[Tudattágító találkozás]

Az arcomba csapódó menetszél jó érzéssel tölt el, sikeresen kitisztítja a fejem. A Yukezoval való beszélgetés igen kellemes volt, jó tudni, hogy még mindig vannak barátaim. A tea és a vízipipa hatása már múlóban van, így céltudatosan tudok célom felé száguldani. Késő délután lehet, s a szél egyre haragosabban tombol körülöttem. Van egy olyan érzésem, hogy vihar közeledik. Egyre inkább kezdek fázni a vékonyka sportzakóban, ezért sietnem kellene. Azonban a korral és a láncdohányzással jár a mellékhatás, miszerint nem tudok huzamosabb távot megtenni nikotin nélkül. Lihegve fékezek le egy közeli téren, majd miután nyugtáztam érkezésem észrevehetetlenségét, nyugodtan telepszem le az egyik hintába. Gyakorlott mozdulattal nyitom fel a még bontatlan doboz cigarettát, azután rövid időn belül máris ajkaim között tarthatom a szűrős végét. Igen, előfordult már olyan eset, amikor rossz végét gyújtottam meg, de akkor nem voltam beszámítható állapotban. Most viszont igen, így hamarosan már érzem is a dohány kesernyés zamatát a számban. Balommal átkulcsolom a játékszer láncát, utána könnyedén mozgásba hozom a szerkezetet. Előre-hátra lendülök, ennek köszönhetően egyre magasabbra jutok. Már-már átfordulni látszom, amikor úgy döntök elég volt a mókából. Ezen megállapításra sikerült jutnom, miután lepillantottam a kezemben tartott bagóra, ami igencsak megfogyatkozott. Ingerülten dobom el a csikket, hisz’ a menetszél már elszívta helyettem. A távolban mennydörgés hallatszik, ennek hatására elgondolkodom a tényen, miszerint egy vascsövekből összetákolt valamiben ülök, ezért bármikor belém csaphat a villám.
~ Jártam már rosszabbul is… ~ - vonom meg a vállam nemtörődöm módon, azután ismét himbálódzásba kezdek, ám ezúttal alacsonyabb sebességgel. Elgondolkodtató, hogy milyen nyugodtan üldögélek itt, miközben a világ sorsa az én vállaimon nyugszik. Mennyivel jobb lenne ezt Soul Societyben csinálni, habár ott legjobb tudomásom szerint nincsenek játszóterek. Hiba, nem is csodálom a rengeteg töketlen aktakukacot a Gotei 13 kötelékében, akik még csak hintázni se tudnak. Szerencsére emberi életemben megkaptam az alapképzést, ebből kifolyólag egyértelmű miért is tettem szert akkora hatalomra, ami van. Slukk követ slukkot, az égő papír sercegése betölti a teret. Sehol senki, azonban ez nem is meglepő látván milyen ítéletidő van itt kint. Talán én is jobban tenném, ha fedezékbe vonulnék, ám valahogy most nem tud érdekelni semmi. Be kell vallanom, teljesen elkedvetlenített ez a repülőjegyes dolog. Miért ne indulhatna a gép Amerikába?! Csupán egy rohadt szuperciklon van ott fent, még a legügyetlenebb pilóta is simán elmanőverezgetne benne. Sőt, tovább megyek! Szerintem még én is elvezetnék egy olyan nagy gépmadarat. Muszáj nevetnem, így meg is teszem. Kacagok, mert elképzeltem magam abban a nevetséges uniformisban. Nem állna jól a kalap, meg amúgy sem szeretek semmilyen fejfedőt. Erre azt mondanák az öregasszonyok, hogy ezért fog kihullani a hajam… Biztos meglepődnének, ha elmondanám nekik, hogy akár a nagyapjuk is lehetnék. Százötven év sok idő, s mégse vagyok kopasz. Azt kell mondjam szerencsés fickó vagyok, de ez nem is vitás. Fortuna viszont csak a magánéletben tud megajándékozni, hogyha üzletre vagy küldetésre kerül a sor, akkor valami mindig rosszul sül el. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne egy SorsDárdája-mágnessel magamhoz hívni a pusztító ereklye darabjait. Vigyorogva csóválom meg a fejem, amint végiggondolom az előbbi abszurd ötletet.
~ A sok idegeskedés úgy látszik az agyamra ment… ~ - teszem hozzá magamban, ezután újabb slukknyi cigarettafüst következik. Érzem, ahogy a nikotin beáramlik a vérembe, és ahogy a kátrány lerakodik a tüdőmben. Mennyei érzés! Ismét megbizonyosodtam róla, hogy dohányozni igen is jó dolog. Az energiarudacska felénél tarthatok, amikor megfoghatatlan érzés kerít hatalmába. Fáradt sóhaj szakad fel mellkasomból, amikor megérzek egy idegen reiatsut. Halálistennel van dolgom, ez nem kétséges. Valószínűleg a közelben lehet, s már Ő is megérezte aurámat. Óvatlan voltam, s nem fogtam vissza eléggé lélekenergiámat. Úgy látszik a teában lévő alkohol kicsit elködösítette az érzékeimet, ezért sem vehettem észre a testemből áradó energiákat. Szó mi szó, jobban örültem volna néhány hollow társaságának, azonban így talán újabb névvel gazdagodik áldozataim listája.

[Tudattágító találkozás]

*A jelek a végzetes katasztrófáról még mindig csak úgy özönlenek, mintha mágnesként vonzanám őket magamhoz. Hasonmás… Eras már nem apró fenyegetéseket küld nekem, nyíltan támad, tudom. Ahogyan megtámadta Watanabe taichout is, csak hogy ezzel az én életemet keserítse meg. Hát gratulálok neki, sikerült! Pár hét betegszabadságot igényelhettem így, és a 4. osztag kedves vendéglátását, míg zombi üzemmódban voltam kénytelen nézni ki a fejemből. A sokkot már kezdem feldolgozni, és Kai-al az utóbbi napokat azzal is töltöttük, hogy választ találjunk a kedvenc kérdéseinkre. Miért, hogyan, és hol van most Eras? A taichou beszámolója alapján arrancarként látott engem, és nincs okom kétségbe vonni szavait. Még ha olyan mértékben is nyomorított meg, hogy ne legyek képes többé úgy tekinteni rá, ahogy eddig. Ő egy hős volt a szememben. Azt hittem, mindig megértő, és sosem lenne képes kérdezés nélkül, nyers erővel megoldani a konfliktusokat. Tévedtem, csalódást okozott nekem is, Kainak is, az egész osztagnak. Gyakorlatilag az alibim mentett meg attól, hogy a 46-ok tanácsa elé vigyen, és kivégezzenek. Hála annak, hogy Chiyo-chan is ott volt velem, amikor találkozott Erassal – mert biztosan vele hozta össze a sors - , nem tudta bebizonyítani, hogy valaha is rátámadtam volna. Illúzióval persze elhitethettem volna vele ezeket az eseményeket, azonban ha ezt a technikámat használom, én eszméletlenül fekszem a földön, a hasamba mélyesztett pengémmel. Nem beszélve arról, hogy nem lenne célom azzal, ha a kapitányom ellen fordulnék. Eddig sosem fordult meg a fejemben, hogy elhagyjam az osztagot egy kapitányi rangért. Sem az, hogy Watanabe taichou helyét vegyem át. Tökéletesen megfelelt nekem a rangom, s minden, ami megadatott nekem az életemben. Ám most már nem tudom, hogy van-e maradásom. Talán tényleg ideje lenne bemutatnom bankai használatom, és egy másik osztag kapitányaként folytatni életem. Mondjuk a 2. osztagban biztosan jól érezném magam, hiszen a képességeim tökéletesen megfelelőek az osztag számára. Csak félek, nem vagyok egy vezető egyéniség.
Nagy sóhajjal fújom ki a cigarettafüstöt, míg kisétálok az erdőből, ahol a taichou Erassal találkozott. Az egész napomat arra szántam, hogy átfésüljem a környéket, valamilyen nyomra vadászva. Persze nem lep meg, hogy nem találok semmit, de legalább csinálok valamit. Mert ezentúl nem leszek hajlandó a taichou munkáját is elvégezni a papírhalmok között. Bizonyára érti a célzást, hiszen mostanra már biztosan hatalmas tornyokat képeznek az iratok. Ezelőtt mindent én csináltam, a taichounak már csak alá kellett írnia ott, ahol szükséges volt. A kicsi, színes cetlik is eltűntek, s tán soha többé nem fog találkozni az apró gyöngybetűimmel, ahol tömören kifejtem egy-egy irat lényegét. Nem fogom személyesen átvinni hozzá a papírokat, addig sem kell találkoznom vele. Addig sem kell a rideg és elutasító viselkedésével szembesülnöm. Pedig nem szolgáltam rá. Én mindig készségesen elvégeztem mindent, amit egy jó hadnagynak kell. Akane-chan biztosan büszke lenne rám, sőt, szerintem az is, hiszen lényegében ő az egyetlen olyan shinigami, aki megérti álláspontomat az irodai feladatok terén. A Gotei 13 kötelékével együtt jár az, hogy ezt is el kell végeznünk, hiszen efféle szervezettség nélkül lehetetlen egy ekkora társadalmat irányítani. Talán aktakukac vagyok, igaz, de ez nem jelenti azt, hogy nem jár ki nekem a szabadság, és a szabadidőmet is szeretem úgy eltölteni, ahogyan egy „normális” ember is. Normális… Mintha jelentene bármit is ez a szó. Én minden vagyok, csak normális nem. De legalább amikor Kai-al vagyok, úgy érezhetem magam, mint egy átlagos ember. Szeretve, s a leggyönyörűbb nőként a világon, még ha kicsit talán őrült is vagyok, és nem nekem vannak a legnagyobb melleim a világon. Bár az utóbbi időben a sok depresszió-elleni-csokoládétól mintha megnőttek volna kicsit.
A cigarettacsikket hanyagul ejtem ki a kezemből, míg a játszótér felé haladok, ám mire megérzem ezt az idegen lélekenergiát, már késő. Shini-gami? Mégis olyan idegen…
Hogy valóban veszélyben van-e az életem, vagy sem, azt nem tudom, de nem akarok kockáztatni. Halkan suttogom kardom hívószavát, Ssuritsubusu Kikant a kezemben tartva, a penge körül izzó, több színben pompázó fények pedig mit sem törődnek a viharral. Hajamból kezd csöpögni a víz is, de jelenleg jobban érdekel frizurámnál saját testi épségem. Bár utóbbi időben ahhoz sincs elég motivációm, hogy a 10. osztag hadnagyi karszalagját minden egyes reggel olyan tökéletesen simára vasaljam, csak hogy villoghassak vele.
Nincs kedvem még több hetet a 4. osztagnál tölteni. Elég volt számomra egy életre az az idő, amit ott kellett töltenem. Bár mivel shinigami vagyok, így gyanítom, hogy kénytelen leszek néha látogatást tenni annál az osztagnál. De nem most… Hisz nem célom ártani a másik shinigaminak, mert arról is van szó. Lassan közelebb sétálva már fel is ismerem Sierashi Yuusukét. Hihetetlen, hogy a fiai mennyire hasonlítanak rá…
Az ex-kapitányt csak látásról ismerem, hiszen mégis csak kapitány – volt. Amíg persze árulóvá, így a Gotei 13 ellenségévé nem vált. Viszont a régi kapitányom, Shoko-taichou, valamint Watanabe-taichou is jóban vannak, vagyis voltak vele, és még arra is emlékszem, amikor Katai panaszkodott róla, még ha csak pár szóval is jellemezte őt annak idején, a harcunk során.*
- N-nem áll szándékomban ártani Önnek, Sierashi-kun… - *emelem lila szemeim az ex-kapitányéba, azonban kardom még most is védekezően tartom magam előtt. Ha nem támad, akkor egyszerűen elsétálok, és mindketten elfelejthetjük ezt a találkozást. De ha mégis újabb áldozatként szemelt ki, akkor az egyetlen szót fogom kimondani, ami eszembe jut. Chihou, vagyis téboly. Megölni, de még komolyabban megsebesíteni se lenne esélyem, nem is célom. Kár, hogy ő nem így gondolja.*

[Tudattágító találkozás]

Jól éreztem, tényleg shinigami. Ráadásul még nő is, ami csak nehezíti a dolgomat. Laza eleganciával pöckölöm el a csikkemet, azután könnyedén felállok. Az eső lassan szitálni kezd körülöttünk, pillanatok alatt eláztatja a kabátomat. Kijelentése mosolyt csal az arcomra, hisz’ ha akarna se tudna nekem ártani. Erősebb vagyok, mint valaha. Nincs nálam fegyver, nem számítottam összecsapásra. Ruganyos léptekkel kezdek el körözni, miközben beszívom a levegőben terjengő rémület által kelletett hullámokat. Fél Tőlem, ami nem is olyan meglepő. Rengeteg halálisten, talán még a barátai vére is az én kezemhez tapad. Acélkék íriszeimet a lila szempárba fúrom, majd rövid időn belül kényszeresen elfordítom a tekintetem. Vészes törést véltem felfedezni a lelkében, ami valószínűleg kihat mindennapjaira is. Nedves hajam függönyén keresztül még jobban megfigyelem a lányt. Alacsony, jóval magasabb vagyok Nála. Törékeny alkatú, akár csak Chiyo-chan, habár kedvesem mellméretben simán lehagyja az előttem reszkető lányt. Valahonnan ismerősnek tűnik az arca, habár nem tudok rájönni honnan is ismerhetem. Régi emlékek kavarognak a fejemben, tucatnyi társam képe fut le másodpercek alatt az elmémben. Kétségtelen, hogy sokkal fiatalabb Nálam, talán ezért nem ismerem. Saját osztagom összes tagjára sem emlékeztem, ám most már sajnálatos módon szükségem sincs rá. Tekintetem karszalagjára rebben, amiről megállapítom hadnagyságát. Fejben megsaccolom mekkora erővel is rendelkezhet, s azt kell mondjam, semmi esélye nincs a túlélésre. Nem akarok nőket ölni, viszont a Sors rákényszerít az ilyen tettekre. Ráérősen felhajtom kabátom ujját, ezzel egyetemben láthatóvá válik a balomon kígyózó sárkányalakú heg is.
- Sajnálom, hogy így kell történnie… - szólalok meg zengő baritonomon, ami még kissé érces a vízipipázás miatt. – Nem tettél ellenem semmint, azonban megláttál és ez még bajt hozhat a nyakamra. Ígérem, megpróbálok olyan kevés fájdalmat okozni, amit talán észre sem veszel. Csak egy villanás, s vége.
Szörnyű egyszerű, túlságosan könnyű is. Nem szeretek ölni, főleg nem nálam gyengébbeket. Egy pillanatra lehunyom szemeimet, míg az esőnek hála egyre nagyobb pocsolyák kezdenek kialakulni körülöttem. Visszagondolok azokra az emberekre, akik ártatlanul az én kardom által nyerték el halálukat. Tudom, mikor eljön halálom napja, újra fogom látni Őket. Akkor majd megkapom méltó büntetésem az életem alatt elkövetett szörnyűségekért. Csupán abban reménykedem, hogy elérhetem a megbocsájtást. Ám ez még nagyon messze van, nem mostanában készülök feldobni a pacskert. Fáradtan nyitom fel ismét szemeimet, bennük a néma bocsánatkérés kifejezése tükröződik. Villámtáncom alig hallható hangja tölti be a teret, amint szinte alig láthatóan mozgásba lendülök. Jobb öklöm körül máris ott tündököl a Haien fényesen izzó lángjaival, ezzel törölve el a hölgyemény létezését térből és időből. Azonban szerencsétlenségemre hiba csúszik a számításaimba. Érthetetlen módon nem pár centivel a föld felett lebegve indultam el, hanem a sáros füvön. Arcomon értetlenkedés látszik, amint a talaj kicsúszni látszik a talpam alól. Átfut az agyamon a gondolat, miszerint ez normális körülmények között hatalmas égés lenne, s így is az. Mostanában nemigen szoktam hibákat véteni, ezért ezen akciómmal sikerül magamat is meglepnem. A mágikus tűz kialszik a kezemen, eközben én megmarkolom a lány katanáját és könnyedén félre lököm azt. Azonban az ütközést már nem tudom elkerülni, ezért fájdalmas szisszenést követően mindketten az egyik közeli pocsolyában landolunk.
Pillanatnyi zavar érzése járja át a testem, de sikerül hamar összekaparnom magam. A kisujjamból ömlő vér vöröses tűzvirágokat fest a piszkos víz felszínére. Rögtön érzem, amint az idegen anyag bekerül a testembe. Mentálisan próbálom meggátolni a hatását, de elkeseredve tapasztalom, hogy nem vagyok rá képes! Magamban szitkozódva pillantok fel, ennek köszönhetően két dombbal találom szembe magam. A háttérben villódzó fények miatt talán valami tűzijáték lehet a dombok túloldalán, ámbátor lövésem sincs, miért vannak efféle természeti kiemelkedések a belváros közepén. Amint feljebb emelem a fejem, világossá válik miért is vannak itt. Egy fájdalomtól eltorzult ábrázattal találom szembe magam, ebből adódóan, amiket bámulok, azok biztosan mellek. Elvörösödve fordulnék le Róla, ha képes lennék ilyesmire, de mivel hiányzik belőlem a szégyenérzet, ezért csak egyszerűen lekászálódok Róla. Egyre elhatalmasodó fejfájás kerít hatalmába, ami az idő múlásával csak zavaró zsibbadássá gyengül. Érzem, amint az arcomra csorgó vízcseppek végiggördülnek az államon, azonban valami felfoghatatlan okból kacarászva tűnnek el ingem alatt. Kezd nagyon rossz érzésem lenni, ezért nehézkesen négykézlábra állok, azután magam elé rántom a jajgató lányt az egyenruhájánál fogva.
- Mit csináltál velem!? – förmedek rá ingerülten, miközben kezemből elszáll az erő. Fásultan engedem el a fekete szövetet és huppanok vissza a vízbe. Kezdek úgy kinézni, mint aki átúszott egy tavat. Mérgelődve csapkodok a pocsolyában, mert képtelen vagyok leküzdeni a tudatmódosító anyagot. Mert ez bizony az, már az első pillanatban sikerült rájönnöm.
- Talán le kéne pihenned, nem gondolod? – szólít meg a hinta. Meg… hinta… szólít… hinta! Ajaj, ez nagyon nem kóser. Részegen is beszéltem már élettelen dolgokhoz, ám azok nem válaszoltak. Ezért is olyan rémítő ez a helyzet. Felemelem középső ujjamat, ezzel intve csöndre a beszédes tárgyat. – Hallatlan! Micsoda modortalanság!
Valós düh villan íriszeimben, amint a halálistenre pillantok. Csak a baj van velük! Hamar sikerül felmérnem, miszerint egyedül nem tudok megszabadulni az anyagtól. Céltudatosan pattanok fel ismét, mit sem törődve az érthetetlen motyogással, amit a rengeteg mászóka okoz. Újra megragadom a lány kimonóját, ám ezúttal a nyakánál fogva. Könnyedén húzom magam után a sáros füvön, hisz’ fizikai erőm szerencsére még megmaradt. Az egyik zárt szabadtéri játékban találunk menedéket az eső elől, amelyet a gyerekek szoktak használni. Nem túl finoman tessékelem be a lányt, azután én is leülök mellé. Remélem tudja miképp kell hatástalanítani a mérget, addig úgy sem ölöm meg.

