Talán még az enyémnél is nagyobb egója van ennek a hollowfajzatnak, amely úgy áll itt előttem, mintha bármely pillanatban bealudhatna. Csak tudnám mire fel ekkora a pofája. Homlokomon kidagad a Masakitól oly' sokszor látott düh-ér, majd épp támadásba lendülnék, amikor furcsa érzés fog el. Bőrömön égető érzés lesz ura, s ehhez szédülés társul. Átmulatott éjszakáimnak hála kedves ismerősként köszöntem ezt, de a táncoló színek eddig még újak számomra. Heveny hányinger lesz ura rajtam a folytonos keringéstől, azonban valamit csinálnom kell, hisz' egyértelmű honnan is jött ez a hirtelen roham. Még mindig teljes nyugalommal álldogál, mint aki biztos győzelmében. Állatias vicsor villan fel arcomon, miközben egy gyors shunpoval próbálnék a közelébe kerülni. Azonban ez a furcsa roham összezavarja az érzékeimet. Méterekkel mellé érkezem, azután nagyobb csattanás kíséretében beágyazódom a talajba. Pár másodpercnyi szentségelés után ismét feltápászkodom, Zanpakutuom segítségével tartva magam. Talán lidércerőm felvenné ezzel a képességgel a versenyt, ám Hana és Chiyo-chan előtt nem kockáztatom meg a lebukást. Ezen megfontolásból fogaimat csikorgatva rántom ki fegyverem a padlóból, ezt követően dülöngélve próbálok erőt gyűjteni. Jobbom skarlátszín felvillan, amint elegendő reiatsut sikerül bele gyűjtenem.
- Hadou 31: Shakkahou! - hangom metszőn harsan, ahogy az energiasugár elhagyja tenyerem. A lövedék röppályáját látva sikerül rájönnöm, hogy kissé mellé céloztam. Szitkozódva kapcsolok villámtáncra, majd nagy nehezen saját támadásom célkeresztjébe kerülök. Nagy levegőt veszek, aztán a Shakkahout Deviaem irányába ütöm. Baseballjátékost megszégyenítő suhintás volt ez, s remélem érek is vele valamit. Lihegve rogyok a földre, Dotonryuu csörömpölve érkezik meg mellém. Az égető érzés egyre elviselhetetlenebb, már-már azon gondolkozom nem lenne-e jobb, ha tőből levágnám a karjaimat. Elmémben hangos ordítás visszhangzik, hollow énem kitörni készülődik, hogy örökre eltörölje a föld színéről ezt a nyavalyást. Erre válaszként én összes szellemi erőmet latba vettem megakadályozására. Mostanában egyre többször kerülök ilyen meleg helyzetbe, csak tudnám miért talál meg mindig engem baj. Lassan sikerül ismét átvennem az irányítást, így már csak zihálva fekszem a porban, azonban arra nem emlékszem mikor is dőltem el pontosan. Reménykedem benne, hogy a vörös tűz eltalálja, ám erre nem sok esélyt látok. A kidou vesztett erejéből az eltérítésnek hála, ezért nem fog teljes intenzitással hatni. Sikerült alábecsülnöm, ami nagy hiba miután puszta kézzel képes volt hárítani katanám szúrását.
~Ez a féreg még képes keresztbe tenni nekem, a szentségit!~ - gondolom mérgesen, míg fél kézzel kardom után tapogatózom. Hamarosan újra tenyerembe simul az ismerős markolat, és máris érzem a belém áramló erőt. Dotonryuu vélhetőleg úgy döntött, kölcsön ad egy keveset reiatsujából, amitől máris múlni kezd az égető érzés, de nem képes teljesen elmulasztani azt. Ironikus, hogy a mentőosztag vezetőjeként talán épp nekem lesz szükségem segítségre.
Fel kellene kelnem, habár sokkal kényelmesebb itt feküdni, mint sajgó izmaimra támaszkodni. Viszont emberfeletti erővel mégis ülő helyzetbe tornázom magam, nem törődve az izmaimban lángoló kínnal. Zellért jöttem és nem fog holmi negyedrangú arrancar megállítani. Acélkék íriszeimben az eltökéltség lángja lobban, amikor kényszerítem magam a lábra állásra. Térdeim többször is összekoccannak, ám nem esek vissza. Ezüstösen villanó pengém lassan felemelkedik, végül ellenfelem szívével egy vonalban állapodik meg. Ezzel némán jelzem az álmatag numerósnak: percei meg vannak számlálva.

Hát nem tudom, sokáig azt hittem, hogy én vagyok kissé problémás eset, akit néha unszolni kell, vagy hátsón billenteni, hogy ugyan már legyek olyan nagylelkű és szedjem össze már magam... De ez a nő lazán kenterbe vert, még csak erőlködnie sem kellett hozzá. Mondjuk ki tudja, lehet, hogy csak egész este sógyurmából épített valami királyi palotát, aztán amikor olyan hajnali három felé úgy gondolta, hogy éppen eleget vesződött az amúgy baromira felesleges de minden bizonnyal kimondottan szórakoztató pepecs munkájával, pont miután jóóól belefúrta a fejét a párnájába, jött valami akárki figura, akinek a létezése biztos valami elhanyagolható paca a fura nőszemély szemében, és aki minden bizonnyal sűrű bocsánatkérések és hajlongások közepette rángatta ki az ágyból, miszerint valami felsőbb parancs szerint (ami nem is biztos hogy a minél egyszerűbb letudáson túl nagyon érdekelné a fura nőszemélyt) azonnal meg kell jelennie ott és ott, ahol egy önelégült pofa tájékoztatja majd a további tennivalókról. Minden esetre, ha még így is van, ami nem hogy nem garantált, de lehet hogy egyáltalán egy szem igazságtartalom sincs benne, már milyen dolog az kéremszépen, hogy egy ártatlan akárkicsodára zúdítja valaki a saját nyígját!! Hát, én is puffoghatnák neki plusszba, amiért Yuu-chancsi olyan nagyon kiverte nálam a biztosítékot, no de neeem ééén soha, igazán példát vehetne rólam, ami a magánéleti problémák félretételét illeti! Tessék csak megnézni, én is totálisan nyugodt és kiegyensúlyozott vagyok, egy csepp felesleges dühöngés nincs bennem! Ez a nő meg, nem elég, hogy bemutatkozni nem volt képes, de hiába téptem neki a szám fél órán keresztül, még véletlenül se méltatott a nyamvadt figyelmére! Úgy tett, mintha csak pajtizásból pattognék előtte vagy fél órája, ráadásul olyan sehogyse hangon állt neki dicsérni Nishibit, hogy egyből tudtam, hogy én ezt a nőt nagyon de nagyon nem kedvelem.. Már éppen visszaszóltam volna valami frappánsat, amikor felém iramodott. Nem volt egy nagy vaszisztdasz kikerülni az arrancart egy oldalra pördüléssel, de mikor Nishibivel egy méreteset sóztam volna a hátára, már nem volt sehol. Csak talán a szemem káprázott egy csöppet, ahogy egy furcsa lila csík kúszott be a látóterembe, úgyhogy egy darabig kicsit megszeppenve pörögtem a tengelyem körül, miután sikerült kiokoskodni, hogy az arrancar az alaphelyzetemhez képest a hátam mögé volt applikálódva.
