Rémálom³ - Társalgás az éjszakában

Nem arról van szó, hogy nem tudok aludni, csupán… Egyszerűen hallgatnom kell zanpakutomra. Amióta Kai-al együtt vagyok, egyre több időt szalasztok el, amit meditációra és gyakorlásra fordíthatnék, holott régen több órám is elvette a napomból, hogy újra és újra meglátogassam zanpakutom szellemét. Persze, másnak talán nem fontos, de számomra a harc elengedhetetlen feltétele, hogy olyan kapcsolatot ápoljak Kagamival, amit más el nem tud szakítani. Megtörhetetlen kötelék, mely folyamatosan mélyebbé és erősebbé válik. Csak ismernem kell a szobát, mely bizonyára még mindig annyi titkot rejt… A tükrökön át pedig képes vagyok olyannak látni a világot, amilyen az valójában. Az emberi szemek csalnak, megtévesztenek, de ha kikapcsoljuk az időt s elvesszük a teret, egy új perspektívából vagy képes látni a világot. S akár ellenfeled fejét. Képes vagyok szinte bárki elméjébe férkőzni, akár a leghülyébb degeneráltról vagy a legokosabb professzorról van szó. Átlátni az illúziókon s ármányokon? Gyerekjáték… Csupán kicsit el kell szabadulnom a testemtől, s újra felfedezni a világot, mely végre valódi arcát mutatja. Ha kell, akkor pedig akár bele is szólhatok a dolgok folyásába… Ez a képesség felelősség. Kontrollálni, irányítani, idomítani kell. Még ha ezzel maradék ép elmém újabb szeleteit vesztem el.
Kai figyelmét nem kerülte el, amikor az éjjel közepén hirtelen úgy döntöttem, lelépek kicsit az edzőterembe. Nem ez az első alkalom, bár elég ritkán történik meg. S bár kellemesebb lenne továbbra is Kai ölelésébe burkolózva kipihenni a mai nap és az éjjeli hancúrozás fáradalmait, vőlegényem ajkaira nyomva egy lágy csókot mégis a fürdő felé veszem az irányt, hogy egy gyors zuhanyt, majd felöltözést követően már shunpozok is az edzőterem felé. Igen, csak azért, mert Kagami úgy döntött, most jött el az ideje a gyakorlásnak. Így működik a mi kapcsolatunk; ő ugat, én ugrok, cserébe egy harcban a siker ezer százalékos. Nem akarok nagyképű lenni, mert nem vagyok az, de tényleg idejét se láttam annak, mikor vertek el utoljára. Talán csak a legutóbbi edzésünk Kai-al… De az más volt. És nem szeretek róla beszélni. Nem akarom a beforrt sebeket újra széttépni.
- Nahát, Kamioka kisasszony… – pattannak fel a szemeim s egyúttal tüntetem el azonnal az illúziókat. Valószínűleg eléggé megrémült volna, ha azt látja, hogy a földön fetrengek vérbe fagyva, zanpakutommal a hasamban… De hát a képességem ebből áll. Persze, persze, csak illúzió, azonban nem egyszer vettem hasznát neki. Végül is ez a fő erősségem, amire támaszkodhatok.
- Hát… Gondoltam, edzek egy kicsit. Baj? T.T – kaparom össze magam a földről és pislantok bűnbánóan Rosára, hiszen egyértelmű, biztos, hogy bennem van a hiba! Kapitányság ide vagy oda, még mindig szokatlan, hogy bármikor meglátogathatok az osztag területén bármit és azt csinálok, amit akarok, hiszen mi van, ha még sem? Azt persze úgy egészen mellékesen elfelejtem megemlíteni, hogy inkább a zanpakutom rendelt engem ide, nem pedig fordítva, de van, amiről nem kell mindenkinek tudni. ^^
Rosa-chan remegése viszont felkavart lelkiállapotra utal; arcbőröm egy másodperc leforgása alatt válik fehérre, s vetődök oda Rosához; kis híján még zanpakutom is a földön hagytam, ám zanpakutom szelleme épp Rosa-chan mögött materializálódott. Igazán félelmetesen néz ki, főleg úgy, hogy most még csak nem is mosolyog. Egy horror film tökéletes főszereplője lehetne. S van, aki még csodálkozik, hogy szó szerint beleőrültem a shinigamiskodásba. Hiába, zanpakutom lelke már csak ezt az arcát mutatja, amikor komolyan vesz egy edzést. Nem mintha mosolya kicsit is bizalomgerjesztőbb lehetne. Áldom az eget, hogy Rosa-chan nem látja Kagamit… Biztos vagyok benne, hogy halálra rémülne. Így is olyan szörnyű állapotban van szegény.
- Rosa-chan, minden rendben? Mi történt? Baj van? – karolom át és ültetem le egy, az edzőterem falánál lévő padra. Hiszen remeg! Igen, igen, itt mindenképp a csokoládé erejére lesz szükség, de áhh, hol találok én az edzőteremben csokoládét? T.T

Találkozásom Rosa-channal

Rémálom3 - Társalgás az éjszakában

Újonc az osztagban ~ Ismerjük meg Tasu-chant *.*

Csak természetes, hogy erre a napra mindennek tökéletesnek kell lennie! Már-már a londoni őröket mimikálóan, katonásan, fekete ruhába öltöztetett osztagtagok őrzik az osztag minden szegletét, tudjátok, azok a turistacsalogató fakabátok, akiknek grimaszolhatsz szüntelenül, sőt, akár vicceket is mesélhetsz akkor sem rezdül meg még egy szempillájuk sem! S hálát adok az égnek, hogy Takacchin, a kertész (xD) ilyen tökéletesen egyformára nyírta le a füvet, a pázsit friss s üde aromája pedig keveredve Tomoko-chan parfümjével igazi eufóriát okoz. **.** Már csak egészen mellékes dolog, hogy Tomoko nem használ parfümöt, hiszen ő anélkül is mindig friss meg üde, de nem baj, majd ha vasárnap nem lesz programunk a nőegyletben, akkor majd szervezek egy avonos meg oriflémes pacsuliszagoló napot. Chiyo-chan biztosan élvezné, és akkor nem lennék egyedül a fanatizációmban, de hiába, egy nőnek mindig szépnek és nőiesnek kell lennie. Pont, mint Tomokonak. *.*
Ahogyan annak lennie kell, az edzőterem is mentes minden porcicától, ráadásul még az edzésekre használt bábukat is időben elsüllyesztettem a raktárba, sőt, még a titkos pinceajtó is mentes mindenféle látható jeltől. Az osztagnak megvannak a titkai, és attól félek, Tomoko-chan nem nézné jó szemmel, ha észrevenné, hogy miféle dolgokkal költjük a Gotei 13 pénzét, de ennyi kijár nekünk, hiszen szükségünk van a feszültségoldó pihenésre és lazulásra, egy merev test ugyanis nem olyan fürge, nem elég hajlékony. Éppen ezért joggal állítom, hogy a kis onsenünk Soul Society és a világ érdekében létezik. Még sem válthatunk bérletet a Kingyoba!
Gyűrűsujjamról leveszem az eljegyzési gyűrűt és az egyik zsebembe rakom azt. Imádom az ékszereket, és semmiképp se válnék meg az amúgy igencsak jelentős tartománytól, azonban tapasztalatból tudom, hogy kifejezetten hátráltatnak még egy edzés, nemhogy egy komoly harc során. Egy shinigaminak nem lenne illendő ékszereket viselnie, így ha hivatalos ügyben járok el, akkor a biztonság kedvéért inkább eltüntetem őket. Még újonc koromban tépték le hakuda gyakorlat közben az egyik fülemet egy fülbevaló, meg persze saját ügyetlenségem miatt, de hiszen senki sem lehet tökéletes. Mindvégig ellenkeztem az oktatónk bölcs tanácsaival, miszerint harc közben előnyösebb, ha nem hátráltatnak téged efféle földi dolgok. Nem gondoltam bele, hogy milyen véletlen baleseteknek tehetem így ki magamat, de mentségemre szóljon, azóta tanultam a hibáimból.
- Abarai taichou egy erős kezű kapitány, bár ami az érveit illeti, szerintem kicsit elfogult a dolgokat illetően. Ha azonban ettől boldog lesz, örömmel vállalom az oktatását. – nézek körbe az edzőteremben, mintha valami érdekeset is látnék benne, s igyekszem nem nagy jelét adni annak, hogy egyenesen megdöbbent, miszerint van olyan személy, aki képes érvekkel meggyőzni az érvelés koronázatlan királynőjét. Valahogy nehezen képzelem el pont Abarai taichouról, hogy _érvekkel_ támasztaná alá higgadt s megfontolt hangnemben magyarázva, Tomokonak miért lenne szüksége egy kis erőnléti edzésre.
- Mint az Onmitsukidou főparancsnoka, első sorban hakudából vagyok képzett, még ha megfelelő tapasztalattal rendelkezem a többi harctudomány ágából is. A lényeg szerintem mégsem az, mennyi fogást és technikát ismersz, hanem hogy milyen hatékonyan tudod őket kombinálni. Legyen szó shunporól, kidouról, vagy éppen hakudáról. – magyarázom az általánosságokat, melyeket csak saját tapasztalataimra tudok alapozni.
Zanpakutomat nem rántom elő, célom ugyanis mindegyik harcstílusból szemezgetni kicsit, hogy megtudjam, Tomokonak mi is az erőssége, így aztán néhány anyai tanáccsal ellátva boldog szívvel engedhetem vissza Abarai taichou markaiba.
Egy követhető, lassabb shunpora váltva érek közelebb megkezdve az edzést, bal kezemet a törzsem előtt tartom esetleges védekezésre készítve azt. Jobb kezemmel erőset vágok Tomoko gyomra felé elvárván, hogy próbáljon kitérni előle. A legjobb védekezés a támadás ugyebár, egy ilyen szemből jövő támadás kivédése pedig igazán nem okozhat gondot egy olyan ikonnak, amilyen Tomoko maga.

