Las Noches árnyéka-Zel elrablása //Lezárva//

Azon a napon borzalmasan keltem. A szekrényemről elfogyott az összes alkoholos üveg, a feljebb valóim mind vitatkoztak velem, egy raklap papírmunka várt az asztalomon és ennek tetejébe még a cigim is elfogyott, amitől sokkos állapotba kerültem. Miután gondolkoztam egy kicsit elindultam megkeresni Yuusuket, mivel tudtam, hogy ő az egyetlen nagy bagós rajtam kívül az osztagban, ki adna is nekem cigit. Minden felé kutattam utána, Yuusuke szobájától kezdve egészen az edző teremig, sőt még a kapitányomhoz is benéztem, hátha ott találom, de a kapitányon kívül senki más nem tartózkodott ott. kicsit zavarban is voltam mikor benéztem hozzá, mivel nem szerettem fölöslegesen bejárni hozzá. Majd elindultam vissza a szobám felé. Úgy éreztem szétvet a düh, épp ezért mielőtt a saját szobámhoz értem volna egy jókorát beleütöttem az egyik házba az utcán. Az ütés erejétől a ház összedőlt.
~Nah, ezért is biztos kapok, majd a nyakamba egy halom munkát!~gondoltam, majd mentem tovább, nehogy valaki meglássa mit műveltem. Útközben kitaláltam, hogy ellátogatok az emberek világába, hogy egy kicsit lenyugodjak. Jobbnak is láttam azonnal menni, mert ha még egy másodpercet is maradnom kellett volna, biztos, hogy meglett volna az első Shinigami áldozatképpen. A senkai kaput gyűlöltem használni, inkább a jól bevált Gargantanámat használtam. Mikor megnyitottam elfogott valami rossz érzés, de nem törődtem vele, mert úgy éreztem ennél semmi nem lehet már rosszabb. Mikor megérkeztem eleinte gyönyörűen sütött a nap, éppen ezért szokásomnak megfelelően megkerestem a számomra legideálisabb fát és az alá telepedtem le. Nagy meglepetésemre találtam a közelben egy doboz cigit, amiben még volt is öt szál cigaretta. Gondoltam, hogy jobb lesz átjönnöm az emberek világába, na de erre nem számítottam, hogy ennyire. Gyorsan elő is kaptam a gyújtómat, hogy gyorsan el is szívhassak belőle egyet. Miközben félszememet csukva tartottam, a másik szememmel kémleltem az arra jövőket. Személyemhez híven bámultam az arra jövő csinos lányokat. Majd mikor úgy éreztem elég a perverz énemből, a másik szememet is becsuktam és csak hallgattam a szelet, ahogy belefúj a felettem lévő fa lombjaiba, a tőlem nem messze lévő tó halk moraját, a madarak csicsergését a vidám gyermek hangokat a játszótéren. Az eddigi gondjaim pillanatok alatt elszálltak és mintha soha meg sem történtek volna feküdtem ott a fatövében békésen. Majd bekövetkeztek a rossz dolgok is. A cigim, azon az egy szálon kívül ami a számba volt, elfogyott, a nők kezdtek elfogyni az utcákról, a szélből már szinte vihar lett és a lehető legrosszabb is bekövetkezett, a gyönyörű időjárásból hirtelen esős és borongós idő vált. Idegesen nyitottam ki a szemem, mikor megéreztem az első esőcseppet az arcomon.
-Hogy az a...?!-kiáltottam fel újra elborult fejjel, majd visszafeküdtem a fa alá, mert tudtam, ha visszamegyek, akkor még rosszabb dolgok fognak történni. De ekkor valami olyan történt, amire nem voltam felkészülve. Egyszerre csak azt érzem, hogy óriási mennyiségben érkeznek át az emberi világba a hollow lélekenergiával rendelkező személyek. Na már csak ez kellett a nyakamba, de nagy szerencsétlenségükre rossz kedvembe találtak. Mikor megláttam a Gargantanákból kilépő Arrancarokat és hollowokat ledöbbentem kicsit, mivel ha nem volt belőlük legalább ezer akkor egy sem. Mikor megpillantottak engem kicsit zavarba jöttem, ugyanis nem szoktak ennyien megbámulni egyszerre. Majd előlépett az úgymond vezetőjük és rám mutatott.
-Zel Syneza Kaabel!-szólított meg a rusnya dög.-Az urunk hivatott! Add meg magad, vagy erőszakkal viszünk el!-ekkorra az ég eléggé borús volt már, és pont lecsapott arra a fára egy jókora villám, ami alatt én feküdtem. A fa kigyulladt, mire én csak bámultam az előttem lebegő Arrancarra és a mögötte lévő kisebb seregre.
-Nocsak a vén Aizent még mindig érdeklem?-kérdeztem gúnyosan, miközben feltápászkodtam a fekvőhelyemről.-És ekkora sereget küld ellenem?*heh*Mit ne mondjak nem bízza a véletlenre. Viszont ellenem ti édeskevesek vagytok.*hehehe*-erre az Arrnacar a Zanpakutoja után nyúlt.-Nyugi van.-de a féreg a figyelmeztetésem ellenére sem volt hajlandó megállni. Azt a maradék nyolc slukkot a cigimből levágta, mire én a lehető legijesztőbb arcomat vettem föl, majd az Arrancar mellé sonidoztam, megragadtam a nyakánál fogva és fölemeltem.-Mond csak....Az a féreg Aizen nem mondta el nektek, hogy kiután küldött benneteket?-majd még erősebben szorítottam az Arrancar torkát. A mocsok csak bámult rám idegesen, míg én meguntam, kiakasztottam az alsó állkapcsomat és elkezdtem cafatokra tépni, majd lenyeltem. A többi lidérc ledöbbent és egy lépést tettek meg hátra.-Veletek megyek...-folytattam miközben lenyaltam a számról az Arrancar vérét.-De csak ha találkozhatok Aizennal!-tettem meg a feltételem, miközben elmosolyodtam.
-Biztosíthatlak hogy fogsz.-szólalt meg egy újabb Arrancar, ez sem volt szebb az előzőnél. Majd egy szó nélkül elindultam, nyitottam magamnak egy jókora Gargantanát, hogy a többi csúfság is utánam tudjon jönni. majd a csordát vezetve haladtam Huecho Mundo szíve felé, Las Nochesbe. Már alig vártam, hogy megölhessem Aizent, szinte éreztem a vérét a nyelvemen. De mikor megérkeztünk először egy koszos kis cellába vetettek. Ahol jó pár Arrancar őrködött, nehogy megszökjek.
-Nah, szép tudtam, hogy ma föl sem kellett volna kelnem!-kiáltottam föl miközben ledőltem egy ágynak nevezhető kődarabra.

Ez a nap is úgy kezdődött mint a többi. Felkeltem, kicsit összegórtam a cuccaimat, rendbe raktam az ágyikómat, majd leültem a kanapémra kicsit még lézengeni, mielőtt elmennék bárhova is. A kanapét még régebben az ablak elé toltam, a fal felé fordítva, hogy amikor elfekszek rajta, lássam a holdat és a sivatagot. Ám valahogy nem akaródzott felkelni a puha bútorról... Ahogy a szinte változatlan sivatagot figyeltem, ismét kezdtem elálmosodni.
Már majdnem sikerült is elaludnom, mikor kopogtak az ajtómon. Bágyadtan odafordultam, de a háttámlától semmit sem láttam, ezért csak kikiáltottam.
- Bárki is az, nyugodtan bejöhetsz! - Visszafeküdtem.
- Jó reggelt Kitsu-chan! ^^ - halottam meg Ichimaru-sama nyájas hangját. Erre felültem. - Csak nem felébresztettelek? - kérdezte közben szomorúan nézett rám.
- Nem, csak pihentem! - vágtam rá egyből. Nagyon kedveltem ezt a férfit, és szerintem ő is engem, habár valószínűleg nem annyira mint én őt. XD Sokat beszélgettem vele. - Mi járatban vagy erre, Ichimaru-sama?
- Aizen-sama ma visszahozat egy privaront Las Nochesbe. - Jött közelebb a kanapéhoz.
- Kit?
- Zel Syneza Kaabel...
Erre én csak csöndben figyeltem a rezzenéstele arcot. Vigyora a szokásos volt, csak talán egy kicsit szolidabb, érzelem dúsabb.
- Mit szeretne Aizen-sama tőlem? Mit tegyek? - kérdezősködtem, de Gin csak hosszasan hallgatott. Leült mellém a kanapéra, s ő is a sivatagot kezdte el bámulni. Nagyot sóhajtottam, majd hátradőltem.
- Nem kell semmit sem tenned, csak beszélgess vele, mint ahogyan régen is tetted... - én meglepetten odafordultam, nem tudtam, hogy ennyire sokat tud... - Ha szeretnéd, vihetsz neki ételt, teát, bármit. Próbálj rájönni, mit is akar valójában, nem kell többet tenned... - ő is hátradőlt. - Indulnod kéne, hogy felkészülj az érkezésére. - eldőlt a kanapén. Bólintottam, felálltam, s az ajtó felé indultam. Hirtelen átvillant az agyamon valami.
- Te itt maradsz a szobámban?! - kiáltottam Ginre, aki felemelt kezével integetett.
- Itt nem talál rám senki. - elhallgatott. Kicsit morcosan felkaptam a felsőmet a szék karfájáról majd eltűntem a sötét szobából. Nem haragudtam Ichimarura. Mindig is szeretett bújócskázni. ^^
Énekelve haladtam végig a hosszú kicsit mostanság nyomasztó folyosókon, az újonnan kapott kis zenelejátszó kütyümnek köszönhetően. Ne tudom, mi volt a címe, de jó volt a dallama, közben pedig Zel-en gondolkoztam. Utálta Las Nochest, és HM-is. Sokszor próbáltam megmutatni neki a hely szépségeit, de Aizen-sama parancsolgatása is kezdett már az agásra menni, és csak úgy lelépett egy nap. Sajnáltam, hiszen szerettem vele beszélgetni. Most valószínűleg miután visszatér, egy tömlöcbe kerül egy időre. Ez az előérzetem be is igazolódott. Délutánra már halottam is a jelentést, hogy meghozták az 'árulót' és azonnal be is börtönözték, további utasítás érkeztéig. természetesen kapva kaptam az alkalmon. Így tudtam vele beszélgetni legalább, és nem kellett attól tartanom h ismét faképnél hagy. Összeütöttem neki egy kis onigirit, meg csináltam zöld teát, amolyan jófajta tealevélből, ami szerintem is nagyon finom, pedig szinte mindig gyümiteákat szoktam vedelni. ^^
-Nah, szép tudtam, hogy ma föl sem kellett volna kelnem! - kiáltott fel Zel a cellájába a kemény ágyon feküdve. Az őrök néha beszóltak rá, hogy ne hangoskodjon, ezt onnan tudom, hogy halottam a morgásukat miközben haladtam lefelé a hosszú lépcsőn.
- Elmehettek, majd én ügyelek a rabra. - szóltam oda a vezérőrnek. Az csak morogva tudott beszélni, de szerencsére értetem mindent. - Aizen-sama parancsa... - erre egyből elhallgatott. odaszólt a többieknek, majd elvonultak egy csöndesebb helyre. Zel égő vörös szemét vettem észre először mikor a cellája felé néztem. Szerintem tudni szerette volna, ki és miért küldi el az őröket. Közelebb ballagtam, megálltam a cella ajtaja előtt, majd ,megszólaltam.
- Szépjóreggelt kedves Zel... - kedvesen néztem a meghökkent férfire. - Hoztam neked teát! - felemeltem kis kosaramat. Ez a gesztus egy kis mosolyt csalt a mérges és meglepett arcra, minta a nosztalgia egy hulláma söpört volna végig agyában. - Halljam, mit keresel itt... kedves Zel... - bementem a cellájába, leraktam a kosaramat mellé az ágyára, jómagam pedig leültem az egyetlen ülőalkalmatosságra, ami fellelhető volt az egész nyavalyás lyukban.

