Daitenshi kirándulás ~ Flamoland reszkess!

Lassan az utolsó sajtburger is a gyomromba vándorol, ezt követően halk szusszanás kíséretében dőlök hátra. Egyáltalán nem tápláló ez a cucc, most mégis kellemesen eltelve érzem magam tőle. Persze majd hazafele menet biztos fog kopogni a szemem az éhségtől, de otthon legalább kellő mennyiségű szakéval és csipsszel tudom majd kompenzálni. A Suke által felajánlott szálat készségesen elfogadom, azután a fülem mögé rakom. Még nem fejeztem be teljesen az étkezést, s csak a megfelelő emésztés elindításához akarom felhasználni a dohányrudacskát, mert különben annyi lenne a bifidusz eszenzíszemnek. Épp egy marék sült krumplit tuszkolok a számba, amikor meghallom a Shinigami következő kijelentését. Tisztában vagyok vele, miszerint a férfi számára egyértelműek az eltünedezések, de mégsem lenne olyan egyszerű tisztázni személyem, mint ahogy Ő azt elképzeli. Sok halálistent megöltem, ráadásul nem egy kapitányt súlyosan megsebesítettem. Watanabét beavattam ugyan a terveimbe, valamint megosztottam Vele a célom, ám ezt nem tehetem meg a Gotei 13 összes vezetőjével. Túl veszélyes lenne, másrészről pedig nem bízok annyira a kapitányokban, hogy ekkora horderejű dolgot a nyilvánosság elé tárjak. Már egy ideje csupán távoli vágyálomként él bennem az elhatározás, mely azt sugallja, hogy egyszer visszatérhetek az „otthonomba”, s minden úgy lesz, mint rég. A fiaimat sem láttam még, pedig talán épp most kezdenek négykézláb mászni vagy bébikaját burkolni. Valószínűleg első szavaikról is le fogok maradni, amik között biztos nem fog szerepelni az „Apu”. Nem csodálkoznék rajta, ha egy napon véres bosszúállókká válnának, kiknek egyetlen céljuk felkutatni és megölni nemzőjüket, aki magukra hagyta Őket.
- Visszatérésem még várat magára, tudhatnád, mennyire kedvelnek jelenleg odaát. – szólalok meg némi keserűséggel a hangomban. – Mindenesetre tervezek normális életet élni, viszont a mostani helyzet nem ennek kedvez. Miután sikerült mindent elrendeznünk, s a kedélyek is lecsillapodnak, akkor talán megpróbálkozok a nevem tisztára mosásával. Sajnos, most Seireiteiben csak a bitófa várna.
Tudatában vagyok a tényeknek, ezért sem akarom téveszmékbe ringatni magam. Elgondolkodva hallgatom Hitomi rögtönzött előadását a főzésről, amihez ugyancsak az elmaradhatatlan tudóshozzáállását veszi alapul. Édesanyja említését követően a hangulatban beálló változás kissé lehangoló, azonban ezt hamar tovaűzi a 10. osztag kapitányának következő kijelentése. Elégedett bólintással jelzem a felvétel sikerességét, habár nemigen bízok Yukezo mostani elmeállapotában. Valahogy túlságosan megváltozott és nem éppen előnyére. Igaz, régebben is az idegesítő nemes szerepét öltötte magára, ám mostanában talán túlságosan is el van telve önön nagyságával. Jó, ezt nem pont Nekem kellene kimondanom, de attól még így igaz. Mindenesetre erős harcos, valamint csatlakozásának hála könnyebben figyelhetek Rá, nehogy valami számunkra kedvezőtlen magánakcióba kezdjen. Sakai kérdése nem ér váratlanul, ennek ellenére nem tudom miképp is válaszoljak rá hirtelen. Sukéra is rátámadt, pedig a fehérhajú férfinak nincs is annyira fenyegető kisugárzása, mint az új tagnak. Egyfajta rossz érzés fog el, ahogy a következő találkozóra gondolok. Remélhetőleg a puszta jelenlétem elég lesz ahhoz, hogy visszafogjam az indulatokat, de ebben sem vagyok száz százalékig biztos. Ajh, nem a legrózsásabbak a kilátások, az egyszer biztos.