- Hát az bizony szomorú.... - fürkésztem a nőcit kellőképpen gyanakvó ábrázattal, mert ebben a bigében egyértelműen nagyon nem kóser valami. Ahogy nézett, ahogy beszélt, a puszta jelenlététől felállt a szőr a hátamon, legszívesebben emberesen megráztam volna a vállánál fogva, hogy mutassa ki végre a foga fehérjét, mielőtt elvesztem a türelmem.
- Teetete te amúgy nem hallasz vagy csak úgy magyarázol a semmibe?! Na de ha így játszunk, én se foglak ám meghallani, de nem ám! Pukkadj meg, faképű banya! - Jöttek ki minden előzetes figyelmeztetés nélkül feldúlt fejecskémből a szavak, amiken igazából nem is volt túl sok bánni való, mert nem olyasfajta akárkinek tűnt ez a se íze se bűze nőszemély, mint akit egy kicsit is érdekel, hogy én mit gondolok róla. Bár, valamikor egy okos ürge azt mondta, hogy egy embernek annyi kritikátlan szeretetre van szüksége, amennyit csak elbír, és én mindig is igyekeztem eszerint az örök érvényű okosság szerint élni, de az aktuális ellenfelem valamiért olyannyira nem váltott ki belőlem semmilyen érzelmet, olyannyira nem volt semmilyen, hogy muszáj volt nem szeretnem.
Hát ő nem tudom, hogy hogy viseltetett irántam azon kívül, hogy le se bagózott, de minden jel arra utalt, hogy nem esett nehezére azon lenni, hogy eltegyen láb alól, ennek jeléül újból becélzott egy ceronak álcázott ajándékcsomaggal. Gondoltam sose jutunk egyről a kettőre, ha ő dobál és dobál lelkesen unottan, én meg válaszul csak ide-oda ugrálok, úgyhogy arra jutottam, hogy ideje lenne már cselekedni valami furfangosat. Gyorsan fel is villant a villanykörte jelezvén, hogy gyorsított üzemmódba kapcsolva egész emberi sebességgel sikerült kiötölnöm egy kis csalafintaságot, így hogy megosszam a világgal is zsenim (na meg hogy ne csak elméletben okoskodjak), a Kuokateny parancsszó kimondása után áttranszportáltam az energiacuccost a feladója háta mögé. Na már hogy ne merüljön ki ennyiben a manőver, gyorsban shunpora kapcsoltam és így iramodtam meg az arrancar irányába Nishibivel karöltve, majd egy kis célpontbehatárolás után a nőszemély feltételezett irányába vágtam a körpengével, végül egy szökkenéssel növeltem a köztünk lévő távolságot abban a reményben, hogy a cero célt talál. Afelől nem voltam teljesen meggyőződve, hogy a csapásom sikeres volt, de arra talán elég lehetett, hogy összezavarja a banyát. Jól jöhet minden okoskodás, mivel abszolút gőzöm nincs, hogy mire képes kedves játszótársam, ha egy picikét is komolyan vesz, na meg azt se szabad elfelejteni, hogy mindig a legtunyább akárkikről derül ki, hogy az álarc mögött szadista állatok!

*Szüntelenül figyeli ellenfelét - a legutóbbi villámgyors sonido óta úgy véli, jobb szemmel tartani, hogy időben reagálhasson... Ráadásul zavarja a másik túlzott higgadtsága is. Túlzott magabiztosságot sugall...*
- Nos, akkor már van egy téma, amiben egyetértünk.
*Jegyzi meg az arrancar szavait hallva. Egyértelműen lerí Shunról, hogy a kivárásra játszik, amíg meg nem teszi az első lépést ellenfele... Hogy megismerhesse a támadásait, és rájöjjön, mi lenne a leghatásosabb ellene.*
- Ügyes bűvészmutatvány.
*Vigyorodik el az ostorpörgetés láttán, és fogást vált kardjának markolatán, majd módszeresen elkezd hátrálni, párhuzamosan ellenfelének előrehaladásával, hogy tartsa a távolságot. Amikor aztán hirtelen belé villan a felismerés... De hisz ez az ostor meglepően hasonlít exkapitányának zanpakutójára! Mondjuk ettől még nem érzi jobban magát, hiszen ugyanúgy nem tud hirtelen jó taktikát kidolgozni ellene. Tovább kell húzni az időt...*
- Hadou 63: Raikouhou!
*Mutat az arrancar felé, majd ellövi a kidou-t, amibe elég sok lélekenergiát fektetett előzőleg. A shikai-át kellene előhívnia, hogy tartsa továbbra is a kettejük közti távolságot... Közben megfordul fejében egyre gyakrabban, hogy ennél még az is jobb lett volna, ha ottmarad Uraharánál dobozokat pakolászni. Bár így legalább az edzéseket letudja egy időre...
Gondolataiból végül az szakítja ki, hogy váratlanul egy cero kezd felé száguldani. Jó, persze, az feltűnt neki, hogy furán tartotta eddig is a kezét, de nem gondolta volna, hogy ilyen gyorsra akarja venni a figurát ellenfele. Épphogy sikerül elshunpóznia a támadás útjából, azonban így is súrolja a lövedék lendülete...*
- Díjaznám, ha elmondanád még egyszer a nevedet... Nem emlékszem rá, de nem ártana tudnom, kit fogok megölni...
*Szólal meg eltorzult hanggal - idő közben ugyanis előrántotta maszkját, tekintet nélkül az esetleges érzékenyebb lelkű shinigamikra a közelben -, amikor feltűnik a porfelhőből kis idő múlva. Azt már csak gondolatban teszi hozzá, hogy "vagy pedig ki fog engem megölni"...*

Már kezdtem azzal a kibaszott különleges elmémmel azt hinni, hogy zsírkirályul faszán elvégezzük a dolgunkat, és lécelhetünk a bús picsába, de totál szarul hittem. Egyszerűen azt sem vágom, hogy a retkes rákos lófütykösbe hittem én bármit is?! Higgyen az a sok nyálgép abban a disznószaros templomban, a fekete kezeslábas figura talpát csókolgatva! A fasz kivan, hogy ennek a mitugrász bolhának a kedve szerint kelljen venni úgy az iramot, hogy mi épp meg ne akarjunk a háttérben dögleni. Nem elég, hogy ez a nyomorult állat itt elől szétveri a brigádot, még a szutykos falakat is nonfiguratívra tossza. Hát marha fasza lesz, ha még ezt is a retkes nyakunkba varrják szájbatoszós kedvességgel! Az egyszer hót ziher lesz, én nem fogok nekik hunyászkodni, arra mérget vehet minden gombáshónaljú szutyadék!
