*A sztereotípiák szerint minden amerikai gyorséttermi kajákon él. Pedig ez nem igaz; ha így lenne, akkor egy elhízott rondaság lennék, de valljuk csak be, modellnek is mehetnék az alakommal. Hisz milyen stylist az, aki még önmaga sem lenne képes végigvonulni a kifutón? Hagyjuk már... Nem vagyok amatőr.
Azonban néhanapján igazán jól esik egy kicsit bűnözni, pláne, mivel főzni nem tudok, és ahol gyerekkorom nagy részét töltöttem, nem is szokás. Amúgy is, rám férne egy kis nyugalom, így is eleget dolgoztam az utóbbi pár hétben. Még Zeddel is egészen jól kijövünk mostanában, bár nem sok közös témánk van. Ez persze nem vonatkozik érkezésem estéjére, amikor Natsuki egy bárba cipelt, és az alkoholtól kicsit feloldottabban éreztük magunkat.
Na mindegy is, az a Zed - még mindig nem értem, hogy lehet valakinek ilyen hülye neve - most nem tart velünk, és évek óta először szórakozhatok kettesben a húgommal. Csak én és ő... Hihetetlen, hogy végre ezt is megéltem. Már épp ideje volt, szóval hálát adok magamban a vizsgaidőszaknak, és hogy a kis egyetemista barátunk most marhára nem ér rá szórakozni. Mintha egy kicsit ideges is volna, de legalább az angoltól nem kell félnie, mert eleget gyakorolta velem, csak hogy Natsuki még véletlenül se értse, miről beszélünk.
Igazán nem értem magam, hogy miért gondolok arra a Zedre - aki számomra akkor is csak egy betolakodó marad, akármilyen jófej - , amikor csak annyit akartam közölni, hogy ő most nincs itt. Szóval ott tartottam, hogy gyorsétterem. Mert most oda megyünk. Bizony. Persze szívesebben tettem vlna meg azt a bő egy kilométeres sétát taxival, de Natsuki valami miatt a fejébe vette, hogy le kéne szoknom róla. Mondjuk, eddig legalább az edzéseket megúsztam többnyire. Munkára és hullafáradtságra hivatkozva egész szépen elkerülhettem a leégést Natsuki előtt, miszerint még mindig nem vagyok képes megidézni rendesen egy íjat meg egy nyilat. Meg igazából nem is akarom. Mert felesleges, nem érek rá ilyenekre. >< Mondjuk a futás még mindig jól megy, legalább ebben sokkal jobb vagyok Natsukinál. Még ha a nyilaim nem is találnak célba sosem, mert pár méteres repülőpályájuk után rendszerint szertefoszlanak.*
- Nem mondod, hogy ilyen drága itt egy gyorsétterem... - *fagy le a képemről a mosoly, amint megpillantom az étterem kínálatát. Amerikában bezzeg ennek a negyedéért, aprópénzekért eszel egy gyorsétterembe... Hiába, ott a társadalom legalja eszik hamburgert, mert olcsó. Hihetetlen, itt státuszszimbólum az egész... Ha ezt tudom, biztos valami étterembe cipelem Natsukit, ahol ugyanezekért az árakért - na jó, egy kicsit többért - már külföldi ínyencségeket ehetsz. De itt...*
- Mindegy már... Ha már ideáig elgyalogoltam... - *sóhajtok, és túrok bele szőke sörényembe, csak hogy még drámaibbnak tűnjön a pillanat, ahogy a megfáradt főhős beletörődik sorsába.
Magamnak valami hamburgeres menüt rendelek némi francia salátával - amiben valószínűleg a zöldségek száma nulla, de én ezt sosem fogom megtudni - , és Natsuki is rendel valamit, majd a piros kis tálcákat markolászva letelepszünk egy ablak melletti asztalhoz. Legalább a tálca passzolna a ruhámhoz... Krémszínű, garbós felsőm jól takarja nyakam, ahol még midig látszódnak annak a "vámpírnak" a nyomai. Már egész jól feldolgoztam a tényt, hogy nem csak a hollowk akarnak megenni, hanem a vámpírok is, sőt, már azt is sikerült a fejembe vésnem, hogy vámpírok egyáltalán léteznek. Nem igazán akarok még több titkot megtudni erről a világról, de valahogy magamhoz vonzom őket, mint egy jó modell a felkéréseket.
Tekintetem egy sültkrumpli elfogyasztása közben téved egy igen undorítóan és ízléstelenül felöltözött úriemberen. Egy ideig azt hiszem, hogy csak kihívó öltözéke az, ami magára vonzotta az efféle divatbűnöket egyből kiszúró szemeim, ám ami még inkább megrémiszt a gusztustalan sálján kívül, hogy valahonnan nagyon ismerős ez a fazon. S ha kiderülne, hogy ismerem, tán oda lenne a jó hírnevem.... nem?*
- Natsuki... nem ismerős neked az a fickó valahonnan? - *bólintok magam mellé, az ismerős figura felé, aki viszont valami miatt szintén minket bámul, vagyis mintha ide-ide pislantana. Bár lehet, csak meghallotta, amint szeretett kis húgocskám ismét lecseszett azért, mert szégyent hozok a Shihuru házra, csak mert nincs kedvem hollowkat hajkurászni éjjel-nappal. Valakinek dolgoznia is kell a családban... Különben a család többi tagja nem fog tudni miből megélni. Valahogy még mindig vonzóbb a felelősségteljes családfő szerepe az elkötelezett quincy-énél.*

Nagycsaládi összejövetel ~ Újabb rokon a láthatáron!

Szép, verőfényes napsütés. Egy visítás, ami nyilvánvalóan az én kedves bátyámtól ered, vagy esetleg valamelyik féleszű idiótától az ablak alatt, aki nem tudja, hogy a szoknya alá nemcsak tangát, hanem rövid gatyát, minimum franciát, maximum sortot kell venni, ha nem akarja, hogy lehúzzák róla, vagy alánézzenek. ezután átfordultam a másik oldalamra, és magamra húztam a takarót. Nem volt kedvem felébredni. Ami azt illeti, felkelni se, iskolába menni meg pláne nem. újabban kijött rajtam az undor, és még csak a közelébe se bírtam menni a könyveknek. Pedig ma témazáró. Töriből. Van vagy 20- 25 oldal, amit be kellett volna vágnom. De hiába próbáltam, egyszerűen elbambultam a könyv felett. És ráadásul mekkora görénynek éreztem magam miatta! Hiszen idén érettségi, és nem mindegy, hogy orvos leszek-e, vagy vécés néni. utóbbi büdös és koszos szakma. Utálatos.
Nyögve fordultam át a másik oldalamra, és tudatosodott bennem, hogy valaki húzza lefele rólam a takarót. Halk morgással rúgtam az ágy széle felé, és belekapaszkodtam a paplanba. Semmi esélyem nem volt: Zed úgy tépte le rólam, hogy kis híján még a pizsamám is repült vele. Dühös morgás után felé hajítottam a teknős alakú ébresztőórámat, és ránéztem a naptárra. Gratulálok. Nem Hétfő van. Szombat. Tehát: no iskola, és az előbbi visítás valószínűleg valamelyik részeg libától jött, aki az utcán tért magához. Bár lehet, hogy mégiscsak a bugyiját húzták le...
Kómásan pislogva szédelegtem ki a konyhába, és szinte lecsukott szemmel tettem fel főni a kávét, pakoltam a tojást a serpenyőbe, és a szalonnát a tetejére. Amikor legközelebb sikerült kinyitnom a szemem, tudatosodott bennem, hogy bealudtam: állva, a tűzhely fölött, amikor reggelit készítettem. Még éppen az utolsó pillanatban fordítottam meg a rántottát: ez is a kedves Touma miatt készült, hadd nosztalgiázzon kicsit. Biztos hiányzott neki az "otthoni", azaz amerikai kaja. Márpedig akkor sem árt ennie pár falatot a mi kis díszes társaságunknak, ha Flamolandbe megyünk. Illetve csak én és Touma, mert Zed a vizsgáira készül. Hétfőn kezdődik neki... Milyen jó, hogy belé sokkal több agy és szorgalom szorult, mint belém! Az angolt már lassan jobban beszéli, mint a bátyám. Egyszerűen imádom, amikor elkezd valamit énekelgetni, olyan szép a kiejtése, meg a hangja *.*
- Zed, gyere enni! Touma, te is! - nem könnyű a tizenéves lány élete. Kiváltképp akkor, ha két kifejlett hímpéldányt kell jóllakatnia. Miután egy falat tojást bekaptam, ellibbentem, hogy emberi formát öltsek. Húsz perc múlva teljesen fitten, felkötött hajjal, napszemüveggel, egy bazinagy táskával álltam az előszobában, indulásra készen. A blúzom ujját felhúztam könyékig, meg le a vállamról, mert ez ilyen vállszabadonhagyós izé volt: a kedves kis bátyuskámnak akartam kedvezni. Fekete volt vörös mintákkal meg mindenféle szöveggel: amennyit hajlandó voltam angolból tanulni, ezt még megértettem. Bár, kénytelen leszek azt is komolyan venni: úgyis külföldön kell majd dolgoznom rosszabb esetben.
Néhány percnyi gyaloglás után meg is érkeztünk Flamolandbe: láttam Toumán, hogy lassan idegbajt kap a sétálástól. Pedig jobb, ha ehhez hozzászokik. Nem vagyok hajlandó eltűrni tőle, hogy flancoljon. Ugyanolyan ember, mint mi. Csak neki a divathoz van tehetsége, nekem az örökségünkhöz, és az emberi testhez. Vajon, ha egy quincey meghal, lélekként élhet tovább? És lehet belőle shinigami? Mert ha igen, biztos a 12. osztaghoz jelentkeznék. Azt legalább nem utálnám, már ha minden mást igen is, aminek köze van Seireteihez. Miután Touma a figyelmemet egy rémesen öltözött fickó felé irányította, elkezdtem babrálni a beszőkült hajammal. Igen, azért tettem, hogy legalább testvéreknek nézzünk ki! Idegesen fújtam egyet, majd megforgattam a szemeim, jelezve, hogy mennyire nem tetszik a téma.
- Ismerem. A suliban tanít, bár engem nem, szerencsére. Ráadásul találtam róla pár képet - ami fiatalabbként ábrázolja - a cipősdobozban, amit anyu tett félre a " ők a rokonok" címszó alatt. Erre még emlékszem... Haláluk előtt pár nappal mutatta meg nekem. - sóhajtottam, mert tudtam, hogy ezzel megpecsételtem a sorsunkat. Touma oda fog rángatni, és ki fog borulni, hogy ennyire nem tud öltözni a fickó. Ha már én is látom, akkor nagy a probléma... Persze pillantásból felismerem a márkás holmikat, hogy ki a tervezőjük: az elmúlt néhány hónap együttlakás a divatőrült bátyámmal nem múlt el nyomnélkül.