Hakuda osztagedzés

Reggel 10 óra. Mint minden nap, a második komolyabbnak mondható esemény az osztag életében az alakulatok közötti eligazítás után a közös edzés. Az esetek nagy többségében hadnagyként az én kötelességem levezetni ezeket a tréningeket, és azt hiszem a szisztéma, amit kialakítottam, elég jól működik. Bár nem vagyok és sose voltam hivatalosan edző, egész gyermekkoromat sportolással töltöttem el, így pontosan tudom, hogy is kell kinéznie egy edzésprogramnak. Shinigamiként, és pláne a 2. osztagban nem nehéz betájolni, hogy mit tartalmazzon egy ilyen: erőnlétedzés, hakuda orrba-szájba, némi zanjutsu... és hát lenne sok shunpo is, de a közepes tudásomat is csak az Omitsukidous segédfelszereléseknek köszönhetem, abból én nem lennék jó tanár. Szóval ez a része marad Vera-chanra, aki legalább hozzá tud szagolni ehhez az egész reaitsu-kezeléses mizériához, ami nekem nem igazán megy.
No mindegy, a lényeg az, hogy ma a tréning elsődleges elemének a hakuda gyakorlását szántam. Ahogy általában, most is méltósággal masíroztam be az edzőterembe, ahol az osztag éppen ráérő része már várt. Nyilván nem mindenki, hiszen valaki már most szolgálatban van, van aki pedig küldetésen imitt-amott, plusz szabadnaposok, gyengélkedőn tartózkodó tagok, stb. Olyan soha nem is lesz, hogy az Onmitsukido minden tagja összegyűlik egy-egy edzésre, de ez nem is olyan nagy baj, ennyi embert nem is lehetne egyszerre hatékonyan képezni. Komoly tekintettel néztem végig a jelenlévőkön, rengeteg ismerős arc, de persze csak néhányuk neve ugrott be, ahogy általában mindig. Zavart a dolog, de nem tudok vele mit csinálni, örültem hogy egyáltalán a magasabb rangú tisztek nevét meg bírtam jegyezni. Akivel nem voltam napi kapcsolatban, azzal gyakorlatilag esélytelen volt végrehajtanom ezt az egyébként nem túl bonyolult mutatványt. No de hát a jó memória nem nekem jutott a családban. Egy mély sóhajt követően összeütöttem a tenyereimet, hogy felhívjam magamra a figyelmet, és barátságos mosollyal az arcomon szólaltam meg:
- Jó reggelt mindenkinek! Remélem mindenki kipihent és fitt, ugyanis ma hakuda-centrikus edzést fogunk tartani ^^ Sőt, mindenki nagy örömére szeretnék ma megtanítani egy mindenki számára hasznos mozdulatot is. Előbb azonban tíz perc egyéni bemelegítést rendelek el, utána pedig futunk egy kicsit az erdőben ^^
Egy iskolai tesiórán nyilván mindenki húzódozna a feladattól, de ez itt az Onmitsukidou, szóval egy hang nélkül fogott hozzá mindenki a dolgához, többek közt én is persze. A bemelegítés és a vezetésemmel feszített tempóban lefutott öt kilométer a mély talajú terepen kellően átmozgathatott mindenkit, legalábbis ha én éreztem az izmaimban a hatást, akkor remélhetőleg a többiek is, hacsak el nem lazsálták Mire mindenki visszasorjázott a terembe és elfoglalta a helyét, addigra már ki is fújtam magam, így egyenletes légzéssel tudtam hozzáfogni az edzés lényegi részéhez.
- Szóval, ahogy említettem, szeretnék megtanítani egy mozdulatot. Lehet egyesek már ismerik, sőt, mivel az egyik kedvenc rúgásfajtámról van szó, valószínűleg láthattátok már tőlem. A tornádó-rúgást koreai gyökerekhez vezetik vissza, és noha más harcművészetekben is előkerül, mégis a taekwondo által a legismertebb. A mozdulatsor nem túl komplex, ám ennek ellenére nem könnyű jól elsajátítani. Hadd mutassam meg először, Sei-kun, hozz ide eeeegy... azt
Mutogattam a tenyérnél úgy kétszer nagyobb méretű szivacsos eszközre az egyik polcon, aminek nem jutott eszembe a neve, azonban rúgómozdulatokhoz remek célpontot nyújtott. Tudtommal Sei-kun is járatos taekwondóban, így nem is terveztem mondani, mi következik, alapból tudnia kellett, hogy erősen meg kell tartani azt a szivacsot nyakmagasságban. A rúgás demonstrációját gyorsaságom visszafogása nélkül hajtottam végre, hogy láthassák, mennyire hatékony is jól kivitelezve.
- Mint láthattátok, a rúgást egy fordulattal kell kezdeni. Az elöl lévő lábatok mentén pördüljetek meg a tengelyetek körül, miközben a másik lábatokat a levegőbe emelve segítsétek a forgás lendületét. Végül a talajon lévő lábatokról ugorjatok el, és hajtsátok vele végre a rúgást magát. A célpont a nyak vagy a fej.
Miközben magyaráztam, lassú mozdulatokkal el is mutogattam mindezt, elemeire bontva a mozdulatsort - fordulatra és rúgásra. És közben azon is elgondolkodtam, hogy lehet nem is csak azért választottam a 3. tisztet partneremül a bemutatóhoz, mert ő biztosan ismeri a mozdulatot
- A mozdulat kulcsa a gyorsaság. Ha nem elég lendületes a rúgás, akkor nem csak hogy erejét veszti, de viszonylag könnyen el is kerülhető, sőt, egy tapasztaltabb ellenfél meg is kontrázhatja. Fokozottan figyeljetek arra, hogy ne lépjetek nyitásként túl nagyot előre, a forgást igyekezzetek minél szűkebben végrehajtani, és végül igyekezzetek egyenes vonalban mozogni, másképpen könnyen elveszíthetitek az irányítást pörgés közben. Apró lépések, szűk forgás, egyenes vonalú mozgás. A sebesség azért is fontos, mert nem ildomos sokáig a hátunkat mutatni az ellenfélnek.
További magyarázatom újabb mutogatást vont maga után, most leginkább a különbséget igyekeztem megmutatni a jó és a rossz mozdulatok között a figyelmes közönségnek. Bár kicsit száraznak éreztem a mentorálást, kivételesen jobb szerettem volna az edzésre koncentrálni, mintsem arra, hogy élvezhetővé tegyem a tréninget mindenki számára. Tekintve a jelenlévőket ez talán jobb is volt így, ebből a csoportból sokan nem vevők a közvetlenebb énemre, bár nem értem miért tartják bajnak, hogy nem karót nyelt katonaként viselkedem a legtöbb helyzetben. Mikor kell, akkor úgyis komolyan veszem a feladataimat és felelősségteljesen viselkedem :/
- Egy kicsit gyakoroljatok, hogy szokjátok a mozdulatsort. Lassan kezdjétek a mozdulatok elsajátítását, és fokozatosan gyorsítsatok rajta, bár ezt talán nem kell mondanom. Kicsit később ha lesz rá egy bátor vállalkozó, akkor megmutatom azt is, miképpen kontrázható meg ez a rúgás könnyen, ha nincs meg a gyorsaság.
Úgy terveztem, hogy nagyjából tíz percig hagyom őket gyakorolni, persze párban. Az egyik megcsinálja a tornádó-rúgást, a másik meg tartja a célpontként szolgáló kemény szivacsot, aztán cserélnek. Én közben a párosok között járkálva figyeltem, ha valami hibát láttam, akkor kijavítottam és persze akkor is segítettem, ha segítségre volt valakinek szüksége. Végül a tíz perc letelte után újra tapssal hívtam fel magamra a figyelmet, és kijelentettem, hogy várom a partnerem az újabb demonstrációhoz. Amennyiben érkezik valaki, akkor a kezdőállások felvétele után, ahogy az ellenfelem hozzáfog a rúgás kivitelezéséhez, én úgy guggolok le és vetődök be egy villámgyors lábsöpréssel, hogy még a forgás közben a támaszkodó lábat kirúgjam az illető alól. Ő elveszti az egyensúlyát és padlót fog, ezzel pedig kiszolgáltatottá válik számomra.
- Természetesen szükség van megfelelő gyakorlatra és nem utolsó sorban gyorsaságra ahhoz, hogy észre vedd, mire készül az ellenfeled, de hiába nem valószínű, hogy sok igazán képzett pusztakezes harcossal akadunk össze, a tornádó-rúgást azért ne használjátok addig éles harc közben, amíg kellően be nem gyakoroltátok. Ahogy említettem, a művelet nem komplikált, de amíg valóban hatásossá válik, addig azért keresztül kell mennetek minimum néhány hét tréningen. Azonban mára is van számotokra egy próbám. Folytassátok a gyakorlást, amíg úgy nem gondoljátok, hogy nem tudok tovább gyorsítani a mozdulataitokon! Le fogom tesztelni, hogy valójában milyen hatékony is a rúgásotok, egy fatáblát kell kettétörnötök, ha úgy érzitek eljött az idő. A táblát úgy fogom tartani, hogy puszta erővel ne lehessen eltörni, csak akkor, ha megvan a kellő gyorsaságotok. Akinek sikerül, azt meghívom egy sütire
Kacsintottam mosolyogva a társaságra, majd jeleztem, hogy folytassák, amit eddig csináltak, és türelmesen vártam, hogy megérkezzenek az első fecskék a próbához. A kiszemelt táblák pont annyira vastagok, hogy ennyi gyakorlással, ha valaki tényleg elsajátította a mozdulat alapjait, már el lehessen törni azokat, így arra számítottam, hogy lesznek jó páran, akiknek sikerül teljesíteniük a vizsgát. Én pedig ismét elkezdtem sétálni a párok között, hogy ha valakinek segítségre van szüksége...

