Nem igen bírok tovább várni a többiekre, ezért mihelyt leül Yuu-chan, nekirontok én is a sajtburgereimnek. Azért egy röpke döbbent pillantást eleresztek a vaizard felé, mikor meglátom az előtte lévő kajahegyet, ami kimeríti a "gyerekadag" fogalmát. Hitomi is csatlakozik hozzánk végül, így már mindenki együtt van, és ehetünk. Az Ő adagja feltűnően visszafogott, de ezt betudom annak, hogy nő, és vigyáznia kell a vonalaira. Mitsu is gondolkodhatna így néha. Nem tudom hova fér belé az a sok kaja, amit megesz, de nem is ez a legelképesztőbb a dologban, hanem az, hogy egyeltalán nem látszik meg rajta az elfogyasztott kaja mennyisége. Bár éhes vagyok, ezért elég gyorsan fogyasztom a burgejeimet, Yuu-chanhoz képest lassú vagyok. Felhúzott szemöldökkel figyelem a srácot, és a ruhája felé tartó, zuhanó szószcsöppöt, ami halk placcsanással foglalja el új rendeltetési helyét a srác felsőjén. Vigyorogva veszem kezembe a szívószálat, amit a kólához adtak, majd beledugom a pohárba, és szívni kezdem a frissítő löttyöt.
- Na, ha én fizetem a többi számlát, akkor nem igen kell ezek után kajáldába mennünk! Ez csak egyszeri alkalom. Legközelebb más fizet, mondjuk Te. Nekem amúgy is el kell látnom Mitsut meg magamat, ami megint nem kis kiadás. - jegyzem meg nevetve a Vaizard vicces beszólását, majd folytatom a félbehagyott szendvicsemet, majd felkapom fejem, mikor a "Yuusuke-san" megszólítást hallom. Bár nagyon rég neveztek már így, többnyire a Sukét szoktam meg, hisz ez a becenevem úgymond. Hitomi -aki eddig csendben fogyasztotta saját adagját- szólított meg minket, vagyis utóbb kiderül, hogy engem, amin őszintén sikerült meglepődnöm, hisz nem gondoltam, hogy egyeltalán ezek után rám fog nézni a lány, nem hogy megszólítson. Kérdése még jobban meglep, hisz nem igen szokták megkérdezni Zanpakutom képességeit. Igaz, mindenki, akit ismerek, tudja, hogy milyen képességekkel rendelkezem, és az osztagomban is mindenki ismeri Aokit.
- Maradjunk annyiban, hogy bármikor tudok jégkockát biztosítani a Whiskey-kólához, Hitomi. - nézek a lányra mosolyogva, majd kortyolok egyet a kólámból. Óvatosságból nem mondtam el neki, hisz nemrég még meg akart ölni, és ki tudja, hogy mire használná fel az információkat, de egy edzés alkalmával kész vagyok neki megmutatni képességeimet, mivel kíváncsi vagyok az Övéire is. - Ha kíváncsi vagy a zanpakutom képességeire, bármikor szolgálatodra állok egy edzésre. - teszem hozzá egy kacsintással megspékelve, nehogy illetlennek tűnjön előző poénom.
Vigyorogva gondolok vissza a nagy csatáimra, ahol nem egyszer vettem már hasznát Aokinak, és nem egyszer mentett már meg, amire természetesen nem rest sosem emlékeztetni, ha összeveszünk. Yuu-chanhoz is volt már szerencsém nem egyszer, bár legutóbbi ütközetünkre nem szívesen gondolok vissza, már csak azért sem, mert Kedvesem is megsérült. Nem magamat féltem, hanem Őt. Révedezésemből Yuu-chan hangja ránt vissza jelenbe. Ideje is volt, mert kezdett elsötétülni az agyam a közelmúltban történt eseményekről feltörő emlékek miatt.
- A szokásos. - kezdek bele mondókámba.- Fejetlenség a felsőbb vezetésben, mindenki rohan, és idegbajos, szóval minden a legnagyobb rendben. A helyedet pedig betöltötték...Mitsuko töltötte be. Jut eszembe...össze fogunk házasodni, szóval jó lenne, ha megjelennél majd ez esküvőn valahogy. Az időpont még nem tisztázott. - vázolom a helyzetet Yuu-channak, majd utolsó hamburgerem maradványait is elpusztítom ,és elégedetten hátradőlök.
Remélem boldogsággal önti el a tudat, hogy Kedvesem tölti be a az Ő megüresedett helyét, hisz nála alkalmasabb tisztet keresve sem találtak volna. Ráadásul buzgón folytatja Yuu-chan megkezdett hagyományait, vagyis egész nap kb semmit sem csinál, csak a kanapén döglik. xD Közben eszembe jut, hogy Hitomi is itt van, és ha már Ő megszólított engem, talán nem fogja leharapni a fejem, ha én is rákérdezek néhány dologra nála.
- Mondd csak Hitomi. Te mit szoktál szabadidődben csinálni? - teszem fel az egyik legegyszerűbb kérdést, ami eszembe jut. Annyit tudok, hogy genetikus, de nyilván neki is szokott szabadideje lenni, és kíváncsi vagyok rá, hogy olyankor mit szokott csinálni.