- Nos, Tamachi Yukezo Testvériségünk legújabb tagja. – kezdek bele a magyarázatba, ezzel választ adva a lány mindkét kérdésére. – Még Soul Societyben hívta fel magára a figyelmem, egyik közös küldetésünk alkalmával. Nem fogsz neki örülni, de Ő is halálisten, méghozzá kapitányi szintű. Habár nem olyan erős, mint Yuusuke, ennek ellenére elrettentő hatalmat képvisel. A gyengébbek között, természetesen…
A srác családi ügyeit nem említem meg, azzal Hitomi nem sokat érne. Ezzel ellentétben Watanabe valószínűleg tisztában van a Tamachi birtokon lezajlott összecsapással, melynek végén a klán vezetője életét veszítette. A halál sosem örömteli, viszont gyászt sem érzek a férfi irányába. Egyrészről nem is ismertem, másrészről a Yuke által elmesélt történetek alapján egy korrupt nemessel kevesebb van a Tiszta Lelkek Városában. Igazából a Villámvándor döntését sem értem, hiszen simán a régi birtokon maradhatott volna, mivel egy efféle ügyet eltusolni gyerekjáték. Ennek ellenére Ő mégis a nyomdokaimba lépett, ámbátor nagy szerencséjére egyetlen Taichouval sem került összetűzésbe. Tiszteket azonban biztos ölt, ezért visszatérve Rá is hasonló sors várna, mint Rám. Szerencsére Karakurában hamar sikerült beilleszkednie és itt legalább kamatoztatni tudja azt a tudást, amit hosszú élete során összegyűjtött. Iszok még egy kortyot a szinte üres poharamból, aztán még elsötétedő tekintettel hozzáteszek néhány szót előző monológomhoz.
- Be kell valljam, nem bízok meg Benne teljesen. – jegyzem meg végül kelletlenül, az ivóeszköz lecsapásával egyetemben. – Rajta kell tartanunk a szemünk, különben még meggondolatlanul cselekszik. Kevésbé tud hideg fejjel döntést hozni, mint annak idején, a dühe sokkal könnyebben elragadja. Rossz tulajdonság, nagyon rossz…
Már régen nem az az ember, akit az elején megismertem. Igaz, Én is rengeteget változtam az elmúlt hónapokban, sokkal racionálisabb vagyok, mint voltam. Ám a Tamachiból áradó kiszámíthatatlanság óvatosságra int. Ezért sem engedélyeztem rögtön a Daitenshibe való belépését, rengeteget elmélkedtem a kérésén. Az utazások ebben a dimenzióban sokkal rövidebb ideig tartanának Neki köszönhetően, de vajon megéri-e a gyorsaság ezt a kockázatot? Majd kiderül, hagynom kell, hogy az idő eldöntse.