Hakuda osztagedzés (pechemre párosan)

*A mai reggeli ébresztés igen csak elmaradó tényező. Mintha a vekkeremre egy inaktiváló kidou lett volna szórva. Nem ébresztett, s hogy miért is? Én magam nyomtam le, amint hatóra környékén járt a mutató. Az ébredésem nem volt valami fényes. Egybe folynak a napok, és egybe folynak a munkák. Lent a mélyben a kötelességek nem is oly' könnyűek. Felelősséggel tartozom, felelősséggel egész Seireitei felé. Tán néhány, van már egy évtized is, mikor utoljára főállásban végeztem dolgom a Féregbolyban, de egy tragédia után elvesztettem ezen elkötelezettségnek a szépségét. Csupán akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen bolondokkal vagyok körbe véve. Bele kellett törődnöm, hogy hiába a szilárd jellemem erénye, ez közel sem elég ahhoz, hogy kordába tudjak tartani egy egész börtönt. Komoly munka, és komoly elhivatottság kell ennek elvégzése érdekében. Ki sem kell találni, hogy az akkori lelki állapotom ezt nem engedhette meg magának. Megtörtem az Onmitsukidou tagjának lenni, elnyomott a szigorú rendszer, amely minket jellemez. Ám erősségem megmutatkozott, s sikerült felállnom a mélyből is. Mára már a néhány év, évtized munkája csak egy árnyék a számomra. Egy olyan árnyék, amivel még maguk a kapitányok is rendelkeznek pályájuk kezdetén. Most már felelősségteljesebb munkában kell kivennem a részem. Rengeteg munkámba, és erőfeszítésembe került még felbírtam magam tornázni az osztag 3. tiszti pozíciójába. Így hát, hogy erőfeszítéseim ne vesszenek kárba foggal, körömmel fogok küzdeni azért, hogy fent tarthassam. Akkor keltem, mikor mások még javában alszanak. Kimentem az edző pályára, hogy elvégezzem a reggeli rutin statikus edzésem. Ez amolyan munkaköri előírás is lenne, amit régen a kanritai-dono gyakran kifelejtett a munkájából. (Nem Narakura célzok.) Én viszont mindennél fontosabbnak érzem azt, hogy a lehető legjobb formámban térjek le a Féregbolyba, hogy a reggeli viziten is túl essünk. Nem kedvelem, mégis izgalommal tölt el, hogy ismét egy nap, amikor a Féregboly rideg, és sötét falai közt pókerezhetek a rabokkal. Tisztában vagyok ugyan, hogy majd megpróbálnak ismételten megtámadni, de a legtöbb már tudja, hogy nem érdemes megpróbálkozni ezzel, hiszen nem véletlen lettem én az "új" kanritai parancsnok.
Onmitsukidou öltözetben lépdelek a cellák közt néhány óra elteltével. Cipőm talpa tompán koppintja a kosz lepte sima köveket, amelynek zaját a poros falak itt- ott visszaverik. Tévednék tán? Valóban itt vagyok megint a tébolyultak börtönében? Sötétség járja át a lelkem, de különleges kiképzésem miatt mindössze egy monoton tekintetet statuálok. Hiába az ordítás, hiába a hörgés, mely valamely cellákból szűrődik ki, ők halottak... Halott mind, csak egy régi fény árnyékai azok, akik nem hittek eléggé Soul Society-ben. Nem, azok a volt shinigamik, akik hajdanán letértek az ösvényről. Milyen melankolikus. Szabadon járhatok köztük, és szabadon mehetek bármelyikünk közé. Noha, mint minden börtönnek ennek is vannak rejtett zugai. Azok a zugok, ahová csak a nagyon veszélyes alakokat zárják. A kapitányom nélkül nem mennék oda, és nem is mehetek. Vannak helyek, ahová még én magam sem merek egyedül menni. Sűrű lépteket hallok a hátam mögül, sűrű ütemű levegőkapkodást.* - Engedj ki, féreg! *Ordítja fel az idegen, akinek még csak nevét sem tudom. Csak egy névtelen senki, akinek nevére senki sem emlékszik. Szomorú, de arrébb ugrok és egy speciális alhas táji ütéssel, repítem vagy négy méterrel arrébb. Rideg, s megvető tekintetemmel illetem a rabot, aki bizonyára néhány órán át ott fog feküdni. Iszonyúan fájhat neki, iszonyú lehet ez mindannyik számára. De mindennyink tudja, a Féregbolyból nincs menekvés. Mert a Féregboly a mélységek mélysége, az átkozottak tárháza. Ha nem akarsz ide kerülni shinigami, hát küzdj. Küzdj, mindenképpen azért, hogy lélekenergiád, Soul Societyba vetett hited megmaradjék. Megérkezem végre a padlón ülő társasághoz, egymással szerepjátszó kör. Érdekes nem? Elvették tőlük minden reményüket, ők még is megtalálták a "kiutat" a börtönből. Ezt pedig csak is a képzeletük árán érhették el.* - Adjon isten Seiran-dono..üljön le közénk..mi lesz a mai napi program? *Kíváncsi tekinteteket tudhatok magaménak. Igazi ritkaság, hogy normálisnak elkönyvelhető egyénekkel találhattam szembe magam. Igen, nagyon ritka, hogy valaki okul a hibájából és nem süllyed le tovább. A zsebembe nyúlok egy pakli póker kártyáért, amit valójában nem is lett volna szabad lehoznom. De én vagyok a kanritai, a szabály pedig nem tiltja, hogy a saját módszereimmel ne tartsam féken a rabokat.* - Pókerezünk..