Szerencsétlen tisztítási kísérletemmel csak annyit érek el, hogy a szószt még jobban beledolgozom az anyagba. Egy pillanatig még vizsgálgatom az elpusztíthatatlannak tűnő foltot, majd egy vállrándítás kíséretében nem foglalkozom vele tovább. Felsőm szerencsére sötét színű, így nem is látszódik annyira rajta. Magamban jót kuncogok a megrökönyödött pillantásokon, amelyeket két társam lövell felém. Azt mondták éhesek, erre itt szöszmötölnek a gyerekadagjukkal. Gyakorlott mozdulattal bontom ki a szívószálam, ami rövid úton alámerül a jeges vizeskólalöttyben. Tudatában vagyok annak, miszerint az efféle kajáknak semmi tápértéke nincs, ráadásul ha megeszel egyet, akkor csak még éhesebb leszel tőle. Ezen megfontolásból is indítottam több mint egy tucattal, mert fel vagyok rá készülve, hogy utána nyolcszor olyan üres lesz a bélésem. Kortyolok egyet italomból, miközben feltartott hüvelykujjal támogatom Hitomi azon indítványát, mely szerint következő alkalommal Ő fog főzni. Mostanában csak gyorsfagyasztott cuccokon és gyorsétteremi szeméten élek, így üdítő változatosságként jelenik majd meg az életemben a főtt étel. Suke eközben ügyesen kitér a képességeit firtató kérdés elől, ezt követően pedig gyorsan meg is beszélnek egy közös edzést. Íriszeimet a mennyezet felé fordítom, s csak remélni merem, hogy nem ölik meg egymást. A vért nagyon nehéz felmosni a parkettáról és a vízköpők sem ilyen feladatokra lettek kitalálva. Természetesen egy másodpercre sem fordul meg a fejemben a fizikai munkavégzés, az nem az Én stílusom. Elmélkedésem közepette a kapitány választ ad, melynek köszönhetően csodálkozva tekintek a férfira.
- Áhh, Mitsuko? – kérdezek vissza, míg megpróbálom felidézni a nő arcát. Rövidesen az 5. osztag egykori hadnagyának képe úszik be az elmémbe, akivel Seireiteiben nem túl finoman elbántam. – Érdekes választás, de kétségtelenül megvan minden képessége a feladathoz. Gratulálok a kinevezéshez és az eljegyzéshez is, bár ez gondolom nem fog eljutni hozzá. Persze, szívesen megjelennék az esküvőn, ha épp nem akar egy rakat shinigami megölni.
Utolsó kijelentésemet követően halkan felnevetek, mert egy igen abszurd jelenet körvonalai rajzolódtak meg bennem. A násznép biztos rögtön teljes harci díszbe vágná magát, hogyha beszambáznék, mint mondjuk a vőlegény meghívottja. Jókedvem persze hamar tovaillan, amint eszembe jut Chiyoko és a Nála hagyott jegygyűrű. Gondterhelt sóhaj szakad fel mellkasomból, hiszen kitudja mikor rendeződnek a dolgaim, s kelhetünk egybe. Kicsit szomorkásan tömök magamba egy marék krumplit, hátha attól jobb kedvre derülök. Saját lelki defektusomban elmerülvén, csupán fél füllel hallgatom Hitomi válaszát, melyet a szabadidős kérdésre ad. Ajkaim rögtön felfelé görbülnek, ahogy hallójárataimat eléri az első szótag, amit teljesen más jellegű hablatyolás követ. Nem lenne okos dolog megemlíteni a vadászathoz fűződő beteges szenvedélyét, főleg Watanabe előtt nem. Nos, igen… A halálistenvadászat egyelőre még nincs benne az olimpiai sportok keretében. Mindenesetre ügyesen kivágta magát, s részben még a kamucéges történethez is passzolt egy kicsit. Valójában álcánk teljesen felesleges, mert senki sem hinné el egy normálisan étkezni nem tudó félnótásról, hogy vállalatigazgató. Viszont itt van a csavar! A megtévesztés mestere vagyok! Jó-jó, ezt még Én sem hiszem el, de azért király lenne. Suke, az meg Suke. Mióta keptön lett, mindenhová az egyenruhájában járkál, pedig inkognitója érdekében jobban tenné, ha néha normálisan is felöltözne. Mármint az emberek világában bevett normák szerint, mert ugye Soul Societyben a lábát csókolgatnák, amint megpillantanák felszerelésében. Itt viszont akár le is sittelhetnek, amiért a srác egy baszottnagy karddal mászkál, mintha ez csak természetes lenne. Sakai kilóg közülünk, hisz’ messziről lerí Róla, hogy Ő normális, nem úgy, mint mi ketten.
- Előreláthatólag mi lesz a menü, ha megyünk? – fordulok a társaság egyetlen női tagja felé, valós érdeklődéssel. – Régóta tudsz főzni? Ne értsd félre, nem a hozzáértésedet próbálom megkérdőjelezni, csak érdekel.
Megint csak a hasamra gondolok, holott még mindig van előttem egy halom kaja. Ezen megfontolásból rögtön magamhoz ragadok egy sajtburgert és két harapással be is burkolom azt. Sajnos konyhaművészeti tehetségem leragadt a teafőzés, valamint a mikróba bedobás szintjét. Azonban meg kell jegyezni, miszerint az előbb említett két cselekvést profi szinten űzöm.

Arcomon széles mosoly jelenik meg, mikor Hitomi elfogadja a "kihívást". Egyszerűbb lett volna, ha szépen elregélem neki zanpakutom képességeit, de abban semmi szórakoztató nincs. Ha edzés, harc közben derülnek ki a dolgok, az annál jobb, mivel akkor nem tudjuk, hogy mivel állunk szemben, tehát meglephetjük ellenfelünket. Természetesen Hitomi esetében ilyenről szó sincs, hisz nem akarom megölni, sem bántani. De az csak Neki is jó lehet, ha edzünk egyet, mivel Ő erősödik, tapasztalatot szerez, én meg edzésben tartom magam, nem utolsó sorban pedig kíváncsi vagyok rá, hogy mit tud a lány, mert a könyvtári jelenet minden bizonnyal csak egy ízelítő volt abból, amire képes. Nem mintha szükségem lenne rá, hiszen tökéletes formában vagyok, meg a 10. osztagnál is rendszeresen edzek hol egyedül, hol valamelyik tisztemmel. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy még a szabadidejét is tanulással tölti. Az ember azt hinné, hogy sportol, vagy bulizik, meg ilyesmik, erre tudományos folyóiratokat böngész. Szokatlan "hobbi", de mindenki azt csinálja szabadidejében, amit szeretne, és amiben örömét leli. Nyilván ezért is töltöm szabad óráimat például az egyik háztetőn, vagy az irodában az íróasztalom előtt található kanapén gy üveg sakéval meg egy doboz cigivel. Persze kiveszem a részem a munkából is, olykor-olykor aláírok néhány tucat papírt, hogy igen láttam, és tudom, hogy mi folyik az osztagomban, de általában csak aláírom, a hadnagyom meg elintézi a többit. Áldom a szerencsémet, hogy ilyen tökéletes hadnaggyal áldott meg a sors, mint Vera.
