A lány kérdésre egy biccentéssel válaszolok, nincs kedvem kiabálni. Újult erővel indulok meg, miközben a helyet védelmező akadályok leomlanak körülöttem. Laza intéssel jelzem, hogy kövessem, míg én már az első lépcsőfokra lépek rá. Türelmesen bevárom, ezen idő alatt az automatikus védelmi rendszer valószínűleg visszaáll normál állapotába, így a rejtekhely ismét láthatatlanná válik a hívatlan tekintetek számára. Hitomi mostantól már képes lesz érzékelni a bejárat körvonalait, ám még a tagok előtt is kissé homályosan látszik. Számomra ismeretlen, s kétségtelenül megismételhetetlen varázslat őrzi a helyet és ez így van jól. Belépve az épületbe egy tágas folyosón találjuk magunkat, melynek falait valamilyen okból kifolyólag ujjnyi vastag koromréteg borítja. Az általam megidézet pusztító erő égette szét az itt található csapdák tömkelegét, a kosz pedig tettem bizonyítéka. Beljebb már sokkal nagyobb tisztaság uralkodik, de jól érezhető az idő szaga. Egy kicsit dohos a kégli, ami meg is érthető, hiszen évek óta nem járt itt senki, ráadásul még a föld alatt is van, ebből kifolyólag mindenféle szellőztetés ugye megoldhatatlan. Vizes csukám cuppogó hangjával kísérve haladok egyre lejjebb és lejjebb, több masszív kőajtó mellett elhaladva. Jelenleg még egyikbe sem lépünk be, mivel a lakókörletet keressem. Hamarosan meg is találjuk azt az építmény harmadik emeletén, amely jóval a földfelszín alatt helyezkedik el. Érdekesen lett megcsinálva a Fészek, azonban eléggé biztonságos, szóval nincs okom panaszra. Néhány forduló után máris megérkezünk a kijelölt szintre, ezt követően egy jobbra nyíló ajtón lépek be.
- Nos, megjöttünk. – jelentem ki végül, miután betessékeltem magam előtt a csajt. – Ezen az emeleten találhatóak a kijelölt hálókörletek, amelyeket az itt tartózkodó és megfáradt tagok vehetnek birtokukba. Húsz ehhez hasonló szoba található még itt, ám e helyiséget én már lestoppoltam magamnak.
Rögtönzött bemutatószövegem után a szobában található nagy ruhásszekrényhez lépek, majd szélesre tárom annak szárnyait. Elkeserítő ízléshiányról árulkodik a rengeteg fekete ruhadarab, melyek közt elvétve egy díszes uniformist is fel lehet vélni. Találomra kiválasztok egy felsőt és egy nadrágot, azután az egészet egy ninja tabival koronázom meg. Gyorsan ledobálom magamról a vizes rongyokat, s mivel szemérmességemet már rég eladtam egy csészényi szakéért, ezért nem jelent gondot nekem a nő jelenlétében átöltözni. Az akció után kérdő tekintettel nézek Hitomira, hátha szüksége van neki is valamire a szekrényből. Válogathat a színek között, megengedem neki. Bárhogy is dönt, egyelőre gyorsan elhagyom a szobát, ezzel kihasználhatja az időt az esetleges átöltözésre vagy arra, amire akarja. A könyvtárba sietek, ahol néhány órája Zanpakutuomat hagytam. Dotonryuu ugyanazon az asztalon pihen, amin hagytam. Mellette aranyból készült, díszes iránytű hever, körülötte rengeteg pergamen különböző rúnákkal televésve. Jelenleg még nem jöttem rá a működési elvére, ám ami késik, az nem múlik! Katanámat a hátamra csatolva cammogok vissza a szobámba, ráérősen dúdolgatva egy kedvelt nótámat. Ennyi idő valószínűsíthetőleg bőven elég volt bármire, szóval rövid kopogás után lépek be ismét a helyiségbe. Lágyan becsukom magam után az ajtót, majd karjaimat összefonom mellkasom előtt, s így pillantok le a lányra.
- Nem valami lakályos, ugye? – teszem fel a kérdést, szám sarkában cinkos mosollyal. – Mindenesetre ez a lehető legbiztonságosabb hely, amit csak találni tudtam. Egy kedves barátom hagyta rám, pont jókor. A Jégkígyó fészkének nevezik, de magunk között csak Fészekként szoktuk emlegetni. Ha neked is megfelel, akkor talán át is fáradhatnánk az edzőterembe.
Még kicsit kába lehet a parkos bemutató után, de a minket körülvevő ősi energia kellően jó hatással lehet reá. Már megfigyeltem, hogy az itt munkálkodó reiatsu mezőnek köszönhetően a sérülések sokkal hamarabb gyógyulnak be, mint akárhol. Nem tudnám megmondani, miért is van így, ám egyfajta szimbiózisra gyanakszom. A Fészek alig észrevehetően von ki elhanyagolható mennyiségű lélekenergiát minden belépő testéből, s azután ezt hasznosítja fel. A vízköpőket is ez bírja mozgásra és ez táplálja a védőpajzsokat is. Az Ősök remek munkát végeztek ezzel a mágiával, se a hatalmam, se a tudásom nem lenne elegendő ezen akció megismétléséhez. Ezért nyugodt szívvel simítok végig a vén gránitfalon, amely oly sok nemzedéket védelmezett már. Pár pernyi kellemes séta után máris az edzőteremben találhatjuk magunkat, ami különböző fegyverekkel van tele. Itt mindenki megtalálhatja a hozzá leginkább illő elfoglaltságot. Könnyű shunpoval lépek a terem közepére, azután ismét Hitomi felé fordulok. Laza alapállást veszek fel, ezt követően jobbomat felemelem, s támadásra ösztönzöm hívó mozdulatommal. Sajátos kiképző módszeremet fogom alkalmazni, melyet az élni akarásra építettem. Más szóval vagy képes lesz túlélni az első közös edzésünket, vagy be fog szerezni néhány kellemetlen sérülést. Természetesen visszafogom magam, hiszen nem akarom megölni. Légzésem nyugodt, tekintetemben eltökéltség tükröződik. Ez is olyan, mint bármelyik másik harc, ebből adódóan mindent bele fogok adni.

Kohrihebi no Su, Edzőtér

Sakai Hitomi (2010. Márc. 26)

Sierashi Yuusuke (2010. ápr. 02.)

Kérésére egy bólintás a válasz, ám előbb figyelmesen vizslatom mit is csinál éppen. Újabb kunait húz elő, majd ezt követően egy zacskó száját vágje ki, amiből feketés por emelkedik ki. A parkos eset után már nincs kétségem, miszerint vaspor volt a tasakban. Érdeklődve konstatálom a kard materializálódását, s a lány magyarázatán kissé elmosolyodom. B-kategóriás horrorfilmek jutnak hirtelen eszembe, ahol a maszkos-láncfűrészes gyilkos szedte áldozatait. Hitomi alakja kétségtelenül kevésbé rémisztő, mint az efféle alkotások negatív főhősei, de mégsem érzem szükségét a fegyverrel való találkozásnak. A gyakorlott csapások és szúrások kombinációjából arra tudok következtetni, hogy rendelkezik egyfajta alapképzettséggel vívás terén. Ez nem annyira meglepő, Japánban igen kedvelt sport a kendó, olyan, mint az Államokban az amerikai foci. Csupán jobbra-balra dőlve térek ki a támadások elől, néha pedig lehajolva kerülöm el a vibráló pengét. Elég vicces a helyzet, mivel leginkább egy aerobikozó háziasszony látszatát kelthetem azzal a különbséggel, hogy egy ninja-ruhába öltözött férfi vagyok. Gyors szaltót követően a lány háta mögött termek, Zanpakutuomat szemmel követhetetlen gyorsasággal rántva elő. Újabb fordulást követően a két pallos szikraeső kíséretében találkozik. Fizikai erőm kétségtelenül nagyobb, mint az övé, ebből kifolyólag nem esik nehezemre feltartóztatnom csapását. Dotonryuuban nem tehet kárt, ám ha mégis sikerülne neki, akkor a kard valószínűleg pillanatok alatt regenerálná magát. Tekintetemet a lány íriszeibe fúrom, majd jobba lábfejemet a sarka mögé teszem, ezt követően taszítok rajta egyet. El fogja veszíteni az egyensúlyát és a földön fog landolni, ám én megragadom a csuklóját és játszi könnyedséggel eresztem le a padlóra.
- Hm, hol is kezdjem… - szólalok meg halkan, eközben megpróbálom rendszerezni gondolataimat. – Mint már korábban is említettem, egy különleges erővel rendelkező tárgyat akarunk felkutatni és megsemmisíteni, amellyel akár pusztulásba is taszíthatnák szeretett világunkat. Ezt az eszközt a Sors Dárdájának nevezik, s évszázadokig békében pihent, azonban egy áruló shinigami most meg akarja kaparintani, hogy saját kicsinyes céljaira használja fel. Ereje valószínűleg nagyobb, mint bármely harcosé, akit ismerek. Ezzel a szerkezettel pedig minden eddiginél hatalmasabb hatalom birtokába juthatna.
Monológom közben tekintetem elhomályosul, régi emlékek futnak át az elmémen. Aizen szökése Seireiteiből, Kenshin halála, az árulásom. Minden kapcsolatban áll egymással, mintha az egész élet egy dominójáték lenne. Egyetlen apró dominó ledöntése egy megállíthatatlan láncreakciót indít be, melynek a végén minden ledől. Jelenleg még a sor elején járok, fogalmam sincs mi fog várni, hogyha vége lesz az egésznek. Jó volna visszatérni Soul Societybe és mindent visszaállítani a régi kerékvágásba. Arcomon ironikus félmosoly tűnik fel, mivel ez biztos nem fog megtörténni. Suke és Hitoshi mellém állnának, de ezzel legfeljebb önmaguknak ártanának. Szó se róla, szeretek a Vaizardoknál lakni, ám ez mégsem ugyanaz. A lelkek világában töltött százegynehány év nem tűnik el csak úgy, túlságosan friss még a seb, amit saját magamnak okoztam. Shinjiék mások voltak, őket üldözték, ebből adódóan érthető a viszolygásuk a shinigamiktól. Azonban én simán meghúzhattam volna magam, hogyha nincs ez az őrült megmentési kényszerem. Keserű szájízzel köszörülöm meg a torkom, hiszen Hitomi biztosan további magyarázatot is vár. Katanámat lejjebb engedem, majd nadrágom zsebéből egy Daitenshis nyakéket húzok elő. Teljesen olyan, mint az enyém, csak ez még nincs aktiválva. A fekete obszidián is vakon csillog, nincs meg benne az energia fénye.
- Ez a Tiéd. – zendül ismét baritonom, ami kicsit rekedtes még. Könnyedén a háta mögé sétálok, azután a nyakába akasztom a láncot. – Koncentrálj rá erősen, mint ez enyémre a parkban. Létre fog jönni köztetek egy sajátos kapocs és ezután már csak a Te erődet fogja befogadni. Természetesen másnak adhatsz belőle, azonban legjobb lenne, ha senki nem tudna a medál ezen képességéről. Higgyék csak, hogy egy egyszerű családi ékszer vagy ilyesmi. Ha kimondod a Sukui (Segítség) szót, máris jeladóként fog működni, s a testvériség tagjai rövid időn belül a segítségedre sietnek majd.
A rövid ismertető befejezte után kicsit hátrébb állok, hagyom, hogy gond nélkül kialakuljon a kapcsolat. Lélekenergiámat a minimumra csökkentem le, mert lehetséges lenne megzavarnom a rituálét, ha túlságosan is szabadon engedem magam. Csendesen várakozom kardomra támaszkodva, miközben a fal egy pontját fixírozom erőteljesen. Ez nem fog több időt igénybe venni kb. fél percnél, szóval hamarosan folytathatjuk a felmérést. A lány rengeteg módon tudja felhasználni a képességét, lehetőség egész garmadája állhat előtte, s még alig fedezte fel ennek egy kicsinyke szeletét. Igazi izgatottság lesz úrrá rajtam, amint a kihasználhatóságára gondolok. Sokkal egyszerűbb lesz bejutnunk erősen őrzött helyekre is, ráadásul észrevétlenül. Mondjuk erre Yukezo is képes lenne, de ha két különböző helyszínen vagyunk, akkor ez sokkal inkább megkönnyíti a dolgunkat. Rövid elmélkedésem alatt végbemegy a kötés, így újra harci állást veszek fel. Ezúttal enyém a kezdeményezés joga, ebből adódóan gyors shunpoval lendülök támadásba, s megpróbálom egy gyenge keresztirányú vágással átalakítani a lány ruháját.

Sakai Hitomi (2010. ápr. 03.)


Sierashi Yuusuke (2010. ápr. 03.)

