Én leültem a terem közepére és előhoztam a reiatsumat. Fölfelé áramlott spirális alakban a lila energia nyalábok. Fejemben Raiden Fuyuu Paragon szavai zúgtak. Társak. Valahogy sosem szerettem azt, ha társakat kapok, de most úgy néz ki a kezdetektől volt egy. Egy mély levegővétel után ismét magamba szálltam, és kerestem Paragont. Amint megtaláltam a reiatsuját, megformálódott előttem.
- Mit akarsz öcsi- morgott rám, én meg mosolyogva a kezemet nyújtottam.
- Legyünk társak- erre a kijelentésemre felhúzta a szemöldökét, és az arcomban kereste a választ. Összehúzta a szemét, majd megpróbált megütni. Könnyedén kikerültem, hiszen ő nem erősebb nálam. Ezáltal az is biztos, hogy ha a bankait használom csak gyengülök. Hiszen őt már legyőztem, így az egész értelmetlen. Megismételtem azt a két szót, és most már komolyan vette a mondandómat. A valóságba kényszerítettem magamat, és vártam. A kardomat utasítottam shikai formára, ezáltal szabadon engedve Paragont. Hirtelen a lila reiatsu kapott egy sárgás színárnyalatot. Felálltam, és a teljes lélekenergiámat elengedtem. Kavargott a por körülöttem, de az épületben semmilyen kárt nem okoztam. Tetszett a látvány. Valószínűleg a szememben megjelentek a karikák, bár nem igazán éreztem sosem, ha mégis. Valami újat akartam kipróbálni. Kidouhoz hasonlít, bár mégsem az. Most hogy szabadon vagyok eresztve, tudok tesztelni. Összesűrítettem a reiatsumat a két kezem közé, ami nagyon nehéz volt, és nem is ment. Csak éppen hogy meggörbült a kezem között áthaladó fonalszerű lélekenergia. Tovább próbálkoztam, de nem jártam sikerrel. Teljesen elfáradtam, így inkább hagytam az egészet. Ehhez valami más kell. A quincyk csinálnak ilyeneket, de azok a környezetből nyelik el a reiatsut. Én csak a sajátomat akarom valamilyen szinten összesűríteni, hogy aztán ellőve tudjak ártani másoknak. Hiszen puszta reiatsu elnyomással meg lehet ölni a gyengébbeket. Ha sikerülni sűrűbb nyalábban elsütni, akkor talán az erősebbeknek is ártana. Egyelőre aludnom kellett, így megcéloztam az újdonsült szobámat, és befeküdtem, majd szinte azonnal elnyomott az álom.

Tárgy: Re: Edzőterem Hétf. Feb. 06, 2012 11:06 pm

[Terjengő romlás]

Várakozás. Már kitudja mennyi ideje gubbasztok a mogorva drow mellett az árnyékban, mígnem ismerős alakot látok elhaladni nem is olyan messzire Tőlünk. Egy pillanatra mintha kiszúrt volna kettőnket, azonban fejét megrázva jobb belátásra bírja magát. Az ostoba! Az éjszaka kellős közepén az ember már nem hisz a szemének, holott végzetes következmények jelentkezhetnek a figyelmetlenség miatt. Eme gondolat hatására futó pillantást vetek új karomra, amely tompán csillog a sötét ruházat alatt. Fogalmam sincs, hogy milyen fémből készülhetett, ám tökéletesen sikerült lemodellezni az emberi kéz sajátosságait. Nem ügyetlen, nem hibásodik meg könnyen, ráadásul emberfeletti erőt vagyok kifejteni vele, amilyenről igazi karommal nem is álmodhatnék. Fredonn-dono betartotta az alku ráeső részét, így most Rajtunk a sor, hogy törlesszük az adósságot. Sajnálatos módon senki sem tudta megmondani hol is van az a bizonyos bázis, az Ős is csak annyit tudott, hogy valahol Karakura városának erdejében található, távol a járt utaktól. Szerencsére a balgák nem is sejtik a veszély közeledtét, olyannyira el vannak foglalva önön tökéletlenségükkel. Kaján vigyor kíséretében fedezem fel a levegőben alig érzékelhető fodrozódást az egyik fa árnyékában, valószínűleg ott húzódik a határvonal. Elégedettség lassacskán szétáramlik a testemben, lehetne ennél egyszerűbb a dolgunk?! Már csak azért is megérte ennyit várni, miszerint Rinaaya orra alá dörgölhetem, hogy az Én varázserőmnek köszönhetően jutottunk be, az ostoba trükkjei itt semmit sem értek. Néma intéssel jelzem a mellettem lévő férfinak a behatolás előkészítésének tényét. Valljuk be, az alkimista kétségtelenül Rám bízta a legfontosabb szerepet, a többiek csak agyatlan húsdarálóként funkcionálnak, nincs egyéb értékük.
Halkan settenkedve érkezünk meg a kijelölt területhez, ahol a fák ágai között átpillantva egy megviselt kutya birkózik egy szétrohadt bakancs darabjaival. Milyen ironikus egy kép, korcsot jöttem látni és most meg is kaptam, amit akartam. Azonban a levegő vibrál, ez nem valódi jelenség, nincs itt semmilyen állat a környéken. A rokoni kapcsolat miatt vagyok képes érzékelni a különbséget, legalábbis megbízónk szerint ezért lehetséges a bejutás általam. A percek lassan telnek, mígnem egyszer csak felemelem újdonsült jobbomat és a lehető legkevesebb lélekenergiából gyúrt Soukatsuit lövöm el az ég felé. Nyeszlett egy démonmágia lett, inkább apró csillagszórónak tűnik a sötétben, mintsem hatalmas pusztítást véghezvinni tudó energiasugárnak. Az idiótáknak jelezni viszont tökéletesen megteszi. Katanámat félig előhúzva a sayából ejtek mély vágást ép tenyeremen, azután magam elé tartom.

Árulásban fogant, vérből szőtt eskü.
Izzó acél, ezüst, karmazsin folyam.
A hét szent ereje betöri a kaput.
Égj, szenvedj, üvölts! Térdre!

- Tokeru Senshu*! – a kántálás közepette lecsöpögő vér sosem éri el az anyaföldet. Különös rúnákat írnak a láthatatlan falra, a kísértetiesen izzó aura megvilágítja az elhagyott erdőrész minden egyes zugát. Most már teljesen mindegy, hogy észrevesznek-e a bent lévők, mivel a védőpajzs megtörése már elkezdődött. Szemeimet felnyitva, a mechanikus kar egyetlen ütésével súlytok le a rég elfeledett írásjegyek által leírt kör közepébe, aminek hatására halk dörrenés hallatszik, majd néma csend. Egy pillanatra ugyan elfog a kétség, de lenyelve a számban érzett keserű ízt lépek egyet előre. Majd még egyet és még egyet. Diadalittas kacajom csak néhány pillanatig száll a levegőben, intésemnek hála immáron az egész Szindikátus bemasírozhat a lefedett területre. Az akadály épségén nem esett kár, csupán megtettem magam a hely társtulajdonosává. Ejj, az öcsém ennek nemigen fog örülni! Árnyékként suhanva érünk egyre közelebb a rozogának látszó bejárathoz, fivéremnek sose volt érzéke a fennkölt dolgokhoz, miért is lenne impozáns rejtekhelye? A falon függő fáklyák fénye bevilágítja a teret, viszont őrt sehol sem látni, balgatag módon úgy gondolhatták, itt úgysem éri őket támadás. A kormos, megolvadt falrészből hatalmas erők mozgolódására lehet következtetni, nem szívesen találkoznék azzal, aki kiiktatta az itt lévő csapdákat. Szótlanul folytatjuk utunkat, mindenkinek megvan a saját feladata. Belesve a tanácsteremnek látszó helyiségbe bizonyosodok meg róla, hogy mindenki az alacsonyabb szinteken tartózkodik. Mire elérünk a legalsó folyosóra, már csak ketten maradtunk Do’anaval. Bizalmatlan pillantást vetek rá, egyszerűen nem értem miért van szükség jelenlétére. Egy bérgyilkos, pff, alantas szakma. Mindenesetre legalább eggyel többen vagyunk, ami máris kiegyenlítettebbé teszi a mezőnyt. Háromig számolok, majd nagy levegőt véve berúgom a vékony ajtót.
- Hadou 88: Hiryu Gekizoku Shinten Raihou! – a mindenfelé repkedő forgácson keresztül süvöltve vágtat át a vastag lézerpászma, ami pontosan a meglepettnek látszó, feketehajú suhanc irányába repül. Mióta utoljára láttam Yuusuket, sikeresen elveszítette az egyik szemét és valahogy a vonásai is megváltoztak. Mindegy, teljesen lényegtelen, jómagam is megszabadultam már egykori kinézetemtől, semmit nem fog elvenni halála élvezetéből a megváltozott arc. Nem lesz képes kikerülni, ilyen közelségből biztosan nem! Vadállatias öröm villan fel orcámon, miközben meglátom a tehetetlenség fényét testvérem szemében. Tegyen szert bármekkora hatalomra, egy ilyen szintű hadou bizony darabokra fogja tépni és ezt ahogy látom, Ő is nagyon jól tudja. Milyen nevetséges gondolat volt a boszorkány részéről, hogy nem bírnánk el Velük. S mégis, a harc lezárul, mielőtt elkezdődhetett volna!

*Megtört Zsarnok

Tárgy: Re: Edzőterem Vas. Feb. 19, 2012 9:12 am

~ Terjengő romlás (én aztán nem romlok meg) ~

Sok minden megváltozott azóta. Ő maga is megváltozott és ez néha egyáltalán nem tetszett neki. Lustán rákönyökölve az ablak párkányára szemlélte a kék eget, ami ennél nem is szikrázhatott volna jobban, mintha csak ezzel a különös vidámsággal gúnyolná ki és röhögne szerencsétlenségén és sorsán. Fáradt, szúrós pillantással jutalmazta a kertben játszó gyerekek boldog, gondtalan kacagását, ami szinte direkt volt pont olyan hangos, hogy eljusson a fülébe és emlékeztesse arra, hogy majdnem végzett a saját fiával. Semmi kedve nem volt már megint a családi tanács öregjeinek pampogását hallgatni az ostobábbnál-ostobább, semmirekellő, piti ügyek miatt, ráadásul még mestere is hívatta, bár csak éjszakára. Na, ahhoz pláne nem volt türelme, hogy lássa Sierashi bamba képét, mint nagyfőnök. Kicsit tisztelte na, mégiscsak nem kevés ereje volt a férfinak, amit ő is szívesen elfogadott volna, de tudta, hogy semmi nincs ingyen.
A kopogtatásra az ajtaján nem felelt, csak halkan morgott valamit, az ő háza, ha úgy kívánja, hagyják békén, mit nem lehet érteni ezen a rohadt egyszerű parancson?! A titkárnője dühös papolása miatt meg aztán végképp nem akarta kinyitni az ajtót, inkább hallgatta azon keresztül. Legalább tompít valamit… A cigarettacsikk, mely könnyelműsége miatt kiesett a kezéből, az egyik kertész fején landolt, de mire az fölnézett, a férfi már eltűnt az ablakból. Nem félt a szolgáitól, közel sem erről volt szó, csak nem volt jó kedve, mint úgy mostanság soha.
A titkárnője dühös hangja, majd trappoló léptei is elhaltak egy idő után, valószínűleg belátta, hogy azzal nem ér el semmit, ha az ajtaja előtt sorolja neki napi teendőit, amit lényegében leszart, pedig az égegyadta világon semmit nem csinált egész nap. Letelepedett a földre, kényelmesen és várt. Nem tudta, mire vagy meddig fog itt ülni és hátravetett, falnak támasztott fejének egyetlen látó szemével pásztázni a plafont. Nem túlzottan érzékelte az idő múlását, csak faliórájának halk, de ütemes, egy idő után idegesítő kattanásai adtak tudomást arról, hogy valójában percek, órák múltak el, míg ő teljes némaságban szemlélte a semmit, észre sem véve, ahogy a boldog, szikrázó délután narancs, majd vérszín naplementébe borult, a Nap pedig eltűnt az égről egy időre.
Mindeközben lehunyt szeme felpattant, ahogy a telihold erős, ezüstös fénye az ablakon besettenkedve rávetült szinte hófehér arcára, jelezve, idő van. Mérgesen dörgölte a szemét, tekintetével gyilkos pillantást küldve az égitest felé. Álomtalan álomban járt, ezzel még szerencsésnek is mondhatta magát, hiszen az elmúlt napokban szinte csak rémképek környékezték meg, amint lehunyta lélektükreit. Először zavarta, kialvatlan volt és emiatt állandóan mérges, sokkal ingerlékenyebb, mint egykoron, bár azért régen sem volt galamblelkű Rolling Eyes