- Rendben, akkor majd kölcsönzünk Yuu-chantól egy üres termet, ahol megküzdhetünk! - intézem szavaim a Lányhoz.
Ezután a téma elterelődik, mégpedig Yuu-chan volt "munkahelyéhez", a 8. osztaghoz. Tény, hogy nem lesz mostanában a hónap dolgozója arrafelé, de az is biztos, hogy meg tudná oldani a vaizard, hogy ott lehessen az esküvőn. Ki tudja, lehet, hogy mire oda kerülnénk, már rég tisztázódni fognak körülötte a dolgok, és ismét "normális" Seireitei polgár lesz. Mindenesetre Mitsuko tökéletes utódja lett Yuu-channak, mivel Kedvesem lustaságból sem marad el nagyon a vaizardtól, és a munkamorálja is kb ugyan azon a szinten van mint a Srácnak. xD
- Talán ha tisztáznád magad, ott lehetnél az esküvőn, Yuu-chan. Chiyo is biztos örülne, ha nem suttyomban kéne elmászkálnia hozzád. - mondom kicsit komolyabbra fordítva a szót. Természetesen tudok a szóbanforgó leányzó kimaradásairól, hiszen nagyon jó barátom és észreveszem, ha titkolnak előlem valamit. Elég veszélyes a játék, amit játszik, de ha egyszer csak így lehet elintézni, hogy találkozzanak, akkor nincs mit tenni. Mivel Yuu-chan még mindig dezertőr közveszélyes gyilkosnak van kikiáltva, és vérdíj van a fejére kitűzve, nem teheti meg azt, hogy naponta bemászkál a 13. osztaghoz.
Az ötlet, hogy nem is ide kéne járni kajálni, hanem Hitomihoz, még jobb, mint az enyém volt. Valóban elég egészségtelen az itteni kaja, és a normális adagnak a háromszorosát is megeszi az ember, mire jóllakik úgy, mintha két jól megrakott sonkás sajtos szendvicset enne, amit otthon készített. Remélem Hitomi jól tud főzni, meg ilyenek, és tényleg jobb választás, mint a Flamoland.
- Okés, akkor ezt megbeszéltük, Yuu-chan! - szólok vigyorogva a vaizardnak, és úgy tekintem a dolgot, mintha már el is lenne intézve. Biztos Hitominak sem lesz ellenére az ötlet, hogy a fél Daitenshire főzhet, köztük egy shingaminak...xD
Az utolsó korty kóla is elfogy, így mivel már nincs mit ennem, meg innom, elfoglalom magam egy új cigi felbontásával, amivel a szemben ülő Yuu-chant is megkínálom. Néhány másodperc múlva már számban füstölög a nikotinrudacska, és jóízűeket szívok belőle, mintha csak egy napi kemény munka után pihennék meg. Aztán eszembe jut egy másik téma, ami nyilván érdekelni fogja a Daitenshi vezetőjét is, bár abban nem vagyok biztos, hogy Hitomi örülni fog e neki.
- Beszéltem Yukével. Elfogadta a feltételeket, és átadtam neki egy amulettet. Azthiszem már tekinthetjük tagnak. - szólalok meg egy adag füst kifújása után, szórakozni kezdek a tálcámon pihenő szívószállal.

Nagycsaládi összejövetel

Azért eléggé meglepő volt látni, ahogy Kuka-kun kis híján kiköpte a kóláját, és aztán meg hevesen fuldoklani kezdett. Látványos szerencsétlenségének néha szemtanújává váltam, mikor a folyosón gyűlt meg a baja valamivel, így viszonylag nyugodtan szemléltem a dolgot. Megfulladni nem fog, de ha mégis kísérletet tesz rá, akkor majd műfogok egyet rajta. Összevont szemöldökkel igyekeztem visszaemlékezni az elsősegély-nyújtó tanfolyamra, és elégedetten állapíthattam meg magamban, hogy sikerült egészen rövid idő alatt kapcsolnom. jó, azért kicsit megrémített, hogy újonnan felfedezett rokonunk itt kapott görcsöt mellettünk, mindezt csupán egy név említése miatt. Ráadásul, szegény Zed tényleg nem csinált semmi rosszat, és mégis, mindig, mindenki majd meghal, ha megemlítődik a neve.
- Oké, de azért jobban is vigyázhatnál magadra, Kuka-kun. - néztem rá morcosan. Nem szívesen vesztettem volna el régen látott unokabátyámat azért, mert megfullad egy korty kólától. Ráadásul, Touma a válasznál elsötétedett képpel jellemezte az én imádott partneremet, amitől felhúztam az orrom. Magától értetődik, hogy teljes és tökéletes rajongás jár neki, amiért feláldozta magát, és mindig ott volt mellettem! Jó, néha tényleg egy perverz állat, mint amikor pár hete rám rontott zuhanyzás közben kukkolni, de akkor megismertettem a szájával a csapot, úgyhogy semmi probléma nem maradt utána. Nem értem, Touma miért képtelen elfogadni, hogy Zed része az életemnek. Mintha azt akarná, hogy nyomtalanul tűnjön el, és még a létezése emléke is kitörlődjön a fejemből. Pedig ez nem fog menni, egyrészt belepusztulnék, ha elmenne, másrészt meg tudhatná a hülye bátyám is, hogy őt is szeretem. Nem tehetek róla, hogy irányában sokkal nehezebb kimutatni az érzelmeimet. Mád az, amikor gépe lőtt punnyadva msnezel valakivel, és más, ha élőben melletted van. Én ebben az esetben zárkózottabb leszek, sajnálom. Mindig félek tőle, hogy Touma mit gondol rólam, vagy éppenséggel mit tenne, ha közelednék felé. Jobb, ha nem teszem, és nem lesz belőle baj...