Csóringer répafüggő arracar képződményeket már sajnáltam –volna-, amiért ez a pszichopata sorra elteszi a repedtsarkú láb alól. Kicsit már kezdett is rohadtul idegesíteni csóringer szar Rambó-bemutatója. A hülye pozőr. Már azon gondolkodtam, de kurvára, hogy hozzábaszok valami kemény kezembe kerülő tárgyat. Hátha attól lenyugodna az állatja. De bármit is tettem volna, olyan geci sebességgel, mint a fény, már az idiótáját, totálbrutál új dolgon kaphattam. Hülyegyerek a széttépett retkes mesekönyvet, úgy hagyott minket lógva a picsába. Én még kettőt sem tudtam pislogni, már méterekre eltűnt a látókörünkből. Hogy azt a szerencsétlen anyámat telibe baszarintanám! Rühes korcsok, hogy egyik sem aggatott rá valami láncot, sokkoló berendezéssel megspékelve.
Vettem volna a levegőt, hogy olyat káromkodok, hogy még magam is zavarba jönnék, de rohadtul, ám mire a végére érnék, tutkeráj hogy nem csípnénk el a pudvás valagát. Így hát arra kellett vetemednem, hogy csodálatos személyemet ismét kitegyem az extrára kibaszottul nem hiányzó macska-egér fogócskának. Vethettem ám be a viharbaszta sonido-k sorát, ez az ipse kajra mondom arra volt betanítva, hogy láthatatlanná váljon. Cikázva a megannyi gennyedék romhalmaz fölött hol kanyarodtam jobbra, hol fékeztem be és vettem a mocskos irányt balra. Már a képzeletbeli tököm is majd leszakadt, s a verejtéktől kurvára nem láttam, de azért hősiesen álltam a baszott retkes sarat. Na meg aztán virult is két percig szépséges búrám, hogy nincsen több zavaró tényező. Leszámítva a veszett korcsot, akit be kéne fognom már, de rohadt gyorsan. Mikor egy baszom nagy faldarabot igyekeztem balerinákat nyomorultul megszégyenítő pózban átugrani, előretoszva valamelyik lábamat a kettő közül, sikeresen olyan földre érést produkáltam, hogy majdnem pofára zúgtam. Alap, hogy nem azért ütött ki a gigászi baj, mert fos vagyok, hanem valami leprás jajveszékelés kúrta fel az én szájbaszós koncentrációmat. Megérkezésem után, már majdnem lendült extragyorsan öklöm, hogy ki az anyám picsája merészel retkesül megijeszteni, mikor elém tárult Füleske képe. Szemöldökráncolva lett belőle fél másodperc múlva nyominger aszalt szilva, hisz úgy maradt pofázmányom. Mondhattam volna a toszós szent áldásokat, de idő híján nem kezdtem bele; kaptam én helyette újabb égi jelet: Zelcsó olyan idegbajos röhögésbe kezdett, hogy istenemre mondom, még levegőt sem vett vagy fél percig! Persze egyből be is vágtam a tipikus WTF?!-képet, mi fasz van. De legalább már megállt a szerencsétlenje, így kurva óvatlan pillanatában kiherélhetném. Na ja, ha ez ilyen rohadt könnyen menne... Ennek a palimadárnak már nemcsak a fején biggyeszkedő fehér fészek baszta ki az ember –vagy mi a ráknak- a szemét, hanem már a színjátszós kontaktlencséje! Anyám, olyan sárga szemeket is igen ritkán lát az Arrancar! Vágtam én, hogy itt szarevés lesz a vég, ezért egyből Tigre után nyúltam. Ám az a töredék sem volt elég, hogy előrántsam. Valami humbug szöveg elhadarása után Zelcsó olyan támadást indított felénk, hogy még a seggemről is lepörkölte a szőrt! Egy rohadt kukkot sem láttam, plusz ez a fos rendesen égetett! Szal, kicsit sem szartam be, áh márt miért is? Hiszen csak egy még az én nyomorúságos, rühes életemben nem láttam ilyen technikát!
- Anyádat! – legyeztem extrakibaszott gyors sebességgel képem elől a sötét füstöt, mégsem jutottam előbbre. Ekkor támadt a kurva felismerés! Voltaképp nagymacska lennék, vagy mi a vihar. Összpontosítva –ahogy csak engedte a per pillanatnyi felállás- kerestem a ködös mocsokban Zel körvonalait. Valami ugyan felsejlett, de nem fogadtam volna le, hogy az 100%-osan az ipse. Lesz ami lesz alapon koncentráltam tenyereimbe energiát, majd kikúrt csatakiáltás közepette tosztam az alak felé kibaszott ideggel telt cero-t legalább már annak a fénye is utat mutat. Egyszerűen szánalmasan elveszett zseni vagyok! Sonido-t bevetve ismételten, vágódtam a folyosó felé. Megfordult fejemben az a kósza kis gecis gondolat, hozzávágom élével felé Tigrét, de szegény kardomat nem tenném ki ekkora sokkhatásnak. Így utam közben pár termetesebb faldarabot kezembe ragadva céloztam, és kezdem el oda-odabaszni a menekülő felé.
- Egyszer kapjalak el, te csöves! A farkadnál fogva lógatlak ki! – hangzottak közben kedves szavaim, ahogy checkpoint-ot találva, az ürgét jól fejen basztam. Ha nem ütöm ki, még van egy pár szemét körülöttem... véresre fogom sorozni!

Mivel sajna elvesztettem a kódjaim nagy részét így kénytelen vagyok Zelel megírni a postot Amane helyett ^^" Legalább nem hátráltatom a küldetést :

Amane:

Éppen hogy utolértem volna az én mihaszna bátyámat, amikor sikeresen elvesztettem. Immáron harmadszor. Nem hiszem el, hogy mindig mikor megpillantom nyoma vész. Igaz az én kis cipőcskéimben elég nehézkes a futás, de sajna nincs másik. Erről jutott eszembe, hogy majd néznem kell magamnak szép új hacukát, mert a mostani már olyan fakó. Ám most fontosabb dolgom is volt, mint ezen elmélkedni.
Negyedszerre is megpillantottam azt a féktelen állatot, de ezúttal nem szándékoztam megadni magam egykönnyen. Utána futottam, amilyen gyorsan csak tudtam, s úgy tűnt most talán tényleg képes leszek elkapni, de ekkor váratlanul befordult egy újabb sarkon, s ismételten elvesztettem, azonban tovább futottam, mert abban reménykedtem, hogy, ha akkor nem adom fel, talán mégiscsak sikerrel járok majd, ám nem így lett. A férgese elrejtőzött, s alaposan át is vert. Az ütések pont rossz helyre érkeztek, s így összerogytam.