Lassan feltápászkodott és kinyújtózott, eléggé elgémberedtek a tagjai ilyen kényelmetlen helyzetben, de meg sem lepődött rajta. Most legalább viszonylag normálisan kialudta magát. Lustán kezdett készülődni, pedig sietnie kellett volna, mert már a Hold is egyre magasabban járt. Végül a kapott haorit saját, nemesi köpenyére felvéve és kardjait megragadva szelelt el a birtokról, igyekezve észrevétlenül kijutni. Pár őrbe beleakadt, de megmondta nekik, ha egyetlen szót mernek szólni, hogy látták, kitépi a nyelvüket. Ez persze nem volt igaz és sosem hazudott túl jól, ezért sem tudott soha nyerni abban az ostoba amerikai játékban, a pókerben, képtelen volt hihetően hazudni, de ez most egészen jól bejött.
Ezután zökkenőmentesen, észrevétlenül jutott el a Fészekbe, bár egyszer-kétszer majdnem eltévedt, lévén még csak másodszor járt erre, ráadásul most egyedül. Persze soha nem szólt volna Yuusukénak, hogy mutassa meg neki még egyszer az utat vagy valami, nem szorul ő senki segítségére, az csak a nőknek kell. Hallotta is valami tanulmányban vagy hol, hogy a nők szürkeállománya (amiről igazából nem nagyon tudta, micsoda) kisebb és emiatt bizonyítva is lett, hogy a férfiak okosabbak, kész Cool

Legalábbis úgy fogta fel, ez a dolog lényege.
Figyelmét a zörrenő levelek vonták magukra, pedig már majdnem a bejárat előtt volt. Rosszat sejtve fordult a zaj irányába és tette két kezét kardjainak markolatára. Egy ideig feszülten állva szemlélte az erdőt, azonban nem látott semmit, a Hold gyér fénye, még ha erősebb is volt, mint általában, nem tett olyan jó szolgálatot, mint a nap. Mintha látott volna valamit felfényleni, de végül csak betudta az éjszaka furcsa fényjátékának, így inkább visszafordult és belépett.
A folyosókon haladva az alsóbb szintek felé néha megállt, folyamatosan forgatta a fejét, bár a látvány nem volt túl impozáns, mégis szerette, volt valami… középkori benne, amit mindig is szeretett. Amikor még tudatlan kölyök volt, a nővére gyakran mesélt neki sárkányokról és régi várakról, amik egyáltalán nem hasonlítottak a hatalmas, gyönyörű japán stílusú palotákra, kopárak voltak, pincéiket és börtöneiket pedig csupaszon, nyirkosan hagyták és fáklyákkal világították meg, akár ezeket a régi folyosókat.
Megérkezve a neki mondott helyre, azaz az edzőtérre, kényelmesen a falnak támaszkodva állt meg, majd karjait egymásba fonva várt. Úgy tudta, mestere ide jön majd, hallott valami olyasmit is, hogy lett még egy tagjuk, akit a Rázós-kisasszony… Hitomi, ha jól emlékszik, talált meg. Először furcsállta, hogy ilyen kevesen vannak, de rájött, hogy a titoktartás lehetetlen kérés lenne egy nagyobb létszámú csoportban. Mondjuk ha belegondol, a Nibantai is megőrizte a titkait fennmaradása során, pedig semmivel nem volt kisebbnek mondható, mint a Goteijuusantai bármelyik másik osztaga.
- Mi a jó… - Tekintete döbbenten tágult ki a szinte szétrobbanó ajtóra, szinte ugyanabban a pillanatban, ahogy egy alaposabb körbenézés után, megpillantotta a vaizardot.
Úgy tudta, ide senki nem juthat be idegen! Reagálni sem volt ideje, a támadás máris egyenesen felé zúgott. Nem pergett előtte le az élete, minek? Amúgy is tudta, hogy miket élt át, semmi kedve nem volt a halála előtt ezt újra végignézni. Tenni akart valamit, csak az zakatolt a fejében, szinte lassított felvételként felfogva az eseményeket, hogy valahogy el kéne kerülnie, de nem volt rá képes és biztos volt benne, hogy meg fog halni. Egy orvtámadásnak fog áldozatul esni egy olyan helyen, ami elvileg szuperbiztonságos… hát, ilyen az ő szerencséje :/

Spoiler:

Tárgy: Re: Edzőterem Hétf. Feb. 20, 2012 3:28 am

[Terjengő romlás]

Különleges, nosztalgikus érzés tölt el, midőn lassú léptekkel kisétálok a dangai sötét alagútjából. Hiába értem el végül legfőbb célom, s kaptam meg a büntetlen bejárást Soul Societybe, mégsem érzem egészen teljesnek magam. Ugyan jogaim nagyjából visszaálltak az eredeti helyükre, a státuszomon esett foltot igencsak nehéz lesz lemosni. Még az egyszerű építők is megvető pillantásokkal méregettek, miközben az épülő székházzal kapcsolatos munkáról érdeklődtem. Szólni egyik sem mer, azonban a szemük elárulja gondolataikat. Igazából csak mosolyogni tudok ezen, Nekem nem a közemberekkel, hanem a vezetőséggel kellett zöldágra vergődnöm és ezt meg is tettem, a lehető legmegfelelőbb pozíciót csikarva ki ezzel a Daitenshi számára. Kapzsi módon a Negyvenhatok Tanácsa rá akarja tenni a mancsát szervezetemre, ám hamar rájönnek majd, hogy bizony tüskékkel borított kincset fognak a kezükben. Az erdő neszezése nemigen zavar, a Fészek bejáratához érve, annak falának támaszkodva tekintetem inkább az égboltra emelem. Ezernyi ragyogó csillagmécses tiszteli meg a sötétség oltárát, valamint az éjszakák királynőjét, a Holdat is. Az ezüstös fény szinte nappali fényességet kölcsönöz a tisztásnak, habár itt-ott a fák között azért még totális a feketeség. Amennyiben babonás lennék, ezt bizonyosan rossz előjelnek vélném, mivel az ilyen éjszakákon szoktak a halottak kikelni sírjukból, a farkasemberek pedig bestia alakot ölteni. Fejemet csóválva térek napirendre alaptalan gondolataim felett, habár a halálom óta eltelt évek alatt sok olyannal találkoztam, minek létezésében emberként igencsak kételkedtem. Ellenben a sok filmből érkező badarság úgy látszik kikezdte az agyamat, ezen a helyen semmi sem képes megtámadni Minket, akármilyen természetfeletti erő is hajtsa.
Ugyan a főhadiszállás nem mondható éppen lakályos épületnek, de minden megtalálható benne, amire egy jó búvóhelynek szüksége van. Erős falak, áthatolhatatlan védőmező, mozgó vízköpők. Persze ezekért cserébe le kellett mondani a párnázott karosszékekről és a high-tech berendezésekről, ámbátor ezt feltehetőleg képes lehetek megváltoztatni, ha jónak látom bevonni a 12. osztagot egy ilyen akcióba. Valamiért ellenérzéseim vannak a kapitánnyal kapcsolatban, habár összesen egyszer beszéltünk emlékeim szerint, az a zagyva álom sok dolgot összekavart. A puritán környezet egyszóval nem teszi túlzottan vendégcsalogatóvá a helyet, viszont most régen látott tömeg tiszteli meg az ódon falakat. A kör végre teljessé vált, mindenki megtalálta azt a tanítványt, aki egyszer, elmúlásunkat követően továbbviszi azt az értékrendet, amit Mi képviseltünk. Csupán azok birtokolják az erőt, akik képesek tudásukat átörökíteni, ezzel játszva ki a feledést. Ebben rejlik az igazi halhatatlanság, nem pedig a csontban és húsban. A szokásos tiszteletköröket követően ismét elcsendesedik a tanácsterem, de az Én mentoráltam még nem jelent meg. Valójában a daitenshik már ismerik Ryoujit, viszont szerettem volna bemutatni a többi társának is, amennyiben szíveskedett volna idejében megjelenni. Rövid ismeretségünknek köszönhetően sikerült levonni a következtetést, miszerint a dolgokra való odafigyelés nem az erőssége. Lévén találkozónkat az edzőtermekhez irányítottam, így komótosan indulok el a megadott szint felé, s csak reménykedni merek, hogy az a nagyeszű nem vár ott már félórája, mert nem hallotta a főteremből kiszűrődő zajokat. Ennyi emberrel körülvéve igazán otthonossá vált a Kohrihebi no Su, ténylegesen fészkes hangulatot idéz bennem. Egyelőre még a mellkasomon lüktető ékkő sem képes lelohasztani jókedvemet, ez a mai nap egy új kezdet indulópontja.
Útközben betérek a lakrészembe is, hiszen egy jó tea nélkül nem lehet edzést tartani, ezt mindenki nagyon jól tudja. Kedélyesen szemlélem, amint a tealeveleknek köszönhetően a víz lassacskán elszíneződik és a menta meghatározó illata betölti a szobát. Tálcára pakolva terheimet folytatom tehát utazásomat, ami egyre mélyebbre visz a felszíntől. Szerencsés módon sem magamat, sem senki mást nem borítottam le, ebből adódóan sértetlenül nyitok be a keresett helyiségbe, könyökömmel nyomva le a kilincset. Az ajtótól jobbra telepszem le az egyik padra, ahol általában egy-egy kimerítőbb gyakorlat után szoktam pihengetni. Már éppen a számhoz emelném poharamat, amikor nagy sebbel-lobbal végre megérkezik Masachika is. Kitaláltam számára egy nagyon jó kis fejmosást a kötelezettségekről és a megbízhatóságról, ám mielőtt még egyetlen szó is kicsusszanhatna a számon, valaki elég brutális módon betöri az ajtót. Mi van itt, mindenki megbolondult?! Az ismeretlen lélekenergiák viszont hamar egyértelművé teszik a tényt, mint ahogy a túloldalról érkező hadou is. Ránk törtek, mégpedig azon a helyen, melynek elméletileg bevehetetlennek kellene lennie. A vaizard is hozzám hasonlóan meglepett képet vág, ebből adódóan meg sem próbál elvetődni a közelítő lézersugár elől. Igazából kísérlete alapból kudarcra lenne ítélve, vagyis nem úszná meg sérülés nélkül. A másodperc tört része alatt lendülök előre, gyorsaságomat pedig a shunponak köszönhetem, ami éppen időben repít az újonc, illetve a gyilkos támadás közé. Az idő valóban lelassulni látszik ilyenkor, holott ugyanolyan gyorsan telik, csupán biztosítania kell a szervezetnek pár pillanatot ahhoz, hogy lepörgethesse az „Eddigi életem” különkiadást.
- Bakudou 81: Dankuu! – szólalok meg határozottan, s mialatt a fénysugarat megtöri a láthatatlan védelem, lassan oldalra fordulok és belekortyolok italomba. Már ha lenne a csészémben más is levegőn kívül. – Késtél, douji…
Egy grimasz kíséretében hajítom felé a funkcióját vesztett tárgyat, hátha ezzel visszarángatom az élők soraiba. Az akadály működési elvének megfelelően izzó szilánkokra robban, miután elvezette mellettünk két oldalt a veszélyes lövedéket. Érdeklődve fordulok a hívatlan betörők felé, intve Nekik, hogy előadhatják jövetelűk okát. A nemtörődöm viselkedés alatt azonban gondolataim ide-oda cikáznak, torkomban pedig zavaró gombóc növekszik. Nem törhették meg a védelmet, azt észrevettem volna! Volt ugyan egy pillanatnyi energiaingadozás, de ez megszokott, jelzi, ha éppen mozgolódnának a védelmező szobrok. Hiányuk is aggodalomra ad okot, ezek szerint nem lenne okos ötlet lebecsülni az ismeretleneket, hiszen egyik kőfej sem mérhető a képességeinkhez, azért egy normál tiszti szinten lévő betolakodóval még elbánnának. Sosem lehet elég ellensége az embernek, ám egészen idáig legalább tudtam, miszerint kitől ne kérjek kölcsönt szükség esetén, ám most két újabb arccal bővült a paletta. Bal alkaromat lazán kardjaimra támasztom és várom a magyarázatot. A harc elkerülhetetlen, ez egyértelmű, ámbátor az okokra is kíváncsi vagyok.