Gondolataimat Kuka-kun arckifejezése, vagyis egy hal tökéletes utánzása visszaterelte a jelenbe, és akaratlanul is elvigyorodtam, kicsit még nevetgélni is kezdtem a feje láttán. Aztán közelebb evickéltem hozzá, és beletoltam a képemet az övébe, majd összehúzott szemmel tanulmányozni kezdtem a fejszerkezetét.
- Hát, szerintem ez a szín is jól áll neked, Kuka-kun. Ráadásul, ez valahogy egyedi. Legalább kitűnsz a tömegből. - vigyorogtam tovább, és lezökkentem mellé. Karba font kezemet kiszabadítottam fogságából, és a kólás poharamért nyúltam. Azt a pár kortyot már nem akartam benne hagyni, és a jóllakottság érzésének hiányában legalább szomjas ne legyek. aztán elterelődött a szó a nyelvekre meg a művészettörténetre, és hirtelen úgy éreztem magam, mint aki egy kakasviadalon ül. Touma szinte vehemensen védte az angolt, és háttérbe szorította a németet, Kuka-kun meg a németről áradozott picikét. Szájtátva figyeltem őket, és a hirtelen keletkezett sokktól ledermedve csak pár értelmetlen szóra futotta tőlem:
- Hátizé... Jahm, persze... Ha nagyon megtáltosodok, akkor mindkettőből is taníthatsz, Kuka-kun. Úgyis csak a javamra válik, nem? - vágtam ki magam a végén, és még egy gyors kis hajpiszkálás is belefért. Ha cigiznék, most biztosan rágyújtanék egy szálra, az tuti. De hát én nem óhajtom lerohasztani a tüdőmet idő előtt, majd elrohad az magától úgy ötven év múlva.
Miután kedves bátyám elszambázott a tálcáinkkal, és betért a mosdóba is, feladtam a reményt, hogy fél órán belül kikecmereg onnan, úgyhogy megragadtam Kuka-kunt, és kivonszoltam a gyorskajálda elé. nem akartam életemet eltölteni a sok bámészkodó között, akik valamiért néha ránk néztek. Bár úgy vettem észre, Kuka-kunt ez kényelmetlenül érintette, míg engem csak bosszantott, hogy ennyire érdekfeszítőek vagyunk.
Miután nekidőltem az épület falának, szoknyámat lejjebb rángattam, és felpillantottam unokatestvérünkre. Kicsit olyan volt, mintha egy hosszú utazás után most megint találkoznánk, és ő szegény pár dologból kimaradt volna. Ráadásul én is kimaradtam pár dologból, őt meg bátyámat illetően is. >.> Azért mély levegőt véve kezdtem el kotorászni a táskámban a telefon után, és miután megtaláltam, diadalittas sikkantással kaptam elő, és nyitottam ki. Jó nagy kijelzője volt, pont ezért szerettem bele. Na meg azért, mert háttérnek kiraktam Zedet, engem, meg Toumát *.* Bár Touma nem állt be közénk pózolni, így csak az látható, hogy Zed vigyorog a kamerába, én meg eltörpülök mellette, és elszántan pipiskedek, hogy legalább a fejem látsszon. A háttérben azért ott van bátyám elsötétült feje, és azt hiszem, ha ezt megmutatom Kuka-kunnak, jellemezni tudom az egész körülményt, ami három szobás kis panelünkben él.
- Idenézz! Itt vagyunk mi hárman. Ugye tudod, hogy veled is akarok majd fotózkodni? - toltam Kuka-kun kezébe a mobilom, és várakozóan pislogtam Toumára, aki méltóztatott megjelenni. Oda is trappoltam elé, és megjátszva a durcásat, felpislogtam rá:
- Hogy vagy képes minket így elhanyagolni, bátyó? - vigyorodtam el a végére, de csak mert megláttam mögötte valakit. Nagy szemfelcsillanás kíséretében öleltem meg Toumát, majd mellette elrohanva bevetődtem Zed elé. Nagy, fekete hajáról már amúgy is könnyen fel tudtam ismerni, de ha még így sem ment volna, a nyakában levő bőrnyakorv igazán árulkodó tényező volt.
- Szijja! Mi a jó francoskát keresel te itt? Nem tanulnod kellene? - álltam elé és hódolatom jeléül megölelgettem, amit egy hosszú morgással lerendezett.
- Menj már arrébb... Jöttem kajálni, éhes lettem. Amúgy meg itt találkozunk majd egy fél óra múlva barátnőmmel. Úgyhogy ne égess, húzz innen. - terelt el az ajtó elől, én meg egy kósza vigyor kíséretében búcsút intve neki ismét hozzácsapódtam bátyámékhoz.

Daitenshi kirándulás ~ Flamoland reszkess!

