Nyugodtan játszom a Heiwán, szinte magam is elmerülök a feladatba. Azzal a különbséggel, hogy én csak a belső világomban járok, amíg játszom. nekem már nem kell keresni a választ a kérdésre. Amikor az utolsó akkord is elhangzik, kinyitom a szemem és nem kell csalódnom. Az edzésen részt vevők többsége már izeg mozog és várja a folytatást. Kedvesen rájuk mosolygok, majd megszólalok.
- Remélem mindenkinek sikerült megszereznie a tudást. A következő feladathoz ugyanis szükséges lesz.
Lassan felállok és megpörgetem a kezemben zanpakutoumat, amire az kellemes hangok sorát adja ki magából, ahogyan a levegő keresztül száguld rajta. Balom alkarjára fektetem a zanpakutoumat, majd jobbommal megfogom a másik végét. Lehunyom a szememet és lassan előhívom a shikai formát.
- Awasaro Heiwa! [ Egyesíts Harmónia ]
A fuvola pedig ketté válik. A pengét lassan húzom elő és a fuvola megszűnik létezni. Immáron teljes mértékben zanpakutou. A zöld fény felvillan, reiatsum ugrásszerűen megnövekedik, aztán a következő pillanatban a zanpakutoum eltűnik. Egyesült velem. Könnyedén felállok és beszélni kezdek.
- Lényegtelen, hogy a harmóniából fakad a zanpakutounk képessége, vagy valami teljesen másból. Tökéletes összhangban kell lennünk, hogy a shikai képességeinket a lehető legnagyobb hatásfokkal tudjuk használni. De hogyan tudjuk hatékonyabban használni? Nos, az előbb tanultunk valami újat. Remélem mindenki megtalálta a keresett információt a meditáció során. A következő feladat ugyanis ezzel kapcsolatos.
Mutatok a fal mentén sorakozó bábokra.
- Bemutatom a feladatot.
Könnyed terpesz állást veszek fel, lehunyom a szemem és felidézem magamban a nyugalom érzetét. Elcsendesítem az elmémet, kiürítek minden gondolatot. Azt, hogy figyelnek, hogy sikeresen kell bemutatnom a gyakorlatot. Szinte már-már meditatív állapotba kerülök, végül megszólalok.
- Tsuinkaze sentou no waza! [ Iker-szelek harci technika ]
Kinyújtom az ujjaimat, kezeim láthatóan megmerevednek, közben reiatsum tovább emelkedik. Miután sikeresen előhívtam a képességet, az egyik bábhoz shunpozok. Amikor megütöm a bábot, ujjaim akár forró kés a vajba, úgy mélyednek a báb testébe. A két ütés után könnyedén hátralépek és balommal, mintha a báb torkát akarnám elvágni, suhintok egyet a nyakat célozva. A bábú feje, egy anatómiai pontosságú vágás után, egyszerűen leválik a testről és a földön az egyik shinigami elé gurul. Miután végeztem a bábbal, visszafordulok a többiek felé.
- A feladat egyszerű. Használják a megszerzett információt. Idézzék fel magukban az új tudást, amit magukévá tettek, miközben használják a képességüket azokon a bábokon. Ne fogják vissza magukat.
Megvárom, amíg mindenki felkészül, majd végrehajtják a támadásaikat a bábok ellen. Megnézem mindenkiét, de véleményt nem mondok. A különbséget nekik kell érezni. Hogyan is ítélhetném meg a képességeik hatásfokát? Amikor mindenki elvégezte a feladatot, még egyszer megköszörülöm a torkom.
- Khm. Szeretném megköszönni, mindenkinek, hogy eljött erre a rövidre sikerült foglalkozásra. Remélem, tudtam mindenkinek segíteni. Egy utolsó feladat még hátra van. Ha kimennek ott, ahol bejöttek, balra láthatnak egy hulladék tárolót. Shunpo gyakorlat! A lehető leggyorsabban távolítsák el a bábok maradványait. ^^
Mondom nevetve, ami arra utal, hogy egyébként nem gondolom komolyan, de ha valaki tényleg kiviszi maga után a hulladékot... azt megköszönöm neki. ^^

- Hogy…mi?
Ugyan hangosan nem mondta ki, de Raiden legbelül olyan magasra vonta fel fél szemöldökét, hogy a homloka csupa ránc lett. Értette a feladatot, na de annyira nem volt őrült, hogy egy shinigamikkal teli épületben hívja elő a shikai-át.