Tárgy: Re: Edzőterem Kedd Feb. 21, 2012 4:50 am

[Terjengő romlás]

Hosszú évszázadok óta készül erre az alkalomra. Időtlen idők óta tengeti nyomorúságos életét célokért, küzdelemért kapaszkodva ebben a világban, melyet csak mostanában tud igazán magáénak. Az önsajnálat fátylából már kilépett, s most, hogy a cél csak egy karnyújtásnyira van előtte, már mindent kicsivel derűsebbnek lát. Derű… Talán derűnek azért még sem nevezheti. Hisz hamarosan vissza kell mennie arra a helyre, ahol annyit szenvedett. Annak idején kétségbeesetten küzdött, hogy kiszakadjon az Abyss fojtogató, erős karmaiból, s még ha ezt el is érte, még mindig ott az a lánc, mely összeköti lelkét azzal a hellyel, melyhez képest a Pokol egy igazi paradicsom. A legszörnyűségesebb istenek, istennők s egyéb entitások, démonok forrásának, magjának lelőhelye, számukra pedig élhetetlen. Néhány év alatt többet szenvedett ott, mint életének első kétszáz évében, míg szülővárosában élhetett. Sőt, már-már hiányzik neki az a hely, minden szörnyűségével együtt. Hisz hiába, ő büszke menzoberranzani volt, ki képes volt megtalálni helyét abban a káoszban, melyet az ő fajtája alakított ki. Még nőstényeik szeszélyei is egészen hiányoznak neki néha. Ezt pedig Illiame nem tudja pótolni, hiszen nősténye teljesen más. Ő képtelen arra, hogy ezt felfogja, hiába próbálná. Mert amíg nem születsz oda, addig nem érted meg. Félreértés ne essék, természetesen nem hiányzik neki mindaz a töménytelen, temérdek undor, szeszély és zsarnokság, amiben akkoriban része volt. Csupán amit most megkaphat, az egyszerűen más. Néha pedig emiatt nem tudja, hogyan kéne cselekednie, hol a határ, mit kéne tennie, hogyan viselkedjen, mit mondjon, s mikor van az, amikor jobb lenne hallgatni. Mert ő nem érti egyszerűen ezeket. Hiába él a felszínen már megannyi ideje, ő nem érti. Nem érti, s ezért talán nem lehet őt megkövezni. Vagy ítéljék el őt azért, amivé neveltették, hogy cserébe ő is nyugodtabb szívvel és lélekkel ítélkezhessen.
Az állítólagos alkimista megjelenését egy lehetőségnek fogja fel. Egy lehetőségre, hogy egy lépéssel közelebb kerüljön ahhoz, hogy tovább léphessen. Mert ő szeretne, minden vágya továbblépni, ehhez azonban szüksége van a kőre. Nem tudta belerakni önmaga azt a lelket, s a csecsemő azóta már elhalálozott, kinek tiszta, érintetlen, hamvas lelkét akarta belepecsételni a kőbe. Azonban felnyitotta szemét, s talált valakit, kinek lelke talán még egy újszülötténél is tisztább. Kockázatos ugyan, hiszen ha Ruardh lelke még sem bizonyul megfelelőnek, a kő megromlik, s használhatatlanná válik. Valamint az sem mellékes, hogy a harcos most a leginkább befolyásolhatóbb. Hiszen a családját ölte meg, még ha ő nem is tud róla, hogy Viclyn a tettes. Ha valaki meg akarná rontani, most van itt a legmegfelelőbb ideje rá. Talán most bárki képes lenne belőle életképtelen, ám annál veszélyesebb, romlottabb bábot csinálni belőle. Így hát Viclynnek sietnie kell, mielőtt valaki kap az alkalmon. Rinaaya, az a boszorkány így is túl sokat sündörög az ártatlan lelkű ifjú körül. Hogy mik a szándékai vele? Azt a drow nem tudhatja, de semmi jó, abban teljesen biztos. Nem, nem, erre nem is gondolhat, meg kell őt előznie, mielőtt szolgaként elbitorolja előle a tiszta lelket. Mert neki még addig van rá szüksége, míg naiv, tiszta lelkű s ártatlan, nem pedig akkor, amikor már férges, romlott, s senkinek sem kell.
Csak egy újabb gyilkosság; bűnlajstromában lényegtelen már. Kellőképpen felfegyverkezik, s még a Casinoban megszerzett kesztyűt is magára ölti. Gyenge a mágiák ellen, ezzel mindig is tisztában volt, s tudja jól, hogy így valamiképpen visszafordíthatja hátrányát. Hátrányai ellenére előnyei mégis csak előrébb vannak. Hiszen ő egy fegyvermester, s tudja jól, hogy többnyire shinigamik ellen fog harcolni. Látott már shinigamit, s egyszer küzdött is egy ellen, igaz, azt küzdelemnek semmiképpen sem képes állítani, hiszen ő csupán próbára akarta tenni őt. Tudni akarta, mit jelent a zanpakuto, s vajon mitől olyan tökéletes az a fegyver. Látni akarja a tökéletes összhangot zanpakuto és shinigami között. Ha pedig másért nem, pusztán ezért érdemes lesz igazán megküzdeni eggyel.
Egész idő alatt hallgatag, még morogni sem morog, ha nem tetszik neki valami. Léptei némák, már-már irreális módon puhák, ahogyan az a magafajta vadászokra jellemző. Fajának jellegéből adódik. Igyekszik a lehető leginkább az árnyékokba olvadni, mindezt pedig jóformán szó szerint teszi. Bízni nem bízik ugyan, de kénytelen hagyni, hogy vezessék, hiszen nem kapott semmi információt a helyszínről, csupán annyit tud, hogy majd a csapat egyik tagja elvezeti őt ide. Meg aztán, szívesebben van ezzel a shinigamival egy csapatban, mintsem az undok boszorkánnyal. Köztudottan ismeretes ugyanis, hogy a két circulus tag nem képes összedolgozni. Még csak rivalizálásnak sem nevezhető az, hogy kölcsönösen ignorálják egymást. Nem jók egy csapatban, s ha nincs Nocturn, lehet, már rég egymás torkának ugrottak volna.
Amikor jelt kap, tovább követi a shinigamit, s ő maga is meglepődik a rejtett bunkeren, ami elkezd körvonalazódni körülöttük. Az efféle mágiák hajdanán népszerűek voltak, megfelelő ismerettel és eszközökkel azonban kijátszhatóak. Azonban ez nem az ő asztala, hiszen ő harcos, fegyvermester, aki bérért öl, ha kell. Hangtalan, nesztelen léptekkel olvad továbbra is az árnyékokba, s fokozott óvatossággal ügyel arra, hogy ha esetleg valamelyik folyosón összefutnának vele, ne vegyék őt észre egyből.
Ez azonban nem történik meg; Lee az egyik ajtót rúgja be, hogy ekképpen rontson rá az áldozatokra. Ő ennél okosabb lett volna, hisz harcos ugyan, de néha a nyílt erőszak nem a legjobb megoldás. Inkább másként oldotta volna meg, hogy ha egyből megölni nem is, de legyengíteni mindenképpen tudja azokat, akiken éppen rajta ütöttek.
A szemkötős shinigami mellé hamarosan egy másik is csatlakozik, aki megvédi őt attól a mágiától, amit Lee használ, ő azonban ettől függetlenül is már kiszemelte önmagának célpontját. Köpenyének takarásában előzőleg már felhúzott egy nyilat kedvenc nyílpuskájába, amit azonnal egyenesbe is tart, s szándékosan célt tévesztve, Ryouji feje mellé, másik szeméhez nagyon közel céloz. Nem áll szándékában azonnal megölni őt. Egyelőre. Viszont biztos, fájdalommentes, gyors halált szeretne neki. Ő nem élvezetből öl, hanem kötelességből, még ha ezt sokan nem is érthetik.
- Ő az enyém. – ereszti le a nyílpuskáját. Arca csuklyája takarása miatt nem látszik, s kezeit is jótékonyan takarják kesztyűi, tehát semmi sem utal arra, hogy miféle entitás is lenne ő. Nem azért van itt, hogy húzza az időt, így egy újabb nyilat tesz bele fegyverébe, amivel ismételten céloz, újra Ryouji fejére. Ezúttal azonban nem akar célt téveszteni. Az első csak figyelmeztetés volt.

Tárgy: Re: Edzőterem Szomb. Feb. 25, 2012 10:43 pm

[Terjengő romlás]

A diadal édes íze hamar keserű epévé változik a számban. Egy teljes pillanatig azt képzeltem, hogy tényleg ennyire egyszerű lesz ez a rajtaütés, egyetlen mozdulattal sikerül majd összezúznunk és félresöpörnünk ezt a nevetséges szervezetet, illetve a tagjait. Tudom milyen pusztításra képes a sárkányágyú, a legtöbben még csak gondolni sem mernek a használatára a shinigamik közül, az a suhan pedig képes volt egy idézéses Dankuut előhívni, amivel megvédelmezhette a másik szerencsétlent is. A lézersugár szertefoszlik, a pajzs megtörik. Türelmetlen intéssel reagálok a drow kijelentésére, teljesen hidegen hagynak tettei, csak ne kerüljön az utamba. Már tudom miért nem éreztem erősebbnek a támadást, hiába volt Rajtam a gyűrű. Ennek egészen egyszerű oka van, mégpedig az, miszerint a megtámadott nem a Yuusuke névre hallgat. Úgy látszik, szinte éveket öregedett, mióta a nagyságos úr elhagyta a 8. osztag kötelékét és kincsvadásznak állt. Ellenben a viselkedése és gesztusai ugyanazt a kiállhatatlan ficsúrt idézik, aki a vértestvérség ellenére is megkeserítette emberi életemet. Persze Ő ezt nem tudta, kis barátai és a görcsös próbálkozás, mellyel túl akart tenni Rajtam, minden figyelmét lefoglalta. Most viszont bezárul a kör, egy évszázadra visszanyúló rivalizálás fog véget érni a mai napon. Habár a Soul Societyben töltött idő alatt nem fedtem fel Neki valódi személyazonosságomat, holott talán érdemes lett volna a közelében tartózkodni és mondjuk hátba szúrni, amikor éppen a szökését készítette el. Ellenben személyiségem nem bírta volna ki, hogy egy hozzá hasonló korccsal kelljen együttdolgozni, az úgynevezett szindikátusunkban is csak azért vagyok hajlandó szerepet vállalni, mert céljaink némiképpen megegyeznek Fredonn-donoval.
- Ne légy ennyire beképzelt, Te félkegyelmű bolond! – fortyanok fel a nemtörődöm magatartást látva, érezhetően nem veszi komolyan a szituáció veszélyességét. – Itt egyedül Nekem van okom büszkének lenni! Módosítottam egy olyan varázslaton, ami közel ezer éve fennállt és ebből semmit nem vettél észre, háhá! S ez csak a kezdet volt… Meg fogunk ölni mindenkit ezen a helyen, levágott fejeiteket pedig trófeaként fogjuk elvinni. A varjak fognak lakomázni oszló porhüvelyeitekből. Figyelj!
Szónoklatom végeztével mechanikus karomat előre tartom, melynek gyűrűsujjába alapból bele lett építve az alkimista ajándéka, ebből kiindulva csak akkor tudnám elveszíteni, ha azzal együtt a karomat is hátrahagynám. A belépésünk pillanatától kezdve éreztem a létrejövő gyenge rezonanciát, viszont ez még nem volt képes arra, hogy nagyobb mennyiségű lélekenergiát átáramoltasson egyik személyből a másikba. Nem látom a vaizard nyakában a függőt, de kétségtelenül Rajta van, érzem, ahogy a mocskos kisugárzás eltölt, megfertőz, akár egy vírus. Az undor gondolatát viszont félre kell tennem, sokkalta fontosabb dolgokkal kell törődnöm. Az ékkő az ékszer középpontjában ragyogva felizzik, amivel egyidejűleg fivérem ruházata alatt is felvillan valami. Arcomon ismét diadalmas vicsor terül el, arcizmaim szinte szétszakadva próbálják közvetíteni azt az állatias örömöt, amit szívemben érzek. Elsuttogott, alig hallható ősi parancs, de a végeredmény szinte azonnali. A Daitenshi vezérének teste megfeszül, mellkasából pedig erős fénysugár tör elő, mérete majdhogynem vetekszik a korábban elsütött hadouéval. Megtántorodok, majdnem el is esem, amikor a töménytelen mennyiségű erő hozzám vándorol. Leírhatatlan, fenomenális érzés! A reakció nem tart tovább négy-öt másodpercnél, viszont az eredmény mindent megváltoztat. Nevetnem kell, vidámságom valahogy megállíthatatlanul tör ki belsőmből. Mindig is ezt akartam, páratlan hatalmat, amivel senki nem versenyezhet. A reiatsu fodrozódik, vibrál alakom körül és mikor íriszeimet felnyitom, minden lángba borul körülöttünk. Zanpakutuom tűz elemének egyfajta hozadéka a jelenség, ám még egyszer sem voltam képes csupán az aurámból előhívni eme pusztító természeti erőt. A gondolatra elő is húzom a sayából a főnixet, minek hála fojtogató, nehéz esőként telepszik minden jelenlévőre a megzabolázatlan lélekenergia.
- Most már félsz… Rettegsz, ugye? – kérdezem mézesmázos hangon, mialatt minden elcsendesül, amint ismét irányításom alá vonom a dolgokat. – Elvettem Tőled mindent, ami különlegessé tett, nem vagy több mostanra, mint egy nevetséges, kék kabátba öltözött barom. Ám ne aggódj, gondoskodni fogok a családodról, miután meghaltál. Úgy hallottam Chiyoko igencsak magányos mostanság és a fiaidnak is szükségük van egy rendes apafigurára, teszem azt, Rám!
Az öcsém és a nő között fennálló kapcsolat már akkor sem volt titok, amikor még mindketten a Gotei Juusantai berkein belül szolgáltunk, azonban unokaöccseim létezéséről nem tudtam egészen a közelmúltig. Fredonn végtelenül jól értésült, s készségesen válaszolt minden olyan kérdésre, ami felmerült bennem célpontommal kapcsolatban. Másrészt némileg zavaró ez a mindentudás, Aizenre emlékeztet, aki ugyan a világon mindennel számolt, csak azzal a ténnyel nem, mely szerint nem létezik olyan entitás az univerzumokban, aminek nincs gyengepontja. Egy tárgynál ez pedig hatványozottan igaz, talán a hiba a gépezetben pontosan az ember. Csendes elmélkedésem lassan a végéhez ér, ennyi idő alatt lomha észjárású fivéremnek is sikerül feldolgoznia az elhangzottakat. Bestiális módon, eszét vesztve fog támadni, a szerettek jelentik a legnagyobb támadófelületet egy Yuusukehez hasonló, idealista szerencsétlen számára. Ugyan egyértelmű fenyegetőzésem alaptalansága, lévén sosem nyúlnék egy olyan nőstényhez, akit előtte már magáévá tett egy ilyen szörnyeteg. Azonban a kölykökben még lehet potenciál… Hm, de előbb öljük meg az apjukat!