Fenekemet fogva ültem ott a földön pár pillanat erejéig, de gyorsan észbe kaptam, mivel nem most akartam megint elveszteni azt a gyászhuszárt. Pár pillanattal később ismét összefutottam a másik két társammal, akik ugyanúgy sikertelenül hajkurászták Zelt, ahogy én. Ám egyszer végre sikerült egy nagyobb térbe szorítanunk, ahonnan úgy tűnt csak egy járat vezet ki, s így talán nem tud más merre menekülni csak arra. Ám ekkor bevette azt a furcsa füstöt, amitől ismét sikeresen elmenekült, viszont egyikünk sem szándékozta feladni. Tovább futottunk, még ha én vakon is, míg rá nem találtam a tiszta útra, s onnantól kezdve már én is csatlakoztam Candehoz, hogy megállítsuk a szökött rabot. Én azonban sajna nem vagyok olyan fizikumokkal megáldva, mint ő, így én inkább a 'Gun-Sword'-jaimat vettem használatba, s próbáltam meglőni, lehetőleg lábon, hogy lelassuljon.

Mikor már azt hittem, hogy végre sikerült leráznom a három nőszemélyt, csak akkor döbbentem rá, hogy a tervem fele defektes volt, ugyanis nem vettem számításba, hogy Cande szintén rendelkezik állati képességekkel. Sajnálatos módon a köveket sem vettem számításba, amik könnyen eltörhetnek a fejemen és kisebb szédülést is okozhatnak, ám azért ennyivel nem intézhettek el, főleg nem a szabadulásom előtt egy lépéssel. Így mikor egy jókora faldarab tartott felém, váratlanul irányt változtattam, majd míg a kő árnyékolásában voltam egy sonidoval Cande elé kerültem, s egyetlen jól irányzott ütést vittem be a gyomorszájába, amitől szépen hátra is szállingózott, nyerve magamnak egy kis időt. Ekkor érkezett be a másik két lány, ám valami átfutott a fejünkön, mert ahogy elnéztem nem csak én éreztem azt a különös hullámot, csakhogy ők ettől eszméletüket is vesztették. Nem tudtam mi volt az, de azzal tisztában voltam, hogy köze lehet a kinti dolgokhoz. Megpillantva a földön fekvő Amanet kicsit haboztam a futással. Gondolkodni kezdtem, majd döntésre is jutottam. Kardjait, melyeket még tőlem kapott visszavettem. A két 'pisztoly-kard' jól jöhet még és legalább bővül az arzenálom, szóval tiszta haszon volt.
Felkapva a két kardot rögtön tovább indultam, ám valahogy furcsa érzések kezdtek eluralkodni rajtam, mintha nem az a személyiség lennék, aki amúgy szoktam lenni, de nem álltam meg, hogy még ezen is gondolkozzak, mert még Cande ismét utol talál érni. A folyosón szaladva már kezdtem érezni, közel a kijutásomhoz vezető kapu. Egészen addig rohantam, míg meg nem pillantottam egy elágazódást, ám az egyenes út nem folytatódott már. Ez pedig azt jelentette, hogy azon túl már a sivatag van. Érezhető is volt a szagok miatt, hisz onnan már kicsit frissebb levegő áramlott. Ennél több nekem nem is kellett. A két kardot egyenest a falnak irányítottam, majd egy kör alakot lőttem rá, nagyjából az én méretemben, s mikor elég közel értem hozzá egy keresztvágást ejtettem rajta, amitől a fal leomlott, s én szabadon kijuthattam, mindezt futás közben.
Mikor talajt értem megpillantottam Yuusukét és kis csapatát, akiknek szintúgy hasonló lélekenergiájuk volt, mint barátomnak. Körbetekintve itt kisebb-nagyobb harc lehetett az elmúlt pár perben, ám vért nem igen tapasztaltam, így tehát biztosra vettem, hogy megszöktek. A kis csoportban jelen volt még Chiyoko is, ám őt csak később fedeztem fel, viszont annál jobban örültem, hogy van még egy ismerős arc köztük. Kardjaimat hátamra téve, beakasztottam szíjaimba, majd egy kézmozdulattal megigazítottam fajfonalaimat.
-Hmp... Ez lenne a nagy felmentő sereg? Ahogy elnézem inkább ti szorultok segítségre. -jelentem ki, tekintve, hogy éreztem még egy Vaizard szagát a közelben, azonban mivel nem láttam feltételezhető volt számomra, hogy elragadták, mivel az ellenfeleik is elszeleltek.
-Yuusuke! Nameru fraccionja volt itt? -teszem fel a kérdést, ám a válasz meghallgatása közben nyomokat vizsgáltam, hogy merre mehettek, ugyanis nyilván szükség van még elvesztett társukra, s én is kíváncsi voltam erre a Namerura, akitől úgy tartanak. Különös. Tény, hogy egyébként is vágynék a harcra azzal az alakkal, mégis olyan rideg gondolatmenetek tömkelege futott végig agyamon, hogy az leírhatatlan. Talán köze lehetett ahhoz a furcsa hullámnak, amit még a kastélyban éreztem.
Mindenesetre nem szándékoztam fecsérelni az időt további szócsépléssel, vagy bármi mással, helyette rögtön elindultam a Vaizard lány irányába. Nemét szintén a szagából voltam képes megállapítani, mivel édes szaga árulkodott róla.
-Ha kiakarjátok szabadítani a lányt kövessetek és tartsátok a tempót. -szólok hátra a többieknek, majd villámgyors sonidokkal szelem az utat. A cél előttem kezd kitisztulni, mintha ismerős hely lenne az, ahova tartok, de nem tudom mitől. Ám, ha odaérünk erre is fény derülhet.

Kidoum hatástalan volt, habár nem is fektettem bele sok reményt. Egyre inkább felül tudok kerekedni a bőrégetős technikán, valamint fejfájásom is csillapodni kezd. A méla unalom kifejezésével az arcomon hallgatom meg a szokásos monológot, miszerint úgy sincs semmi esélyünk a főnökük ellen és bla-bla-bla. Fárasztó! Még egy rossz Shikaira se hagyott időt, szóval nem tudom, mire alapozza kijelentéseit. Nem mintha számítana, legalább nagyobbat fog koppanni az álla a padlón, amint megérzi igazi haragom. Már épp visszaszólnék neki valami igazán csípőset, amikor hatalmas robbanás hangja száll felénk a távolból. Hirtelen felgyorsulni látszanak az események, hisz’ ellenfelem is eltűnik egy furcsa mondat, valamint egy ismeretlen parancsszó kíséretében. Nincs időm utána kiabálni, mert egy ismeretlen energiahullám halad át a testemen. Néhány másodpercig várom az esetleges reakciót, de semmi nem történik. Úgy látszik, ez nem jött össze, mekkora láma! Egy kicsit sikerül fellélegeznem, miközben Zanpakutuomat visszacsúsztatom a sayájába. Rövid nézelődés után sikerül megállapítanom, hogy Shiorit elrabolták. Fojtott káromkodást követően, kézzel-lábbal elmutogatom mindenkinek, mi is a helyzet, ám ekkor megint félbeszakítanak. Homlokomon kiugrik az úgynevezett dühér, ami egy ideig a helyén is marad. Valaki kirobbantja a közeli torony falát, s egy magas alak ugrik ki a résből. Hangjából természetesen rögtön megismerem Zelt, ráadásul lélekenergiája is eltéveszthetetlen. Szám jobb széle felfelé rándul, majd egy viccsorra emlékeztető vigyorban állapodik meg.