A mai nap is úgy indult, mint a többi. Azonban miután felkeltem rossz érzés fog el. Nem tudom mire vélni, így nem foglalkozok vele. Épp a rengeteg papírmunkával küzdök, amikor üzenet érkezik az emberek világából. Kisukének szüksége van a segítségemre.
~ Most az egyszer örülök a hülyeségeinek!~ - örülök magamban, miközben máris póttestben vagyok és a senkaion keresztül az emberek világába érkezem. Előveszek egy szál cigit és meggyújtom. Amint felszáll a füst elgondolkodva nézek fel a komor égre. Csend van, talán túlságosan is.
~ Vihar előtti csend...~ - gondolom, s egyenletes léptekkel elindulok Urahara boltja felé. ~ A francért van olyan érzésem, hogy valami kibaszottul nem jó ma?~
Pár óra elteltével eléggé mocskosan és fáradtan lépek ki az üzletből. A bokornak kinéző zöldike kitalálta, hogy én segítsek neki kitakarítani az üzletet.
- Köszönöm a segítséget, Yuusuke-san! - kiált utánam a megszokott hülye stílusában. Ezek után legszívesebben behorpasztanám az arcát, mint ahogy Hiyori szokta.
- Nincs mit, Kisuke. - válaszolok neki lemondóan. - Viszont, ha egy mód van rá... Legközelebb ne engem riadóztass, ha ilyen gondod van. Amúgy meg...
Kezdenék bele a mondatba, de hirtelen több ezer hollow lélekenergiáját érzékelem.
- Gondolom te is érzed, amit én... - szólok Uraharához, aki egy bólintással jelzi, hogy igen. Nincs szükségem, hogy rá várjak. Egy gyors shunpo és máris a lidércek lelőhelye felé száguldok. Néhány perc múlva a parkhoz érek, ahol koncentrálódik a reiatsu. Idegesen keresem a hollowokat, amikor megpillantom őket a rét felet. Hirtelen egy villám csap le, s lángra lobbant egy fát. Ekkor megpillantom Zelt, aki éppen végez egy arrancarral. Régebb óta ismerem, ezért kicsit se lep meg, hogy az előbbi akció után szépen bekajálja szerencsétlent.
~ Megérdemelte.~ - gondolom, s immár lassabban közelítek feléjük. ~ Kellett neki egy Privaronnal kötözködni!~
Ekkor azonban furcsa dolog történik. Zel vált néhány szót a mellette lévő arrancarral, majd saját kezűleg nyit egy hatalmas Gargantanát. Elhűlten bámulom, ahogy osztagom tagja a lidércek élén bemasírozik az átjáróba. nem néz vissza, valószínűleg a hadseregnyi lidérc elnyomja a lélekenergiámat, így nem is veszi észre, hogy itt vagyok. Újra használom a villámtáncot, hogy beérjem őket. Azonban, már az elején tudom, hogy nem érek oda időben. Teljes erőmet beleadva próbálok minél közelebb érni, de a kapu pont az orrom előtt záródik össze.
~ A fenébe! Mi történhetett?~ - kérdezem magamtól, miközben idegesen járkálok körbe-körbe. Ekkor keserű ötlet fogalmazódik meg bennem. ~Elárult volna minket?~
Lesújtva állok, s ráadásul még az eső is rákezd. Hiába vagyok vezető pozícióban, nem tudom mit kéne tennem. Idegességemben megütöm az egyik közeli fát, ami gyökerestől fordul ki a földből.
~Akárhogy is... Mindenképpen vissza kell hozni. Vagy így, vagy úgy...~ - döntöm el magamban, s máris nyitom a senkai kaput, hogy összeszedjek pár embert és magam induljak a megmentésére. ~Már ha nem önszántából döntött így...~
Átlépve a dimenziókapun újra Soul Societyben találom magam. Nincs időm várni, így rögtön a 13. osztag felé veszem az irányt. Szinte betörve irodám ajtaját érkezek meg a helyiségbe. A nagy robajra egy tiszt néz be az ajtó helyén.
- Jó napot, Yuusuke-sama! - szólítja meg idegbeteg valómat. - Zel-san kereste pár órája. Feldúltnak tűnt és összedöntött egy épületet.
- Most ne törödjön azzal a házzal vagy mivel! - kiáltok rá ingerülten, majd amikor meglátom szemében a félelmet, kissé visszafogom magam. - Menjen szedjen össze minél több embert és jelentse a kapitánynak, hogy Zel Syneza Kaabelt elvitték Hueco Mundoba. Mondja el azt is, hogy én vezetem az akciót. Egy régi barát segítségével fogunk eljutni oda. Ne nézzen ilyen értetlenül, Hanae taicho tudni fogja, hogy mire gondolok.
Miután elrohan én egyedül maradok gondolataimmal. Nem kérdéses, hogy Kisukére lesz szükség ahhoz, hogy átkeljünk a hollowok világába. Nem telik bele néhány percbe, máris az osztag legjobbjai várakoznak a szobám előtt. Szorít minket az idő. Zanpakutuomat belevágva az üres légtérbe, újra megnyitom a senkait. Uraharának így is időbe fog telni, hogy megnyissa az átjárót...

-Kjááááááááááá! - Sikoltottam jókedvűen egy nyújtózás kíséretében, mikor a rizspapíron beszűrődő nap sugarai kicsalták az álmot a szememből. Jól aludtam, egyenesen nagyszerűen! Álmomban Ukitake-sannal szedtem fánkvirágot (igen, álmaimban a fánk szép illatos virágként nő ki a földből), majd Hanae kapitánynak sütöttem denevér alakú mézeskalácsot, végül Yuu-channak segítettem karamellás cukorkát csinálni, amit aztán elvittünk Rukongaiba és szétosztottuk a porban játszó kisgyerekek közt. Tehát kissé kipirulva, egy szégyenlős mosollyal az arcomon ébredtem, de egy kellemes reggeli tea után már józanabbul pislogtam a világra.
Miután rendbe szedtem magam, vidáman szökdécselve megindultam az irodám felé. Yuu-chan irodája pont útba esik, ezért reggelenként mindig megállok fülelni az ajtaja előtt. Ilyenkor már rég bele szokott merülni a munkájába, (talán ezért szokott örülni, amikor kicsit kirángatom a papírkupacok közül valami különös indokkal) de most egy árva neszt sem hallottam. Csalódottan lebiggyesztettem a számat, és bementem a saját irodámba, ahol a tegnapi papírkupacok többszöröse várt már az asztalomon. Kicsit elvette a kedvem, de mivel nem akartam a Kapitánynak csalódást okozni, elhatároztam, hogy még ma eltűntetem a kilátásomat akadályozó papírhalmazt. Nagy elánnal vetettem magam a munkába, olyan sebességgel körmöltem, hogy belefájdult a kezem. Egyszer csak valami szörnyű robajra lettem figyelmes, mintha valaki beszakított volna egy falat. Azonnal felpattantam a kupacom mögül és az ajtómhoz rohantam és lélegzetvisszafolytva füleltem, hogy rájöjjek, mi folyik odakint. Mikor meghallottam Yuu-chan kissé ingerült hangját, azonnal feltéptem az ajtót, és futni kezdtem az irodája irányába. Mikor odaértem, egy tiszt hagyta el éppen az irodát olyan elánnal, hogy majdnem hanyadtvágótam. Mikor visszanyertem az eggyensúlyomat megigazítottam az eggyenruhámat, és miután halkan koppantottam egyet az amúgy nyitott ajtón, beléptem az irodába. Yuu-chan gondterhelten járkált fel alá ami kicsit megriasztott, mert nem nagyon láttam még ilyennek.
- Yuu-chan..? - szólítottam meg óvatosan, amikor már a három perces ott tartózkodásom alatt még mindig nem vett észre.
Kissé zavart volt még mindig, de nagyjából elmesélte hogy mi történt. Aggódtam Zelért, de tudtam, hogy nem árult el minket, olyannyira biztos voltam benne, mint abban, hogy Yuu-chan mellettem áll.
Nem sokkal később már egy nagyobb csoport shinigami állt az iroda előtt indulásra készen, úgyhogy Yuu-chan megnyitotta a senkait és belépett. Egy kis habozás után a hajam a fülem mögé tűrtem, és követtem őt az emberek világába.