Lassan az utolsó sajtburger is a gyomromba vándorol, ezt követően halk szusszanás kíséretében dőlök hátra. Egyáltalán nem tápláló ez a cucc, most mégis kellemesen eltelve érzem magam tőle. Persze majd hazafele menet biztos fog kopogni a szemem az éhségtől, de otthon legalább kellő mennyiségű szakéval és csipsszel tudom majd kompenzálni. A Suke által felajánlott szálat készségesen elfogadom, azután a fülem mögé rakom. Még nem fejeztem be teljesen az étkezést, s csak a megfelelő emésztés elindításához akarom felhasználni a dohányrudacskát, mert különben annyi lenne a bifidusz eszenzíszemnek. Épp egy marék sült krumplit tuszkolok a számba, amikor meghallom a Shinigami következő kijelentését. Tisztában vagyok vele, miszerint a férfi számára egyértelműek az eltünedezések, de mégsem lenne olyan egyszerű tisztázni személyem, mint ahogy Ő azt elképzeli. Sok halálistent megöltem, ráadásul nem egy kapitányt súlyosan megsebesítettem. Watanabét beavattam ugyan a terveimbe, valamint megosztottam Vele a célom, ám ezt nem tehetem meg a Gotei 13 összes vezetőjével. Túl veszélyes lenne, másrészről pedig nem bízok annyira a kapitányokban, hogy ekkora horderejű dolgot a nyilvánosság elé tárjak. Már egy ideje csupán távoli vágyálomként él bennem az elhatározás, mely azt sugallja, hogy egyszer visszatérhetek az „otthonomba”, s minden úgy lesz, mint rég. A fiaimat sem láttam még, pedig talán épp most kezdenek négykézláb mászni vagy bébikaját burkolni. Valószínűleg első szavaikról is le fogok maradni, amik között biztos nem fog szerepelni az „Apu”. Nem csodálkoznék rajta, ha egy napon véres bosszúállókká válnának, kiknek egyetlen céljuk felkutatni és megölni nemzőjüket, aki magukra hagyta Őket.
- Visszatérésem még várat magára, tudhatnád, mennyire kedvelnek jelenleg odaát. – szólalok meg némi keserűséggel a hangomban. – Mindenesetre tervezek normális életet élni, viszont a mostani helyzet nem ennek kedvez. Miután sikerült mindent elrendeznünk, s a kedélyek is lecsillapodnak, akkor talán megpróbálkozok a nevem tisztára mosásával. Sajnos, most Seireiteiben csak a bitófa várna.
Tudatában vagyok a tényeknek, ezért sem akarom téveszmékbe ringatni magam. Elgondolkodva hallgatom Hitomi rögtönzött előadását a főzésről, amihez ugyancsak az elmaradhatatlan tudóshozzáállását veszi alapul. Édesanyja említését követően a hangulatban beálló változás kissé lehangoló, azonban ezt hamar tovaűzi a 10. osztag kapitányának következő kijelentése. Elégedett bólintással jelzem a felvétel sikerességét, habár nemigen bízok Yukezo mostani elmeállapotában. Valahogy túlságosan megváltozott és nem éppen előnyére. Igaz, régebben is az idegesítő nemes szerepét öltötte magára, ám mostanában talán túlságosan is el van telve önön nagyságával. Jó, ezt nem pont Nekem kellene kimondanom, de attól még így igaz. Mindenesetre erős harcos, valamint csatlakozásának hála könnyebben figyelhetek Rá, nehogy valami számunkra kedvezőtlen magánakcióba kezdjen. Sakai kérdése nem ér váratlanul, ennek ellenére nem tudom miképp is válaszoljak rá hirtelen. Sukéra is rátámadt, pedig a fehérhajú férfinak nincs is annyira fenyegető kisugárzása, mint az új tagnak. Egyfajta rossz érzés fog el, ahogy a következő találkozóra gondolok. Remélhetőleg a puszta jelenlétem elég lesz ahhoz, hogy visszafogjam az indulatokat, de ebben sem vagyok száz százalékig biztos. Ajh, nem a legrózsásabbak a kilátások, az egyszer biztos.
- Nos, Tamachi Yukezo Testvériségünk legújabb tagja. – kezdek bele a magyarázatba, ezzel választ adva a lány mindkét kérdésére. – Még Soul Societyben hívta fel magára a figyelmem, egyik közös küldetésünk alkalmával. Nem fogsz neki örülni, de Ő is halálisten, méghozzá kapitányi szintű. Habár nem olyan erős, mint Yuusuke, ennek ellenére elrettentő hatalmat képvisel. A gyengébbek között, természetesen…
A srác családi ügyeit nem említem meg, azzal Hitomi nem sokat érne. Ezzel ellentétben Watanabe valószínűleg tisztában van a Tamachi birtokon lezajlott összecsapással, melynek végén a klán vezetője életét veszítette. A halál sosem örömteli, viszont gyászt sem érzek a férfi irányába. Egyrészről nem is ismertem, másrészről a Yuke által elmesélt történetek alapján egy korrupt nemessel kevesebb van a Tiszta Lelkek Városában. Igazából a Villámvándor döntését sem értem, hiszen simán a régi birtokon maradhatott volna, mivel egy efféle ügyet eltusolni gyerekjáték. Ennek ellenére Ő mégis a nyomdokaimba lépett, ámbátor nagy szerencséjére egyetlen Taichouval sem került összetűzésbe. Tiszteket azonban biztos ölt, ezért visszatérve Rá is hasonló sors várna, mint Rám. Szerencsére Karakurában hamar sikerült beilleszkednie és itt legalább kamatoztatni tudja azt a tudást, amit hosszú élete során összegyűjtött. Iszok még egy kortyot a szinte üres poharamból, aztán még elsötétedő tekintettel hozzáteszek néhány szót előző monológomhoz.
- Be kell valljam, nem bízok meg Benne teljesen. – jegyzem meg végül kelletlenül, az ivóeszköz lecsapásával egyetemben. – Rajta kell tartanunk a szemünk, különben még meggondolatlanul cselekszik. Kevésbé tud hideg fejjel döntést hozni, mint annak idején, a dühe sokkal könnyebben elragadja. Rossz tulajdonság, nagyon rossz…
Már régen nem az az ember, akit az elején megismertem. Igaz, Én is rengeteget változtam az elmúlt hónapokban, sokkal racionálisabb vagyok, mint voltam. Ám a Tamachiból áradó kiszámíthatatlanság óvatosságra int. Ezért sem engedélyeztem rögtön a Daitenshibe való belépését, rengeteget elmélkedtem a kérésén. Az utazások ebben a dimenzióban sokkal rövidebb ideig tartanának Neki köszönhetően, de vajon megéri-e a gyorsaság ezt a kockázatot? Majd kiderül, hagynom kell, hogy az idő eldöntse.