Látszik a lány mozdulatain, hogy edzésben van, mégsem tűnik a legképzettebb pusztakezes harcosnak. Csapásaimat kapkodva védi, ám kardja mindvégig a kezében marad. Ez igen különös, hisz’ néhány vágásomat direkt megcsavartam, hogy ekképp üssem ki a fegyvert Hitomi markából. Játszi könnyedséggel vagdalkozok, amikor egy váratlan dolog történik. Sakai a további hátrálás helyett előre lép, látszólag önként szalad bele a hideg acélba. Arcomon egy pillanatra az értetlenkedés fut keresztül, s pengémet már épp megállítanám, ám ekkor ellenfelem semmivé válik. Látásom immáron szinte felesleges, sokkal kifinomultabb érzékre van most szükségem. A reiatsu áramlásából ki tudom következtetni, hogy hol is lehet a lány. Dolgomat megkönnyíti a harci üvöltés, így gond nélkül kapom fel a fejem támadóm irányába. Ajkaimon kaján vigyor villan, majd gyors mozdulattal vízszintesen felemelem Zanpakutuomat, ennek köszönhetően sikerül elkerülnöm az igencsak zavaró sérülést. Akcióm befejeztével ismét villámtáncot használok, s legalább három méterrel arrébb jelenek meg újra. Lazán katanámra támaszkodok, miközben balomat csípőre teszem. Igazából Hitomi támadása jó volt, az időzítés is tökéletes, ámbátor elkövetett egy hibát, amit nem lett volna szabad ebben az esetben.
- A kiabálás elárult… - szólalok meg halkan. – Ilyen helyzetben én a helyedben kihagytam volna az üvöltözéssel járó energiavesztegetést és csak simán lecsaptam volna, akár egy sas az áldozatára. Viszont a figyelemelterelésed határozottan jó volt… Szép alsónemű.
Utolsó kijelentésemet megtoldom még egy kacsintással is, csak a hecc kedvéért. Nem tudom hol nevelkedett, de mifelénk nem szoktak a lányok szoknyában ilyen magasra ugrani, habár megtehetnék, nem lenne ellenemre. Beszólásom célt is szolgál, nem csupán igen szellemes valóm materializálódása. Megpróbálom megtörni a koncentrációját, ezzel késztetve hibára. Bevált módszer, amelyet szinte minden harcom során használok. Különleges érzékkel tudok bárki lelki világába tiporni, ami néha jól jön. Chiyo-chancsi szokta mondogatni, miszerint érzelmi analfabéta vagyok, bár szerintem ez ebben a formában nem igaz. Nem tehetek róla, hogy képtelen vagyok kifejezni olyan érzéseket, mint a köszönet vagy a hála. Gondolataim megint elkalandoztak, ezért kissé megrázom a fejem és egy torokköszörülést követően rátérek a lényegre. Sajnálatos módon még mindig nem sok konkrétumot tudok felmutatni, de azért néhány dologra már sikerült rájönnöm.
- Csak találgatni tudunk. – jegyzem meg végül kelletlenül és halk sóhaj kíséretében. – A nevéből adódóan valószínűleg a sorsok befolyásolásáról lehet szó, hogyha az erejéről beszélünk. Ha úgy tetszik korlátlan hatalom, mellyel lehet dönteni élet és halál között. Egy ilyen eszközzel könnyedén végezhetne a Shinigamik vezetőségével vagy akár Velünk is. S ha ez megtörténik, akkor már senki nem fogja tudni megállítani rosszakaróinkat.
Második kérdése már kicsivel összetettebb és sokkal több ténnyel is tudok szolgálni. A könyvtárban pihenő iránytű lehet a kulcs a dolgokhoz, csak még nem jöttem rá használatának titkára. Van egy olyan érzésem, hogy a megoldásra csak Daijék visszaérkezése után fogok rájönni. Hirtelen mozdulattal emelem fel kardomat, azután a vállamnak támasztom azt. Hosszúra nyújtott léptekkel kezdek el körözni az újonc körül, kéken izzó íriszeimmel reakcióit fürkészve.
- A Dárdát biztonsági okokból három darabra törték az Ősök, s csak egyesítve lehet elpusztítani. – kezdek bele az újabb kiselőadásba, miközben elmerengek a tényen, miszerint ma többet pofáztam már, mint egész héten. – A többiekkel sikerült arra a következtetésre jutnunk, hogy három különböző dimenzióban rejtették el őket. Egyet a hollowok világában, Hueco Mundoban. Egyet itt, az emberek világában, valamint végül, de nem utolsó sorban az utolsó darabot a Pokolban kell keresnünk. Vidám kis túra lesz, nem gondolod?
Kérdésemből csak úgy csöpög az irónia, nem is gondoltam komolyan. Még az is lehet, hogy a felsorolt helyek körül nem is ismeri mindet. Igazából magam se tudom miért akartam a lány csatlakozását. Végső soron csak egy ember, még ha rendelkezik is csodálatra méltó képességekkel. Talán túlságosan is elhamarkodottan döntöttem, azonban valami azt súgta belül, ennek így kell történnie. Az évek során megtanultam hallgatni a megérzéseimre, ebből adódóan most sem tettem másképp. Egy intéssel jelzem a harc folytatását, ám ezúttal a távolsági harcra összpontosítom a figyelmet. Bal mutatóujjam hegye fehéren felizzik, majd egymás után két sebesen szálló Byakurayt ereszt ki magából. Minimális energiát fektettem a villámok létrehozása, így legfeljebb egy kis szenes foltot fognak okozni, ha netalán tán sikerülne eltalálnom Hitomit. Azonban erre nem sok esélyt látok a lány képességének természetét ismerve.

Sakai Hitomi (2010. ápr. 04.)


Sierashi Yuusuke (2010. ápr. 04.)

A reakciót hallva megadóan felemelem a kezem, holott mindketten nagyon jól tudjuk, hogy nem tudott volna kárt tenni bennem a penge. Ám sajnálatos módon beszólásommal nem érem el a kívánt hatást, s a pillanatnyi pír is hamar eltűnik a lány orcájáról. Csalódott sóhajt színlelve eresztem le karjaimat, majd ajkaimat gúnyos mosolyra húzom. Látom rajta, miszerint nem nagyon hatotta meg a Gotei 13 vezetőségének esetleges halála, ami talán meg is érthető, ismerve életútjának egy részét. Vicces figyelni a lány hitetlenkedő reakcióját, amelyet a dimenziók említése csal elő belőle. Valóban, ha egy röpke évszázaddal ezelőtt valaki ilyesmiket mondott volna nekem, valószínű, hogy rövid úton a zárt osztályra utaltam volna szerencsétlen flúgost. Viszont a dolgok változnak, s most én vagyok a flúgos, aki hihetetlen dolgokat állít. Ezt követően kérdések egész kis csokrát zúdítja Rám, melyekre könnyű választ adnom. Ám mielőtt ezt megtenném, jó lenne megtudni támadásommal sikerül-e elérnem bármilyen látható sérülést. Ugyan nem fűztem hozzá sok reményt, de így is meglep, ahogy a Byakuray egyszerűen eloszlik a lány testén. Ebből adódóan arra tudok következtetni, hogy egy harc közben mindig aktív energiamező védi a testét az esetleges gyengébb csapásoktól. Nem lep meg visszakérdezése, hisz’ rengeteg shinigami használja ezt a Hadout, mivel az egyik legkönnyebben elsajátítható technika és létrehozásához sincs szükség hatalmas szellemi energiára. Kuncogását figyelmen kívül hagyom, be kell ismernem előbbi tettem még viccnek is rossz volt. Így hát nincs más választásom, mint ismét szólásra nyitni a számat.
- Nos, az odajutás a dolog egyszerűbb oldala. – kezdek bele a magyarázatba, ami már az első Daitenshis gyűlésen is elhangozott. – Vannak kapcsolataink, amelyeknek köszönhetően nem lesz nehéz az utazás. Visszajutni már nehezebb lesz, főleg az alvilágból, mivel ott még egyszer sem jártam, ráadásul biztos tele van rengeteg vérszomjas szörnnyel, amelyek majd nehezíteni fogják a dolgunkat. A másik kérdésedre válaszolva… Jelenleg öt tagot számlálunk, ha beleveszünk Téged is, meg Engem is. Egyelőre még nem foglak bemutatni Nekik, de annak is eljön valamikor az ideje.
Következő lépésével sikerül a torkomra forrasztania a szót. Ilyen helyzetben mit lehet válaszolni? Látszólag komolyan is gondolja, mivel szoknyáját elkezdi felfelé húzni. Ám valamiért rossz érzés fog el… Az energiaáramlás változatlanul fenn áll, a teljesen eltérő téma ellenére is. Nem tudom mire készül, ám jobbnak látom játszani a szerepet. Megpróbálom a saját fegyverét ellene fordítani, kíváncsi leszek miképp fog reagálni. Apró bólintással jelzem, hogy csinálja csak nyugodtan, azután én is közelebb lépek. Tekintetemet végigfuttatom az egyre csak közelítő nőn, majd íriszeimet mélyen a lány szemeibe fúrom. Jobbom tétován emelkedik fel, ezt követően végigsimítok vele Hitomi állának vonalán, aztán közelebb vonom magamhoz. Ajkainkat már csak alig néhány centiméter választja el, amikor hirtelen megszólalok.
- Nem vagyok kiskamasz, Hitomi-chan. – jegyzem meg bujkáló nevetéssel a hangomban. – Me ga sameru, Dotonryuu! Suna no Fusegu tate…
Zanpakutuom Shikaija pillanatok alatt megjelenik a kezemben, viszont rögtön porrá is robban. A kőpengék hihetetlen sebességgel állnak össze egy nagy homokgömbé, amely akár még egy Cerót is képes lenne feltartóztatni. Hallom a kintről beszűrődő fémes csattanást, így következtetésképp a veszélyt sikerült elhárítanom. Nem voltam elég figyelmes, az első kunai elvesztése nem lehetett véletlen, hiszen a kardot se tudtam kiütni a kezéből, akkor ezt se lett volna szabad. Könnyed intésemre a pajzs ismét porrá válik, s csendesen lebegve öleli körül alakom. Vidáman lépek hátrébb, mivel az előbbi közjáték szerintem igencsak szórakoztató volt. Legalább hétszer olyan idős vagyok, mint Ő, ráadásul nekem van is valakim. Plusz a munkahelyi kapcsolatok sosem kifizetődőek, szóval az előbbi próbálkozása a figyelmem elterelésére botor ötlet volt. Kettőnk közül kétségtelenül Sakai a szemérmesebb, de ez így is van jól. Sosem voltam olyan típus, akit könnyen zavarba lehet hozni, s az évek múlásával ez csak hatványozódott. Igazából már egy perverz vénembernek kellene lennem, ámbátor szerencsétlen balesetemnek hála még egy jó ideig nem fogok rendesen öregedni. Nesze neked plasztikai sebészet! Meg kell halni, utána halálistenné válni, s nem lesz több gond a ráncokkal!
- Hm, szép próbálkozás volt, kár érte… Az a dobókés biztos nagyon szúrhatott volna, hogyha célba ér. – szólalok meg, majd zengő hangon elnevetem magam. – Gratulálok, átmentél! A további harcnak részemről nincs értelme, s amit akartam, azt már megosztottam Veled. Javaslom, fogyasszunk még el egy teát a szobámban, utána pedig végre elhagyhatjuk ezt a földalatti betonbunkert. No, benne vagy?
Nem kerülte el a figyelmem, miszerint a lány már megérkezésünk óta kissé nyomot hangulattal rendelkezik. Hát igen, nem mindenki kedvelheti a dohos, régi épületeket. Pedig annyira otthonos lenne, csak néhány függönyt kellene felrakni, meg ilyesmit! Mondjuk ablak hiányában ez annyit érne, mint halottnak a csók, de azért megérne egy próbát. Efféle okosságokon elmélkedve indulok meg előre, miközben lelki szemeim előtt máris ott gőzölög fenséges teáim egyike.

Sakai Hitomi (2010. ápr. 06.)

Yuu válasza többé-kevésbé kielégítő volt, és mostanra már az is nyilvánvalóvá vált hogy ez az egész titkos szervezet még relatíve fiatal lehet. Céljuk már volt, de a kivitelezés részletei elvesztek a sűrű köd homályában. A vaizard rengeteg talánnal és esetleggel dobálózott, mondanivalóját szinte csak és kizárólag feltételezésekre alapozta. Egészen biztos, hogy rengeteg munka áll még előttük, ha valóban meg akarják szerezni a Sors Dárdáját. Az öt tag sem tűnt túl bő létszámnak, bár ha a többiek is rendelkeznek annyi intelligenciával, mint a vele szemben álló alak, akkor azért nem állnak ilyen tekintetben olyan rosszul. Bizonyára megvolt az ok arra, amiért nem tudta vagy nem akarta neki még bemutatni a többieket, nem is fogja firtatni a kérdést, de a kíváncsiságát mindenképp felkeltette ezzel.
Terve az első pillanatokban úgy tűnt, hogy sikerülni fog, hiszen a célja a fiú figyelmének teljes elvonása volt. Újsághirdetésekben lehet olvasni azt az álszerénység által diktált szófordulatot, hogy "csinosnak mondott". Ez rá is igaz volt, sokszor kapott bókokat ilyen-olyan férfiaktól, főleg a szeme miatt. Szülei nem véletlenül adták neki a Hitomi keresztnevet, és alighanem Yuunak sem okozott fizikai fájdalmat egyenesen a szemeibe nézni, mert nem most tett így először. Igyekezett nyugodt maradni, bár szíve így is a torkában dobogott ahogy a vaizard végigsimított az állán. Kissé messze volt a dobókés, és igen nehéz volt úgy megmozdítani, hogy egyből a levegőbe emelkedjen, és ne csússzon végig a földön az első fél méteren, elárulva a lány szándékát. Már-már attól tartott, hogy nem sikerül időben elérnie a fiú hátát, és kénytelen lesz megcsókolni őt, amikor kijelentése összetörte minden reményét arra, hogy meg tudja lepni. A zanpakuto aktiválása pillanatában reflexszerűen hátrébb teleportált, nehogy valami meglepetéstámadás érje. Csalódott arckifejezéssel konstatálta a támadása végkimenetelét, de gyorsan túltette magát rajta, hallva a dicséretet.
- Igazán köszönöm. Bármennyire is meglepő, tízből hét férfi esetében hatásos lett volna.
Jelentette ki hűvösen, miközben meghajolt. Na nem mintha alá tudta volna támasztani statisztikákkal, még összesen tíz ellenfele sem volt, és különben sem próbálkozna ilyesmivel túl gyakran. Viszont legalább jól hangzott, a hasraütés-szerű jellege ellenére is. Mikor újra felnézett, sokkal felszabadultabbnak tűnt. Ugyan képességei kevesebb mint felét tudta csak bemutatni, de ez is elegendő volt Yuunak. Az ismét a padlón heverő kunait a kezébe vonzotta és visszatűzte a helyére.
- Rendben van, részemről nincs akadálya. Ami azt illeti, nekem még volna néhány kérdésem, de azt akkor már csak a tea mellett.
Mosolygott a vaizardra. Igazából már minden vágya az volt, hogy végre hazamenjen, bedőljön az ágyába, bekapcsolja a tévét, és megnézzen valami népbutító marhaságot, ami segít kikapcsolni az agyát. Mióta eleredt az eső, azóta csak sötétet látott, magas páratartalmat érzett és dohos levegőt szívott be. Már biztosan jócskán benne járnak a délutánban. Ma már munkával sem akart foglalkozni, szimplán normálisnak tűnő életet akart élni. Efféle gondolatok közepette lódult meg a fiú után.