*Csak a szokásos reggel. Az ébresztőként funkcionáló ordítozás már lassan másfél órája megállás nélkül hallható, de Shun ezúttal is igyekszik a zajokat minél jobban ignorálni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Fejére szorítja a párnát, de semmi haszna, ahogy a többi módszernek se... Így végül ma is kénytelen felkelni. Hamarosan nekifog felöltözni meg nagyjából rendbe szedni magát, végül a lépcsőn lefelé menet igyekszik értelmes képet vágni.
A konyhába érkezve azonnal megrohamozza a kávéfőzőt, és teletölti bögréjét. Szinte egy hajtásra issza meg az egészet, majd egy újabb adagot önt ki. Ezt már lassabban használja fel, és inkább a már ébren lévőket figyeli közben. A száz év alatt már jól megszokott reggeli műsor megy ezúttal is... Majdnem mindenki kiáltozik, mások beszélgetni próbálnának, megint mások újságot (esetleg mangát) olvasnak vagy éppen Shinjit fenyítik papuccsal... Azonban, a megszokottal ellentétben, Shunnak most nincs kedve kivenni a részét az előadásból. Ezt meg is jegyzik páran, majd, miután mindenkit biztosított afelől, hogy tényleg nincs láza, magára kap egy kabátot, és elviharzik szó nélkül, maga után hagyva az elképedt társaságot.
Urahara üzlete felé tart. Valami különös oknál fogva a nem éppen megbízható áruiról híres exkapitány mindig ilyenkor rendeli be munkára... És miért? Hogy ezzel dolgozza le annak a rengeteg ciginek az árát, amit fél áron szerez be innen... Ilyenkor gondolkozik el azon, hogy talán jobban járna azzal, ha teljes áron venné meg az alapvető létszükségletét kielégítő rudacskákat... De végül mégis mindig lebeszéli magát erről, hetente egy nap munka ugyanis kifizetődőbbnek tűnik még a terepszínű boltos módszereivel együtt is.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatokba merülve, nyugodtan bagózva folytatja útját a város másik vége felé, nem törődve semmivel. Lassan meg is érkezik az üzlethez.*
- Á, Wakahisa kisasszony! Örülök, hogy ismét erre jár!
*Hallja a harsány üdvözlést, majd hamarosan a hang tulajdonosát is meglátja legnagyobb legyezőrebegtetése közepette.*
- Örülsz az ingyenmunkának, mi?
*Lép be az üzletbe, majd ledobja kabátját a legközelebbi székre, és várja, hogy ezúttal milyen feladatot sóznak rá. Mindenesetre a sarokban heverő hatalmas dobozhegy nem ígér túl sok jót...*

Már kezdem megszokni a műsort amire minden reggel ébredek...igaz talán nekem is beletelik száz évbe mire tökélyre fejlesztem a teljes alkalmazkodást, de úgy érzem határozottan jobban megy az alvás. Főleg mióta alvóhelyet változtattam. Mikor felébredtem Masaki még aludt, ezért óvatosan kászálódtam ki az ágyból hogy ne ébresszem fel.
-Hány óra lehet? -kapartam el a telefonomat- Te jó ég, ilyen késő van?!-vágódtam be a fürdőbe gyorsan lezuhanyozni.
Megbeszéltük Kisukével hogy ma segít nekem gyakorolni, mert a bolti feladataival ma Shunt dolgoztatja. Ilyenkor bőven van szabadideje, mert csak annyi a dolga hogy néha néha odaáll Shun mellé és utasítgatja, de különben egész nap nem csinál semmit...
Miután felöltözködtem még visszamentem Masakihoz.
-Kisukéhez mentem, majd délután jövök. -hajoltam fölé és pusziltam meg.
A földszinten megejtettem egy gyors reggelit, már amit még találtam a hűtőben....Azért csodával határos módon sikerült előhalásznom egy kis felvágottat, meg salátát. Csináltam egy szendvicset, majd kiviharzottam az utcára.
-Kisukéhez mentem! -kiabáltam vissza az ajtóból szokás szerint, majd elindultam. Annyira még nem voltam késében, ezért útközben kényelmesen megreggeliztem.
Mikor odaértem Shunt már ott találtam. Nem sokkal előttem érhetett ide, mert még csak farkasszemet nézett a számára kikészített dobozheggyel.
-Jó reggelt! -köszöntem be- Szia Shun. -mosolyogtam rá együttérzően.
-Jó reggelt Shiori! -bukkant elő egy újabb adag dobozzal Urahara *Szegény Shun..mintha ez nem lenne épp elég* -bámultam a már így is tekintélyes kupac felé.
-Akkor ráérsz igaz? -kérdeztem. Ő bólintott majd levonultunk a föld alatti terembe.
-Kezdjen csak neki nyugodtan Wakahisa kisasszony... -lengette a dobozok felé a legyezőjét az ajtóból.

Szokásos napi elfoglaltság. Az irodában ücsörögtem. Kényelembe helyeztem magam a székben. Magyarul felpakoltam a lábam az asztalra és ameddig lehetett hátradöntöttem az ülőhelyem. A hangulat további fokozásáról kedvenc zenéim szolgáltak, amiket precíz pontossággal válogattam össze a lejátszóra. Vész esetére még rágcsálni valót is bepakoltam magam mellé. Lustálkodáskor sosincs kedvem még teáért se kimenni.
A békés pillanataim se tartottak sokáig, egy őrült tiszt kopogás nélkül rontott be az irodába. Ijedtemben beborultam az asztal alá és még a chipses tál is fejemen kötött ki. Mérgem jeléül hozzá vágtam a tálat és toporogva ordítottam le, hogy miért keresett fel.
-Heh? A meg ki?-
-A tizenharmadik osztag egy tisztje!-
-Gááh! Ezek sose szoktak egy kicsit pihenni?!-vakarásztam meg a fejemet és akasztottam az oldalamra mindkét zanpakutou-mat. Aztán minden további szó nélkül az ajtóhoz battyogtam. -Nah, mentem! Ha már itt van rakjon rendet és azt a két stósz papírt vigye át a kapitánynak!-
-Magyarul én mondjam meg, hogy küldetésre ment?-sápadt le azonnal ismerve Hisagi heves reakcióját az ilyen hírek hallatán.
-Jahaaaam! Majd meglátogatom a kórházban!-ütögettem vállon, széles vigyor kíséretében. Utána nemes egyszerűséggel rácsuktam az ajtót, nehogy el tudjon menekülni. -Kapitány megúszása, pipa!-osontam ki az osztag területéről.
Egyenesen Yuu felé vettem az irányt, hiszen ő terjesztette a rémhírt. Úgy illik, őt szedjem elő az üggyel kapcsolatban. Sikeresen be is coloztam merre van, és már épp köszönteni akartam, amikor megcsúsztam az egyik cserépen és levágódtam a tetőről. Nem sokon múlt, hogy ne a mellette álló lány nyakába essek. Szegény biztos szívbajt is kapott volna.
-Jaj-jaj-jaaaaj, ez fáááájt!-fogdostam a becsapódástól sérült hátsómat.-miért nem lehet csúszásgátló vackokat elhelyezni a házakon?!-fordultam meg morogva és találtam magam szembe kíváncsi szemekkel.-Áháá! Helloka!-vigyorodtam el gyorsan.-Kicsodát vittek el, meg hova?-

Nem nem nem és nem! Már csak azért sem mondom, hogy szokványos nap volt! Basszátok meg, nem volt szokványos ez a szájbakuffantott nap! *fejbecsapkodják*
Na szóval... *torokköszörülés miközben a csapkodás elkövetőjének betömi a száját egy pár törülközővel*
A pletykák gyorsabban terjednek itt HM ben, mint a futótűz, így nem kellett sok, hogy az én fülembe is jusson, hogy Zel engedély nélkül indult meg az emberek világába.
~Ezt a bolondot... pedig tudhatná hogy mi a rendi...-merengtem el ezen a szánalmas lényen, mikor úgy döntöttem hogy megnézem, melyik tömlöcbe dobták be.
Legnagyobb örömömre, már egy sereg ácsingózott a cellánál.
-Csá bolondok? Hol a kis fogoly?-tolakodtam előre. -Ejje ejje... látom te sosem változol, Zel... látod-látod, ha megszeged azokat a butuska szabályokat, mit tesznek veled... -mondtam fülig érő vigyorral, miközben nekitámaszkodtam a cellának. ~Remélem nem lesz nagy gubanc ebből, mert kajak nincs kedvem semmi ügyintézéshez...

Alig hogy elültem, egy váratlan vendég toppant a tömlöcbe...
-Ejje ejje... látom te sosem változol, Zel... látod-látod, ha megszeged azokat a butuska szabályokat, mit tesznek veled...
- Cande-san?! - néztem kicsit értetlenül az Espada-ra. ~Nem várt meglepetés... - gondoltam, s felálltam. - Mit keresel itt? - próbáltam kitalálni, hogy hogyan tudhatta meg Zel visszatértét. Utána egyből leesett. Hiszen itt még a homoknak is füle van...
- Pletykák.... - nagyos sóhajtottam, s vártam hogy valamelyik fél belekezdje mondandójába, hiszen már teljesen kezdem elveszíteni a fonalat...