[Tudattágító találkozás]

*Honnan tudná, hogy nem okoz fájdalmat nekem? Honnan veszi azt, hogy nem fog fájdalommal járni a halál? Volt már valaha a helyemben? Mégis mit tudhat… Egyáltalán hogy gondolhat így az életekre? Azt hiszik, hogy kénye-kedve szerint játszadozhat mások életeivel? Nem, én nem fogok itt meghalni, nekem feladatom van. Túl sok dolgot kell még elintéznem. A Sors pedig olybá tűnik, hogy mellettem áll, különben már rég feldobtam volna a talpam, amikor a kapitányom berontott az irodába, csak hogy megmutassa, hogy szerinte ki a főnök. Talán valóban egy nehéz időszakon vagyok túl, ám hiszem, hogy minden okkal történik. A világban semmi sem történik véletlenül, ahogyan ez a találkozás sem lehet az. Az Istennő úgy rendelkezett, hogy találkozzak vele, s hogy én nyerek-e ezáltal valamit, vagy ő, az már csak a jövő kérdése. Hiszen az Istennő szándékai kifürkészhetetlenek. S ki vagyok Én, hogy ellent mondjak akaratának?*
- Chihou. - *hagyja el cseresznyeszín ajkaimat az egyetlen szó, mellyel mintha kettéhasadt lelkemet idézném. Maga a téboly az, amit felszabadítok ezzel, s a Sors pedig a kezemre játszik. A másik shinigami megbotlása elkerülhetetlen, s az apró karcolás is elég ahhoz, hogy a tébolyt a vérébe csöpögtethessem. Mert a tömény őrület az, ami izzik zanpakutom pengéje körül, s pillanatok kérdése csupán, hogy megkezdje hatását. Nincs szükség belőle nagy adagra ahhoz, hogy órákra megőrjítse, ezzel ártalmatlanná téve áldozatomat. Persze, tudom, hogy még mindig meg akar ölni, véget akar vetni életemnek, ez világos. De nincs szükségem a bocsánatkérésére és sajnálkozására, tartsa meg magának! Ha ennyi emberség sem szorult belé, talán a kis ajándékom képes arra, hogy ismét felfedezze, miért lett shinigami. Hiszen semmit sem ártottam neki, mégis képes lett volna megölni csak azért, mert rosszkor, rossz helyen vagyok, ezt velem is közölte lényegében. Megérdemli, amit kapott.
Nem mondom, nagyra és nehézre nőtt a fickó, bár az én súlyomhoz és magasságomhoz mérten alig vannak olyanok, akik nem azok. A csuklómba nyilalló fájdalom mintha csak késéssel érkezne, hiszen a Sierashi apuka megpróbálta kiverni a kardomat a kezemből, csak a dolgok nem éppen úgy jöttek össze, ahogyan számított rá. Magamban hálát adok a Sorsnak, amiért csúszós talajjal jutalmazta a játszóteret, ám az eső nem úgy tűnik, mintha le akarna állni, sőt, mintha csak jobban rákezdett volna. Feltérdelve a sárban tetetett semlegességgel próbálok átnézni a shinigami fején, aki épp a melleimet bambulja, nem mintha olyan nagyok lennének. Mondjuk férfiból van, meg minden, de nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy pont ezt a testrészemet vegyék észre rajtam először. A lábaim sokkal szebbek. >_>
A kardomat elteszem, hiszen látom, hogy már nem lesz rá szükségem. Pontosan tudom, hogy mi történik vele, csupán nekem nincs szükségem Ssuritsubusu Kikan átkára ahhoz, hogy átéljem ezt az élményt. Mert bizony, ez az. Egy spirituális utazás, ahol a valóság már nem számít, a láncok, melyek a földi világhoz kötnek, egy érintés által elfoszlanak.
A shinigami azt gondolná, hogy a nőkkel azért finomabban bánnak, és kedvesen segítik fel őket a sárból a megalázó felrángatás helyett, de úgy tűnik, a morális szabályok sem vonatkoznak már Yuu-chanra. Lábaim remegése viszont nem szűnik meg ilyen könnyen, habár a közvetlen veszély úgy érzem, elmúlt. A téboly már beleivódott agyába, s ennél csak rosszabb lesz. Nem lehet másképp megállítani, csak hagyni kell, hogy elmúljon. Pár óra, talán hajnalra elmúlik, habár még csak késő délután van. Bár még nem használtam olyan gyakran ezt a képességemet. Amikor Suwun először használta, eszméletlen lett Krázus valamilyen varázslatától, Kai pedig nem szeret beszélni róla, és csak annyit tudok, hogy nagyon szenvedett. De aztán elmúlt, és csak egy emlék maradt számára is. Egy emlék, amitől hiába próbálom megszabadítani, hisz az én kezem volt az, amivel meghúztam rajta azt a sebet, s én voltam az, aki nevetett rajta. Vagyis az én testem, de csak a fél lelkem. Az a fél, aki most Erasként él tovább.
Az ereje mintha elhagyná, de valószínűleg csak a méreg az, ami elernyedésre készteti az izmait. Talán sikerül kicsit lehiggadnia, bár a rám förmedése nem erről tanúskodik. Ahogy az sem, hogy a hinta a középső ujjával találkozik, ám kifejezetten üdítő a tény, hogy ő addigra már visszahuppant a sárba, míg én a talpamon maradok. Persze nem sokáig, hisz kedves kardom önkényesen úgy határoz, hogy én sem maradok ki a mókából. A fejemhez kapok, míg ismét a földön térdepelek; valóban csak egy pillanatnyi fájdalom az egész, Ssuritsubusu Kikan távolodó, csilingelő nevetésének hallatán pedig tudom, hogy hamarosan én is arra a sorsra jutok, amire Yuu-chan. Vele ellentétben viszont én többé-kevésbé tudom szabályozni ezt a tudatállapotot. Bár kardom lelke az, aki megszabja, hogy mikor lesz vége az őrületnek, én már megtanultam élni vele. A mindennapjaim része, és tudom, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy a kínból szórakozás válhasson.
Pillanatnyi gyengeség csupán, vagy valóban ennyire erős ez az ex-kapitány? Nem foglalkoztat annyira a kérdés, ám még mindig megalázó számomra a tény, hogy ilyen állapotban is képes maga után húzni a sárban, hogy egy kissé fedett faerődítménybe parancsoljon. Valami játék lehet, ahol a gyerekek kalózosat, vagy mittudomén, hogy mit szoktak játszani, de addig sem kell a sárban fetrengenem. Ezután pedig a shinigami a képembe mászik, acélkék íriszei valamilyen magyarázatot vagy megoldást követelve.*
- Először is, nem tűröm, ha úgy kezelnek, mint egy rongybabát. Vannak lábaim, magam is el tudok mászni ide. Másodjára pedig nyugodj meg, csak magadnak rontasz azzal, ha idegeskedsz. Minden nap átélem, tudom, hogy működik, megszoktam már. És ha nem vetted volna észre, én sem úsztam meg olyan könnyen a dolgot, de veled ellentétben én tudom kezelni ezt a tudatállapotot. - *söprök félre dacosan egy vizes tincset a szememből, majd zsebemhez nyúlok cigarettámért. Elégtétellel nyugtázom, hogy legalább a cigim nem ázott meg, majd mit sem törődve a válaszokra váró shinigamival gyújtok rá, s az egyik deszka pedig arra is bíztat, hogy kínáljam meg nyugodtan Yuu-chant is.*
- Mellesleg Verashu Suwun vagyok. 10. osztag hadnagya. Hívj csak Verának. Bizonyára Sierashi Yuusukéhoz van szerencsém. - *fújom ki a füstöt, hogy azután a kezemet nyújtsam. Hisz miért is tekintsek rá ellenségként? Most már ártalmatlan számomra, hisz érdekében áll, hogy életben tartson. Egy darabig. Hogy utána mi lesz, az meg már nem érdekel. Hamarabb szabadulok innét, mielőtt ő fel bírná fedezni hiányomat.*
- Kardom lehetővé teszi számomra, hogy a bennem izzó tébolyt másokra zúdítsam azáltal, hogy mágiává, majd ismét tébollyá alakítom. Ölni nem vagyok képes vele, de elég ahhoz, hogy ártalmatlanná tegyem azt, akit szükséges. És neked sem áll érdekedben megölni engem. Hallgass a hangokra, a szívedből szólnak. A kérdésedre pedig a válaszom, igen, őrült vagyok. Hát nem fantasztikus? - *hunyom le szemem egy mosoly kíséretében. Aztán szemhéjaim felpattannak, ahogy elmém kivetíti elém azt a pillanatot, amikor Yuu-chan felhúzta ruhája ujját, csak hogy villogtassa azt a sárkány alakú heget. Erről eszembe is jut Kai… Ő nem lenne büszke rám, hogy így látna. Tudom, hogy gyűlöli azt az őrületet, ami bennem kavarog, hisz annyit ártott nekem. Ha tudná, hogy milyen titkokra vagyok képes rájönni általa, talán már nem is utálná annyira. Tágabb látókör, más látásmód, a titkok pedig önként fedik fel magukat. Hát nem… csodálatos?
Őrülettől fátyolos szemeim a shinigami karjára tévednek, és egyszerűen magamhoz rántom azt, nem törődve azzal, ha ezzel sikerül megint eltaknyolnia, még így, ülve is. Felhúzom ruhájának ujját, mert miért is akarna tiltakozni? Nem ártok vele neki, sőt, kifejezetten örülhetne annak, hogy az én makulátlan és tökéletes kacsóim az ő vérfürdőket rendező végtagjaihoz ér. Majd ujjammal végigsimítom a sebhelyet. Annyira hasonlít Kai hegére, mintha csak a kicsinyített mása lenne…*
- A helyedben nem lennék büszke rá, és nem mutogatnám ennyire magabiztosan. Főleg annak, akit meg akarsz ölni. A páromnak is egy nagyon hasonló hege van, bár sosem beszélt arról, hogy hol szerezte. - *engedem el a karját, és figyelem a körülöttünk repdeső dinnyéket, melyek nemrég még csak piros pöttyök voltak, és halkan csilingeltek körülöttünk. Aztán apró, fényes tündérekké változnak, én pedig átszellemülten figyelem ténykedésüket, s hagyom, hogy az egyik az ujjamra reppenjen.*
- Pár óra, és elmúlik magától, de ha továbbra is csak az jár a fejedben, hogy hogyan fogsz megölni, akkor igazi kínokat fogsz átélni, garantálom. - *intek egyet, mire a kicsi tündérkék apró krokodilokká változnak, akik mászni kezdenek a shinigamin. Bár csak illúzió, arra tökéletes, hogy Yuu-channak elege legyen belőlük, és talán viszkető érzéssel is jár. Az illúziókat lehet manipulálni, és én képes vagyok rá, mégis csak ebben a világban élek. Most nem vonatkoznak ránk a földi szabályok.*
- Ha használtál már valamilyen kábítószert, akkor talán tudhatod, hogy kell a helyzetet kezelni, bár ez egy kicsit eltér attól. Ha akarod, csodálatos élménnyé varázsolhatom, hisz hallgasd csak a zenét… Rajtad múlik csupán, hogy mit választasz. - *dobom el messzire a cigarettacsikket, ami szivárványt húz maga után. Vagyis nem, nem is szivárványt, ez ugyanis csak a lila különböző árnyalataival rendelkezik.*
- Nézzük meg, hátha találunk kincset! - *változik meg egy pillanat alatt arckifejezésem, s mintha csak egy kislány lennék, szaladok ki az esőbe, magammal rántva azt, aki pár perce még félelmet idézett bennem. Kincsek, tündérek és őrület, a fák és a mászókák pedig csodás dalra zendülnek. A kincs pedig biztosan ott van, hiszen miért is ne hazudna nekem az őrület, és a sok, színes fényben vibráló esőcsepp?*

[Tudattágító találkozás]

Egyre csak forr a düh lelkemben, ami lassacskán kitörni készülődik. A kialakult helyzet szinte leírhatatlan módon ingerel, hisz’ semmit nem tudok tenni ellene. Kapkodva csapok félre egy tricikliző tengerimalacot, aki pont a képembe próbált belerepülni. Agyam egyre csak a megoldáson jár, azonban az idegesítő hallucinációk miatt egyszerűen nem vagyok képes koncentrálni. Teljes értetlenség uralkodik el rajtam, amikor még teljes erőmet bevetve se tudom megtörni az illúziót. Reiatsumnak egyszerűen ki kellene lökni a gyengébb anyagot, azonban ez nem történik meg. Újra fájdalom hasít a koponyámba, ezért önkénytelenül is oda kapok. Látszólag a teljes téboly érzését szabadította Rám, és mondanom se kell ez nagyon nem fain. Legszívesebben mindent szétzúznék magam körül, ám mégis ott motoszkál bennem a kérdés: Mi van, ha megölöm, s nem múlik el a hatás? Egyszerűen túl fontos küldetésem van ahhoz, hogy közben még saját magam ellen is küzdjek. Újabb nem várt akadályba ütköztem, ennek köszönhetően egyre elkeseredettebben küzdök a képek ellen. Újra megszólal, dacos tekintetét az enyémbe fúrja. Vadállatias kifejezésre váltanak vonásaim, íriszeim mintha sárgásan villantak volna meg. Küszködve fordítom oldalra tekintetem, majd az egyik kiálló szögre koncentrálok, aki épp az Örömódát dalolgatja nagy vidáman. Kijelentésére felkapom a fejem, ezúttal végre egy használható információt kapok. Viszont szavaiból süt a lenézés, ami igencsak böki a csőröm. Villámgyorsan ragadom el a felkínált cigarettát, hátha a nikotin végre csökkenti a hallucinációk valóságosságát.
- Elnézést kérek, hogy egészséges elmeállapottal nem vagyok képes feldolgozni a pillanatnyi őrület által keltett zavart. – szólok neki vissza gúnyosan, füstömet a szemébe fújva. – Igen, észrevettem a lábaidat… Ezért sem értem, miért nem használtad őket arra, hogy elfuss, amíg volt rá lehetőséged. Most már késő bánat.
Futólag megszorítom a felajánlott békejobbot, azután egy bólintással jelzem, miszerint jól tudja, ki is vagyok. Ez nem is olyan meglepő, mert ugye a Gotei 13 ellenségeit nem feledik el egyhamar, főleg ha az illető valaha kapitány volt. Hamarosan megosztja velem Zanpakutuojának képességét, ami igencsak aggodalomra ad okot. Ezek szerint bármikor valami gyilkos illúzióban találhatom magam, amit persze Ő irányít. Sok féle képen lehet ártalmatlanná tenni valakit, s nem egy kellemetlen módja van a dolognak. Gondolom, ez sem egyenértékű a tollal csiklandozással. „Fantasztikus.” Nézőpont kérdése, nem pont ezt a szót kerestem a szótáramban. Szemérmetlenül manipulálni próbál, valami belső hangokra hivatkozik, amelyek szerinte a szívemből szólnak. Teljesen váratlan módon azt suttogják, hogy ne öljem meg ezt a lányt. Ezek a hangok biztos hülyék, legalábbis erre a következtetésre sikerül jutnom. Persze nekik nem gáz, ha lebuknak, viszont nekem nem kellene magamra vonnom fél SS figyelmét. Most is itt ülök egy faházban kuporogva, miközben kölcsöncigit szipkázok. Normális dolog ez? Épp meg kellene mentenem a világot, erre egy bolond libával halluzok az esőben. Remek, mondhatom remek… Kicsit elcsendesítem háborgó elmémet, s valóban sokkal elenyészőbb számban tűnnek fel a dinnyék. Már-már kezdenék ellazulni, amikor hirtelen magához rántja a karját, ezzel sikeresen megfejelteti velem az építmény oldalát. Szitkozódva kászálódok fel a padlóról, hiszen akciója következtében a padlóra kerültem. Gyilkos tekintettel méregetem átszellemült arcát, míg a cigarettavég által megégetett államat dörzsölgetem. Azt a régi sebhelyet bámulja, amit még a Király Szemétől kaptam. Akaratlanul is összerándulok, amikor vékony ujjait áthúzza a heg felületén. Szavait hallva örömtelen kacagás hagyja el torkomat. Fogalma sincs min mentem keresztül, milyen szörnyűségek viharán keltem át ahhoz, hogy még most is viszonylagos egészségnek örvendve, erőm teljében lehetek itt.
- Büszkeség? – kérdezek vissza gúnyosan, lesajnáló pillantással illetve a nőt. – Érezted már milyen meghalni? Nem, nem a halál közeli élményre gondolok. Az érzés, amikor az élet kiáramlik a tagjaidból. Az érzés, amikor szíved már nem dobban többet. Az érzés, amikor az utolsó ép gondolat is elszáll a fejedből. Semmivé lenni, akárcsak egy pillanatra is. Ez a heg a Halál ajándéka, mindig eszembe juttatja, ki vagyok, s mit áldoztam fel a nagyobb jó érdekében. A kín pedig nem izgat különösebben, már megszoktam.
A saját karom amputálásánál úgysem képes nagyobb fájdalmat okozni, ezért félelem nélkül vagyok képes a ködös íriszeibe pillantani. A lehető legfurcsább lélektükrök ezek, amiket valaha is láttam. Bele tekintve olyan feneketlen mélység tárul elém, amelyet felfogni is képtelen vagyok. Ám ezek nem olyanok, mint szerelmem szemei, amelyekben öröm elveszni. Valami miatt nem vagyok képes huzamosabb ideig elmerülni bennük, mert félek, a téboly lángjai elemésztenek. Valóban használtam már néhány tudatmódosító-szert, s ha jobban odafigyelek, akkor tényleg azt az érzést idézi eme állapot. Érdekes dallam hangjai tolakodnak a fülembe, azonban ezek csupán a fejemben hallatszódnak. Érdektelen tekintettel figyelem a csikk szivárványhúzó útját, ebből kifolyólag úgy döntök, inkább a földbe nyomom el a sajátomat. Az apró krokodilokat megpróbálom lesöpörni magamról, nem sok sikerrel. Egyre jobban viszket a karom, ezen idő alatt a halálisten biztosan jól szórakozik szerencsétlenségemen.
Valami kincset emleget, majd nemes egyszerűséggel kirángat az esőre. A fényes vízcseppek körbetáncolnak, mintha a zene ritmusára váltogatnák a színeiket. Botladozva próbálom követni Verát, habár minduntalan megcsúszok a füvön. Úgy látszik a természet is ellenem van, így megállok egy pillanatra. Tornacsukám és zoknijaim rövid úton az egyik mászóka tövében landolnak, míg én már mezítláb lépkedek a nő után. Jelenleg hidegen hagy, miszerint farmerom alján már vagy tízkilónyi jóféle termőtalaj foglal helyett, s valószínűleg kimoshatatlan foltot fog hagyni a nadrágon. Kezdek kifáradni a nagy szaladgálásban, ezért hirtelen megtorpanok, ennek köszönhetően sikerül megint a pocsolyába küldenem Verashut. Kárörvendő mosollyal kanalazom fel, viszont figyelmem máris másra terelődök. Egy gigantikus teáscsésze hihetetlen valója emelkedik ki a távolban, eközben a mentatea jellegzetes illata járja át a játszóteret. Rendes esetben biztos tudnám, hogy ez baromság, viszont a mostani helyzetben inkább megörülök az esetleges ingyentea lehetőségének. Üdvözült kifejezéssel az arcomon mászok fel a csésze fülén, magam után húzva bolondságom okozóját. Lepillantva mézszínű folyadékot látok kavarogni a talpam alatt és egyféle különös késztetést érzek a beleugrásra. A kismanó is megmondta, semmi bajom nem lehet belőle. Biztos igaza van, ezért megvonom a vállam, utána előre szökkenek. Nagy csattanással landolok a mászó-fal tetejéről az alatta elterülő homokozóba. Ez még nem is lenne baj, de mivel az eső miatt kisebb mocsár keletkezett belőle, így elég érdekesen sikerült megejtenem a leszállást. Nem is beszélve arról, hogy a 10. osztag hadnagya is rajtam landolt, ennek köszönhetően jó tizenöt centire süllyedtem a sárban. Köpködve próbálom meg eltávolítani a számból az anyagot, majd koszos hajtincseimet is kiseprem az arcomból. Elkedvetlenedve lököm le magamról Suwunt, aztán elégedetlenkedve szólásra nyitom a számat.
- Szólhatnál az illúzióknak, hogy legyenek kicsit valóságosabbak, ha lehet. Most is épp egy nagy csésze teában kellene lubickolnom, nem pedig a homokcsapdában Veled, meg egy hormonzavaros, rózsaszín menyéttel. – megforgatom a szemeimet, majd beszólok a menyétnek is. Nem nagyon jövök ki ezekkel a képzeletbeli cuccokkal, ezért jobb, hogyha olajra lépnek minél hamarabb, mielőtt rájövök milyen módon lehet végezni velük. Kezdek fázni, így csak még jobban felidegesítem magam a tényen, miszerint még legalább órákig ilyen állapotban fogok tengődni. Hátamra fordulok, íriszeimet a komor viharfelhőkre szegezem. Nem törődök a képembe csapódó vízcseppekkel, csupán egy gondolat világít az elmémben.
~Időpocséklás… ~ - jegyzem meg fásultan, míg a Vera fején ülő tündért bámulom. Már rég el kellett volna indulnunk Hitoshival, ehelyett itt bohóckodok Karakurában. A tündérke csúfolódva kinyújtja Rám a nyelvét, ezzel egyfajta kihívást intézz felém. Felmarkolok egy marék sarat, azután célzok és eldobom. Repül a vizes homok, ki tudja hol áll meg, s kit hogyan talál meg. Ámbátor a távolságból és a sár tömegéből ítélve kézenfekvően a lány arcán fog megállapodni.