Tárgy: Re: Edzőterem Csüt. Márc. 01, 2012 11:34 am

~ Terjengő romlás ~

Szinte nem is tudatosult elméjében, mi történik körülötte, annak ellenére, pontosan érzékelte, még egyik lábával hátra is lépett, mintha csak kísérletet akarna tenni a pusztító kidou elkerülésére, pedig tudta, hogy ez esélytelen. A hirtelen szeme elé kerülő kék haori és mestere szavai kissé visszarángatták a gondolkodó lények sorába, de mégis távoliknak érzékelte, ahogy a vörös sugár egyszerűen szertefoszlott előttük a megidézett mágiába ütközve. Nem volt épp ritka, hogy mester kisegíti a tanítványt, pláne hogy ő így is ismerkedett meg Yuusukével, mégsem gondolta volna, hogy erre ilyen hamar újra sor kerül. Nem akarta, hogy mások bármilyen módon is megmentsék, maga akart megküzdeni a problémáival, mindig ha csak egy kis segítséget is kapott, úgy érezte, túl gyenge, hogy a dolgokat maga oldhatná meg. Soha nem volt olyan, aki anyuci szoknyája mögé bújt, hát ne tuszkolják oda! A fejét ért ütésre nem számított, egymás után két támadás, a másik ráadásul a mesterétől, ki hallott már ilyet?
- Egy pár perc még nem a világvége… Tök mellesleg miért vágod hozzám a csészédet? Nem fogom elmosogatni – morogta kedvetlenül, a fájó területen beletúrva barna tincseibe.
Agya szinte csak most fogta és dolgozta fel teljes mértékben az előbb történteket, bár korábban is volt már halál közeli élménye, sőt hasonló, éles helyzetekbe is elég gyakran keveredett eddigi élete során, mégiscsak jó ideig shinigami volt, ami nem az a tipikus veszélytelen munka. Elmélkedését a feje mellett elsuhanó nyílvessző szakította meg, mely majdnem lenyeste a fülét, megint elgondolkodott, régi, rossz szokás volt ez nála, pedig tudta, hogy ilyenkor figyelni kéne, de valahogy mindig elkalandozott. Edzések közben ez még valamennyire elviselhetőre csökkent, olyankor Kavicchan csak rásózott a fejére, igaz, majdnem betört a koponyája, de sebaj, ott volt Yonbantai nem messze. Volt kapitánya úgyis elég sokszor járt ott ahhoz, hogy már szinte mindenki megismerje a lánykát az osztagnál, szóval azzal nem lenne gond, hogy odataláljon, kérdés elmenne-e miatta? Áh, nem kéne ezen agyalnia, mióta a Daitenshi tagja lett, nem is látta Anaot, valójában… kissé félt, hogy mit szólna hozzá a kiscsajszi, hogy ilyen hirtelen eltűnt a szeme elől, ezért is nem merészkedett az ismerősei közelébe, mióta kilépett.
- Hagyjátok már a fejemet baszki, nem csak az az egy testrészem van! – fakadt ki, még mindig a csészével megtámadott felületet dörzsölgetve.
Rögtön mondhatni az első napján azért ez egy kicsit sok volt neki, egy pillanatra még az is eszébe jutott, hogy ez valami őrült beavatási rítus, amit mindenkivel megcsinálnak ezek az eszement barmok, mint az Emberek Világának iskoláiban az újoncok fejének wc-be tunkolása. Szegény kölyök, aki még ezt pár ével ezelőtt mesélte neki, ő már alapból úgy nézett ki, hogy nem egyszer csinálták vele, amíg élt…
Két keze kardpárosára siklott, miközben a magát önkényesen ellenfelének kimondó ismeretlen ráemelte saját fegyverét. Fél füllel azonban továbbra is figyelte az eseményeket, annak ellenére, hogy tudta, mostantól az elgondolkozás bármilyen formája tabu. Ez már éles és komoly harc lesz, amibe bele is halhat, hiszen mestere mással van elfoglalva, meg amúgy is, nem támaszkodhat rá mindig és várhatja, hogy jöjjön, aztán megmentse valami olyan kidouval, amiről ő maga még talán nem is hallott. Már akkor le kell szakadnia róla, mielőtt elkezdene komolyabban bízni benne, abból mindig csak baj volt élete során. Az első lelkek, akikbe belevetette a hitét, kidobták egy soha nem látott helyre még puhapöcsű korában, többet nem is találkozott velük. Azóta sokszor gondolkodott el rajta, hogy mi lett volna, ha visszatalál valami lehetetlen módon, de végülis arra jutott, hogy csak néztek volna, mint borjú az új kapura, hogy a kölyök már megint itt van, pedig azt hitték, megszabadultak tőle. Mert tuti, hogy csak le akarták passzolni, nyűg volt nekik, úgy zabált, mintha nem lenne feneke a gyomrának. Azóta persze Kyou elmagyarázta neki, miért van ez, így is került az Akadémia növendékei közé. Ha az a lány nem lett volna, biztos, hogy nem lenne itt és állna szemben a csuklyás alakkal. Talán már nem is élne vagy ha igen, biztos, hogy nem ugyanezt az életet tapasztalná végig, amit eddig. Ha viszont tényleg van sors, akkor elvileg bármi történt is vele régen, most itt kell lennie és szembenézni végre az ellenfelével.
Hirtelen szinte már bántó fényesség áradt szét a teremben, méghozzá mestere felől. A férfi nem állt tőle olyan messze, de előrébb, mint ő, így szemét kevésbé zavarta a jelenség, mint a két idegenét. Nem volt ideje ilyesmivel foglalkozni, a nyíl szisszent, ahogy átszelte a levegőt, ő pedig gyakorlott, gyors mozdulattal rántotta ki katanáját a sayából, hogy azzal védje ki a támadást. A vessző szinte pontosan hegyével érte a pengét, elegánsan szétválva, akár a dankuuban elakadt hadou. Ellenfele mintha kissé bizonytalan lett volna, mikor kilőtte a nyilat, bár az első támadást nem sikerült annyira megfigyelnie, akkor még sokkolva volt.
- Vedd le a csuklyád, hadd lássam az arcod! Miért rejtőzöl el, talán félsz? – Próbálta ingerelni az ismeretlent, hátha beválik.
Őt legalábbis sokszor idegesítették fel ilyenekkel korábban, tanult a hibájából és ha már nála bejött, másnál miért ne? Már egy ideje nem zavarja, ha ilyesmikkel bombázzák harc közben, bár az még mindig felidegelte, ha a családjáról vagy a volt osztagáról ejtettek rossz szót. A wakizashi markolata is már tenyerében volt, ahogy kihúzta a kardot. Harcolni fog, de kard-kard ellen akart, hiszen mindig is ez volt a legnagyobb előnye. Már ha ellenségének van ilyen fegyvere.

Spoiler:

Tárgy: Re: Edzőterem Pént. Márc. 02, 2012 3:08 am

[Terjengő romlás]