- Valóban? Máskor szólj, és nem rohanok át fejvesztve egész Hueco Mundon, hogy megmentsem a mocskos bőrödet… Bár látom nem jelentett nagy gondot megszökni. Itt mindenki ennyire balfék? – szólalok meg, s beszédem elég hosszúra nyúlik. Talán szófosást kaptam vagy valami. Az Arrancar következő kérdésére elhúzom a számat, ezt követően kicsit kelletlenül válaszolok. – Igen, egyfolytában azt a Némócsávót emlegették. Tényleg ekkora tag vagy csak a szokásos mellépofázás ment megint?
Érthetetlen módon ingerültebb vagyok a szokásosnál, de ezt betudom a helyszínnek meg a helyzetnek. Idejövünk megmenteni Kaabelt, erre most rohanhatunk tovább Shioért. Valamilyen érthetetlen okból rögtön a 13. osztag 6. tisztje ragadja magához az irányítást, biztos azért, mert hazai pályán játszik. Na, álljon már meg a díszmenet, ez az Én akcióm, Én riadóztattam mindenkit. Gondolatmenetem egy hangos horkantással zárom, majd egy biccentéssel jelzem a többieknek, miszerint mehetünk tovább. Gyors shunpora kapcsolok és pillanatokon belül beérem az élen haladó Zelt. Némán szeljük a távolságot, habár itt minden ugyanolyannak tűnik. Homokbucka, homokbucka, kő, kiszáradt fa és megint homokbucka. Nagyon unalmas lehet ezen a helyen élni, ráadásul mindened telemegy homokkal. Szandálomban már így is legalább félkilónyi termőföldnek sem nevezhető port cipelik, pedig nincs semmi szükségem rá. Két villámlépés között fél lábon ugrálva kiszórom lábbelimből a cuccot, mert hosszú úton igencsak zavaró lehet. Az út kezd egyre hosszabbra nyúlni, ám most legalább már érzem az üldözöttek reiatsuját. Ajkaimon gúnyos vigyor villan fel, ahogy elképzelem Deviaem elpáholását. Ha utolérem őket, akkor nem lesz semmi finomkodás, Shikai-Bankai, ami kell. Viszont lelkesedésem hamar csökkenni kezd, mivel még mindig csak megyünk.
- Ott vagyunk már? – teszem fel a kérdést újdonsült vezetőnknek két szökkenés között. – Nem mintha sietnék valahová, de jó lenne megmenteni a lányt, mielőtt még megeszik vagy ilyesmi.
Egyre inkább kezd olyan érzésem lenne, hogy valami nem stimmel Velem. Nem szoktam így viselkedni, mint most. Pillanatnyi töprengés után csak az órakardos gyökér akciójára tudok tippelni, amivel látszólag nem ért el semmit. Aminek nincs látható következménye, az szokott a legnagyobbat ütni, ezt igazán tudhattam volna. Mérgelődve halászok elő egy szál Black Devilt a zsebemből, aztán a menetszéltől takarva gyújtómat, beizzítom a dohányrudacskát. Most vettem ilyet először, s igazán különleges, mivel vaníliás vagy mi az anyámkínjás cucc. Szívtam már jobbat is, de mivel megvan benne a kellő nikotinmennyiség, így nem panaszkodhatok. Sűrű füstpamacsok eregetése mellett haladok tovább a megmentet mellett és remélem hamarosan elérünk új célunkig.

Mikor felé hasítottam, majdnem hogy százszázalékra, vettem, hogy a cero telibe kapja a bigét, így annyira nem is erőltettem meg magam, ami a keresztvágást illeti. Amúgy sem lett volna szerencsés, ha én is benyelek valamit az energiasugár hatásából, és mint kiderült, határozottan jól tettem, hogy nem merészkedtem túlságosan közel, ugyanis a nőci ukk mukk fukk, szó szerint köddé vált, aminek köszönhetően a cero különösebb fennakadás nélkül szánkázott át az arrancart sejtető sötét folton, én meg tisztességeset pördültem, mivel a pengém lendületéből nem fogott vissza a húsával való találkozás. Egyenletes morgással próbáltam valamicske agygőzt kiengedni a szelepen, amikor egy hatalmas robbanás szele, és az általa felkavart törmelék csapott meg a semmiből. Önkényesen az arcom elé kaptam a kezem, összekuporodva próbáltam kisilabizálni, hogy ugyan mi is történhetett. Mire eloszlott a köd, az arrancar sértetlen felhőképzete még ott lebegett látványosan tojva a fejemre, aztán se puszi se pá, egy intés nélkül lelépett, mintha ott se lennék. Tele voltam apró sebekkel, koszos voltam, éhes voltam, és totálisan megalázva éreztem magam, hogy ennyire semmibe vett az a beképzelt liba, amikor itt volt a nagy lehetőség, hogy megmutassam, hogy én se vagyok ám cukorkából vagy valami. Eddig is általánosan elfogadott tény volt, hogy mindent csak elrontani és elhagyni tudok, és ez alkalommal se nagyon cáfoltam rá erre a pletykára.
Egy hirtelen hidegrázás kapált ki lelki nyomorom közepéből, mikor rájöttem, hogy még mindig nem tudom az előbbi robbanás okát, minthogy azt sem, hogy ki az esetleges elszenvedő alany, úgyhogy kapkodva fordítottam magam irányzékba. Legjobb emlékeim szerint Aka-sempai küzdött arrafele egy arrancarral, úgyhogy remegő gyomorral vártam, hogy életjelet adjon magáról, vagy hogy legalább kissé alábbszálljon a köd. Mikor végre sejteni lehetett, hogy mi meg hogy, Aka-sempai sziluettje is előtűnt, jelezve, hogy minden rendben lesz vele, és fölöslegesen keltettem magamban már megint a pánikot. Nem is tudom, hova aggódtam, amikor a sempai nem véletlenül hadnagy a saját osztagában, és ezen kívül meg sokszorosan leköröz talpraesettségben és tökösségben, úgyhogy kár volt magamból kiindulnom.
Nagyjából már összeszedtem magam a nyugtató gondolatnak köszönhetően, hogy mindenki egyben van, és az ellen is elpárolgott, mikor hirtelen valami nagyon különös érzés lett rajtam úrrá. Talán ahhoz tudnám leginkább hasonlítani, amikor az ember úgy érzi a semmiből előbukkanó ledöbbenéstől, hogy gyomorszájon rúgták, mindeközben meg afféle hülye negatív és pozitív benyomásokkal vegyített izgatottság kavarog a mellkasában. Úgy támolyogtam az összeverődőfélben lévő csapat felé, mint akinek gőze sincs arról hogy hol van és mit keres ott amiről nem tudja hogy mi az tulajdonképpen, mint ahogy magával sincs a legkevésbé se tisztában. Eközben Zel-kun is berobbant szó szerint, én meg ahelyett, hogy sipákolva a nyakába vetettem volna magam a viszontlátás hevében, csak álltam mint a tejbetök, és próbáltam megbirkózni az ürességem keltette zavarral.