~Feszülő izmok, kis kellemetlenség~

*Szokványos időközönként, azonban nekem is fel kell térnem a Féregbolyból, hogy más dolgokkal is foglalkozni tudjak. Természetesen, mielőtt a kis fás résznél elhaladhatnék néhány jellel írom le a többieknek, hogy figyeljenek. Ugyanakkor számítok rájuk, bár nem kell tudniuk, hogy nálunk a bizalom egy kissé képlékeny dolog. Noha az onmitsukidou a legjellegzetesebb szerv a Seireiteiben az összetartás gyanánt, de a Fon-ház tagjait némiképp máshogyan képezték. Mi szolgáljuk már évszázadok óta a dicső Shihouin- házat, akik kitalálták ezt a szervezetet. Ez pedig csak is egyet jelenthet; belénk kis gyermekkorunk óta beverik, hogy biztos távolságból a munkatársad, ám vakon szórakozz, éberen küzdj. Vagy is számomra teljesen természetes volna, hogy ha egyszer egy lázadó az onmitsukidouból kerülne ki. Nem csinálnék belőle drámát, hogy megbüntetve vigyem a többi hasonló rab közé. Habár feltehetőleg egy onmitsukidous rabot nem sokáig tárolnánk. Az illyes fajta lázadás egyértelműen halálbüntetést von maga után. Tehát illendő meggondolni, hogy ki fia, borja teszi be lábát a Nibantai kötelékébe. Aki itt szeretne törleszteni, abba bizony bele kell verni az eltökéltséget. Ennek eszköze pedig a naponta felállított szakaszos edzések sorozata. Bevallom őszintén, én ezeket igen hasznosnak találom, s általában a "pihenő időmet" mindig erre az időpontra helyezem ki. Inkább edzek egyet csoportbontásban, és edzek egyet este is meg reggel is, mint hogy.. mindenki tudja, aki az osztag tagja...
Tehát lépteimet a szokványos irányba teszem meg. Annyira ismerem már ezt az utat; mióta is? Elég rég óta ahhoz, hogy mikor megérkezek az edzőterembe, elég sok illetőnek a pillantását tulajdoníthatom el. Komoly arccal biccentek egyet kimérten, és állok be az első sorban. Persze nem egyedül érkeztem, hiszen hatékony szakaszparancsnokként komoly elvárásaim vannak az újoncokkal kapcsolatosan. A kanritai tagjai bizony legyenek különlegesen képzettek a hakuda stílusukban. Így hát ez volt az egyik dolog, amit elrendeltem számukra, hogy a mai edzésen jelenjenek meg. Tekintetemmel nem is kell őket sokáig keresnem, hiszen sorfalként állnak mellém a többiek elé. Kicsit azért nem szép dolog így hátra kényszeríteni a többi egység tagjait, de evidensnek éreztem a mozzanatot, hogy számunkra fontosabb a jól képzettség. Semmi esetre sem szeretném, ha az újoncaim elkanászodnának a hátsó sorokban. Ugyan már, ismerem az Onmitsukidout, mint a tenyeremet. Aki a hátsó sorokba megy edzeni, az bizonyára legszívesebben ellógná a napi rutint. A szakaszom számára pedig létfontosságú kötelesség a jól képzettség. Íratlan szabályként szavaltam el nekik bemutatkozásomkor, hogy senkit nem szeretnék meglátni a hátsó sorokban, vagy Seiran-féle büntető edzésnek lehetnek résztvevői. Azt hiszem a komoly "fenyegetésemnek" hatása volt. Beálltak mellém szótlanul, és igen csak fegyelmezetten. Majdnem olyan fegyelmezetten, mint a keigun tagjai, akik azért valljuk be, magasabb rangon állnak, mint a kanritai vagy a keiratai tagjai. No, tehát csak néhány percnyi csendes álldogálást kell kibírnunk ahhoz, hogy megérkezzék végre Sakai-san. Biccentéssel üdvözlöm a hadnagyot és egyben a második szakasz parancsnokát. Másokkal ellentétben az én tekintetem végig a nőébe fúródnak. Gyenge próbálkozás ez, egy igazi onmitsukidoust egy csinos hölgy viselete nem téveszt meg. Jó magam pedig mondhatni kondíciós célból jöttem. Mondhatni nem csupán a tudásért, hanem a szintem megtartásáért vagyok itt. Semmi esetre sem azért jöttem, hogy a hadnagyom domborulataival foglalkozzak. Egyébként is illetlenség ez egy olyan nővel szemben, aki mellett egy erős férfi áll. Azt meg nem igen tudom elképzelni, hogy az osztag két vezető nőjének nincs ilyen társa. Mielőtt azért nagyon belemerülnének a nyújtásokba, oda lépek a szakaszom itt lévő tagjaihoz.* - Két fekvőtámasz után gyors fordulat, és öt felülés. Öt felülés után kettő lebegő ülés, majd ugrásba fel és láb, illetve karnyújtás. *Mutatom be nekik a kezdő edzősort, amit ugyan még kicsit koordinálatlanul, de együtt végzünk el. Azért ne felejtsük el, hogy éppenséggel újoncokról van szó, elég valószínűtlenség ez két hét után, hogy egyszerre lendüljön karunk, vagy lábunk. Még van mire edzeni, de legalább egy igen alapos nyújtás elvégzése után a futás úgy mond már elenyészően nehéz. Futás közben megint csak a dolgok élére állok, hogy egymás mellett haladva rá rántásokat a lábra, és karra mutassak. Valamint kis légző gyakorlat. Más szakaszok tagjainak, vagy esetleg a hátul lévő riteitai parancsnokának kissé szadista lehet ez a módszerem, de nem szentelek ennek figyelmet. Ők nem, de én tudom, hogy ez mennyire fontos dolog. Ha jól végezzük el az edzés minden egyes momentumát, akkor a lehető legmaximálisabban vesszük igénybe az edzés lehetőségét. Valamint annál hatásosabb lesz a szakaszunk. Hallottam azt a bizonyos esetet a Féregbollyal kapcsolatban, még egyszer ez nem történhet meg. Az én dolgom pedig, hogy teljes eltökéltségemmel hozzam vissza az osztag, valamint az onmitsukidou régi hírnevét. Az első, és egyben pedig legfontosabb lépés a "saját házam" táján történő takarítás. Eléggé alapos bemozgatás után sem engedem meg az enyéim közül (ahogy magamnak se), hogy a földön fetrengés legyen. Szememmel, és némi kézjellel adom a tudtukra, hogy "légzőgyakorlat". Ez egyébként nem csak a hirtelen megnövekvő szívritmus gyorsulását vezeti le, hanem segít abban, hogy ne a szájukon vegyék a levegőt. Sokan el tudják rontani ezt, hogy a szájukon keresztül veszik a levegőt egy-egy mozgás után. Pedig az orrunk az, amely felelős a levegő melegítéséért, és párásításáért. Vagy is ez azt jelenti, aki tüdőgyulladással szeretne a Yonbantai ágyán heverni, és további két hetet intenzíven edzeni ahhoz, hogy ismét szolgálatba állhasson az vegye csak a levegőt a száján keresztül. Rossz vicc, ilyet az én újoncaimnak nem engedek meg. Azért közben magamra is igen- igen oda figyelek. Megteszek néhány olyan levegő felvételt, és kifújást, ami vélhetőleg a rekeszizmom segítségére is van. Nem szeretnék szapora légzéssel neki látni a komoly hakuda edzésnek. Terhelni a saját szervezetemet csak fokozatosan lehet. Balgaság lett volna tőlem példásul reggel is, ha kihagyom a rutint. Mi lett volna, ha nem teszem meg? Lehet, sikerült volna úgy meghúznom a karomat, mikor nekem jött az egyik rab, hogy "leszázalékolnak". Ilyen amatőr dolgokat már nem engedhetek meg kanritai-dono-ként.
Míg sikerül lenyugodnia valamilyen szinten szervezetem, addig Sakai-san belekezd a mai napi instrukciók leadásába. Sejtettem, vagy is tudtam, hogy hakuda edzés lesz, de arra nem számítottam, hogy éppen a taekwondo keretén belül. Csak annyit kellett meghallanom, hogy tornádó-rúgás, egyből tudtam, hogy ez nekem ugyan kisujjból kirázandó mozzanat, de a mellettem lévőknek annyira azért nem. Túl sokat törődöm azzal, hogy hajtsák be magukat. Nem kéne ennyire pátyolgatnom őket, jobb, ha a saját bőrükön kell megtapasztalniuk, hogy még is mennyire lenne szükség, és ehhez mennyi hiányzik. Szóval elhatározom magamban, hogy az edzés további felében inkább a magam mozgásával kezdek el törődni. * - Hai! *Jelzem a hadnagynak, hogy már is hozom, csak egy pillanat. Az egyik ginjotan lazult ki, amit a kezemre, és lábamra szoktam erősíteni, hogy szilárdabbá tegye ütéseim, és rúgásaim. Hatékony módszer, de mára már inkább csak a veteránok eszköze (pedig régen előírás volt). Kis megszorítás után egy könnyed shupoval termek ott a polcnál, és veszem le róla a "kis bábút", mert hát a nagy az vagy élő, vagy élettelen "állvány". Élő állványnak meg nevezzük gyűjtőnéven, hogy shinigamik. Kis kézben való forgatás után masszívan állok be, mert pontosan tudom, hogy mi fog ezután bekövetkezni. Egyik lábamat előre teszem, és hajlított térddel helyezem fizikámat a "kis bábúra". Számítottam arra, hogy a hadnagy majd teljes erejéből hajtja végre a mozdulat bemutatását. Az egyik ujjközömben picit meg is pattant az ér a rúgás következtében. Ez egy igen gyönyörű demonstráció