Meglepő, milyen egyszerű módon lehet kizökkenteni a támadót nyugalmából, hiszen egyetlen sértő megjegyzés sem hagyta el eddig számat, amit Nekik címeztem volna. Szó se róla, magam is forrófejű alak vagyok, azonban az ezüsthajú idegen simán túltesz Rajtam. Kétségtelenül büszke lehet magára teljesítménye okán, de minden bizonnyal külső segítségre volt szüksége ahhoz, hogy egyáltalán megtalálja ezt a helyet. Félreértés ne essék, tökéletesen megbízom a testvériségünk összes tagjában, ám egyértelműen nem szoktak hozzá ahhoz az életformához, amit Mi képviselünk. Lényegében ez érthető is, lévén amikor még szinte mindannyian a Seireitei halállistájának élén szerepeltünk, megtanultuk eltűntetni nyomainkat és észrevétlenül közlekedni. S mégis egy apró hiba mekkora galibát képes okozni. A fenyegetés hatásos pszichológiai hadviselés, amennyiben van olyan alapja, ami ténylegesen megrémíti az ellenfelet. Fejemet kissé oldalra billentem, az ajkaimon felsejlő hitetlenkedő mosoly árnyéka pedig észrevehetetlenné teszi a tényt, mely szerint vagdalkozását nem tartom több a levegő felesleges pocséklásánál. Tekintetem inkább a másik alakra vándorol, kinek hangja túlontúl ismerősnek tűnik, habár egészen eddig biztos nem találkoztam Vele. Agytekervényeimet megerőltetve beugrik egy régi emlék, amibe pontosan beleillik a sötét behatoló személye. Valami köze van az Illiame nevezetű drowhoz, de hogy az apja, szeretője, netalán tán fivére lenne, nem tudnám megmondani. Igazából ez egy teljesen lényegtelen gondolatfoszlány, viszont így is kellemesebb időtöltésnek érződik, mint hallgatni az értelmetlen fröcsögést. Feltételezésem alapján a párok az erőszinteknek megfelelően alakultak ki, ami némileg ismét jókedvre derít, hisz’ jól érezhetően nem vagyunk egy súlycsoportban a gépemberrel.
- A késés az késés, nincs mentség… Másrészt légy óvatos, a figyelmetlenség akár az életedbe is kerülhet. – hangom nem árul el nyugtalanságot, a szokásos vontatott stílusomban törne elő a szavak. – Maradj nyugodt és mérlegelj! Miután vége ennek az egésznek, elmondhatod majd milyen tanulságot sikerült levonnod az összecsapásból.
Igazából edzés céljából jöttünk ide, ebből adódóan eszemben sincs eltávolodni ezen tervemtől. Ugyan az edzőpartnerek némileg komolyabbak egy-egy gyakorlóbábunál, de kihívást egyáltalán nem jelentenek. Hallván elmélkedésemet sokan elvakultan gőgösnek, arrogáns alaknak tartanának, s habár személyiségemben ténylegesen megtalálhatóak ezek a jegyek, nem állítok hazugságot. Lélekenergiám szinte kimeríthetetlen, ebből kifolyólag akármelyik pillanatban összezúzhatom Őket, ha Ryouji teljesen véletlenül vert helyzetbe kerülne, amire valljuk be, igencsak nagy esélyt látok a kezdeti bénázás után. Elkalandozó figyelmem könnyedén a hátrányomra válhatott volna, de ellenlábasom el van foglalva csecsebecséinek villogtatásával. Csinos kis gyűrűje van, szó se róla, azonban viccesen felemelve jobbomat Én is megkopogtatom a gyűrűsujjamon található ékszert, ami a Chiyo-chan iránt érzett szerelmemet szimbolizálja. Egyszerű tárgy, viszont nagy jelentőséggel bír. Nem hallom igazán az átható, fentről érkező durranások sorától, hogy mit motyog az orra alatt, ettől függetlenül egyre inkább olyan érzésem támad, miszerint a férfi egyáltalán nem komplett. Meg se lepődök már, mindig sikerül kifogni a legbolondabbat a bolondok közül. Rövid és értelmetlen harcnak nézünk elébe. Már éppen kigondoltam egy frappáns visszavágást a karós beszólásra, amikor természetfeletti fényjelenség tölti be a szobát. Nem kell sokat keresgélnem, hogy megtalálhassam ennek forrását, mivel kibocsájtója a mellkasomba ágyazódott ékkő, ami még a shinigami uniformis anyagán keresztül is vakítóan izzik. Az ilyesmi sosem jelent túl jót, legutóbbi alkalommal véres könnyeket hullattam az eset után. Komolytalan fejtegetéseimet itt félbeszakítja a testemből kitörő erőteljes energiasugár, amely ugyan nem okoz fájdalmat, ám haragos ordításra késztet.
Reiatsum rémítő ütemben párolog el a testemből, ilyen tempóban hamar sikerülne padlóra küldeni, de még mielőtt komolyabban megijedhetnék, az egésznek vége szakad. Mindenesettre annyit elért az alak ezzel az egésszel, hogy arcomról leolvadt minden hóbortos kifejezés. A betörők veszélyesebbek vártnál és érzékelhetően többet is tudnak, mint amire számítani lehetet. Volt valamilyen tervük, ezenkívül eszközeik, melyekkel meg tudták valósítani ezt itt. Nem kell nagy lángelmének lenni ahhoz, miszerint össze tudjam rakosgatni a kirakós darabkáit. A medál meghibásodása, az erőtér meggyengülése, az erő ellopása feltehetőleg egyazon tőre vezethetőek vissza. Nem emlékszem pontosan, mikor is rogytam fél térdre, ám gyorsan felpattanok a megalázó helyzetből, mielőtt még a shinigami kinyitja szemét. Igen, most már minden kétség nélkül képes vagyok megállapítani a faját, a Tőlem kölcsönzött plusznak hála hatalma pillanatok alatt megugrott, így már valóban méltóvá vált a harchoz. Egyik pillanatról a másikre önti el a szobát a forróság, a halálisten kisugárzása fizikai formát ölt, érzem a lángnyelvek nyaldosó melegét a hátamon. A rögtönzött nyomás ugyan kellemetlen, azonban egyáltalán nem akadályozna a mozgásban, ahogy gondolom tanítványomat sem. Rövidesen ez el is múlik, midőn a komédiás ismét monológba kezd. Az egyik levonható következtetésem alapján a fickó imádja a hangját, legalábbis máskülönben Én biztos nem dicsekednék ennyire a lopott tulajdonommal. Vonásaim családom említésére keményednek meg, holott tisztában vagyok vele, miszerint sosem lesz képes egyetlen ember észrevétlenül beverekedni magát a Soul Society központjába, hogy ott elragadhassa szeretteimet. Bár ugyanezen gondolatmenet alapján ide se juthattak volna be.
- A félelem azok sajátja, akik nem képesek felülemelkedni rettegésük tárgyán. – szólalok meg fagyosan, időközben kikapcsolom a haorim gallérjait összefogó láncot, a ruhadarabot ezután a közeli padra lököm. – Daitenshi vagyok, az emberiség első, a remény utolsó védvonala! S Te hamarabb meghalsz, minthogy elképzeléseid egyáltalán elérhetnének hozzájuk. Mindenekelőtt viszont el fogod árulni jöveteletek célját, akár önként, akár kisebb ráhatással…
Ki kardot ránt, kard által hal. Régi bölcsesség, igazságtartalma megkérdőjelezhetetlen. Pengéim halk szisszenéssel tűnnek elő a sayából, ezután a hüvelyek visszhangzó csattanással landolnak a szervezet egyenruhája mellett. Laza alapállást felvéve helyezkedem a kétkardos harcmodornak megfelelő kiindulópontba, ahonnan a másodperc tört része alatt lendülök támadásba. A villámtánccal megtoldott rohamtempójú ugrás alig látható, az orsószerű pörgés pedig halálosztó fergeteggé változtatja személyem. Egy kar vagy láb híján is képes lesz kielégítő választ adni, ezért eszemben sincs visszafogni magam. A másik vaizard egyelőre csak önmagára számíthat kihívójával szemben, ám igyekszem gyorsan pontot tenni ezen ügy végére, s még időben segítséget nyújtani Neki, bár jobban örülnék, amennyiben képes lenne egymaga megoldani a kialakult kedvezőtlen szituációt. Könnyedén lépek ki oldalra, miután forgásom lassulása véget már nem okozok különösebb veszélyt, sőt, ilyen helyzetben inkább jómagam válhatok sebezhetővé. A két fegyver nyújtotta előnyöket kihasználva különböző irányból indított csapásokkal kísérlem meg gyengíteni célpontom, az acél szinte rikolt, dalol a kezünkben, miközben szemkápráztató gyorsasággal kapcsolódnak össze és szakadnak el egymástól. A hideg fém súrlódása aranyszín izzó szikrákat vet, az ereimben száguldó adrenalin egyre gyorsabb és gyorsabb iram diktálására sarkal. Nem nehéz megállapítani párharcunkat látva, hogy kettőnk közül Nekem sokkal nagyobb tapasztalatom van vívás terén, a lomha lábmunka és a kapkodó védekezés csupán arra elég, hogy rövid időre elodázza az elkerülhetetlent. Mindig is kedveltem a harcok során érzékeltetni a köztem és partnereim között feszülő különbséget, mindent saját akaratomból, önerőből értem el, erre végtelenül büszke vagyok. Ez a felelőtlen, ostoba rajtaütés sem több apró kellemetlenségnél, amit rövidesen félresöprök.

Tárgy: Re: Edzőterem Pént. Márc. 23, 2012 1:59 am

[Terjengő romlás]

Amatőrnek véli a shinigamit, akit követnie kellett volna. Mindaddig a pontig még egészen értelmesnek vélte, amíg rá nem rontott a bent lévőkre, azonban ezzel minden előnyüket elvette tőlük. Hatalmas lehetőségektől fosztotta meg párosukat, ezzel az egész rajtaütés értelmetlenné vált Viclyn szempontja szerint. A meglepetés ereje támadással, ne felesleges szavak pazarlásával csapódjon ki. Így aztán kénytelen példát mutatni ő, ha már a kölyök nem tesz így, s nem képes gondolkozni. A háború nem a nagy szavaké s drámai litániáké, hanem a cselekedeteké. A nyilvánvaló, ha így cselekszenek, megfosztják magukat attól az előnytől, hogy az ellenfél önmaga cselekedni képtelen lehessen. Mégis, hagyja, hogy a shinigami, alkalmi társa csak beszéljen, meghagyja ezt neki. Tegyen csak így, őt nem érdekli. Ő csak azt jött elvégezni, amire felfizették, márpedig neki bőven megéri azért az ékkőért végezni az általa kiszemelt taggal. Mindazonáltal azt sem szeretné, hogy egy satnya, harcolni képtelen szemetet kelljen kivégeznie, egyszerűen nem szereti, ha túlzottan, olyan módon van fölényben a másikkal, hogy annak esélye se legyen megmutatni, mit tud. Legalábbis, tudván, hogy célpontjánál kard is van, arra számít, hogy képes lesz majd védekezni, harcolni, támadni. A szamurájok harcstílusa mindig is lenyűgözte, s ő maga is elsajátította azt az utóbbi fél évszázada alatt, amíg ebben az országban lakott. Hiszen aki olyan idős, mint ő, kénytelen felvenni valamit, amiben örömét leli, s ami célt ad céltalan életének, ez pedig Viclyn esetében nem más, mint különböző harcstílusok elsajátítása, időnként egy-két értékesebb ereklyével egyetemben. Máig nagyon büszke arra a gyűjteményében lévő katanára, amit hajdanán egy nagy tetteket véghezvitt szamuráj, a császár egyik leghűbb embere forgatott. Nem, természetesen nem lopta el, az nem az ő stílusa, ő maga különben sem szimpatizál a tolvajokkal, hiszen mocskos, igénytelen banda, nem a valódi értékeket nézik, csak azt, ami szépen csillog.
Amikor azt látja, hogy áldozata kettévágja a nyilat, magában elismerően hümmög. Ő maga biztosan másként védekezett volna, de talán nem is lesz olyan rossz harca a shinigamival. Ránézésre nem tűnik olyan nyeszlettnek, mint az, akivel Lee harcolni készül, bár Lee maga kétségtelenül a legrosszabb formában van mindannyijuk közül. Természetesen önmagát helyezi mind hármójuk fölé, hiszen jellemben már most elbuktak a halandók; indulatosak, nem látnak haragjuktól. Ez pedig, ami az ő harcát illeti, neki fog kedvezni a leginkább, hiszen őt nem vakítja el a düh, képes bármikor hideg fejjel gondolkozni. Ehhez még gyűrűjére sincs szüksége, mely ha szükség van rá, képes segíteni neki tisztázni gondolatait.
- Cöhh. – morogja orra alatt, fejét pedig egy kicsit lehajtja. Ha most csuklyáját nem húzta volna szemébe, minden bizonnyal elvakította volna őt az a fényesség, ami a teremben az egyik férfiből árad. Így azonban nem kell attól tartania, hogy meg talál vakulni, csupán kicsit kellemetlen számára az egész. Am pedig a vakságot illeti, természetesen azonnal elraktározza önmagában, hogy Ryouji melyik szemére vak, hiszen ez lesz az a hátránya majd, ami végképp biztosítja az ő, Viclyn győzelmét. Persze túl egyszerű lenne egyelőre kihasználni gyengéjét. Ráér vele akkor, ha már végképp megunta a játékot, és végezni akar vele. Csak ne lenne ily botor, ily indulatos… akkor talán megadná lehetőségét arra is, hogy méltó módon, tisztességes harcban lelje halálát. Ha ő lenne Ryouji helyében, ez nem lenne másként, ebben teljesen biztos. Mert ő kard által szándékszik elhullani, minden erejével küzdve végzete ellen. Másként nem történhet, az becstelen és szégyentelen lenne egy fegyvermester számára.
Bal karját kicsit megemeli, hogy jobban takarja szeme elől a fényt, s kicsit hunyorít is mellé. Szerencsére nem tart oly sokáig, s nem is igazán érti, mi és miért történt, ő ugyanis nem kapott, de nem is kért bővebb felvilágosítást a Fredonn nevezetű terveiről. Nincs rá szüksége, általában egy névből, arcból és dátumból dolgozik, semmi többől.
Mikor gyávának nevezik, unottan felsóhajt. Ő nem az a típus, akit efféle gyerekes szavakkal fel lehet idegesíteni, mindez azonban úgy tűnik, Ryoujiról nem mondható el. Újra kimondja szokásos szavát, különben is pontos indoka van arra, hogy miért rejtőzik csuklyája alá. Nem szeret feltűnést kelteni egyszerűen, gyűlöli ezt a világot. Márpedig ő elég nagy feltűnést kelt obszidián színű bőre, karmazsin színben csillogó szeme, s jellegzetes formájú fülei miatt. Arcvonásai azonban leginkább a kaukázusi emberekéhez hasonlít, még csak össze se lehet őt téveszteni más emberi rasszokkal, meglátszik egyszerűen róla, hogy ő valami más, ő valami nem emberi.
Mikor a fények elmúlnak, íját teljes nyugalommal tűzi vissza helyére, s jobb kezébe egy nyugatias stílusú kardot fog. Pengéje szélesebb, mint a katanáké, hosszra körülbelül megegyezik vele, s bár szép munka, semmiféle csicsás díszítés nem található rajta. Csak egy egyszerű hosszúkard, mely nem attól válik művészi alkotássá, mert markolatát giccses gravírozások díszítik, éppen ellenkezőleg, attól válik azzá, ahogyan használója forgatja. Márpedig Viclyn kezében még egy rozsdás konyhakés is válhat ekképpen művészi darabbá.
Tekintetét újra megemeli, bár arca takarásban van csuklyája által, így Ryouji és a két Sierashi legfeljebb állát pillanthatja meg kissé, melyre csuklyája így is árnyékot vet. Lábai megiramodnak, s Ryouji bal oldalához érve indít meg pengéjével – melyet két kezében fog – egy keresztirányú vágást lentről felfelé. Mivel Ryouji a másik szemére vak, éppen ezért tisztán láthatja őt, ahogyan így tesz, valamint Viclyn mozgása mentes bármiféle helyváltoztató technikától. Nem szeretne alantas trükköket használni, legalábbis amíg ellenfele nem tesz így, ő sem fog efféle módszerekhez folyamodni. Ő fegyvermester, bármiféle mágiát éppen ezért ritkán használ, inkább csak kiegészítve tudását és harcstílusát.
- Érdemeld ki, halandó. – a vágás megejtése után – Ryouji akár kivédi azt, akár nem – a lendületet tovább vezetve fordul meg tengelye körül, kardját feje fölött tartva pörgeti meg egyszer, hogy újra egyenesbe kerüljön, s szemben állhasson áldozatával. Ezt követően persze újabb támadást indít meg felé, ezúttal azonban egy szúró mozdulattal próbálkozik meg. Ha Ryouji nem elég fürge, hogy kivédje azt – amihez egy lecsapás nem elég - , akkor pengéje könnyedén célpontja húsába mélyedhet.