Így, kajálás után már mindjárt kellemesebb beszélgetni akármiről. Éhesen nem lehet normálisan társalogni, de miután megtöltötte az ember/shinigami/vaizard a bendőjét, egyből megindul a témázás. Kellemes, vagy épp kellemetlen emlékek törnek fel mindannyiunkban, kinek mi jár. Bennem épp vegyes érzelmek viaskodnak egymással. Egyrészt örülök neki, hogy Yuu-chan nem hiába hagyta el Seireiteit, és a "nagyobb jó" érdekében ölt le jónéhány tisztet és sebesített meg több kapitányt, közte Engem is, másrészt nem igen tudtam megbocsájtani neki legbelül azért, amiért Mitsut is bántotta. Ezek olyan dolgok, amik mélyen bent maradnak az ember lelkében, elnyomva, de mikor csak alkalmuk van rá, egyből elő törnek, és nem hagynak nyugodni. Jópár hónap eltelt már azóta, és ritkán, vagy szinte sosem jutnak eszembe az akkor történtek, most mégis elsötétül tekintetem pár pillanatra, hogy némi viaskodás után újra jókedvűen kapcsolódjak vissza a társalgásba. Jó lenne, ha el tudna jönni a majdani esküvőre, de ha addig nem tisztázza magát, ez aligha lehetséges. Ahogy Yuu is modta, bitófa várna rá most, ha betenné a lábát a Seireiteibe. Bár lehet, hogy addig sem jutna el, mert végeznének vele, mielőtt felakaszthatnák. Udvariasan mosolygok egyet a tréfán, bár semmi vicces nincs benne. Még rágondolni is rossz, mi lenne, ha kiderülne, hogy én is titkos "testvériségekben" ügyködök. Kétségkívül rám aggatnák az "áruló" titulust még mielőtt megmagyarázhatnám a dolgot. A legrosszabb nem is ez lenne a dologban, hanem az, hogy Mitsu is megtudná ezt az egészet, és rájönne, hogy hazudtam neki. Azt nem bírnám ki. De hagyjuk ezt a dolgot, nem derült ki még, és nem is fog, hacsak el nem árul minket valaki, aminek valljuk be, kevés az esélye, de jobb félni, mint megijedni. Inkább jelentem az örvendetes hírt, hogy Yuke is sikeresen csatlakozott a szervezethez, így már hatan vagyunk a Daitenshiben, és nőttek az esélyeink arra, hogy sikerrel járjunk küldetéseink során.
Némán, elgondolkodva hallgatom Yuu-chant, amint Hitominak mesél Yukéről, és be kell valljam, 1-2 dologban kénytelen vagyok neki igazat adni. Túl sötét Yuke magánéleti háttere és túl sok sötét folt van benne. Ezek pedig nem a legjobb hatással lehetnek a Daitenshire, mindazonáltal belépett a Szervezetbe, így már nem tudunk mit tenni, minthogy figyeljük. Yuu-channal ellentétben én ott voltam a Seireiteiben, mikor az a bizonyos dolog történt, és én még jobban nem bízok Yukében, mindazonáltal a találkozónkon rendes, é normális volt, így nem hiszem, hogy gondunk lenne vele, és hatékony tagja lehet a Daitenshinek.
- Ő kevésbé olyan elnéző, mint Én. Szóval próbáld meg magad a leghatékonyabban visszafogni, Hitomi. De szerintem nem lesz vele gond, Yuu-chan, bár nem árt óvatosnak lenni. - szólok kissé komolyabban is talán, mint kéne. Tény, hogy Én nem bántanám a lányt, de nem vagyok benne biztos, hogy Yuke is ugyanígy tenne, ha rátámadna Hitomi.
Hátradőlök és szívok egy slukkot a cigimből, majd észreveszem végre valahára, hogy miért is bámul meg annyira mindenkit. Elvégre nem hétköznapi látvány egy shinigami egyenruhában és haoriban, az oldalán karddal mászkáló egyén a Flamoland közepén.
- Mindjárt jövök. - szólok Yuu-chanéknak csendesen, majd felállok az asztaltól és elindulok a mellékhelyiség fele. Mint minden magas beosztású tisztnél, nálam is van lélekkapszula, így csak be kell vennem, és máris a póttestemben flangálhatok. A procedúra elvégzése után immáron a szokásos kék farmer, kék póló, kék sportcipős laza megjelenésemben feszítek, és visszamegyek a többiekhez, majd újra helyet foglalok. Még "átöltöztem" eszembe jutott, hogy ha már így önkényesen eldöntöttük, hogy ezentúl Hitomi fog főzni, mi lenne, ha ellátogatnánk hozzá! Úgy is kíváncsi vagyok egy genetikus otthonára, hogy hogyan nézhet ki.
- Hmm Hitomi-chan, van otthon valami jóféle teád? Kedvem lenne meginni egy csészével, az itteni gyors kiszolgálású teák fabatkát sem érnek! - hívatom meg magunka gyakorlatilag, majd rávigyorgok Yuu-chanra. Biztos neki sincs ellenére egy kis frissítő így ebéd után.

Random 満たす。 - Terepszemle?