Így, kajálás után már mindjárt kellemesebb beszélgetni akármiről. Éhesen nem lehet normálisan társalogni, de miután megtöltötte az ember/shinigami/vaizard a bendőjét, egyből megindul a témázás. Kellemes, vagy épp kellemetlen emlékek törnek fel mindannyiunkban, kinek mi jár. Bennem épp vegyes érzelmek viaskodnak egymással. Egyrészt örülök neki, hogy Yuu-chan nem hiába hagyta el Seireiteit, és a "nagyobb jó" érdekében ölt le jónéhány tisztet és sebesített meg több kapitányt, közte Engem is, másrészt nem igen tudtam megbocsájtani neki legbelül azért, amiért Mitsut is bántotta. Ezek olyan dolgok, amik mélyen bent maradnak az ember lelkében, elnyomva, de mikor csak alkalmuk van rá, egyből elő törnek, és nem hagynak nyugodni. Jópár hónap eltelt már azóta, és ritkán, vagy szinte sosem jutnak eszembe az akkor történtek, most mégis elsötétül tekintetem pár pillanatra, hogy némi viaskodás után újra jókedvűen kapcsolódjak vissza a társalgásba. Jó lenne, ha el tudna jönni a majdani esküvőre, de ha addig nem tisztázza magát, ez aligha lehetséges. Ahogy Yuu is modta, bitófa várna rá most, ha betenné a lábát a Seireiteibe. Bár lehet, hogy addig sem jutna el, mert végeznének vele, mielőtt felakaszthatnák. Udvariasan mosolygok egyet a tréfán, bár semmi vicces nincs benne. Még rágondolni is rossz, mi lenne, ha kiderülne, hogy én is titkos "testvériségekben" ügyködök. Kétségkívül rám aggatnák az "áruló" titulust még mielőtt megmagyarázhatnám a dolgot. A legrosszabb nem is ez lenne a dologban, hanem az, hogy Mitsu is megtudná ezt az egészet, és rájönne, hogy hazudtam neki. Azt nem bírnám ki. De hagyjuk ezt a dolgot, nem derült ki még, és nem is fog, hacsak el nem árul minket valaki, aminek valljuk be, kevés az esélye, de jobb félni, mint megijedni. Inkább jelentem az örvendetes hírt, hogy Yuke is sikeresen csatlakozott a szervezethez, így már hatan vagyunk a Daitenshiben, és nőttek az esélyeink arra, hogy sikerrel járjunk küldetéseink során.
Némán, elgondolkodva hallgatom Yuu-chant, amint Hitominak mesél Yukéről, és be kell valljam, 1-2 dologban kénytelen vagyok neki igazat adni. Túl sötét Yuke magánéleti háttere és túl sok sötét folt van benne. Ezek pedig nem a legjobb hatással lehetnek a Daitenshire, mindazonáltal belépett a Szervezetbe, így már nem tudunk mit tenni, minthogy figyeljük. Yuu-channal ellentétben én ott voltam a Seireiteiben, mikor az a bizonyos dolog történt, és én még jobban nem bízok Yukében, mindazonáltal a találkozónkon rendes, é normális volt, így nem hiszem, hogy gondunk lenne vele, és hatékony tagja lehet a Daitenshinek.
- Ő kevésbé olyan elnéző, mint Én. Szóval próbáld meg magad a leghatékonyabban visszafogni, Hitomi. De szerintem nem lesz vele gond, Yuu-chan, bár nem árt óvatosnak lenni. - szólok kissé komolyabban is talán, mint kéne. Tény, hogy Én nem bántanám a lányt, de nem vagyok benne biztos, hogy Yuke is ugyanígy tenne, ha rátámadna Hitomi.
Hátradőlök és szívok egy slukkot a cigimből, majd észreveszem végre valahára, hogy miért is bámul meg annyira mindenkit. Elvégre nem hétköznapi látvány egy shinigami egyenruhában és haoriban, az oldalán karddal mászkáló egyén a Flamoland közepén.
- Mindjárt jövök. - szólok Yuu-chanéknak csendesen, majd felállok az asztaltól és elindulok a mellékhelyiség fele. Mint minden magas beosztású tisztnél, nálam is van lélekkapszula, így csak be kell vennem, és máris a póttestemben flangálhatok. A procedúra elvégzése után immáron a szokásos kék farmer, kék póló, kék sportcipős laza megjelenésemben feszítek, és visszamegyek a többiekhez, majd újra helyet foglalok. Még "átöltöztem" eszembe jutott, hogy ha már így önkényesen eldöntöttük, hogy ezentúl Hitomi fog főzni, mi lenne, ha ellátogatnánk hozzá! Úgy is kíváncsi vagyok egy genetikus otthonára, hogy hogyan nézhet ki.
- Hmm Hitomi-chan, van otthon valami jóféle teád? Kedvem lenne meginni egy csészével, az itteni gyors kiszolgálású teák fabatkát sem érnek! - hívatom meg magunka gyakorlatilag, majd rávigyorgok Yuu-chanra. Biztos neki sincs ellenére egy kis frissítő így ebéd után.

Random 満たす。 - Terepszemle?