Tárgy: Re: Edzőterem Kedd Márc. 27, 2012 2:39 am

[Terjengő romlás]

Fogaimat csikorgatva vagyok kénytelen lebukni a torkom irányába érkező, kaszáló suhintás elől. Habár erejének nagy részét sikerült megcsapolnom, láthatólag ez semmilyen hatást nem mutatott kardforgató képességeivel kapcsolatban. Valójában botor gondolat volt a részemről, miszerint tudásából is veszíteni fog, lévén a vívásnak majdhogynem semmi köze nincs a lélekenergiához. Kapkodva kell hátrálnom a záporozó csapások elől, egyértelműnek tűnik, hogy ki is irányítja kettőnk közül ezt az összecsapást. A harag őrjöngő ordítás képében robban ki belőlem, ezzel egyidejűleg katanám is felfelé lendül, váratlanságával sikerül öcsémet is meglepnem, hiszen a hullámos élű kard kirepül ujjai közül, ám még mielőtt a koponyájába hasíthatnék, arrébb táncol. Futó pillantást vetek a drow és a másik férfi párharcára, de láthatólag azon a fronton nem olyan gyászos a helyzet, mint az Enyémen. A szégyen pírja alig észrevehetően fut végig az arcomon, de reményeim szerint ez nem tűnik fel a fáklyák által biztosított, táncoló fényben. Fogalmam sincs, hogy Fredonn miért pont mellém adta a bérgyilkost, tökéletesen elbírtam volna mindkettőjükkel a segítsége nélkül is! Rinaaya és Rex bezzeg egyedül küzdhetnek, talán bennük több bizalma van az ősnek, mint énbennem? A gondolat hatására keserűséget érzek a számban, feltehetőleg ennek semmi köze nincs az egészhez! Yuusuke a szervezet vezetője, ebből kiindulva és a hallottak-látottak alapján a legnagyobb erőt is Ő képviseli a Daitenshi tagjai közül, szóval elkélhet a támogatás. Halántékomon kövér izzadságcsepp csordogál alá, kissé elszoktam már az efféle testi megerőltetéstől. Las Noches fehér fellegvárának kényelmes szobáinak egyikében töltve a napot semmitől sem kellett tartanom, egyetlen arcátlan arrancarnak sem lett volna mersze rátámadni arra, akit Aizen igen nagy becsben tartott.
- Mily’ cikornyás szavak, netán szónoki pályára készülsz? – megvetően köpve véleményem rebben tekintetem az egyetlen kijárat felé, az egyre erősödő robbanások nem biztosan Nekünk kedveznek. – Nem mindenkinek kellenek nagyszabású eszmék ahhoz, hogy cselekedni tudjanak… Az ok egyszerű, veszélyesek vagytok, s ostoba módon hátráltatnátok egy olyan rendszer felemelkedését, ahol csak az igazán nagyok uralkodnának a gyengék felett! Gondolj bele mire vihetnéd abban a világban, istenek lehetnénk mind! Látnod kell azzal a bárgyú szemeddel, nem csupán nézned!
Elhadart, jelentőséggel bíró igék zengik be a termet, miközben bal tenyeremet elhúzom arcom előtt. Több, mint egy évszázad telt el azóta a nap óta, mikor utoljára nézhettem úgy a tükörbe, hogy a saját vonásaimat láttam viszont. Az álcázó mágia lényege abban az apró kikötésben rejlik, mely szerint csak az engedélyemmel nézhetnek át rajta, habár alapból ki kutatna ilyesmi után, ha megelégszik az első pillantásból levont következtetésekkel. Hajam némileg meghosszabbodik és ébenfekete színt ölt, a borostyán íriszek pedig kísértetiesen zöldre váltanak. Kurosawa Shinobu nincs többé már, de Sierashi Lee is meghalt akkor, amikor új képet faragtam magamnak. Most jött volna el az ideje az újjászületésének? Zanpakutoum lelke főnix, ami pusztulása után ismét életre kell hamvaiból, ebből adódóan lehet Rám is ez a Sors vár. Váratlan némaság áll be harcunkban, láthatólag fivéremet igencsak meglepte a kialakult szituáció, habár ebből a többiek semmit sem vehetnek észre. Elgondolkodva túrok bele hajzatomba, mialatt kardot markoló kezem könnyedén lóg az oldalam mellett. Nem tudom mennyire emlékezhet emberi életére, de mivel jómagamét sikerült megkeserítenie, ezért szinte beleégett az emléke a tudatomba, még a halál sem volt képes kitörölni. Persze számára a gyerekkor nem volt olyan nehéz, nem kellett apánk minden csepp elismeréséért megküzdenie, nem volt oka kételkedni anyánk szeretetének valódiságában, miután egy apró betolakodó tönkretett mindent. Megdögleni sem akart egyszerűen, csendben és jelentéktelenül, Neki muszáj volt magával rántania az egész családot. Az iránta érzett utálat olyannyira a részemmé vált, hogy néha csak emiatt voltam képes átjutni a nehézségeken, s elérni azokat a képességeket, amelyek egy napon egyenlő félé tehetnek minket. Úgy érzem ma végre elérkezett ez a pillanat, minden a lehető legjobban alakult eddig, nemtörődömségével pedig csak megpecsételi az elkerülhetetlent.
- Meglepettnek tűnsz… - mosolyomban nincs semmi melegség, rideg gúnnyal terül el orcámon. – Azt kutatod miféle illúzió lehet ez, ki tudhat a múltról, amit rég hátrahagytál? Biztosíthatlak testvér, ez a valóság, aminek Te nem sokáig lehetsz a részese már! Moeru no Hi Ikuhisasiku, Korosija Fusicho!
Az elhangzó parancs hatására a tsubán kirajzolódó tűzmadár szeme vörösen felizzik, alakom körül pedig tüzes aura kezd materializálódni. Sosem éreztem még ennyire egésznek, legyőzhetetlennek valómat! Két lélekölő, két ember, egy vér. Ismerem a fajtáját, nem lesz képes ugyanolyan erőbedobással harcolni, mint kezdetben, a kétség magját elvetettem az agyában és ez rágni fogja, mint egy féreg, eltereli a figyelmét, s a végzetébe löki majd. Nekem ellenben nincs okom határozatlannak lenni, évekkel korábban megterveztem ezt a másodpercet, nem tehetek mást, követem a kigondolt forgatókönyvet. A villámtánc megszokott hangja tölti be a helyiséget, midőn alig látható sebességgel indítok támadást. A Gyilkos Főnix a magasba emelkedik, azután lecsap, sebesebben a gondolatnál. A penge csontig mélyed, áttépve a bőrt, húst és inat. Megrészegít a karmazsin szín látványa, vigyorom vadállatias vicsorrá szélesül.

Tárgy: Re: Edzőterem Vas. Jún. 03, 2012 2:39 pm

~ Terjengő romlás ~

Tekintetével szorosan figyelte ellenfele minden mozdulatát, fülébe behatolnak azonban a másik két harcoló kardjának hangos csattanásai. Az ő lételeme is ez volt egykoron és ma is már csak ez ad értelmet az életének, hisz’ szinte mindent elveszített azzal az egy vereséggel. Sokat gondolkodott csendes szobájának magányában arról, ha vissza tudna menni az időben, minden bizonnyal visszautasította volna azt a küldetést, amit nyakába sóztak, de már nem teheti meg. Talán nem is akarja. Mindennek így kell lennie. Ő csak porszem, nem több… egy selejtáru, amit félredobtak, miután nem volt már rá szükség. Talán tényleg nincs már itt rá szükség. Kétszáz évet élt… szép kor, egy ilyen veszélyes világban. Most pedig meg akarják ölni. Ahogy a mesterét is. Nem vallhat kudarcot, biztos benne, hogy Sierashi, bármennyire is elfoglalt, fél szemmel néha rápillant. Nem okozhat csalódást pont Neki, aki bár megfogadta, hogy kitanítja, valójában új életet adott neki a régi helyett, mégis csészével dobálja és minden kis hibájába beleköt. Minden bizonnyal igaza van, ideje lenne változtatni. Hogy komor arcot mutasson a világnak arra nem tudná rávenni magát, egy ilyen változás történetének forgatókönyvében nem fogja elvenni a kedvét a mosolygástól… de talán kicsit figyelhetne jobban. És ez lesz a kulcs, hogy fejlődjön, a másik vaizard tanításai által. Türelem és nyugalom, olyan erények, melyek neki soha nem jelentettek fikarcnyit sem, a szívében lángoló tűz hajtotta harcba, a kalandvágya, talán a tudat is, hogy Ő maga még sosem halt meg, ellentétben sokan másokkal. Ennyi minden után eldobni az életet értelmetlen és ostoba döntés, meg egyébként sincs kedve itt hagyni ezt a világot. Ő nem kap második esélyt, mint annyian mások… de nem is lesz rá szükség, hiszen már megkapta az ő új életét és célját, amiért érdemes minden reggel felkelni. Talán kicsit nagyobb figyelmet fordít a családjára is, ha ennek vége, alig ismeri az saját fiát. Sosem volt mintaapa, de azért ezt kicsit szégyelli.
Szemében újraéledő tűzzel emelte fel katanáját, hogy kivédje a felé intézett vágást, lábai pedig egyszerre mozdulva karjával, lökték kissé távolabb a támadás útjából, átvéve a csapás lendületét. Ellenfele morgására csak szájának kelletlen elhúzásával válaszolt, a harcot viszont nem vehette ilyen könnyedén, az újabb támadásra megvetette sarkát és daishoja két tagját X-alakban keresztezte a másik fegyverének útját. Annak idején ezt még Daisukétől leste el, bár maga tanulta ki és gyakorolta saját kútfőből, mert régi tanítója nem tartotta érdemesnek a kölyök-ént, melyet ő ismert, hogy megtanítsa az ilyesmire. Valójában tényleg nem volt egyszerű blokkolási technika és élesben sem használta túl sokszor, csak ha valóban, véresen komolyan vette a harcot, ami nála ritkán esett meg. Egy ollót imitálva rántotta összébb egymáshoz hirtelen a két markolatot, hogy támadója pengéjét kitérítse eredeti útjából. Talán nem volt elég gyors vagy határozott a mozdulat, mivel wakizashija, engedve a lendületnek, kirepült a kezéből, így a kard immár akadálytalanul haladt el oldala mellett, felszakítva kimonóját és bőrét is. Szitkozódva shunpózott távolabb ellenfelétől, hogy kis időt nyerjen, azonban a fájdalomból ítélve, bár megérezte, nem szenvedett el nagyon komoly sérülést.
- Hadou no Sanjuusan: Souka… – Az idézés megtört, ahogy fülét megütötte a teremben lévő másik két harcos közel sem halk diskurzusa, tenyeréből ennek ellenére kirepült az összegyűjtött lélekenergia mennyiség, a mágia pedig irányíthatatlanul csapódott bele a plafonba.
Ellenfele és közé leomló törmelék zavarását kihasználva lendült előre shunpoval és szerezte meg újra rövidkardját. Bármennyire is nem volt mostanság jó viszonyban zanpakutoujával, mégis nyugalom és magabiztosság járta át egész lényét, ha mindkét pengét kezeiben tarthatta, nemcsak az egyiket. Régi énjére visszautaló cinkos mosoly jelent meg ajkai szegletében, ahogy felpillantott az átlyukasztott termekre. Tudta, ezért nem csak csészét fog kapni a fejére mesterétől, de momentán most Ő érdekelte a legkevésbé. Talpa alá reishit gyűjtve könnyített mozgásán felfelé, immár a következő szintről pillantott le a megrongált padlón keresztül ellenfelére, vigyorát akkor sem tudta palástolni, ha akarta volna.
- Kövess, ha tudsz! – hívta ki őt gyerekes párbajra.
Fogalma sem volt, mi ütött belé hirtelen, talán a harc heve hozta ki belőle a régi, gondtalan kölyköt, aki még játéknak vett mindent életben… nem értette már tán saját magát sem, azonban egyet biztosan tudott – nem fog veszíteni. A két felsőbb szinten folyó harcot igyekezett diszkréten kikerülni, míg fel nem ért a Tanácsterembe. Felkészülten fogja várni ellenfelét, felbukkanására számít majd és most már nem zavarhatja őket meg senki, hiszen csak maguk lesznek… Ő és a csuklyás.
- Ó, Nagyúr a hús és csont burka, minden teremtmény, szárnyak suhogása. Te, ki az Ember nevét hordozod, Pokol és Zűrzavar. Tenger hullámzó akadálya indul dél felé. Hadou no Sanjuuichi: Shakkahou! – Az idézést már akkor elkezdte kántálni, amint az asztal mellett megvetette lábát, így remélte, ellenfele jól időzít és ha pontosan eltalálnia nem is, de meglepnie avagy megsebesítenie sikerül a férfit. A mágia végrehajtása miatt eltett wakizashija nem sokáig volt biztos ujjain kívül, a kidou okozta esetleges zavart kihasználva lendült előre, a katanával intézve felülről-lefelé, függőleges csapását, arra számítván, hogy a csuklyás azt igyekszik kivédeni, így már nem lesz elég ideje jobb kezében tartott rövidkardja oldalirányú vágását blokkolni.