//Nagycsaládi összejövetel//

*Óracsörgés. Csak tudná, mi a fenének nem kapcsolja ki legalább hétvégére a vekkert... Aztán, miután sikerült összekaparnia magát röpke fél óra alatt, eszébe jut a koránkelés oka. Hiszen előző nap késő délután látogatta meg egyik kollégája egy raklapnyi fénymásolattal, hogy hétfőre fővesztés terhe mellett minden, általa tanított diákjáról írnia kell Koutának is részletes értékelést... Hogy minek is szükséges ez, azt maga sem tudta. A feladatról viszont elvileg egy hete kéne tudnia, de ezek a hírek valami rejtélyes ok folytán mindig elkerülik. Így hát eldöntötte, hogy minél hamarabb elintézi ezt a problémát, hogy aztán a hétvége maradékát teljesen átaludhassa... Még aznap nekifogott, és éjszakába nyúlóan dolgozott a kérdőíveken.
Arról azonban fogalma sem volt, hogy ennyi gyereket tanít! Bár tulajdonképpen arról sem volt fogalma, hogy egyáltalán ennyi diák jár a Karakura High Schoolba. Ráadásul amilyen szempontok alapján értékelni kell az eddigi tanévet. Még jó, hogy nem írtak ki "szeme színe" vagy "kedvenc étele" kategóriát is... Gépe előtt, pizsamapólójában ücsörögve pötyögi le tehát válaszait, egy nagy adag erős kávé mellett, miközben látványosan ásítozik. Munkájába úgy belemerül végül, hogy észre sem veszi, mennyire megéhezett...
Csak hangos gyomorkorgása zökkenti vissza a valóságba. Meg az, hogy az utcáról megint valami éktelen zaj szűrődik be... Épp azon gondolkozik, ezúttal vajon a közelben lévő bordély melyik "alkalmazottját" próbálták meglopni, ahogy lajhármód kivánszorog konyha-fürdőjébe valami táplálékot és egy újabb adag kávét keresni. Azonban szembesülnie kell azzal, hogy a hűtő tartalma már javarészt érett a kidobásra. Néhány ráadásul még mintha valamivel sötétebb is lenne, mint eddig volt - csoda, hogy nincs szaga egyelőre egyiknek sem...
A nagyobb pusztulást megelőzendő azonban úgy dönt, inkább megadja a végső kegyelemdöfést a régmúltban még ételnek titulált valamiknek, és az egészet azon nyomban ki is önti a szemétbe, mialatt azon agyal, hol ebédelhetne addig, míg nem újítja fel készleteit... Végül a Flamoland mellett dönt, mert az van a legközelebb tartózkodási helyéhez, és még a kiszolgálásuk is gyors. Hiába, valahogy meg kell akadályozniuk, hogy a késés miatti ajándékosztások miatt menjen tönkre a cég...
Hamarosan már teljes utcai öltözetében feszít, és próbálja bekulcsolni lakásának ajtaját. Nem telik bele sok idő - és néhány majdnem-elütés a közlekedési lámpák összetéveszthetősége miatt -, hogy megérkezzen a más emlegetett gyorsétterembe. Itt aztán egyenesen az eladóhoz sétál - mozgásával persze igyekszik nem elárulni, mennyire éhes is valójában -, majd kér egy nagy hamburgert, hozzá illő adag sültkrumplival. Már kezdte kiismerni a helyet, hiszen elég gyakran jár itt, mert pont útba esik hazafelé menet.*
~ Ők meg mit bámulnak vajon? ~
*Pillant a fiú-lány páros felé kíváncsian, bár próbál minél kevésbé látványosan nézni feléjük - legalább ő mutasson egy kis illemet azt illetően, hogy nem vizslatunk vadidegeneket röntgentekintettel -, aztán egy kósza gyanú kezdi befészkelni magát gondolataiba. Olyan ismerősnek tűnnek mindketten... Mondjuk a lányt mintha rendszeresen látná az iskolában is, de nem tudja a nevét. Nem mintha azokat ismerné név szerint, akiket ténylegesen is tanít...*
- Jó napot!
*Biccent feléjük végül, ahogy elhalad mellettük, miután kézhez kapta rendelését. Egy szomszédos asztalhoz ül le aztán. Hozzászokott már ugyan ahhoz, hogy valami miatt rengetegen megbámulják, de mintha ez a két fiatal máshogy nézne rá kicsit...*

*Kartondoboz. Fényképek. Rokonok. A három szó villámként csap tudatomba, és nem lepődnék meg, ha Natsuki is hallaná agytekervényeim hangos kattogását. Azok most mélyebb gondolatokat idéznek elő a Versace és Gucci fogalmaknál, és felidézik bennem azokat az emlékeimet, amikor még valami unokatesómmal együtt lógtuk el az edzéseket, mindenféle okra hivatkozva. Natsuki pedig rendszerint megtalált minket, és bár jóval fiatalabb volt nálunk, valahogy mindig sikerült elérnie a 7-8 éves kislánynak, hogy én meg az a másik rokon, akinek nagyon hasonló neve volt az enyémhez, összeszégyeljük magunkat. Csak emlékeznék pontosan a nevére...
Á, csak egy hülye emlékkép. Mégis mennyi esély lenne arra, hogy egy gyorsétteremben találkozzunk ismét egy régen látott rokonnal? Ám ha Natsuki mondja... nem kételkedhetek a szavaiban, mégis milyen bátyus lennék akkor? Szóval ha Natsuki azt mondja, hogy rokon, akkor biztosan rokon. Na meg, a kartondoboz, fényképek, rokonok címszavakat csak így tudom összekötni a fejemben.
Remek, szóval rokon. Ha meg nem, akkor égek egy sort, de hát, utólag csak nevetni fogunk ezen, nem? Kivéve, ha Natsuki megint szívat. Lehet, csak ezzel akar rávenni arra, hogy végre beszélgessek vele a családi bajunkról. Nekem meg ahhoz semmi kedvem. Ő a húgom, nem a pszichológusom. Sem a személyi edzőm. Nem értem, miért ne lehetne a rokonokkal úgy találkozni, hogy ne kelljen mindenféle nagy háborúra készülni. Quincy büszkeség, persze... Mintha olyan nagyon szükségem lenne arra is a sok munka és stressz mellett, hogy ilyen szörnyektől is rettegnem kelljen. Meg a shinigamiktól. A múltkor ráadásul egy meg is talált. Nem volt egyszerű meggyőzni őt, hogy én tényleg csak egy kis friss levegőt szeretnék szívni, semmi több. Valami csoda folytán viszont elhitte nekem, hogy rájuk, shinigamikra hagyom a hollowirtást meg a többi macerát, mert engem nem érdekel.
Natsukit a karjánál fogva felrángatom az asztaltól, és odahurcolom a másik asztalhoz. A tálcáinkat ott hagytam a saját ülőhelyünknél, azonban most vagy soha. Ki kell derítenem, hogy tényleg rokon, vagy csak Natsuki akar szívatni. A kémkedéshez meg nem értek, szóval marad a jól bevált módszer: egyenesen rákérdezek.*
- J-Jó napot. - *vakargatom idegességemben a tarkómat, másik kezemmel pedig Natsuki csuklóját ragadom meg, hogy maradjon mellettem. Tudom, hogy nem tetszik neki a helyzet, de nem akarok egyedül égni, ha véletlenül egy idegent szólítottam le tévedésből.*
- Tudom, ez furcsán fog hangzani, de... nem ismerjük egymást valahol? - *vigyorgok zavartan, majd végül arcvonásaim rendbe teszem, kék szemeim pedig Koutáéba fúrom. Nem akarom, hogy azt higgye, csak viccelek vele, vagy mi. Inkább kérdezem meg egyenesen a dolgot, de legalább tiszta választ is kapok.*
- Amúgy a nevem Shihuru Touma, ő pedig a húgom, Natsuki. Hátha így könnyebben felismer... Ha pedig nem, akkor elnézést a zavarásért. - *nyújtom most kezem egy kézfogásra. Az az emlékkép még mindig nem hagy nyugodni. Na persze, nem biztos, hogy arcról felismerne bármelyik rokon, meg azóta már szőkék vagyunk Natsukival, bár erősen él bennem a gyanú, hogy Natsuki csak miattam festette be a haját, hogy jobban hasonlítsunk. Ha pedig így van, akkor ő a legjobb húgi a világon! *.**