Lent a pinyóban ütöttem a dobokat, olyan intenzitással, hogy sokáig fel sem tűnt SMS-t kaptam a telefonomra. Teljesen véletlenül jött egy gondolat, amit mindenképp ki akartam próbálni a dobok mögött ülve, vajon hogyan szólhat. Kajak mondom néha magam is meglepődöm milyen tehetséges vagyok! Egy-két hang kivételével szinte összeállt egy kétperces dob instrumental. A menet közben pedig szorgalmasan karistoltam a lapra a kottát, mielőtt még elfelejtettem volna az egészet. Annyira beleéltem magamat, már csak azon kaptam magamat, hogy izzadok mint a ló, ezért pihenőt tartva felkocogtam az emeletre. Király, hogy többszintes kéróban lakom, mert mindig edzésben tartom magamat. Szép, elegáns lihegéssel rontottam be a fürdőszobába, hogy letusolhassak. Miután végeztem a néhány percet igénybe vevő történettel magam köré csaptam a nagyon menő békás törülközőmet, és elcammogtam a konyháig. A hűtőszekrényben túrva kezembe vettem egy doboz kólát, és azt lefetyelgetve visszamásztam az emeletre, egyenest a szobám irányát megcélozva.
Ahogy letettem a dobozt asztalom szélére, véletlenül rátévedt szemem a telefonom kijelzőjére, amin virított egy üzenetet jelző felhívás. Meglepetten oldottam fel a zárat, és néztem egy sort, amikor megpillantottam az SMS feladójának nevét: Kei volt az. A saját egyedi stílusában megírt üzenet lényegét végül kihámozva arra jöttem rá, hogy jelenésem van a Flamoban olyan 10 percen belül. Hogyazanyám... legalább azt megírhatta volna, hogy mi az az iszonyatosan fontos dolog, amiért belemet magam után húzva loholjak a város másik szélére. Mindent előrevetítve ha van egy kis mázlim akkor gyorsan szedve a gyújtósaimat még elérhetem a buszt, ami kivisz egészen az étteremig. Ezért sietnem kellett az öltözködéssel. Arra sem figyeltem, milyen idő lehetett kint, csak kihúztam a szekrényem fiókját és előrángattam a szegecses szürke ingemet, ami alá felvettem egy fehér pólót, és a farmerjaim közül random kihúztam a leglengébbet, azt amin annyi szakadás és koptatás volt, mint égen a csillagok. A fejemre húzva egy fekete kalapot lódultam meg a földszint felé, aztán minden üres zsebembe rejtettem valamit – pénztárcát, iratokat, telefont, és a lakáskulcsot. Dzsekimet magamra kapva tömtem bele csukámba a lábaimat, és bezártam magam mögött az ajtót. Az utca végén volt a buszmegálló, ami tőlünk három percnyire volt, így rápillantva a telefonom kijelzőjére, meggyőztem magam arról, hogy még nagyobb tempóra kell kapcsolnom, hogy elcsípjem a buszt.
Szerencsémre nem volt szívatós kedvében a sors, szal' felszálltam a buszra, és az utat azzal töltöttem, hogy üvöltettem a fülemben a kedvenc zenéimet. Közben pedig egyre több agysejtemet megfuttatta, és egyre több dobszóló jutott eszembe. Remélem nem fogom elfelejteni míg haza nem érek, vagy legalább morzsái maradjanak meg! Kissé bepunnyadtam a fűtött buszban, nagy mákom volt, hogy idejében kapcsoltam, nekem lassan le kéne szállnom. Nyomva egy gombot rákényszerítettem magamat arra, hogy besoroljak az ajtó elé, majd mikor kinyílt leugrottam, és megindultam a Flamo irányába. Kismillió éve nem jártam itt, azt hiszem utoljára még Matsu-val kajáltunk itt, az is vagy már egy, vagy két éve volt? A fene sem tudja, lassan kezdenek az emlékek is összemosódni egy hatalmas kupaccá. Az agyam amúgy is elég sok mindent szokott szelektálni, szóval jobb, ha néha résen leszek. Ahogy berontottam a büfébe, hirtelen az a gondolat futott át az agyamon, hogy azzal a lendülettel fordítok hátat és vágódom ki. Kurva sokan voltak! Nem az hogy tömegiszonyom lenne, vagy valami, csak olyan fülledt idő volt, hogy simán kiírhatták volna, ingyenes szauna üzemel az épületben. Ezek nem ismerik a szellőztetés, vagy a légkondi, esetleg az ablak fogalmát? Még hagyján ezzel a parával, de ott volt az is, hogy ki kellett volna szúrnom egy szöszke, alacsony növésű flúgos hapsikát, aki szerintem olyan egyszerűséggel beleolvadhatott a placcba, akár a kaméleon.
