A lovag és a sárkány

Szóval Rony, nem néz ki japánnak, de nagyon jól beszéli a nyelvet. Magamban még kétszer elismétlem a nevét, hogy biztos sikerüljön majd kimondanom, valamint megjegyeznem. Nos végül is mindegy, hová valósi, jelenleg úgy tűnik japánban él, csak nem tanulta meg ilyen fiatalon a nyelvet heccből. Szóval játszani jött ide, és most lávatenger felett lógott. Akkor jó, hogy felhúztam, rossz lett volna, ha beleesik. Ráadásul még csokival is kínált, csak jó ember lehet.
-Hú~, szóval lávatenger, érdekesen hangzik, de szerencse, hogy felhúztalak annak ellenére is, hogy még biztos bírtad volna. És igen kérek!- Török egy sort, majd rögtön bele is kóstolok.- Ez tényleg nagyon finom! Köszönöm Rony.
Egyensúlyozásba kezd, majd leugrik. Én is követem a példáját, s hamar mellette termek. Érdekes egy fickó az biztos. Versenyfutás? Miért is ne? Gondoltam, majd biccentettem, hogy persze jöhet a dolog. El is kezdünk futni, s feltűnik, hogy roppant gyors lábai vannak, bár ennek ellenére is megelőzöm picit a csúszdáig. Aztán a visszafele úton picit lassítok, de csak annyira, hogy éppen megnyerje a versenyt. Nem ronthatom el a játékát csak azért, mert én shinigami vagyok. A célba érés után megvakarom a fejemet, és elmosolyodva jegyzem meg. - Áh, nagyon gyors vagy, gratulálok!- Vidáman követem ismét a csúszdához, ott lecsúszunk, én megyek két kört is. Vicces, hogy el tudok néha lenni az ilyen kis dolgokkal. Ekkor látom, hogy ő már visszament a mászókához, gyorsan követem, és előtte felmászok.
- Mit szólnál egy kis ügyességi játékhoz?
Abban talán már nyerhetek nyugodt szívvel, bár nem lepődnék meg rajta, ha kiderülne, hogy tesiből zseni a gyerek, és lenyomna. Előre megyek a mászókán, és csinálok egy cigánykereket a keskeny szélén. Bár érzem, hogy elvetettem a sulykot és nem fogok tudni megmaradni, így beleviszek egy nem tervezett számot is. Hagyom magam hátra fele lecsúszni, majd a kezemmel elkapom a rúd szélét, és lendülni próbálok. A második lendülésnél, átbújtatom a lábaimat, és a térdhajlatommal tartom meg magamat a lendületemből nem veszítve, s egy újabb lendüléssel elengedem magamat és talpra érkezem.
- Hehe Te jössz!- Mondom neki büszkeségtől telve. Majd ahogy sikerült neki úgy sikerült, mit van tenni mit nincs, vagy zseni ember, vagy egyszerűen ember. Mindenesetre megdicsérem akárhogy is sikerült. Ha ki hagyja, vagy végzett megkérdem mi legyen a következő. Kardozós? Miért is ne, hisz azt is tanultam az akadémián. Keresek vele két kardnak tűnő fadarabot, majd beállunk. Ám néhány kardcsapás után rommá ver. - Még egyszer! - Mondom, de semmit nem változtat a helyzeten, megint alul maradok. Még párszor elveretem magamat, mire megunom a dolgot. Megyünk még egy kört a játszótéren, majd én belepasszolódom egy hintába, s elkezdem hajtani magamat.
-Játszunk még valamit Rony?- Kérdem, s még játszom vele egy picit, amíg el nem fárad. Hisz emberből van, meg gyerek is. Tuti van határa az állóképességének. Mely utóbb kiderül, hogy vetekszik az enyémmel. Mindenesetre én nagyon jól szórakoztam vele, érdekes egy gyerek.- Játszunk máskor is! Byebye!- Integetek neki, mikor indul, s én sem maradok tovább. Megyek haza, s alszom egyet. Sikeresen élveztem a napot, el is fáradtam már csak az ágyam hiányzik.

Köszönöm a játékot, ezer bocs, hogy eddig várattalak, és már le is zártam, most is el vagyok havazva kicsit, majd játszunk még máskor is . Nyugodtan írj még rá választ ha van kapacitásod, örömmel olvasnám.