[Tudattágító találkozás]

*Egy volt kapitányról azt feltételezné az ember, hogy nincsenek koordinációs problémái, de az anyag láthatóan nagyon kiütötte, hiszen úgy szambázik előttem, mintha részeg is lenne. Oda se neki, a lilárvány csillogó szemekkel való bámulása feledteti velem azt, hogy kénytelen vagyok ezzel az alakkal megosztani a tébolyom. Semmi gond nem lett volna, ha zanpakutom nem határoz úgy önkényesen, hogy nekem is be kell szállnom a játékba. Na persze, én szinte egész nap látok, hallok és érzek olyan dolgokat, melyek nincsenek is ott, vagyis gyakorlatilag megszoktam, még ha sokszor nem is tűnik fel, hogy a zene csak az én fejemben szól. Meg kellett tanulnom élni vele, és felfedeztem, hogy ha nagyon rákoncentrálok egy feladatra, akkor egészen elviselhetőbb ez az állapot. Az irodai munka tökéletes megoldás számomra, bár igaz, hogy így is előfordult már, hogy veszekedni kezdtem tárgyakkal, és egyszer Watanabe-taichounak még műsort is tartottam arról, hogy milyen szépen tudok vitatkozni egy bögrével. Na igen, a régi szép idők… Kezdem visszasírni azokat az éveket, amikor még Suwun is itt volt, és legalább nem néztek árulónak, csak kétszínűnek a noname osztagbeliek. Bár akkor lehet, nem lehetnék együtt szerelmemmel. S ha a kapitányom vagy Kai haragja között kéne választanom, inkább maradok a mostani helyzetemben, amikor a taichou valami kémnek, vagy mit tudom én, hogy minek hisz. Gondol, amit akar, még ha én tudom is jól, hogy a következtetései cseppet sem helytállóak. Egyszer úgyis visszacsúszik a drága hadnagyához, aki még helyette is hajlandó volt elvégezni a teendőket. Az már egyszer biztos, hogy csak akkor vagyok hajlandó megbocsátani neki, ha ő maga szereli fel a kutyaajtót az irodába. Meg a lakásom bejáratára. És Kainál is. Persze lilát. Csak nehogy elfelejtsem megemlíteni neki, hogy csak ez a szín passzol az ajtókhoz. Hehe…
Az elbambulásomnak, de főleg Yuu-chan bénázásának köszönhetően sikerül ismét a sárban landolnom, mert persze nem tudja eldönteni, hogy mit akar, és előttem kell megállnia bármilyen figyelmeztetés nélkül. Szerencséjére felsegít, bár cseppet sem tetszik az a kárörvendő vigyor a képén. Mégis mit vigyorog? Még nem találtuk meg a kincset, nincs oka vigyorogni. Szóval ő csak ne vigyorogjon. >.<
Aztán a kincs a lilárvány végén kiemelkedik a talajból, és egy hatalmas teáscsészévé változik. Eddig sosem hallucináltam teákról meg csészékről, bár az igaz, hogy volt már alkalmam elbeszélgetni néhány bögrével életem során. Szóval valószínűleg ezt a képet már Yuu-chan vetíti ki, hiszen így működik ez az egész. Érzelmek, vágyak, gondolatok, félelmek materializálódnak zanpakutom által. Ezeket természetesen manipulálni is lehet, de csak egy bizonyos mértékig, és persze ha tudod, hogy pontosan hogyan is kell kezelni ezeket. Olyanok, mint az illúziók, de valahogy még sem azok. Kevesebbek annál, hiszen csak azok látják őket, akik hasonló elmeállapotban vannak, mert olyan őrültek, mint én, vagy éppen Amszterdamból érkezett szállítmányuk.
Egy mosoly fut végig ajkaimon, ahogyan a teáscsésze felé rohanó Yuu-chant figyelem. Legalább kezd egy kicsit ráérezni a dologra. Küzdeni az őrület ellen úgyis felesleges, ki kell inkább élvezni azt. S bár valószínűleg csak valami mászóka az, amire felhúz engem is, jelen pillanatban csak a tea émelyítő illata az, amibe bele szeretnék merülni. Igaz, az ex-shinigami újabb figyelmeztetésemmel se foglalkozik, pedig másodjára jelzem számára, hogy nem vagyok rongybaba, és engem csak ne húzzon sehova, mert tudok magamtól is járni, ám szavak helyett csak valami madárcsicsergés hagyja el a számat, engem is meglepve ezzel. Na jó, hát legyen, akkor most nem beszélek. Hanem majd inkább akkor, amikor belevetődünk a homokozóba, és persze mert még mindig maga után ráncigál a mocsok, sikerül szépen lefejelnem, ami pedig fáj. Nagyon fáj. Nem csak nekem, talán neki is.*
- Téged se tanítottak meg egy hölggyel bánni. - *jelzem számára, hogy mennyire hiányolom belőle a dzsentlömenséget, majd próbálok meg feltérdelni a mocsárba, amiben sikerült jól elsüppedni. A sár legalább jó meleg, és azt mondja, hogy nem fogok megfázni, és mulassak csak nyugodtan tovább. Megvonom a vállam, és válaszolok neki egy „oké”-t, hogy ezután ismét megpróbáljam figyelmem Yuu-chanra összpontosítani. Ami nem is olyan egyszerű, hisz az az idióta menyét azzal van elfoglalva, hogy megmolesztáljon egy kiálló gallyat, és még vihog is hozzá egy sort.*
- Nem szeretem a rózsaszínt. - *suhintok felé egyet, mire a színe a lila egy nagyon sötét árnyalatává változik. Hisz a kedvenc színem, ahogy azt a lilárvány is bizonyította, miért ne lehetne akkor minden lila?
A képembe egy nagy adag sarat kapok, amit csak akkor veszek észre, amikor felfedezem, hogy nem kapok levegőt. Vagyis vagy fél percig csak nézek ki a fejemből, pillanatnyi bambaságomnak köszönhetően pedig azt se nagyon akarom felfogni, hogy miért lett ennyire sötét. Aztán pedig duzzogva törlöm le az arcomról a sarat, ruhám ujját megpiszkítva ezzel, nem mintha nem lett volna ennyire piszkos. Na várjon csak, ezt most megkeserüli…
A kezemmel intek egyet, mire a sok fölösleges dolog, többek között a menyét is eltűnik. Nem nehéz dolog, igazából Yuusuke is képes lenne rá, ha rájönne, hogy kell. Nincs kedvem elmondani neki, mert akkor oda a móka. Aztán vagy felfedezi, vagy nem. A lényeg az, hogy most én irányítok, és én azt akarom, hogy minden sötét legyen. Húzok egy csíkot az ujjammal a testvonalam mentén, mire egy cipzár jelenik meg, amit lehúzok, és az előző bőrömet hátrahagyva lépek ki belőle. Ismét sármentesen, elegáns, sötétszürke koktélruhában, magas sarkú cipővel. Az eső ellen a bőröm köré védőburkot emelek, így nem fogok elázni többé. Na jó, a valóságban csak sikerült elkennem a karomon a sarat, de ez most nem a valóság, hanem egy álomszerű valami, oké?
A sötétben néhány gyertya világítja meg az arcomat, s mint egy igazi boszorkány, most úgy festhetek. Belemászok Yuusuke képébe, tekintetem pedig komorrá változik. Engedem, hogy egy ideig még mélyebbre merülhessen a tébolyban, ami tekintetemben lakozik, csak hogy a lehető legnagyobb feszültséget keltsem benne.*
- Ezt még nem említettem neked, de ha valaki akár csak egy cseppet is megízlel az eleven tébolyból, kötelék fűzi hozzám. Ha valaha is ártasz nekem, örökké őrült maradsz! - *jelentem ki a legnagyobb komolysággal, mintha csak valaki halálát jelentettem volna be.
Yuu-chan riadt képét látva nem bírom, és hangos kacarászásban török ki, és remélhetőleg nem fog az új és tiszta arcom plusz egy sárgolyóval gazdagodni.*
- Egyébként komolyan mondom. - *kacsintok, mert tudom, hogy elhiszi nekem, majd még egy szál cigarettát kotrok elő új ruhám zsebéből, Yuusukénak is passzolva egyet egy romlott öngyújtóval egyetemben, bár mintha most egész jól lángolna. Elégedett tekintetem ezután riadttá válik, amint meghallom ezeket a szörcsögő hangokat. Fejem zavartam kapkodom, és huppanok inkább vissza a sárba, amitől persze nem leszek koszos, mert olyan ruhát képzeltem el magamnak, ami taszít minden koszt. A cigaretta pedig vészesen fogyni kezd, míg idegesen pislantok ki a várfal mögül – hiszen hirtelen egy várban vagyunk, az egyik bástyában, alattunk egy szép és nagy folyóval, felettünk pedig táncoló, színes tulipánokkal.*
- Ajjaj, itt vannak… - *nyomom le Yuu-chan fejét, vagyis bele a sárba, és én is lejjebb húzom a fejem. Szerencse is, hiszen a halszörnyköpés csak milliméterekre száguld el mellettünk, a mögöttünk lévő csúszda létráját eltalálva. Utóbbi természetesen egy páncéllá mutálódik, miután ránézünk, de annyi baj legyen. Legalább nem sikerült leköpniük minket.*
- Debilis Fishmonsterus! A főellenségeink! Végig követtek… mindig követnek. - *magyarázom a helyzetet, és hagyom, hogy Yuu-chan is kipillantson egy pillanatra a bástya felől. Alattunk pedig ott gügyögnek valami érthetetlen nyelven ezek a halszörnyek, gyilkos gülüszemeikkel minket vizslatva, kis kezeikben valami szigonyt tartva, apró lábaikra pedig egy büdös zoknipáncélt húzva. Igen, ők mindig ott vannak, és mindig követnek. Valamint köpnek, nagyokat és pontosakat.*

[Tudattágító találkozás]

Egyre biztosabb vagyok benne, Vera társaságában a kard ereje nélkül is megőrülnék. Nem elég neki rajtam landolni, még rendesen le is fejel, így eggyel nő fájó tagjaim száma. Kezdek teljesen elsüllyedni a mocsárban, ezért kapálózva próbálok meg kijutni. Akciómat végül siker koronázza, így immáron a parton lihegve pillantok rá a nőre. Szemeim elkerekednek a hitetlenkedéstől, hisz’ egyszerűen rajzol magára egy cipzárt, utána meg leveti előző bőrét. Nem csak a ruháját, hanem a bőrét is! Kezd olyan érzésem lenni, hogy valamiféle fura kígyó lehet, ami emberi testet öltött. Valamint ha ez nem lenne még elég, akkor a világítás is kihuny körülöttünk. Nem félek a sötétben, ám ki tudja, mit akar Velem csinálni… Kapcsolatban élek, ilyesmit nem engedhetek meg magamnak! Hirtelen minden idegesítő cucc eltűnik, helyette néhány világító gyertya gyengécske fénye kísérteties félhomályba vonja a környéket. Sötétszürke koktélruhát visel ezúttal és teljesen belemászik a képembe. Lilás íriszeit az enyéimbe mélyeszti, azonban pillantásom kissé elkalandozik. Azt mondta, szinte bármire képes ebben az állapotban, s csak Tőle függ, miket hallucinálok. Azonban a drog által okozott állapothoz hasonlította, ott pedig igencsak függ az áldozattól is, hogy mikről képzeleg. Szavai valóban megrémítenek, nem akarok örök életemre beszélő hintákkal kommunikáló szerencsétlen lenni. Viszont ez kicsit mellékesnek tűnik jelen pillanatban, mert most ki kell próbálnom teóriámat. Jobb szemöldököm kissé megemelkedik, míg kivetítem magam elé a gondolati képet. Mint egy parancsszóra Suwun mellei nőni kezdenek, ennek köszönhetően már valóban értékelhető dekoltázzsal rendelkezik. Elégedetten bólintok, sikerült rájönnöm a titok nyitjára.
Érthetetlen módon egy újabb cigit húzz elő valahonnan, pedig azon a ruhán nem is voltak zsebek! Pillanatnyi kétség tölt el, amikor az energiarudacska származási helyére gondolok, viszont ha Ő is rágyújt, akkor nekem is hasonlóképp kell tennem. Nem szabad felidegesítenem, talán még a legnagyobb félelmemet is képes megidézni. Popó nevű plüssteknősöm halála igen szívbemarkoló képként lebeg szemeim előtt, gyorsan el kell terelnem a figyelmem, ha nem akarom valóra váltani. Szerencsére újabb eseménysorozat történik, így nem esik nehezemre ezt megtenni. Hátborzongató szörcsögés hallatszik a távolból, ám mielőtt megnézhetném mi az, érzem, amint fejem ismét elmerül a sárban. Prüszkölve emelem fel a fejem, gyilkos pillantásokkal illetve újabb homoknyelésem okozóját. Lenézek a bástya tetejéről, mert hirtelen egy bástya tetején vagyunk. Halszörnyeket emleget és valóban ott is vannak a vár lábánál. Rémülten hátrálok vissza a falig, hangos páncélcsörgéssel. Sikerült egy lovagi vértet magamra képzelni, valamint egy böhöm nagy kardot. Kezd a helyzet olyan nevetségessé válni, hogy az már fáj. Fogalmam sincs, mit akarnak Tőlünk ezek a dögök, de Vera szerint Ők a főellenségeink. Leveszem sisakom, azután újra kinézek a mellvéd mögül. Hangos „Dögöljetek meg, köcsögök!” kíséretében ledobom a fejvédőt, aminek hála két fishmonster rögtön földre kerül. Na, igen. Aki a valóságban hős, az a hallucinációkban is hős. Rövid úton a kardom is köztük landol, azonban sikerült megszabadulnom minden fegyveremtől. Magamban káromkodva ragadom meg ismét a lány kezét, majd ezúttal finomabban magam után húzom. Nem hagyhatom a férgeknek megölni, mert akkor egész életemben ilyen maradok!
Gyors mozdulattal lököm fel hófehér paripámra, aztán én is mögé pattanok. Sarkantyúmat a ló oldalába vágom, s máris száguldunk a végtelen felé. Eközben a valóságban sikerül felkászálódnunk egy lószerű valamire, aminek az alján egy hatalmas rúgó van. A gyerekek előre-hátra szoktak himbálódzni rajta, ezzel szimulálva az állat mozgását. Saját „valóságomban” egy igazi pacin ülök, ezért nem kell attól tartanom, hogy eltörik a rúgó a súlyunk alatt. Mondjuk, nem vagyok valami kövér, Ms. Tébolyról nem is beszélve. Fáradhatatlanul vágtatunk a rónán át, távol magunk mögött hagyva a démoni szörnyeket. Már-már úgy tűnik minden rendben van, amikor egy smaragdszín nyálgolyó el nem találja hátasom szügyét. Kedves Csabim (így hívják a lovat) megrázkódik, azután felbucskázik. Nagy kiáltással zuhanok a porba, ami most különösen nedvesnek hat. Mit sem törődök a hercegnőruhában fetrengő Verával, amit út közben képzeltem Rá. Lehet, néha kölcsönkérem majd a Zanpuját, és annak segítségével bármikor leképzelhetem majd a rucit Chiyo-chanról. Igazából ez most is működik, csak az utána jövő szado-mazo rész már nem annyira fain. Könnyes szemmel térdelek le hű társam mellé, fejét az ölembe fektetem.
- Ég veled, Csabi! – szólalok meg elfulló hangon, érzem, hogy a sírás már a torkomat szorongatja. - Remek barátom voltál, sosem kívánhatnék Nálad jobbat! Emlékszem, amikor még kiscsikóként behoztad az újságot, vagy a szomszéd küszöbét citromoztad meg. Szerintem Ő is örült neki, csupán érzelmi analfabétaként csak ordibálással tudta ezt a tudtodra adni. Most itt hagysz Engem ebben a kegyetlen világban, de tudom, Te már egy jobb hely felé tartasz. Vigyázz magadra utadon, s hágj meg annyi kancát odaát, amennyit csak tudsz!
Sírni tudnék, de gyászom sokkal mélyebb annál, hogy néhány sós vízcseppel el lehetne intézni. Gyors gondolattal hatalmas sírboltot emelek hősi halált halt bajtársamnak, azután céltudatosan állok fel ismét. A halszörnyek nagyon rosszul döntöttek, amikor Rám esett a választásuk. Ezüst fény öleli körül testemet, miközben a háttérben felhangzik a Sailor Moon főcímdala. Nagy fénytechnikai csodák kíséretében átváltozom, természetesen úgy, hogy a kivillanó intim testrészeket nagy fénycsóva takarja. Ez azért van így, mert ez egy +12-es fórum, ebből kifolyólag nem öltözhetek át rendesen, és ezért sem írhatom le, miszerint egy szál faszban mászkálok. Hoppá, leírtam. Miután transzmutációm végbe megy, már új harci ruhámban feszítek. Jobbom helyén hatalmas lézerágyú foglal helyet, ami szinte már izzik a likvidálás gondolatára is. Sáros ruháim immáron az enyészetté lettek, és ráadásként a nyú ótfítem taszítja a koszt.
- Miért üldöznek ezek minket? – kérdezem Verától érdeklődve, hogy legyen okom megint anyázni valamiért. – Csak azért kérdem, mert eljött a leszámolás ideje és ezt is felírhatnánk majd a bűnlajstromuk elejére. Persze csak Csabi után…
Feszülten várom a válaszát, míg a távolban ismét felhangzik a szörcsögés. Undorító halszag lengi be a környéket, aminek sikerül Rám hoznia a hányingert. Arra nem is gondolok, hogy a sok ugrálástól felkavarodott a gyomromban az alkoholos tea, valamint a cigifüst se tett valami jót jelen esetben. Csak a mérges gáz jöhet szóba, ezért is érzem ilyen rosszul magam. Megpróbálom visszatartani a lélegzetemet, s egy sorozatnyi plazmanyalábot indítani el az ellenségeink felé. Remélem ízleni fog nekik, mert direkt halirtós sugárfegyvert rendeltem a Vateráról. Hamar rá kell jönnöm, miszerint ebben a világban sem bírom másfél percnél tovább levegő nélkül. Köhögve dőlök oldalra, leragadó szemeimmel a gyűlölt tengerlakók felé lövellem gyilkos pillantásaimat. Legnagyobb meglepetésemre néhányan el is esnek ennek köszönhetően. Legújabb képességem a szemmel verés! Kamaszkoromban ennek nagyon örültem volna, ám most inkább egyéb felhasználási módok után kutatok. Sajnos, túlerőben vannak, így biztosan nem tudok eleget nézni ahhoz, hogy mindannyian hülyére legyenek verve. Kétségbeesetten pillantok Suwun felé, Tőle várva valami segítséget. Képzeljen ide gyorsan valami járművet, mielőtt elkapnak Minket és kiszívják az agyvelőnket! Vagy ami még rosszabb, talán fanolják a crossdressinget! Azt a megalázást nem lennék képes túlélni, ezért mindenáron menekülnünk kell!