[Mester a Tanítvány ellen - avagy az ostábla átka]

Ismételten remek napra ébredtünk, habár már ideje volna elgondolkodni valami kevésbé klisés kezdésen, de mivel erre most nincs ihletem, így ez marad. Szóval, a madarak már javában csicseregnek kint a szabadban, amikor Én még mindig nagyban húzom a lóbőrt szobám mélyén. Az ágyon lévő hatalmas takarókupac jelzi tartózkodási helyem, ami egyenletesen emelkedik fel-alá, ezáltal követve légzésem ritmusát. A helyiségben eddig sosem látott rendetlenség uralkodik, pedig sok mindent megélt már ez a hely, annyi szent! Az álmok mezején járok, s épp most élem át az egyik legnagyobb csodát, ami valaha is létezett. Chiyo-chan és klónja (vagy húga, egyre megy) a legérzékibb masszázsban részesítenek, melyet élő ember el tud képzelni. Az ezt követő dolgokra nem derül fény, mivel monoton zúgás és hangos pityegés térít magamhoz. Szitkozódva nyomom fejemre a párnát, de a zavaró zaj ennek ellenére sem szűnik meg. Ingerült szuszogás közepette fogalmazok meg egy igen cifra káromkodást, amivel köszönhetem nem kívánt zaklatómat. Telefonon előkerültét követően futó pillantást vetek a kijelzőre, amin Hitomi-chan neve díszeleg. Megpróbálok lenyugodni, hisz’ tanítványomat csak nem küldhetem el a búsba, bármennyire is megérdemelné a hajnali zaklatásért. Alig érthetően belemormolok a készülékbe, s már abba belefáradok, hogy hallgatnom kell a lány energikus beszédét, biztos már órák óta ébren van. Nagy ásítozások közben bólintok rá a délutáni edzés ötletére, úgysem terveztem semmi mást a mai napra. Még néhány percnyi pihenőt engedélyezek magamnak, azután a fürdőszoba felé veszem az irányt. Útközben sikerül valami ragadós cuccba is belelépnem, amiről némi töprengés után megállapítom, miszerint egy pizzával van dolgom. Ennek megörülve harapok bele a kissé szikkadt ételbe, valószínűleg a tegnapi meccsnézésről maradt meg.
A gyors zuhany és az előétel után öltözni kezdek, valami kényelmesebb göncöt felvéve, mivel farmerben nem nagyon lehet elugrálni az elektromos gyilokgolyók elől. Végül szokásos tornacsukám, valamint egy szabadidőnadrág és fehér póló kombó mellett döntök. Még az élőhalottak is megirigyelnék azt a mozgási sebességet, amellyel elvánszorgok a konyháig. Helyzetfelismerő képességeim még mindig a toppon vannak, így juthatok arra a következtetésre, hogy megint nincs itthon semmi a gabonapelyhen kívül. Változatos étkezési szokásaimon gondolkodva öntök össze némi cuccost tejjel, aztán egy kanál előkerítése válik a következő elvégzendő misszióvá. Senki sem gondolná olyan nehéznek e tevékenységet addig, amíg nem ismeri a Vaizard-lakban uralkodó háborús helyzetet. Mert bizony csatát vívunk a mosatlannal, s elnézve a mosogatóban álló gigászi tányérhalmot, már veszítettünk is. Miután találtam egy olyan evőeszközt, ami nem volt hozzákövesedve semmi máshoz, nekilátok elpusztítani igen tápláló reggelimet. A sok mesterséges színezék és alkotórész feltölt annyi energiával, amennyivel már nagyobb nehézség nélkül vagyok képes elkúszni a Fészekig. Az utolsó falatoknál már inkább belefejelek a tálba és úgy szürcsölöm ki az ott lévő kaját, mivel karjaim teljesen elfáradtak a nehéz fizikai munkavégzésben. Heveny fulladozás mellett fejezem be az étkezést, majd a tálat egyszerűen a többire lököm. Bátor férfinak tartom magam, viszont ezzel a halommal még Én se mernék ujjat húzni! Ráadásul nem érzem feladatomnak a mosogatást, az mindig is a nők feladata volt. Már az őskorban is a családfő ment levadászni a mamutot, miközben a felesége otthon mosta serényen a kőtáblákat. Ilyen tekintetben nem merek szembeszállni a szokásokkal, még a végén felborítanám az univerzum egyensúlyát és akkor jaj lenne mindannyiunknak. Erre pedig semmi szükség nincs, szerintem.
Egy szál cigaretta természetesen már a számban virít, ahogy kilépek a raktár épületéből, s a világosszürke füst száll is az ég felé. Határtalan lelkesedéssel indulok el a szokásos úton, csúnyán nézve mindenkire, aki egy kicsit is felemeli a hangját. Az erdő szélénél találkozom Hitomi-channal, aki természetesen ész, erő és akarat. Egy morgós köszönés után immáron ketten folytatjuk túránkat a főhadiszállás felé, ami érthetetlen okokból kifolyólag, valahogy messzebbre mászott, mint emlékeztem rá. A Karma megint ki akar cseszni Velem, bárcsak tudnám miért pikkel Rám. Biztos vagyok benne, miszerint nő és a tápanyagbevitel utáni gondolataim miatt büntet. Igazán bekaphatná, szórakozzon mással! Úgy látszik, sikerült megfélemlítenem, mivel hamarosan feltűnik a jól ismert bejárat. Gúnyos vigyorral az arcomon biccentek egyet a fent úszkáló bárányfelhők felé, ezzel tökéletesen jellemezve elmeállapotom kaotikusságát. Szinte már reflexszerűen indulok el az edzőterem felé, ahol mindig is szoktunk gyakorolni. Az elmúlt időkben rohamos fejlődést véltem felfedezni a nőnél, lassan már egy kapitányi szintű shingamival is képes lesz felvenni a versenyt, habár ahhoz még gyúrnia kell egy kicsit. A saját képességeit ugyan maga fejleszti, azonban a Hakudára még mindig jómagam okítom. Ettől függetlenül most mégis úgy tűnik, mintha felcserélődtek volna a szerepek, s amint már harmadszorra koppan a fejem a parkettán, jobbnak látom, ha pihenőt iktatok be, mielőtt még eltöri valamimet.
- Javaslom, hagyjuk egy kicsit abba, mert még a végén megsérül valaki… - szólalok meg halkan, egyértelműen saját magamra utalva. Valahogy nincs most Velem az Erő, biztosan a korai kelés lehet ennek az oka. Nem tudom milyen beteg emberek kelnek fel délután két óra előtt, de az Övék minden tiszteletem. Talán, ha egy félnapig is jártam volna dolgozni, akkor átérezném ama fennkölt érzést, amelyet a délelőtt ad, azonban sosem voltam a hajnali menetelés híve, s nem véletlenül vállaltam el a 8. osztag vezetését annak idején.

[Mester a Tanítvány ellen - avagy az ostábla átka]

Szerencsére javaslatom megértő fülekre talál, így nem kell testi épségemet további veszélyeknek kitenni. Valóban sokat fejlődött az elmúlt hónapok során, régebben még ilyen állapotomban sem lett volna képes kibillenteni egyensúlyomból, most meg egymás után fogtam padlót, mint egy taknyos akadémiai tanuló, aki most ismerkedik a pusztakezes harc rejtelmeivel. Bevallottan gyengém a Hakuda, de nem is ezt a képességemet fejlesztettem tökélyre, hanem a Kidou és katanahasználatot. Sokkal messzebbre elérhetek az előbb említett módszerekkel, ráadásul sokkal eredményesebb is vagyok így. Kezdek teljes letargiába zuhanni, amikor a lánynak támad valami ötlete és kiviharzik a szobából. Fogalmam sincs, mit találhatott a könyvtárban, viszont nem sok kedvem lenne tekercseket böngészni, szóval ha valami ilyesmire készül, akkor sajnos vissza kell utasítanom az efféle időtöltést. Néhány perc elteltével egy igen piszkosnak tűnő dobozzal tér vissza, amiről rövid időn belül kiderül, hogy egy társasjáték. Érdeklődve dőlök előre ülő helyzetemben, ekképp véve jobban szemügyre a cuccost. Ködös emlékeim között kutatva juttok arra a következtetésre, miszerint már játszottam ilyet, ámbátor a szabályokra már csak nagyjából emlékszem. A dobókockákkal dobott számtól függ, mennyit lehet lépni, s a végén minden korongot ki kell pakolni, akkor nyertél. Töprengve érintem meg a tárgyat, amiből alig érzékelhető reiatsu árad. Biztosan valami önmozgatós verziója lehet az ostáblának, nincs itt semmi, amitől tartanom kéne. Íriszeimben a versenyszellem kiolthatatlanul lobogó tüze tükröződik, nem vagyok hajlandó veszíteni Okostojás kisasszony ellen, már így is túl sok sikerélmény jutott Neki mára, míg Én leginkább nyeltem az edzőterem padlójának porát. Itt a lehetőség a visszavágásra, előre!
- Persze, játszottam már egyszer-kétszer ilyet. – adom meg a választ a feltett kérdésre, eközben rögtön magamhoz ragadom a kockákat. – Ez is egyfajta szerencsejáték, azokban pedig különösen jó vagyok, ebből kiindulva ezzel sem lehetnek gondjaim, igaz-e? Amúgy elég különös, hogy pont egy ilyen ősrégi helyen bukkantál rá…
Jegyzem meg félvállról a dolgot, ami leginkább piszkálta a csőröm, de egy vállrándítás után túlteszem magam a problémán. Gyermeki lelkesedéssel vetem bele magam az új kihívásba, bizonyítanom kell, ez nem vitás. Viszont a dolgok kezdenek igen rossz irányba elmozdulni, amikor egyfolytában kicsit dobok, ráadásul már helyre igazított bábuimat is galád módon kilöki oldalra. Vékony izzadtságpatak kezd elindulni arcom jobb oldalán, ezt sikerült nagyon megszívnom. Tíz perc leforgása alatt teljesen elver, pedig ennek nem így kellett volna történnie! Csalódottan dőlnék hátra, azonban testem nem reagál az utasításra. Ehelyett kezeim pólóm alja felé indulnak, majd némi szerencsétlenkedést követően egyszerűen megszabadítanak a ruhadarabtól. Értetlenkedve figyelem az elhajított textildarab útját, ami a terem ellenkező végéig tart. Jó-jó, elég meleg van a szobában, viszont eszembe se jutott megszabadulni a gönceimtől. Tágra nyílt szemekkel ugrok talpra és már éppen indulnék a felsőmért, amikor áthatolhatatlan energiafalnak ütközök, amibe ráadásul keményen bele is verem az orromat. Szitkozódva huppanok vissza hátsómra, fájó szaglószervemet markolászva, miközben válogatott szidalmak áradatát zúdítom a semmiből jött akadályra. Túl kicsi a hely ahhoz, hogy valami elsöprővel megszüntessem a hatását, valószínűleg egy erősebb démonmágia használatát Mi is megsínylenénk. Pillantásom ekkor a smaragdszínben izzó backgammonra esik, azután némi gondolkodási szünet jön. Hamar rájövök az összefüggésre, így ingerülten próbálom széttörni a gyenge faanyagot, ám ezúttal is kudarc a jutalmam. Miután öklöm is csatlakozott fájós testrészeim táborába, morcos ábrázattal foglalok ismét helyet, hisz’ akció közben megint felálltam. Véletlenül pont a használati utasításra tenyerelek, s nem lévén jobb dolgom, gyorsan átfutom azt. Vonásaimon rögtön a kétkedés kifejezése suhan át, azonban belegondolva az előbb történtekbe, van értelme, még ha minimális is.
- Ez a játék el van átkozva. – szólalok meg monoton hangon, némi bujkáló nevetéssel a hangomban. – Egy nagyon beteg személy készíthette, vagy legalábbis remek humorérzékkel volt megáldva. A lapocska szerint minden elvesztett kör után meg kell válnunk egy ruhadarabunktól, addig pedig nem tudjuk elhagyni a játékteret, ameddig valamelyikünk teljesen meztelen nem lesz. Csodálatra méltó technikával oldotta meg, még Én sem tudok ellenkezni a paranccsal, akármennyire is erőlködnék. Nos, akkor nincs más dolgunk, mint folytatni, ugye?
Egy megrökönyödött sóhajjal jelzem csupán, hogy megint egy igen félreérthető helyzetbe keveredtem, csak abban reménykedek, miszerint egyetlen tagnap sincs eszében pont most idejönni, mert akkor magyarázkodhatnánk napestig, kétségtelenül eredmény nélkül. Ugyan lovagias lenne, ha direkt veszítenék ellen, viszont a szerencsére egyelőre még nem vagyok hatással, így minden azon múlik, milyen számok kerülnek elő. Elég jó esélyekkel indulok, hiszen az első körben egy dupla hatost adományoz Nekem a Karma. Úgy tűnik, nem akarja kihúzni a gyufát, s nagyon is jól teszi, mert ha felidegesít, akkor nem állok jót magamért. Elég egyetlen egyszer Hitomi-chanra néznem, és máris látom, hogy Ő nem siklott el olyan könnyedén a vetkőzés ténye felett, mint Én. Együttérző gondolatfoszlányokat lövellek felé, mondjuk, igazából ez még nem megy túl a mester-tanítvány munkakapcsolaton. Sajnos szégyenlősségemet már Kenpachi ivójának tulajdonosa birtokolja, mivel egy üvegnyi szakéért eladtam Neki még régebben. Nem sok hasznát vettem amúgy sem, de közbenjárásának hála nyugodtan fogyaszthattam tovább, még pénz nélkül is.