Nagycsaládi összejövetel ~ Újabb rokon a láthatáron! Very Happy

Miközben előre láttam, hogy mi fog következni - mert igenis előre láttam, hogy ő, mármint az én kedves bátyám mire készül, - idegesen pislogtam a "tanárra", meg a plafonra. Végül megadóan felsóhajtottam, és megragadtam a hamburgerem, majd beleharaptam. Mekkora csalódás lehet ez a bátyámnak! Ha nem Amerikában megy el egy ilyen helyre, fillérekért eheti magát degeszre. itt viszont igenis elit helynek számít, és rohadt drága még egy szelet szarrá rágott saláta is...
- Te... ne kombinálj....- sajnos elkéstem. Felrángatott a helyemről, és még a kajámat sem ehettem meg. Szinte semmi nem volt bennem, és zokon esett, hogy nem ehettem meg a reggelimet nyugodtan. Reggeli... majdnem dél volt már. Csoda hát, ha morcosan álltam meg Mori asztalánál?
- Ne tapogass... - morogtam, és kirántottam a kezem Toumáéból. Most komolyan azt hiszi, hogy elszaladok innen, vissza az asztalhoz? Könyörgöm... nem vagyok már én gyerek!
- Touma azt szeretné tudni, hogy emlékszik-e a Shihiru rokonságára, tanár úr. Tudja, mi a rokonai vagyunk. - mondtam, és szépen leültem az asztalához.
- Ne feszélyeskedj már! Szabad országban élünk, ülj le. - rántottam le magam mellé Toumát. Néha annyira... töketlen tud lenni. Jó, míg ő nyálasan udvarias, addig én nagyszájú meg mit tudom én hogy mi vagyok... de ez van. Bár semmi emlékem nem volt a fickóról, csak egy - egy képbevillanás, ha rokon, akkor quincy is. Remélhetőleg Ő sokkal épeszűbb, mint az én idióta bátyám. Vagyis: komolyan veszi ezt az egészet. Miért vagyok én ilyenekkel megverve?! Csak én látom, hogy nem szabad elhanyagolnunk az örökséget? Zed. Ő megért... ő legalább mellettem van, még ha ez a divatmániás idióta legszívesebben el is menekülne a "szörnyek" elől, amik becses neve hollow.
- Nos akkor, azt hiszem hagyok vagy két percet, míg feldolgozza a sokkot, és idehozom a tálcámat. - közöltem, majd felálltam és ellibbentem a kajámért. Éhes voltam, és ilyenkor nem volt ajánlatos engem idegesíteni. Szerencsétlen Mori, ha Touma hagyja megenni a kajámat, biztos sokkal, sokkal kedvesebben közöltem volna a hírt, hogy van két rokona...

//Nagycsaládi összejövetel//

*Egyre gyakrabban sandít lopva a különös pár felé, időnként harapva ebédjéből, miközben elterelés gyanánt körbevizslatja az egész helyiséget, mintha először lenne itt, és azért mutatna ekkora érdeklődést. Csak tudná, miért érdekli annyira őt magát is ez az egész ügy... Hiszen csak két egyszerű fiatalnak tűnnek - bár mintha a szokottnál magasabb lenne a lélekenergiájuk -, nincs bennük semmi különös. Mondjuk Kouta szerint saját magában sincs olyan, ami miatt megbámulhatná bárki is...
Már épp azon gondolkozik, hogy megembereli magát, és igenis odalép a szomszédos asztalhoz megérdeklődni, miért is kell ennyi figyelmet fordítani szerény személyének irányába, amikor a fiú váratlanul felpattan, majd egyértelműen Kouta felé igyekszik... És hozza magával a lányt is.
A köszönést hallva biccent egyet, miközben fél kezével üdvözlően a pár felé int, végighallgatva a fiút.*
- Nem, nem emlékszem ilyen külsejű rokonokra...
*Válaszol ismét fejrázva, majd látszólag újra az evésbe mélyed, és ismét eszik pár falatot. Nem is foglalkozik azzal, hogy mindketten leülnek asztalához... Felőle aztán hadd erősködjenek a nem létező rokoni szálak kibogozásával - legalábbis egyelőre így gondolja -, ha jólesik nekik. Unokatestvéreinek van egyedül tudatában, róluk meg már vagy tíz éve semmit sem hallott. Pedig próbálta volna ismét felvenni velük a kapcsolatot, de az nem éppen egyszerű, ha egyikőjük történetesen teljesen más kontinensen van többek közt... Aztán pedig Kouta került át Európába dolgozni, ahonnan megint csak bonyolult lett volna az egymásra találás... Igazság szerint már arra sem emlékszik, hogyan néztek ki unokatestvérei, amikor utoljára látta őket, csak annyi világos, hogy máshogy, mint ez a két alak itt, vele szemben...
Aztán meghallja a vezetéknevet. Shihuruak mindketten?! Akkor tényleg ők a rokonai! A meglepetéstől le is fagy mozdulatsora, mellyel éppen ismét felemelte hamburgerét, és úgy néz csodálkozással vegyes gyanakvással a testvérekre, enyhén hunyorogva, hogy hátha felismeri őket.*
- Touma-kun! Natsuki-chan! De rég láttalak titeket!
*Ugrik fel végül ültő helyéből a viszontlátás örömében, a tálcára ejtve ételét, és igyekszik átölelni mindkettejüket. Ekkor azonban már csak Touma van ott, mivel Natsuki idő közben elindult áthozni saját rendeléseiket... Kouta azonban nem zavartatja magát túlságosan: ugyanazzal a lendülettel karolja át és szorítja magához kedvenc unokaöccsét, amilyennel felpattant, és végül, mintegy befejezésként kicsit összeborzolja a fiú haját, nem törődve az esetleges meghökkent vendégekkel, akik gyanakodva bámulhatnak rá. Már fel se tűnik neki, ha megbámulják...*
- Nos, stílusra nem sokat változott Natsuki-chan...
*Súgja oda múltbéli cinkostársának, amíg távolabb van tőlük a lány, és gondolatban felidézi, hányszor próbáltak közösen menekülni a gyakorlás elől, több-kevesebb sikerrel. Hamarosan azonban vissza is ér unokahúga, ami miatt jobbnak látja előbbi témáját berekeszteni Kouta, így hát érdeklődve felteszi első kérdését, mely ezúttal mindkettejüknek szól:*
- És mi történt veletek azalatt, amíg nem találkoztunk?