A mindvégig az arcán lévő már-már unott arckifejezéssel vett egy mély levegőt, és föltápászkodva a kijárat felé indult.
- Egy pillanatra, ha kérhetem – mondta közben a másik fehér hajú shinigaminak, s kilépett az edzőteremből.
Odakint szétnézett, és elég nagynak ítélte az épület előtti teret. Hümmögött egyet, majd a kardjáért nyúlt. Ahogy azonban a keze a markolatra tévedt, azt síkosabbnak érezte, mint amilyennek annak lennie kellett volna. Lenézett, és látta hogy a markolat vékony csíkokban véres. Megnézte bal tenyerét, de csupán egy apró vágást látott a hüvelykujján, ahonnan a vére végigfolyt a tenyerén.
- Biztos csak megvágtam magam valamivel – gondolta magában.- Nem lényeges.
Megtisztította a tenyerét, majd a markolatot, és ismét a kardjáért nyúlt, s ezúttal elő is került a penge a kardhüvelyből. Ahogy a keresztvas elvált a tok végén lévő fémtől, riadt széllökés kapott bele a szürke shinigami ruhájába, hajába.
- Megcsináljuk? – kérdezte önmagában.
- Meg – jött a válasz fiatal hasonmásától. – Hiszen mindig is képesek voltunk rá.
Sóhajtott, de cseppet sem bizakodva halkan megszólalt.
- Tengoku kara shinotsuke, Sora no Muchi!
Lehunyta a szemeit, és hagyta hogy átjárja az ismerős bizsergető érzés. Persze odabentről csak egy újabb, kissé erősebb széllökést, és egy fehér villanást tapasztaltak volna, de nem kockáztatta meg, hogy komolyabb kárt tegyen az épületben, netalán egy másik shinigami társában. Körbeforgatta párszor a vállait, majd lassan, ugyanazzal az arccal visszatért az edzőterembe. Minden egyes lépésnél a szél jólesően járta körbe, mintha az is bíztatná. Szembeállt az egyik gyakorlóbábúval, és kinyitva szemeit, derengő fehér tekintetét a célpontra emelte. Laza terpeszbe állt, majd kardot tartó balját kinyújtotta, a biztonság kedvéért pedig nyitott jobb tenyerével megtámasztotta a szikrát hányó nodachit.
De ahogy ott állt, belegondolt mit is csinál, és lehorgasztotta a fejét. A leggyengébb képessége is egy ágyúlövéssel ért fel. Azt se tudta mit tegyen.
- Jól van, megtudtad amit kellett – gondolta. – Bízz magadban, és menni fog…mi sem egyszerűbb.
Legyengíteni a képessége erejét annyira, hogy ne vigye át a bábúval együtt a falat is. Nos, ez képtelenségnek tűnt. Ugyan csak bíznia kellett a zanpakutou-jában, tehát önmagában, de ezen ennyire sosem gondolkozott. Tette amit tett, és sosem azon töprengett, van-e önbizalma. Vagyis ezen a téren jelen esetben a nullán állt.
- Öregebb vagy mint gondoltam – csendült a fejében zanpakutou-ja hangja. – Elfelejtetted volna, mire vagy képes? És hogy én mire vagyok képes?
A pengére tekeredő ostorból egy apró villám csípett bele a kezébe, emlékezetve őt saját képességeire. A napnál is világosabban ugrott be neki. Volt egy ’ártalmatlan’ shikai képessége is.
- Szerinted ha azzal próbálkozom, menni fog? – kérdezte Sora no Muchit.
- Ha ilyen kételkedéssel állsz hozzá, akkor biztos nem – válaszolt amaz, kissé nyersen.
- Te is tudod, hogy túl nehéz. Régebben is csak félig sikerült.
- Tudom hogy nehéz. De ha nem hiszel a saját képességeidben, örökre azon a szinten ragadsz. Ezt akarod?
A kérdés visszhangot vert Raiden fejében, és az addig unott arca pár pillanat alatt megváltozott. fölszegte fejét, és minden erejével a nodachira koncentrált. Ahogy neki kezdett, egyből érezte, ahogy felégeti a reiatsuját.
De azzal már egy cseppet sem törődött. Újra meg újra felcsendült zanpakutou-ja kérdése, ami csak növelte benne a hideg dühöt. Túl sok ideje élt a Lelkek világában ahhoz, hogy ennyivel beérje. Igenis képesnek kellett rá legyen.