Razziázva a sorok között aztán vaksi gyereknek, azaz nekem integetett egy ismerős alak, több ismerős bábu körében ücsörögve. Hál' Istennek, és az Anyaföldnek, nem kellett teljesen lejáratnom magamat. A sokszínű társasághoz odalépve vettem le a kalapomat, és először a srácokkal fogtam kezet, aztán feltűnt egy ismeretlen nőcske. Igazából eléggé meglepett a dolog, de azt gondoltam, hogy valamelyikőjük csaja, ezért lehajoltam a lányhoz, és két puszi reményében bemutatkoztam neki.
- Szió, Justin Awesome vagyok. Örvendek!
Kurta bemutatkozás után aztán behúzódtam Kei mellé, és feldobtam a kérdést, mert nagyon kíváncsi voltam, minek riadóztattak.
- Na mi a helyzet? Hirtelen jött kupaktanács, vagy épp oszlani akarunk?
Kissé egyhangú ábrázattal mondtam, és vettem kezeim közé a menüsort, mert rendelni támadt kedvem.

Random 満たす。 - Terepszemle?

Leegyszerűsített bemutatkozásom után, úgy tűnt közel sem komoly kérdésem nem aratott túl nagy sikert. Amiért pedig véresen komolyan kezdték kezelni az ügyet, lassan már én éreztem magamat kellemetlenül, hogy ártalmatlannak gondolt viccem ilyen kisülést okoz mindenki agyában. Processzorokat újraindítani, fejrázással, és hanyag mosollyal eloszlatni a tévhitek ködfátylát. Tényleg mázlim volt, hogy ezt nem Keiko előtt mondtam, mert sanda gyanúm azt súgja, hogy a fejemhez borította volna az asztalt. Régen volt már lila monokli a szemem alatt, de nem is terveztem a közeljövőben, így jobb ha legközelebb kicsit körülményesebben válogatom meg humorzsákom mélyen rejtőzködő csinos darabjait.
Csak gondolatban kell megemlíteni a nevét, mintha kiszimatolná. Pinku-chan keveset késve köreinkbe sodródott. Hosszas bájcsevej után aztán ott bukott ki a bili, hogy nem volt helye. Megtehettem volna, hogy teljes nyugalommal közelünkbe húzok egy szabad széket, vagy esetleg tesója mellé engedem, de sokkal nemesebb gesztusnak tűnt, hogy saját ölemet kínáljam fel. Egyhangú képpel kukkantottam föl a menülap fölül, párszor végigmérve őt, s mikor végre összetalálkozott tekintetünk, szememet megforgatva egyszer leraktam kezeim ügyéből az étlapot, és kijjebb csúsztam. Kis terpeszben a szék szélére csúsztam, és elé böktem kívülre eső combomat. Tenyeremmel meglapogatva azt néztem néha arra, majd Pinku-chanra.
- Na jól van, gyere. Ne kéresd már magadat!
Vonogattam szemöldökömet, arra késztetve arcizmaimat, hogy tartsák nyugalmi állapotukat. Viszont képtelen voltam a hosszú ideig tartó színészkedésre, ezért el-elvigyorogtam magamat. Egyébként ha annyira igényli, csak nézzen csúnyán, és szíves örömest hozok neki egy széket. Csak eldönti végre.