[Tudattágító találkozás]

*A halszörnyek mindig mindenhol ott vannak, nem értem, mit nem tud ezen Yuu-chan érteni. Mégis miért kell magyarázatot találni rá? Hiszen a hallucinálás nem lehet csupán móka és kacagás, ezért teremtette az LSD a stupid fishmonster-eket. Hogy mindig legyen, akik követnek, ezáltal félelemmel és szorongással töltenek el. Na igen, én tudom már jól, hogy mi történik ilyenkor. Eleinte csak megjelennek és ott vannak, messziről figyelnek. Jelenlétükkel igyekeznek teljesen kikészíteni és paranoiássá változtatni, ami rendszerint sikerül is, ám ha már támadnak, akkor tényleg nagyon nagy baj van. S most is támadnak; ha eltalálnak a gyilkos köpésükkel, akkor valóra válik a legnagyobb félelmünk, s mindenhol más nőkkel hetyegő Kai-okat látnék, aki elmondaná, hogy igazából nem is szeret. Nem, nem, az nem fordulhat elő… Úgy értem, biztos, hogy nem csal meg, mert ő nem olyan. Vagy igen?
Na tessék, máris elkezdek kételkedni, ez is a fishmonsterek hibája. Ahogyan a globális felmelegedés is, hiszen így, az őrületben elmerülve egészen világos szemem előtt minden. Az egész világot érzem, minden egyes molekulát, fűszálat, embert, lidércet, lelket, hiszen minden kapcsolódik egymáshoz. Most már tiszta előttem minden. Tudom, hogy valójában Aizen is egy ilyen halember, ő a halszörnyek királya, s hatalmánál fogva kényszeríti szegény lidérceket arra, hogy velünk, shinigamikkal háborúzzanak, és lelkekre vadásszanak! Igen, biztosan így van, hisz ki merne ujjat húzni a halszörny seregével? Mégis ki az a bátor hős, aki van olyan merész és hősies, hogy kiálljon ellenük? Ki az, aki elegendő erővel rendelkezik hozzá?
Hát most találtam egyet! Az okát, hogy miért van most Yuu-chanon hirtelen páncél, nem keresem, hisz ebben a világban minden szürreális, vagyis tök felesleges a „miért” kérdésre választ találni. Szóval a lényeg, hogy már van egy hős lovagunk, aki szembe mer szállni az Aizen álruhájába bújt halszörnyetegcsászárral a küzdelmet, s bár nem túl lovagias módon, a sisakjának a lehajításával kezdi a harcot, mi sem bizonyítja jobban rátermettségét, mintsem az, hogy két fishmonster máris kipurcan? Már évek óta hozzá vagyok szokva a fishmonsterekhez, mert ők mindig ott vannak mindenhol. Ők szállják meg a bögréket meg egyéb berendezési és használati tárgyakat, hogy aztán csúnyákat mondjanak nekem, és kínozzanak. Eddig maximum elbújni vagy elmenekülni bírtam, de szembeszállni velük, s az életüket venni, nem, ez még sohasem fordult elő. De most, talán közös, együttes erővel sikerül legyőznünk őket!
A lovag nem lovag fehér paripa nélkül, szóval egyszerűen teremtődik egy, bár hogy miért van rajtam hercegnőruha, és miért lettek hirtelen ilyen nagyok a melleim, az egy újabb felesleges kérdést akar feltetetni velem. Mert ahogy már kifejtettem pár sorral feljebb, felesleges erről rizsázni, mert úgy se találok rá választ, hacsak nem azt, hogy tébolytársam kezdi érteni, hogyan is működik ez az egész. S remélem, hogy értékeli is, mivel hát elég sok mennyiséget szabadítottam fel az őrületemből, s valószínűleg most jó pár napig egészen normális leszek ennek köszönhetően. Unalmas lesz így az aktákat bújni, mert nem lesz semmi, ami szórakoztasson. Például nem hallhatok zenéket sem, meg nem hallucinálhatok szaladgáló chibi Kai-okat az asztalra, vagyis kész kínzás lesz számomra a hadnagyi iroda, pláne így, hogy jelenleg a kapitányom is valami olcsó kémnek hisz.
Hegyeken, dombokon, folyók és patakok mentén vágtatunk, a naplemente vöröses fénnyel borítja be a tájat, s ezt még véletlenül sem az egyik út menti lámpa világít a szemünkbe, á, nem… Hiszen már kezd esteledni, s most jött el az ideje, hogy a közutakat megvilágítsák. Persze az idő múlását elég nehéz ilyen állapotban érzékelni, mert lehet, hogy már órák óta ezen a műlovon vergődünk, de az is lehet, hogy alig pár perce ültünk fel. Mindegy is, legalább igazi gyerekek még véletlenül se tévednek ilyenkor a játszótérre, hála az esőnek, hiszen ha nem kezd el zuhogni, biztos, hogy minden anyuka és apuka hozta volna magával a porontyait, hogy aztán megbámulhasson két, beszívottnak tűnő idiótát. Vagyis csak egyet, mivel én nem vagyok póttestben, tehát engem nem látnak, csak Yuu-chant. Az idióta egyedül játszik az esőben, hehe.
Egy hatalmas rázkódás után a földön landolunk; eddig tartott hát a menekülés, Csabinak vége. Halála mélyen megrendít, hisz valóban hűséges társa volt Yuu-channak, ám most egy áldozattá vált. A gonosz és hülye halszörnyek még biztosan megkeserülik ezt, ám boldogít a tudat, hogy legalább hősi halált halt szegény pára. Feláldozta magát a mi biztonságunk érdekében, hősiességét és rátermettségét bizonyítva ezzel, szívem pedig egyszerre elszorítja és melengeti ez a tudat. Yuu-chan búcsúszavai hozzá könnyeket csalnak a szememben, s egy maréknyi homokot meg egy répát dobok a sírjára, gyászom jeléül. A valóságban a földön térdepelek, s egy maréknyi sarat meg valami gazt dobok magam elé, amit az előzőleg a földből túrtam ki.
A Sailor Moon főcímdala társul Yuu-chan átváltozásához, szerencsére az intim testrészeket kitűnően takarják a megjelenő fénygömbök. Nem is tudom, mi lett volna velem, ha olyat látok, amit nem kéne. Biztosan nem éltem volna túl, s a maradék ép eszemet is elvesztettem volna. Persze ha Kairól lenne szó, akkor a helyzet egészen más lenne, de na… Én nem vagyok kíváncsi más testére az övén kívül. >.<*
- Mert Aizen irányítja őket, Aizen pedig a halszörnyek császára! Többet viszont nem tudok, el kell fognunk egyet, és ki kell faggatnunk. - *foglalom össze az észrevételeimet, majd adok neki egy tanácsot arról, hogy mit is kéne tennünk.*
- Mellesleg jól áll az új jelmezed. - *teszem hozzá, utólag, de csak azért, mert a másik karakter júzere szépen kioktatott chaten, hogy karakterem dicsérje már meg a feszes popóját. Na persze ezt nem teheti meg, ugyanis nem szokása más hímnemű JK-k fenekét bámulni Kai-én kívül, akármilyen feszes is legyen az, úgyhogy ajánlom, hogy érje be ezzel, mert még így is egészen kegyes voltam hozzá
A terjengő halszag biztosan csak mérges gáz lehet, kezemet pedig az arcom elé is kapom, hogy megpróbáljam kiszűrni a gázt. A hiró eközben bőszen írtja a halszörnyeket, amik valami különös oknál fogva egyáltalán nem akarnak elfogyni. Egyre többen jönnek, hiszen Aizen-sama pontosan arra számított, hogy szembeszállunk velük. Az erősítés egyre csak érkezik, már egyre nagyobbak, fejlettebbek és gusztustalanabbak rohamoznak meg minket, amiket Yuu-chan egy új különleges képességével, a szemmel veréssel tud csak legyőzni. Hiszen annyi halembert ölt már meg, hogy szintet lépett, kapott rengeteg tapasztalati pontot, és el tudta őket költeni erre az új képességre. Nagyon táp, ugye?
A hátránya viszont egyértelmű, csak feltartani lehet őket vele. Én eközben mentálisan megidézek egy pajzsot, ami legalább képes megfékezni a gyilkos köpéseiket, azonban a győzelem kulcsához valami egészen másra van szükségünk.*
- Nem tudom már túl sokáig tartani a pajzsot. Hamarosan a narrátor vissza fog számolni tíztől nulláig, ennyi idő alatt pedig gondolj rá arra az emberre, akit a legjobban szeretsz. Így van esélyünk megmenekülni. - *magyarázom el neki a helyzetet, majd továbbra is a pajzs fenntartására koncentrálok, azonban nem tudok egyszerre erre is figyelni, és Kai-ra is gondolni. A segítség az égből jön, hirtelen mennyei fény borít be minket, s az égből alászáll egy pegazus; igen, Csabi az! A mennyekből küldték megmentésünkre, Isten velünk van! A paripa sikeresen elpusztítja a legtöbb halszörnyet csupán azáltal, hogy elvágtat köztük. Csak egy búcsúlátogatás a halálból, s mindez azért, hogy segíthessen nekünk! Olyan megható… T_T
A ménes fehér aurával árasztja el a környéket, a pajzsot pedig így nem szükséges továbbra is fenn tartanom. Minden egyes halszörny, aki túl közel merészkedik hozzánk, porrá változik, ám a narrátor hangja figyelmeztet arra, hogy most nem a részletekkel kell foglalkoznunk, hanem azzal, hogy arra gondoljunk, akit a legjobban szeretünk. Próbálom behunyni a szemem, hogy a vakító fehérség ne zavarjon ennyire, s Kai alakját képzelem magam elé, ahogyan odasétál fehér haorijában hozzám, s megölel. Magamban még egyszer hálát adok Csabinak, aki eközben az áldozati répát csócsálja, s ismét felrepül az égbe, hogy a mennyekben örök nyugalomra találjon, a narrátor pedig szépen, lassan visszaszámol... Igen, a szeretet ereje, csak így van esélyünk felülkerekedni a halszörnyeken!
Amikor a narrátor elérkezik a zéróhoz, az egész táj megváltozik, s valóban ott is áll előttünk a csapatunk. Hirtelen lila színű varázsló talárban találjuk magunkat. Azért lilában, mert elég egyértelműen ez a kedvenc színem, és ha Yuu-channak nem tetszik, akkor így járt, akkor is marad a lila, és kész. Nem kis meglepetésemre ott van Chiyo-chan is, akinek gyakorlatilag az életemet köszönhetem, azonban a legjobban akkor is Kai-nak örülök. A hülye és koszos haoriját, amit a 11. osztag kapitányai gyakorlatilag egymásról lopkodnak le, egy kézmozdulattal eltüntetem róla. Nem, nem vetkőztetem le, csak suhintok egyet, s eltűnik, hogy rajta is sötétlila talár legyen. S persze Chiyo-chan is kap egy példányt uniformisunkból, hiszen mi vagyunk immáron az Ír válogatott, és hát kell, hogy legyen egyenruhánk! Persze Yuu-chan ekkor mentálisan rövidebb talárt varázsol Chiyo-channak, hogy a lábai szépen látszódjanak, ebbe viszont nem szólok bele, tegye csak. Jobban foglalkoztat az, hogy rajongásom tárgyát, vagyis Kait karon ragadjam, és a seprűk felé vonszoljam, amik már arra várnak, hogy felüljünk rá. Tűzvillámok mind természetesen, szóval nagyon trúk vagyunk.
Miután felülünk a hintákra, amik képzeletünkben most igazi seprűk, megkezdődik a meccs, ahol most Voldemort a bíró. Az ír válogatott hatalmas szurkolótáborral rendelkezik, így felhangzik a hangorkán, amikor bedobom az első gólt, miután kicselezek pár fishmonsztert. Persze a fishmonszterek szurkolótábora – érthetetlen módon további fishmonsterek, azonban csak közrendűek, akik csak követni tudnak, harcolni meg seprűn lovagolni már nem – is elég zajos, úgyhogy kapom is a sok hurrogást. De legalább Yuu-chan sikeresen megment pár gurkótól, hiszen ő terelő lett, míg én hajtó. Igen szórakoztató a labdát passzolgatni egymásnak Kai-al, miközben a válogatottunk kabalája, Macska farkcsóválva táncikál, hogy szurkolhasson nekünk.
Ádáz küzdelem indul meg, s csak Voldemort bírónak köszönhető, hogy a dolgok nem fajultak el annyira, amennyire lehetett volna. Elég sokat csalnak a fishmonsterek, az egyik alkalommal például sikerül eltalálniuk egy gurkóval. Az kizárt, hogy igazából csak nekiütköztem a nagy hintázás közben a korlátnak, és kis híján lezúgtam a hintáról, nem, az nem lehetséges. Azonban nem, most nem adhatom fel… Túl sok minden múlik ezen a meccsen.
A narrátorunk, aki valami különös módon Hagrid lett, közli velünk, hogy ha nyerünk, akkor az egyik fishmonstert kifaggathatjuk a céljaikról, s a gondolat elég ahhoz, hogy ne akarjam feladni. Biccentek Yuu-channak, aki az előbb még a kapuban álló, vagyis repkedő Chiyo-channal beszélgetett, veszi az adást. Nyernünk kell, bármi áron. Szerencsére velünk van a Harry Potter könyvek legnagyszerűbb fogója, Viktor Krum is. Elég nehéz volt választani Viktor és Harry között, hiszen mind a ketten a kötetek tápos szuperfogói, de végül Viktorra esett a választásunk, mert ő világbajnokságon kapta el a cikeszt, nem pedig csak gagyi iskolai mérkőzéseken.
Mennydörgés rázza meg a stadiont, villámok cikáznak az égen. Még szerencse, hogy nem azt a gizda Harryt választottuk fogónak, különben már tuti leesett volna a seprűjéről. Krum legalább jól végzi a dolgát, s természetesen én is igyekszem a lehető legtöbb gólt bedobni. Ami sikerül is, mert ha Voldemort nem akar megadni egy pontot, akkor csettintek egyet, Kai odarepül hozzánk, és csúnyán néz rá. Szóval viszonylag hamar sikerül is felküzdenünk magunkat a minket megillető helyre, hiszen mégis csak mi vagyunk az ír válogatott! Valami különös oknál fogva pedig a Debilis Fishmonsterus válogatott tagjai is szépen fogyatkoznak, bár talán inkább köszönhető ez annak, hogy Yuu-chan elég sokat küld a padlóra, vagyis a fűre egy-két gurkó elterelésével.
Nem kérdés, nyert ügyünk van. A cikeszt először mégis a halszörnyek kapafogú fogója veszi észre, s már száguld is a föld felé. Krumnak se kell többet mondani ennél, már repül is utána, s mivel az utolsó pillanatban odaképzeltem egy Kométa 700-as, gagyi seprűt a halszörny alá, így Krumnak sikerül elkapnia a cikeszt. Persze Voldika jött volna pattogni, hogy mi az, hogy gagyi seprűt képzelek a másik fogó alá. Persze Kai ismét odarepül hozzánk, meg valami különös oknál fogva megint rajta van a haorija, hiába képzeltem le róla már mindannyiszor. Kezdek attól tartani, hogy a végén még tényleg Kenpachinak kéne őt szólítanom. De hiába gyakorolnám kedvesen kimondani az új nevét, akkor sem fog úgy hangzani, ahogyan szeretném. >.< Meg különben is, már volt egy rakat Kenpachi is előtte, nem értem, mitől olyan különleges ez a név. S megint nem értem, hogy mi a fenéért gondolok már megint erre, nem akarom, hogy megvalósuljon ez a rémálmom. Még csak az kéne…
A valóságban sikerül levetődnünk a hintáról, s a földön landolunk, persze a képzeletünkben mindez egy gyönyörű, boldog, s erőteljes landolásnak felel meg. Mindez persze lassított felvételben, s Macska is odarohan hozzánk. Hangosan fel is kiáltok a nevét szólítva, s megölelem kutyámat, vagyis annak a hallucinációját, s ami azt illeti, tényleg van itt egy kutya, csak kóbor kutyának nevezik, és teljesen véletlenül talált meg minket. Az megint csak más kérdés, hogy hogyan is láthat engem, amikor nem is vagyok póttestben, de végül is a kutyáknak is lehet magasabb a lélekenergiájuk, nem?
Az eső elmossa az ujjongó tömeg zaját, a boldogság mámorában pedig az egész csapat egy hatalmas, összeölelkező kupaccá válik. Boldogan ugrok Yuu-chan nyakába, hiszen megnyertük! Miénk a győzelem, Dumbledore professzor pedig bizalomgerjesztő mosolyával közelít felénk, hogy átadja a trófeát, meg az összekötözött kezű fishmonstert, akit elvihetünk kifaggatásra. Erről persze eszembe jut eredeti küldetésünk; meg kell tudnunk, hogy Aizen-sama, a halszörnyek császára miért is követtet minket valójában a halszörny seregével. Biztosan van rá valódi magyarázat. Majd az új foglyunk válaszol minden kérdésünkre…*

[Tudattágító találkozás]