[Mester a Tanítvány ellen - avagy az ostábla átka]

Csupán némi morgással kommentálom az észbeli képességeink közötti különbség emlegetését, jobbnak látom a játékra koncentrálni, mielőtt még vert helyzetbe kerülnék. A szabályok ismertetését követően először a hitetlenkedés, azután a rémület kifejezése ül ki Hitomi-chan arcára. Próbálkozásai eleve kudarcra vannak ítélve, hisz’ ha Én nem volta képes kitörni börtönünkből, akkor Neki esélye sincs. A teleportálás sem jár sikerrel, amire igazából számítani lehetett, egy normál ketrecből még csak-csak ki lehetne jutni ilyen módon, viszont egy mágikusan lezárt területről már annál nehezebb. Gyerekes lelkesedésem mit sem csökken, sőt lassan az egekben szárnyal, amit a zavarodottságát leküzdő lánytól elpártol a szerencse. A duplatét említésére futó pillantást vetek magamra, majd miután megbizonyosodtam róla, miszerint még elég feláldozható ruhám van, egy bólintással veszem tudomásul a kijelentést. Kivételes módon Fortuna az oldalamon marad, így nincs mitől tartanom. Miután az utolsó dobás is megtörténik, bocsánatkérő kifejezésbe rendezem vonásaim, holott belül örömtáncot járok, amiért a nagy esze ellenére sikerült felé kerekednem. Az átok hamar működésbe lép, ennek köszönhetően kerülnek a nő lábbelii, valamint felsője a játéktéren kívülre. Különösebb reakció nélkül szemlélem takargatási szándékát, amikor jön az elfordulásra való felszólítás. Nem igazán értem miért van erre szükség, semmi zavarba ejtőt nem látok. Mondjuk, már a kezdetektől fogva egy szűkszavú, kissé visszahúzódó bosszúmániás csajnak ismertem meg, biztosan nem táncolt félmeztelenül az egyetem főterén, részegen. Félreértés ne essék, Én se csináltam ilyesmit annak idején, Nekem nem volt annyi szerencsém, hogy a gatyám megmaradjon. Miután már percekig bámulom az üres falrészt, óvatosan a hátam mögé lesek.
- Folytathatjuk a játékot? – teszem fel a kérdést érdeklődő hangnemben, nem félek igazán a megszégyenülés lehetőségétől. Amúgy sincs semmi olyan a testemen, amiért szégyenkeznem kellene. – Valakinek mindenképp veszítenie kell, különben a tábla örök időkre fogva fog tartani, az pedig nem lenne szerencsés. Amíg mindkettőnk figyelme a bábukra összpontosul, addig nem lesz semmi probléma, gyorsan lejátsszuk és már mehetünk is!
Muszáj magamhoz ragadnom az irányítást, különben ücsöröghetünk itt, amíg gyökeret nem ereszt a hátsónk. Igazság szerint akár több ezer évig is képes lehetek elélni, azonban az Esperről valószínűleg ez nem jelenthető ki teljes bizonyossággal. Egy futó pillantást azért vetek a melltartójára, tisztában kell lennem van-e ízlése a Daitenshi női tagjának, mert ugye az nagyon fontos a világ megmentésében. Mit sem törődve esetleges ellenkezésével fordulok vissza a backgammon felé, aztán hatalmas harci kiáltást hallatva magamhoz ragadom a dobókockákat. Némi rázást követően eldobom őket, s a mosoly rögtön leolvad az arcomról, amint meglátom próbálkozásom eredményét. A lehető leggyengébb kombinációt tudhatom magaménak, ami heveny fészpalmra kényszerít. Most nem fogom engedni a blokkolós-taktika alkalmazását, az előbb is e miatt szenvedtem igen megalázó vereséget. Elhatározásomtól függetlenül egyre csak kerülne ki oldalra a bábuim, ráadásul elég szépen sikerült beköltöznie az otthonomba is. Fogaimat csikorgatva gondolkodom valami kiúton, viszont kétségtelenül vert helyzetben vagyok. Legjobb megoldás bemondani a duplázást, talán még azzal van némi esélyem. Gondolataimat cselekvésbe át is ültetem, majd miután így sem érem el a kívánt hatást, lehunyt szemekkel kezdek imádkozni a Karmához. Természetesen az a köcsög nem hallgatja meg szavaimat, inkább aktiválja a játékot. Egyszerre mindkét csukám lerepül a lábamról zoknistól-mindenestől és röppályájuknak köszönhetően szépen állcsúcson is találnak. Tarkóm immáron sokadjára koppan a padlón a mai napon, már nem is foglalkozom vele különösebben. Valamilyen érthetetlen okból mégis megkímélte az ifjú hölgyet valami teljesen más jellegű testrész megismerésétől, így ennek köszönhetően csak mezítelen talpaimat szemrevételezheti, már ha Ő is olyan lábfetisiszta, mint akit a múltkor egy éjszakai műsorban láttam.
- Hm, a szerencse forgandó, igaz-e? – próbálok némi viccelődéssel egy esetleges párbeszédet beindítani. – Nem zsibbadt még el a kezed? Elég megerőltető lehet egyszerre játszani, gondolkodni és még a takargatással is foglalkozni!
Sosem voltam jó a koncentrációm megosztásában normál helyzetben, a harc persze ez alól is kivételt képez. Küzdelemben akkora zseninek mondhatom magam, mint amekkora játszópajtásom a mindennapokban. Ettől függetlenül most ég bennem a bizonyítási vágy, talán még sakkban is le tudnám győzni, ha nagyon akarnám. Az igazat megvallva csak azt tudom melyik figura hogy léphet, azonban a megfelelő taktikáról lövésem sincs. Ám kinek kellenek ilyesmik, ha vele van az Erő? Nekem biztos nem, szóval magabiztos vigyorral a képemen adom át a kezdeményezés jogát, mivel a partinak folytatódnia kell. A játékszer egy pillanatra vörösen felizzik, azután ismét normálisan fekszik a felpolírozott parkettán. Ilyesmiről nem volt említés a leírásban, kétségtelenül egy újabb akadályozó tényező beiktatását jelezte a fényjelenség. Pár percen belül egy vékony izzadtságcsík indul el a hátamon lefelé, mintha valaki felcsavarta volna a hőmérsékletet pár fokkal.
- Húha, kezd forróvá válni a helyzet… - szólalok meg ismét homlokomat törölgetve, hiszen a belefolyó sós vízcseppek zavarnak a kilátásban. Megjegyzésem kétértelmű, mert nem csak a klímaváltozásra értem. Egy sikeres lépéskombinációt követően majd az összes ellenséges bábut sikerült kiütnöm, ebből adódóan szinte már szabad az út ellenfelem kecója felé. Itt már csak a csoda segíthet Hitomi-chanon, aki nem épp célravezetően van öltözve ehhez a mókához. Igaz, kint tombol a nyár, senkinek sem jutott volna eszébe nagykabátban, meg kesztyűben-sálban kimozdulni otthonról. Mindenesetre a szoknya viselése már az edzés szempontjából sem volt megfelelő, egy-egy földre kerülésemnél akár még olyan dolgokat is láthattam, amit biztos nem akart megmutatni. Habár első találkozásunkkor is egy piszkos kis trükkel próbálkozott, ami még be is jöhetett volna, ha nem épp egy tapasztalt, öreg rókával hozta volna össze a balsors. Túl sok női alsóneműt láttam már ahhoz, hogy ilyesmivel ki lehessen billenteni a ritmusomból!

[Mester a Tanítvány ellen - avagy az ostábla átka]

Látom a félelmet a szemében, amitől nem tud rendesen koncentrálni, ennek köszönhetően a szerencse is elpártol Tőle. Vigyorogva figyelem görcsös próbálkozásait, miközben nemtörődöm mozdulatokkal hajigálom a kockákat. Még így is sikerül felül kerekednem valahogy, ezt pedig a lány is tudja. Elkínzott arccal veszi át a dobás jogát, azonban sorsa már megpecsételődött. Elkínzott kiáltása is erre enged következtetni, magabiztosságom immáron az egekben szárnyal. Igen, győzelem! S ekképp diadalmaskodott az erő, az ész felett. Nem fogok magamról ódákat zengeni, pedig megérdemelném, hanem inkább barátian meg szeretném veregetni Hitomi-chan vállát, amiért ilyen hősiesen küzdött az egyértelmű bukás ellen. Ekkor az ostábla rózsaszínen felizzik, valószínűleg ez jelzi a játék végét. Már állnék fel, hogy kinyújtóztassam elgémberedett végtagjaimat, amikor egy érdekes jelenség szemtanúja lehetek. Az eddig visszafogottságáról ismeretes lány egy teljesen más oldalát mutatja meg Nekem, úgy igazából mindent megmutat, ez a helyes kifejezés. Egy sztriptíztáncosnőt megszégyenítő mozdulatsort követően összekaparom leesett államat a padlóról, miközben egy nagyon-nagyon rossz érzés kerít hatalmába. Halálsikoly, ostorpattogás, vér, fájdalom! Életem valahogy ilyen módon fog véget érni, a gondolatnak köszönhetően egy gombóc jelenik meg a torkomban, amit csak erőlködés árán tudok eltüntetni onnan. Ezen idő alatt játszópajtásom aktivizálja magát, valamiért feltett szándéka lett Rám mászni. Gigászi kérdőjelekkel a fejem fölött kísérlem megfejteni a talányt, miközben megragadja a karom és hozzányomja melleit. Keményen behatol az intim szférámba, ráadásul nem elégszik meg ennyivel. Ujjai elég félreérthetetlen irányba indulnak el, szóval jobbnak látom megragadni azokat, mielőtt még olyat tenne, amit igazából nem is akar. Kérdésére arcom vörössége tovább mélyül, nem szeretném megsérteni, azonban azt sem akarom, hogy szavaimat valamiféle felhívásnak vegye. Némi hebegést-habogást követően kitérek a csók elől, mozdulatomnak köszönhetően feje nagyot koppan a mögöttem lévő láthatatlan erőfalon. Fogalmam sincs miért nem semmisült még meg, ám ez is valamiféle szívatás lehet.
- Öhm… - kezdek bele intellektuális tudásom legjavát megvillantva. – Természetesen nagyon csinos vagy, de Nekem már van barátnőm, ráadásul két fiam is, így még ha tetszenél is, akkor se tehetnék semmit, sajnálom.
Talán le kellene locsolnom szentelt vízzel vagy ilyesmi, hátha kiviszi belőle a megszállottságot. Láthatóan mondandóm nemigen jutott el hozzá, vagy ha mégis, akkor sem zavartatja magát különösebben miatta. Néha elgondolkodom rajta, hogy miért nem agglegénységem idején támadott meg a sok pucér csaj, akkor sokkal jobban meg tudtam volna oldani az olyan helyzeteket, mint ez a mostani. Amúgy nem csodálkozom reakcióján, erős vagyok, jóképű, remek a humorom, ráadásul a világ megmentése is a feladataim közé tartozik. Kétségtelenül egy főnyeremény vagyok, de csakis Chiyo-chan számára. Az a különös villanás biztos jelentett valamit, ennek az egésznek az elátkozott játékhoz van köze. Lefejtem magamról a tapogatózó kezeket, s kikerülök a mellbimbók nyomása alól is, így teljes odaadással tudok koncentrálni a megoldandó feladatra. Ahogy az előbb is, támadó mozdulatom hatására a védelem rögtön aktiválódik, azonban most nem elégszem meg ennyivel. Elemi erővel és természetfeletti hévvel kezdem csapkodni a burkot, mivel egyszer csak úgyis megtörik majd, remélem. Próbálkozásaimért cserébe csúfos, valamint fájdalmas ajándékot kapok. Vékony tűzoszlop tör ki a szerkezetből, ami a közeli falhoz szorít, csupán különlegesen magas lélekenergiámnak köszönhettem, hogy nem ért különösebb sérülés. Ugyanez nem mondható el nadrágomról, ami sajnálatos módon hősi halált halt. Még itt-ott lángol egy kicsit, szóval rémülten csapkodom meg az anyagot, ámbátor ezzel már semmin sem változtatok. Igencsak komikus a kialakult jelenet, itt ülök egy begerjedt genetikussal, egy szál gatyában, miközben a tanítványomnak tartott nő leginkább a királyi jogaromat tenné a magáévá, nem a tudást, melyet átadni szerettem volna Neki. Elég egyértelműen méreget, viszont ennek Én nem örülök! Nem szabad összekeverni a magánéletet a munkával, mert abból csak galiba adódna. Ideje megint elővenni az észérveket, bár nem sok hasznuk volt eddig sem.
- Figyelj, Hitomi-chan! Ezt az egészet a tábla csinálja Veled, próbálj ellenállni a késztetésnek, bármi legyen is az. Az istenért, legalább néhány pillanatra a szemembe nézhetnél! – csattanok fel végül, mivel beszélgetőpartnerem valami teljesen más testrészemmel szeretne kommunikálni, elég arcpirongató módon. A Gondviseléshez rimánkodok egy kis kitartásért, a Karma elég rútul elbánt Velem mostanában. Szemét módon löki elém a különböző mentalitással rendelkező csajokat, hátha egyszer elvesztem az önkontrollom és olyat teszek, amit utána biztosan megbánok. Pedig erre semmi szükségem nem lenne, életem értelme nagyon odaadó tud lenni, ha akar, feleslegesen szítanám a feszültséget. Fáradt sóhaj kíséretében ülök le az átellenes sarokba, de tudom, ennyivel még nem értek véget megpróbáltatásaim. A plafonon található egyik hajszálrepedésre koncentrálok, azonban eme jelenség elég unalmas, nem foglalja el túlságosan a figyelmem. Acélkék íriszeim csak egy pillanatra lendülnek a testvériség legifjabb tagja felé, ám rögtön megbánom e cselekedetemet. Némi köhécseléssel felhívom magamra a figyelmet, holott eddig is elég zavarba ejtően voltam tanulmányozva.
- Khm… Megkérhetnélek rá, hogy zárd össze a lábaidat? – némi remegés kiérezhető a hangomból, nem mindennap kell szembenéznem olyan dolgokkal, amik nem tartoznak a menyasszonyomhoz. Ráadásul a szemben ülő lány alig húsz éves, lazán hét és félszer idősebb vagyok nála. Úgy gondolom, bármit is tennék, az kimerítené a pedofília fogalmát egy pillanat alatt!