volt Kotomi-san részéről. Az egyetlen hiba ebben a bemutatóban csak is az lehetett, hogy pár suhanc nem a rúgást, hanem egészen mást nézett. Hazudnék, ha azt mondanám nem olyanok, akikkel nem lesz némi elszámolni valóm az edzés után. Megvárom, még a hadnagy mind a kettőször végre hajtja a mozzanatot. E közben észre is veszek egyetlen egy hibát, amit én nem szoktam ebben a tornádó-rúgásban végre hajtani. Egy bizonyos fokban való kilendülés, mindig is tudtam, hogy a tornádó- rúgásom valamiért nem a leghatékonyabb, de azt hiszem a hadnagy bemutatója miatt kezdek rá jönni, hogy mégis miért. Ki szoktam hagyni egy kilengést, amit ha beletudnék ültetni a már berögzült mozdulatba, akkor gyorsabbá tehetném a mozdulatom, és ezzel egyidejűleg a hatékonyságát is. Közben természetesen tovább magyaráz a hadnagy, amit én magam is meghallgatok, de különösebben nem tudom véleményezni. Ismerem ezt, mint a tenyeremet, de most, hogy felfedeztem saját magamban egy hibát, azon fogok ügyködni, hogy ezt kijavíthassam. Évtizedek óta taekwondozok, de most vettem észre ezt? Eléggé nevetséges, ami azt illeti. Mindegy, a lényeg az, hogy a mutogatás hatására szépen rá jöttem erre. S másokkal párhuzamban én is neki látok az edzésnek. Először azon kezdek el gondolkodni, hogy éppen ki volna számomra a legmegfelelőbb edző partner. Hiába is, egy kezdő onmitsukidous feltehetőleg nem tudná úgy megfogni a szivacsot, hogy elbírja a rúgásom. (Nem mintha a kezdők esetlensége nem lehetne veszélyes ilyen szempontból.) Tehát rögvest belépek két perc elteltével a hadnagy elé.* - Sakai fukutaichou, segítségemre volna? *Nyújtom felé a bábukat, hátha elvállalja, hogy segít nekem. No, meg még is csak ő az egyik legképzettebb tagja az onmitsukidounak. Vele folytatni egy ilyen edzést, egyértelműen megtisztelve érzem magam. Tehát, amint kezébe veszi a hadnagy a segédeszközt, bemozgok a mozdulathoz. Láb ide- majd oda. Sebesen kell szelnie a levegőt, és a lábamat, amit először fogok előre lendíteni, azt spiccbe kell tartanom. A spicces előre mozgás után pedig rápördülve rúgom meg a "kis bábú" középső pontját. Voltaképpen ez egy shinigami, vagy embernek a gégéje környékén lehet. Csak, hogy ahogyan én is észre vettem, úgy a hadnagy is szóvá teszi a kilengésemet. Nem elég magas, ezzel semmiféleképpen nem fogok tudni fejbe rúgni könnyeden egy illetőt sem.* - Az első lábamat kéne feljebb emelnem ahhoz, hogy magasabb rúgást tudjak statuálni! *Morzsolom magamnak az instrukciókat, amelyre bizony meg is kapom a bólintást. Tudtam én, hogy valami gond van ezzel a rúgással. Még néhányszor végre is kell hajtanom ahhoz, hogy nagyjából a hetedik környékén sikerüljön is. Őszintén szólva meg vagyok lepve ezzel. Meg bizony, mert mégis csak egy berögzült mozzanatról beszélünk. Elég szép teljesítménynek találom, hogy sikerült kiküszöbölnöm tudatosan ezt. A munka már csak azon lesz leginkább, hogy erre figyeljek. Mert hiába van meg a lendületem, nem feltétlen cél az ellenfelem nyaka. Gyakran a fejre mért rúgás sokkal hatásosabb. Megrúgom, feje kifordul és elveszti egyensúlyát. A védekezése hiányában pedig lehetőségem van számtalan ponton egyértelműen véget vetni a küzdelemnek. Mindenképpen fontos, hogy ügyeljek a lendületre, ezért is választok egy edző partnert a keigun tagjai közül, amint Sakai-san tovább áll, hogy a többieket is megnézze, hátha segítségre van szükségük.* - Csak a kilengés. *Fejtem ki neki eléggé szűkszavúan. Természetesen ismerjük egymást, ha más hogy nem is de látásból mindenképp. Az első szakaszom a keigun volt, és egyben utolsó is mielőtt a kanritai parancsnoka lettem. Nálunk pedig a kommunikáció gyakran tömörül le. Gyors, precíz, és hatásos, ez jellemzi a keigun tagjait. Ehhez mérten is igyekszem edzőpartneremmel a további percekben végre hajtani a mozdulatot. Egyszer kétszer azért rá lesek az újoncaimra, de elenyésző ezeknek a száma. Most az a fontos, hogy bizonyítsak. Nem csak másoknak, hanem magamnak is. S az, hogy felismertem a mozdulatomban lévő hibát, valamint sikerült a hadnagy segítségével ennek kiküszöbölése is, már is nyereség.
Percek eltelte a verejték erősödését, és a környezet páráját idézi elő, jelezve, hogy az osztag edz. Majd felhangzik a taps, s a hadnagy a lábsöprési technika bemutatására vár aktív jelentkezőt. Na igen, nem vagyok abban biztos, hogy ez sokaknak is eszébe jutna egészen addig a pillanatig, míg a riteitai parancsnokon végre nem hajtják ezt a mozdulatot. Pedig mennyire egyértelmű, hogy lassú mozzanatnál az egyik láb lent fog maradni, ennek kisöprésével pedig nem csak az ellenfél kerül a padlóra, hanem ha elég erősre sikerül a söprés, akkor annak lába is törésre ítélt. Nem mondom, hogy sajnálnék egy ilyen illetőt. Kegyetlenség lehet tőlem, hogy ezt hallgatom, de aki a taekwondoban szeretne jeleskedni, az szedje össze magát. Ez a sportág nem csecsemősöknek való, és fel kell készülni arra is, hogy a kicsinynek tűnő praktikák olykor- olykor a leghatásosabbak. Biccentek egyet kollégámnak, hogy ez egy szép vállalkozás volt a részéről. Aztán a kis elmélet alatt ismét visszalépek a sajátjaim közé, és kisebb ellenőrzést hajtok végre az állapotukról. Tekintetem végig pásztázza őket, és egyből észre is veszem, hogy ketten nem nyújtottak rendesen, és hárman inkább azokkal a bizonyos domborulatok látványával voltak elfoglalva "távollétemben". Siralmas, de meg fogják kapni a büntetésüket.
Sütemény, egyből le is hunyom szememet. Egészséges táplálkozás merő híve volnék, de a sütemény szóra el kezd a halántékomon lévő verejtékcsepp megindulni. Rémes az osztag két híres női tagja ezzel a bevezetett szokással. Rémes? Ezt a törvénynek is tiltania kéne, komolyan. Megint "bűnbe" fogok esni, ha nem koncentrálok, és megint ötszáz felülésre kell ítélnem önmagam a züllés miatt. A sütemény tiltott étel mindazok számára, akik törődnek a testükkel, én pedig törődök a sajátoméval. Ki fújom a levegőt, s felpillantok. Nagy lesz a tömörülés, és sokan már mennek is bizonyítani a hadnagy kegyeiért. Sütik? Ugyan már, nem a sütijeiért "döglenek". Én a magam részéről csak szépen beállok a sorba, s amint rám kerül a sor egy kicsit, megfűszerezem végre hajtásom.* - Engedje meg Kotomi-san, hogy a magam módján hajtsam végre ezt a rúgást! *Előzetes engedélyét kérem a mozdulatom végre hajtásához. Nem szeretném, ha a váratlan helyzetből baleset lenne, mert ez is fontos tényező. Amikor pedig engedélyt kapok a sajátos módszeremhez, az egyik kezemről letekerem a ginjotant, amit elkezdek a szememre kötni.* - Régen alkalmazták ezt a módszert, amikor egy technikához nem volt elég az, hogy hatásos legyen. Én úgy érzem a tornádó-rúgás, mint taekwondo elem alapszik némi ösztönön is. Megkérek mindenkit, hogy ne utánozzák ezt a módszert azok, akik legalább egy évtizedes gyakorlottságot nem szereztek. Hogy miért? Nos, azért, mert a "vak" stílus a küzdősportok magas iskolája. Aki nem lát, az nem bízhat a szemében, se hallásában, se a szagokban. Aki nem lát, az csak is a komoly elmetisztaságában, és éles érzékelésében hihet. *Remélem ezért Kotomi-san nem haragszik meg rám, hogy ilyen speciális esetet mutatok be, amivel kicsit belemászok az edzetésébe, de biztosíthatom róla, nem önön egóságom miatt van ez. Hanem mert igazából szeretném a hátsó sorok figyelmét is felhívni, valamint az sem hátrány, ha sikerül valóban az edzésre terelni a szemeket. Nem árt, ha valakinek komolyan fel lehet piszkálni azzal a figyelmét, és csodálatát, hogy speciális esetet is megismer. Hátha a végre hajtott rúgásom után majd lesznek jelentkezők további taekwondo elemekkel fűszerezett edzésekre Kotomi-san levezetésével. Így hát néhány lépést teszek előre, pont úgy, hogy érezzem, nagyjából hol lehet az a bizonyos fatábla. Ugrálok párat, hogy érezzem lábam, hogy testem teljes egészét érzékeljem. Ezután pedig mit teszek? Összeszedett mozdulat, hibátlan lendület és légvétel. Teljes erőmmel, gyorsaságommal, és képzettségem maximumának megengedett pontossággal hajtom végre a mozdulatot. A kérdés már csak az, vajon eltört-e az a tábla végül?*