Szinte tudtam, hogy Aizen mocskos keze ebben is benne van! Őrült kiáltással irtom a halszörnyeket, miközben képzeletben mindegyik helyére Szupermen lenyalt fejét képzelem. Sajnos, akármennyit is ölök meg belőlük, csak még többen lesznek. Kilátástalan a helyzet, s ezen már Vera megnövekedett dekoltázsa sem segíthet. Elpazaroltam képzelőerőm legnagyobb részét a harci ruhára, ezért most csak a saját erőmben, valamint a jó szerencsében bízhatok. Nem tudom, mit érnék el vele, ha most Chiyo-chancsira gondolnék, ám oké, most Ő a főnök. Gyorsan becsukom a szemem, azután a nővérkeruhában feszítő szerelmemre gondolok. Hm, máris jobb… Hirtelen hatalmas fényár önti el a környéket, s mennyei fanfárok kórusa hangzik fel. Értetlenkedve, halvértől maszatos arccal pillantok fel az ég felé. El kell takarnom a szemem, mert a nagy ragyogás lyukat éget a retinámba. Nehezemre esik, de végül mégis sikerül kisilabizálnom a túlvilági alakot. Igen, Csabi az! Mitikus pegazusként száguld végig a csatamezőn, aranyszínű patái alatt a fishmonsterek azon nyomban porrá válnak érintésétől. A köcsög narrátor elkezd számolni visszafelé, ezzel semmisítve meg az idillikus képet. Drága ménesem visszaszáll az égbe, és megérdemelt helyét foglalja el Szimba és Dumbó között. Amint felhangzik a nulla, megváltozik körülöttünk a táj. Na, ez nem nagyon tetszik, ezért időt kérek és kisétálok a díszletből. Hangos anyázás és dulakodás hangjai szűrödnek be a pályára. Kicsit véresen térek vissza, azonban a nyomok hamar eltűnnek, hisz’ rögtön egy lila talárban feszítek. Felcsillanó szemekkel veszem észre életem lámurját, aki hasonló cuccban illegeti magát. Kicsit összeráncolom a szemöldököm és máris feljebb csúszik a ruha alja. Feszes combok, sötét létem megvilágosítói! Úgy látszik, valami hülye játékban kell megvernünk a szörnyecskéket. Cöhh, még azt hiszik, nem bírnék el velük egy ilyen levegőfociban. A nagy kárgyílót! A kopasz Májküldzsekszon utánzat furcsán méreget, miközben egyfolytában a „Meghalsz, Potter!”-t mormolja az orra alatt. A rák se tudja ki az, meg életemben nem voltam fazekas, így biztos összekever valakivel. Inkább hagyom is a dolgot, és a seprűk felé fordulok. Mert bizony seprűn kellesz lovagolnunk!
Első megállapítás… A fanyél rohadtul bevág! Komolyan! Amint ráültem és felemelkedtem, már éreztem is, ahogy szépen laposra préselődnek a golyóim. Oldalra pillantva az egyik maffiózó képű csapattársam nagyon büszkén feszít járművén, biztos neki már nincs, ami fájhatna. Vagy a sok rum a hatása, hiszen a neve is az. Megpróbálom Őt is lebombázni a repülőcuccról, mert ugye én a furkós vagyok vagy mi. Remélem, nem azért esett rám a választás, mert akkora bunkó vagyok. Rövid idő utána kuglifejű szól, miszerint nem kellene a saját csapatomból kilövöldözni az embereket. Áhám, arról nem volt szó, hogy nem ütögethetek akárkit. Rögtön megvilágosodtam ennek hatására, ezért csapkodtunk egy célpontra a halasokkal! Ezek után már sokkal céltudatosabban küldök a nagy golyót a halszörnyek felé, akik sorra hullanak alá. Én vagyok az Isten! Belegondolva, így tényleg több értelme van a dolognak. Nagy vihar kerekedik, ami ide-oda dobál az esőben. A végén még egy villám is belém basz, az meg végképp nem hiányozna. Közben egyre-másra dobálják Veráék a gólokat, ami biztos jót jelent. A rumos csávó hirtelen lebukik, biztos ingyenpiát látott valahol ott lent. Megpróbálom még időben likvidálni, azonban helyette egy fishmonstert találok el. Káromkodva szállok le a gyepre, mert a meccs látszólag véget ért. Húú, de hepi mindenki, mehet a buláj! Vera is a nyakamba ugrik, akit jól megszeretgetek, egy pillanatra elfelejtkezve a tényről, miszerint neki köszönhetem tojásaim keserű sorsát. A tömegből hirtelen egy hosszúszakállú csávó lépdel elő, hozva a megkötözött trófeát. Igazán elszégyellhetné magát, amiért vénsége létére ilyen maskarákban járkál! Mindegy, nem foglalkozok inkább vele, úgyis van sokkal fontosabb feladatom jelenleg. Leteszem a lányt, azután egy biccentéssel átveszem a szörnyecskét. Magabiztosan kivonulunk a stadionból, miközben a nézőközönség sikongva tombol, s a fangörlök kölnit pisálnak utánunk. Hát igen, tudni kell élni. Újra változik a környezet, ezúttal egy sötét vallatószoba képét ölti magára a képzeletbeli világ. A pillanatban sötét öltönynadrágban, mélykék selyemingben és egy pisztolytáskával a hónom alatt álldogálok egy vaskeretes asztal innenső oldalán, míg az onnansón a gyanúsított foglal helyet. Oldalra pillantok a társamra, ideje játszani a jó zsaru – rossz zsarut. Keményen rácsapok az asztalra, majd megragadom a fishmonstert a nyakánál fogva.
- Mond el, miért követtek minket! – kiáltok rá erélyesen, de mivel nem valami beszédes, így utolsó lehetőségként beleverdesem a fejét az asztallapba. – Kérdeztem valamit, mocsok!
Szívós egy féreg, annyi már biztos! Hiába villantom meg zsenim minden kínzótudományát, sehogy sem tudom beszédre bírni. Ez kezd igen irritálóvá válni, már-már azon gondolkodom, hogy ideje lenne kinyírni és akkor minden probléma meg van oldva. Természetesen ezt nem fogom megtenni, hisz’ akkor semmi értelme nem lett volna a nehéz küzdelemmel megszerzett jutalomnak. Ingerülten fújtatok az asztalra támaszkova, miközben a kis helyiség kezd egyre fullasztóbbá válni. Legalábbis ezt sikerül elképzelnem, így meg is történik. Kövér izzadságcseppek jelennek meg a homlokomon, majd tűnnek alá arcomon. Még egyszer megpróbálom szóra bírni, ám még mindig visszakozik. Mérgesen rúgok bele az egyik közeli székbe, ami hangos csattanással csapódik a falnak. Beletúrok hollófekete hajamba, azután fáradtan kifújom a levegőt. Jó lenne inni egy kávét. Alig fut át a gondolat az agyamon, máris megjelenik egy kávéautomata nem messze Tőlünk. Gondolom Verának is jól esne egy, így rögtön kettőt veszek. Persze valami mennyei olasz kávét rendelek, s nem két eldobott műanyagpohárba próbálok épp tetemes mennyiségű pocsolyavizet jutatni. Á, dehogy. Mikor sikeresen megvásároltam az italokat, visszatérek a vallató fülke ajtaja elé. Kicsit égeti a kezemet a pohár, azonban nem nagyon foglalkozok vele. Elég kemény vagyok, meg most már pisztolyom is van, amitől rajosnak tűnök. Kicsit megfújom a gőzölgő nedűt, majd lassan belekortyolok. Prüszkölve fújom ki a rettenetet, minél gyorsabban meg kell szabadulnom ettől az íztől a számban. Jó-jó, tudnom kellett volna, hogy az automatás cuccok mindig selejtesek, viszont álmomban sem gondoltam volna, miszerint egy kávénak lehet ennyire pocsolya íze. Számat törölgetve hajítom el oldalra a poharat, miközben még egy kevés kitartásért könyörgöm a Gondviselésnek. Megbolondulok, ha ez így megy tovább!
Előbbi szerencsétlenségemen mérgelődve lépek be vissza a szobába, ami most még az előzőnél is mocskosabb és sötétebb. A lámpa ide-oda ringatózik a plafonon, frusztráló megvilágítást adva ezzel a helyiségnek. Hamarosan meg kell törnie a fishmonsternek, hacsak nem ászászin, mert akkor gáz van. Tudva levő, az ászászínok nem köpnek. Soha. Nem értem, miért pont Engem büntet a Sors efféle helyzetekkel, ám úgy tűnik valami nagyon rosszat követtem el, azért a Karma most megszopat, de úgy rendesen. Jelenleg nem tudok mit csinálni, így hát lerogyok a sarokban álldogáló magányos székre.
- Tiéd a pálya, Vera… - szólalok meg kicsit rekedten, hiszen még mindig érzem torkomban a homokot. Első dolgom lesz szólni valakinek, hogy dögöljenek már meg! Mivel sötét alak vagyok, a sötét sarokba ülök és elmerülök sötét gondolataimban. Hú, de sötét itt minden! Most biztos nem kínzás fog jönni, hanem megpróbálja szavakkal jobb belátásra bírni. Ez nem igen érdekel, mert ugye erőszakos vadállat vagyok, s csak a fájdalom és a szenvedés éltet. MUHAHAHA! Khm… Úgy tűnik, kicsit elragadtattam magam. Meglazítom nyakkendőmet, aztán hátra dőlök. Lejjebb csúszok a széken, így nyakamat az ülőalkalmatosság támlájának tudom támasztani. Fejem lelóg, aminek köszönhetően egyre több vér száll bele. Tök vicces, habár egy idő után kezd szédülni az ember. Hm, furcsa ez az érzés… Olyan, mintha elkezdene begöndörödni a hajam… Haj… göndörödés… Balázs Pali! Olyan intenzitással csap belém a felismerés, amibe még a tököm is beleremeg! Épp a piacon sétálgattam a múltkor, amikor igen érdekes dolog történt Velem. Pont egy zenésstand előtt haladtam el, amikor hirtelen megnyílt a föld és az ég befeketedett. Azt hittem, megvakultam és itt a vég! Azonban érdekes módon, amint megpróbáltam kijjebb kúszni, a jelenség rögtön eltűnt. Kicsit körbeérdeklődtem, aminek köszönhetően sikerült néhány információmorzsát összeszednem. Egy magyar csávó miatt keletkezett ott démonvilág, aki göndör fürtjeivel és bár-hangjával képes lenne akár még a szart is kiijeszteni bárkiből. Sosem gondoltam volna, hogy képes leszek ilyen szörnyűségekhez folyamodni, ám a cél szentesíti az eszközt. Gyorsan felpattanok, ezt követően elvágtatok a megfelelő segédcuccokért. Nem telik bele pár percbe, s máris visszatérek. Fülhallgató, Cd-lejátszó, lemez.
- Ez nem lesz szép… - suttogom a lány fülébe, miközben összerakom a felszerelést. – Ha nem bírja a gyomrod az ilyesmit, akkor ajánlom, inkább menj ki még én ezt elintézem.
Akár hogy is dönt, most muszáj koncentrálnom. Egyetlen rossz mozdulat, s mindennek vége. Az pedig nem lenne valami jó, hisz’ főszereplő vagyok, meg minden és nélkülem már mit sem érnének a történések! Szóval nagy óvatosan ráraktam a halszörny fejére a szerkezetet, azután elindítottam a csodás dalt. Látom a szörny arcán átfutó gyötrődést, de ő nem beszélt magától, így muszáj voltam keményebb eszközökhöz folyamodni. Hamarosan már csak a szemfehérje látszik, gondolom sokkos állapotba került. Szegény ördög. Be kell valljam, kicsit megsajnáltam, holott fajtája az életünkre tört. Kikapcsolom a zenének titulált tömegpusztító fegyvert, azután ismét felteszem a kérdést. Elmondja, hogy van egy bolygó, amit csak mi menthetünk meg és Aizen ezt szeretné megakadályozni. A gumimacik szent planétájáról van szó… Szitkozódva húzom elő stukerremet, majd egyetlen pontos lövéssel véget vetek szerencsétlen életének. Elmosódik a körülöttünk lévő világ, aztán néhány másodperc múlva újra kiélesedik a kép. Mindenhol fémes felületek, mintha egy jövőbeli repülőcuccban lennénk. Különös barna köntös van rajtam, míg Vera fejének két oldalán egy-egy kakaóscsiga foglal helyet. Arcom zöldes árnyalatban pompázik, oldalamon egy henger alakú kézmelegítő ficeg. Nem, nem én vagyok Yoda mester, csak űrbeteg vagyok és most mindjárt kilököm a taccsot. Ez meg is történik, hisz’ sikeresen lehányok a mászóka… mármint az űrhajó egy felsőbb emeletéről. Büszke bólintással nyugtázom magamban, miszerint az Erő még mindig Velem van. Gyakorlott mozdulattal megtörlöm a képem, aztán a továbbhaladás mellett döntök. A természetfeletti energiamező körülölel és táncot jár körülöttem. Konvergenciát érzek benne, valami mintha vonzana magához.
- Már csak az OBI-ban van az utolsó reményünk! – reményvesztett kijelentésemet arra alapozom, miszerint már megint jönnek a fishmonsterek, azonban ezúttal hóembereknek öltöztek. – Fel akarják robbantani a gumimacik bolygóját és ezt nem hagyhatjuk!
Eltökélt pillantással emelem le a kézmelegítőt az övemről, majd az aktívátorra csúsztatom az ujjam. Halk szisszenés hallatszik, amint az ezüstkék energiasugár előkúszik a markolatból. Ezt követően rögtön le is lankad, úgy néz ki, mintha kiengedték volna belőle a levegőt. Húhú, ez nem jó. Kapkodva csapkodom egy kicsit a falhoz, de mégse sikerül bele életet vernem. Egy pillanatra lehunyom a szemem és koncentrálni próbálok. Biztos csak a hozzáállásommal van a baj, amint kellően oda tudok figyelni, minden megoldódik. Ugyan a csizmás talpak kopogása kicsit zavar, viszont megpróbálok mindent megtenni a cél érdekében. Hiába görcsölök, gondolataim mégis elkalandoznak. Chiyo-chancsi képe úszik be lassan elmém előterébe. Az egy négyzetcentiméterre eső ruha mennyisége a nullával egyenlő, így nem is oly’ meglepően kezdek izgalomba jönni. Ekkor történik egy igen érdekes dolog. A kézmelegítőn remegés fut végig, s én önkénytelenül is kinyitom acélkék íriszeimet. A penge hirtelen növekedésnek indul, és már nem is olyan löttyedt, mint az előbb. Gyorsan rájövök a két dolog közötti összefüggésre, ennek köszönhetően arcomon gonosz mosoly tűnik fel. Nem jelentenek már veszélyt számomra a fehérek, mivel életem kuglófjának egy szem mazsolájának mezítelen alakja mennyei jelként világít gondolataim határmezsgyéjén. Hiába vagyok a béke őre, s nem katona, de most mégis elönt a gyilkolás kéjes vágya. Vészesen villanó pillantással lendülök előre, fegyveremet vadul pörgetve magam körül. Égett hús, és halköpet szaga terjeng a levegőben, amint az azúr villám lecsap közéjük. Végtagok szállnak ide-oda, köpések tükröződnek vissza feladójuknak. Képtelenek megállítani, így könnyedén haladunk tovább a parancsnoki híd felé. Valamiért úgy érzem, ott találjuk majd meg a titkok nyitját.

[Tudattágító találkozás]