[Mester a Tanítvány ellen - avagy az ostábla átka]

Szavaim süket fülekre találnak, észérvekkel itt már semmire sem megyek. Legrosszabb balsejtelmem kezd beigazolódni, miközben a láthatatlan erőtérnek feszül hátam, mely nem enged tovább menekülni. Rémülten kell rádöbbenem a tényre, miszerint sarokba lettem szorítva. Kezdőhiba, lövésem sincs, hogy is tudtam elkövetni. Valószínűleg a helyzet lehet a ludas, mivel nem vagyok hozzászokva a meztelenül támadó ellenfelekhez. Hitomi-chan teljesen abszurd dolgokról kezd beszélni, jól érezhető beleéléssel, kétségtelenül elhiszi mindazt, amit mond. Zavartan fordítom oldalra fejem, miközben feltárja előttem rejtett „szentélyét”, melyet remélhetőleg nem Nekem akart először megmutatni, mert máskülönben ez még a mostaninál is kétségbe ejtőbb jelenet lenne. Sajnálatos módon a testem is ellenem játszik, mivel engedve a természet törvényének reagálni kezd a szemeim által közvetített képre. Csupán tippelni tudok, de szerintem az Esper keze is benne lehet az esemény kialakulásában, biztos összekapcsolt néhány idegvégződést az agyamban, amitől ilyen állapotba kerültem. Képem vörössége tovább mélyül, ahogy egyre kevésbé kezdek elférni boxeremben, azonban megszabadulni tőle jelen pillanatban a lehető legrosszabb döntés lenne. A kiéhezett pillantásból ítélve rögtön meg lennék erőszakítva, ahogy a családi ékszerek napvilágot látnának. Lenne néhány tippem milyen módon akar boldoggá tenni, ám nem szabad erre gondolnom, szinte már nős ember vagyok, s bármi is a véleménye a lánynak, a Mi távkapcsolatunk igen is működik, mivel Én nem fogom megcsalni Chiyo-chant és Ő meg még inkább nem. Egyre jobban kezdek izzadni, félő az ájulás lehetősége, azonban ez semmiképp nem történhet meg, hisz’ abban a pillanatban elveszíteném az alantas vágyakkal vívott csatát.
- Ez egy nagy félreértés, az egész csak egyszerű biológia! – kiáltok fel elkeseredetten, hisz’ minden bizonyíték a nő állítása mellett szól. – Tehetsz és mondhatsz akármit, szeretem a menyasszonyom, s nincs az az isten vagy női báj, amiért meg tudnám csalni Őt! Ráadásul nem bírnék többet a srácok szemébe nézni, ha kiderülne félrelépésem. Ezt egy rohadt technika csinálja Veled, ebből kifolyólag, amint magadhoz térnél, megbánnád elhamarkodott döntésed. Kérlek, hallgass meg!
Teljesen feleslegesen tépem a szám, biztos nem érti meg egyetlen szavamat se. Na, ennyit arról, hogy mennyivel okosabb, mint Én. Hátrálni már nem tudok, ezért csak rémülten figyelem újabb próbálkozását. Ezúttal teljesen más módszert alkalmaz, szende szűzként közeledik Felém. Látom ajkai mozgását, ám a hangok értelme már nem jut el az agyamig. Mintha lekapcsoltak volna minden funkciót a burámban, csupán egyetlen értelmes gondolat lebeg lelki szemeim előtt. Ennél aranyosabb dolgot még életemben nem láttam, meg kell kaparintanom! Valóságos öröm ragyog fel orcámon, amint az ölembe ül és „pallosom” nekinyomódik a… a… a… baracknak, igen-igen! Ezúttal eszemben sincs elmenekülni a csók elől, inkább előre dőlök, hogy minél hamarabb egyesülhessünk. Ebben a pillanatban villan fel ismét az ostábla, ennek köszönhetően a fal, melyhez eddig támaszkodtam egyszerűen eltűnik, így jómagam megállíthatatlanul vágódok hátra, Hitomi-channal magamon. Üveges tekintettel veszem tudomásul, miszerint megint bevertem a koponyám, fakó pillantásomból csupán a beteges rajongás fényét lehet kiolvasni. Csalódottan veszem tudomásul, amikor csilingelő sikkantás kíséretében távozik Rólam, azután szemmel alig követhetően teleportál ruháihoz, s máris takargatni kezdi magát. Eddig fel sem tűnt milyen szép hangja van, még énekesnőnek is elmehetne! A sorompó áll, de a vonat nem vár! Némi fetrengést követően magam is álló helyzetbe tornázom magam, habár eddig is így voltam, csupán egy másik értelemben. Ajkaimra kacér mosoly kúszik, miközben ébenfekete tincseimet összekócolom, ennek hála még a szokásosnál is összevisszábban áll hajkoronám. Tökéletességem tudatában egy villámtánccal a lány mellett termek, azután a közeli térelválasztónak támaszkodva mérem végig egy éhes farkas tekintetével.
- Szia Cica, van gazdád? – teszem fel a bugyuta kérdést, szemöldökeimet fel-le mozgatva, normál esetben sose próbálkoznék egy ilyen gáz szöveggel, mivel úgyse jön be. – Mond csak, fájt, amikor leestél az égből? Nem mindennap találkozik az ember olyan gyönyörű angyallal, mint Te.
Dumámat tettekkel szeretném erősíteni, így egy félfordulatot követően máris Hitomi előtt termek, s előkaparva a lehető legbishisebb nézésemet kísérlem megtörni ellenállását. Eközben kezeim önálló életre kelnek, majd némi utat követően a lány fenekére simulnak. Már hajolnék előre, hogy ajkait birtokba vegyem, amikor hirtelen eltűnik karjaim közül, ezért kicsit nagyobb lendülettel fejelem meg a falat. Fájó orromat markolászva kucorodok a közeli sarokba, itt heverve ki szörnyű sérülésem kínjait. Könnyes íriszekkel tekintek körbe a helyiségben, pillantásommal a gyönyörű lélektükröket keresem, melyek csillogása a nyári telihold fényét juttatják eszembe. Az edzőterem másik sarkában veszem észre titkolt vágyálmaim szereplőjét, aki még mindig olyan szégyenlősen takargatja magát, holott néhány perce széttárt lábakkal próbált magához csábítani. Hirtelen fellángolását érthető módon felhívásnak vettem, ezért nincs semmi csodálandó azon, hogy most be akarom hajtani a tartozást. Egy gúnyos mosoly kíséretében döbbenek rá furcsa viselkedésének okára, valószínűleg még nem találkozott ekkora katanával, mint az Enyém, s ez megrémítette. Szerencsére néhány hónapig egy afrikai törzs tagja voltam, még évekkel ezelőtt, akkor sajátítottam el egy ősi termékenységi táncot, aminek egyszerűen képtelenség ellenállni. Különböző ugrások és pördülések után háromszor a padlóhoz csapom talpam, aztán egy vonyítást hallatok. Kicsit gyorsabban veszem a levegőt, a nagy ugrándozásban tisztára elfáradtam! Fejem fölött kigyullad az ötletkörte, tudom már, mivel fogom levenni a lábáról. Férfiasságom legtündöklőbb bizonyítékát fogom erre felhasználni, ennek nő ellenállni még nem tudott.
- Ne hazudtold meg előbbi cselekedeteidet, éreztem, mennyire be vagy indulva Rám! – ismertetem a tényeket emeltebb hangon, míg megragadom alsónadrágom gumírozott derékrészét. – Nem kell félned, óvatos leszek!
Felkiáltásomnak ellent mond a lekerülő anyag alól előbukkanó testrész, mely egy boa constrictor méreteivel vetekszik. Hálát kell adnom a Gondviselésnek, amiért ilyen bőségesen megáldott, sokkal kevesebb élvezet lett volna az életemben Yuu Jr. nélkül. Bizony-bizony, régen alacsony voltam, azonban annyi elmondhatok, nem a lábaimon támaszkodtam. Újonnan jött szerelmem tudatában vetődök a lány felé, karjaimat ölelésre nyitva, hiszen Nekünk az a végzetünk, hogy a testi mámor tengerében együtt mártózzunk meg!

[Mester a Tanítvány ellen - avagy az ostábla átka]