Kajaválasztást illetően kikötöttem egy almás piténél. Szinte biztos voltam benne, hogy azt a gyorsfagyasztott, panírozott csodát fogják megspékelni porcukorral, de hidegen hagyott. Az volt fix, hogy édességre fájt a fogam. Amíg pedig azt vártam, hogy kihozzák a rendelésemet, addig igyekeztem kezeimmel legyezgetni az asztalon kiterülő órást.
- Könyörgöm, csak egy ártatlan poén volt, én sem gondoltam komolyan. Hidd el, nem is hagynám!
Nevettem, ezzel is azt sugallva, hogy felejtsük el az egészet, és terelődjön a beszélgetés más vizekre. Reményeim meghallgatást nyertek, köszönet ezért Nobu-nak, aki földöntúli sivítással, és valami furcsa, hideglelős aurával felfegyverkezve osztotta meg rendelését a pincérrel. Egy pillanatra elkerekedett szemekkel néztem rá, és nem is tudtam, ideje lenne-e elbeszélgetnem vele. Ahogy ismerem, az ilyen önszabályozási terápiákat nem szívesen ülné végig. Szerintem csak rontanék a helyzeten, így inkább szemet hunytam előbbi momentuma fölött.
Nem tudtam, hogy mit, de valamit nagyon keresgélt a velünk szemben ülő csaj. Aztán egy kis vackot nyújtott át Nobu-nak, aki meghazudtolta volna önmagát, ha nem abnormális jeleket mutató örömködésben tör volna ki. A pusztán mosollyal és köszönetnyilvánítással egybekötött boldogság valahogy nem hozzá passzolt volna. Akcióját pedig tovább folytatta. Csak értetlenkedve igyekeztem kihámozni mondandójából a lényeget, ami... várjunk, vajon volt is neki?
Szóval kibújt a szög a zsákból. Újabb taggal akar gyarapodni együttesünk, mi? Magától az ötlettől nem ódzkodtam, azonban, hogy megint nőneműt tegyünk próbára jobban elkeserített. Szívem szerint megmondtam volna neki, hogy nincs túl sok lelkesedésem ahhoz, hogy még egy lánnyal dolgozzak együtt, de semmiképp nem akartam magamat rossz fényben feltüntetni. Időközben a pitét is kihozták, ahogy pedig ügyeskedve hozzá is láttam. Miközben pedig mindenki körbeboldogította egymást, addig mélyen eltöprengtem a dolgokon. Plusz gitárosnak biztos nem vennénk hátrányát, azonban... igen, mindig ott volt az a 'de' szócska. Olyan bizalmatlanul kezelem az embereket. Sajnálom, ez van, nem tudok ellene mit tenni. A banda jó hírnevére való tekintettel Shiori-t is próba alá kellett vetnem, máskülönben látatlanba pacsizzunk? Még mit nem.
- Rólam is azt mondják, hogy jól dobolok...
Nyeltem le az utolsó falatot, és bele is kezdtem a mondandómba, mikor találtam egy alkalmas pillanatot, mikor mindenki elhalkult. Közben pedig összedörzsöltem tenyereimet, hogy a legagresszívabb morzsa is lehulljon róluk. Szalvétázás után aztán folytattam.
-... viszont ez kevés. Ha esetleg ez egy felhívás lett volna, akkor én mindenképp szeretnélek hallani, hogyan játszol. Bocsi, de ebből az egyből nem engedhetek.
Szerintem korrektül álltam hozzá a dolgokhoz. Nekünk olyan emberre volt szükségünk, aki nem lép le az első nap után, csak mert megterhelőnek érzi. Ha lusta próbákra járni, akkor előzékenyen utat mutatok neki, merre találja az ajtót. Persze ezt nem feltételeztem pont Shiori-ról, csak általánosságba vettem.
- Ümm, ha gondolod, ihol vala a tálcán kínálkozó lehetőség; Nobu elhozta a gitárját. Remélem jobb kezes vagy.
Vigyorogtam rá, hogy megnyugtassam, nem komoly vizsgát terveztem a számára.

Találkozás Takou~kunnal
avagy még egy éhes száj…