A rutinnak számító műsor pontban kilenckor vette kezdetét. Eltéveszthetetlen jelzés, hogy a szellemi fogyatékos játszótér megnyitotta kapuit. Legalábbis én így definiálnám ezt a ku*va hangzavart, hörgést és csörömpölést. Az egész cucc receptje a következő. Képzelj egy halom trógert! Adj nekik fejenként egy-egy ku*va csörgőt és voálá, kész az őrültek háza. Már csak el kell viselned, ahogy dobálják szanaszét a színes szarokat és hozzá összefüggéstelenül karattyolnak.
Nekem két rohadt ellenszerem szokott lenni ellenük. Egy kiugrok az ablakon és hullára fagyok. Kettő, lemászok és szétverem az összes fosos nyomorék kuglifejét! Általában ez szokott a nyerő lenni. Addig is szabadjára ereszthetem a baszott sok agressziót. Na, meg élvezhetem a segélykérő morzés hadtest visításait. A meló után beálló globális csendről nem is beszélve.
Most is ennek megfelelően vágódtam le az ágyamról. Már az ajtókilincset szorongattam kínomban, amikor szívbajt hozta rám a felkiáltó aranyfalat. Há, azt hittem mentem behugyozom a sorozatgyilkost látott vészétől. Szerencsére gyorsan befejezte, így volt időm helyre pofozni az idegrendszerem. Orbitális égés lett volna, ha betársulok a sikító orgiába. Főleg, mert szemmel észrevételezhetően kettőnk közül én hallucináltam erősebben a kaszást.
Pár fújtatás után kivágódtam a szobából és egy mentos segítségül hívása után neki láttam elregélni az összes létező káromkodásomat. Fél órás kitartó szájkoptatás után egy csapásra kiürültem a táram, úgyhogy visszamásztam a szobába és jó erősen bebasztam az ajtót. Visszacsoszogtam az ágyamra és vártam valami eget rengető csodát, hogy bekussoljon az óvoda.
-Kisukéhez mentem, majd délután jövök. -
-Vettem!-mosolyodtam el, mint egy transzba esett kutya és átfordultam a másik oldalamra.
A csendes pihenőm se tartott maratoni távig. Egy szitkozódó vörös fej kezdte el verni a retkes ablakom, kibaszott üvegét. Villámgyorsan pattantam fel és vágtam ki a nyílászárót. Ettől persze a minicsóka a falra kenődőt és szép matrica lett belőle.
-MI A f*sz VAN?!-értelmetlen motyogás. A szemöldököm még intenzívebb tánca. Pokoli aura elszabadulása.
-NYISD KI A FÜLED LANGALÉTA! HÚZD A BELED URAHARA BOLTJÁBA!-
-MINEEEEEEEK?-hajoltam ördög képében az arcába.
-NE TŐLED KÉRDEZD! ÉS TOLD MAGAD HÁTRÉBB A POFÁMBÓL!-
-Oda lihegek ahova csak a ku*va kedvem tartja, főt rák!!-engedtem el laza mozdulattal és hallgattam elégedetten a távolodó hangját, majd a megnyugtató puffanás.-Touch down, gyökér!-basztam be az ablakomat és szedtem magam rendbe. Nem kéne riogatni a nyúzott képemmel a járókelőket...
-¤-¤-¤-¤-¤-¤-¤-¤-¤-¤
-Mi a gecinek kellett ide jönnöm?-rúgtam be a régi kecó ajtaját. Odabent viszont temető hangulat uralkodott. Még egy ku*va tücsök se cirippelt.-Anyáddal szórakozz!-másztam beljebb. Gondoltam, ha odafent nincs, akkor az ország méretű kuckójában alszik téli álmot. Illetve derengett, hogy Shiori valami edzést vagy mi a rákot emlegetett.
A lejárat felé trappolva feltűnt, hogy a hátsó szobából túl nagy fényesség uralkodik. Odabaktattam és stílusosan berontottam a helységbe. Majd nem sikerült megpukkadnom a röhögéstől látva a cseléd melóval babráló jancsiszeg gyűjteményt.
-Mik ki nem derülnek dohány ültetvény! Önkéntesség a világ megváltásáért? Esetleg így vezekled le bűneidet?-
-Végre, Sachi úr! Már kezdtem megijedni el se jön!-
-Cöh...-
-Remek, hogy ennyien vannak itt! Ha már véletlenül így alakult kössük is össze a kellemest a hasznossal! Lenne egy feladatom!-
-Egy nagy faszt!-vágtam orrba azonnal, amint megláttam a sunyi vigyorát.

Tárgy: Las Noches árnyéka-Zel elrablása Hétf. Márc. 23, 2009 4:35 am

Csodásan keltem aznap. Úgy éreztem ez egy tökéletes nap lesz arra, hogy egy kicsit szórakozzam Kitsuneval. El is indultam megkeresni őt. Kutattam minden fele, de sehol sem leltem. Benéztem Kitsune szobájába is, de csak Ichimaru-samat találtam. Mikor benéztem csak egy szokásos mosollyal üdvözölt, mire én is egy kicsit zavartan visszamosolyogtam.
~Vajon ő mit keres itt?~gondoltam magamban, majd folytattam a keresésem Kitsune után. Végül a börtön celláknál akadtam rá. A börtönön belül csücsült és a bátyámnak szervírozta a teát. Hallottam, hogy visszahoztak egy Privaront csak nem gondoltam volna, hogy pont ő lesz az. A cella előtt állt még az igen ,,barátságos'' természetű Cande is, aki valószínűleg gúnyolódott Zelen. Amennyire én ismertem Zelt, nem hittem, hogy egyszerűen megadta volna magát, épp ezért a Zanpakutoimon tartottam a kezem. Mikor oda értem Kitsunera néztem és mosolyogva köszöntem neki, majd a testvéremre néztem, aki a szokásos módon fogat villogtatva vigyorgott rám.
-Ejje ejje...-mondta Cande a bátyámnak.-látom te sosem változol, Zel... látod-látod, ha megszeged azokat a butuska szabályokat, mit tesznek veled...-ezt a mondatot hallva csak vártam Zel mit fog reagálni.

Tárgy: Las Noches árnyéka-Zel elrablása Hétf. Márc. 23, 2009 7:27 am

Amikor lefeküdtem, arra a kicsit sem kényelmes kőágyra, váratlanul meghallottam egy számomra ismerős hangot, amint épp az őröket küldi el. Nagy meglepetésemre Kitsune-chan volt, az a bizonyos ,,Arrancar angyal'', aki elviselhetővé tette számomra Las Nochest. Kellemes látvány volt őt látni a sok féreg közt, akit legszívesebben ott helyben megöltem volna, de abban a pillanatban lehiggadtam, amint megérkezett Kitsune-chan. A régi, megszokott, kedves pillantásával rám nézett, majd megszólalt:
-Szép jó reggelt kedves Zel...Hoztam neked teát!-ettől a mondattól kicsit meghökkentem, mivel tudtam, hogy Kitsune mindig is teát szolgált fel, de azt nem gondoltam volna, hogy még a saját rabjuknak is ad belőle. Ez viszont mosolyra fakasztott, majd folytatta mondanivalóját.-Halljam mit keresel itt...Kedves Zel...-majd belépett a cellámba és odajött hozzám, a kosarát az ágyra helyezte, mellém, ő pedig megpróbált valamiféle ülőhelyet találni, amiből sajna nem volt sok abban a tetves tömlöcben.
-Régen volt már, nem de...-kezdtem bele a mondatomba.-hogy utoljára találkoztunk?...Már nem is emlékszem, hogy mikor jártam itt utoljára.-de nem tudtunk tovább nosztalgiázni, ugyanis maga a Sátán jött, angyali bőrben, vagy ahogy mi ismertük, Cande Jaegerjaques, majd nemsokkal rá később a húgomat is megpillantottam, akit csak egyetlen vigyorral köszöntöttem. Mikor Cande oda ért hozzánk szokásához megfelelően megszólított:
-Ejje ejje...látom te sosem változol, Zel...látod-látod, ha megszeged azokat a butuska szabályokat, mit tesznek veled...-majd egy elég széles mosolyt vett föl és neki dőlt a ketrecemnek.-abban a másodpercben a ketrechez sonidoztam, hogy elkapjam Cande torkát. A lány eléggé meglepettnek tűnt mikor elkezdtem szorongatni.
-Üdv!...Látom te sem változtál...Cande.-majd egy akkorát vigyorogtam a képébe, hogy már szinte fölrepedt az arcom, majd kiöltöttem a szép méteres nagyságú nyelvem és megnyaltam a lány arcát, hogy ezzel is jobban bosszantsam. Ezután elengedtem szorításom alól és visszasétáltam az ágyamhoz ráfeküdtem és továbbra is a nyelvemet használva, fölvettem a teás csészémet, amit Kitsune-chan kikészített, majd át vettem a kezembe és azonnal bele is kortyoltam, mivel igen szerettem Kitsune teáit.
-Finom lett Kitsune-chan.-majd egy nyájas mosollyal tekintettem rá és vártam Cande mikor tér magához, illetve, hogy esetleg a húgom megszólaljon.