Vigyorogva veszem tudomásul, miszerint vonzerőm semmit sem kopott az évek során, még mindig gond nélkül zavarba tudok hozni egy fiatal nőt, ha kedvem úgy tartja. Angyalom nem pont úgy reagál közeledésemre, mint ahogy az elvárható lenne a múlt eseményeinek fényében, hisz’ nem is olyan régen még felkínálta magát Nekem, most meg úgy menekül, mintha Ő lenne a szűziesség megtestesült példaképe. Szavai csupán zavaró háttérzajként jutnak el füleimig, habár a valójában szeretett lány említése egy pillanatra kibillent a ritmusból, értetlenül meredek magam elé, ám miután megráztam a fejem, a furcsa érzés is tovaszáll. Üdvözült mosolyom tovább szélesedik, amint Hitomi-chan fenekét bámulom, miközben látszólag rémülten próbálja összeszedegetni ruháit. Fogalmam sincs, eddig miért nem mozdultam még Rá, pedig van, hogy 3-4 órát is együtt töltünk naponta, mivel az edzés igen fontos mindkettőnk számára. Más téren is tudnám oktatni, 120 év tapasztalata azért csak jelent valamit, igaz-e? Ennyi közösen eltöltött idő után csupán ma eszméltem arra, milyen szerencsésnek is vagyok, amiért ilyen tanítvánnyal áldott meg a Gondviselés. Nem mindennap találhat olyat egy férfi, aki okos és szép is egyszerre. Ködös emlékeim közül egy csokoládébarna szempár képe emelkedik ki, azonban jelen pillanatban nem tudom, hogy jön ez a témához, hiszen mostani szerelmem íriszei fagyos ezüstben pompáznak. Vadállatias morgás tör fel mellkasomból, prédám akárhogy is próbálna, nem lesz képes menekülni előlem. Ezt a gazellát Nekem kell leterítenem, lándzsám tökéletes eme feladatra, most már csak rendeltetés szerint kéne használni, ám amíg nem sikerül kellő közelségbe kerülnöm, addig ez egy igen nehézkes procedúrának tűnik. Ettől függetlenül bízok a képességeimben, a kudarc olyan eredmény, amit nem vagyok hajlandó elfogadni.
- Ugyan, ne ámítsd magad! – zendül mély hangom, miközben lassacskán próbálom becserkészni az edzőteremben köröző áldozatom. – Biztosan Te voltál az, egy ilyen angyali arcot képtelen lennék elfelejteni! Akkor még sokkal közvetlenebb voltál, mi történt Veled? Egyébként nincs mitől félned, értek ahhoz, amit csinálok. Nem szeretnéd, ha egy olyan srác lenne az elsőd, akiben tökéletesen megbízol?!
Beszédem közben figyelmem elkalandozik, s egy igen értékes relikvián akad meg tekintetem. Shunpómat ismét segítségül hívom a helyváltoztatáshoz, mivel szeretném elsőként megkaparintani a felbecsülhetetlen értékkel rendelkező tárgyat. A világoskék csíkok által tarkított bugyit különös óvatossággal veszem kezembe, semmiképp sem akarok kárt tenni benne, mert az felérne egy emberiség ellenes bűntettel is! Az Esper kérdését hallva gonosz mosoly húzódik ajkaimra, amint az ebből kihozható lehetőségek tárházára gondolok. Az alsóneműt nemes egyszerűséggel a nyakamba akasztom, először a fejemre akartam volna tenni, de utána rájöttem, hogy akkor nem látnék rendesen és sokkal nagyobb esélye lenne visszaszerezni az eltulajdonított értéket. Viszont most már minden szükséges szervemmel képes vagyok koncentrálni, szóval ennek minimális az esélye. Ebben a pillanatban leggyötrőbb problémám abban merül ki, miszerint milyen módon kellene rádöbbentenem arra, hogy kettőnknek mindenképp fizikai kapcsolatot kell létesítenünk, méghozzá minél hamarabb. A termékenységi tánccal semmit sem értem el, ezt pedig még most sem hiszem el teljesen. Vonásaim gondterhelt ábrázatba rendeződnek, homlokomon elmélyülnek a ráncok, míg agyamat a helyzet megoldásán töröm. A túl sok elmélkedéstől megfájdul a koponyám, ezért ezt egy kicsit félreteszem, inkább az ösztöneimet követem! Ennek köszönhetően ajánlom fel az alkut, mely szerint Én visszaadom ezt a falatnyi textil, ha Ő előtte minden összeszedett cuccát messzire dobja. Így hátulról nem látom milyen érzések mennek végig az arcán, azonban a dermedtségéből arra tudok következtetni, miszerint köpni-nyelni nem tud felajánlásom hallatán. Ez igen rossz hír számára, de a részletekbe addig nem menjünk bele, amíg nem biztos a sikerem.
Esélyeim igencsak romlanak, amikor válasz helyett egy elektromos gömbbel találom szemben magam, ami valószínűleg szép kis lyukat égetne a bőrömbe, így egy könnyed szökkenéssel elkerülöm azt, mivel ilyen kemény vagyok. Szomorúan veszem tudomásul, hogy nem lehet Vele tárgyalni ezügyben, ennek hála új terv kiagyalásán kell fáradoznom. A lelkét semmiképp nem tudom megtörni, ezért a testével kell kezdenem valamit. Perverz kuncogás kíséretében villannak be az esetleges ideák, melyektől biztos a helyszínen szörnyet halna szegény Hitomi-chan, ha Ő is látná őket. Az a bizonyos villanykörte váratlanul gyullad ki kobakom felett, majd rögtön ki is alszik, mivel nem szeretném pazarolni az elektromosságot. Fürgeségemet kihasználva jelenek meg szinte észrevehetetlenül a nő mögött, ujjaim hegyét finoman végigfuttatom az oldalán. A feltörő ijedt sikoltásból teóriám helyességére tudok következtetni; a lány valóban csiklandós, mint ahogy arra számítani is lehetett. Annak idején valami diákcsapatban sportolt, s legtöbbször az ilyen leszbis közösségben a legügyesebbek egyikének mindig van valami kihasználható gyengepontja. Mindig arra tanítottam, hogy soha ne engedje le a védelmét, még akkor sem, ha barát van a közelben, hiszen bármikor veszélybe kerülhet. Itt csupán túláradó szeretetemtől kell tartania, de az Ő nézőpontjából kétségtelenül ez most a legnagyobb baj. A lehulló szoknyával és társával mit sem törődve nyúlok át a hónalja alatt, azután tenyereim a melleire simulnak. Az érzés egyszerűen leírhatatlan, mintha ezernyi volt szaladgálna keresztül-kasul a bőrömön. Alig néhány másodpercre van szükségem ahhoz, hogy felfogjam mit is jelent ez, de menekülni már túl késő. Nem túl kellemes villámhárítónak lenni, viszont most ezt is kipróbáltam. Füstölgő hajjal dőlök előre, persze magam alá temetve támadómat is. ~A világ elsötétül, most némi reklámszünet következik…
Olyan jó csak lebegni a semmiben, nem foglalkozni az univerzum problémáival, csupán céltalanul létezni egy pillanatra. Egy kicsit kényelmetlen a kanapé, amin fekszem, de legalább jó meleg, szóval nincs okom panaszkodni. Halk nyögés kíséretében nyitom ki íriszeimet résnyire, ezután találom magam szembe egy fekete üstökkel. Már-már fellélegeznék, amikor rádöbbenek a szörnyű igazságra. Nem Chiyo-chan fekszik alattam! Teljesen más az illata és habár ez is kellemes, mégis totális rémülettel tölt el. A következő megpróbáltatásként élem át, hogy semmi ruha nincs Rajtam és hímtagom olyasmihez nyomódik, amihez egyáltalán nincs köze. Kislányos sikoly kíséretében pattanok fel eddigi pihenőhelyemről, azután magamat takargatva kísérlem meg visszanyeri megtépázott tisztelhetőségemet. A szavak a torkomra forrnak, egyszerűen nem is tudom, miképp magyarázzam meg a dolgokat. Az elmúlt percek vagy talán órák teljesen kiestek emlékezetemből, az az utolsó emlékem, hogy Hitomi végtelenül aranyos arccal néz Rám. Ezt követően nem csodálom, miszerint történt, ami történt, de ennek nem szabadott volna így alakulnia! Halk szitkozódás kíséretében akasztom le a nyakamból a bugyit, ami ugyancsak érhetetlen módon került oda. Egy nagy ugrással termek boxerem mellett, majd megkönnyebbülten bújok bele, ezzel csökkentve a szituáció zavarba ejtő valóját. Vörös arccal adom vissza az elkobzott fehérneműt, próbálva nem olyan helyre nézni, ahova nem lenne illendő. Tökéletesen szégyent hoztam a mester-tanítvány szentségre, sikerült megbuknom, mint mentor. Feladatom egy Nálam képzetlenebb személy oktatása volt, viszont most már biztosan más értelmet fog nyerni mindkettőnknek a test-test elleni küzdelem. Gyorsan észbe kapok, s elfordulva kezdem tanulmányozni a szemközti falat, valami nagyon érdekest keresve rajta.
- Bocsáss meg, Hitomi-chan, nem tudom, hogy történhetett ez. – kezdek el szabadkozni kissé rekedt hangon, miközben kezem remegését próbálom csillapítani. – Mi történt? Az elmúlt időszak egyszerűen kiesett, az utolsó képen épp eléggé félreérthetetlen módon kezdtél el Felém mászni. Biztos a játék tehet az egészről!
Újonnan jött haragom az ostábla ellen irányul, ami ártalmatlan játékszerként pihen a padlón. A lélekenergia égető folyamként száguld végig ereimen, ezt követően elemi mágiaként csapódik ki jobbom tenyeréből. A formátlan reiatsusugár hihetetlen sebességgel száguld megsemmisítendő célpontja felé, amely ismét felizzik zöld fénnyel, s visszaküldi támadásomat. Csak egy centiméteren múlott, hogy nem pörkölődött meg a farom, szerencsére még időben félreugrottam. Mérgelődve méregetem a pokoli cuccost, ezen idő alatt remélhetőleg összeszedi magát a Daitenshi legfiatalabb tagja is, s végre tisztázhatjuk a kialakult félreértést.

[Mester a Tanítvány ellen - avagy az ostábla átka]

Türelmesen várakozom, amíg Hitomi-chan öltözködik, bár nem sok értelme van igazából elfordulni, mivel önként és dalolva minden olyant megmutatott, ami egy férfit érdekelhet egy női testen. Kíváncsian kémleltem körbe a terembe nadrágomat keresve, amikor hirtelen feltűnt előttem az immáron textilben feszítő Esper, s lekever egy olyan pofont, amitől a fejem is körbefordult a nyakamon. Elképedve tapogatom zsibbadó arcomat, nem is gondoltam volna, hogy ennyit javult az ütőereje az elmúlt hónapokban. Fogalmam sincs mivel érdemeltem ki ezt, emlékeim szerint Ő volt az, aki előhozta azt a pokoli szerkezetet és Ő volt az, aki szemérmetlenül szeretkezésre szólított fel. Mindenesetre nem adhatom vissza Neki a kölcsönt, pedig első gondolatom az volt, hogy visszakézből magam is lekeverek egyet, ha már itt vagyok. Természetesen nőt csak egy esetben ütök meg, de ahhoz legalább halálos ellenségnek kell lennie. Felsorolás közben vonásaim kifejezéstelen maszkba rendeződnek, ám lélekben már hosszú másodpercek óta egyfolytában fészpalmolok. Önszántamból ilyenekre biztos nem lettem volna képes, legalábbis most már múló „lelkesedésem” is egyszerű kémiai folyamatok eredménye volt, nem pedig a lány iránt érzett megfékezhetetlen vágy vagy hasonló materializálódása. Félreértés ne essék, a genetikus nagyon csinos és okos, azonban legalább négyszer lehetnék az apja és ez egy kicsit meredek korkülönbség. Legalább már tudom miért lengi körül olyan feminin illat a fejem, el se tudtam volna képzelni, honnan is jön ez az aroma, de bűnlajstromának hála megvilágosodtam. A vörös kéznyommal képemen emelem tekintetem a mennyezet felé, s csupán csak reménykedni merek, miszerint nem kezdtem el szaglászni előtte azt a bugyit vagy hasonló aberrált dolgot, mert azzal simán alááshatnám az amúgy gyümölcsözőnek mondható kapcsolatunk.
- Öhm… - adom meg az első reakciót kérdésére, miközben homlokomat ráncolva kutatok emlékezetemben. – Moe moe... kyu~n! Ez az a három szó, amire még emlékszem, utána teljesen kiesett minden, ami az elmúlt néhány percben-órában történt. Ezt követően csak érzések villantak fel, először hihetetlen eufória öntött el, aztán számomra is érthetetlen okból ez átment… hát… tudod Te is…
Fejezem be monológom sután, eközben egyre másra csupasz lábfejeimet szemrevételezem. Nadrágomat már sikerült megtalálnom, el is felejtettem, hogy a tábla megsemmisítésére tett kísérletem következtében hatalmas tűzörvény csapot ki belőle, ennek köszönhetem nadrágtalanságom. Legalább cipőimet és pólómat megtaláltam a terem távolabbi sarkában, így megelőzendő az újabb csapkolódást egy villámtánccal eldobált ruhadarabjaim mellett termek. Gyors mozdulattal magamra kapkodom cuccaimat, habár elég hülyén nézek ki egy szál boxerben, amúgy meg teljes harci díszben. Talán fel kéne ajánlanom, hogy vonuljunk át a lakókörletbe, viszont ebben a helyzetben biztos egy újabb próbálkozásnak vélne az egészet, ámbátor a Fészek teljesen kihalt, bármelyik terme tökéletesen lenne olyan akcióra. Mondjuk, a Tanácsteremben tartózkodó vízköpők valószínűleg jobban örülnének a műsornak, mint a résztvevők. Kiérzem a bizonytalanságot és a félelmet hangjából, azonban Hitomi-chan is készségesen elmesélte Nekem, mit is tettem Vele, így evidens a szívesség viszonzása. Nehezemre esik felidézni az eseményeket, az egész olyan gyorsan történt. Ezzel teljesen lerombolódott a Hitomi-chanról alkotott kép az elmémben, mivel ahogy viselkedett, az egyáltalán nem volt szerény és csendes. Kétségtelenül végtelenül perverz alaknak tart, csak mert az Én etapomat élte át, s a sajátjára nem emlékszik. A pofon igazságtalansága miatt nem fogok szépíteni a történteken, ha már úgyis összetörtem a lelkét, akkor ez nem oszt, nem szoroz. Ráadásul az jómagam érzéseivel senki sem törődik, pedig hatalmas sokk volt megérnem, ahogy a legtehetségesebb tanítványom más területen is meg akarja mutatni jártasságát. Az ideges járkálást látva okosabbnak tartom elkezdeni a mesét, mielőtt még ropogósra süt valami mikrohullámmal, utána meg ki tudja, mit csinálna a hullámmal. o.O
- Miután elvesztetted a játékot egy eddig rejtett mellékhatás lépett működésbe. – kezdek bele a mesélésbe, ám előtte még törökülésben a padlóra helyezkedek. – Először még szégyenlősen takargattad magad, de ami utána jött, az teljesen meglepett! Effektíve szerelmet vallottál és megpróbáltál megcsókolni. Kétszer! Elég szemérmetlenül mutogattad, amid van, a végére pedig már Te is emlékezhetsz, hisz’ Nekem onnantól kampó volt.
Elég szánalmas húzás volt Tőlem, hogy hagytam sarokba szorítani magam, s onnan, ha akartam volna se tudtam másfelé nézni, a lány teljesen kitöltötte a látóteremet. Szerencsére eléggé bölcs és érett voltam a helyzet kezeléséhez, ifjonti éveimben valószínűleg kihasználtam volna a kínálkozó alkalmat. A nagy izgalomban még a nikotinhiányomról is elfelejtkeztem, ami kétszeres intenzitással tör Rám eme pillanatban. Hálát adok a Gondviselésnek, amiért bagómat mindig a kabátomban tárolom, elég volt az az egynéhány alkalom, amikor tönkrement a drága anyag, mert rosszkor volt rossz helyen. Gyorsan ajkaim közé illesztek egy szálat, majd megkínálom Hitomi-chant is. Tudom, nem dohányzik, viszont ezt a helyzetet jobb nyugtató társaságában megbeszélni. Döntése alapján cselekszem, de magamnak mindenképp meggyújtom az energiarudat.
- Egyébként nem kell aggódnod, nem tettél semmi olyat, amit most megbánhatnál. – jegyzem meg csevegő hangon, miközben kövér karikákat eregetek a plafon felé. – Vagyis a meztelenkedés nem épp a Te stílusod, de ezt is ki kell próbálni egyszer, ez a véleményem. Meg tudomásom szerint barátok is vagyunk, szóval felesleges szégyenlősködni, úgysem fogok Rád úgy gondolni, mint egy nőre. Ne érts félre, szerintem sorban állnának előtted, ha kicsit nyitottabb lennél, viszont Nekem ott van Chiyoko, aki bárminél többet jelent számomra.
Remélem ezzel sikerült elsimítanom a félreértéseket, s nem épp az ellenkezőjét értem el vele. Fogalmam sincs, miképp kell egy felbőszült nősténnyel bánni, leginkább a kivárásos taktikát szoktam alkalmazni szerelmem esetében is. Egyszer minden probléma kevésbé fajsúlyossá válik, na akkor szoktam megbocsájtatni magamnak. Egy hisztis fruskával nem tudok mit kezdeni, sajnos hiányoztam arról az óráról, amikor épp ezt tanították. Talán kevesebbet kellett volna lógni, s többet iskolába járni. Igen, ez célravezető lett volna, viszont sokkal kevesebb mókával kecsegtetett. Választanom kellett a tudás és a szórakozás között… A válasz szerintem egyértelmű!