*Nem csalódok hugicámban, amikor egyszerűen rátér a lényegre, és közli a lehetséges rokonunkkal a helyzetet, bár azért igazán lehetett volna kicsit körültekintőbb is. Nem mintha bármit is szólhatnék ellene, mert hát a bátyja vagyok, nem az apja, meg valljuk be, Natsuki nem egy könnyen irányítható személy. Nincs olyan sok beleszólásom az életébe, és ha ő úgy dönt, hogy egyszerűen odaszegezi a tényeket unokatesónk elé, akkor meg is teszi. Persze sikerül fájdalmas képet vágnom hozzá, mert azért egy épeszű ember minimum elküld minket a fenébe egy ilyen letámadás után, legalábbis én biztosan így reagálnék, ha valaki odajönne hozzám, és közölné, hogy a rokona vagyok. Kouta-kun azért egészen jól tűri, és gáláns hangnemben kijelenti, hogy nem emlékszik ránk, bár elnézve a megváltozott külsőnket, nem is nagyon csodálnám. Hiszen nagyjából tíz év telt el azóta, mióta utoljára láttuk egymást. 14 éves lehettem akkor, Natsuki meg csak hét, nem beszélve arról, hogy azóta mindketten szőkére festettük a hajunkat. S ha már a hajnál tartunk… Igen, Koutának is mindenképp ajánlok egy jó fodrászt, meg valami normális színt, mert ez a zöld…
Aztán a kínos csend megtörik, s Kouta pedig a felismeréstől sugárzó arccal veti a nyakamba magát. A jégfal mintha szilánkokra tört volna, meg is lapogatom hát unokatesóm hátát, hiszen az utóbbi tíz évben nem volt rá lehetőségem. S ha belegondolok, 14 évesen nem biztos, hogy megtettem volna.*
- A hajam… - *morgom kicsit bosszúsan, hiszen nálam kényes téma a külsőm, így a következő pár másodperc azzal telik el, hogy tincseimet elrendezgessem. Még szerencse, hogy hoztam fésűt. Mi is lenne velem nélküle… Majd kicsit később biztosan kimegyek a mosdóba, hogy frizurám ismét értelmes formát öltsön.
Kacsintok és sunyin vigyorgok Kouta-kun észrevételére, hisz valóban nem változott sokat ennyi év alatt sem. A temperamentumát anyánktól örökölte. Kérdés, vajon én kitől örökölhettem jellemem.
Megjegyzést tenni azonban nincs időm, Natsuki ugyanis már át is hozta a saját tálcáját, és nem akarom, hogy valami kibeszéléssel vádoljon meg, vagyis jó kisfiú módjára én is átbaktatok a saját asztalomhoz, hogy a tálcámat áthozzam. Töretlen mosollyal meredek Kouta-kunra, a sok információ és az új helyzet még kicsit sok nekem, s időbe telik megemészteni a dolgokat. Persze ezzel valószínűleg Kouta-kun is így van, s látszólag csak Natsuki az, aki ilyen könnyedén veszi az egészet.*
- Tíz év hosszú idő, lenne mit mesélnünk. Röviden elvégeztem a New York Fashion Academy-t, és most stylistként dolgozok Karakurában, és a saját cégemet próbálom kialakítani. Csak pár hónapja költöztem vissza, de megérte, igaz? - *nézek rá húgomra, hisz hiába a csillogás és a nagyvárosi élet, vannak dolgok, amiket még egy metropoliszban se kapok meg. Hiába, azért Natsuki mégis csak a rokonom, hiányzott, na. >.<*
- Natsuki pedig érettségire készül, de hamarosan egyetemre megy. Amilyen jegyei vannak, biztosan felveszik bárhová. Te pedig…? Hogyhogy pont tanár lettél? - *kortyolok bele ezután a kólába, megjegyzem, a méregdrága kólába. Mintha egy kicsit vizezett is lenne, szörnyű! Na igen, most azért hiányolom a jó kis Arby’s éttermeket, a Starbucks kávézókról nem is beszélve…*

Nagycsaládi összejövetel

Mikor visszaértem, nem kerülte el a figyelmem ama kettő sunyi összepillantása. Hogy is kerülhette volna el? Hiszen annak idején mindig ilyen alattomos képet vágtak, ha rólam volt szó. Ami azt illeti, egyre élesebben emlékeztem a dolgokra most, hogy újra velük voltam. Nem értettem, hogy hogyan felejthettem el őket ennyire... Főként Kuka-kunt, hiszen őt nap mint nap láttam... és tessék, nagy üres zéró volt az agyam addig, míg meg nem találtam azt a nyomorék képet róla abban a dobozban... és ha felmerülne a kérdés, hogy eddig miért nem szóltam neki arról, hogy kije vagy mije vagyok neki, nem tudnék felelne... Azt hiszem, tökéletesen elégedett voltam azzal a kis világgal, amit én és Zed teremtettünk magunk számára. Apró popó, vajon Ő mit fog ahhoz szólni, hogy újabb taggal bővülünk? Biztosan ki fog akadni, amit természetesen leplezni fog, mert ő nagyszerű és kúl.... De azért észre fogom venni rajta. Én ne venném észre rajta? Évek óta... mióta az eszemet tudom, ő a társam. Ezen pedig senki és semmi nem fog változtatni... Még Touma sem. Mi ketten egymás gondolatait is tudjuk, már annyira ismerjük egymást... Vele pedig még mindig nem állok annyira szoros kapcsolatban, mint amennyire szeretnék. Ami pedig Kuka-kunt illeti... nos, van mit mesélnünk. Pár év... több, vagy kevesebb, mint tíz? Mindenesetre jó ideje semmit sem hallottunk egymásról...
- Hé, ti ketten... Mi ez a sunyi fej? Megint megjegyzéseket tesztek rám a hátam mögött?! - néztem rájuk szigorúan, majd szépen felhúztam a térdeimet, és ráhajtottam az állam. Azt hiszem, ez a póz jobban a részemmé vált az utóbbi időben, mint a ganguro lányoknak a szexről való csevegés. Idióta picsák azok is... Komolyan, nincs jobb dolguk, mint erről beszélni? Biztos mindben ott lappang a ribancvész.... ><
- Azért ne túlozzunk... Mostanában elég gyatrán állok, főleg angolból. Nem mintha nem érteném, csak egyszerűen... nem érdekel. Nagyon jól tudod, hogy hogyan és hol képzelem el a jövőmet... Veletek ellentétben nekem igenis, rohadtul fontos a "családi hagyomány". - kortyoltam bele az üdítőmbe, és pillantottam rájuk. Az egyedi öltözködésben mérhetetlen méreteket öltött Kuka-kun kreatívsága, vagy csak szimplán nem érdekelte, hogy mi van rajta. Pislogtam párat, miután gyorsan végigmértem, és elvigyorodtam. A hajára nem is tettem inkább megjegyzést: láttam már nála furcsább, meg egyedibb öltözékűt is.
- Látom, Kuka-kun, egyediséged még mindig határtalan. Egyébként... hogy intézted el, hogy ne kelljen tanítanod az osztályom? - vigyorogtam, és játékosan vállonbokszoltam az újabb, megtalált rokont.

//Nagycsaládi összejövetel//

- Ugyan, ugyan, egy kis borzolástól semmi baja nem lesz a hajadnak!
*Vigyorodik el újfent, ezúttal is vidám hajborzolással kísérve szavait. Úgyis mindig ugyanolyan kócos Touma-kun haja, legalábbis ő így emlékszik rá, meg hát most is boglyos volt szerinte.
Végül kicsit elcsendesedik, és vigyora halvány mosollyá szelídül, ahogy szemléli unokahúgát és -öccsét. Lerí róla, mennyire örül rég nem látott rokonainak... Hajh, az a tíz év hosszú idő, különösen, ha azt nézzük, hogy előtte mennyi időt töltöttek együtt. Kezdve a közös menekülésekkel Natsuki haragja és edzései elől... Toumával pedig a quincységről alkotott azonos felfogásuk miatt egyébként is mindig jól kijött, legalábbis Kouta így érezte. Mosolya enyhe bárgyúságot tükröz már, ahogy idáig jut gondolatbeli nosztalgiázásában, amikor Natsuki-chan visszatér tálcájával.*
- Sikerült fejlesztened az emberismeretedet és a nonverbális jelek felismerésének képességét? ^^
*Kérdezi meg ártatlan arckifejezéssel unokahúgának szemrehányását hallva, majd Touma-kun felé fordul, amikor az elkezdi beszámolóját. Figyelmesen végighallgatja a fiút, időnként bólogatva, jelezvén, eljutottak tudatáig szavai. Idő közben persze gyorsan leül, amikor tudatosul benne, hogy a korkülönbség ellenére unokaöccse már jó fél fejjel magasabb nála... Biztos a jó koszt tette.*
- Nocsak, sok sikert hozzá! És hogy megy az a kialakítás?
*Csillan fel tekintete érdeklődően, magában pedig igencsak büszke rokonaira, amiért ennyit sikerült elérniük már eddig is, afelől pedig kétsége sincs, hogy mindkettejüknek összejön majd az, amit elterveztek. Remélhetőleg azért Natsuki-chan nem arra teszi fel majd életét, hogy őket kettejüket igazi quincyvé faragja...*
- Elég sokat hallottam az iskolában az eredményeidről, Natsuki-chan... Szurkolok az érettségikhez!
*Jelenti ki biztatóan, majd eszik pár falatot, és kortyol mellé üdítőjéből. El is felejtette hirtelen, mennyire éhes volt, csak gyomorkorgása ébresztette rá erre az apróságra...*
- Hááát... ez egy elég hosszú történet, inkább nem húznám vele az időt... Majd valamikor máskor elmesélem...
*Nyeli félre a kólát, ahogy meghallja Touma-kun munkája felé irányuló kérdését, végül némi fuldoklás és köhécselés után igyekszik kitérni a válaszadás elől. Hiszen ki hinné el, hogy tulajdonképpen amiatt történt az egész, mert egyszer egyetemen bezárták egy terembe a professzorával? Mondjuk egyébként is elég szerencsétlennek tartják valószínűleg, de legalább rokonai előtt meg szeretné tartani legalább méltóságának egy kis szeletét.*
- Nem rajtam múlt, Natsuki-chan. Valaki fentről eldöntötte, nekünk pedig addigra már nem volt beleszólásunk... Egyébként is szerintem megvolt a kötelező óraszámom már addigra, szóval nem igazán tudtam volna még egy osztályt vállalni...
*Kapaszkodik utolsó szalmaszálként Natsuki kérdésébe, hogy elterelje pályaválasztásáról Touma figyelmét. Mindenesetre azt sem említi meg, hogy egyáltalán nem tudta, hogy saját rokona tanítványa is lehetett volna, mivel gyakorlatilag még azokban az osztályokban sem ismeri a neveket, ahol tanít... Bár lehet, akkor sem tűnt volna fel neki a Shihuru vezetéknév, ha történetesen megkapta volna Natsuki osztályát...
Olyan szinten elmélyül ilyetén gondolataiba, hogy a vállbökdösés abszolút váratlanul éri, így hát unokahúga gyorsan kidönti egyensúlyából - majdnem le is zuhan a székről, csak az egyensúlyozás miatti kapálózása "menti meg"...*