Lent a pinyóban ütöttem a dobokat, olyan intenzitással, hogy sokáig fel sem tűnt SMS-t kaptam a telefonomra. Teljesen véletlenül jött egy gondolat, amit mindenképp ki akartam próbálni a dobok mögött ülve, vajon hogyan szólhat. Kajak mondom néha magam is meglepődöm milyen tehetséges vagyok! Egy-két hang kivételével szinte összeállt egy kétperces dob instrumental. A menet közben pedig szorgalmasan karistoltam a lapra a kottát, mielőtt még elfelejtettem volna az egészet. Annyira beleéltem magamat, már csak azon kaptam magamat, hogy izzadok mint a ló, ezért pihenőt tartva felkocogtam az emeletre. Király, hogy többszintes kéróban lakom, mert mindig edzésben tartom magamat. Szép, elegáns lihegéssel rontottam be a fürdőszobába, hogy letusolhassak. Miután végeztem a néhány percet igénybe vevő történettel magam köré csaptam a nagyon menő békás törülközőmet, és elcammogtam a konyháig. A hűtőszekrényben túrva kezembe vettem egy doboz kólát, és azt lefetyelgetve visszamásztam az emeletre, egyenest a szobám irányát megcélozva.
Ahogy letettem a dobozt asztalom szélére, véletlenül rátévedt szemem a telefonom kijelzőjére, amin virított egy üzenetet jelző felhívás. Meglepetten oldottam fel a zárat, és néztem egy sort, amikor megpillantottam az SMS feladójának nevét: Kei volt az. A saját egyedi stílusában megírt üzenet lényegét végül kihámozva arra jöttem rá, hogy jelenésem van a Flamoban olyan 10 percen belül. Hogyazanyám... legalább azt megírhatta volna, hogy mi az az iszonyatosan fontos dolog, amiért belemet magam után húzva loholjak a város másik szélére. Mindent előrevetítve ha van egy kis mázlim akkor gyorsan szedve a gyújtósaimat még elérhetem a buszt, ami kivisz egészen az étteremig. Ezért sietnem kellett az öltözködéssel. Arra sem figyeltem, milyen idő lehetett kint, csak kihúztam a szekrényem fiókját és előrángattam a szegecses szürke ingemet, ami alá felvettem egy fehér pólót, és a farmerjaim közül random kihúztam a leglengébbet, azt amin annyi szakadás és koptatás volt, mint égen a csillagok. A fejemre húzva egy fekete kalapot lódultam meg a földszint felé, aztán minden üres zsebembe rejtettem valamit – pénztárcát, iratokat, telefont, és a lakáskulcsot. Dzsekimet magamra kapva tömtem bele csukámba a lábaimat, és bezártam magam mögött az ajtót. Az utca végén volt a buszmegálló, ami tőlünk három percnyire volt, így rápillantva a telefonom kijelzőjére, meggyőztem magam arról, hogy még nagyobb tempóra kell kapcsolnom, hogy elcsípjem a buszt.
Szerencsémre nem volt szívatós kedvében a sors, szal' felszálltam a buszra, és az utat azzal töltöttem, hogy üvöltettem a fülemben a kedvenc zenéimet. Közben pedig egyre több agysejtemet megfuttatta, és egyre több dobszóló jutott eszembe. Remélem nem fogom elfelejteni míg haza nem érek, vagy legalább morzsái maradjanak meg! Kissé bepunnyadtam a fűtött buszban, nagy mákom volt, hogy idejében kapcsoltam, nekem lassan le kéne szállnom. Nyomva egy gombot rákényszerítettem magamat arra, hogy besoroljak az ajtó elé, majd mikor kinyílt leugrottam, és megindultam a Flamo irányába. Kismillió éve nem jártam itt, azt hiszem utoljára még Matsu-val kajáltunk itt, az is vagy már egy, vagy két éve volt? A fene sem tudja, lassan kezdenek az emlékek is összemosódni egy hatalmas kupaccá. Az agyam amúgy is elég sok mindent szokott szelektálni, szóval jobb, ha néha résen leszek. Ahogy berontottam a büfébe, hirtelen az a gondolat futott át az agyamon, hogy azzal a lendülettel fordítok hátat és vágódom ki. Kurva sokan voltak! Nem az hogy tömegiszonyom lenne, vagy valami, csak olyan fülledt idő volt, hogy simán kiírhatták volna, ingyenes szauna üzemel az épületben. Ezek nem ismerik a szellőztetés, vagy a légkondi, esetleg az ablak fogalmát? Még hagyján ezzel a parával, de ott volt az is, hogy ki kellett volna szúrnom egy szöszke, alacsony növésű flúgos hapsikát, aki szerintem olyan egyszerűséggel beleolvadhatott a placcba, akár a kaméleon.
Razziázva a sorok között aztán vaksi gyereknek, azaz nekem integetett egy ismerős alak, több ismerős bábu körében ücsörögve. Hál' Istennek, és az Anyaföldnek, nem kellett teljesen lejáratnom magamat. A sokszínű társasághoz odalépve vettem le a kalapomat, és először a srácokkal fogtam kezet, aztán feltűnt egy ismeretlen nőcske. Igazából eléggé meglepett a dolog, de azt gondoltam, hogy valamelyikőjük csaja, ezért lehajoltam a lányhoz, és két puszi reményében bemutatkoztam neki.
- Szió, Justin Awesome vagyok. Örvendek!
Kurta bemutatkozás után aztán behúzódtam Kei mellé, és feldobtam a kérdést, mert nagyon kíváncsi voltam, minek riadóztattak.
- Na mi a helyzet? Hirtelen jött kupaktanács, vagy épp oszlani akarunk?
Kissé egyhangú ábrázattal mondtam, és vettem kezeim közé a menüsort, mert rendelni támadt kedvem.

Random 満たす。 - Terepszemle?