Spoiler:

Tárgy: Re: Edzőterem Hétf. Jún. 04, 2012 1:56 am

[Terjengő romlás]

Fölényem kétségtelen, s mégis, elég egy váratlan lépés, aminek köszönhetően a Hisou Karite pörögve száll el balomból. Az ellenfél stílusa ugyan igen lomha és kiszámítható, azonban olyan testi erővel rendelkezik, ami meglepőnek számít, ha figyelembe vesszük fizikumát. Szinte suhanva a padló fölött táncolok el további csapásai elől, sikerült egy pillanatra meglepnie, ám ez véletlenül sem jelenti azt, miszerint csak úgy átadom a harc irányítását. Miért is tenném? Az ezüsthajú merénylőről a szó legszorosabb értelmében ömlik a veríték, láthatólag elszokott az efféle megerőltető testmozgástól. Nevetni támad kedvem a látványon, bizonyára nem gondolták komolyan ezt a rajtaütést, mert az eddigiek alapján viccnek is rossz. Fogalmam sincs, hogy milyen cél által vezérelve jöhettek ide, viszont a gyűrű létezéséből következtetve valószínűleg a kovács keze is benne van a dologban. Erről a helyről senki nem tudott a tagokon kívül és ha meséltek is volna róla, megtalálni lehetetlenségnek számít az engedélyem nélkül. Valóban figyelemreméltó cselekedett volt megtörni a Fészek védőmezőjét, de mióta ez megtörtént, semmi olyat nem tettek, ami aggodalomra adhat okot. A monológgal mit sem törődve terjesztem ki érzékeimet, ezzel feltérképezve az épületet. Megkönnyebbült szusszanással veszem tudomásul a tényt, mely szerint minden társam életben van, habár Yukezo és Hitomi az átlagosnál gyengébb kisugárzást mutat, ami lényegében érthető, hisz’ feltehetőleg ugyanazzal a technikával csapolták meg az Ő lélekenergiájukat is, mint az Enyémet. Egyetlen érték, amiért érdemes rajtaütni ezen a helyen, az a könyvtárban található felhalmozott információrengeteg, amit Shala’zhar gyűjtött össze az évtizedek alatt. Remélem a Villámvándor képes lesz megvédeni ezt az örökséget.
- Istenek? – kérdezek vissza cinikusan, fejemet kissé oldalra döntve. – Hányszor hallottam már ezt olyanok szájából, akik ezután holtan vagy legyőzve rogytak össze… A mindenhatóság nem a pusztításban rejlik, hanem a teremtésben. Együgyű, ostoba rendszert akartok felépíteni, ahol ugyanúgy szolga leszel egy erősebb alatt, mint ahogy feltehetőleg most is vagy. Kímélj meg a manipulatív szövegeléstől, mivel semmit nem érsz el vele!
Katanámat fenyegetően emelem fel az ismeretlen szavakat hallva, megtanultam már, hogy az ilyenekből semmi jó nem származhat. Ellenben láthatólag a támadás elmarad, inkább a kisebbségi-komplexusos férfi arca indul változásnak, hullámozva teljesen új vonásokat alakít ki, melyek valószínűtlenül ismerősnek hatnak. Koncentrációm kihagy egy pillanatra, miközben képemen a teljes megrökönyödés kifejezése válik meghatározóvá. Fegyvert markoló kezem megremeg egy pillanatra, azután lejjebb ereszkedik, orbitális védelmi rést biztosítva ezzel. Ez minden bizonnyal csak káprázat lehet! Emberi családom egyetlen tagját sem voltam képes megtalálni a Soul Societyben töltött idő során, az évek múltával pedig megfakult ezen törekvés jelentősége, teljesen új célok és álmok váltak fontossá, egyszerűen magam mögött hagytam azokat az emlékeket, amik egy olyan világhoz kötöttek, amelynek körforgásából kikerültem. Talán szüleim azóta újjászülettek ismét emberként vagy valamelyik hollow tudatába beolvadva tengetik mindennapjaikat. Szörnyű sors lehet, azonban ez a természet rendje, amivel dacolni nemigen képes senki. Rengeteg illúzióval volt már dolgom, elsőre ez sem tűnik másnak, ámbátor a bátyámról soha egyetlen szót sem ejtettem, kinézete is eltűnt az esztendők forgatagában elmémből, mint annyi minden, ami egykoron fontos volt egy felelőtlen ficsúr létezésében. Tekintetem alig észrevehetően rebben meg a shikai parancs hallatán, valahogy álomszerűnek tűnik az egész, egy rémálomnak, hiszen miért támadna Rám a testvérem szánt szándékkal? Hamarosan felkelek és akkor korholni fogom magam ezért a bárgyú gondolatért, úgy bizony. Ezzel ellentétben a vállamba maró penge igencsak valóságosnak hat, mint ahogy a fájdalom is, ami rögtön hatalmába kerít. Egy ilyen erejű vágásnak egyértelműen le kellett volna csapni a karom, de nem ez történt. Az utolsó másodpercben reflexszerűen kapom el a közeledő csuklót, habár megállítani nem vagyok képes teljesen.
- Me ga samero, Dotonryuu… Sabaku no Arashi! – se nem válasz, se nem számon kérő szavak, azonban jelentőségük sokkal nagyobb azoknál. Lélekölőm erőteljes szélförgeteg kíséretében változik át első, feloldott alakjába, viszont nem sokáig csodálható a sziklából faragott penge, lévén a második utasításnak köszönhetően ezernyi apró kőszilánkra bomlik szét, a sárkány pikkelyeire. Elgondolásom alapján a szótlan parancsnak hála Lee búcsút mondhat a karjának, amivel megpróbált véget vetni pályafutásomnak. Régen a példaképem volt, olyan akartam lenni, akárcsak Ő, de most mégsem érzek mást a tompa ürességen és a megvetésen kívül. Agymosott szavak, mintha Aizen egyik kutyájának szájából hallottam volna. Ez az alak nem a fivérem, meghalt benne minden, ami egyszer azzá tette. Érzem, ahogy a melegség végigfolyik sérült végtagomon és apró tócsába gyűlik a lábam mellett. Vér… A kötelék jelképe, ami születésünk pillanatától fogva létezett, most elszakadt. Fájónak kéne lennie, ugye? Mégsem érzek semmit, nincs jelentősége immáron. A Daitenshi az a testvériség, amire mindig is vágytam, értük és a szerelmemért, a gyermekeimért érdemes tovább harcolni. Kétségtelenül összezavart némileg, de lerázom magamról befolyásolásának undorító, nyálkás csápjait. Kardforgató kéz hiányában az utolsó esélye is el fog szállni a győzelemre, meg fogom futamítani, visszaűzöm oda, ahonnan előbújt. A homokvihar dühös méhrajként köröz alakom körül, elég egyetlen intés és elszabadul a pokol. Acélkék íriszeim a két smaragdba fúrom, ám csak fakó sötétséget találok. Számomra ismeretlen okból kifolyó gyűlölet fűti, talán ez az egész nem több személyes bosszúnál. Korábban sosem lett volna ilyen alattomos, bár akkoriban egyikünk sem rendelkezett akkora hatalommal, amivel egy kisebb várost el lehetett tűntetni a föld színéről. Az erő akarva vagy akaratlanul mindenkit megváltoztat, ez ellen küzdeni nem lehet. Csupán rajtunk áll, hogy milyen utat választunk.
Gondolatmenetemnek visszhangzó robaj vett véget, a robbanás ezúttal közelebbről érkezik, mint eddig bármikor. Az elmúlt néhány perc eseményei beszűkítették a világot körülöttem, botor módon egy ideig csak a kiiktatandó ellenfélre figyeltem, a környezetet igyekeztem kizárni, minél nagyobb koncentrációval törekedni a győzelemre. Az összecsapás jobban elhúzódik a vártnál, a szürke bőrű férfi pedig veszélyesebb, mint ahogy azt Ryouji feltehetőleg hiszi. A felszabaduló füst és körtörmelék ködén át még éppen látom, amint tenshim eltűnik az általa a mennyezetre kreált lyukon. Ostobaság a részéről egyes egyedül szembeszállni a merénylővel, amennyiben szorult helyzetbe kerül, még annyi minimális segítséget sem tudok nyújtani, mint amennyit ebben a teremben, saját ellenlábasommal viaskodva tudhattam volna. Bosszant eme meggondolatlan lépése, ráadásul újabb zavaró tényezővé válik a méretes nyílás a fejünk felett. A Fészek védelme alapjaiban rendült meg, normál körülmények között személyem se lenne képes olyan erejű kidout megidézni, ami maga alá gyűrné a falakat védelmező energiafüggönyt. Könnyelműségemben eszembe sem jutott, miszerint valaki éppen a szervezet szívében ütne Rajtunk, ezért semmiféle megbeszélt terv nincs ilyen esetre. Az építmény remegése minduntalan port szór a látómezőmbe, mely bár támogatja lélekölőm támadását, egyúttal Engem is elvakít. Szerencsére támadásom nyomán a renegát shinigami harcképtelenné fog válni, ezáltal vélhetőleg a javunkra billen a mérleg, s jómagam asszisztálhatok társaimnak a fentebbi szinteken. Magabiztosságomon nem esett csorba, így kissé nemtörődömséggel fűszerezett a mozdulat, minek nyomán szeretnék megválni a letépett végtagtól. A szokásos émelyítő hang, midőn a véres csonk földet ér azonban valamiért elmarad, helyette tompa, zöldes ragyogás tölti meg a teret, háttérbe szorítva a lángok meleg, sárga fényét. Előre rosszat sejtve intek jobbommal, megparancsolván ezzel a sárkány pikkelyeinek, hogy vonjanak szorosabb kört körém. Ki nem állhatom az ilyen kísérteties fényhatásokat, mindig megjárom miattuk a végén. Homlokomon összeszaladnak a ráncok, mialatt egyre hangosabb kacagást vélek hallani... A megcsonkított emberek nem vigadnak!