*Ahogy az várható volt, Natsuki egyből kiszagolja, hogy épp róla tettünk meg egy ártatlan megjegyzést. Végül is, semmi rossz szándék nem volt Kotta-kunban sem, amikor megjegyezte ezt a kis apróságot. Hiába, az én egyetlen, drága kis Natsukim valóban nem változott semmit az évek alatt. *.* Tisztára, mint édesanyánk, ő is pont ilyen volt. Még talán külsőre is jobban ütött anyánkra, mint apánkra. És ez a szőke haj... Tudtam én, hogy jobban áll a mi arcszerkezetünkhöz ez a szín! S ha már színeknél tartunk, idővel biztosan beutalom Kotta-kunt is a fodrászhoz, egy sötétbarna hajfestéket a kezébe nyomva, mert ez a zöld nem kicsit égeti a retinám, olyan borzalmas. >< Csak a színvakok képesek így öltözködni, komolyan... Csak kerüljön a szemem elé Kouta gardróbja, biztosan kicserélem a ruhatárát. *
- Ugyan már, az angol a legkönnyebb nyelv! Amúgy is itt vagyok én, akivel gyakorolhatsz, ha kedved van, meg Zed is egész jól beszéli. - *rendezgetem tovább hajtincseimet, mert igencsak kellemetlenül érint a második buksisimi, amit kaptam. Ez nem vicces, a hajamról van szó. Morgok megint valamit, alig érthetően, ami talán valami olyasmit jelenthet, hogy "ezért még megfizetsz, tanárbácsi", és tovább duzzogok tincsrendezgetés közben. Remélem, van itt mosdó, hogy rendbe tudjam szedni a hajam. ><
A beszélgetést hallgatva szürcsölök bele a kólámba, aminek még mindig szívlelem a magas árát, de hát nem tudok ellene mit tenni, már amúgy is kifizettem. Aztán persze hirtelen elkezdek fuldokolni, amikor Natsuki egészen véletlenül rácéloz a családi degeneráltságra, aminek szerintem, és ha Kouta-kun sem változott annyit, akkor szerinte is ideje lenne véget vetni mindörökké. Idilli családi kép, amint én fuldoklok, Natsuki finoman vállon bokszolja Kouta-kunt, aki pedig készül felborulni a székével. Persze, ettől csak még nagyobb figyelem tárgyává válunk, azt pedig nem akarom elérni, hogy ilyen apróságok miatt kidobjanak az étteremből, bár eddig még csak akkor volt példa erre az én esetemben, amikor Cedric-kel eltúloztunk egy-egy partit, ami azért valljuk be, gyakran megesett. Lehet, hogy szégyen, de ez van, nem olyan nehéz engem belevinni a rosszba, még ha általában egész rendes alaknak tartanak is meg minden. Bár jobban belegondolva, az átbulizott éjszakák már a múlt tárgyát képezik. A munkám iránti elkötelezettségem fontosabb néhány feles tequilánál, nem mintha valaha is bírtam volna az italt. Szép volt, szép volt, de már rég volt, talán ideje tovább lépni. Amint híres leszek annyira, hogy ne kelljen egész nap güriznem, tuti hogy látogatást teszek odahaza, és megkeresem a régi nagy pajtosomat, Cedricet, és tuti elviszem egy olyan bulira, amiről mindig is álmodott. Mondjuk egy Hollywood-i szórakozóhelyre, valami elit klubba. S ersze ha a The Stake-Out még mindig létezni fog, akkor oda is teszünk egy nosztalgia látogatást. *.* Részemről legalábbis nosztalgikus lesz, az biztos. Hiába, Karakura más világ, itt nem tehetem meg azt, amit ott igen.
Más részről pedig itt van nekem Natsuki, és már Kouta-kun is. Hajlandó vagyok vállalni a mindennapi rettegést a hollowktól, az edzésektől, na meg már a vámpíroktól is, hiszen nemrégiben sikerült összeismerkednem eggyel, akinek ráadásul finom vacsorának is számítottam, mert megkóstolt kicsit. Szóval az itteni életnek is megvannak az előnyei és a hátrányai, és az, hogy Natsukit már minden egyes nap láthatom, megér majdnem minden erőfeszítést! *.* Még akkor is, ha egy nyálas szépfiúnak tart, vagy éppen idiótának, és még talán le is néz engem azért, mert a munkaszeretetem nem terjed ki a hollowirtásra, és talán még a nemi vonzódásomat is kétségbe vonja, bár valljuk be, annak még alapja is van. >.<
Szóval ott tartottam, hogy próbálok nem megfulladni, mert sikeresen félrenyelek egy korty kólát. Elég töketlennek nézhetünk ki Kouta-kunnal, pedig nem vagyunk azok. >.> De semmi pánik, hamarosan jobban is leszek, bár elég vörös a fejem, és a szemeim is kicsit könnybe lábadnak. Igaz, elég rég aláztak meg így, már ami a buksisimiket illeti, amit ez a roham követ, talán épp itt az ideje felvilágosítanom Kouta-kunt, hogy igenis, fontos, hogy minden egyes hajtincsem mindig tökéletesen álljon.*
- Kouta-kun, remélem, hogy szabad vagy a mai napra. - *bányászok elő egy névjegykártyát a táskámból, még mielőtt elfelejteném, mert eléggé kellemetlen lenne, ha véletlenül nem tudna elérni. Aztán a hátoldalára írom fel a magántelefonszámomat, ugyanis illik a magánügyeket külön kezelni a munkától, ezzel biztosítva a többé-kevésbé nyugalmas családi életet. Natsukinak már így is elege lehet, hogy a fél napom képes vagyok végigtelefonálni, de hát kénytelen vagyok, folyamatosan egyeztetnem kell a Fatal Error menedzserével, a fiúkkal, producerekkel, meg a másik főnökömmel, Zellel, és az egyéb kliensekkel is.*
- Ami pedig az öltözködésed illeti... Nem akarok nagyon kukacoskodni, de igazán örülnék, ha megfogadnál pár tanácsot tőlem. Ezek a színek nem állnak jól neked, meg a hajadat is átfesthetnéd mondjuk barnára. - *kezdem meg jótékonykodásom, hisz mégis csak rokon, neki ingyen vállalom a kezelését. Aztán az is beugrik, hogy lehet, hogy nagyon le van égve, és turkálókban kell vásárolnia magának ruhákat, ahol csak ilyen ronda göncök vannak... Végtére is, a tanári fizetés nem lehet olyan sok. De nem, nem akarok nagyon belemenni a magánéletébe, viszont úgyis kihúzom belőle hamarosan. Ha szükség van rá, szívesen segítek neki! Talán cserébe menedéket is kapok nála az edzések ideje alatt... Lelki szemeim előtt pőedig meg is jelenik egy egyszobás, kicsi lakás, ahol Koutának szinte nyomorognia kell, míg mi egy nagy, családi házban kempelünk Natsukival. Nem, nem, azért csak ki tudja fizetni magának a lakbért...*