[Mester a Tanítvány ellen - avagy az ostábla átka]

Azt gondoltam, elég jó a problémamegoldó képességem, azonban ennek pont az ellenkezőjét kell tapasztalnom. Olyan nagyságú hangorkánnal találom szembe magam, ami majdnem a hátam mögötti falnak szegez. Sose értettem a nőket, s ez változni se fog. Most is csak meg akartam nyugtatni, miszerint Tőlem aztán végképp nem kell tartania megerőszakolás terén, erre olyan dolgokat vág a fejemhez, amire csak némán tátogni tudok. A plafonnal szemezve hallgatom bűneim lajstromát, amibe bele-belevegyülnek a lány valós érzései is. Kicsit meglepődötten veszem tudomásul, hogy valóban úgy látszódhatott az egész attrakció, mintha ténylegesen magamévá akartam volna tenni. Férfiasságom odanyomásáról sincs egyetlen emlékem se, csupán annyi, amennyit feleszmélésem pillanatában látni véltem. Már-már percek óta tart a kiabálás, ennyi idő alatt sikerül levonnom a következtetést, mely szerint Hitomi-chan túlérzékeny. A leggázabb csajozós dumákat hallva csak nehezen tudom megállni röhögés nélkül, ám mivel ezzel csak még inkább kiborítanám a lányt, jobbnak látom továbbra is másfelé koncentrálni. Jó, biztos nagyon feldúlt, de ettől függetlenül még nem kéne sértegetnie! A hozzá hasonló kislányok sorban álltak előttem életemben, s halálomat követően is akadtak szép számmal szeretőim. Természetes sármommal, valamint magabiztos kisugárzásommal nem volt olyan csaj, akit ne tudtam volna megszerezni. Persze azóta megöregedtem és rátaláltam az igaz szerelemre, ám Chiyo-chant se kellett leütnöm a keselyűvadász-botommal, magától tart ki mellettem. Gondolataim már egy hatalmas hülyeség felé kezdenek elragadni, amikor új információval gazdagodom. Egy másodpercre értetlenül félredöntöm a fejem, viszont miután elmagyarázza teljesen képessége mibenlétét, már tudom, hogy igazat beszél.
Szóval ezért történt minden, ezért próbáltam felszedni, s innen jött az a megmagyarázhatatlan érzés, amit a szavak kimondása után éreztem. A monológ itt elkanyarodik az Én szapulásomtól és a nő valószínűleg legféltettebb gondolatai kerülnek felszínre. Képességével tényleg annyi pasit szedhetne össze, amennyit nem szégyell, azonban az életében töltét tragédiák nem engedték ezt. Nem is csodálkozom rajta, hogy még szűz, a kerekesszékben töltött hónapok vagy évek a földig rombolhatták az önbecsülését. Váratlan őszintesége egy újabb arculcsapással ér fel, sosem hallottam még Hitomi-chantól ilyen szavakat. Már épp közbevágnék és gúnyosan felajánlanám a mesterséges lehetőségek tárházát, amikor egy olyan mondat hangzik el, ami minden viccelődös kedvemet lenullázza. Acélkék íriszeim egy pillanat alatt sötétülnek el, majd a lány kérdésével és megjegyzésével mit sem törődve szelem át a kettőnk között lévő távolságot, azután felsője nyakánál fogva rántom álló helyzetbe. Talán túlságosan durva vagyok, de ez a legkevésbé sem érdekel jelen pillanatban. Jobbom a magasba lendül, azonban képtelen vagyok megütni az egy szem tanítványomat. Karom ernyedten hanyatlik oldalam mellé, aztán váratlan ötlettől vezérelve inkább magamhoz ölelem az összetört genetikust.
- Soha… soha többé ne merj ilyet mondani! – rovom meg atyáskodva, miközben már meg is szakítom a testi kontaktust és beleszívok egyet már majdnem teljesen leégett cigarettámba. – Először is a legokosabb ember vagy, akivel valaha is találkoztam, hülyének titulálni magad olyan, mintha Én azt mondanám, hogy félek a vérontástól. Másrészről pedig örülnék, ha nem kérdőjeleznéd meg döntéseim helyességét. Úgy határoztam, hogy átadom tudásom legjavát Neked, s ezen egyetlen ostoba játék vagy váratlan képesség sem változtathat. Megláttam benned a lehetőséget és igazam volt! Nézz magadra, már majdnem olyan erős vagy, mint egy kapitány!
Eszembe sem volt vigasztalni, tudomásom szerint nem vagyok képes ilyesmire, csupán csak tényeket közöltem. A nők mindig is túlérzékenyek voltak, egyszerűen nem tudom eldönteni mikor mit kéne mondanom, már minden nap másképp reagálnak ugyanarra. A sok töprengéstől teljesen megfájdul a fejem, viszont ködösen még emlékszem a kioktatás előtti kérdésre, aminek megoldásával valóban érdemes lenne foglalkozni. Egy shunpóval termek a játék mellett, de tartom a tisztes távolságot, még egy ilyen menetre igazán nincs szükségem. Kezdek attól tartani, miszerint az ostábla elpusztíthatatlan, mivel a nyers lélekenergiából formázott lövésemet is egyszerűen visszatükrözte. A leírást olvasgatva egyetlen olyan pontot sem találok, amely a játék tönkretételéről szólna, talán nincs is rá mód, hogy működésképtelenné tegyük. Mindenesetre megtalálom az apró betűs részben a vesztesre vonatkozó büntetés ismertetését, mely elkerülte a figyelmem legelőször. Ezzel a tudással már össze tudom rakni az események valós történetét, amiről kétségtelenül hallgatni fogunk mindketten, amíg világ a világ. Tudomásom szerint nem csináltam semmi nagyobb marhaságot, a felszedős dumáimat pedig most már felesleges lecserélni, úgyse fogok többet csajozni remélhetőleg. Szerelmem tökéletes számomra, egyéjszakás kalandokkal nem baszhatok el egy már több éve tartó kapcsolatot. Ennyire gyopár még Én sem vagyok. A külsőmet becsmérlő beszólásra pedig válaszommal karöltve szeretném kifejteni elmélkedésem eredményét.
- Csak egy szavadba kerül, és máris ledobálom a cuccaimat, ha nem tetszik… - jegyzem meg kaján vigyorral, mintha még mindig a moe hatása alatt lennék. – A viccet félretéve fogalmam sincs, miképp is tudnánk összetörni a táblát. Látszólag sérthetetlen, nem vagyunk birtokában olyan hatalomnak, amivel kárt tudnánk tenni benne. Javaslom, vigyük vissza a régi helyére és dugjuk el úgy, hogy csak egy másik figyelmetlen mester-tanítvány pár találhassa meg.
Mondatom utolsó része persze csak poén, de az elrejtést komolyan mondtam. Kivinni a Fészekből veszélyes lenne, nem tudhatjuk, hogy milyen módon reagál az elátkozott szerkezet, ha normál emberek kezébe kerül. Szívemre venném, ha egy nap leforgása alatt egy orgiaparkká válna Karakura városa…

[Mester a Tanítvány ellen - avagy az ostábla átka]

Valószínűleg, hogyha ténylegesen kapott volna egy emberes pofont Tőlem, akkor nem így vélekedne, de hát még nem ütöttem meg komolyan és terveimben sem szerepel ilyesmi. Bocsánatkérését egy egyszerű intéssel veszem tudomásul, bennem nem hagytak olyan mély nyomot a történtek, mint a lányban, viszont valljuk be, egészen eltérő mentalitással rendelkezünk. Mindenesetre örülök Neki, miszerint elsimítottuk végre ezt a félreértést, s újra szent a béke kettőnk között. Elmélkedésem közepette a lány egy szál pockyt halászik elő dobozából, amely már megszokott cselekvésnek számít Nála. Magam se vetem meg az édességet, azonban egy frusztrált helyzetben több értelmét látom a cigarettának, az legalább nem tölt meg mesterséges boldogsághormonnal. Ámbátor ebben nem vagyok olyan biztos, mivel egy-egy szál elszívása közben földöntúli nyugalom és békesség önti el a lelkem, amihez kevés dolog mérhető. E gondolattal karöltve pöckölöm el a már teljesen leégett csikket, mely kisebb szikrák kíséretében csapódik be az egyik sarokba. Szükséges lesz minden helyiségbe egy hamuzót telepíteni, különben nemsokára elborítanak majd a csikkek. Újabb napirendi pontként betanítom a vízköpőket a szemét felszedésére, legyen már valami hasznuk is azon kívül, hogy a naphosszt ülnek és bambán merednek ki kőpofájukból. Másrészt nem tudom milyen hatással lennének karmos lábaik a polírozott fára, de legfeljebb csak papucsban léphetnek be ide. Ekkor sikerül majdnem elnevetni magam, viszont megregulázom virgonckodó arcvonásaimat, s inkább újra Hitomi-chanra pillantok. Megjegyzésére óvatosan végigsimítok hajzatomon, ami most az összes égtáj irányába meredezik egyszerre. Jó móka lesz lelapítgatni, habár nem sok kedvet érzek magamban hozzá. Így is tökéletes vagyok.
- Nem emlékszem rá teljesen, viszont az izmaimba nyilalló fájdalom egyértelművé teszi a történteket. – szólalok meg, miközben karjaimat dörzsölgetem, ezzel imitálva a kín meglétét. - Érdekes felvetés, kíváncsi vagyok valóban képes leszel-e elpusztítani a táblát. Mégis fájó szívvel válok meg tőle, Chiyo-chan valószínűleg jobban értékelné. :/ Részemről lezártnak érzem ezt a témát, szóval felőlem folytathatjuk az edzést, ha Te is benne vagy. Egy nyelv megtanítása nem épp a legegyszerűbb feladat, még egy különösen tehetséges tanítvány esetében se. Javaslom, ezt ejtsük meg a következő találkozásunk alkalmával, jelenleg nem tudnék száz százalékosan az Ősök dialektusára koncentrálni. Ellenben már teljesen felébredtem hála a sokkterápiának, ezért nem fogsz olyan könnyedén legyőzni, mint az elején!
Monológomat egy kacsintással toldom meg, ezt követően pedig az egyetlen be- és kijárat felé veszem az irányt, aztán lépteimet a hálókörletek irányába fordítom. Szerencsére mindig tartok itt váltásruhát, bár nem épp ilyen események után terveztem átöltözni. Ráérősen szedem a lépcsőfokokat, egyáltalán nincs hova sietnem, talán jobb mindkettőnknek, ha egy magunkban lehetünk. A lány magamutogatásától gyökeresen eltérő ideák kavarognak fejemben, amik egy hatalmas problémaként egyesülnek végül. Túlságosan gyenge vagyok a pszichés támadásokkal szemben, egy erősebb ellenfél könnyedén képes az illúziók csapdájába ejteni, mert egyszerűen észre sem veszem a dolgot. Eddig minden időmet testem és lélekenergiám fejlesztésére fordítottam, ennek köszönhetően lettem úgymond harcászati zseni. Az előbbi példa is jól mutatja, miszerint egy megfelelő erővel bíró Esper is képes átvenni felettem az irányítást, s csak reiatsum növelésével tudtam volna kitörni, viszont ez egy pillanatra sem vetődött fel bennem. Most is épp köszönetet mondok a Gondviselésnek, amiért figyel Rám és megakadályozott egy olyan dolog megtételében, amit később biztos nagyon megbántam volna. Az egyetlen kiadó hely a szívemben Chiyo-chané, s egyetlen testi gyönyör sem ér annyit, hogy ezt a kapcsot széttépjem. Nem egyszer realizálódott már bennem, miszerint örökké mellette szeretnék maradni, eme elhatározásomban semmi sem gátolhat meg. Hihetetlen módon szakad a nyakamba a magány, pedig rengeteg barátom van itt az Emberek Világában is, viszont Ők érthetően nem adnak olyasmit, amit szerelmemtől kapok. Király módon eljutottam a vetkőzős játéktól mostani életem egyik legnagyobb problémájáig. Sajnálatos módon még ismeretlen ideig nem lehetünk normálisan együtt, először meg kell találnunk és elpusztítanunk a Sors Dárdáját. A fene enné meg, meg Engem is, amiért hülye módon, önkéntesen állítom magam a veszélyek elé! Esküszöm, mintha lenne egy cédula a hátamon, ami azt írja, hogy: „Ide-ide, ezzel a balfékkel mentessétek meg a világot!”.
Egy pillanatra megtorpanok, majd miután megbizonyosodtam róla, miszerint semmi nincs rám ragasztva, megszaporázom lépteimet, hisz’ nem akarom sokáig váratni edzőpartnerem. Néhány perc szükségeltetik csak az átöltözéshez, valamint a fésülködéshez, ámbátor az utóbbival nem értem el teljes sikert, de ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Visszafelé már shunpóval közlekedem, jobb előre bemelegíteni a lábaimat, mert máskülönben lassabb lehetek az Espernél. Megdöbbentő iramban fejlődik, megkockáztatom, hogy egy év múlva már erőink vetekedni fognak. Egyáltalán nem bánnám ezt, legalább bebizonyosodna az a tény, mely szerint veszett jó tanító és vezető vagyok. Az utolsó pár méter már csak futva teszem meg, közben csinálok pár karkörzést, semmi kedvem nincs meghúzni amúgy is meggyötört izmaimat.
- Hölgyeké az elsőbbség! – zendül mély baritonom határozottan, eközben ismét belépek az edzőterembe, ezután felveszek egy laza alapállást. Ezzel átadtam a kezdeményezés jogát, mert nem csak megvédenie kell tudni magát, hanem harcképtelenné is tenni egy esetleges támadót. Még mindig van némi kivetnivaló a Hakudájában, bár jómagam kezdeti bénázásához képest mérföldekkel jobban áll! Már-már azt hinném, hogy magántanárhoz jár, ám ez természetesen ki van zárva… Vagy mégsem?! o.O