*Nyertünk! Dicsfény tölti be az arénát, hisz elsöprő győzelmet arattunk a stupid fishmonsterek ellen. Sose gondoltam volna, hogy lesz valaha is egy olyan alkalom, amikor ezt is átélhetem, hisz a fishmonsterek mindig is hatalmas problémát jelentettek nekem magányos hallucinációim során. Mindig ott voltak mindenhol, követtek, sztalkereltek, és megpróbáltak az őrületbe kergetni. Mármint még jobban. Igaz, nem tudom, hogy hová, mert hát, mondhatni, őrültnek születtem, mert a teremtőm, aki ezeket a sorokat gépeli, úgy döntött, hogy marha mókás lesz malkavitát játszani a Bleach univerzumában. Szenvedne ő is skizofréniától. >_> meg legyen neki is több személyisége, hadd szenvedjen tőlük. Megérdemelné, amiért ilyen szadista állat, hogy testileg és lelkileg is megterrorizálja a saját karakterét. Először őrültet csinál belőle, aztán meg egy hülye fangörlt, ráadásul megvereti szeretett kapitányával, akivel elhitette, hogy áruló. Remélem, hogy érez egy kis bűntudatot azért, amiért ezt tette, vagyis teszi velem, és azért összeszégyelli magát ezeket a sorokat olvasva.
Dumbledore átadja nekünk a trófeát, vagyis az összekötözött, büdös és hülye halszörnyet, aki készséggel fog válaszolni minden idióta kérdésünkre, ami ebben az elborult állapotunkban az eszünkbe jut. Persze a honvágy egyből rám tör, amikor az az idegen kóbor kutya odaérkezik hozzánk, de hát mit tehetek, nekem is van kutyám! Szóval jól megszeretgetem a valószínűleg bolhás, ázott dögöt, mert hát nem akar ő rosszat, csak egy kis szeretetre vágyik. S igen, az előbbiekből tanulva egyértelmű, hogy csak a szeretet ereje az, amire számíthatok, ha valaha is véget akarok vetni a fishmonsterek uralmának. Kicsit elegem van belőle, hogy mindig mindenhol megjelennek, és mindig követnek. Miért? Mégis miért? Miért mindig engem követnek? Talán olyan különleges vagyok, hogy szükségük vannak rám? Vagy meg kell ölniük ahhoz, hogy gonosz, és egyenlőre titkos tervüket végre tudják hajtani?
Hamarosan biztosan megtudom a kérdéseimre a választ, de azért elkezdem dúdolgatni a Neurotic Fish egyik számát, melyből kedvenc sorom természetesen a „Why do the stupid fishmonsters always come after me?”. A képzeletbeli i-podom, ami nem tudom, hogy kerül rám, ezután a „They’re coming to take me away”-re vált, ami bevallom, igencsak illik személyiségemhez, mert végül is az őrültek házáról szól az egész. Aztán újra meg újra meghallgatom, egészen addig, amíg sikerül memorizálnom a szövegét, azonban csak halkan merem dudorászni, mert nem akarom ezzel Yuu-chant idegesíteni, biztosan nem tetszene neki a dal. Nem is értem, miért, pedig szerintem igazán fülbemászó, meg, na jó, kicsit idegesítő, és az énekesnek is elég rikácsoló hangja van, de én azért szeretem a szokatlansága meg érdekes hangzása miatt.
Miután kezet rázok Dumbledore-ral, mely régi nagy álmom volt, és elfogadok egy csokor virágot is az egyik rajongómtól – a képzeletbeli Kai ekkor nagyon csúnyán meredt az illetőre, szóval még leálltam megnyugtatni, hogy nincs semmi komolyról szó, csupán egy rajongóm tisztelt meg a virágokkal, mellesleg meg Kai is tudja nagyon jó, hogy a tulipánok a kedvenc virágaim, igaz, így is mindig rózsákat kapok tőle - , már indulunk is Yuu-channal a következő díszlet felé, hogy végre megkezdjük a fishmonster kihallgatását.
A napsütéses térrel, ahol a kviddics meccsünket játszottuk, szöges ellentétben áll az új helyszín, hisz hirtelen egy sötét kihallgató teremben találjuk magunkat. Beletelik vagy két percbe is, mire hozzászökök a benti fényviszonyokhoz, igazán lehetett volna annyi esze a vágónak, hogy nem egy sötét helyiséget mutat a képernyőn egyik pillanatról a másikra az előző, megszokott, világos tér helyett. Magamban anyázok is egyet, de csak magamban, mert nem akarom elrontani az imázsomat, ugyanis jobban szeretek egy szerethető karakter arculatával feltűnni az epizódokban.
Egészen jól áll nekem a kosztüm, legalábbis ezt állapítom meg, amikor belenézek a szemben lévő tükörbe. Sőt, kifejezetten ismerősnek is tűnik a ruha, pedig biztos vagyok benne, még sosem hordtam efféle uniformist. Mégis, mintha már ezerszer hordtam volna ezelőtt… Nem igazán értem, mi ez a furcsa érzés, vagyis kell lennie valami jelentésnek is. Olyan nincs, hogy ne lenne valami szimbolikus jelentése annak, hogy ilyen hozzászokott vagyok ehhez az egészhez, viszont nem áll a rendelkezésemre elég információ ahhoz, hogy rá is jöjjek ennek mélyebb értelmére. Lehet, valami múlt életemben ügynök voltam, és most erre kezdek el emlékezni? Ki tudja, mindazonáltal igen meggyőzően játszom a zsaru szerepét.
A dolgot alaposan az eszembe vésem. Szó szerint, mert hirtelen egy kis jegyzetfüzet van a kezemben, meg egy toll, apró gyöngybetűimmel pedig fel is firkantom egy cetlire:
Aztán elkapom nyomozó társam pillantását, s szavak nélkül is veszem az adást; ideje komoly dolgokkal foglalkozni. A bizonyítékok természetesen mind kéznél vannak, csupán elő kell őket szednem, hogy megmutassam őket a szörnyecskének. Biztosan elrémíti majd a bagolyköpet, amit az egyik ilyen kis átlátszó, műanyag, bizonyítéktároló fóliában tartok. Meg persze a hangfelvétel, amiben egy fishmonster társa árult el akaratlanul dolgokat. A gyilkos fegyvert sajnos nem találtuk meg, szóval lehet, ezzel sakkban akar majd tartani, de azért bízok benne, hogy sikerül kihúznunk belőle azt, amit tudni szeretnénk.
Ha Yuu-chan a rossz zsaru, akkor ez valószínűleg azt jelenti, hogy én lettem a jó zsaru, bár valóban jobban illik az imázsomhoz, hisz elég nagy változáson mentem keresztül az utóbbi… jó hosszú időben. Még az egész tudathasadásos ökörség előtt valószínűleg nem engedtem volna, hogy ilyen módon háttérbe szorítsanak, sőt, elővettem volna a fiókból az ujjszorítót meg egyéb kínzóeszközöket, és addig sanyargattam volna szerencsétlen áldozatomat, míg az nem beszél. Vagyis, talán még utána is, mert nem éppen arról voltam híres, hogy betartok egy olyan ígéretet, miszerint befejezem a kínzást. Nem is értem, mit élvezhettem benne, olyan könyörtelen voltam minden újonccal! Még szerencse, hogy Kai ilyen jó hatással van rám. Hiába, ő túlságosan nagyszerű ahhoz, hogy a volt gonosz énem képes legyen komolyan ártani neki. Na jó, azért első találkozásuk és harcuk alkalmával igencsak beletiport a büszkeségébe, és a mai napig fáj belegondolnom abba, hogy mit tett vele, ráadásul fogalmam sincs, hogy engesztelhetném ki. Elképzelhető, hogy még mindig haragszik rám emiatt, mert az igaz, hogy nem én voltam, de mégis én. >.< Jó, tudom, megint sikerült értelmesen kifejeznem magam, de na… Szóval, lehet, hogy már csak én haragszok saját magamra azért, amiért a volt, de most már arrancarként létező másik énem akkor bánt vele, és még mindig nem tudok elképzelni semmilyen büntetést, ami méltó lenne hozzám, mert valahogy még mindig nem elég az, hogy egy lélekdarabbá váltam, és nem vagyok egész. A másik énem nélkül nem. Igaz, az erőm majdhogynem a többszörösére nőtt a dolog után, de mégis, ez egy olyan lerendezetlen dolog, amivel nem biztos, hogy valaha is tudok egyedül boldogulni. Pedig Kai, ő sokkal jobbat érdemel egy lélekdarabnál, aki ráadásul olyan szemét volt vele… Mert ő nagyszerű, ő fantasztikus, menő, kedves, aranyos, édes, laza, elragadó, és ő a legjobb pasi a világon! *.* Vele ellentétben én csak egy hülye, hormonzavaros aktakukac vagyok, aki egy renegát ex-kapitánnyal halluzik az esőben halszörnyekről, kviddicsről meg egy Csabi nevű paripáról.
Igazán ijesztő, ahogyan Yuu-chan viselkedik, legalábbis én biztos összefostam volna magam a halszörny helyében, amikor nyomozó társam rácsap az asztalra. Persze, azt az egyet nem hagyhatom, hogy Yuu-chan kinyírja a fishmonstert, és úgy tűnik, hogy ő is rájön arra, hogy ez nem valami jó megoldás. Évekbe telhet, mire újabb lehetőségünk adódik elkapni még egy fishmonstert, ráadásul a fogónk alkoholista lett, és emiatt nem kviddicsezhet újra, így ez a lehetőség is kifújt. Úgyhogy amikor Yuu-chan épp nem kínozta kis híján halálra a szörnyet, vállaltam a jó zsaru szerepét, és elmagyaráztam a halszörnynek, hogy miért jó neki, ha segít nekünk. Persze előbb még elfogadom a kávét, amit társam a kezembe nyom, majd aztán le is teszem inkább az asztalra, miután látom, hogy Yuu-chan látványosan szenved a pocsék ízétől. Hiába, koffeinfüggő vagyok, és ha napi öt csésze kávét nem iszok meg, akkor egyet sem. Szükségem van rá, mert nem olyan egyszerű dolog ám annyi hivatalos papírra koncentrálni, meg jelentéseket írni, meg a kicsi, színes cetliket az instrukciókkal megcsinálni és rárakni az aktákra, amiket ezek után rendszerezni is kell, és végül utolsó lépésként elküldeni a taichounak aláírásra és hitelesítésre. A magamfajta aktakukac persze kifejezetten élvezi ezt a munkát, mert hiába, na, legalább mindig van mit csinálni, és addig is eltereli a figyelmem az eleven tébolytól, melynek ezt a halszörnyes őrületet is köszönhetjük. Amíg nagyon koncentrálok folyamatosan egy dologra, addig kifejezetten normális is vagyok, meg nem hallucinálok, meg minden! És persze, ha Kai-al vagyok, akkor is egészen rendben vagyok. Bár azt hiszem, hogy ő azt hiszi, hogy rajta élem ki az őrületét, pedig nem is! Hiszen nem vele halluzok egy játszótéren, késő éjszaka, és igyekszem őt a lehető leginkább kímélni az apró kis bibijeimtől. Nem is nagyon beszélünk róla, mert nem akarom erőltetni a témát, az első találkozásunkkor történtek miatt, és mivel ő sem erőlteti a dolgot, így egyszerűen olyan, mintha tabu lenne a dolog. Meg aztán sokkal szívesebben beszélek a társaságában egyéb dolgokról, például arról, hogy megint milyen érdekes napom volt. Már ha beszélünk. Egy idő után általában megunja, és tesz arról, hogy szóhoz se jussak, és megint az ágyban kössünk ki. >.>*
- Nézd. - *próbálom meggyőzni az egyik alkalommal, hosszú, több órás, sikertelen vallatás után.*
- Nyuszik halnak meg azért, mert te nem akarsz beszélni! - *mutatom fel a bizonyítékként szolgáló zacskót, amiben a bagolyköpet helyezkedik el. A szőrcsomókból meg csontokból álló golyó valaha valóban egy édes kicsi nyuszi volt, azonban miatta, a halszörnyek miatt kellett meghalnia egy ártatlan és aranyos nyuszinak! Nem, nem, ezt nem bírom tovább… Nehezen, de megemberelem magam, de legszívesebben elbőgném magam a nyuszika holttestét látva. Egy óriás mutáns bagoly végzett vele, akinek már nem elegek a kisegerek. S egyértelmű, hogy kinek a hibája mindez.*
- Ez csak az egyik bagolyköpet a sok közül! Gondolj bele, az édes kis nyuszikák! Ki tudja, lehet, hogy a következő áldozat a húsvéti nyuszi lesz! Mondd csak, ezt akarod? Azt akarod, hogy soha többé ne legyen húsvét, és minden tavasszal gyermekek milliói pityeregjenek, amiért nem kapnak húsvéti csoki tojást?
*Határozottan meredek rá a fishmonsterre, akit úgy tűnik, ugyanannyira megrémít a dolog, mint engem, azonban úgy tűnik, még mindig nem elég számára ennyi bizonyíték. Próbálom bevetni a kiskutya nézést is, mert ha Kai-on ♥, a taichoun – összeveszésünk, vagyis árulónak nézése előtt - , valamint Ayun mindig beválik, akkor most sem okozhat nehézségeket. Valóban, mintha kezdene megtörni, a szemeiből némi szimpátiát vélek felfedezni, meg persze mélységes megbánást, azonban még mindig nem beszél.
Aztán persze lejátszom neki a hangfelvételt is, amiben két fishmonster beszélget. Vagyis beszélgetne, mert kiderül, hogy rossz kazettát tettem be, így hallgathatunk egy részletet a Bakemonogatari endingjéből. No problemo, vörös fejjel elnézést kérek, és megkeresem az eredeti kazettát, amit meg szerettem volna mutatni.
A hangfelvétel alapján kiderül, hogy a halszörnyek a húsvéti nyuszi után a fogtündért, sőt, a Mikulást is megpróbálják majd megölni. Minden bizonnyal egy hatalmas terrorista szervezetről van szó, ám hiába a sok bizonyíték, még mindig nem tudjuk, kik a valódik, fő célpontjaik. Hisz a húsvéti nyuszi, a fogtündér és a Mikulás halála egyedül arra szolgál, hogy elterelje a figyelmünket Aizen valódi célpontjairól, ez teljesen egyértelmű. Káoszt okoznak a nyomozóknak és az emberek szívében is, hogy még véletlenül se legyen esélyünk rájönni igazi tervükre, és eképpen lehetetlenné tegyék, hogy megakadályozzuk őket. Azonban nem hagyom, hogy túljárjanak az eszünkön. Keményebb fából faragtak annál, mintsem hagyjanak félrevezetni. Előbb-utóbb úgyis megtörik foglyunk. Kénytelen lesz, ha még élni szeretne.
A következő módszerem az, hogy elmondjam neki, miért jó az, ha segít nekünk. Hirtelen elsötétedik körülöttünk minden, biztos áramszünet van, azonban az arcom, valamint a szörnyecske arca furcsán ki van világítva. Biztos azért, hogy hatásosabb legyen a trükköm, meg közben az erre gerjedők élvezkedhessenek a halszörny rémült arcán. Mindegy, nem is foglalkoztat, ugyanis a lehető legnagyobb komolysággal nézek a fogoly szemeibe, és kicsit előre is dőlök.*
- Ha nem működsz együtt velünk, valóra válnak a legnagyobb félelmeid!
A halszörny egyből felnyüszít, hogy ne, hisz minden oka megvan arra, hogy rémült legyen. Látszik rajta, hogy elég nagy kitartásra van szüksége ahhoz, hogy ne kezdjen el beszélni, viszont már tényleg csak egy kicsit kell nyaggatni, hamarosan megtörik, érzem!*
- Viszont ha elmondod, amit tudni szeretnénk, minden rendben lesz. - *nyugatom meg utána, a halszörny pedig megkönnyebbülve lélegzik fel.*
- De ha nem segítesz, akkor valóra válnak a legnagyobb félelmeid! - *kezdem elölről a rémítést, ami sikerül is, a halszörny kis híján összehugyozza magát, én pedig elkezdek kacagni, mert egyszerűen annyira vicces az egész.*
- De ha segítesz nekünk, minden rendben lesz. - *szedem kicsit össze magam, hogy aztán ismét nevetésben törjek ki, és potyogni is kezdenek a könnyeim, miközben a térdemet csapkodom, hisz a halszörny olyan rémült, majd megkönnyebbült fejeket vág, hogy öröm nézni. Ezt még folytatom is egy jó darabig, hadd fészpalmoljon Yuu ügynök a háttérben. Mindegy, én azért jól elvagyok, elszórakoztatom magam, szegény halszörny pedig valószínűleg azt se tudja, mi van, mert először megrémítem, aztán megnyugtatom, köztük pedig röhögök az egészen.
Nem hittem volna, hogy nyomozótársam ilyen alantas és pusztító eszközöket is képes bevetni, amit egyéb esetben biztosan nem engedélyeznék, de most nincs más választásom. A cél érdekében kénytelenek vagyunk egy olyan módszert alkalmazni, amit a leginkább szerettünk volna elkerülni. Már csak ezért is inkább kisétálok a teremből, mert nem bírnám elviselni, ha akár egy dallamot is meghallanék a dalból. Persze innen is tökéletesen látom, hogy mi folyik, hiszen ez annak a tükörnek a másik oldala, amiben pár órája megnéztem magam, és megállapítottam, hogy ismerős a ruha. Szóval, ez igazából egy ablak, aminek csak ezen a felén lehet a másik oldalra látni. Egy monitoron pedig a halszörny arcát is tisztán láthatom, hisz a biztonsági kamera természetesen mindent vesz.
A kezembe akad a dal kottája, amivel épp a szörnyecskét terrorizáljuk. Beleolvasok, és elszörnyedek, kis híján össze is esek a fájdalomtól. A lehető legdurvább eszköz, amit valaha is használt a nyomozó iroda, azonban kétség kívül a leghatásosabb is. Már a kottájával is ölni lehetne! Úgy, ahogyan abban a filmben, aminek valami olyasmi volt, hogy ”A gyilkos paradicsomok támadása”. Abban hatalmas, mutáns paradicsomok ölték az embereket, meg minden, de végül rájöttek arra, hogy van egy dal, ami olyan borzalmas, hogy a paradicsomok nem bírják elviselni. Végül össze is mentek a mutáns paradicsomok, és minden heppi lett, meg minden. Bátra állíthatom, hogy Balázs Pali dalai még a ”Puberty Love”-nál is borzalmasabbak. Tehetség kell ilyen szörnyűségek alkotásához.*
- Csórikám… - *sajnálom meg a szörnyet, mert ilyet még legádázabb ellenségemnek sem kívánnék. Na jó, Aizennek talán igen.
A halszörny a sok kínzás és tortúra után kegyes halált hal, hiszen a dallal egy életre megnyomorítottuk. Rest in pieces, mondanám, ha sátánista hippy lennék, de nem vagyok az, se keresztény, és igazán nem ismerem annyira a fajtájukat, hogy tudjam, milyen vallásban hisznek. Végül maradok a klasszikus keresztvetésnél, és imádkozok egyet lelki üdvéért. Remélem, a Sors megbocsát nekünk, amiért ezzel a tömegpusztító fegyverrel bírtuk szóra, azonban mindez a nagyobb jó érdekében történt, hiszen mégis csak a gumimacik életéről van szó!
Nem tudom, ki ennek a marhaságnak a stylistja, viszont szerintem röhejesen nézek ki ezekkel a kakaós csigákkal kétoldalt a fejemen. Ha a jövőben tényleg ilyen hajjal fognak mászkálni az emberek, akkor ki se fogom dugni az orromat az irodából, mert hogy én nem leszek péksüti cosplayes, az biztos. Viszont a rendező azt mondta, hogy így kell kinéznem, szóval nincs más választásom, inkább felmászok a mászóka tetejére, ami igazából egy űrhajó, de ezt rajtam és Yuu-chanon kívül senki más nem tudja.*
- Ne, a gumimacik! - *kapom a szám elé a kezem ijedten, hiszen ha a gumimaciknak lőttek, akkor nem is tudom, mi lenne velünk!
Sírásra azonban nincs időm, hiszen hamarosan megkezdődik a harc, és akkor majd kiderül, hogy kik az erősebbek! A halszörnyek valami fura, fehér páncélban vannak, a hajlatokat viszont fekete csíkok jelzik, meg valami bukósisak is van a fejükön. Ez így nem lesz jó, mert túlerőben vannak, valamint meg is jelenik a semmiből valami death metal-os fickó piros-fekete sminkkel, meg egy másik, fekete vödörrel a fején, és furcsán hörögni kezd. Hörgés... Biztosan tüdőrákos! Na mindegy is, a metál, amit a háttérben játszanak, tökéletes aláfestő zene a harchoz. Az ádáz küzdelem pedig meg is kezdődik, az „Én vagyok az apád!” című dal bömböl a hangszórókból, Yuu-chan meg valami fura bottal hadonászik. Olyannal, amilyeneket a diszkókban is szoktak lengetni, meg fényes meg minden. Diszkó… Techno zene... vagy ami még annál is rosszabb: Vocaloid! A gondolatra meg is jelennek igazi ellenségeink, akik a halszörnyeket is csak pótolható katonákként használták. Pedig már épp kezdtünk volna megbirkózni a fishmonsterekkel, hisz valami fura lőfegyverrel néhányat sikerült nekem is leterítenem, amikor az égből alászáll megannyi molylepke. Nem, nem is molylepke. Miku-Miku! Sőt, Chibi Miku! Inkább mindegyik egyben! Félelmetes ellenségek, és sehogy sem lehet lekapcsolni az áramköreiket, pedig szívesen megtenném, annyira idegesítőek. Gép generálta énekhangjukkal pedig a nevüket csiripelik, ami elviselhetetlen fejfájást okoz számunkra. Nem, nem, ezt nem bírom tovább…
A következő pillanatban már a mászókába kapaszkodok, mert a zaj miatt sikerül elvesztenem az önuralmamat és az egyensúlyomat. Lassított felvételre vált a kamera, alattam a hatalmas szakadék tátong, és tudom, ha nem kapaszkodok erősen és beleesek a szakadékba, akkor nekem végem és a nyakamat töröm! A segítség viszont érkezik, hisz a gumimacik úgy döntöttek, hogy végre kiállnak magukért és fellázadnak Aizen ellen! A sok-sok kicsi gumimaci pedig egyetlen hatalmas macivá olvad össze, és pont, amikor eleresztem a mászóka szélét, elkapnak, és biztonságban a földre helyeznek.
Ezután megjelenik a többi Vocaloid is, élükön Black Rock Shooter-ral, Megurine Lukával és a Kagamine ikrekkel. A molylepke chibi Mikukat már sikerült elintéznem, és kifejezetten élveztem, hogy egyenként téphettem ki a szárnyaikat, azonban a többi Vocaloid még nem adta fel. A gumimaciktól több segítséget nem várhatunk, hisz így is annyi energiát használtak fel a megmentésemre, hogy nem bírnának többet harcolni. Ez van, harcképtelenné váltak, na meg azt a rengetek sebesültet is el kell látniuk.
Vocaloid… Japán… Borzalom… Twilight! Eltökélten rohanok oda a metál együtteshez, akik úgy tűnik, nem ismernek más dalt az ”Én vagyok az apád!-on kívül, de hát ez van. Megkérem őket a távozásra, hisz belezavarnának a fantasztikus tervembe, s gondolataimmal már meg is idézek egy hatalmas kivetítőt. Yuu valószínűleg immunis rá, hiszen jedi lovag lett belőle, azonban saját magamat beoltom Alkonyat ellen, hisz ez egy olyan vírus, ami végzetes is lehet. Ha nem oltanám be magam, akkor lehet, hogy hisztérikusan forognék a padlón Edward meg Jacob nevét kántálva, miközben azt képzelem, hogy a hercegem egy napfényben csillogó vámpír. Na még csak az kéne. Szóval, előbb az oltás, közben Yuu a Vocaloidokkal harcol, én pedig berakom a DVD-t, és fel is hangzik a nyitózene, hogy aztán másfél órán keresztül az emberiség legrosszabb filmjét (amit a legrosszabb könyv alapján forgattak le) kezdjék el vetíteni. Még szerencse, hogy beoltottam magam, különben biztosan csatlakoznék a nyálukat verő Vocaloidokhoz, meg azt hinném, hogy hú de menő ez a baseball-ozó jelenet, pedig nem az! Kis híján sikerül is elhánynom magam, azonban Yuu-chan valami gyógyító technikával (valójában csak véletlenül eltalál valamilyen kidouval) megmenti az idegeimet.
Már-már szinte sajnálom a digitális idolokat, akiket ilyen kegyetlen sorsra méltattam, ráadásul az összes halszörny is csatlakozik hozzájuk, akik mindeddig túlélték a harcot. Szerencsétlen párák… Legalább nyáladzásuk közben fájdalommentes haláluk lesz, hisz a film annyira eltereli a figyelmüket, hogy nem veszik észre, hogy közben mérges gázzal nyírjuk őket. Persze a gumimacik eközben egy rejtett katakombában várják a harc végét, hiszen nem engedhetjük, hogy akár egyiküknek is bajuk essen.
Végül sikerül az utolsó Miku-Mikut meg halszörnyet is kinyírni, akiknek legalább fájdalommentes haláluk van. Bár azt se bántam volna, ha szenvednek, de így a legjobb mindenkinek, legalább nem maradnak túlélők. A Szent Gumimaci Planet vezére egy hatalmas ünnepséget rendez a tiszteletünkre, de nem vagyok az a magamutogató fajta, igaz, Yuu-chan láthatóan élvezi a pöffeszkedést. Jó, mondjuk valóban egy olyan tettet vittünk véghez, ami senki másnak sem sikerült volna, hisz megakadályoztuk ezzel Aizen tervét is. Megbuktattuk a hatalmát, kinyírtuk a halszörnyeket meg a Vocaloidokat, ráadásul megmentettük a gumimacikat, a húsvéti nyuszit, a fogtündért, és a Mikulást is. Az ünnepségen megjelent minden szereplő, aki túlélte a kalandunkat, meg végre rendes hajam volt, nem pedig ilyen kakaós csigás. A kviddics csapatunk is ujjongott a boldogságtól, a gumimacik királya pedig átadta nekünk az Arany Gumimaci Érdemrendet, amiért ilyen bátran és hősiesen viselkedtünk. Végezetül egy csúszdán, vagyis féreglyukon lecsúsztunk, miután könnyes búcsút vettünk barátainktól, s hazaérkeztünk szeretett Karakura városunkba.
Pár óra múlva a sárban fetrengve bökdösi meg valaki a vállamat. Valószínűleg sikerült elaludnunk, nem nagyon emlékszek rá, de legalább az eső elállt. A kezembe nyom egy kulcsot, elmagyarázza, hol lakik, és azt mondja, hogy nyugodtan lezuhanyozhatok nála. Igazán kedves tőle. Persze, pár perc múlva rá is jövök, hogy sikerült hülyeségeket hallucinálnunk, és ha megtudja, hogy nem lesz belőle bolond, ha megöl, tuti végezni akar velem, de azért teszek róla, hogy ne tudja meg. Még szerencse, hogy vele ellentétben engem nem látnak meg, mivel nem vagyok póttestben, szégyellném is a pofám ilyen sárosan. Mindegy is, azért még van pár órám, míg kitisztítom a ruhámat, na meg veszek egy forró fürdőt is. Az utolsó cigarettámat meggyújtva pedig már csak vigyorgok az egészen. Így jár az, aki úgy dönt, hogy az életemre fog törni. *

//köszi a játékot *.* és bocsi a késői válaszért >< hülyeségben nyertél, azt elismerem //