Tárgy: Re: Edzőterem Szer. Jún. 06, 2012 11:59 pm

[Terjengő romlás]

Nem szeret beleavatkozni a földiek dolgaiba; csupán kénytelen együtt élni velük, muszáj alkalmazkodnia, nincs más választása, mint megtanulni az ő szabályaik szerint élni. Vannak azonban olyan szabályok, melyeket ő maga kell, hogy létrehozzon, melyeket neki kell megszabnia, hogy mindig ő legyen nyeregben. Ő ugyanis nem szeret veszíteni, és nem szereti, ha irányítják. Most mégis engednie kellett egy kicsit büszkeségéből, s lealacsonyodni ezeknek a számára alantas és egyszerűen tökéletlen létformák szintjére, csak hogy megkaphassa azt, amire szüksége van. Hiszen ideje ketyeg, s meg kell tennie a túlélésért. Ebben a világban minden csak a túlélésről szól. Csak a túlélés miatt gyilkol, csak a túlélés miatt hajt annyira, ez az egyetlen oka annak, hogy olyan kétes alakokkal üzleteljen, mint amilyen az alkimista maga, s hogy olyan ostoba senkiháziakkal tartson misszióra, amilyen ez a bizonyos Lee is. Hiszen ez lett belétáplálva a megannyi gyűlölet és apátia mellé, melyet gyakorlatilag kisgyerek korától megkapott. Még ha ez egy más világ is... egy valami sohasem változik. Talán már nem gyűlöl, talán a kétségbeejtő apátia átvette a helyét, ám a túlélés adott, a túlélés megmaradt. Mindenki csak ezért küzd. Ő is azért van itt, ő is azért fog gyilkolni. Ahogyan tette ezt eddig is. Talán mozdulatain meg is látszik mindez, egyszerűen hiányzik belőle az a szenvedély, ami akkor gyúl benne, mikor valami igazán izgalmas harcra készül. Most nem úgy forgatja a pengét, mint amikor egy valódi, szintjének megfelelő harcossal küzdhet, nem ég benne az a bizonyos tűz, de még csak nem is pislákol. Mert nem élvezetből van itt. Egyszerűen muszájból, kötelességből, üzletből. Pedig mennyivel szórakoztatóbb lenne, ha nem egy zöldfülű halálistent kapna ellenfeléül, hanem valakit, aki valódi kihívást jelenthetne neki... Arra se méltatja a jelenlévőket, hogy arcának takarását megszüntesse, s külsejét látathassa. Nem szereti ugyanis, ha megbámulják. Tisztában van vele, hogy egyáltalán nem egy hétköznapi látvány, azonban mindig is zavarta, ha ezért figyelnek fel rá. Jó neki az árnyak közt, láthatatlanul, csak senki ne legyen kíváncsi rá...
Rideg, acélos, recsegő hangja árulkodik róla, hogy már hosszú időt, időtlen korokat is megélt. Minden keserűség ellenére van a hangjában valami magasztosság, mely még mély hangjának barátságtalan recsegése ellenére is képes szimpátiát kiváltani egyesekből. Nem más ez, csupán a nemesi múltjának maradványa, igaz, akik nem ismerik, jobban mondva nem értik Viclynt, azok talán ezt sosem fedezik fel. Mozdulatai mentesek a hevességtől, azonban még egy csapásba is képes annyi erőt kifejteni, hogy az ellenfél szinte azonnal megrendül. Sötéten felpillant az elsült mágia irányába, s ahogyan fejét emeli, az arcát takaró szövet is hátrahullik, láthatóvá téve barátságtalan arcvonásait. Markáns, erőteljes állkapcsa felett kifejezéstelen, szürke ajkak pihennek, szemei a fényviszonyoknak megfelelően világítanak fel a bíbor egy mélyebb árnyalatában, arcán pedig több helyen is mélyebb-kevésbé mélyebb ráncok húzódnak. Ugyan nem tűnik öregembernek - még ha voltaképpen az is, még drow mértékkel is szép kort megélt ugyanis - , inkább egy érett, idős férfinak, az idő, jobban mondva a stressz nyomát gyakorlatilag le se tagadhatná. Bár nem azért hurcolta el magát idáig, hogy bármit is tagadni akarjon... Zavarában dacosan hangoztatja szokásos kis szavát, miközben elegánsan arrébb tér a lezuhanó törmelékek elől. Pedig remélte, legalább egy lehulló plafondarab eltalálja legalább az egyik Sierashit... Véleménye szerint túl sokat beszélnek, főleg az, akivel erre a helyre érkezett. Ahelyett, hogy ennyit szövegelne, inkább használná az időt arra, hogy elvégzi feladatát rendesen. Már azt várná, mikor kotyogja ki minden titkát, hogy végleg elvegye minden ellenfelével szerzett előnyét. Cöhh... Ostoba halandó... Egy harcba sosem viheted bele a gyűlöleted, egy harcban nincs helye az érzelmeknek, mert ezek azok, amik a leginkább hátráltatnak, ezek azok, amik elvakítanak. Bár talán nincs is min meglepődnie. Nem csoda, hogy a halandók ennyire tökéletlenek.
Összehúzza szemeit kissé és hunyorítani kezd a felvillódzó fények miatt. Nem árulhatja el legnagyobb gyengéjét, holott ha a viszonyok nem csillapodnak, kénytelen lesz a látása helyett egyéb érzékeire támaszkodni. Nem mintha ez problémát okozna a fegyvermesternek. Tökéletes indok számára, hogy a plafonba épített lyukon át eltávozzon erről a helyről, még mielőtt meg találnák fosztani őt látásától, amit nyilvánvaló okokból szeretne elkerülni. Már nem foglalkozik azzal, hogy fejébe húzza csuklyáját, jelenleg édesmindegy ez számára, csupán haját igazgatja meg egyszer, hogy a ráhulló vakolattól kicsit megszabaduljon. Teste erőfeszítések nélkül rugaszkodik el a talajtól, s kezd el felfelé lebegni egészen addig, amíg ellenfelét a közelben nem sejti. Nem kívánkozik más csatáiba belebonyolódni, neki éppen elég a sajátját megvívnia. bár ő inkább nevezné egyszerűen mészárlásnak, mintsem valódi harcnak. Egyelőre a halálisten nem keltette fel érdeklődését ugyanis, mégis miért kezelje másként?
Ugyan nem járatos a magukat halálisteneknek nevező entitások mágiájában, azonban felkészült az ilyen eshetőségekre. Nem véletlen ugyanis, hogy még indulás előtt magára öltötte azt a kesztyűt, melyet a démonok egyik legrettegettebbjétől, Azazeltől szerzett, jobban mondva elnyert abban a Casinóban, amikor megismerte nőstényét. Reakciói, valamint karjának előrecsapása túl gyorsak ahhoz, hogy Ryouji a kidouval akárcsak meglephesse őt. Nyújtja hát ki azon karját, melyen a különleges keztyű pihen, mely szó szerint magába szívja a shakkahout. Merev mozdulatokkal kiropogtatja nyakát, mely undorító, reccsenő hangokat hallat, mintha még csak most akarna bemelegíteni. Nem volt még alkalma felavatni a kesztyűt, s lehet, hogy ez sem volt a megfelelő pillanat rá. Úgy érzi, mintha hirtelen tűzbe tette volna saját kezét, s mintha a mágikus tárgy felfüstölt volna egy pillanatra. Ugyan a fájdalomérzet elmúlik, tudja jól, hogy ebben a kesztyűben többé nem bízhat, tönkrement. Keresheti hát fel Malazaart, hogy követelje tőle, javítsa meg, amint visszaérkezett az Insignis Katedrálisába. Pedig milyen hasznos lenne ez az ereklye... Főleg egy olyan személynek, aki alapjába véve gyenge a mágiák ellen.
Gondolná, hogy ezzel talán már véget is ért az alantas lény támadásainak sorozata, azonban úgy tűnik, vannak, akik nem adják fel, még akkor sem, ha tudják jól, hogy egyáltalán nincs esélyük. Megrázza a kesztyűs kezét, mely túltöltődése miatt most nem tárolja el a mágiát, melyet olyannyira be akart gyűjteni, majd súlypontját sarkára helyezi, hogy így készüljön fel egy speciális mozdulatra, szablyjáját pedig megemeli úgy, hogy blokkolni tudja az első csapást. A wakizashival indított támadást könnyűszerrel kivédi, ahogyan az a penge lapjának ütközik számára kellemes, csillingelő dallamot hallatva. Mindig is imádta ezt a hangot... Különösen, ha ő van nyerésben. A súlypontjának megváltoztatását és a lendületet kihasználva fordul meg saját tengelye körül, mintha szó szerint eltáncolna ekképpen a következő támadás elől. Cselnek megteszi, egy amatőr ellen esetleg. Ő azonban nem egy zöldfülű, ellene ez a trükk nem fog működni.
- Gyávaság mágiát alkalmazni egy kardpárbajban... halandó. - morogja Ryouji számára is érthető nyelven, hogy közölhesse ezáltal a véleményét a trükkjéről. Vagy talán csak boszús, mert tönkretette a kesztyűjét. Bár az is lehet, Azazel csupán egy silány minőségű szemetet sózott rá jutalom címén... Lényegtelen, ha ő így, akkor ő sem fog másként támadni. Igaz, az ő mágiája nem alkalmas arra, hogy közvetlenül úgy támadjon, ahogyan azt a halálistenek teszik. Rávet egy pillantást a shinigami zanpakutojára, ezek a fegyverek ugyanis azóta érdeklik őt, hogy ismeri létezésüket. Akar egy ilyet, kell neki... Csupán kényelmetlen lenne egy hulláról ellopni a kardot. Az nem az ő műfaja. Csettint egyet azzal a kezével, amelyiken a tönkrement kesztyűje is ott leledzik, s az árnyak azon nyomban belepik a helyiséget. A drow azonnal megbújik az egyik árnyék mögött, így ha Ryouji arra a pontra céloz legközelebb, már nem érheti a férfi húsát. Az obszidián bőrű alak mostanra folyamatosan mozgásban van a tanácsteremben, mint aki vár valamire. Talán érdemes lenne üzletet kötni a halandóval. Már ha megéri... erről azonban meg kell győződnie előbb.
- Az ott a kezedben egy zanpakuto. Igaz? - holott kérdésnek teszi fel, még sem kérdez igazán, csupán megerősítésre vár. Az árnyakban gyakorlatilag láthatatlan, a teljes sötétséget pedig kellőképpen javára tudja fordítani. Főleg, mert gyakorlatilag bármilyen fényt elnyel, még a mágiák által okozottakat is.
- A zanpakutok a tökéletes kardok... Szörnyű, hogy a tökéletesség fegyverbeli megtestesítőit afféle tökéletlen korcsok uralják, amilyenek ti vagytok, shinigamik. - vezeti fel mondandóját, jobban mondva fejezi ki minden véleményét róluk, halálistenekről. Nem érti őket igazán, holott ismer már néhányat, sőt, tanít is egyet. Mégis, egyszerűen fájó azt látnia, hogy efféle képzetlen suhancok illessék ezeket a tökéletes fegyvereket. Gondolván, egyelőre eleget beszélt, hiszen ő sohasem volt a szavak sötételfje, készül megindítani támadásait. Vagyis, valamikor gyerekkorában talán még más volt a természete, meg kellett tanulnia korán olyan viselkedést tanúsítani, mely mostanra már beleivódott természetébe. A határ a kettő között egyszerűen elmosódott az idő folyamán.
Kíváncsi arra, vajon ennek a shinigaminak mit tudhat a zanpakutoja. Ha a gazdája meg talál halni, valószínű, a kard sem lényeges számára, neki ugyanis nem kell egy selejt. Neki csak a legerősebb és a legnemesebb kell. Kihasználja helyzetbeli előnyét, s hátulról készül megtámadni ellenfelét. Holott számít arra, hogy ellenfele is számítani fog egy ilyen megmozdulásra, ez még édeskevés ahhoz, hogy védekezni is tudjon. Enyhén görbe, hajlott pengéjét próbálja a férfi nyakához illeszteni, miután hangtalanul mögélép, s húzza el önmaga felé a pengét egy gyors és hirtelen mozdulattal. Túl könnyű győzelem lenne, ha így és ilyen hamar képes lenne levágni a shinigami fejét, de legalább végezne ezzel az üggyel. Nem kéne tovább itt játszadoznia, mert egyáltalán nem élvezi ezt a csatát. Hiányzik belőle az egyenrangúság, de önmagát képtelen egyenrangúként kezelni ezzel a halandó kölyökkel. Ahogyan bárki mással is ezen a tanyán... Ha valahogyan sikerül megmenekülnie, már kicsit nagyobb lelkesedéssel kezd bele következő támadásába, ehhez pedig egy másik hasonló kardot is a kezébe fog. Először az egyikkel, majd a másikkal intézi meg csapásait ezúttal szemből, a lehető legnagyobb erőt belevéve, amire csak képes, és amennyit érdemes. Egyszer fel kell adnia a védekezést, pontosabban arra kényszeríti ellenfelét, hogy egyedül védekezni tudjon. Egy szusszanásnyi időt sem hagy neki, célja, hogy minél hamarabb kifárassza őt. Ha pedig csak védekezni képes, akkor támadásra sohasem. Mindeközben próbálja a padlón tátongó lyuk felé irányítani a shinigamit, hiszen ahogyan védekeznie kell, úgy egyre inkább kénytelen hátrébb és egyre csak hátrébb araszolni. A sötétség, melyet megteremtett, megakadályozza őt abban, hogy rendesen lásson, s ha majd más nem, de néhány méternyi esés majd megteszi a hatását, hogy összetörje ellenfelét.