Laza rongy amivel betekerte a hüvelykujját, már rég átázott. Arca megfeszült a koncentrálástól. És lassan, de biztosan, az acélkék fényben izzó pengén keresztbe, egyenlő távolságonként repedések jelentek meg.
Egyre jobban elfáradt, de nem akart ismét csalódni. Teste körül lassan táncra kelt a kard által keltett szél, zúgása ezer vad üvöltésével ért fel egy idő után. A termet ugyan nem töltötte be, csak az ő alakja körül kavargott, egy keskeny távban.
- Gyerünk már…
A zúgás lassan elhalkult, de még érezte, ahogy a hajába mar a szél. Az amúgy sem nagy mennyiségű reiatsujának már nagyon a végén járt, és úgy tűnik emiatt már hallucinációk jöttek elő nála.
Ugyanis az edzőterem eltűnt, helyette a belső világában lévő ház egyik tetején volt, vele szemben ott állt fiatal hasonmása.
- Emeld fel a segged és segíts – nyögte neki, mire Sora no Muchi elmosolyodott. Földöntúli volt az arca ezzel a kifejezéssel.
- Bízol bennem? – kérdezte halkan, s közben mellé lépett, kezét pedig a vállára tette.
- Hogy a fenébe ne bíznék?! A részem vagy te idióta! – rivallt rá, egy nagyobb dühvel.
- Akkor mondd ki, hogy mit akarsz, vén marha! – a kardlélek mosolya eltűnt, másvilági szeme szinte sütött a haragtól. – Tőlem, és magadtól, mondd ki, hogy mit akarsz!
A beálló csendben, csak Raiden zihálása hallatszódott. Mellkasa, háta egy része már sajgott, de még tett egy utolsó próbálozást. Maradék erejével felemelte a fejét, és olyan biztos tudattal a fejében szólalt meg, mintha azzal született volna.
- Roppanj már szét!
Mikor kimondta, elhomályosuló tekintete már nem a belső világára, de az edzőteremre esett. A szél hirtelen elhalt, a penge pedig több darabra tört.
Lihegve, hideg verejtékben úszó homlokkal nézett a baljában tartott markolatra. A nodachi már nem volt sehol. Helyét egy ostor vette át, melynek gerince a megnövekedett villámnyúlvány volt, s benne ott forogtak a pengedarabok, mint furcsa, nagy gyöngyszemek egy nyakláncon.
Ahogy homályosan, de valamelyest látta mit vitt véghez, hirtelenjében úgy érezte, mintha egy kő gördült volna le a mellkasáról. Bár ugyanúgy holtfáradtnagy, és vénnek érezte magát, de azzal együtt valahogy könnyebbnek is.
Tekintetét az előtte lévő bábúra emelte. Direkt hagyott magának bőven, több méternyi távolságot. Most áldotta az eszét, hogy nem kell hátrébb mennie. Lábait ugyanis ólomnehéznek érezte, valószínűleg előbb dőlt volna el, minthogy lépne egyet.
Vett egy mély levegőt, majd még egyet, aztán amennyire még bírta, megszorította a markolatot, és a bábú felé suhintott. A villám/penge ostor szokatlanul is könnyen mozdult, legalábbis számára. A fegyver recsegve suhant, és egy vékony csapással vágott bele a bábúba.
De ha akármennyire is akarta volna se tudta volna újra meglendíteni az ostort. Jelenlegi határa végére ért. Még látta, ahogy az ostor eltűnik egy fehér villanásban, és fémes csattanások sora jelzi, ahogy a nodachi pengéje újra összeáll.
Elmosolyodott volna, de hihetetlenül kimerültnek érezte magát, így csak egy rándulásra futotta a szája sarkában. Majd úgy ahogy volt, hanyatt esett, és nyugodt arccal merült el az eszméletlenség pihentető sötétségében.