A füstbe ment terv…

Alig tudja feldolgozni, hogy a csodálatos remekműve, így tönkre lett téve, ráadásul meg is lett szentségtelenítve, hiszen a csapdája egyik igazán fontos elemét is tönkretette a vandál illető. Bár nem tudja, hogy szánt szándékkal e, avagy csak véletlen folytán, nem is akart belegondolni, melyik eshetőség lehetett a kettő közül, csupán nemes egyszerűséggel – okkal – könyvelte el magában „kártékony léleknek” az idegen személyt.
Csak lassacskán próbálja lenyelni bánatát, hogy szembenézzen az idegen kártevővel, mikor is felfedezte, hogy ama lények tagja, ki fajukra nagy veszélyt jelent. Tisztán emlékszik Ivela-aneja minden taníttatására róluk, ehhez mérten is tette, amit tett, mielőtt elindult volna ide, hogy végrehajtsa magánakcióját. Elrejtette kilétét, öltözéke pedig elfedi hollow lyukát, maszkja pedig annyira elenyésző, hogy a szemfüles shinigamik fedezhetik fel csak valószínűleg rajta. Arcán lévő mintát pedig rá tudja fogni egy jelmezes bálra és gondja ezzel le is van tudva. Feltéve, ha nem annyira eszes az illető, hogy öltözékéből következtet kilétére. De nem sokáig merengett ezen, s azon sem, hogy vajon miképpen kellene most cselekednie ebben a helyzetben, hanem azon gondolkodott, vajon hogyan is kaparinthatná meg a halálisten oldalán függő fegyvert?
A mester, akit talált, azaz úr, ki azokat a remek mutatványokat hajtotta végre a kötélen a múzeumban… tőle úgy hallotta, mintha érdekelné az ilyesmi. S ezzel az ő kíváncsisága is fel lett tűzelve. Őt is vonzza a dolog, hogy vajon mi jó lehet az ilyen értékekben? S eme darabot most kedve is van felszabadítani – bosszúból netán? –, csupán lehetőséget kell találnia arra, mikor is elkobozhatja tőle, hogy aztán szabad ékességként elvihesse gyűjteményébe. Aztán pedig dicsekedhetne a mester úrnak, Desmond-apunak, Ivela-anejának, meg mindenki másnak is, hogy milyen fantasztikusan ügyes volt. ^-^
- Tessék? O.o” – csodálkozva fogadja az ölelést, amivel majdhogynem kiszorítják belőle a szuszt is! Csak nem így akar végezni vele? Átlátott volna álcáján? Tudja, hogy mire készül? Miért nem figyelt oda jobban! Ivela-aneja, ha ezt látná, minden bizonnyal haragudna rá. De még életveszélyben lévő helyzetében is a drágaság megszerzésén törte részben a fejét aggodalma mellett, s egy egyszerű, észrevétlen mozdulattal szerezte meg a halálistenek számára fontos fegyvert. Majd megpróbálta másik kezével eltolni magától az idegent, hogy minél messzebb kerüljön tőle, mielőtt a végén ráragad a kisugárzása és pár hollow őt szemelné ki reggelinek Las Nochesban…
- Hát hmmm… nem! – szól flegmán, fennhordott orral a shinigami kétségbeesett kérdését megválaszolva, majd döbbenten pislog rá a térdre vetett hajlongást látva. Most szórakozik vele, vagy megeshet, hogy tévedett és mégsem végezni kívántak vele az imént? De miért okkal bánik vele ekkora odafigyeléssel? Netán nem is jött rá még a kilétére? Hát ezt roppantul szórakoztatónak találja!
- Hogy érted azt, hogy mit használok? És mit művel Samanuske úr amúgy? ^-^ – a kezében szorongatva a fegyvert guggolt le elé és billentette oldalra kobakját, hogy aztán kíváncsian megböködje az idegent egy kezébe akadt dobozzal. Nem hitte volna, hogy anélkül, hogy kérdezte volna, megtudja az idegen halálisten nevét. Mindenesetre nem sokáig ereszkedik le az ő szintjére, bár a dolga az lenne, hogy kiismerje, s a megtudott információkat felhasználja ellene, de úgy tűnik nem is lesz ez ügyben nehéz dolga. ^_^ Amúgy is tönkretették remekművét, valahogy meg kell bosszulnia ezt, különben is unatkozik…
- Tessék csak mondani Samanuske úr, nem hiányzik valamije? ^-^ – próbálkozik meg Ivela-anejától látott mosollyal, de ismételten csak sikertelenül. Sebaj, majd legközelebb, mert most már minden bizonnyal felkeltette az úr érdeklődését. Érdeklődése mellett még a fegyvert is felemelte, hogy lássa, mire is utalt ezzel. Kíváncsi miképpen reagál, ha úgy, ahogy gondolja, vagyis megpróbálja visszaszerezni tőle, akkor mielőtt megfoghatná sonidojával hátrál, s felrugaszkodik egy, a pad melletti villanyoszlopra. Persze, ha nem szójátékba fog kezdeni vele, de ő a fogócskát sokkal inkább kinézi belőle, de lehet, hogy félreismerte elsőre. Sajnos még nem olyan tehetséges ebben, mint Ivela-aneja. ^_^