Az is csak később esett le a Zel-kun és Yuu-chan közti párbeszédből elcsípett foszlányok alapján, hogy mégsem vagyunk annyira rendben, mint ahogy én azt előzetesen hittem, mivel az egyik furcsa lélekenergiájú, idegen lányt magával ragadta az egyik arrancar, és feltehetőleg ennek volt betudható a viharos távozásuk is. Halálosan elszégyelltem magam, hogy annyira el voltam foglalva a saját nyűgömmel, hogy még a teljesen nyilvánvaló se verte ki a szemem, amikor pedig jó szokásom úgy gondolni magamra, mint a másokra messzemenőkig odafigyelő, irgalmas szamaritánusra. Sikerült tehát azon az egyetlen téren is kudarcot vallanom, ahol erősnek éreztem magam, és ez az egyre csak rámnehezedő, nyomasztó borzongás pedig csak tovább lökdösött lelkem defektusának legmélyebb bugyra felé. Még mielőtt teljesen elnyelt volna az egyre dagasztott gyötrelmem, megszültem azt a szent elhatározást, hogy innentől kezdve tényleg beleadok apait-anyait, és soha többé nem hagyom így elterelni a figyelmem az önző belső siránkozásaim által. Gyorsan tempóra is kapcsoltam, hogy a sor végén kullogás helyett inkább elöl vitézkedjek, arról nem is beszélve, hogy Yuu-chan közelsége valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mindig megnyugtatott. Ahogy mellettük haladtam, kezdett igencsak feltűnni, hogy a két jómadár is csak körvonalakban emlékeztet átlagos önmagukra, ez a felfedezés pedig legalább annyira rémített meg, mint amennyire vigasztalt azzal, hogy nem nálam mentek el végleg otthonról. Bele se mertem gondolni, milyen következményei lehetnek annak, hogy azokat is ennyire megkavarja ez a hirtelen képzavar, akik amúgy mindig két lábbal állnak a földön, és pontosan tudják, melyik problémát miként lehet megoldani.

*Na, ez már kissé irritáló, hogy még most sem reagál semmit ellenfele. Legalább illemből mutathatna egy kis meglepettséget, ha már maszkját kell használnia Shunnak... Szép, szép, hogy ennyire előre tervez ezek szerint az arrancar, hogy még azt is tudja a másikról, hogy vizard, de ha már ennyire tájékozott akkor találhatott volna valami módot is, amivel gyorsan bevégezheti harcukat. És az az unott képe! Valami förtelem, egyszerűen undorítóan magabiztos. Vagy talán ő lépései lennének ennyire kiszámíthatóak? Hiába, ezek szerint meglátszik, milyen régen edzett utoljára... Talán gyakrabban kellene harcolnia - meg is kér majd valakit, ha visszatértek Karakurába. Mondjuk valószínűleg nem Shiót fogja ezúttal rávenni a gyakorlásra: legutóbb sem volt túl építő jellegű kettejük összeeresztése, többek közt azért, mert egyikük se akart sérülést okozni a másiknak... Ha más nincs, hát Uraharát beszéli rá majd, hogy segítsen, bár elég veszélyes vállalkozás lesz. Remélhetőleg nem szándékozik megint tesztelni rajta valamit, mint múltkoriban azt a három napos bankai-tanfolyamot...
Ekkor lesz figyelmes arra, hogy mégis volt valami eredménye átalakulásának: ellenfele ugyanis feltekeri az ostort, és így tartja tovább kezében. Már nem is csodálkozik azon, hogy a szenvelgő képű arrancarban semmi kárt sem tesz a fegyver. Elvégre logikus is ez az egész, hiszen Shun sem sebesülne meg saját shikai-ától... Igaz, még nem lőtte meg magát zanpakutójával - az igazat megvallva nem is szándékozik ezt megtenni később se -, de hát minden bizonnyal épségben megúszná a golyókat. Valahogy nem állna össze a kép, ha gyakorlatilag a saját lelkének és reiatsujának egy darabjával sebezné meg magát... Égne a képéről a bőr rendesen szerencsétlensége miatt.
Újabb figyelemreméltó mozzanat, ahogy leemeli arcáról az arrancar azt a valamit, amit kapásból a férfi maszkjának nézett. Hát ezeknek már egy maszk sem elég, rögtön kell egy olyan is, ami nem szerves tartozékuk? Nincs túl sok ideje ilyesmiken gondolkoznia azonban, mivel idő közben meghallja ellenfele válaszát, amit ugyan nem várt tűkön ülve, viszont időhúzásnak épp megfelelő, ha feltartja szóval...*
- Találó művésznév, Gigosto úr. Kár, hogy elég kevesen bírják a mártírkodókat...
*Söpri ki szemébe lógó haját, és erősebben markolja meg zanpakutóját, ahogy hátrébb shunpózik, megtartva a távolságot kettejük közt. Ellenfele ezúttal ugyanis sonidóval akarja megközelíteni... Ráadásul elég csalóka a képe; a fene se nézné ki abból a világfájdalmas tekintetből, hogy ilyen gyors mozgásra képes.
Éppen kerülné ki az újfajta, búgócsiga-jellegű támadást, amikor valami hirtelen megváltozik. Nem fáj semmije, és saját maga sem tudja behatárolni az érzést, amely hatalmába kerítette - mint valami váratlan rosszullét, amikor megszédül az ember, vagy ilyesmi. Látása azonban tökéletes maradt, inkább olyan az egész, mint amikor nagyon kifárad az ember. Ez a pillanatnyi eltévelyedés és lefagyás azonban nagy eséllyel végzetes... lett volna számára, ha ellenfele tovább pörög felé. Gőze sincs, miféle csoda mentette meg, de valószínűleg csupán szerencséjének köszönheti, hogy pont ekkor tűnik el az arrancar. Megkönnyebbült sóhajjal oszlatja szét maszkját - a nagyjából tízperces limitét felesleges elpazarolnia, ha egyszer nincs többé ellenség a közelben, és így is gyorsabban regenerálódik ereje -, majd pihenésként előtúrja zsebéből cigijét. Kivesz egy szálat, öngyújtójával meg is gyújtja, legvégül azonban a megérdemelt nyugtató hatás helyett hangos krahácsolásba kezd...*
- Mi a fene történik?!
*Morogja maga elé még mindig fuldokolva, ahogy elhajítja, majd széttapossa a bűzrudat az egész dobozzal együtt (az öngyújtót túl szépnek tartja ahhoz, hogy tönkretegye). Eddig még sosem fordult elő vele ilyesmi... De várjunk csak! Dohányzik egyáltalán? Jó, ott volt a farzsebében a cucc meg minden, de lehet, hogy csak véletlenül keveredett oda! Valaki biztosan megkérte arra, hogy vigyázzon rá, vagy valami hasonló. Egyszerűen kizárt, hogy ő maga rágyújtson, legalábbis előző reakciója a füstre elég egyértelmű...