~ Verejtékes óra után ~

*Mondhatni ez a kis edzés felvillanyozta a napomat. Monotonnak indult, de izgalmas lett a közepén. Azért nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy a saját hibámat nem egy harc kellős közepén észleltem, (ahol lehet az lett volna az utolsó) hanem egy edzés során. Így lehetőségem volt kijavítani, és okulni abból, hogy bizony még a profiknak is ki jár a kezdők lépése. Egy kilengés, azért kissé dühítő, de bizony ott volt. Mindenesetre, ahogy vége lesz az edzésnek mindenki szétszéled, hogy visszatérhessen a kötelességéhez. Én pedig ekkor kezdem el, a spurizó bandát összeszedni.* - Álljatok csak meg egy pillanatra! *Szólítom fel komoly hangommal a megtorpanó, és ijedő bandát. Igen- igen, ők az én szakaszomból valók. Abból a szakaszból, akiknek bizony nem kéne megengedniük maguknak, hogy egy női testen legeltessék éhező tekintetük. A nyálcsorgatást inkább nem is részletezném. Szóval miután grabancon fogtam őket, köszönetképp biccentek egyet a hadnaggyal. Csak természetes, hogy megköszönöm neki teljes egészében ezt az alkalmat. Majd mintha a többiek fölé tornyosulnék, (ahogyan Ueshima-sama szokta) adom ki a további büntető edzésüket.*- Koncentráció hiánya miatt ötven ma tanult rúgást, száz fekvőtámaszt és két kilométeres táv futását ítélem el nektek. *Verejték, és még nagyobb verejték. Itt fogok állni, és figyelni fogom őket, hogy rendesen végre hajtsák. Én tényleg nem vagyok szadista, csak egyszerűen azt akarom, hogy kanritai legyen ismét az onmitsukidou hakudában egyik legképzettebb egység a keigun után.*

Kojiro Kuroda: A gyakorlás meghozta az eredményét, és bár lábad nem pont oda érkezett, ahová a táblát tartó Sakai várta, a hadnagy gyors reakciójának köszönhetően a falapot találtad el, mely szilánkosan kettétört. Jutalmad egy tepsi pogácsa és 500 LP. Az így kapott 1 pontot a hakudádra kell tenned.

Fon Seiran: A fukutaichou tétova bólintása jelezte, hogy a nehezítéssel nem teljesen ért egyet, de aggodalma feleslegesnek bizonyult. Rúgásod nem hogy célt talált, de tisztán törte ketté a fatáblát. Sakai hadnagy külön elismerése mellett bezsebelhetsz egy tepsi általad választott süteményt, valamint 1000 LP-t. Az így kapott 2 pontot a hakudádra kell tenned.

Sakai Kotomi: Tartottál egy sikeres edzést, a résztvevők képesek voltak fejlődni a kezed alatt. A következő tréninged után te is számíthatsz jutalomra.

Gratulálok az edzés résztvevőinek a sikeres tréningért!

Még mindig nem tudok egyet érteni Abarai taichou utasításaival, amikkel Ueda fukutaichout osztotta ki, ugyanakkor pontosan látom azt is, miért tartotta mindezt szükségesnek. Tévesnek tartom, miszerint egy hadnagyot harci képzettsége szerint választanak ki, hiszen a hadnagy feladatköre az osztag irányítása, főleg, amikor a kapitány nem ér rá. Ugyanakkor mi egy katonai szervezet vagyunk, tehát valamilyen mértékben feltétlenül szükségesnek érzem azt, hogy egy hadnagy legalább egy valamiben kitűnjön az átlag tisztek közül. Annak idején tulajdonképpen engem is tehetségem okán választottak ki a hadnagyi pozícióra, valamint Sakai fukutaichout is első sorban emiatt jutalmazták rangjával, s természetesen ez azzal jár, hogy megannyi felelősséget kell elbírnia neki is, ahogyan annak idején én is tettem. Ez nem merül ki az adminisztrációban, hiszen egy éles harci helyzetben ha a kapitány nincs jelen, neki kell elirányítania az osztagot. Tehát igenis, szükség van arra, hogy a hadnagy kellő tapasztalattal rendelkezzen, legalább taktikai ismeretei legyenek kiválóak. Hiszen mi mégis egy katonai szervezet vagyunk.
- Ó, igen, teljesen érthető. ^^ – reagálok a hadnagy védekezésére úgy, hogy elkapom a csuklóját, hogy ne tudjon kárt tenni bennem. Könnyedén sikerül így lefegyvereznem, hiszen elég közel vagyok hozzá. Csuklóját fogva hátralépek egyet, és úgy húzom magammal Ueda fukutaichout, hogy kibillentsem lendületéből, és a megfelelő mozdulat elvégzése után a hátára essen. Katanája egy-másfél méterrel odébb eshet tőle. Egyszerű lefegyverzési technika, amit azt hiszem, meg is tudok tanítani neki. Így aztán akár Abarai taichoun is nyugodt szívvel prezentálhatja ezt a bizonyos erőszerzést. ^^
- Álljon fel, a zanpakutoját tegye el, kérem. Megmutatom még egyszer. – kérem meg arra, hogy tegye el fegyverét, nem lesz szükség rá. Szerintem kellőképpen érthetne a hakudához, ha eleget gyakorolna, sőt, kifejezetten illene hozzá. A puszta kezes harcmodoroknak csupán elenyésző része igényel tényleges testi erőt, a legtöbb inkább a gyorsaságon, lendületen és a pontosságon múlik. Ezért is van az, hogy én a magam testalkatával is könnyedén képes vagyok a földre kényszeríteni egy nálam sokkal nagyobb termetű ellenfelet. Igaz, olyankor jobban szeretem az idegpontokat célozni, hiszen olyankor talán az a legmegfelelőbb módszer, ha térdre kell kényszeríteni valakit.
Zanpakutomra én is túl sokat támaszkodok, azonban megtanultam felmérni a helyzeteket, mikor indokolt ezen plusz erő igénybe vétele. Igaz, tényleges erőről ebben az esetben nincs szó, hiszen zanpakutom inkább pszichikai szinten működik. Ha megtöröd a lelket, utána a testet is eltiporhatod. Ueda fukutaichou esetében úgy érzem, egy-két plusz elem bevétele például hakuda, vagy éppen zanjutsu tudásába pontosan elég lenne ahhoz, hogy ezt az Abarai taichou szerinti problémát ellensúlyozhassuk.
- Egy kezdő szintű aikidou technika, az Akadémián is tanítják. – kezdek bele a magyarázatba, miközben még egyszer megmutatom neki, hogyan is néz ki a folyamat. Ezúttal persze azt kérem tőle, hogy fegyver nélkül próbáljon megtámadni, én pedig ismét elkapom a csuklóját. A kezén egy bizonyos pontot a hüvelykujja és a mutatóujja között erősen megnyomok, ez pedig éles fájdalommal jár, azonban ez segít abban, hogy koncentrációjából mindenképpen kiessen, és ezután könnyedén a földre teríthessem ismét. Komoly baja nem lesz tőle ráadásként, hiszen alig fél perc múlva ebből a fájdalomból már valószínűleg csak egy kis nyomást érez.
- A titok a gyorsaság, hirtelenség és a fájdalom. – kezdek bele a magyarázatba. - Amikor elkapod az ellenfeled csuklóját, így ni, akkor egy kicsit megemeled a karját. – demonstrálom ismét, miután a hadnagy feláll, hogy újra elkezdjük. Ezúttal azonban sokkal lassabban csinálom, hogy minden egyes mozzanatot kellőképpen átláthasson.
- A hüvelykujj és a mutatóujj között van egy akupresszúrás pont; ha azt elég erősen megnyomod, éles fájdalmat érzel. Eleinte persze nehéz megtalálni, hol is van pontosan ez a pont, azonban hamar rá lehet érezni. – elengedem őt, és magammal szembe állítom. A saját kezemen mutatom meg, hogy nagyjából merre keresse. Ha jól csinálja, akkor ismét éles fájdalmat érezhet, bár kevésbé erőset, mint amekkorát én okozhattam neki, hiszen ez olyan dolog, hogy saját magadat megcsikizni sem tudod, hiszen fel vagy rá készülve.
- Na tehát… Miután megfogja az ellenfele csuklóját, azonnal keresse meg ezt a pontot. Lényegtelen jóformán, hogy van-e nála fegyver, vagy sem, hiszen lefegyverzésre is használják a technikát. Próbálja csak meg. ^^ Majd nyugodtan mutassa meg a kapitányának a tanultakat. – kacsintok rá, valamint utasítom őt a gyakorlat következő fázisára. Abból, amit látott, már elvileg képesnek kell lennie elsajátítania ezt a technikát, azonban szükség van rá gyorsaságára, na meg egy minimális lendületre is, amit egyszerűen lábainak mozgásával elérhet. Egyelőre fegyver nélkül gyakoroltatom vele a mozdulatsort, azonban ha elég jól megy neki, akkor megpróbálkozhat vele úgy is, hogy zanpakutommal támadok rá. Hiszen a gyakorlat része épp a lefegyverzés lenne, és akkor tekintem sikeresnek az edzést, ha sikerül elérnie, hogy ne legyen nálam fegyver.