Cande érkezése után Hiszame is befutott. Ilyenkor valahogy nem örültem Las Noches hírtovábbítási sebességének. Ezért csak a két újonnan érkezett arrancar felé fordultam, s értetlenül néztem rájuk. Hirtelen Zel felkelt a helyéről ,majd megragadta Cande torkát.
- Üdv!...Látom te sem változtál...Cande. - Eléggé megijedtem, nem szerettem volna ha valakinek baja esik, az eléggé nagy felforduláshoz vezetett volna. utána Zel visszaült a helyére, s nekilátott az addigra már előkészített teához. -Finom lett Kitsune-chan.
Kicsit amolyan anyáskodóan Cande-hoz siettem, de mikor láttam, hogy tényleg csak egy kis eszméletvesztés, és hamarosan újra a régi nagyszájú kis duli-fuli lesz Zelre néztem. Kicsit csúnyán, de nem szemrehányóan vagy dühösen.
- Ezt most miért kellett? Igaz legalább egy időre nyugodtan beszélgethetünk, de akkor is! - felgyűrtem a pulcsim ujját majd ököllel jól fejbe is vágtam, ami eléggé hangosnak tűnt abban az eléggé visszhangos cellában. - MÉG mindig nem tűröm ha előttem csépelitek egymást! - eléggé kihangsúlyoztam az első szót, erősen célozva ezzel Zel pár múltbéli kis balhéira amikor a tea rendszerint a két viaskodó fél nyakában landolt. Pesze akkor kiabáltam mindig velük egy sort, hogy 'Miért kell állandóan piszkálni a többeket?!' meg hasonlók. Igazából arra is allergiás voltam ha valami kárt tettek az épületben. Bárhol romboltak Las Noches területén általában ott megjelentem és kivertem a balhét. Szerettem a rendet és a békét magam körül...
Kis idő elteltével Hiszeméra néztem. - Sajnálom, hogy nem szóltam neked. nem szerettem volna ha kituddik és a kelleténél többen idecsődölnek, de lehet hogy már késő... - igyanakodva az lépcső felé sandítottam. Ismét Zelre emeltem zöld szemeimet, amik szinte világítottak akkor már. - Mindenek előtt.. Halljuk, miért jöttél vissza? Biztosan van valami nyomós oka, hogy minden ellenállás nélkül önszántadból jöttél ide... - visszaültem a helyemre. A cellaajtó méh mindig nyitva volt. Hiszame beállt az ajtóba, majd ő is kérdőn nézett a srácra, aki a kezére kilöttyent forró tea miatt nyöszörög és meglehetősen hosszú nyelvével nyalogatja piros foltot.

A csapat élén indulok el, amely közben kiegészül Hanaval és Chiyo-channal. Ilyen gyorsan, még életemben nem tettem meg a két világ között lévő utat. Eközben felvázolom a 3. osztag hadnagyának, hogy mi is történt. Zelt elvitték, s nem hiszem, legalábbis remélem, hogy saját akarata ellenére tettek így. Néhány perc múlva kinyílik a senkai, s én szinte áttörve lépek ki rajta.
- Kövessetek! - szólok hátra, majd egy shunpoval eltűnök és az egyik közelebbi épület tetején jelenek meg újra. Körülnézve látom, hogy pár utcával elszámoltam magam. Nem nagy táv, de így is időbe fog telni. Felsóhajtva alkalmazom újra a villámtáncot, hogy minél hamarabb Urahara boltjánál lehessek. Útközben hátra-hátra nézek, hátha lemaradtak volna a többiek. Néhány perc múlva máris a boltnál vagyok.
- Kisuke! - ordítok már a telek határáról. A kedvesség mintapéldáját követve, egy rúgással nyitom ki az ajtót. Rohannék befele, de egy rakat láda az utamba áll. Kissé higgadtabban szlalomozok a dobozok között, miközben a boltos nevét kiáltozom. A hátsó helyiségek felé indulva véletlenül neki rohanok Masakinak. Ugyan nem vagyok egy nagy darab, de azért elégé megtaszítom szerencsétlent. Azonban, mielőtt még a padlón kötne ki, elkapom a csuklóját és visszahúzom.
- Szevasz, Mas! - köszönök oda, közben a válla fölött átpillantva kémlelek tovább. - Hol van az a zöld kalapos bohóc?
- Engem emleget Yuusuke-kun? - érkezik meg az említett a hülye modorával együtt. - Miben segíthetek?
- Átjáró kéne. Hueco Mundoba. Most. - mondom el neki címszavakban, majd magam előtt lökdösve elindítom a bolt alatt található nagy barlang felé. - Szólj az óriásnak is és lehetőleg siessetek.
- Na, de mégis miért? - értetlenkedik az ex-kapitány és megpróbál megállni, amit én nem díjazok.
- A 13. osztag egy tisztjét elvitték. Privaron Espada... Áhh inkább hagyjuk. - intek lesajnálóan és elkezdem egyszerűbben elmondani. - Elrabolták és nem voltam elég gyors, hogy megakadályozzam. Most visszahozom. Egy csapat shinigami várakozik fent.
Urahara miután felfogja a dolgokat, máris munkához lát. Elmondja, hogy a kapu megnyitása kb. egy órát vesz igénybe. Amint meghallom szépen behorpasztom az egyik falat. Eközben észreveszem, hogy Masakin kívül Shun és Shiori is itt vannak. Elgondolkodva nézem hármasukat egy pillanatig, majd megszólítom őket:
- Figyeljetek... - kezdek bele. - Nem akarlak semmire kényszeríteni benneteket, de örülnék, hogyha lenne valaki, aki védi a hátamat. Ha hárman vagytok annál jobb. Nos, benne vagytok?
Teszem fel a kérdést, s egy ideig magukra hagyom őket, hogy gondolkozhassanak az ajánlatomon. Fent egyeztettek az osztag tagjaival, valamint Hanaval. Egy örökké valóságnak tűnik, amíg sikerül megnyitni az átjárót. Ezután mindannyian levonulunk a kapuhoz.
- Aki akar, az most még visszafordulhat... - mondom, majd elsőként vettem bele magam a sötétségbe.

Az átjáróban haladva majd kiköptem a tüdőmet, hogy tartani tudjam a lépést az élen haladókkal. Legelöl Yuu-chan éppen a harmadik osztag hadnagyának, Akamoto-sempainak számolt be Zel elrablásáról, és mivel még én sem hallottam az egész történetet, igyekeztem elcsípni egy-egy egy információfoszlányt.
Miután megérkeztünk az emberek világába, egyből Urahara-san boltja felé vettük az irányt, mivel az ő segítségére volt szükségünk, hogy átmehessünk Hueco Mundoba. Mikor odaértünk, Yuu-chan beviharzott az üzletbe, és intett, hogy kint várjuk meg. Egy-két percig némán álldogáltam kint a többiek közt, de mikor fura hangokat hallottam kiszűrődni, óvatosan benyitottam a helységbe. Urahara-san épp akkor indult le az alagsorba, Yuu.chan pedig három, különös lélekenrgiájú idegennel diskurált, mintha ezer éve ismerné őket. *Mi folyik itt? Kik ezek, és mi dolga velük Yuu-channak?* - morfondíroztam, amíg az egyik nő észre nem vett.
- Ne álj ott úgy olyan szerencsétlenül, inkább segíts dobozokat pakolni.. - Mondta miközben a karomnál fogva odavezetett egy nagy halom, Urahara-san kacataival teletömött papírdobozhoz. Engedelmesen nekiláttam a munkához, anélkül, hogy egy szót is váltottam volna az idegennel. Eközben Yuu-chan ki-be járkált az üzlethelységből, néha az udvarról hallottam a hangját, néha az alagsorból. Kicsit rosszul éreztem magam, hogy ahelyett, hogy folyamatosan Zelért aggódnék, néha bekúszik egy gondolat a fejembe Yuu-chanról és a fura barátairól, és nem hagy nyugodni. Ekkor jutott eszembe, hogy egy ideje már feltűnt, hogy mintha megváltozott volna kissé Yuu-chan lélekenergiája, de nem foglalkoztam különösebben a dologgal, betudtam a sok edzésnek. *Lehet, hogy valami többről van szó..? És különben is, miért nem mesélt még soha ezekről a különös alakokról?* - agyaltam bőszen egészen addig, amíg Yuu-chan nem hívta össze az egész bandát. Közösen elindultunk a kapuhoz, de mivel én a csoport vége fele battyogtam, mire leértem, Yuu-chan már eltűnt a fekete lyukban. Egy ideig vártam, hogy páran bemehessenek előttem, de mikor észre vettem, hogy az idegenek is sorba állnak a kapunál, gyorsan egyikőjük mögé álltam. Mikor sorra kerültem, sóhajtottam egy nagyot, és én is beléptem a végeláthatatlan sötétségbe.

- 'Reggelt, Shiori...
*Szemez továbbra is a dobozhegyekkel, de egyelőre nem mozdul. Még akkor sem, amikor Urahara szól, hogy kezdheti... Így kap is fejére egy nagyot a legyezővel.*
- Hé! Inkább örülj, hogy van, akivel elvégeztetheted ezt a rabszolgamunkát...
*Morogja orra alatt - nem szeretne ilyen rövid időn belül még egy fejbevágást kapni -, majd nagyot sóhajtva közelebb lép a dobozokhoz és onnan folytatja a szemlélődést. Pár perc után végül nekilát a munkának és felemel egy kisebb pakkot. Illetve csak emelne - a csomag ugyanis sokkal nehezebb, mint amilyennek elsőre tűnt...*
- Mi a fenét tartanak vajon ebben?
*Teszi fel a költői kérdést, mialatt lecipeli az első dobozt a helyére. Néhány pillanatra az is megfordul fejében, hogy a komplett boltot el akarják költöztetni innen, azért van ennyi lom mindenfelé... Mindenesetre derekasan pakolászik, hátha a bokorutánzat üzlettulajdonos még egy kis árengedményt ad majd, Shun munkáját figyelembe véve...*
- Te csak ne szólj semmit! Emlékszem még a múltkori csinos kis köténykédre...
*Vág vissza, dühösen az érkező felé hajítva egy dobozt, amikor Masaki befut és azonnal megjegyzést is tesz rá.*
- Vigyázz már, az istenit! Ott már elpakoltam...
*Kiált a bejárat felé a következő pillanatban, amikor látja, hogy valaki majdnem nekiront a már elrendezett ládáknak. Aztán hamarosan azt is észreveszi, hogy az illető nem más, mint Yuu...*
- Szia... Te meg mit keresel itt?
*Kérdezi meg végül, a dobozhegynek támaszkodva. Ami, mivel nem volt valami stabil állapotban, a váratlan súlytól nagy zajjal szétesik, kis híján maga alá temetve Shunt...*
- Neee... Most kezdhetem elölről...
*Szontyolodik el azonnal. Pedig már reménykedett abban, hogy nemsokára kész lesz... Azonban hamarosan feltűnik a felmentősereg egy lány képében, aki Yuu-val érkezett... Rögtön oda is szól neki, hogy segítsen pakolászni.*
- Kösz, hogy segítesz... Amúgy Wakahisa Shun vagyok.
*Mondja kis idő után, miközben fél füllel Yuu magyarázatát hallgatja.*
- Még szép, hogy megyek! Ennél a melónál csak jobb lehet...
*Teszi le a kezében lévő csomagot a helyére, és megigazítja hátán lévő zanpakutóját. Ezek után ő is elindul a többiekkel együtt a lenti kapuhoz, majd, amikor rá kerül a sor, belép a sötét átjáróba...*