Nagycsaládi összejövetel

Kuka-kun piszkálására csak egy szemöldök összevonással reagáltam, mert tudom hogy igenis az. Nem zavar, nem érdekel, tudom, hogy úgyis rólam folyik a szó. Mosolyogva válaszoltam hát, és szürcsöltem keveset a kólámból:
- Természetesen, mon amour! Ugyanúgy, ahogy te is fejlesztgetted az emlékezőtehetséged! - szúrtam oda kicsit megsértődve. Ő volt az öregebb, akkoris neki kellett volna ránk emlékeznie, én kicsi voltam, anya halála meg mindent kioltott bennem...
Ahogy láttam, Touma kis híján szívszorulást kapott kedves unokatestvérük öltözete, és kiváltképp haja, ill. hajszíne láttán. Én vállvonogatva nézegettem, ha neki ez így jó volt, engem aztán nem érdekelt. Touma így is sokszor hozott nekem ruhát, és ami megtetszett, tényleg szívesen hordtam. Mégsem akartam valami idióta plázadögnek kinézni, aki ismer, az igazán megértheti, hogy ez mennyire távol áll tőlem.
Bátyám fuldoklása során megláttam nyakán azt a sebet, és egyből összeszorult a kezem ökölbe. Vámpírok... eddig furcsa mód kedveltem őket, és jöttem is bennük. Én ne hittem volna? Hiszen léteznek a szellemek, ennek végeredményeképpen meg minden létezésében hiszek addig, míg az ellenkezője be nem következik. Erre tessék... Egy meg megtámadja a bátyámat. Én pedig még a közelben sem vagyok, hogy meg tudjam védeni, hogy bosszút álljak... Mert mondhat nekem Ő is bármit, igenis a kötelességem az, hogy megvédjem. Akkor is, ha csak a húga vagyok. Én vagyok az erősebb, ez az én dolgom. Ő meg akkora idióta, hogy az már fáj. Ha nem a bátyám volna, már réges rég felképeltem volna és lehet, hogy a legközelebbi falba is belevágtam volna. Sajnálom, én korlátozottan fejezem ki az érzelmeimet. Akinek nem tetszik, elmehet a jó büdös fenébe...
- Jahm, persze, könnyű... Te a japánnal párhuzamosan tanultad külföldön, neked persze hogy könnyű. De igazad van, majd gyakorlom Zeddel keveset. Ha lesz rám ideje... Kuka-kun, majd neked is be kell mutatnom az én örök érvényű pajtásomat! - fordultam unokatestvérünk felé felcsillanó szemmel. Végülis tényleg az volt, és nagyon imádtam. Persze néha merültek fel problémák, például Touma érkezésekor... kicsit felborultak a dolgok, meg ránk lett fogva, hogy egy pár vagyunk. Vagyis inkább -szerintem- Touma fogta rá Zedre, hogy meggyaláz engem... Mintha én egy meggyalázható személy lennék, és különben is... mi ketten? Kis híján görcsös nevetés kerít hatalmába, ha csak rágondolok...
- Köszönöm, Kuka-kun! Majd lehet, hogy nyáron igénylem a segítségedet, és elkezdenél tanítani a te tárgyadra? Hátha az könnyebben menne nekem. - mosolyogtam, és kinyújtóztam ültőhelyemben. Kezdett feltűnni nekem is, hogy mennyire a figyelem középpontjába kerülünk. Hiszen egy ember a székéről akart leesni, egy másik fuldoklott... Fuldoklott. Biztosan azért, mert megint szóba került a Quincység. Nekem igenis, fontos volt, fontosabb az életemnél is. Anyánk az én kezeim közt halt meg, az én hibámból, mert lassú voltam és nem otthon voltam. Miattam haltak meg a szüleink, ezt nekem kell jóvá tennem. Az én keresztem... örülök, hogy se Kuka-kunnak, se Toumának nincs ilyesmije. Touma vidáman élhette rózsaszín kis álomvilágát New Yorkban, vagy hol. Azt hiszem, el sem mondtam neki anyánk és apánk halálának valódi körülményeit. Miért is tettem volna? Hogy meggyűlöljön, megvessen, és megtagadjon? Nem, én ahhoz túl önző vagyok. Inkább megtartom őt magamnak, és hagyom abban a hitben, amiben régen hagytam... Egyszer úgyis kiderül az igazság, de az ne ma legyen. Csak nem a... Szinte már könyörögtem magamban, miközben felrémlett előttem a szüleink sírja. Talán el kellene mennem oda.
Észre se vettem, hogy karba tett kézzel ücsörögtem teljesen magamba mélyedve, és csak az térített vissza a jelenbe, hogy valaki megbotlott a székemben.

//Nagycsaládi összejövetel//

- Úgy van, ráadásul én is beszélek kicsit angolul, szóval egy újabb fővel gyakorolhatsz... Bár van egy olyan érzésem, hogy nem lelkesednél nagyon érte...
*Mosolyodik el halványan, majd kortyol egyet üdítőjéből. Eleinte fel sem tűnik a számára az eleddig ismeretlen név, néhány másodperc múlva azonban, miután az adatok száz százalékos feldolgozottságot érnek el agyában, váratlanul majd' kifújja a kólát. Az újabb balesetet szerencséjére sikerül megelőznie, így viszont rövid fuldoklás után jut szóhoz csak.*
- Áh, semmi bajom, jól vagyok, tényleg!
*Kalimpál szabad kezével, míg a másikat a torkánál tartja. Persze átlátszó kifogása, Natsuki-channak azonban már legalább lehet fogalma arról, miért is hallhat olyasmiket a többiektől Koutával kapcsolatban, amik finoman szólva folytonos szerencsétlenkedésére utalnak... Nos, az igazság pedig az, hogy Kouta minden bizonnyal még annál is szerencsétlenebb, mint ahogy "kedves" diákjai megemlékeznek róla - hiszen ők legalább színvakságáról nem tudnak...*
- Szóval... ki is az a Zed?
*Teszi fel végül a kérdést felváltva Natsuki-chan és Touma-kun felé fordulva, arcára ismét mosolyt erőltetve előző produkciója után. Bár utólag már az is megfordul fejében, hogy nem biztos, hogy tudni szeretné a Zed nevű alak kilétét, talán jobb az áldott tudatlanság... Ráadásul örök érvényű pajtás? Kouta hirtelen legfeljebb egy quincy íjra tud gondolni a témában, legalábbis, ha Natsuki elhivatottsága minimum azon a szinten van, mint évekkel ezelőtt. Lelki szemei előtt már látja is, ahogy kedvenc unokahúga megidéz egy hatalmas és erős íjat, majd angyali mosollyal kijelenti, hogy "Nézd csak, Kuka-kun, ő itt Zed, barátkozzatok össze!^.^" - majd a kezébe nyomja a fegyvert, és elzargatja gyakorolni a nap hátralévő részében... Apropó, ez a becenév is. Még hogy Kuka-kun! Mondjuk a Kotta-kun sem jobb, de hát nem tehet arról, hogy így anyakönyvezték...*
- Hogy mondtad, Touma-kun? Ja, igen, persze, ráérek...^^
*Kapja aztán fejét kedvenc unokaöccse felé, gondolatmenetének további összekuszálásából - szerencsére - kiszakítva. Elfogadja a névjegykártyát, majd erősen koncentrálva át is olvassa a lapocskát (elvégre így illik ilyen esetekben), végül pedig elpakolja igazolványai mellé, hogy ne veszhessen el.*
- Mondd csak nyugodtan, miket javasolsz...
*Fűzi aztán hozzá, és szorgosan baktatva hallgatja Touma-kun szavait. "Színek? Milyen színek? Barna?" - szaladna ki a száján (látszik is rajta, hogy mondani akar valamit, mert pár másodpercig tátogni kezd, mint valami partra vetett hal), de még idejében visszafogja magát. Biztos valami speciális sztájlisztos dologra utalt ezzel rokona, amihez Kouta nem igazán ért. De majd úgyis kiderül előbb-utóbb... Szerencsére ezt a kényes témát aztán gyorsan el tudja terelni egy, Natsukinak adott válasszal.*
- Természetesen, Natsuki-chan! Mit szeretnél inkább tanulni: németet vagy művészettörténetet? Véleményem szerint a némettel többet érnél, mert bár a nyelvtana nehezebb az angolénál, azonban teljesen logikus, és egy plusz nyelv ismeretével csak egyszerűbb lesz később elhelyezkedned bárhol... Ráadásul azt mondják, sokban hasonlít az orosz nyelv nyelvtanára, így egy újabb nyelvnek is nekifoghatnál egy idő után, ha úgy gondolod!
*Hadarja egy levegővétellel gondolatait - valószínűleg kissé megrémítve ezzel a lányt; Koután azonban látszik, mennyire szereti ezt a témát. És legalább addig sem azokról a fránya színekről van szó... Ugyanakkor mosolyában egy kis ravaszság is kiül - elvégre ezt a kirohanását kisebb "bosszúnak" szánta a becenevekért. Miután mondandóját befejezte, szusszan egyet, majd gyorsan körbenéz, ahogy újfent érezni kezdi a rájuk meredő szempárokat.*
- Nos, akár most is meglátogathattok, ha van időtök... Nem lakom messze, és akkor legalább nyugodtabban beszélgethetnénk... Ezen kívül kereshetnék is Natsuki-channak néhány könyvet, hangulatkeltés gyanánt!
*Kacsint unokahúgára, és az igenlő válaszokat meg sem várva máris szedelőzködni kezd, nyomatékosításként az indulásra. Remélhetőleg rokonai is követni fogják példáját...*