Szokásomhoz híven Shiratori-samának segítek a munkájában, ezúttal a 2. osztag felé vettem az utamat, hogy néhány iratot átvigyek Suwun taichounak. Nem furcsa számomra, hogy ezt kell csinálnom, hiszen már megszoktam, hogy ide-oda kell iratokat vinnem. Ha Shiratori-sama kéri, akkor szívesen megcsinálom, de lassan majd mást kell futárnak használnia, mert ha Naomi-neechannak is segítek, akkor már nem lesz ilyenekre időm. Különben is bármelyik tiszt meg tudja ezt tenni, hiszen egyáltalán nem nehéz, úgyis van egy csomó tiszt az osztagban. Persze, ha egy nagyon fontos iratról van szó, akkor más a helyzet, akkor szívesen viszem, hiszen akkor tudom, hogy Shiratori-sama megbízik bennem.
Na, szóval éppen sikeresen teljesítettem a feladatomat, vagyis eljuttattam a papírokat a címzettnek és kifelé tartottam az osztag épületéből. Ekkor fuvola hangot kezdtem valahonnan hallani, így egy kis kitérőt teszek és elindulok a hang irányába. Nem tudom, ki lehet az, aki zenél ahelyett, hogy edzene vagy dolgozna, de majd tőlem megkapja a magáét. Tisztán tudtam követni a hangokat és végül elérkeztem az edzőteremhez. Belépve meglátok egy kisebb csoportot, akik közül mindenki egy valakire figyelt. Ez a valaki pedig nem volt más, mint Genki-san, aki a fuvoláján játszott.
Hirtelen nem is tudtam, mi folyik itt, de beugrott egy halvány emlékkép, hogy Genki-san nem koncertet ad itt, hanem egy edzést tart vagy fog vagy már tartott. Ez a halvány emlék pedig arról szólt, hogy láttam a faliújságunkon kitűzve az üzenetet, hogy akárki elmehet. Én viszont egyből elfelejtettem, mert nem voltam érdekelt benne, hiszen engem csakis Shiratori-sama taníthat, mert meg van az esélye annak, hogy valaki más összekuszálna, vagy valami.
Ennek ellenére beljebb mentem, hogy egy kicsit még figyeljem az eseményeket. Nem sokkal ezután Genki-san abba is hagyta a játékot és neki kezdett az edzésnek, tehát még nincs vége, csak most kezdődik. Amikor leülésre kényszerít egy kicsit tanácstalan voltam, hogy meg tegyem-e, hiszen nem akartam itt maradni, de végül mégis maradtam. Ő is eljött már Shiratori-sama edzésére, talán ennyit megtehetek, hogy most én maradok itt, így leültem valahol a hátsó sorban.
A feladat egyáltalán nem hangzott nehéznek, az ismertető pedig Akadémiás anyag volt, így egyáltalán nem jelentett gondot a megértése. Az viszont még mindig meglepett, hogy Genki-sannak egy fuvola a zanpakutouja, pedig már láttam korábban is. Különben meg a feladatot el sem kellett kezdenem, hiszen már most tudtam a választ a kérdésre. Egy ilyen nagyszerű zanpakutou, ami tökéletesen illik hozzám, csakis a nagyszerűségemből származhat. Elégedett mosollyal az arcomon csuktam be a szememet, hogy belépjek a belső világomba, mert meditálás sosem árt meg.
Amint kinyitottam a szememet már a belső világomban voltam és jelenleg a réten lévő összes növény virágba borult, ezért tökéletes volt az időpont egy kis virágszedésre. Egyből neki is láttam és közben meg is pillantottam Harut, aki ugyanazt csinálta, amit én. Egyelőre nem szóltam hozzá, mivel jelenleg nem volt számára mondanivalóm, csak hagytam, hogy nyugodtan szedegessük a virágokat.
Már egy ideje szedegettük a virágokat és már majdnem készen voltam a csokrommal, már csak egyetlen egy virágra volt szükségem, amit lassan meg is találtam. Nagyon is kitűnt a többi közül, mivel sokkal szebb volt náluk és nem igen láttam még egyet ebből a fajtából a közelben, így le akartam csapni rá, de amikor le akartam tépni, Haru is ugyanarra készült.
~ Haruki látta meg először, szóval az övé. Adod ide, de azonnal. ~ követeltem zanpakutoutól, hogy most rögtön engedje át nekem, mert az én csokromhoz sokkal jobban fog illeni, mint az övéhez.
~ Tudod, mikor! Ez az enyém, én fogtam meg előbb. ~ vágott vissza Haru, ami egyáltalán nem tetszett, mivel itt én vagyok a főnök, nem mondhatja meg, mit csináljak. Ezután elkezdtünk veszekedni, ahogy a kislányok szoktak, de egyikünk sem akart engedni a másiknak.
~ Legyen a tiéd, Harukinak nem kell. ~ törtem meg a hosszú veszekedést azzal, hogy felé hajítottam a majdnem kész csokromat. Csak ekkor vettem észre, hogy pontosan ugyan olyan csokrot sikerült mindkettőnknek összehoznia. ~ Idegesítő, hogy mennyire hasonlítunk. ~ fordultam vissza, hogy közöljem vele a meglátásomat, mert hát eddig is tudtam, hogy milyen Haru nekem nem kell bemutatni. Tudtam eddig is, hogy ő is szeret másokba belekötni és irányítgatni, mint én.
~ A számból vetted ki a szót. ~ értett velem egyet Haru is, majd intettem neki, mivel elhagytam a belső világomat, hiszen már elég ideje bent voltam és enélkül is tudtam, amit Genki-san akart. A fő ismertető jegyeim nélkül nem lennék önmagam, ahogy Haru sem.