A füstbe ment terv…

Tanácstalan volt a parfümöt illetően, ő maga csak akkor használt ilyesmit, melyet Ivela-aneja amúgy előszeretettel alkalmaz magán ragyogóbbá tételéhez, amikor az alkalom úgy kívánta. Perpillanat ez a szituáció teljesen kívül esett a Las Nochesben történő eseményektől, sőt még Desmond-apu sem tud róla, hogy itt van és tulajdonképpen a megoldás kulcsát rakta össze ahhoz, hogy felszabadíthassa a fülbevalót, mely espadájánál van.
Mindenesetre megbocsátani tovább sem kívánt, jól szórakozott Samanuske úr viselkedésén, mely hirtelen tört elő belőle csak azért, hogy elnyerhesse elnézését. Sosem találkozott még ilyen személlyel, aki így kérlelt volna tőle valamit ezelőtt. Leginkább a tárgyak hangjából tudott ilyesmit kivenni, mikor arra kérték, hogy szabadítsa fel őket, melyet ő maga készséggel meg is tett, milyen szívtelen szörnyeteg lenne, ha füle botját sem mozdította volna meg?
A színdarabot, melyben a shinigami úr részesítette, érdeklődve nézte, nem tudta valójában mire vélni ezt, hiszen életében látott egyik legsilányabb előadás volt, melyből tanulni nem igen tudott volna. De a próbálkozását mégis elismerően megmosolyogta, miközben ama pillanatra várt, hogy felfedezze az eltűnt kincset. Olyan unalmas lenne, ha ilyen egyszerű módon megfosztaná ettől, s felszabadítaná azáltal, hogy a gyűjteményébe helyezné, ahol gondoskodna róla. Ráadásul Ivela-aneja sem repdesne az örömtől, hogyha megtudná, ki sem derítette a halálisten gyöngéjét, s csupán megfosztotta egy olyan tárgytól, mely szabadságért áhítozott a feketeruhás oldalán.
- ^-^ˇ… – szeme alatti ideg meg – megrándult, amint tettetett halotti előadásából az előadást tartó úr hirtelen föltámadott, s észbekapott, mi is tűnt el tőle az imént. Csupán késlekedésére nem számított, mely az egyik dobozt, mely remekműve darabja volt pár perccel ezelőtt, azt tovább rongálja. Felháborító! Feldühíti ez a hanyag személyiség! De nem kezelheti túl durván, Ivela-aneja mindig nyugalomra intette, s most így is tesz: türelmes lesz. Még ha ez a feladat nehézségeket is okozz számára.
- Nem mondtam egy szóval sem, hogy egy apró játékért megbocsátok, Samanuske úr. ^-^ – próbálja meg ismét Ivela-aneja mosolyát, reménytelenül, de nyugodtságot sugárzó hanglejtését fogadott nővérkéjétől tanulta el, s alkalmazta nagy odaadással eme pillanatban. Minden lépésnél egyre hátrább és hátrább került, hol reishivel állva meg a levegőben pár méterrel odébb tőle, hol egy fa ágán, avagy egy épület tetején. A talaj mindig változott lába alatt, s mindeközben jót szórakozott az utána loholó halálistenen. Még az sem zavarta eme húzásaiban, hogy netalántán a shinigami gyanút fog és rájön mibenlétére.
- Gyerünk, gyerünk, Samanuske úr, le ne maradjon! Azt mondta én fogom kergetni, ha elkap. ^-^ – kuncog, szabad kezét ökölbe szorítva szája elé téve, hogy ne legyen olyan modortalan, hogy az uraság arcába nevet. De hát olyan vicces, ahogy őt kergeti szüntelen! Azonban észrevette, hogy lassacskán kezd fáradni és a tempót sem igazán tartja, mellyel elkezdték a macska – egér játékot. Ejnye, ejnye, az nem jó, hogy ilyen hamar vége legyen, alig tudott meg egy – két dolgot Samanuske úr személyéről!
- Hmmpf… nohát, az úr nem bírja a strapát? – megáll egy családi ház tetején, s kérdése során oldalra billenti a fejét. - Vajon mi a neve? Úgy hallottam minden halálisten kardjának van saját neve, mondd… a tiédet hogyan hívják? ^-^ – érdeklődve mustrálja a kezében tartott fegyvert, álmélkodva nézegetve, s lassan előhúzva a pengét tokjából, hogy a saya nélkül is megcsodálhassa. Olyan, de olyan érdekes a halálistenek fegyverzete! Teljesen le van nyűgözve!