*Hiába vannak dolgok, amikért érdemes volt hazaköltöznöm, többek között imádott, bár engem valószínűleg lenéző húgom, Natsuki, meg persze az, hogy a legszuperebb együttesnek, a Fatal Errornak dolgozhatok, ez a város több fájdalmat okoz nekem, mint a kínai import cipők, amiket ki kéne irtani ebből a világból az ízléstelenség, tömeggyártás és a divat terrorizálása miatt. Komolyan, mintha valami terrorista csoport lennének… Az emberek meg tényleg elhiszik, hogy amit náluk kapni olcsó áron, az tényleg divat, csak mert épp az van náluk. Ízléstelenek, tele flitterekkel, és látszik, hogy a lehető legolcsóbb anyagból dolgoztak, mégis mindenki azt veszi ahelyett, hogy az én kollekcióimmal szemezgetnének. Biztos vagyok abban, hogy mindenkinek az én szoknyáim, nadrágjaim, kosztümeim, báli és esküvői ruháim, pizsamáim, ingjeim, nyakkendőim meg estélyi ruháim kellenek. Kíváncsiságból bementem egy ilyen üzletbe, és amit ott láttam, arra nincs jobb jelző a borzalmasnál. Persze, az is segített volna, ha az eladónő egy kicsit kedvesebb lett volna, vagy valami, de most már megtanultam, hogy Karakurában csak a Sétáló utca és a Szivárvány pláza kínálatait merjem közelebbről is megvizsgálni. Milyen szép is lesz, amikor majd a Touma logo fog virítani egy hatalmas üzlet fölött! *.* Bár jelenlegi helyzetemet elnézve valószínű, hogy a Hell’s Rose márkája fog a címkén virítani, mert egyszerűen ott volt rá lehetőségem. Akar a fene minden nap keresztülvágtázni azon a tetováló szalonon… Az a sok tű, meg a gyanús alakok piercingekkel, meg minden… Ráadásul Natsuki azt mondta, hogy ott akar nyári munkára menni, és ha nem jön össze neki az orvosi, akkor tetováló mester akar lenni. O_o Már látom is magam előtt a készülő lelki terrort, és lehet, mostantól egy yanderévé változott húgtól is menekülnöm kell, aki azzal a tetoválást csináló bigyóval fog kergetni, nem csak a lidércektől kell rettegnem.
Persze, ez jelen pillanatban nem igazán izgat, hiszen most egy elég gyors és agyafúrt lidérc az, aki megszakítja a mai teendőimet. Én tényleg nem érek rá vele foglalkozni, és nagyon unom már a kergetőzést! Nekem… Nekem ma dolgom van! Össze kell állítanom a fiúknak a fellépő ruháikat, meg ki kell találnom a turnéra az arculatukat, meg minden! Pláne, ha még Riinek is meg akarok felelni… Nem mintha lehetne beleszólása abba, hogy mibe öltöztetem, mert ha én rózsaszín kezeslábasba akarom beöltöztetni, akkor felveszi és kész, ugyanis aláírta a szerződést. Így jár az, aki merészeli a munkámat kritizálni, bocsi. Viszont azért jól esne, ha valami pozitív visszajelzést is kapnék tőle, márpedig én elérem, hogy valami őszintén kedveset csikarjak ki belőle, és kész. >.< Már ha sikerül elmenekülnöm ettől a vacak lidérctől. Valahogy mindig megtalálnak, mert ez a város egyfajta tanyájuk lehet, vagy mi. Odakint, New Yorkban bezzeg többnyire békén hagytak. Na jó, az is igaz, hogy Cedric mindig ott volt… És most, hogy megtörtént a nagy re-union, igazán itt lehetne megint mindig, amikor ilyen szorult helyzetbe kerülök, de nem, most úgy tűnik, magamnak kell megoldanom a problémát. A legrosszabb a dologban pedig az, hogy most már nem menekülhetek el harc nélkül, mert megígértem Natsukinak és Noának is, meg minden, hogy nem kockáztatom, hogy az embereknek bajuk essen. Nincs más választásom, el kell terelnem a figyelmét, amíg egy shinigami meg nem jelenik. >.<
Néhány perc múlva már csak kínomban vigyorgok, és lihegve pihenek meg egy pad előtt, ahova sikerült eljutnom hirenkyaku segítségével. Persze, már nem is figyeltem, hogy a lehető legrosszabb helyre sikerült eljönnöm, hiszen itt gyerekek vannak! Ha ez a lidérc ideér, akkor tuti, hogy kárt okozhat bennük. A mellkasom már szúrni kezd a sok futkosástól, ráadásul a hajam is összeborzolódott a rohangálás után, és ez a gondolat egyszerűen elviselhetetlen! Pedig éppen csak elkezdtem növeszteni a hajam, a végét pedig már össze is tudom fogni, véleményem szerint pedig igazán remekül áll nekem a hosszú haj, nem lenne szívem egy ilyen apróság miatt levágatni.
A lidérc ideérésekor egy gyenge nyilat kezdek el megformálni; persze most se tudom rendesen tartani, nem beszélve arról, hogy a felesleges könyökbehajlítás miatt még több erőt kell belefektetnem a húr megfeszítésébe, mint amennyit igényelne, ha végre megtanulnám, hogyan kell rendesen ellőni egy nyilat. Azt tudom, hogy elvileg egy kicsit meg is kéne döntenem a karom, hogy rendesen célozni tudjak, azonban erre már igazán nem tudok figyelni, mert így is nagy koncentrációt igényel ez az egész dolog. A lidérc megjelenésekor pedig a nyíl már suhan is, suhan, suhan, azonban éppen csak súrolja a ronda karjait, hogy aztán ismét lélekszemcsékké oszoljon. Kész, ennyi volt, nekem végem… Kimerülten huppanok le a fűbe, még egy utolsó imát elmondva Gianni Versace-nek, akinek személyes nagy rajongója vagyok. Legalább a hajam ne lenne ilyen rendezetlen halálom pillanatakor.*

*Kezdem úgy érezni magam, mintha valami rossz akciófilm közepébe csöppentem volna, és épp egy rosszul – nagyon rosszul – öltözött Angelina Joliet látnék Tomb Raider szerepében. Ijesztő, hogy már egyre fiatalabb generációk állnak le lidérceket kaszabolni, meg amúgy is, az nagyon nem normális dolog, ha valaki ilyen mozdulatsorokra képes. Szóval szépen bevágom a WTF fejet, és a következő perc azzal telik el, hogy próbáljam felfogni azt, hogy mi a franc is történik velem. Igen, tisztán emlékszem arra, hogy nemrég még egy csúnya és nagy és csúnya (igen, direkt írtam le kétszer) hollow elől menekültem lidércet próbáltam elcsalni egy néptelenebb környezetbe, kevés sikerrel, mert valahogy egy gyerekektől és anyukáktól zsúfolt játszótérre érkeztem, és sikeresen beestem egy pad mögé. Ajánlom, hogy ne legyen egy folt se a nadrágomon, mert azt nem élném túl. >_> Még szerencse, hogy most nem díszfehérben jöttem, de na, ha egyszerűen jól áll, akkor jól áll.
Szóval ott tartottam történetem mesélésében, hogy épp sikerült felfognom, hogy ez a lány valószínűleg valami önkéntes hollowvadász lehet, aki nem meri rábízni a munkát a shinigamikra, de mindegy is, tervem úgy-ahogy sikeresnek könyvelhető el, hiszen jött egy megmentő, elintézte a lidércet, minden szép és jó, bár az Univerzum egyensúlyának érdekében jobban örültem volna, ha egy shinigamiba botlok, hogy aztán jól megmondjam neki a magamét, amiért ilyen pocsékul végzi a munkáját és ennyit kell várni, mire megérkezik. Mégis mire várnak, arra, míg felfalják az utolsó megmaradt quincyket is? Arra aztán várhatnak naphosszat, mert 1.) úgy se kapnak el, és 2.) Natsuki meg erősebb, mint a legtöbb hollow, és biztosan engem is megvéd. *.*
A következő dolog, amit sikerül a történésekből felfognom, az a vér, és az igencsak szépen megcsonkított végtag. Több se kell nekem, nem törődve a menekülő gyerekekkel és azok szüleivel sikerül eszméletemet vesztenem, mert hát miért ne, és én tulajdonképpen sosem voltam képes elviselni a vér látványát. Képszakadás tehát, ami szerencsére most nem tart olyan sokáig, mert ki tudja, hogy az a hollow él-e még vagy sem, mert ha a lánynak nem sikerült végeznie vele, akkor bizony Tomátót fog vacsorázni, ami nekem nagyon nem jó. >.< Szóval megpróbálom összeszedni magam, bár kényelmesebb lenne továbbra is ájult helyzetben létezni, mert akkor nem kéne szembesülnöm azzal a csúnya, megcsonkított karral. Kék íriszeim egyből az idegen lányra merednek, amikor az megszólít. Tehát ismeri a quincyket, bár nagy szerencséjére azzal éppenséggel nincs tisztában, hogy hát nem egy mintapéldánnyal hozta össze a sors. Nem becsülöm alá magam, csupán tisztában vagyok a gyengeségeimmel, épp ezért nem akarok többet mutatni annál, ami vagyok.*
- Ööö… Igenis, persze, má-máris… - *dadogom kelletlenül, míg azon gondolkozom, hogy honnan a francból szerezhetnék neki sínt, és egyáltalán mi az? Natsuki az orvos a családban, nem én! Vagyis, még csak most készül egyetemre, mert biztos vagyok abban, hogy fel fogják venni, ugyanis elég okos hozzá, meg minden. Nekem meg marad a quincyk gyógyító képessége, ugyanis voltképpen egész jól értek hozzá, még ha időigényes is kissé, a hirenkyaku mellett pedig ez az egyetlen quincy, amit tisztességesen el tudok végezni. Bár, igaz, nálam gyorsabb quincy valószínűleg nem él a földön, igaz, gyengébb sem.
Egyenes bot… egyenes bot… Mégis honnan szerezzek én olyat egy játszótér kellős közepén? Némi fáziskéséssel találom meg tekintetemmel azt a fát, ami alatt biztosan találok botot, de még mindig nem értem, hogy minek. Mégis van valami a lány hangjában, ami arra késztet, hogy ne merjek ellent mondani neki. Undorodva kaparintom fel az egyik botot a földről, ami valószínűleg leeset a fáról, vagy valami. Biztos vagyok benne, hogy nagyon koszos is lehet, és ami még rosszabb, a környék tele van mindenféle bogárral meg csúszómászóval meg mit tudom én, hogy mivel. Egy fanyar mosolyt erőltetek a képemre, és bár a botra talán csak egy hangya mászott fel, mégis úgy tartom azt, mintha más taknyos zsepijét kéne nekem a szemetesbe vinnem. Annál már csak a wécé pucolás lehet rosszabb. Bár sosem próbáltam, nem volt rá szükségem szerencsére.*
- Izé… köszönöm, hogy megmen… A karod! Sürgősen el kell látni! - *válik fehérré az arcom az igencsak rondán kinéző végtag láttán, nem beszélve az amúgy is ízléstelen ruhaösszeállításról, amit több helyen is kisebb vérfoltok díszítenek. Kis híján sikerül megint elájulnom, legalábbis erre utalnak lehunyódó szemeim, majd egy gyors fejrázást követően a földre ejtem azt a gusztustalan botot, és előkapok a zsebemből négy darab gintout. Ezek után el is helyezem négyszög alakba a lány körül, és ha hagyja, akkor megkezdem a gyógyítást is. Igen, sín nélkül, mert minek az. Eddig nem kellett ebben a technikában csalódnom, még Cedricet is meggyógyítottam! Bár azért igazán jól esett volna tőle egy köszönöm, vagy valami, ehelyett egyből a cigi miatt nyígott, aztán meg kijelentette, hogy nem vagyok ember. Igaz, utána ki is javította, mármint miután felébresztett az eszméletvesztésből, de azért mégis, na. >.<*
- Amúgy a nevem Shihuru Touma… Stylist, divattervező, meg New York... És eltaláltad, quincy vagyok… elviekben. És a te neved? Szép napunk van, ugyeee? - *próbálok beszélgetést is kezdeményezni, elég zavartan, sűrű tarkóvakarás közepette, hiszen elviekben már csak meg kell várni, míg a lélekszemcsék összegyűlnek a sebesült végtag körül. Mindeközben igyekszem a lehető leginkább ignorálni a lány karját, ha nem akarok most helyben hülyét csinálni magamból még jobban.*

*Sikerül láthatóan elfintorodnom, amikor a lány a helyére roppantja a valószínűleg eltört csontjait, szám elhúzása és oldalra forduló tekintetem sápadt arcszínemmel kiegészülve igencsak egyértelművé teszik, hogy nem igazán vagyok oda a jelenlegi helyzetét. Pocsék orvos lenne belőlem, és már attól is kiakadtam, amikor békát kellett boncolni biológia órán. Sőt, még a műbékába sem voltam képes belevágni, amikor kitalálták, hogy a „finnyások” inkább ezeken dolgozzanak. Egy szikét nem tudok rendesen megtartani a kezemben, és amúgy sem voltam sohasem az erőszak híve. Pacifista elveket vallok, tudjátok, világbéke, meg minden. Nálam már egy hétköznapi kenyérszeletelés is katasztrófává válhat, és egyedül a varrótű az az éles tárgy, amit képes vagyok rendeltetésszerűen használni. Különben is, milyen stylist és divattervező lennék, ha nem lennék képes akár én magam is megvarrni csodálatos, saját tervezésű ruhakölteményeimet? Még Cedric is azt a szemkötőt hordja, amit én varrtam neki, de hát egyszerűen pocsékak voltak azok, amik abban a boltban voltak. Amúgy meg igazán nem értem, Cedricnek miért van szüksége arra az izére, a szemének tudtommal semmi baja. Jó, hogy illik a stílusához is, meg minden, de csak azért, mert az egyik szeme más színű, mint a másik… Egy kontaktlencse is megoldaná a problémát. Csodálom, hogy egyáltalán beengedik így tanítani, márpedig Cedric nem éppen az alkalmi öltözet kedvelője, még sohasem láttam rajta rendes zakót meg inget, és tudtommal a tanárok nem jelenhetnek meg olyan öltözékben, amit ő szeret hordani. Valószínűleg egy egészen más oldalát mutathatja a diákjainak és kollégáinak, mint amit én ismerek, már pedig elég régóta ismerem, és jobban, mint a kollégái. Kíváncsi vagyok, vajon Kouta-kunnal milyen a viszonyuk, és milyen lesz, ha már Cedric megtudta, hogy kedvenc és egyetlen unokatestvérem szintén quincy, akárcsak én.
Rendes esetben minimum egy kézfogással üdvözölném a hölgyet, ha nem egy kézcsókkal, azonban eme jó szokásom a jelenlegi események folytán teljesen kimegy a fejemből. A tekintetem valahogy vonzza a gyógyuló kar, a felületi sebek szinte másodpercek alatt eltűnnek. Persze, a hirenkyaku mellett a quincyk gyógyító technikájához értek igazán, egy nyíl megidézésével még a mai napig problémáim vannak, ám azért ahhoz nem vagyok hozzászokva, hogy pillanatok alatt sikerüljön egy ilyen sérülést rendesen ellátni. Gyanítom, hogy itt nem csak az én technikám az, ami segítséget nyújt a lánynak, és az előbbiek után nem lepődnék meg rajta, ha kiderülne, hogy valamiféle különleges öngyógyító képességgel a lány is rendelkezik.*
- Én is nagyon örvendek, Yui-chaaaa~n… A karod, úgy látom, már majdnem teljesen rendbe jött. A gintouk? Hát, ezek mindenféle quincy technikára alkalmasak, de én inkább gyógyításra szoktam használni, egyszerűen csak ehhez értek. Meg persze a hirenkyakuhoz. Nem épp a szívem csücske ez a másodállás. - *erőltetek magamra egy bárgyú mosolyt, és válaszolok nagy gesztikulálások közepette. Persze, a hülye vigyorom miatt biztosan egy szerencsétlen félnótásnak hisz, pedig nem vagyok az! Szexi vagyok és menő, Umi is megmondja! Kedvenc kis szupersztárom szavainak pedig ki ne akarna hinni. El nem tudom képzelni, hogy van olyan ember, akire nem hat Umiék zenéje. Kellemes, hol pörgős, hol melankolikus, és csupa szép dolgokról énekelnek, mint a szerelem, meg a szerelmi bánat, meg a nyár, egyszóval imádom őket. Már-már megtisztelve érzem magam, amiért lehetőségem van nekik dolgozni, s nem kérdés, hogy ők a kedvenc modelljeim, és igenis, bebizonyítom Ricchannak, hogy jobban értek a munkámhoz, mint bárki egész Japánban!*
- Semmi, semmi, csak tudod, nem igazán bírom a vér látványát. - *válaszolok újabb, számonkérésnek tűnő kérdésére, hiszen csak nem vághatom csak úgy hozzá, hogy borzalmas az ízlése. Normális esetben valószínűleg kicsapnám a hisztit, amiért egy blúzt merészel tönkretenni vérfeltörlési céltól vezérelve, azonban ezért a buggyos ujjú, túlzott és rikító színű virágmotívumokkal díszített rongyért nem kár, és én magam is szívesen égetném el egy máglyán a hasonló ruhadarabokkal együtt. Szöges ellentétben áll a virágokkal díszített blúzzal a térdig érő szoknya, amihez hasonlót a gimnazista lányok hordanak, azonban az öv, amit nem tudom, hogy jutott eszébe a lánynak felvenni, már kidobja a biztosítékot. Szívecskés övcsat, ehhez a ruhakompozícióhoz, jesszus… Bár az előbbiek után egyértelmű, hogy a sportcipőt inkább praktikusság miatt viseli, de igazán választhatott volna valami ízlésesebb darabot.
Úgy tűnik, mintha nem igazán győztem volna meg Yui-chant, aki igencsak félelmetesen fest ezzel az üres tekintettel, ahogyan rám pillant. Halk sóhajt hallatva feltápászkodok, hiszen több lélekenergia szemcse már nem igazán kering a már ismét teljesen ép testrész felé, ezzel jelezve, hogy befejeződött a gyógyulási folyamat. A kezemet is odanyújtom a lány felé, hogy ha akar, akkor kapaszkodjon csak bele, hogy felállhasson, bár remélem, azért nem a véres kezével fog hozzám érni, mert akkor kénytelen leszek egy mosdót keríteni valahonnan, hogy újra tiszta lehessek. Meg ami azt illeti, a lánynak sem ártana egy alapos zuhany a mostaniak után, meg persze néhány új ruha, amikben már nem tűnik egy ilyen furcsa szerzetnek. Jó néhány új ruha. Mégis csak a vámpírfaj, és első sorban a közízlés megmentője vagyok. *
- Ami azt illeti, az öltözködésed egészen meghökkentő… Izé, nem akarok nagyon kukacoskodni, de tényleg bátorság kell ahhoz, hogy így az utcára lépj, márpedig ilyen utcai stílusról én még nem hallottam, és hát mégis csak ez a szakmám, hiszen stylist és divattervező vagyok. Ha megfogadsz egy tanácsot, akkor valami egységes stílus szerint öltözködsz, mert ez a blúz, meg a szoknya… Szerintem igazán jól állna rajtad egy csinos felső egy egyszerű farmerrel kiegészítve. A barátaid is biztosan megdicsérnének, ha megfogadod a tanácsaimat, Yui-chaaaa~n. - *szemelem ki az egyik közeli hintát, mert igen, 24 évesen is simán beleülök a hintába. Amúgy is elmenekült minden gyerek a szüleivel a hollowtámadásnak és Yui-chan akciójeleneteinek köszönhetően. Egy szál cigaretta is előkerül a zsebemből, és kényelmesen ringatózok a hintán, miközben rágyújtok a fekete színű nikotinrúdra.*
- Te nem jössz, Yui-chan? *.* A karod azt hittem, már rendben van… Vagy fáj még valamid, segítsek valamiben? Esetleg éhes vagy, szomjas, fáradt, vagy valami? - *nézek aggódó tekintettel a lányra, mert úgy látom, hogy nem igazán szándékozik beülni ő is a mellettem lévő hintába, pedig igazán jó móka, emlékeztet a gyerekkoromra, amikor épp nem hollowk elől menekültem, hanem Kouta-kunnal lógtuk el az edzéseket, és egy közeli játszótéren kempeltünk. Persze, Natsuki előbb-utóbb ránk talált, és kicsapta a balhét. A régi szép idők… Nem mintha olyan sok minden változott volna azóta.*