A könyvtárban lezajlódott események alatt az egyik legjobb ötletemnek bizonyul az, hogy el kéne menni kajálni. Éhes vagyok már, és szerintem Yuu-chan és Hitomi sem utasítana vissza egy-egy jól megtermett hamburgert, vagy pizzát, illetve üdítőt mellé. Ha már én hoztam fel a dolgot, úgy a legfairebb, ha én is fizetem az egészet. Mióta kapitány vagyok nem szenvedek hiányt pénzügyileg, de azért remélem nem fogják ezek ketten csak azért halálra enni magukat, hogy engem jól megkopasszanak. Hitomiból még ki is nézném, mivelhogy utál, és nyilván én minél többet szívok, Ő annál boldogabb lesz, Yuu-chan meg Yuu-chan...ezt nem kell tovább magyaráznom. xD
Emellett így hirtelen nekem se volt kedvem Egyiptomba menni. Egy ilyen kaliberű utazásra normálisan fel kell készülnöm, mivel nem csúszhat hiba a gépezetbe, mert az esetleges halálommal járna. Nem szeretném magam a kivégzőosztaggal szemben találni, mikor visszaérek Egyiptomból, szóval rendesen, és óvatosan kell majd megszerveznem az utazást, hogy ne legyen semmi bökkenő sem. Yuu-chan meg is adja magát a nép akaratának, és elindul a kijárat felé, bár kissé még nehezére esik a járás. Egy pillanatig felmerül a gondolat, hogy esetleg segíteni kéne neki, de ahogy ismerem, nagyobb annál az egoja, mintsem hagyná, hogy segítsünk neki. Ezzel én is így vagyok, és mindenki akinek akkora ereje van, mint Yuunak, vagy nekem. Az egoizmus az erővel jár, bár nem feltétlen szükséges velejáró, de jó ha van. Kifele útba esik néhány vízköpő, akik szokás szerint nem a rendeltetési helyükön tartózkodnak. Egyfelől megértem őket, mivel nyilván rohadt unalmas lehet itt naphosszat szobrozni, és vigyázni az épületegységre, de nem kéne a tagokra a frászt hozniuk. Szép lassan, normális sebességgel haladunk a város irányába. Minek shunpozni, ráérünk, bár elég éhes vagyok, azért annyira mégsem, hogy ne bírnám ki shunpo nélkül, pedig mostanában igen rászoktam. Nyilván Hitomi sem tudná tartani velünk a lépést, bár ki tudja. Nem ismerem annyira a lányt, szóval lehet, hogy neki is van valamiféle térugró képessége, főleg azért is lenne ez kézenfekvő, mert villám alapú képessége vannak. Ezt a Flamoland nevű helyet nem ismerem. Ha Karakurában járok, többnyire otthonról hozott élelmiszereket eszek, vagy ha nincs más, beugrok egy McDonaldsba, vagy egy Burger Kingbe, mert ott legalább gyorsan kiszolgálnak, de nyilván ez is valami gyorskajálda lehet. A hangulat is valamennyire helyre állt, szóval már semmi sem tart minket vissza abban, hogy egy kulturált helyen kulturált módon étkezzünk.
Yuu-chan mintha kicsit türelmetlen lenne, de hát végül is részben miatta is megyünk így ilyen lassított tempóban, bár valószínűleg vissza már normálisan fogunk haladni, mivel mindenki fel lesz töltődve energiával.
Egy néma fintorral válaszolok Yuunak, mikor minket sürget, holott néhány perce még Ő ordított a kíntól, amitől menni sem tudott, de ha ezt a szemébe mondanám, nyilván én húznám a rövidebbet.
Pár pillanat múlva átlépem én is a küszöböt,Hitomit magam elé engedve, majd körül nézek. Kellemes hely, jobb, mint amit vártam, nincsenek túl sokan, és még üres box is van, ahol helyet foglalhatunk. Intek a többieknek, hogy az tökéletes lesz, majd elindulok a kiszolgálópult felé.
- Én állom a mai csekket, szóval ne fogjátok vissza magatok. - mondom társaimnak, míg az étlapot böngészem, és azon gondolkodom, hogy mit is kéne ennem. Az étlapon annyiféle étel van feltüntetve, hogy azt sem tudom, mit egyek, így végül a jól bevált módszernél döntök, és rendelek magamnak hat sajtburgert és fél liter kólát. Számításaim szerint ez pont elég lesz ahhoz, hogy jól lakjak. Kissé türelmetlenül várom, hogy kiszolgáljanak, majd miután megkaptam az adagom, elindulok az előbb kiszemelt box felé, és kényelembe helyezem magam. Bár éhes vagyok, bunkó nem, szóval megvárom Yuu-chanékat, hogy csatlakozzanak hozzám s csak azután kezdek neki az első sajtburgeremnek.
- Egész hangulatos hely! Gyakrabban járhatnánk ide! - osztom meg gondolataimat a többiekkel, mikor csatlakoznak. Ez az étkezde funkcionálhatna a Daitenshi menzájának, mivel közel is van, és még a kaja is jó, bár szerintem le lennék szavazva, ha felvetném az ötletet.