Csak ekkor néz körül a csatatéren, és Yuu-chanhoz csatlakozik káromkodás terén, amikor felfedezi, hogy Shiót magukkal vitték azok a rohadékok. Ezt követően ráadásul egy újabb égimeszelő is megjelenik a színen, a kedves üdvözlésből pedig arra lehet következtetni, ő az a bizonyos tiszt, akit meg kellett menteni. A rövid közjátékra csak fél füllel figyel, nem is akar közbeszólni. Ezzel tehát feladatuk kipipálva, azonban vissza kéne hozniuk Shiorit is... De legalább ez a Zel nevű privaron ismeri az utat, így hát némán csatlakozik a sonidozó-shunpózó társasághoz.*

Homok, homok, dűne, fa, homok, homok, dűne. Elképesztően egyhangú ez a Hueco Mundo, valószínűleg belehalnék az unalomba, ha itt kellene élnem. Szerencsére azonban erre elég kevés esélyt látok, így inkább magamban morgolódva hajítom el az egész doboznyi cigarettámat, mert kell a ráknak. Megállapításom helyes, valóban a tüdőben esetlegesen kialakuló tumort táplálom a dohány efféle fogyasztásával, viszont mostantól kezdve inkább egy répát rágcsálok, ha nagyon érzem a nikotin hiányát. Néhány métert követően már megfogalmazódik bennem a kérdés, miszerint hogy lehettem ilyen gyökér, de megállni nem lehet, ezért csak tovább szidom magam hülyeségemért. Tököm tele ezzel a köcsög sivataggal, már a gatyám is telement porral, pedig Én igazán nem akarok homokos lenni. Durva, érdes és behatol mindenhová, erre pedig egyáltalán nincs semmi szükség. Legjobban a kialakult helyzetben az frusztrál, hogy valószínűleg egy technika miatt viselkedem ilyen furcsát, melyet még lélekenergiám növelésével sem tudok megtörni. A rosseb esne belé, amiért nem fordult fel abban a pillanatban, amint ezt a geciséget Ránk tette. Kezdek nagyon begurulni, s ezt még tovább fokozza egy társunk hiánya. Shiori kétségtelenül hatalmas kínokat állhat ki ebben a pillanatban is, élete talán már csak egy hajszálon függ. Ezen gondolat által vezérelve gyorsítok a tempón, vékony szandálom alatt szó szerint felrobban a talaj. A monumentális porfelhőt nemigen fogják értékelni a mögöttem haladók, azonban ez Engem egy cseppet sem érdekel. Aki elég szemfüles, az könnyen a sor elejére kerülhet, így nem kell nyelnie a többiek által felkavart matériát. Elmélkedésemből Zel hangja ránt vissza, aki szerint megérkeztünk a kijelölt helyre. Szememet eltakarva pillantok az építmény tetejére, miközben egy gúnyos horkantás kíséretében megszólalok.
- Errefelé előírás, hogy minden építménynek úgy kell kinéznie, mint egy gigászi műbrének? – teszem fel a kérdést a nagyérdeműnek, hátha tudja valaki a választ. – Komolyan mondom, már nem is csodálom, amiért Gayzen itt húzza meg a hátranyalt sérós seggét. Ráadásul az egész hely tele van üresfejű plázapicsákkal, meg megalomániás félőrültekkel. Kész röhej ez az egész, mikor ugrik már elő a sarokból Danny DeVito?
Egész jól elvihorászok a saját poénjaimon, nem kell itt Nekem közönség, ámbátor a stand up-ban is simán megállnám a helyem, ehhez természetesen kétség sem fér. Jókedvem hamar véget is ér, mivel az épület oldalán egy négyszögletű nyílás jelenik meg, amely bejáratként funkcionálhat, habár inkább hasonlít egy ablakra, semmint ajtóra. Mondjuk kilincs nincs rajta, szóval inkább az előbbi, mint az utóbbi. Belépve a rohadt nagy sötétség fogad, nem látok tovább az orromnál. Ennek köszönhetően bele is sétálok a plafonról lelógó egyik véres buzogányba, aminek köszönhetően néhány másodpercre kicsit kábán káromkodva lézengek az ismeretlen rendeltetésű helyiségben. Valaki igazán olthatna egy pilácsot, ám mire hangot adnék akaratomnak az egyetlen fényforrás is kialszik, mivel a kapu bezáródik hátunk mögött. Faszányos, a legtöbb horrorban ilyenkor ragadnak el egy szűzlányt a csoportból, hogy utána megerőszakolják, majd apró darabokra vágják. A gyermeki lelkesedés kifejezésével arcomon várom a jelentet, de legnagyobb csalódottságomra semmi sem történik. A mocskos vérszag egyre inkább bassza az orrom, jó lenne megpattanni innen, mielőtt még kilököm a prémet a sarokba. Már épp indítványoznám, hogy „Ugyan már robbantsunk fel mindent, aztán takarodjunk ramenezni”, amikor a mellettem lévő arrancar akcióba lendül. Jackie Chant megszégyenítő kiáltás kíséretében ugrom félre akármi elől, miközben társam szépen elintézi a lépcsőt. Oké, ez mind szép és jó, most viszont mi a faszomon menjünk el?! Tudatában észbeli képességeimnek arcomat pár pillanatra a tenyereimbe temetem, azután Kaabel intését követően követni kezdem Őt. Jómagam is érzem Shio halovány, de a távolság ledolgozásával egyre erősödő reiatsuját. Kidöglesztő futkorászás után lihegve érkezünk meg a tetőre, ahol nemes egyszerűséggel hasra vettem magam, aztán ily' módon próbálok erőt gyűjteni.
- Azt a rohadt! Ez mi a genyó? – teszem fel az elmés kérdést két levegővétel között, míg Zel kiszabadítja a csajost. Olyan undorítónak néz ki a cucc, ami fogva tartotta a nőt, biztosan a gumimacik elcseszett unokatestvére! Fúj-fúj, lépjünk le innen nagyon gyorsan, mert kajakra szétrókázok itt mindent. A kettősünket üldöző lidérc is megérkezik, ezzel egyidejűleg valahogy még erősebben, s fojtogatóbban telepszik Rám a menekülés kezdete óta érezhető légkör. Istenemre mondom, a saját kardját fogom feldugni Neki, de kajakra. Amíg a megmentett az ordítozós-erőelengedős figurát alkalmazza, Én addig valami sokkal konstruktívabba kezdek. Dotonryuu gyors mozdulattal rántom elő sayájából és rögtön támadóállást veszek fel. Semmitől sem félve lövök ki eddigi helyemről egy villámtánc segítségével szokásos gyorsaságommal csapva le az ellenfélre. Ám a túlzott magabiztosság visszafelé sül el, hiszen Deviaem egy nevetségesen egyszerű blokkal hárítja védekezésem, majd katanámat félreütve egy igen impozáns barázdát varázsol mellkasomra. Vért köhögve tántorgok hátra, miközben megpróbálom összefogni a sebet, kevés sikerrel. Kardomon támaszkodva rogyok térdre, eközben próbálom légzésemet visszaállítani a normálisra. Ez most kurvára fájt, de azért nem halok bele. Egy adag rubintszínű nyálat köpök oldalra, ezzel téve le aláírásom a tetőn. Kinyírom ezt a gyökeret, aztán meg megyek haza és szundi!