>> Miharu már megint huncut <<

A minap küldetést kaptam, hogy tegyünk el láb alól pár elkószált hollowot. Hát jól van, rajtam ne múljon, kiirtom én mindet, ha muszáj. Azonban nem a saját osztagomból kaptam társat, hanem a 9. Osztagból és nagy szerencsémre ki volt az? Na, ki? Hát természetesen drága kis Miharu. Ha rajta múlik, akkor ebből se lesz valami túl nagy küldetés úgy, hogy kénytelen voltam a kezembe venni az irányítást. Rövidesen rá is találtunk a ”célszemélyekre” és elég hamar is sikerült kiiktatnunk őket. Laza menet volt már-már rutin. Akár csukott szemmel is tonna számra aprítanám az ilyen féleszű szörnyeket (ego on). Miután végeztünk Miharu kitalálta, hogy rendezzünk ketten egy szabadtéri étkezést, vagyis piknikezzünk. Eléggé hírtelen ötlet, de jól van, miért is ne? A jól megérdemelt pihenés és kajálás egy kis gyilkolászás után. Kicsit morbid, de ettől még mindig éhes voltam szóval gyorsan elugrottunk póttestekért és némi normális ruhákért, és uzsgyi, vásárolni. A vásárlás részét inkább Miharu-chanra bíztam. Én inkább a málhás szamár szerepét töltöttem be mivel mindent nekem kellett vinni. Bár valami kis cókmókot vitt ő is, de gondolom az csak a normális nő szertartáshoz kellenek, vagyis smink rúzs meg mit tudom én mi. Az ilyenekben még mindig nem vagyok otthon és nem is igen akarok. Ezeknek a dolgoknak a megismerése nekem körülbelül annyi izgalmat nyújtana, mint ha azt figyelném, hogy hogyan nő a fű. Némi keresgélés után megtaláltuk a Miharu által tökéletesnek hitt helyet a piknikhez a Yumisawa játszótérre. Hát nem is tudom, találhattunk volna jobb helyet is szerény véleményem szerint. Mert hát ki akar sok síró kisgyerek között enni? De szerencsénkre viszonylag kihalt volt az egész. Mondjuk, lehet, azért mert már kezdett sötétedni. Annyira azért még nem hisz csak délután öt óra lehetett, körülbelül de lassan lemenőben van már azért a nap. A kis hölgyemény amint meglátta a hintákat azonnal eldobott mindent a kezéből és rohant is hintázni. Nagy nehezen, de elkavarodtam egy padig és lepakoltam a tövébe én meg leültem. Egy ideig figyeltem, ahogy vidáman hintázgat, de amikor elfáradt oda ült mellém és azonnal elkezdtem tenni az agyamat neki. Csak úgy ömlött belőlem a sok hülyeség. Azonban ha ez még nem lett volna elég elkezdtem csiklandozni ahol értem ő meg sikítva nevetett. Eléggé hülyének nézhettek minket, de ez nem számít lényeg, hogy jól érezzük magunkat. De már eléggé kifáradtam és megéheztem úgy, hogy felajánlottam, hogy ehetnénk is végre. Már olyan éhes voltam, hogy nem kopogott a szemem az éhségtől, hanem becsöngetett. Arrébb battyogtunk a fűbe Miharu lerakodta a pokrócot én meg kirakodtam az elemózsiát. Volt ott minden, ami szem-szájnak ingere. Fel nem sorolom, hogy mi minden, mert az-az én férfi agyamnak túl sok lenne. Inkább evésbe kezdtem, nem is néztem, hogy mit eszek csak toltam az arcom mögé, ami először a kezem ügyébe akadt és csak egy kicsit is ehetőnek tűnt. Biztos érdekesen nézhetett rám szegény kicsi Miharu hogy milyen egy állattal van ő együtt...

>> Miharu már megint huncut <<

Azt hiszem így utólag átgondolva még se volt olyan jó ötlet állat módjára magamba tömni azt a sok ételt. Nagyon égő volt, de gondolom nem csak nekem, hanem a velem szembe ölő hölgyeménynek is. Főleg mivel ő halál nyugodtan és valami hihetetlenül lassan evett ezért a végére belassítottam főleg mire már kezdtem érezni a jóllakottságot. A végén még úgy fogok kinézni, mint valami jóllakott óvodás. Miután végeztünk a felemelő étkek elfogyasztásával kiterültem kicsit és a felhőket néztem pihenés kép. Kicsit később Miharu-chan feldobta témának a múltkori kis vidámparki napunkat.
- Igen, én is nagyon élveztem, jó kis nap volt. És most is kettesben vagyunk, vagy nem? De majd ha szeretnéd, akkor elmehetnénk, majd mondjuk étterembe vagy vásárolni, vagy bárhova máshová, amit szeretnél. – felültem, ránéztem megragadtam a kezét, magamhoz rántottam és megcsókoltam. Jó szokásom volt csak így spontán dolgokat tenni. Imádom az ilyet. Amúgy is fölösleges bármit előre megtervezni, mert szinte 100% hogy nem úgy lesz. Szóval fő a spontaneitás. Ezután a fölre szegeztem és halálra csiklandoztam. Lehet, hogy beteges, de élveztem kínozni szegényt, már ha lehet ezt annak nevezni. Rövidesen végeztünk ezzel, de akkor Miharu drága valamit nagyon rosszul csinált, mert nekem esett és elkezdtünk a fűben össze-vissza fetrengeni majd végül rajta kötöttem ki. Kicsit kínos volt, de élveztem, hogy fölötte lehetek. Valószínűleg a kaján vigyoromból is rájöhetett erre. Ekkor viszont olyannal állt elő, amire nem számítottam, elkezdett csiklandozni. Alig bírtam szusszal úgy röhögtem. Nagy nehezen, de végre abba hagyta nagy örömömre. Azonban vad ötletem támadt és felajánlottam, hogy hintázzunk egyet, úgy is odáig van érte. Oda is siettem a szabad hintához és bele is vágódtam. Kalimpáltam egy sort Miharu-channak hogy jöjjön már közelebb. Szegény eleinte értetlenkedve nézett, de azért csak közelebb jött. Mikor elég közel ért megragadtam és az ölembe ültette és máris kezdődött a móka. Kis idő után azonban elfáradtam és a lábam is begörcsölt teljesen hála a hölgyeménynek. Éppen pihenni készültem, de akkor kedve támadt napozni és elküldött vásárolni. Nagyon tudtam örülni neki, hogy pihenni se hagy főleg a sok hinta-palinta még a gyomromat is felkavarta kicsit. Hát jól van, majd a séta megnyugtat meg az unalmas keresgetés és vásárlás. Jó negyed óra alatt találtam is egy üzletet ahol lehetet venni. Gyorsan visszasiettem és büszkén mutogattam a zsákmányomat, A Naptejet. Muhahaha. Most jött csak a java, mert meg lettem kérve hogy kenjem be a hátát. Hm, egye fene nagy örömére és főleg az enyémre bekenegettem. Közben még érzéki masszázst is adtam neki emiatt felárat is kérhetek tőle .

>> Kyousuke már megint huncut <<

Morita nagy szeretettel vállalta, hogy bekeni a hátam és még egy masszázst is adott. Mikor már kellően naptejes voltam gondoltam hasra vágom magam és kezdődhet a napozás. Kyousuke leült mellém és beszélgettünk miden féle dologról, hogy elmehetnénk egyszer vacsorázni vagy hasonló mert itt az emberek világában sokféle finom étel van amit meglehet kóstolni, aztán szóba került a mozi, mert hát az is milyen jó dolog sokféle filmet meglehet nézni. Következő téma a strand lett, no de erre már én is felkaptam a fejem, mert imádom a férfi embereket és a strand a legjobb hely, hogy gyönyörködjünk bennük, meg hát Morita – kunt sem láttam még fürdő gatyóban amitől a strand, csak még jobban hangzik. Kis csönd követte a kedvenc strandos témámat, de nekem a csönd alatt is a strandoláson járt az eszem milyen jó lenne elmenni. Morita hirtelen felém fordult és komoly, de kicsit zavart fejjel azt kérdezte:
- Figyelj Miharu, szerintem több van köztük, mint puszta barátság...így hát arra gondoltam, hogy megkérdem, hogy járnál-e velem?
- Ömm…Izé…Igen! – feleltem nagyon boldogan, elpirulva, kicsit zavartan hiszen erre nem szímátottam bár kicsi meglepő volt, hogy annyiszor megcsókolt, lehet ezt is számításba kellet volna vennem. - Nagyon meglepődtem a kérdéseden, de nagyon örülök, hogy megkérdezted.
*Belül sikítozva ugrál az örömtől*
Miután ezt így megbeszéltük Moritára egyből rávetődtem, becsuktam a szemem és megcsókoltam, ilyen még úgyse volt, de hát valahol el kell kezdetni. Miután lemásztam róla, Kyousuke megint megszólalt:
- Miharu – chan, bocs, de nagyon elfáradtam. – és ezzel ölembe nyomta a fejét és már aludt is mielőtt válaszolhattam volna. Ott ültem és néztem a felhőket azon gondolkodva, hogy mikor fogunk strandra menni, meg azon is, hogy Kyousuke – kunnak kockás-e a hasa mert az nagyon vadító, és még azon is, hogy milyen jó végre találtam magamnak egy értelmes társat akinek talán kockás a hasa és még jól is csókol, nagyon jófej és vicces aztánmég helyes is mi egyéb kellhetne még nekem? Már kezdett zsibbadni a lábam Morita fejétől, hisz már majd nem egy órája pihent az ölemben, de már lassacskán ébredezett. Felült, a haja kicsit kócos volt, aranyosan odahajoltam, hogy megigazíthassam, utána pedig elkezdtünk pakolászni mert már lassan sötétedett. Miután összeszedtük az összes cókmókunkat elhagytuk a játszóteret. Kéz a kézben sétálgattunk mikor megláttam egy kis kocsmát és az alkohol gondolatától már egyből felcsillant a szemem. Berángattam Morita – kunt aztán ittunk egy keveset, vagyis én sokat ő meg szinte semmit. Kicsit berúgtam és alig bírtam lábra állni. Kyousuke egy darabon vezetett hogy neki ne menjek valaminek aztán leültetett egy padra egy bolt előtt. Beszaladt a boltba és már jött is vissza rögtön egy üveg ásványvízzel és egy csomag keksszel és rágógumival. Kikaptam a kezéből a vizet mert azt hittem az is valami nagyon finom amitől még jobban belehet rúgni. Semmivel nem lettem részegebb de józanabb sem. Ezután Morita – kun lenyomta a torkomon a csomag kekszet, azután fél csomag rágógumit a számba rakott, hogy ne legyen olyan nagyon alkohol szagom.
Odaült mellém és átkarolt, gondolom várni akart hátha kicsit kijózanodom. Ott ültünk ő nézett maga elé én pedig beszéltem mindenféle dolgot amkre eddig gondoltam, hogy mennyire megnézném fürdőnadrágabn meghogy kíváncsi vagyok kockás - e a hasa és, hogy nekem mindig is nagyon bejött és úgy hívtam magamban a "Mindig helyes Kyousuke úr" az én álom pasim, erre biztosan nagyon elpirult de nem nagyon figyeltem mert aztsem tudtam jóformán, hoyg holvagyok. Kyousuke hirtelen felpattant a ölébe kapott mert talán úgy vélte rajtam az ülés nem segít és így hát, haza kell cipelnie mert még a végén bedőlök valami árokba. Így is sétáltunk egy darabig mire talált Morita – kun egy jó helyet ahol tudott nyitni egy Senkai-t és végre haza mehettünk. Elvitt a szállás helyemre kivette a zsebemből a kulcsot és lerakott az ágyamra. Mielőtt elment hagyott egy levelet az asztalomon amiben az állt:

- Kicsi Miharu, nagyon aranyos vagy részegen is, de talán nem kellet volna annyit innod. Köszönöm ezt a szép napot nagyon élveztem veled lenni és a hátadat bekenni is nagyon jó volt. Holnap találkozunk.

Puszi Kyousuke

Démonűző… hogy néz ki szegény? O_ó

Igazság szerint meg sem kéne lepődnöm azon, hogy egyértelműen olyan emberrel találkoztam, akinek igenis, fontos, hogy lidércekkel harcolhasson. Erre utal a cseppnyi lehordással vegyes kijelentése, azonban nem engedem, hogy valódi érzelmeim valóban leolvashatóak legyenek. Talán túlságosan is hozzászoktam a mosolygáshoz, még ha az esetek többségében cseppnyi őszinteség sincs bennük. Végül is, addig sem aggódnak miattam, s addig sem tesznek fel olyan kérdéseket, amikre nem szeretnék válaszolni, mert a választ talán még én magam sem ismerem. De nekem jó így; elkerülöm a faggatózást, még ha egyre mélyebbre és még mélyebbre süllyedek, csak hogy mentsem törékeny kis lelkivilágom. Nem másokat óvok vele, csak saját magamat, s igen, önző vagyok, aki gyakran másokat is képes önkéntelenül megbántani, de legalább nem kerül senki sem túl közel hozzám, s így nem okozok nekik olyan nagy csalódást.
Nem mondom, érdekes egy szerzettel futottam össze, s ki nem néztem volna belőle, hogy ekkora erő kiengedésére képes, bár már az is elég meggyőző volt, amikor végzett azzal a lidérccel. Nem lennék az ellensége, az biztos, s maradok annál a hitemnél továbbra is, hogy szent a béke, ne zavargassuk feleslegesen a vizeket. A másodállásról pedig csak annyit, hogy tényleg nem nekem való ez a quincység, és elhiszem, hogy emiatt egyesek szemében talán kicsit szánalmasnak tűnhetek, de én csak egy biztonságos jövőt szeretnék magamnak, Natsukinak és Kamill-channak.
Yui-chan furcsaság faktorán pedig a beszéde csak még jobban dob, s igencsak elkerekedett szemekkel pislogok rá, miközben próbálom értelmezni mondandóját az öltözködéséről. Lehet, hogy nincs is igazi tinédzserkora, hogy ennyire nem érti, miért kifogásolom az öltözködését?
- Valami olyasmi… Ez a XXI. század még sem öltözködhetsz ilyen trehányul, Yui-chan! De semmi gáz, én majd kezelésbe veszlek! Esetleg egy új frizura, meg egy kis smink… A korodbeliek biztos csak dicsérni fogják a változásod! – határozom el magam, miszerint ebből plázalátogatás lesz! Mennyei hely, tele a legjobb üzletekkel, számomra maga az Univerzum, újra és újra tartogat nekem meglepetéseket egy-két eddig fel nem fedezett üzlet által.
- Bo… bocsánat, Yui-chan, nem tudtam, hogy zavar… – rejtem vissza farzsebembe a cigarettán felkászálódva a hintáról, bár azért nem kicsit ijesztő volt a lány, amikor, hát, kikapta a füstölgő nikotinrudat a számból, de ki vagyok én, hogy merjek ellenkezni? Ehhehe… Néha elfog a bűntudat, amiért ennyi pénzt képes vagyok cigire költeni, de hát néha tényleg nem lehet kibírni, különösen, amikor kreativitásom mélypontján görcsölök néhány félkész ruhaterv felett, vagy éppen egy fontos üzleti találkozóra vagyok hivatalos, ahol tényleg minden áll vagy bukik. A cigaretta szerepe megváltozott számomra, hiszen régen csak egy élvezeti cikk volt, egy-egy vadabb buli kelléke – bár én mindig a „jófiú” voltam, aki kihúzta Cedricet a nagyobb balhékból és megakadályozta, hogy minden szarba belekeveredjen. Egyszer kis híján a bandaháborúk kellős közepébe csöppent bele… Húzós volt, és nem olyan egyszerű a részegen anyázó haverodat jobb belátásra téríteni, de nem hagyhattam ott, különben tuti kap egy golyót a két szeme közé. Nem is tudom, mi lenne vele nélkülem…
- Hát akkor… Keressünk kaját! Zuhany pedig, ööö… Van egyáltalán hol laknod? Ha gondolod, nálam lezuhanyozhatsz és még ruhát is adhatok… Semmi olyan szándékom nincs. A húgom, Natsuki talán még otthon van, szerintem kedvelnéd, ő is quincy, mint én, bár sokkal erősebb nálam, és egy-két évvel idősebb is nálad. Mit mondasz? – indulnék is el a házam felé, amennyiben Yui-chan is úgy dönt, hogy velem tart. Legalább az emberek nem fognak megbámulni, esetleg kérdezősködni a véres ruhák miatt, és még biztonságos is. Talán Natsuki hagyott is a tegnapi menüből valamennyit.

//Az ex-focista Vaizard és az Újonc Vadóc Vaizard - Hito és Sano mit ügyköd?//

Lassan már leszáll az éj a városra. Enyhe szellő zúgott végig a játszótéren. Én magam a foci pálya mellett néelődtem, amikor futball játékosokat pillantottam meg az egyik pályán. Rajtam csupán farmernadrág, egy világos alma zöld színű ing, és lakcipő honolt. Vállig érő hosszú hajamat most összefogadtam, és örömmel néztem a fiúk játékát. A lábam kissé bizsergett a labdajáték látványától, és egy gyönyörű gól után már tapsoltam. Egy göndör barna hajú lány futott fel a pályára, és megcsókolta a gól szerzőt. Elkeseredtem, tudtam, hogy nekem ez nem adatik meg, nem szabad. Egy normális életre hiába vágyhatok, de szerencse, hogy a féléletemet kiegészítik a hozzámhasonlók.
- Hé, selyem fiú! ...- szóllított egy nagyképű, borotvát nem ismerő, kezdő felnőtt.
- Hayato Komura vagyok. Nem szeretnél beállni hozzánk egyet rúgni a bőrt, úgy is eggyel kevesebben vagyunk. - vágott közbe az előző gól szerző fiú.
- Nem is vagyunk egye...
- Miért is ne? - álltam be a gólt szerző csapatába.
Elindult a játék kezdés. Szólalt meg a sípszó a lány felől.
Összesen 17 ember hajtotta a labdát. Az ellenfél csapata félmeztelen volt megkülönböztetésül. Még jó, hogy az ingemet nem kellett levetnem, mert lenne pár nagy heg, amit kimagyarázhatnék. Próbáltam nem feltűnősködni, mindig passzoltam, nem lőttem gólt. Viszont már betelt a pohár a nagyképű dumája miatt, amit hozzám vágott. Akkor főleg, amikor fellökött, a labdát a talpa alatt tartotta, és rám förmedt.
- Tűnj el a ge.ibe habcsókom, senki nem ad puszit, ha bibis leszel! Tűnés! - aztán mellém köpött.
Felálltam, mély levegőt vettem.
- Csak szeretnéd... - mire meghallotta én már meg is előztem, és kipöccintettem a tapla alól a labdát, s meg is tartottam. A körülöttünk állók már nem csupán álltak, hanem játszottunk tovább. Vezettem a labdát. Elmentem egy-két játékos mellett, és még 3 kötényt is adtam más-más helyzettekben. Mire a kapuhoz értem és lőhettem volna, a nagyképű már utolért, és letépte rólam az inget. A meglepettségtől, és az adrealintól túl erőset lőttem a lakcipőben. A labda menetközben maradandóan deformálódott. A szakállas nagy szájúnak leesett az álla, amikor meglátta a hosszú hegeket a hátamon, és a többi kissebbet a törzsem elülső és oldalsó részein.
- Huhh, szörnyű baleset lehetett! - szörnyülködött Komura.
Ő volt az egyetlen, aki hangot adott a meglepettségtől. A barátnője megfogta bátyja pólóját és nekem adta.
- De Lina-chan ezt hogy gondoltad? Megizzadt felsőben menjek haza?
- Ugyan Nii-san, egyszer kibírod, valamint neki nagyobb szüksége van rá, ha már tartozol.
- De-de-de...
- Arigato Lina-chan! - köszöntem meg a lány kedvességét.
- Ahogyan nézem mindjárt esőnek áll. Szeritem mennjünk haza. - előzte meg Hayatoa "sógorát".
A többiek hallgattak rá, még a nagyképű Bromx is. bár nem szívesen.
Egyedül maradtam a pályán egy fekete-barna metál pólóban.
...