Mikor leértünk a föld alatti terembe neki is kezdtünk az edzésnek. Egy villámlépéssel máris mögém került és mivel nem tudtam idejében kitérni, jól fejbe is vágott a legyezőjével.
-Áu! -kiáltottam a fejemhez kapva, majd odébbugrottam
-Ajaj Shiori, látom nagyon kijöttél a gyakorlatból. -csapta össze a legyezőt.
-Viszont te még mindig olyan kiszámíthatatlan vagy mint régen. -dörzsöltem meg a fejem.
-Akárcsak egy ismeretlen ellenfél...ne feledd mindig légy éber. -vette elő a kioktató hangnemet.
Legszívesebben nekiálltam volna toporzékolni, de tudtam hogy igaza van. Ezután már elkezdtem rendesen koncentrálni, így folytattuk az edzést. Rá kellett jönnöm hogy tényleg megártott az a száz év kihagyás...nagyon meglátszott a mozgásomon, hogy messze van attól amilyen régen volt, és ezt Kisuke is észrevette.
Néha-néha eltűnt kicsit, hogy bosszantsa a fent szenvedő Shunt, addig mindig pihentem egy kicsit. Majd mikor már jóval több ideje volt fent, úgy gondoltam felnézek én is egy kicsit.
Meglepődve tapasztaltam hogy egész kis kompánia verődött össze.
-Sziasztok! -üdvözöltem mosolyogva Hanát, Yuu-t és a vele érkező shinigami lányt, akit Shun már be is fogott a munkába.
-Szia én Shiori vagyok. -üdvözöltem, majd Chiyoko is bemutatkozott. Ám akkor lepődtem meg mikor megláttam még valakit.
-Szia Masaki! Hát te hogy kerülsz ide? -kérdeztem mikor észrevettem az egyik sarokba félrevonulva.
-Nemsokára elkészül az átjáró, addig kérem fáradjanak le az alagsorba. -terelgette lefelé a népet a felbukkanó Urahara.
-Mi van itt? -kérdeztem kicsit összezavarodva.
Majd miután mindennel képben voltam én is a többiek után siettem a kapuba.

Az egész küldetésről szónokló Yuu-chan elég feszült volt és mit ne mondjak elég erőltetett tempóban zavart minket át az emberek világába. Útközben azért tőmondatokban elregélte mi is a nagy harci helyzet, bár arról még mindig nem világosodtam fel ki is az a Zel. "Fényképet kéne mellékelgetni minden osztagtagról..."Dünnyögtem magam miközben majd nem orra buktam az átjáróból kiérve.
Természetesen a csoport meg se várt, így loholhattam utánuk. Ilyenkor azért jól szokott jönni az erőfölényből adódó gyorsaság. Legalább nem kellett vért izzadnom, hogy beérjem őket. Na meg az élet filozófiám szerint a futás egészségtelen, szóval nem kapkodtam el a belépőmet.
Valami miatt nem tudott meglepni, hogy Urahara lepukkant boltjában bukkantam a bandára. Az sokkal inkább váratlan fordulatként szolgált, hogy kapásból három vaizard is ott lopta a napot.A látványtól legszívesebben hahotában törtem volna ki. Szegény Kisuke olyan bamba képet vágott, mintha egy perce rúgták volna ki az ágyból. Shun idegbajos arcáról nem is beszélve. Vadmacskaként védte a sorba pakolt dobozokat. Komoly erőfeszítés kellett az önuralmam megtartásához, de kisebb hatásszünet után én is odaköszöntem mindenkinek.
-Aloha, Hawaii vendégei!-vágtam egész véletlenül kupán az előttem szobrozó kalapos fazont.
-Igazán üdvözölhetett volna finomabban is, kisasszony!-
-Nyáááh! Mindig is ki akartam próbálni milyen a nagy Urahara apót fejen paskolni!-
-Igazán örülök...-előkapja a legyezőjét és megkocogtatja vele a buksimat.-Másra kéne koncentrá...-faképnél hagyom, mert a falat bontogató Yuusuke-hez araszolok.
-Csigavér, Yuu-chaaan!-rángatom kicsit hátrébb, mielőtt tovább folytatná a ház felújítási munkálatait.-Azzal, hogy elveszíted a fejed nem segítesz Zel-nek! Különben is,ha már most eltöröd a karod akkor hogy fogsz férfiasan helyt állni a barátság oltárán?! Háhá...bocsi! Biztos nem lesz baja. Időben kihozzuk cserkész becsszó!!-ragadtam karon és húztam be magam után a megszokott hátsó szobába.
A várakozási idő letelte után kaptunk némi tájékoztatót, aztán huss, Yuu már eltűnt az alvégen. "Nyughatatlan Jordan..." Rángatózott a szemöldököm egy pillanatra, de egy gyors sóhajjal iparkodtam lenyugtatni magam. Hátrasandítottam a triumvirátusra, akik úgy festett elkísérnek minket.
-Ucsónak maradnak a tápok!-vigyorodtam el egy nyelvnyújtás kíséretében és beugrottam az átjáróba megelőzve a piercinges és idegbeteg hajtóvadászatát ellenem. Legalábbis reméltem, hogy egyik se szándékozik véget vetni a csodálatos shinigami létemnek...

Az érkezésemet nagy meglepődéssel fogadták az ott lévők. Fel sem tudom fogni ép ésszel, hogy miért nem örültek nekem... Pedig engem mindenki annyira imád és szeret... *rászakadt a mennyezet*
- Cande-san?! Mit keresel itt?- nézett felém tágra nyitott szemekkel a Füli-Müli, amire én csak egy lesajnáló nézéssel válaszoltam
- Pletykák.... –sóhajtott akkorát, hogy a sérómat is helyre rakta szempillantásokon belül.
A gigász rózsaszín hajú cafka közben meg csak katanáját meresztgette, ami nagyon nem volt az ínyemre. Mire befejeztem, nyájas mondókámat, nem várt pillanatban hüllő barátom sonido-val a ketrec előtt termett és megragadta a nyakamat. Kurvára meglepődtem, még levegőt sem vettem pillanatokig. Mikor nagyjából felfogtam, hogy mizu van, ocsmány nyelvével nyalogatni kezdte gyönyörű arcomat... Egy röpke másodperc és én a padlón trónoltam. Ahogy magamhoz tértem, még egy ideig a sokk hatása alatt voltam. ~Undorító csúszó mászó... Még egyszer próbáljon ilyet, kitépem a nyelvét... fúúúúj!! –törölgettem az arcomat és feltápászkodtam a földről.
Először még úgy voltam vele, hogy odalépek elé és kifeszegetem a rács mögül, de mikor azt láttam magam előtt, hogy az ágyon heverészve iszogatja Füles teáját, rák vörösen kezdett el izzani a búrám. Ökölbe szorított kézzel morogtam az orrom alatt. Szinte elmondtam minden mennyei áldást, talán még újakat is találtam felfedezni közben.
- Ezt most miért kellett? Igaz legalább egy időre nyugodtan beszélgethetünk, de akkor is! MÉG mindig nem tűröm, ha előttem csépelitek egymást!- vágta olyan szinten kupán kígyókát, hogy beleremegett a föld is. Én meg csak kárörvendően mondogattam magamban hogy „aggyá’ neki!”. Miközben rendesen összeszidta, végre a lényegre tért.
- Mindenek előtt.. Halljuk, miért jöttél vissza? Biztosan van valami nyomós oka, hogy minden ellenállás nélkül önszántadból jöttél ide...
-Nah végre helyesen nyikorogsz, Füles! Engem is roppant mód érdekelne, hogy mi a szitu... –vágódtam vissza a cellához, abban reménykedve, hogy kígyóka nem lép megint akcióba.