A füstbe ment terv…

Látványosan elgondolkodó arcot vágott. Persze nem volt min merengenie, hiszen biztosra tudta Samanuske úr kérdésére a válaszát. Miért is lenne elegendő neki egy megbocsátásra az, hogy szabad felhatalmazást kap az urazásra? Hát kéri szépen, nincs az cseppet sem megszabva, mit mondhat, főleg nem egy halálisten által. Persze ezt nem fedi fel előtte, meghagyja abban a hittben, hogy van ezzel kapcsolatban döntése, mikor valójában nincs.
- Csak fogócskázni szeretnék, az a kedvencem. Engem nem zavar, hogy urazlak téged. ^-^ – kacag fel, amiért ilyen könnyedén kiforgathatta szavait, s ezzel együtt odébb állt a legközelebbi, kicsit magasabb tereptárgyra. Mikor is megáll egy igen magasra nőtt diófa ágán, s oldalra billentett fejjel nézte Samanuske úr akrobatikázását egyes fák ágain. Némi elemet apró majmokhoz kötne, melyet most volt szerencséje látni tőle, már csak azért is, mert a kung-fu harcművészetében is van nem egy, majmok mozdulatait utánzó mozgáskombináció. De a halálisten által előadott mozdulatokat igencsak esetlennek ítélte, cseppet sem nyerte el tetszését az összkép, amit nyújtott.
- Persze, majd ha elkap, Samanuske úr! ^-^ – lehetetlen üzletnek vélte, őt eddig senki sem kapta el. Roncsi-otonak volt ilyen szerencséje eddig csak, de neki is kizárólag akkor, ha hagyta magát. A kifogásokat türelmesen hallgatta Samanuske úrtól. Nem zavartatta magát, tudta, hogy jókora kihívás elé állította a halálistent, s ez igazán szórakoztatta, cseppet sem bánta.
- Köszönöm a dicséretet, Samanuske úr. Ha maga is többet játszana, akkor sokat fejlődne a képessége. – nevet fel. - És sokkal tovább bírná. ^-^ – fűzi hozzá szórakozottan. Persze az úr ennek az ellenkezőjét hangoztatta, mégis jól tudja az igazságot, amely igen egyértelmű… leír Samanuskeról, hogy alig kap így is levegőt már, felmászni is képtelen volt egy épület tetejére. Bezzeg neki meg sem kellett erőltetnie magát, könnyedén lépett utcalámpáról, egy fatetejére, majd onnan művészien szökkent egy háztetőre, mindezt fél perc alatt.
Mindegy is, kisebb pihenőidőt adott azért Samanuske úrnak, hogy ne legyen túlontúl unalmas a játékuk. Addig is szemügyre vehette a fegyvert, amit sikerült megtalálnia és felszabadítania. De a neve, ó igen, a neve! Név nélkül nem maradhat, mert van neki, ezt jól tudja, és ha a Mesternek tényleg oda szeretné adni, akkor ezt is tudnia kell hozzá.
Türelmesen várta válaszát, s cseppet sem tetszett neki, hogy a halálisten az időt húzza válaszával, s kérdésére nem felel konkrétan. Picit fel is fújja az arcát emiatt, mint egy pocok, de hamar apró, aranyosnak nevezhető mosoly kúszik szája szegletére, felváltva az átmenetileg képére kiült haragos pillantását.
- Samanuske úr nincs olyan helyzetben, hogy utasításokat adjon. ^_^ – ismét megkísérli Ivela-aneja mosolyával illetni őt, de nagy sajnálatára nem tudta pontosan visszahozni azt a mimikát. - A barátod? – méregeti a kezében tartott kardot. - Akkor miért nem küzdesz érte? Nem félted tőlem? Hm, miért nem? Akár el is pusztíthatnám… – békés tekintetében ördögi lángok gyúlnak, ahogy ajkai széles mosolyt vesznek fel, s fogait is megvillantja, mindeközben a fegyver pengéjében visszatükröződő önarcképét vizslatja.
- Én kérdeztem előbb, Samanuske úr és nem mutattad be a barátodat. ^_^ – suhint egyet a fegyverrel, majd visszahelyezi a tokba, s a halálistennek dobja. Nem is tetszik már neki annyira, milyen fegyver az, amivel elsősorban gyógyítani lehet és nem harcolni? Már nem is kell neki, nincs miért felszabadítania.
- Miért érdekel téged? Miért kéne elárulnom? – sonidozik a halálisten mögötti fa sűrű lombkoronájába, onnan mondja a továbbiakat. - Valójában nincs nevem, de mégis van. Én nem vagyok olyan, mint te. Nekem nem volt sem anyám, sem apám, kiktől nevet kaphattam volna… – könnyeket hullajtva sétálgat ismét a ház tetején. Igazi melodráma, amit előad, persze sosem bánta, hogy nem ismerte a szüleit. Az ő családja Desmond-apu, Sirenia-anyu, Ivela-aneja, Roncsi-otoja, Elcsi-chan. Miért is foglalkozott volna ilyen kicsinyes apróságokkal? A nevével amúgy is meg volt elégedve, amelyet Ivela-anejától kapott.
De minderről egy halálistennek nem kellett tudnia, azonban miért ne szórakozhatna ezzel kapcsolatban vele? Ő nem tud róla semmit, de jómaga már egészen kezdi kiismerni ezt az ostobácska halálisten. Igazán jót fog szórakozni most! Sokkal, de sokkal jobbnak ítéli már így előre, mint a csapdaépítés drága kincsek felszabadításához.