Miután visszatértem a valóságba Belsővilágomból, még egy rövid ideig ücsörgök. nyugodtan hallgatom Genki-san fuvolajátékát. Hihetetlen, hogy egyes zanpakutouk milyen alakot képesek felvenni. Roppant érdekes, hogy ennyire idomult a gazdájához. Megérdemelne egy komolyabb vizsgálatot az eset, de csak reménykedni tudok benne, hogy megengedné a lélekölőjének az átvizsgálását. Létezik, hogy ilyen erős a kapcsolatuk, hogy a harmónia iránit szükséglet ennyire kihatott volna a zanpakutoujára? Mivel előttem van a példa, úgy tűnik, hogy nagyon ritkán előfordul, hogy valakinek ekkora változáson megy keresztül a lélekölője. De nem emiatt vagyok itt, hogy a kardja iránt érdeklődjem a sajátomra kell koncentrálnom. Azt már kiderítettem, hogy miből született Kenshiko. A kegyetlenség és a szadista gyilkolási vágy megtestesítője, maga a pusztítás. Mondjuk nem is csoda, hogy ilyen, amire képes a kardom, az elég durva. Láttam már nem egyszer működés közben. Figyelmesen végig hallgatom Genki-san és közben azon morfondírozom, mégis hogyan tudnám beleélni magamat a kegyetlenségbe.. Milyen érzés lehet a kegyetlenség annak, aki él vele? Az illető számára biztosan.. felemelő, ami borzasztó. Az áldozat számára azonban nagyon rossz érzés lehet az ellene irányuló kegyetlenség látványa és átérzése. Kegyetlenség és szadizmus. Mégis hogyan lehetne ezt úgy átélni, hogy ne tűnjek fel rossz színben, de mégis sikeres legyen a feladat? Valamit ki kell találnom. Miközben agyalok, végig nézem Genki-san munkáját a bábon és támad egy ötletem. ha olyan helyeken támadom a bábot, ami az élőlényeknél nagyon fájdalmas pont, az talán kielégíti Kenshiko beteges vágyait. Meg kell próbálnom. Valamit ki kell találnom, szégyen szemre nem mehetek el. Elvégre a tizenkettedik osztag tagja vagyok és mellesleg nemes. A név kötelez, a vér pedig nem válik vízzé, tehát legalább olyan minőségben kellene teljesítenem, mintha Rosa-sama állna eme feladat előtt. irigylem időnként annak a nőnek a tehetségét, de remélem, hogy az ötletem majd segít. Előhúzom a kardomat, picivel azután, hogy a többiek befejezték a gyakorlatot, majd előhívom a shikai alakját kardomnak.
- Kirikiazame Kenshiko!
A fényjelenség kíséretében fogazottá változik a kardom pengéje és érzem magamban, ahogyan Kenshiko felmorran. Sajnos valódi vérrel nem tudok szolgálni neki, de biztosan elegendő lesz az is, hogy a báb egy olyan pontját fogom támadni, ami szadista cselekménynek számítana egy élőlény ellen. De ez talán még mindig kevés. Valahogy át kell éreznem a kegyetlenséget... Talán... Ez az, megvan. Könnyedén a báb elé szökkenek és lentről felfelé irányuló vágással támadom a bár ágyékát. de ha ez nem is lenne elég, élvezettel tekintek a következményekre. Úgy tűnik sikerült elérnem azt az állapotot, amit Genki-san kívánatosnak tartott. Amikor ugyanis tényleg élvezni kezdem, hogy a bábú ágyékába belekap a kardom és elképzelem, hogy micsoda szenvedést mérhetnék egy ilyen támadással egy élő emberre, Kenshiko fogai hihetetlen még általam sosem tapasztalt sebességgel pörögnek föl. A bábú tömése szerterepül, ahogyan a kardom úgy szeli ketté a bábú ágyékát, mint forró kés a vajat. Elégedettséget érzek a zanpum felől, tehát a szadista támadásokat preferálja... Jó tudni, hogy a kardjainknak is vannak vágyaik. De nem állok meg, elkap valami különös élvezet és amikor a kardom kiszabadul a báb ágyékából egy fentről lefelé irányuló támadással a mellkast veszem célba. Élvezettel figyelem, ahogyan a fogak szinte széttépik a báb anyagát és a terem minden szegletébe juttat az anyagból. Hihetetlen erő, amit érzek. Végül azonban csak sikerül leállnom. Genki-san viccét meghallgatva jót nevetek, majd egy meghajlás közepette megköszönöm neki a segítséget. Ezek után távozom az edzőteremből, hiszen nekem még rengeteg fontos dolgom van.