Minden bizonnyal a bennem dúló adrenalinnak köszönhetően hasítottam elöl olyasféle elszántsággal, hogy „na mindjárt ott vagyunk, és szétrúgjuk a szutykok seggét”, ami lassacskán el is hagyott, amikor már kezdtem igencsak unni a monoton túrát. Amúgy is jóval agresszorabb voltam valamiért az átlagosnál, úgyhogy nem került túl sok erőfeszítésembe pár cifra gondolatot szülni ennek a rusnya sivatagnak a kedves kitalálójáról, de legalább ez lefoglalt valamennyire, mielőtt látványosan halálra untam volna magam. Nem is volt világos, hogy tudom máskor olyan nagy lelkesedéssel belevetni magam a jelentéktelen világ jelentéktelen hülyeségeibe, fölösleges időpocsékolás az egész, egy rakat elvesztegetett pillanat, amit valami hasznossal is tölthetnék. Mint például magasröptű filozofálással! Nem ám olyan bárgyú nyafogással, mint amivel az időmet múlatom az asztalomon könyökölve és kipirultan sóhajtozva, miközben egy hatalmas kehely, gyümivel teletűzdelt, a tejszínhabon lágyan keringő karamellsziruppal díszített éééédes-krémes csokifagyiról ábrándozom vagy netalántán az Ő űberszexi férfiistenállat mosolyáról, amivel egy pillanat alatt levett a lábamról… Mármint dehogy vett! Már hogy vett volna, amikor én egy öntudatos és magabiztos nő vagyok, akit nem szédít meg az álnok férfi praktika, hogy aztán térdre kényszerítve facsarja ki tyúkszaros kis lelkem megfosztva minden önbecsülésemtől! Sose borította rózsaszín hályog a szemem, sőt, direkt én toltam ki mindegyik semmirekellővel, hogy megtanulják, hol a helyük a világban! Egyetlen alkalommal se voltam én szerelmes egy életem nagy Őjébe sem, minden csak álca volt csupán, hogy megtévesszem ezt a mihaszna és alantas életformát muhahahaa! Zseniális agytekervényeimet nem hátráltathatják holmi felesleges érzelmek, fujjpőő, előre a nőuralomért!
Harcias tekintetem villódzásából igencsak alábbvett egy ismeretlen eredetű, ámde annál nagyobb porfelhő arra kényszerítve, hogy könnyezve-fuldokolva próbáljam megtalálni a helyem a világban. Persze haláltusám közben nyomban nyilvánvalóvá vált, hogy a jelenség egyértelműen Sierashi Yuusuke számlájára írható, hogy legyen mindörökké átkozott a szép fekete dús hajával, alfahím vonásaival és pornósztár alkatával együtt, hogy a feszes hátsóját ne is említsem! Halál reá és a férfitársadalomra, aki rabsorba hajtva amazoni nemzetségünket uralkodik felettünk! Eljön még az a nap, amikor dicsőséges forradalmunkkal vérbe folytjuk hitvány önkényuralmunkat és szolgánkká tesszük őket, ahogy rendeltetésünkél fogva ezt megköveteli tőlünk a becsület!
A fényes jövő képe által átmelengetve trappoltam a népség után jóval kevésbé sietősen, mint ahogy azt tettem a legelején. Dolgozzon csak a pór hímsereg, fizikai erejük kétségtelenül csak arra szolgál, hogy csökött agytekervényeiket kompenzálja – sikertelenül. Elvégre réges-rég köztudott tény, hogy minden erős férfi mögött áll egy még erősebb nő; majd mi gondolkozunk helyettük, amíg ők eszetlenül csörtetnek előre és elvégzik helyettünk a piszkos munkát.
Épp ezért nem is meglepő, hogy amint elérkeztünk a semmiből előbukkanó épülethez, Zel rontott be elsőként egyértelművé téve a bármiféle megfontoltság teljes hiányát. Más választás nem lévén én is követtem őt a sötét helyiségbe, elvégre bármennyire egy ostoba férfiról van szó, mégiscsak felelőséggel tartozom érte én, mint okos és erős nő!
Bár nem kellett volna, hogy félnivalóm legyen hatalmas agyvelőm birtokában, mégiscsak hátborzongató élmény volt a majdnemhogy tökéletes sötétségbe burkolózott teremben állni egy halom vértől tocsogó fegyver és kínzóeszköz , valamint a tucatnyi többhetes hulla társaságában. Amint az ajtó becsukódott mögöttünk elvesztettük a kintről beszűrődő egyetlen fényforrást, rám pedig megmagyarázhatatlan félelem telepedett. Hiába gondoltam végig a szituációt százszor és jutottam arra a következtetésre, hogy a legkevésbé sem ésszerű halálosan rettegnem a semmitől, hamarosan azon kaptam magam, hogy görcsösen szorítom az előttem álló Yuusuke kimonójának ujját. A vaksiság áldásos tevékenységének köszönhetően legalább senki sem fedezhette fel a szinte vörösen világító képem, amint kapkodva eresztem el az anyagot, nekem viszont zseniális ötlet fogant meg a fejemben, ami némileg a lélekjelenlétemet is a helyére rángatta. Reiatsut koncentráltam a kezembe mintha csak egy Shakkahouhoz készülődnék, ám mivel nem sütöttem el azt, egy pirosan izzó labdaccsal nyertem némi világosságot. Az ebből fakadó lelkesedésem nem tartott valami sokáig, mert szinte azonnal gyertyák fénye borította el a helyiséget, mi pedig újra szembetalálhattuk magunkat házigazdáinkkal, akik látványa rövid úton előcsalta Zel erőfitogtató hímegyed énjét, hogy aztán ripityára szelhesse a lépcsőt. Persze Yuu-channak se kellett sok, pár pillanat múlva már csak a hátukat láttuk, amint elborulva iramodnak az arrancarok után. Láthatólag nem igényelték a segítségünket és a hely is elég szűkös volt ahhoz, hogy kellőképpen tanácstalannak érezzem magam azt illetően, hogy mitévő legyek. Addigi magabiztosságom is hamar megkopott amint a két önkéntes mészáros eltűnt a szemünk elől, kezdtem magam megint ugyanolyan zavarodottnak érezni, mint egy órával korábban, robbanást követően. Sehogy se tudtam egyenesbe jönni magammal, képtelen voltam rájönni, hogy mikor vagyok önmagam és mikor nem; csak az a tudat kezdett rémisztően a gondolataim közé tolakodni, hogy semmi sincs rendben. A legkevésbé sem.