A kicsi csíra fitos nózi, úgy hisztériázott attól a kis pöcköléstől, hogy letagadhatott volna kapásból pár száz évet. Simán beadhattam volna a dedó megőrzőbe is. Már csak a földön vergődés és eszeveszett ordibálás hiányzott.
-Na kuss legyen vagy törni fogom és akkor jogosan fogsz szirénázni!- vakarásztam a füleimet szokásomhoz híven oltárira unott fejjel. Az arcom varázsütésre ment át pszichopata mészárosba, amikor egy idióta asszitte az autópályán száguldozik. Természetesen a halálra ítélt baszott figyelni az előttem kiaggatott tetves stop táblára, szal szó szerint elcsapott a lendületével.
-Basszon meg a ku*va isten, te degenerált faszkalap! Mégis mi a g*ci anyád van?! Benyomtál egy kis speed-et?!-
-Sachi úr!-vágott kupán azzal a retkes kézifegyverrel. Az összes legyezőt máglyán égetném el szívem szerint. Esküszöm még kárörvendő táncot is lejtenék, hogy elvesztek azok a szarok. -Előbb talán hallgassuk meg a sietség okát!-érezte magát 'hej-de-faszákosan-okos-vagyok' állapotban a folyton drog hatása alatt kalapáló fűfüggő.
Na, ami ezek után jött abból egy tetves szót nem fogtam fel. Kivéve, hogy a csóka kifulladásig hadovált túlpörgetett tempóban. Lelki szemeimmel már láttam is, ahogy elkezd füstölögni a búrája. Aztán rázendített valami vakerre, hogy nekünk nem muszáj mennünk.
-Mi az anyád van?-pislogtam vegetáló fogyatékos látszatát keltve. Szerencsére az egy órás kényszerszünetben felvilágosítottak a nagy harci helyzetről. Az elrabolt manus nem hozott lázba, felőlem megdögölhet egy fűszálban eltaknyolva. Viszont a homokozó kiirtása felébresztette bennem a gyilkos hajlamokat. Elég volt megejteni a hely nevét máris elmebeteg vigyor kúszott a pofalemezemre. Úgyhogy a tetves várakozási idő lejárta után szépen lecsorogtam a díszes társaság után az átjáróhoz.
-Cöh...-rángatózott a szemöldököm észre véve a lopakodó üzemmódban maradt csincsillát. Épp be akartam neki szólni valami frenetikus szavakkal megspékelt mondatot, amikor a ribanc shinigami beszólt.- KAPD BE A FARKAMAT, TE AGYHALOTT LIBA!-mutattam be a középső ujjam az átjáróba belépő genyának.
-Önnek is indulnia kéne felesleges fecsegés helyett!-
-KUSS! Nem osztottam neked lapot!-vágtam fejbe újfent az idegesítő elemet és másztam be én is a ritka setét átjáróba. Már ez is tükrözte a helybéli lakosok ész mennyiségét, amit kitartóan evett a penész mínuszban.

Tárgy: Las Noches árnyéka-Zel elrablása Vas. Márc. 29, 2009 8:31 am

Az aggodalmaskodó Kitsune-chan azonnal Candehoz sietett, hogy megvizsgálja nem-e lett valami baja.
-Ezt most miért kellett? Igaz legalább egy időre nyugodtan beszélgethetünk, de akkor is!
~Ugyan már...annyira nem lehettem kemény.-majd a kezemet magam elé emeltem és kérdő jelre vontam az előző mondatomat. Ekkor Kitsune visszajött mellém és egy akkorát ráütött ököllel a fejemre, hogy lerepültem az ágyról és jól bevertem a fejemet, kicsit be is repedt a padló.
-Au...-mondtam mikor a padlóból kiszedtem a fejetem, de ezt a legnagyobb nyugalommal, ugyanis a beton a róka lány ökléhez képest egy toll párna volt.
-MÉG mindig nem tűröm ha előttem csépelitek egymást!-üvöltötte le a lány a fejemet, amiért bántottam Candet.
-Ugyan már csak játszunk...ne nyafogj egy ilyen jelentéktelen dolog miatt. Különben sem volt ez durva.-közben visszafeküdtem az ágyra, majd újra Candera néztem.
~Hmm...talán ezt tényleg nem kellett volna.~merengtem el miközben a kicsit eszméletét vesztett lányt bámultam még mindig. Majd úgy döntöttem megteszem azt, amit eddig még soha.
-Sajnálom...Cande.-ekkor kicsit elvörösödtem, mivel ez tőlem egy lehetetlen dolog volt.~Áhh mire is gondoltam...Nekem még senki nem bocsátottam meg, ha bántottam.-gondoltam magamban miközben erőteljesen ütöttem a homlokomat.~Hogy lehetek ekkora szerencsétlen barom?!-üvöltöttem továbra is magammal. Majd a kiborult teára pillantottam.~Ehh...ez is kárba ment...na nem baj.-vállat vontam és ismét kiöltöttem a nyelvem, de most csak a teafoltot nyaltam föl a padlóról, hát mit ne mondjak nem vagyok válogatós. Eközben éreztem, amint Cande újra talpra áll és megint a ketrecemhez támaszkodik és, hogy Kitsune-chan engem bámul.
-Mindenek előtt.. Halljuk, miért jöttél vissza? Biztosan van valami nyomós oka, hogy minden ellenállás nélkül önszántadból jöttél ide...-mondta Kitsune miközben visszaült helyére, majd láttam, amint a húgom is beáll a ketrec ajtajába és figyelmesen követi az eseményeket.
-Nah végre helyesen nyikorogsz, Füles! Engem is roppant mód érdekelne, hogy mi a szitu...-szólalt meg Cande is.
Ránéztem mind a három lányra, majd sóhajtottam egyet.
-Kezdjem a legelején, vagy csak a lényeget akarjátok hallani?-tettem fel a kérdést a jelenlévőknek.
-Kezd az elején szerintem.-válaszolta a húgom.
-Ahogy óhajtod...-majd elkezdtem regélni nekik, a mai napomról. Mindhárman követték, hogy mit regélek, bár éreztem, hogy Cande mindjárt kitekeri a nyakam, a mellébeszélésem miatt.-...röviden összefoglalva. Azért jöttem vissza, erre az igencsak visszataszító helyre, hogy végre megtegyem, amit már akkor meg kellett volna tennem, mikor először idejutottam...Meg akarom ölni Aizent!-erre az utolsó mondatomra mindenki meghökkenve kapta fel a fejét. Számítottam arra, hogy valószínűleg azt mondják, hogy ,,Zel beszélsz itt baromságokat", meg hogy az lehetetlen, de úgy éreztem, nem menekülhetek tovább. És volt mellettem egy másik érv is, ami miatt talán még sikeresen is letudnám verni Las Noches urát...Még maga Aizen sem tudta mekkora erővel rendelkezem valójában. Sőt a Ressurreccionomat sem látta még senki sem, és talán ez egy kis előny lehet számomra.
Míg vártam, hogy valamelyik lány szóhoz jusson, én törökülésbe helyeztem magam és vártam mit reagálnak az előző mondatomra. Tudtam, hogy eléggé öntelten és túlságosan is magabiztosan hangzott, de nem érdekelt. Ha meg sem próbálom, akkor biztos, hogy elbukom. Majd elmerengtem azon, hogy vajon a többiek a Soul Societyben vajon tudják-e mi történhetett velem.

- Kezdjem a legelején, vagy csak a lényeget akarjátok hallani? - kérdezte Zel, majd Hisza kicsit egyhangúan válaszolt neki.
- Kezd az elején szerintem.
- Ahogy óhajtod... - majd hosszas magyarázás után, amit én személy szerint kicsit zavarosnak tartottam, sikerült összefoglalnia a lényeget. - Azért jöttem vissza, erre az igencsak visszataszító helyre, hogy végre megtegyem, amit már akkor meg kellett volna tennem, mikor először idejutottam...Meg akarom ölni Aizent!
Hát ezzel meglepett minket... Ahogy a lányokra tekintettem, mindegyikőjüknek kicsit elkerekedett a szeme. Igazából valami normálisabb, reálisabb dologra számítottam, de utána jobban belegondoltam, hogy mégis ki szájából hangzott el ez a pár kicsit súlyos mondat. Az kezemet ökölbe szorítottam, majd csak kibukott
- Eszednél vagy?! Vágóhídra akarsz menni vagy mi? - kicsit éreztem, hogy túlreagálom, de nem bírtam leállni. - Aizennel még te sem szállhatsz szembe! - de aztán hirtelen bevillant egy másik gondolat. Így könnyebben le tudtam nyugodni, felálltam, de kezem még mindig ökölben volt.. - Nagyon remélem, hogy majd elállsz ettől a szándékodtól... Ha más nem is, ez talán majd jobb belátásra térít! - lendítettem a kezem, mintha fejbe akarnám vágni a volt espadat, de arca előtt megállítottam haragod öklömet. Helyette a falba ütöttem, ami igen szépen berepedt.
- Sajnálom, Zel... - suttogtam. Fejem közel volt hozzá, így simán halhatta amit mondok. Igaz a két másik lány is meghallotta, ha a hely akusztikáját nézzük... Folytattam. - De nem engedhetem, hogy megöld Aizent... - felegyenesedtem, öklömet, kihúztam a kicsit omladozó falból. - Túlsokan vagyunk.. előbb halnál meg minthogy eljuss a tanácsteremig, és én NEM szeretném ha egy régi barátom itt veszne oda! Világos voltam?! - a szokásos kedves mosollyal néztem le rá. Eszembe jutott Baal, Zel meglepett, de mosolygós fejéről. Ő is mindig ilyen fejet vág, ha befenyítem, mert megdézsmál valamit. ^^ Visszaléptem a helyemre, de már nem ültem le.