*Na persze… Ha már lehet választani köztem és Zed között, akkor már biztosan az az ingyenélő kis egyetemista az, akit Natsuki szívesebben lát. Vagyis ez esetben éppen tanul, mert hát az angol nyelvtanulásról van szó. Természetesen biztos vagyok abban, hogy én lennék a jobb nyelvtanár kettőnk között, a módszereimet pedig nem vonhatja senki se kétségbe. Még Zednek is van mit tanulnia tőlem, sőt, kifejezetten sokat fejlődött, amióta elkezdtünk angolul beszélgetni, szóval még ő is tőlem tanult. Az iskolákkal ellentétben én a való életben tanultam meg a nyelvet, és igenis, sokat számít, ha valaha is használni szeretnéd nyelvtudásod. Persze, alapokra tökéletesen megfelel az iskola, viszont az a sok szabály magolás, hát… Igazán nem értem, hogy várják el az embertől, hogy így tanuljon nyelvet. Hiányzik a módszerekből minden nemű kreativitás, és egyáltalán azt is csodálom, hogy van, mi motiválja a diákokat. Persze, nekem bőven elég motiváció volt az a lehetőség, hogy külföldön tanulhassak, még ha így áldozatokat is kellett hoznom. A békés családi életet felváltotta egy izgalmasabb, utazásokkal és lehetőségekkel teli lét, és a tanulmányaimra cseréltem le a quincység terheit. Emellett a saját kultúrámat is csak hiányosságokkal ismerem, szóval sikerült igencsak elnyugatiasodnom, és Natsuki is elég furán néz rám, amikor valamit nem úgy teszek, ahogyan kéne. Még az ételektől is teljesen elszoktam, és bár az csak sztereotípia, miszerint Amerika egyenlő a hamburgerzabálással, azért még mindig akadnak olyan japán ételek, amiket csak óvatosan merek szemlélni. Hinnétek, hogy odakint még a kínai étkezdék és a sushi is egészen más? A fűszerek sokkal egyszerűbbek, és könnyedebbek az ízek, mintha a nyugatiak részére egyszerűsítették volna le ezeket a kajákat. Igaz, azért vannak olyan dolgok, amiket odakint nem kapni, szóval biztosan ezért is van az, hogy anpant is csak idehaza kapok a pékségekben.*
- Nem értem, Natsukinak miért is lenne valaha is szüksége a német nyelvre… Az angol sokkal hasznosabb, Kouta-kun, azt a világon bárhol tudja használni, nem csak Európában. Szerintem Natsuki jobban járna a művészettörténettel. Annak idején nekem is kedvencem volt az a tantárgy, a Rembrandt által használt színek mindig is ámulatba ejtettek. Bár Natsukié a végső döntés, nem igaz, bogaram? - *mosolygok szépen Natsukira kivillantva hófehér fogsoromat, aztán iszok bele a kólámba. Sosem bírtam sokat inni ebből a felvizezett löttyből, mert persze úgy találták ezeket ki, hogy úgy érezd, mintha jól lennél lakva, pedig nem is, és egy óra múlva ismét szenvedni fogsz az éhségtől. Ráadásul itt pofátlanul drágák ezek az éttermek, legalább a tízszeresét fizeted annak, amit a legalja nép Amerikában egy-két dollárért vesz meg.
Igyekszem legyűrni a német nyelvvel való unszimpátiámat, mert még a végén megsérteném vele Kouta-kunt, hiszen mégis csak a tantárgya. Nem tehetek róla, egyszerűen nem szeretem a nyelvet, már a hangzásától kiráz a hideg. Persze, szép lehet Németország, azért megnézném Berlint is, meg minden, amúgy se jártam még Európában, bár a nagy olasz divatbemutatók jobban lekötnének, ha már Európa felé veszem az irányt. Aztán persze ott van Párizs és London, és nem kérdés, hogy mindenképp meg kell látogatnom legalább egyszer azokat a városokat is. Szép is lenne, ha Natsuki is velem tartana, legalább pár hétre elfelejtve az egész hagyományőrzős baromságot.*
- Ami pedig Zedet illeti, ő… hát, Natsuki lakótársa. Vagyis az én lakótársam is, hiszen egy házban lakunk. Nos, akkor ha mindenki megreggelizett, talán indulhatunk is, nem igaz? - *állok fel ismét vigyorogva az asztaltól, miután az utolsó falatot is lenyeltem, és rájöttem, hogy nem bírok többet inni ebből a szénsavas löttyből. Talán nem kerüli el a figyelmüket, hogy a tekintetem kissé elsötétül, amikor Zedet megemlítem, de Natsuki úgy sem hagyja, hogy panaszkodjak, mert ő Natsuki, és ő ilyen, és kész. Amúgy is vígan vigyorgok utána, szóval semmi okuk azt feltételezni, miszerint esetleg elmerültem volna a gondolataimban, vagy szomorú lennék, meg ilyesmi. Ha rokonságom megengedi, akkor az ő tálcájukat is kiviszem, hogy a papír dobozok, szívószálak és poharak az egyik szemetesben landoljanak. Eközben a szemetes fémből készült, tükröződő felületén megállapítom, miszerint néhány tincsem még mindig szanaszét áll hála Kouta-kun hajborzolásának, ami ajánlom, hogy ne váljon szokásává, különben megplasztikáztatom álmában, hogy olyan legyen, mint Michael Jackson. >.< Vagyis újabb öt perc még eltelik azzal, hogy felkeressem a mosdót, és a táskámból elővett fésű segítségével ismét tökéletessé varázsolom napfényben szinte már vakító, szőke hajkoronámat. Még utoljára belenézve a tükörbe megállapítom, miszerint igazi műalkotásnak születtem, vagyis annak alkottam magam a sok arckrém, hajfesték, ruhák és kiegészítők által, és barátságos mosolyomat felvéve sietek rokonaim után, akik már arra várnak, hogy végre elindulhassunk. Remélem, Kouta-kun nem tartozik a szegény és csóró tanárok közé. Nem viselném el a tudatot, ha kiderülne, hogy egy kartondobozban kell aludnia egy molyrágta takaró társaságában.*

Daitenshi kirándulás ~ Flamoland reszkess!

Suke kijelentése önkéntelenül is mosolyt csal az arcomra, hisz’ ezzel megpecsételte a sorsát. Besorjázva a kajáldába egy igen hangulatos környezet fogad minket, minden olyan, mint amilyen régen volt. Vigyorogva odaintek néhány ismerős arcnak, azután Hitomit követve én is beállok a sorba. A várakozás így még kínzóbbá válik, mert ugye az ínycsiklandozó illatok egyáltalán nem akarják elkerülni az orromat, mintha csak ezzel is még több fájdalmat akarnának Nekem okozni. Az elején nem rajongtam az ötletért, hogy enni menjünk egy ilyen fontos információ megtudása után, ám a dolgok nagyon gyorsan változnak. Felülemelkedem a kapitány pillantásán, valamint az Esper beszólásán is. Sajnálatos módon túl sok gondolat kering most az agyamban, az apróságokkal már nem tudok foglalkozni. Tekintetemmel az árakat vizsgálgatom, pedig nem én fogok fizetni. Igazából ez így járja, hiszen a kapitányi fizetésből egy ebéd simán kitelik, bármekkora is legyen az. Arcomon ördögi vigyor terül szét, amint leadom a rendelést, ami nyolc darab duplasajtos sajtburgerből, két nagy krumpliból és egy nagy kólából áll. Az eladócsaj hatalmas tágult pillákkal figyeli, ahogy a kisebb csapatnak elegendő étellel a 10. osztag vezetője által kiválasztott asztalhoz sétálok. Miután mindenki helyet foglalt, s elhangzott a számból az „Itadakimasu!” ordítás, éhes vadállatként vetem magam a szendvicsekre. Másfél perc leforgása alatt sikerül leredukálnom az előttem tornyosuló kajakupacot kb. a felére, így egy rövid pihenőt engedélyezek magamnak. A férfi következő felkiáltását hallva egyetértően bólogatni kezdek.
- Bizony, jó kis hely ez. – adok végül hangot gondolataimnak, miközben kényelmesen hátradőlök a helyemen. – Részemről benne vagyok, már ha minden alkalommal Te fizetsz. Ekképp is hozzájárulhatsz a cég jövőjéhez!
Direkt nem ejtettem ki a számon a Daitenshi nevét, itt még a falnak is füle van. Ezt követően Sakai kezd el beszélni, habár az elején akad egy kis problémája a megszólítással. Régen is így volt ez, akkor fejlesztettük ki Suke becenevét, amivel sikeresen letudtuk az efféle félreértéseket. Szóba kerül a halálisten Zanpakutuoja is, melynek említése régi emlékeket idéz bennem. Ennek köszönhetően régi emlékek törnek a felszínre, még abból az időből, amikor kapitány voltam. Egy közös edzés alkalmával például mi szórakoztattuk el az egész 8. osztagot, akik természetesen ámulattal nézték a két nagyhatalmú harcos összecsapását. Aoki, a jégsárkány. Watanabe kardjának köszönhetően át kellett szabnom a régi haorim alját, mivel sikeresen tönkretette azt. Azóta se vett Nekem újat, bár az igazat megvallva már nem sok szükségem van rá. Mivel ez most eszembe jutott, sokkal vidámabban harapok bele a következő burgerembe, mert úgy érzem, ez kijár a kabátom tönkretétele után. Kissé negatívabb emlékfoszlányok is betolakodnak a fejembe, egy pillanatra ismét a hegyen találom magam. Fülemben a hatalmas sárkány fájdalmas üvöltése visszhangzik, amit Cerom bekapása után hallatott. Mostanában pedig nem volt szokásom a múlton elmélkedni, nem tudom, most miért teszem. Fáradt sóhaj kíséretében küldöm társai után a megmaradt pár falatot, majd ezután áttérek a sültburgonya pusztítására. Ezen idő alatt valószínűleg megvitatják a lélekölős témát, amibe érdemien nem kívánok beleszólni. Az egyik pincérlány odaszól Nekem, miszerint nagyon jó gitárosnak tűnök. Fogalmam sincs mire céloz, ezért tekintete vonalát követve realizálódik bennem, hogy leettem magam. Halk szitkozódás kíséretében tárom szét karjaimat, azután egy szalvétával megpróbálom egyenletes mozdulatokkal letörölni a felsőmre került szószt és ketchupot. Rögtön leesik mire célzott a lány, így hát morgok néhány keresetlen szót az orrom alatt, aztán bekapcsolódok a beszélgetésbe.
- Mi újság amúgy odaát? – teszem fel a kérdést titokzatosan, még mindig ügyelve inkognitónkra. – Nem nagyon kapok infókat, mióta otthagytam a helyet. Kiheverték már a „felmondásom”? Betöltötték a helyem?
Tompa szúrást érzékelek a mellkasom környékén, aminek semmi köze nincs az iránytűhöz vagy egyéb sérüléshez. Be kell valljam, szerettem kapitány lenni, ráadásul jól is csináltam a feladatomat. Néha még ma is átkozom az elhamarkodott döntésemet, ám már tudom; ennek így kellett történnie. Lássuk be, hogyha nem lépek le Seireiteiből, akkor sosem találkozok Hitomival, ami pedig igencsak nagy érvágás lenne a Testvériség számára. Rengeteg lehetőséget látok a fiatal nőben, s ha rajtom múlik, akkor olyan erős harcost nevelek belőle, amilyenek Suke és Én is vagyunk.