Feladatom befejezte után is, amíg Genki-san a fuvoláján játszott, továbbra is nyugodtan ültem, vártam és meditáltam, mintha mi sem történt volna. Miután befejeződött az utolsó hang is, hallva a felállások hangját én is követtem társaimat, és meghallottam a vezető hangját. A zanpakutoujának előhívását, a vele való egyesülést és egy erős technikát láthattunk, egy vérbeli niibantaiostól. Ha valaki kevesebbet vár el egy ilyen embertől, mint amit most művel, azt a kérdéses illető teljesen jogosan veheti sértésnek, hiszen én meg voltam győződve, hogy ez az ember itt a minimumot nyújtotta, és ha akarná, a bábu mögötti falrész is könnyedén beszakadna. De nem ez állt szándékában, ez is jelzi, hogy ezek az emberek milyen tiszteletre méltóak. Tökéletesen képesek irányítani, hogy mikor mennyit akarnak felhasználni a lélekenergiájukból, és azt is teljes mértékben ők mondják meg, hogy mit akarnak kezdeni azzal az erővel, amit kemény munka révén értek el. Egyszer én is hozzájuk szeretnék bekerülni, amihez viszont nekem is kemény munkára és fegyelemre lesz szükségem. Hallomásból tudom, mi a második osztag három fő jellemzője, legalább is azok szerint, akik meséltek róla: gyorsaság, csendesség, pontosság. Nekem kettő a háromból hiányzott, és terveztem ezeken dolgozni, bár ehhez, mint eme nagyszerű osztagnak, sokévnyi fegyelmezett gyakorlással érhetem el. Most viszont arra kellett koncentrálnom, hogy a feladatomat teljesítsem, és használva azt a tudatot, hogy miért ilyen velem a zanpakutoum, előhívva a kardom szellemét , és felidézve a régi időket, amikor még bőszen ellenálltam apám mindenfajta utasítgatásának, parancsának és az összes ugráltatásra irányuló szavait, amiknek én soha nem engedelmeskedtem, kiszűrtem az emlékekből a szófogadatlanság tudatát, ezt felerősítettem magamban, majd az összes többit eldobtam, nem kellettek már. Egyenlőre nem. Eközben a művelet közben Megéreztem egy komolyabb szelet, aztán egy nagyobb csattanást és egy összeesést, ami azt jelezte számomra, hogy egy társamnak, bár valószínűleg sikeresnek bizonyult edzése, az összes erejét felemésztette. Egyszer csak a belső világomban találtam magam.
- Miért nem csinálod már, ügyefogyott balfék?!
Hallottam meg kardom cseppet sem türelmes hangját.
- Maradj csendben és várj még egy kicsit. Nem hiszem, hogy nem érzed, ahogy az erőd kezd növekedni. Ha hagysz még egy kicsit, még több lesz neked.
- Rendben. De aztán jó sok legyen!
Erre akaratlanul is elmosolyodtam.
- Nyugodj meg. Én bízok benned, te bízol bennem, ennyi éppen elég.
- Benne vagyok. De megrázlak, ha nem viszed ki a falat!
- Bízz bennem, ki fogom. De te fogsz kimagyarázni! Ja és még valami: Sajnos, ha kitöröm a falat, Egy ideig nem tudok veled foglalkozni, ugyanis vissza kell majd építenem.
- Tehát nem harcolhatunk?! Idefigyelj, ha akár megkarcolod azt a falat, nem állok jót magamért értve vagyok?!?
Erre mindketten nevettünk. Amikor felébredtem, már csak én voltam a teremben, és volt még néhány viszonylag épen megmaradt bábu. Ezeket sorba állítottam, majd azt mondtam kardomnak:
- Na nesze, faltörés nélkül is lesz elég munkád.
Mosolyogtam. Na viszont, mikor megszólított, odavolt a koncentráció nagyrész, így megint meg kellett tennem azt, amit eddig is csináltam. Majd, dolgom eme részének végeztével, mikor már mindketten elégedettek voltunk a gyűlt energia mennyiségével, előhívtam a zanpakutoum erejét, hogy hadd csapjon szét néhány gyakorlóbábut, és aztán maradjon csöndben az újabb edzésekig:
- Hitto zengo, Rairyuu!
Hívtam elő végül társam erejét. szembeálltam a libasorba állított bábukkal. majd megidéztem az egyenesen támadó technikámat:
- Eikaku!
Kiáltottam, és a szembe állított bábukat mind szabályosan, szálka nélkülire kettévágtam. (volt kb. 6-7 db) Majd összeszedtem a szemetemet, és távoztam.