Amint belépek abba a szar átjáróba rögtön zuhanni kezdek. Nem vagyok épp az a félős típus, de hirtelen nem tudom, hogy mit kéne tennem. Azután hirtelen eszembe villan, amit még Kisuke mondott indulás előtt:
~„Ha már bent vagytok, magatoknak kell kikövezni az utat. Hogy ez mit jelent? Egyszerű... Az átjáróban keringő szellemi részecskéket felhasználva tehetitek ezt meg. Azonban vigyázatok, ha nem koncentráltok eléggé, lezuhantok, s örökre elnyel a sötétség."~
Amint végiggondoltam, rögtön koncentrálni kezdek, s máris megjelenek előttem az út első „építőkövei". Gyorsítok a tempón, és a csapat élén haladok. Nem sokára a 13. osztag shinigamijai is feltűnnek mellettem. Hirtelen az egyik megbotlik, s zuhanni kezd. Amilyen gyorsan csak tudok utána kapok, s egyenruhája nyakánál fogva visszarántom.
- Figyeljen jobban oda, ha túl akarja élni ezt a kis kalandot! - dörrenek rá a tisztre, aki még mindig rémülten pislog az előbbi esett után. Nem kellene embereket veszíteni, hisz' kitudja, hogy mivel kerülünk szembe a túloldalon. Bár, azért négy Vaizard elrettentő erőt képvisel, de mi se vagyunk legyőzhetetlenek. S azt sem hiszem, hogy Zelt valami mezei tömlöcben őriznék. Kemény lesz míg odaérünk, az már biztos.
Már percek óta fáradhatatlanul rohanunk az átjáróban, amelyben rajtunk kívül a csak a sötétség van. Hirtelen, mintha kitéptek volna egy darabot a falból, úgy jelenik meg előttünk a kijárat. Elsőként ugrok ki, s közben visszapillantva várom, hogy mindenki átérjen. Eközben van időm rá, hogy körbenézzek. Egy folyosó terül el a szemem előtt, ahol félhomály uralkodik. A falak dísztelenek, egyszerű fehér színben pompáznak.
~Dicséretre méltó a tervező fantáziadússága...~ - gondolom magamban elmosolyodva. Benyúlok a zsebembe és előkotorok egy szál cigit. A nagy idegességben el is felejtettem, hogy kínoz a nikotin hiány.
~Talán annak a jele, hogy elindultam a leszokás felé...~ - teszem hozzá, majd ezüst öngyújtómat megvillantva meggyújtom a cigarettát. Amikor meglátom Hanát, kicsit távolabb állok. Nem akarom, hogy lenyúlja ezt a cigimet is, mint a múltkor. Akik nem bírják a füstöt, ne jöjjenek a közelembe. Ennyi... Miközben ezen gondolkozok, lassan mindenki sikeresen átér. Ahhoz képest, hogy mi nagy vehemenciával szedtem össze a bandát, az igazat megvallva lövésem sincs, hogy merre kéne menni. Nah, ez pech... Ennek örömére neki dőlök a falnak, s valami kattanást hallok. Előre rosszat sejtve pillantok magam mögé. Szinte gondolhatnám, hogy valami köcsög csapdát sikerült aktiválnom. Nem is én lennék, ha ez nem így történt volna. Jobb, majd bal oldalon is lőrésszerű lyukak jelennek meg a falon.
~Ajaj!~ - gondolom megmozgatva összes agysejtemet. S, amint látszik is a sok bagó, meg a piálás megtette a hatását. Biztos vagyok benne, hogy nem csikkek fognak kirepülni azokból a lyukakból.
- Gáz van! - kiáltom el magam, de rögtön ki kell térnem a felém repülő nyílhegyek elől. Egyik helyről a másikra shunpozok, így próbálva védekezni a pengeéles lövedékek ellen. Ha jól következtetek nem ez volt az egyetlen rejtett csapda, s valószínűleg a nagy meneküléssel csak többet fogunk beindítani. Nem is olyan meglepően (mivel én álltam legelöl), nekem sikerül először kijutnom a folyosóról. Egy kör alakú terembe zuhanok, jó szokásomhoz híven. Miután egy két méter sugarú mélyedést helyezek el a padlózatban, felkelve leporolom magam. Közben szitkozódva keresem a cigimet, ami út közben kiesett a pofámból. Nah, k*rva jó... Ezután visszafordulok, s remélem a többieknek is sikerül kijutniuk. Lelkiekben felkészülök arra, amit a többiektől fogok kapni, amiért beindítottam azt a szar csapdát...

Hirtelen annyira elmerültem az önmarcangolásban, hogy Urahara-san utolsó mondatai hihetetlen gyorsasággal száguldottak el a fülem mellett. Csak akkor jöttem rá, hogy nem ártott volna figyelni, amikor az átjáróba lépve egyből zuhanni kezdtem. A frász kitört, de egy darabig abban a hiszemben zúgtam tovább a semmibe, hogy tulajdonképpen ez a közlekedés megfelelő formája a két világ között. Ahogy így estem le a semmibe, egyszer csak láttam magam fölött, hogy Yuu-chan valami utat épít ki magának szellemi részecskékből, és a többiek is követik. Végre valahára én is észbe kaptam, és gyorsan kisilabizáltam hogy is kéne megvalósítani a dolgot, és miután ez rendben volt, Yuu-chan-ék után siettem. Nagy nehezen megint beértem őket, de innentől sem volt olyan egyszerű az utunk, mint gondoltam. Először az egyik tiszt akart lezuhanni, akit az a bátor, és ügyes, és szemfüles, és... szóval Yuu-chan még idejében elkapott, majd az én lában alatt repedezett be többször i az út. Rémülettől hajtva nem sokkal Yuu-chan után értem át Hueco Mundoba, aki már úgy ontotta magából a füstöt unott fejjel, mintha már legalább órák óta ránk várna.
Miután fejcsóválva nyugtáztam, hogy Yuu-chan már csak Yuu-chan, érdeklődve pillantgattam végig érkezési helyünkön. Egy hosszú, vékony folyosóban álltunk, ahol csak az ablakon beszűrődő hold fénye szolgáltatott némi világítást. A falak üresek, és mintha soha nem lenne vége a szűk helységnek... Hát a hideg futkorászott a hátamon. Már jéggé fagytam ijedtemben, mikor furcsa kattanást hallottam. Nem szándékoztam foglalkozni vele, mert ugye egy furcsa kattanás az csak egy furcsa kattanás, mindenhol előfordulnak ilyen különös, beazonosíthatatlan zajok. Unottan bambultam ki a fejemből, amikor egyszer csak egy nyílvessző csapódott előttem irdatlan sebességgel a falba, lemetszve a frufrumból pár hajszálat.
- Eeeeee..... Wáááá!!!! - Sikítottam egy kis fáziskéséssel, mivel beletelt pár másodpercbe, hogy magamhoz térjek az ijedtségből.
- Nyáááá, Yuu-chaaaaaaaaaaan! - Üvöltöttem könnybe lábadt szemmel, majd riadtam shunpoztam végig a folyosón. Természetesen ez sem ment olyan egyszerűen, jó pár nyílvessző épphogy az orrom előtt suhant el, némelyik még az arcomat is megsértette. Hiába, kicsit összeszedhetném magam.
Kezdtem volna fellélegezni, amikor megritkult a nyílzápor de abban a pillanatban megint zuhanni kezdtem. Egy nagy, kör alakú termet láttam magam alatt, a közepén a földön matató Yuu-channal.
- Hahó, Yuu-chan! - integettem felé esés közben egy széles vigyorral az arcomon. Kicsit elgondolkoztam, ennek az lett a következménye, hogy ráébredtem, hogy ha én most zuhanok, akkor le fogok esni. És ha leesek, és Yuu-chan alattam van, akkor bizony őt fogom telibe találni, mint egy hatalmas, megállíthatatlan meteorit.
-Yuu-chaaaaaaaan! - Sikítottam kétségbeesve, miután kilogikáztam a folyamatot és a várható eredményét. Rettenetes volt nézni Yuu-chan arcát, ahogy ráeszmél, hogy újabb veszélyforrás közeledik felé a személyemben.
A becsapódás előtt még mormoltam valamit az orrom alatt Yuu-chanról meg valami rettenetes titokról, de azt hiszem jobb is, hogy már nem emlékszem.
Aztán sötétség.. Megint.

~ Egyszer úgyis megölöm Uraharát! ~
*Bosszankodik magában, ahogy az első lépést követően zuhanni kezd egyenesen a semmibe. Eh, hogy mi a fenéért kell mindent úgy kezelnie annak a bokorszármazéknak, mint valami apró betűs részt? Mindent csak egyszer mond el, azt is halkan, nehogy még véletlenül mindenki megértse vagy megjegyezhesse...
Szerencsére még éppen időben jut eszébe Kisuke mostani "javaslata", és sikerül kiköveznie magának az utat Hueco Mundóba a lélekrészecskékből. Szó nélkül követi Yuut és a többi shinigamit, majd megkönnyebbülve lép ki, amikor megjelenik úticéljuk fénye. Illetve csak lépne - azt ugyanis nem veszi észre, hogy nem éppen talajszintben érkeztek meg... Így a mögötte lévők csak annyit látnak belőle, hogy hirtelen nemes egyszerűséggel olyan fél méterrel alacsonyabb lesz a szintkülönbség miatt... Shun pedig kétségbeesetten kapálózva próbál nem orra bukni, ami végül nagy nehezen sikerül is.*
- Miért nem lehet ezt a vackot úgy belőni, hogy egy szintben legyen Hueco Mundóval...?
*Morogja orra alatt, miközben Yuuhoz hasonlóan ő is előkotor zsebéből egy szál cigit, és rágyújt.*
- Yuu, te szerencsétlen...
*Sóhajt fel, amikor meghallja a kattanást, és észreveszi a lyukak megjelenését. Ráadásul nyílhegyeket lő ki mindegyik rés... Néhány éppen súrolja oldalát, szinte érzi is a lendületüket. Gyorsan shunpózva végül sikerül átjutnia ezen az akadályon, és megkönnyebbülten veti magát az újabb folyosó felé.
Csak annyi a probléma, hogy lába alatt itt sincs talaj... Így hát az előbbinél jóval hangosabban káromkodva zuhan lefelé, mialatt igyekszik nem kiejteni kezéből cigijét. Végül pedig valami puhán ér földet... A nyekkenés azonban egyértelműen árulkodik arról, hogy sajnos nem ez a terem van kipárnázva, hanem valakire ráesett... Ahogy közelebbről is megnézi, rájön, hogy azon a shinigamilányon landolt, aki Uraharánál segített neki pakolászni. És aki, úgy mellesleg, éppen Yuura esett... Csak a többiek már ne rajtuk érjenek talajt - ez azonban sajnos eléggé valószínűtlen...*