[Mester a Tanítvány ellen - avagy az ostábla átka]

Nekem is vannak erősségeim és gyengeségeim, mint minden embernek, csupán az Én esetemben ezek teljesen más színtéren mutatkoznak meg, semmint a gépírás vagy hasonló irodai marhaságok. Sosem voltam a Hakuda híve, túlságosan jó voltam a vívásban, így egyáltalán nem volt szükséges a nevetséges csapkolászásra. Lehet akármilyen jó verekedő valaki, ha egyszer végigvágnak rajta katanával, nem hiszem, hogy utána még sok kedve lenne ugrálni. A kard az egyik legnemesebb fegyver, ezt már a régi idők szamurájai is megmondták, jómagam pedig készségesen értek egyet tanításaikkal. Saját érzéseimtől függetlenül Hitomi-channak ezt kell elsajátítania, hisz’ igazi pallost még nem láttam a kezében, ebből adódóan felesleges időpocséklásnak éreznem a kardforgatás művészetének oktatását. A vasporból készített fegyvert enélkül is kellő ügyességgel forgatja, szóval nem is látom értelmét. Töprengésemet sebes léptek zaja szakítja félbe, ami csak egyetlen dolgot jelenthet, mégpedig az edzés elkezdését vagy folytatását, egyre megy. Tisztában vagyok a lány erősségeivel, rossz mester lennék, ha ez nem így volna, ezért könnyedén hárítom a fejemre célzott ütéseket. Alkarral és könyökkel terelgetem félre kezeit, nem teszek felesleges mozdulatot, épp csak annyira taszítom félre végtagjait, hogy azok veszélytelenül zúghassanak el füleim mellett. Következő megmozdulását nem tudom mire vélni, leginkább egy ballett-mozdulatra emlékeztet ez a kombináció, ámbátor a vége miatt nem tudok tíz pontot adni rá. A tompa puffanást vigyorogva veszem tudomásul, azonban nincs sok időm kárörvendeni, mivel hirtelen előttem terem, azután egy ismerős kombinációval szeretne kibillenteni egyensúlyomból. Sajnálatos módon kudarcot fog vallani, mivel evidens módon a saját támadásaimat ki tudom védeni.
Amint testem engedve a gravitációnak dőlni kezd, reflexszerűen ragadom meg a nő még mindig kinyújtott karjait, melyekkel a taszítás kivitelezte. Rögtön egy lépést hátrálnia kellett volna, de legalább erre jobban odafigyelhetett volna. Hibájának köszönhetően nem esik nehezemre könnyedén landolni a polírozott fán, s mivel Őt is magammal rántom, egy gyenge dobás előkészítése fogalmazódik meg elmémben. Az esés lendületét felhasználva jobb talpamat az Esper hasának támasztom, ezt követően nemes egyszerűséggel átlököm a könnyű testet szerény személyem fölött. Egy laza hátrabukfenccel fejezem be hárításomat, ennek hála ellenfelem csípőjére nehezedhetek, amely meggátolja abban, hogy kitörjön a kelepcéből. Hangos harci kiáltás közben mutatóujjaimmal több helyen megbökdösöm az arcát, ezzel imitálva az ütéseket, amit bekaphatott volna, ha egy éles helyzetben követi el az előbbi hibát.
- Sakk-matt! – jelentem ki diadalittasan, azután lekászálódom áldozatomról. – Jó gondolat volt, de a megvalósításon még volna mit csiszolni. Sokkal gyorsabb vagy ennél, ebből adódóan elránthattad volna a kezed előlem, mégsem tetted. A helyedben használtam volna a teleportot és egy igen fájdalmas csapást mértem volna saját magamra, amivel eldönthettem volna a küzdelem végkimenetelét. Előre látnod kell az ellenség minden lehetséges megmozdulását, másképp már az elején veszítettél.
Nem egy nagy ördöngösségről van szó, épp csak annyi a lényeg, hogy különösen fejlett reflexeinket kihasználva hamarabb kell reagálni az elindított ütésre, mielőtt még az betalálna. Ez a másodperc század vagy ezredrészei alatt játszódik le, ám volt már részem olyan csatában, ahol talán még ennél is gyorsabban kellett hárítanom és visszatámadnom, különben könnyedén ott hagyhattam volna a fogam. Az Akadémián nem készítenek fel erősebb ellenfelekkel való harcra, az egyszerűbb hollowokat a legkezdőbb tisztek is le tudják győzni, ezzel bizonyítva rátermettségüket. Viszont rengeteg haláleset történt már a vizsgák alkalmával, pedig ott ellenőrzött körülmények között kellene működnie a dolgoknak. Az oktatási rendszer is reformálni kéne, mert így csupán hullajelölteket nevelnek. Háború van az istenért, képzetlen kopaszokkal tényleg esélytelen a Gotei 13! Révületemből két gyors pislogás után térek vissza, az edzésnek folytatódnia kell, nem szabad ücsörgéssel töltenünk az időt. Könnyedén pattanok fel, majd miután Hitomi-chant is felsegítettem, egy villámtánccal felveszem a szükséges távolságot, ami a kellő lendület megszerzéséhez ad segítséget.
- Folytassuk! – adom ki a parancsot magabiztosan, aztán ismét felveszem szokásos alapállásomat. Sokkal esetlenebbül mozog tanítványom a megszokottnál, régi önmagára emlékeztet, amikor még egy egyszerű csellel is ki tudtam billenteni egyensúlyából. Koncentrációja már több helyen is megrepedezett, ezzel csak Nekem ad lehetőséget egy esetleges ütéssorozat bevitelére. Gondterhelt sóhaj kíséretében lendülök előre olyan sebességgel, amitől lehetséges, hogy meg fog rémülni, holott ez csak az elterelést szolgálja. Félúton lefékezem, azonban a polírozott parketta miatt tovább csúszom, pont, ahogy terveztem. Féloldalasan érkezem meg a genetikus elé, jobb térdemet megpróbálom becsúsztatni a lábai közé és gyenge nyomást kifejteni valamelyik térdhajlatára, majd egy koncentrált duplakezes tolást szeretnék megvalósítani a hozzám közelebb eső vállára.

[Mester a Tanítvány ellen - avagy az ostábla átka]

Nem megszokott ez a sírás-rívás edzéseink alatt, nem kérnék a lánytól olyat, amit nem képes megcsinálni. Mostani szintjén már gond nélkül látnia kell ütéseimet, különben már rég nem foglalkoznék az oktatásával. Elég földhözragadt módon gondolkodik, bár ebbe talán az is beletartozik, hogy nem ismer annyi kombinációt, mint jómagam és még kevesebbet, mint egy Hakuda-specialista. Rengeteg eshetőségnek kell lepörögnie az ember agyában, melyek közül a leginkább célravezetőbbet kell alkalmazni, s ezekkel a jó döntésekkel megnyerni az összecsapást. Kissé meglepődötten, ám mégis büszkén veszem tudomásul támadásom kivédését és látom Hitomi-chan szemében, miszerint Ő is örül az eredménynek. Sajnos hamar el kell keserítenem, mivel a védelmén egy akkora lyuk tátong, amin még egy mamut is vígan bemasírozhatna. Könnyed lábmozdulattal billentem ki egyensúlyából, a helyzet pedig nagyon hasonló a pár perccel ezelőttihez, azonban okításommal ellentétben nem húzom vissza karjaimat, hátha eljutott a szuperagyáig, amit nem olyan régen ecseteltem Neki. Megrökönyödött sóhaj kíséretében veszem tudomásul, hogy megint a padlón puffan és már kezdeném is a hegyi beszédet, ekkor int hallgatásra. Megadóan bólintok kijelentésére, azután látszólag felkészületlenül várom következő lépését. A lábsöprést régi ismerősként köszöntöm, így kivédése sem eshet nehezemre. Normál helyzetben egy gyors blokkal indítanék ellentámadást, viszont most inkább valami látványosat szeretnék csinálni, ami lehet, hogy a végén balul fog elsülni. Mindenesetre bízom képességeimben, ráadásul egy ütés még nem a világ, ámbátor a genetikus biztos hetekig fogja emlegetni majd, miszerint sikerült bevinnie egy ütést az éber Sierashi Yuusukenak. Haha, abból bizony nem eszik!
Rémítő hirtelenséggel dobom hátra magam, ekképp kerülve el a lábaimat célzó rúgást, ám ilyen módon saját magamnak köszönhetően kerülnék földre, szóval zuhanás közben belehomorítok az esés ívébe, majd tenyereimet a fejem mellé helyezve, valamint egy felfelé irányuló lökés után, ninjákat megszégyenítő mozdulatsorral kerülöm el csuklóim eltördelését. Ennek hála a tenyérrel indított csapás, mely valószínűleg állcsúcsomat célozta meg, eredménytelenül zúg el hátam mögött. A szoknya a lehető legtökéletesebb ruházat egy verekedéshez, mivel egyáltalán nem gátolja a lábak mozgását. Ettől függetlenül Nekem nem célom ilyesmit hordani - a skótok szokásaiból maximum a whiskyivást gyakorlom előszeretettel -, azonban van egy olyan rossz tulajdonsága, hogy a legkisebb szélmozgás is simán fellebbenti. Ebből adódóan egy tökéletesen kivitelezett átfordítós dobás biztos sikerrel végződik majd. Az ütést kivitelező karját megragadva mozdítom el ellentétes irányba, s mivel kétségtelenül nem szeretné vállának eltörését, így engedelmeskedni fog a gravitációnak és nemes egyszerűséggel a hátára érkezik. Ismét megpillanthatom az ominózus alsóneműt, amit a mai napon már a nyakamban is hordtam, szóval nem jövök zavarba a látványától, ámbátor sosem fordult meg a fejemben ilyen reakció. A lehető legnagyobb támadási felületet kell támadnom egy ellenfélen, Hitomi-chan legszembetűnőbb gyengesége, hogy még mindig az ostábla és a moe miatt történt dolgok járnak a fejében. Részemről már teljesen napirendre tértem a történtek fölött, nem vagyok kiskamasz, ezért egy meztelen női test látványa simán átúszik az elmémen a meghatározott szekcióba, hisz’ Chiyo-chant is rengetegszer láttam már így, mégse kezdem minden alkalommal tátott szájjal bámulni, akkor se, ha van rá okom…
- Tudod-e, mi volt ismét a hiba? – teszem fel a kérdést szinte kuncogva, miközben egyik lábamról a másikra helyezem a súlypontomat. – Túl lineárisan gondolkodsz, fogadni mernék, most is csak egyetlen lehetséges kitérés futott át az agyadon, s lám, másképp cselekedtem, mint ahogy az elvárható lett volna. Meg kell lepned az ellenséget, mert ha valamit nem ért, arra lassabban tud reagálni és máris nyert helyzetben vagy. A sakkal pedig annyi párhuzamot tudnék vonni, hogy ennek a tudásnak köszönhetően bármilyen parasztot le tudsz majd ütni.
Monológomat egy vicces megjegyzéssel zárom le, melyre már most is képes lehet, legalábbis az egyszerű, emberi taplók biztos nem jelentenek számára kihívást. Egyre kevésbé aggódom már miatta, számomra érthetetlen okból letett a nevetséges bosszújáról is, remélem ez akkori beszélgetésünknek köszönhető. Az együtt töltött idő alatt fajtájának kiemelkedő alakja vált belőle, megkockáztatom, miszerint most már Skull-lal is fel tudná venni a versenyt, holott annak a féregnek még Engem is sikerült megizzasztania. Csupán az a különös, fojtogató jelenségnek hála lehetek most is itt, ami azon az estén megszállta az Espert. Rossz érzéseim voltak és vannak ezzel kapcsolatban, olyan erőről beszélünk, amit még soha nem láttam, így felfogni is képtelen vagyok. Azt viszont a zsigereimben érzem, hogy még bajt hozhatnak Ránk azok, akik kölcsönöztek Hitomi-channak egy keveset hatalmukból. Töprengésemnek enyhe fejrázással vetek véget, hisz’ nem álldogálhatok minden kiütés után percekig magamban merengve, mert a végén még azt hiszi, megmerevedési zavaraim vannak, ami beláthatatlan következményekkel járna. Emlékszem még Sla-chan viselkedésére, nem szeretném újra átélni a medencekilépővel való találkozást. :/ Így hát türelmesen megvárom, míg edzőpartnerem feltápászkodik, s csak utána kezdek mozgásba. Ezúttal néhány rúgással próbálkozom, céljuk pedig nem más, mint az emberi láb legsebezhetőbb pontja, azaz a térdhajlat. Egy erőteljes nyomás arra a bizonyos pontra és máris úgy csuklik össze, mint egy rongybaba.