Suzume-chan

Elmosolyodok, ahogy a kislányt hallgatom. Amennyire emlékszem a régi önmagamra, hasonlítottam rá, mindig ennyire lelkes voltam, ugyanúgy Soifon volt a példaképem, ugyanúgy a legjobb akartam lenni. Szomorú, hogy ez egyszer elmúlik. Hogy nálam mikor tűnt el ez a vidámság, nem is tudom megmondani, talán az okozta, hogy akik az Akadémia előtt körbevettek, mind a rokonaim voltak, és hirtelen bekerültem az idegenek közé.
Mindig példaképem volt Soifon, mindig tiszteltem a képességeit, az erejét, a magabiztosságát, de egy dolgot soha nem irigyeltem tőle, ez pedig a magánélete volt. Nem tudom, hogy Yoruichi-sama dezertálása tette-e olyan zárkózottá, hideggé, félelmetessé, amilyenné vált, de biztos vagyok benne, hogy boldogtalan, különösen most, hogy nem kapitány, és nem a ház feje, és még több ideje van. Kapcsolatok nélkül én is ilyenné fogok válni, ezt pedig nem szeretném. Változtatnom kell, ehhez pedig minél hamarabb meg kellene tennem az első lépést.
- Aham, két bátyám van, de ők nem második osztagosok. Ha szeretnéd, egyszer bemutatlak nekik.- valószínűleg mindketten az Onmitsukidouba kerültek volna, ha éppen nem állunk úgy, hogy el akarjuk kerülni a nagynénénk régi osztagát. Mielőtt engem ide osztottak be, valahogy minden rokonom igyekezett máshová kerülni, talán tartottak tőle, hogy most, hogy egy nem Shihouin vagy Fon kapitány alatt mit szólna hozzá Kaito-sama, de kár volt. Nekem legalábbis azt mondta, hogy büszke rám. Talán a bátyáim is átjelentkeznek a következő években, bár szerintem sokkal nehezebb olyanokkal együtt dolgozni életveszélyes küldetéseken, akik közel állnak hozzád. Nem vagyok biztos magamban, hiába tudom, hogy egy elrontott küldetés az egész házunk elpusztíthatja, nem biztos, hogy fel tudnám áldozni a bátyám a siker érdekében.
Ahhoz képest, hogy most kezdte, a kislány nagyon ügyesnek tűnik, és elég okos is ahhoz, hogy magától találjon ki olyan dolgokat, mint a felsőteste mozgatása. Nem is szólok neki, sokkal jobb, ha ezeket maga találja ki, akkor képes elfelejti, hogy ő találta ki, és berögzül, ösztönössé válik. Tökéletes egyensúlya persze senkinek nincs, főleg, ha egy rúgás betalál, mert akkor az ellenállás is változtat az egyensúlyon, de elengedhetetlen a biztos állás.
- Rendben, ez nagyon jól megy, nagyon jó egyensúlyérzéked van. A különböző játékok, mint az ugróiskola, vagy akár a biciklizés is segítenek benne fejlődni, de megpróbálhatsz majd végigsétálni egy vékony, földre rajzolt vonalon, esetleg végigugrálni rajta egy lábon, az segíti a célzást is. -emlékszem, én az egyensúlyozást egy a föld felett egy méterre levő, vékony fadeszkán gyakoroltam, amiről rengetegszer leestem, és megütöttem magam, a földre rajzolt vonal egy sokkal kevésbé fájdalmas módszer. Valószínű ő nem próbál majd csalni, és nem próbálja majd elhitetni magával, hogy jó helyre lépett, ha lelép a vonalról, mint némelyik rosszabb diákom tenné, ha nem a rúdon kéne végigmenniük. Ez a lány önként szeretne tanulni, úgyhogy neki ez a módszer is megy, ellentétben azzal, akit sajnos kényszerrel kell nevelni, hogy olyan legyen, mint mindenki a családunkban. Örülök, hogy én nem tartoztam azok közé a szerencsétlenek közé, akik akaratuk ellenére kaptak orgyilkos képzést, nagyon rossz lehetett.