Tisztaság és harmónia
- zanpakutou edzés -

Ha emlékeim nem csalnak, a 2. osztag területén még nem volt alkalmam járni. A hagyományoknak megfelelően ide nem lehet csak úgy bemenni, jómagam pedig kicsit feszélyezve éreztem magam a nibantai feladatát és hozzáállását ismerve. A tisztek, akik mutatták az utat, mind olyan merevek és távolságtartóak voltak, egészen emlékeztettek egyes nemesek viselkedésére T_T Bizonyos voltam benne, hogy nem tudnám jól érezni magam egy ilyen osztagban, pedig ha belegondolok, az Akadémiáról majdnem idekerültem. Most is csak ideiglenes látogatást éreztem szükségesnek tenni, ugyanis nyílt zanpakutoukkal kapcsolatos edzést tartottak itt. Mindig is fontosnak tartottam, hogy Kaminamival jó kapcsolatot ápoljak, felnéztem rá úgy, mintha anyám helyett is anyám lenne. Mindig tudott jó tanáccsal szolgálni, bölcsességei sokat segítettek régen, de még most is előfordul, hogy az ő szavai nyugtatnak meg, hiába lettem érettebb az évek folyamán. Azonban még mindig fiatal vagyok, és túlságosan függök másoktól. Az elmúlt időszak eseményei már ráébresztettek, hogy ha nem leszek képes a saját lábamon megállni, akkor nem fogom tudni elérni a céljaimat és nem fogok tudni megfelelni édesapám elvárásainak. Márpedig most, hogy sem rá, sem Ai-samára nem támaszkodhatok, ideje volt megtanulnom, hogy egyedül nézzek szembe bizonyos problémáimmal. Nem mehettem Okaa-samához, meg kellett állnom.
Komor gondolataim ellenére is halvány mosoly húzódott az arcomra, mikor az edzés helyszínéül szolgáló épület közelébe érkeztünk. Nehezen jöttem rá, hogy a bentről kiszűrődő fuvolaszó melengette meg a szívemet. A lágy dallam igazán jól esett felzaklatott lelkemnek. Mindig is szerettem a zenét, és hiába volt nemesi kötelezettség, hogy megtanuljak játszani egyik-másik hangszeren, mégsem menekültem előle még kiskoromban sem. Nem éreztem tehernek, hiszen szabadjára engedhettem az elmémet és érzelmeimet egy-egy dallam megszólaltatásakor. Végül a klarinétnál maradtam meg elsősorban a hangszerek közül, sokszor nyúltam a játék öröméhez manapság, hogy megnyugtassam magam kicsit. Sajnálatos módon még így is megviseltnek tűnhettem, és csupán kötelességtudatomnak köszönhettem, hogy egyáltalán ki tudtam mozdulni a birtokról.
A helyiség, melybe beléphettem edzőteremnek tűnt, ami kicsit feszélyezett. Számomra a zanpakutoummal való gyakorlás szabadtéri tevékenység volt akkor is, ha csak meditáltam és akkor is, ha képességeimet gyakoroltam. Néhány ismerős arc felfedezése azonban elfeledtette velem ezt a kis apróságot. Külön örömömre szolgált, hogy ezen arcok többsége a fiatalabb nemesi korosztályból került ki, és bár közülük egyedül én voltam vezető pozícióban, bíztam benne, hogy nézeteik és mentalitásuk segíthet a jelenlegi maradi rendszer megszűntetésében. Mindannyiukhoz odamentem, hogy illően köszöntsem őket, különösen az ifjú Shihouin-dono üdvözlésére fordítottam kiemelt figyelmet, mint főnemes, de természetesen a két család között fennálló jó viszonyra tekintettel Kamioka-dono megfelelő üdvözlésére is oda kellett figyelnem. Ám edzésünk vezetője hamar magára vonta a figyelmünket. Genki-san kedves és kiegyensúlyozott személynek tűnt szavai és kisugárzása alapján, úgy tűnt, jó kezekben leszünk a lélekölőmmel.
- Ha megengedi, szeretném elismerésemet kifejezni a csodálatos fuvolajátéka iránt, Genki-san. Lenyűgöző volt ^-^ - jegyeztem meg az első adandó alkalommal, és meglepődve vettem tudomásul, hogy a férfi a lélekölőjén játszott. Nehezen tudtam elképzelni erről a hangszerről, hogy képes fegyverré alakulni. Mindenesetre a tiszt szavai kristálytisztán érthetőek voltak, így a meditációra felkészülve előhúztam a sayájából a kardomat, és ölembe fektettem a zanpakutout. Finoman végigsimítottam Nami-sama tökéletesen megmunkált pengéjén, és ismételten elmosolyodtam. Védelmezőm és tanácsadóm... Behunytam a szememet és kiürítettem az elmémet, ahogyan tanultam.
Mikor kinyitottam a szemem, immár belső világomban találtam magam. Elszorult a szívem, látva hogy mit okozott lelkiállapotom ezen a helyen, számos tavacska ki volt száradva T_T Csupán a mélyebb, nagyobb tavakban maradt víz, de jóval kevesebb, mit szokott lenni. Fájdalmasan sóhajtottam fel, és keserű tekintettel kerestem meg Nami-samát a szememmel. Szokásához híven az egyik tó felszínén állt, bár nem tudtam nem észrevenni, hogy a legnagyobbat választotta ezúttal. Máskor szinte akármelyik megfelel neki.
- Moushiwake arimasen, Nami-sama! Nem ezt érdemled... - sajnálkoztam a fejemet lehajtva. Furcsa, cseppet sem tűnt szomorúnak, ugyanolyan nyugalmat és kedvességet sugárzott, mint máskor. Pedig biztos magamra haragítottam, amiért így elbántam az élőhelyével...
- Nem azért vagy itt, hogy bocsánatot kérj, ugye? - visszhangzottak lágy szavai, mire megráztam a fejem. Igaza volt, nem ezért jöttem, csupán szükségesnek éreztem. Pedig... felismertem, hogy nem az én hibám a jelenlegi lelkiállapotom, csak hát annyira rossz volt nézni a máskor gyönyörű környezetet... haldokolni T_T
- Választ keresek egy kérdésre, Nami-sama - feleltem végül komolyan, rápillantva a nőre. A távolság köztünk több, mint húsz méter lehetett, mégis tökéletesen értettük egymás szavát még akkor is, ha csak suttogtunk. Tökéletesen egymásra voltunk hangolódva a zanpakutoum lelkével, még ha az erejét nehéz is volt irányítani. Az nem a viszonyunkon múlott, hanem gyakorláson és tehetségen. Utóbbinak sajnos kissé híján voltam.
- Észrevetted, hogy a kérdést nem tetted fel? Ez azt jelzi, hogy a választ máris tudod. Nézz magadba, és megtalálod - szólt nyugodt és meleg hangja. Én inkább úgy voltam vele, hogy bizonytalanságom okán nem folytattam a kérdéssel, ám semmi okom nem volt kételkedni a nő feleletében. Sőt! Jól látta, nem volt szükségem arra, hogy rá támaszkodjak és tőle várjam a választ. Lelkem melyik részét jelképezi hát a zanpakutoum? Erre lehetetlen felelni, rossz a kérdés. Milyen vágy okozta születését? Vágyak... mire is vágyom? Szeretetre, ölelő karokra... nem, ezeknek nincs köze lélekölőmhöz, csupán Kaminami jelleme formálódhatott ezt követve. Mit érzek, mikor használom...? Biztonságot, hiszen tudom, hogy megvéd minden rossztól. És nem csak harc közben, de akkor is, ha meditáció közben beszélgetek vele. Ha belegondolok, miért is lettem shinigami? Menedéket kerestem a nemesi világ elől, védelemre vágytam a cselszövéstől, a másoknak való ártástól. Most is, ha csak tehetem, az ilyesmi a legeslegutolsó lépésem. Ahogy én sem, úgy Nami-sama sem képes ártani másoknak, csakis azért létezik, hogy nekem és a szeretteimnek ne essen baja. Elmosolyodtam... azt hiszem ráleltem a válaszra.
- Nem szükséges megköszönnöd, nem tettem semmit - mosolygott vissza rám kardom lelke, megelőzve a hálálkodásomat. Halkan felnevettem. Hiába, ismer, mint a tenyeremet. Hiszen belőlem született, ő is én vagyok. Becsuktam a szemem, és mikor újra kinyitottam, ismét az edzőterem sötét falai köszöntek vissza rám.