Leegyszerűsített bemutatkozásom után, úgy tűnt közel sem komoly kérdésem nem aratott túl nagy sikert. Amiért pedig véresen komolyan kezdték kezelni az ügyet, lassan már én éreztem magamat kellemetlenül, hogy ártalmatlannak gondolt viccem ilyen kisülést okoz mindenki agyában. Processzorokat újraindítani, fejrázással, és hanyag mosollyal eloszlatni a tévhitek ködfátylát. Tényleg mázlim volt, hogy ezt nem Keiko előtt mondtam, mert sanda gyanúm azt súgja, hogy a fejemhez borította volna az asztalt. Régen volt már lila monokli a szemem alatt, de nem is terveztem a közeljövőben, így jobb ha legközelebb kicsit körülményesebben válogatom meg humorzsákom mélyen rejtőzködő csinos darabjait.
Csak gondolatban kell megemlíteni a nevét, mintha kiszimatolná. Pinku-chan keveset késve köreinkbe sodródott. Hosszas bájcsevej után aztán ott bukott ki a bili, hogy nem volt helye. Megtehettem volna, hogy teljes nyugalommal közelünkbe húzok egy szabad széket, vagy esetleg tesója mellé engedem, de sokkal nemesebb gesztusnak tűnt, hogy saját ölemet kínáljam fel. Egyhangú képpel kukkantottam föl a menülap fölül, párszor végigmérve őt, s mikor végre összetalálkozott tekintetünk, szememet megforgatva egyszer leraktam kezeim ügyéből az étlapot, és kijjebb csúsztam. Kis terpeszben a szék szélére csúsztam, és elé böktem kívülre eső combomat. Tenyeremmel meglapogatva azt néztem néha arra, majd Pinku-chanra.
- Na jól van, gyere. Ne kéresd már magadat!
Vonogattam szemöldökömet, arra késztetve arcizmaimat, hogy tartsák nyugalmi állapotukat. Viszont képtelen voltam a hosszú ideig tartó színészkedésre, ezért el-elvigyorogtam magamat. Egyébként ha annyira igényli, csak nézzen csúnyán, és szíves örömest hozok neki egy széket. Csak eldönti végre.
Kajaválasztást illetően kikötöttem egy almás piténél. Szinte biztos voltam benne, hogy azt a gyorsfagyasztott, panírozott csodát fogják megspékelni porcukorral, de hidegen hagyott. Az volt fix, hogy édességre fájt a fogam. Amíg pedig azt vártam, hogy kihozzák a rendelésemet, addig igyekeztem kezeimmel legyezgetni az asztalon kiterülő órást.
- Könyörgöm, csak egy ártatlan poén volt, én sem gondoltam komolyan. Hidd el, nem is hagynám!
Nevettem, ezzel is azt sugallva, hogy felejtsük el az egészet, és terelődjön a beszélgetés más vizekre. Reményeim meghallgatást nyertek, köszönet ezért Nobu-nak, aki földöntúli sivítással, és valami furcsa, hideglelős aurával felfegyverkezve osztotta meg rendelését a pincérrel. Egy pillanatra elkerekedett szemekkel néztem rá, és nem is tudtam, ideje lenne-e elbeszélgetnem vele. Ahogy ismerem, az ilyen önszabályozási terápiákat nem szívesen ülné végig. Szerintem csak rontanék a helyzeten, így inkább szemet hunytam előbbi momentuma fölött.
Nem tudtam, hogy mit, de valamit nagyon keresgélt a velünk szemben ülő csaj. Aztán egy kis vackot nyújtott át Nobu-nak, aki meghazudtolta volna önmagát, ha nem abnormális jeleket mutató örömködésben tör volna ki. A pusztán mosollyal és köszönetnyilvánítással egybekötött boldogság valahogy nem hozzá passzolt volna. Akcióját pedig tovább folytatta. Csak értetlenkedve igyekeztem kihámozni mondandójából a lényeget, ami... várjunk, vajon volt is neki?
Szóval kibújt a szög a zsákból. Újabb taggal akar gyarapodni együttesünk, mi? Magától az ötlettől nem ódzkodtam, azonban, hogy megint nőneműt tegyünk próbára jobban elkeserített. Szívem szerint megmondtam volna neki, hogy nincs túl sok lelkesedésem ahhoz, hogy még egy lánnyal dolgozzak együtt, de semmiképp nem akartam magamat rossz fényben feltüntetni. Időközben a pitét is kihozták, ahogy pedig ügyeskedve hozzá is láttam. Miközben pedig mindenki körbeboldogította egymást, addig mélyen eltöprengtem a dolgokon. Plusz gitárosnak biztos nem vennénk hátrányát, azonban... igen, mindig ott volt az a 'de' szócska. Olyan bizalmatlanul kezelem az embereket. Sajnálom, ez van, nem tudok ellene mit tenni. A banda jó hírnevére való tekintettel Shiori-t is próba alá kellett vetnem, máskülönben látatlanba pacsizzunk? Még mit nem.
- Rólam is azt mondják, hogy jól dobolok...
Nyeltem le az utolsó falatot, és bele is kezdtem a mondandómba, mikor találtam egy alkalmas pillanatot, mikor mindenki elhalkult. Közben pedig összedörzsöltem tenyereimet, hogy a legagresszívabb morzsa is lehulljon róluk. Szalvétázás után aztán folytattam.
-... viszont ez kevés. Ha esetleg ez egy felhívás lett volna, akkor én mindenképp szeretnélek hallani, hogyan játszol. Bocsi, de ebből az egyből nem engedhetek.
Szerintem korrektül álltam hozzá a dolgokhoz. Nekünk olyan emberre volt szükségünk, aki nem lép le az első nap után, csak mert megterhelőnek érzi. Ha lusta próbákra járni, akkor előzékenyen utat mutatok neki, merre találja az ajtót. Persze ezt nem feltételeztem pont Shiori-ról, csak általánosságba vettem.
- Ümm, ha gondolod, ihol vala a tálcán kínálkozó lehetőség; Nobu elhozta a gitárját. Remélem jobb kezes vagy.
Vigyorogtam rá, hogy megnyugtassam, nem komoly vizsgát terveztem a számára.