- Meg tudnád mutatni, hogy hogyan ütsz ököllel?- felemelem a két tenyerem, miközben bíztatóan rámosolygok, hogy ne féljen teljes erőből ütni. Nagyon nagyot kellene ütnie hozzá, hogy fájdalmat okozzon nekem így, és ő is puhát üt, tehát nem sérül meg a keze. Van, aki a kesztyűt meg a párnát szereti, de így egyrészt látom a keze tartását is, másrészt pedig jobban érzem. Az ütés a rúgás mellett a másik alapvető hakuda mozdulat, sokan viszont rosszul csinálják, még az Akadémián sem szentelnek kell figyelmet annak, hogy hogyan kellene ütni, hogy kell tartani a csuklót, a könyököt, a vállakat, hogyan kell mozdítani a felsőtested, és amire sokan nem figyelnek, hogy egyensúlyban van-e a tested. Ezek annyira alapvető gyengepontok, hogy aki bármelyiket komolyan elrontja, számíthat rá, hogy ellökik, de akár a karját is eltörhetik.

Suzume-chan

Nagyon aranyos, hogy a kislány mennyire lelkes, sokkal lelkesebb, mint sokan a rokonaim közül. Kicsit olyan, amilyen én lehettem az ő korában, ez pedig azt jelenti, hogy remélhetőleg szép jövő elé néz az osztagunkban, valószínű tiszt lesz belőle. Tíz-húsz év legfeljebb, és a munkatársam lesz- furcsa erre gondolni most, ha azt látom, hogy mennyire kicsi.
- Hát, esetleg még megpróbálhatsz cicákkal fogócskázni, fejlődik tőle az ügyességed, mert elég nehéz őket megfogni. Vagy próbálkozzatok azzal a barátaitokkal, hogy ki tud tovább egy lábon állva maradni- nekem ezek a dolgok nem játékok keretei között lettek megtanítva, de talán könnyebb egy ekkora gyereknek úgy tanulnia, ha úgy veszi a feladatokat, mintha játszana. Macskát lehet, hogy nem tud szerezni, de a fél lábon álló feladat szerintem nagyon hasznos, főleg, ha közben esetleg még zavarják is egymást. Ha az apja Onmitsukidous, akkor biztos, hogy kiegészíti a mondandómat néhány dologgal.
A kislány elég jó technikával, és meglehetősen erősen ütött, ami egy kicsit meglepett, ilyet nagyon kevés gyerek tud az ő korában. Vagy már most nagyon sokat tanult, vagy ennyire tehetséges. Amikor elmondja, hogy felnőttektől látta, hogyan ütnek, azt is nyugtázom, hogy nagyon jó megfigyelőkészsége van. Biztosan arra is gyorsan rá fog jönni, hogy a harc lényege, hogy az ellenfél ne tudja, mit akarsz csinálni.
- Nagyon ügyesen csináltad- megsimogatom a buksiját, és rámosolygok. Ha nem csinálta volna jól, akkor is úgy kezdeném, hogy megdicsérem, a gyerekeknek a sikerélmény a legfontosabb. Ha elveszítik az érdeklődésüket az iránt, amit tanítanak nekik, soha nem fogják azt a dolgot rendesen megtanulni. Remélhetőleg beválik a módszerem, és a családom következő nemzedéke még remekebb lesz, mint a miénk.
Bemegyek a szertárba, és rövidesen visszatérek két bokszkesztyűvel és egy olyan félkemény párnával, aminek meg tudom fogni a másik felét. Én személy szerint nem szeretek ököllel ütni, a rúgásokat, és a jó helyre bevitt tenyérrel vagy tenyéréllel bevitt ütéseket vagy fogásokat többre tartom, de kétségkívül egy alapmozdulat, és a legtöbb stílushoz szükséges. Az ököllel ütésnél pedig az a legfontosabb, hogy minél több támadást tudjunk bevinni egy pontra minél gyorsabban. Erre épül az egyik Shihouin Yoruichi által kifejlesztett hakuda technika is.
- Ezeket vedd fel, és próbáld meg minél többször, minél gyorsabban és erősebben megütni a párnát, amíg tízig számolok, rendben? Háromra kezdünk, jó?- bátorítóan rákacsintok, miközben jó erősen megfogom a párna hátulján lévő fogantyúkat, hogy egy helyben tudjam tartani, miközben üt. Először háromig számolok, lassan, azután, ha elkezdtük, tíz másodperce van, miközben figyelem, hogy hogyan üt, és számolom az ütéseit is. Kíváncsi vagyok, hogy fog neki menni, nekem az ő korában tizennyolc viszonylag gyenge ütés sikerült, de ő valószínű képzettebb, mint én voltam akkor.