Kiemelkedően különleges kicsinyke kirándulásküldetés Karakurában! *.*

Úgy esett a nagy eset, hogy egyszer csak rájöttem, osztagunk édességkészlete frissítésre szorul: nem fogytunk éppenséggel ki semmiből, csak… Annyiféle cukorkánk, csokink, nyalókánk meg miegymásunk van, de talán nem elég fajta! >< Kell egy kis változatosság, úgy értem, több íz, és több szín! Általában az Okashi boltból szerezzük be a mindenféle cukrokat, magam is jártam már ott párszor, és ott annyi minden van, hogy az elképesztő, mindig lehet valami újat hozni *.* Csak hát… Mi fog történni, ha mindezek ellenére egyszer csak a gyerekek majd ráunnak az orvosi vizsgálat után kapott cukorkákra? o.o Vagy esetleg kiderül, hogy éppen csak olyan van, amilyet nem szeretnek? Mint hadnagynak, erre, azt hiszem, figyelnem kéne, hiszen hozzátartozik a munkánkhoz az is, hogy megjutalmazzuk a kicsiket, amiért kibírták a vizsgálatot, nagyon ügyesen kibírták; talán, ha nem kapnának utólag semmit, az egész egy hatalmas tortúrának tűnne fel a szemükben, és legközelebb félve jönnének, sőt, talán el se mernének jönni, és akkor lehet, hogy nagyon betegek lennének! o.o A mi dolgunk nem csupán annyi, hogy diagnosztizáljuk a betegségeket, arra is ügyelnünk kell, hogy ezzel ne ártsunk és ne rémisszünk meg túlságosan senkit, hiszen minden az ő érdekükben történik, de ha ezt nem hiszik el nekünk, abból semmi jó nem származik! o.o És egyébként is, ha egyszer már betegek szegény gyerekecskék, és el kell jönniük hozzánk, esetleg úgy, hogy félnek tőlünk, legalább valami jó is legyen a napjukban, amikor kapnak valami finomat… arról nem is beszélve, hogy nagyon sok felnőtt is szereti az édességeket, bizony ám! *.* Ez pedig azt jelenti, hogy… ideje tovább bővíteni a készleteinket valami különlegessel, valami egzotikussal!
Felismervén a Yonbantai népszerűségére leselkedő szörnyű veszélyt, lázasan elkezdtem gondolkodni a megfelelő megoldáson. Itt, Seireiteiben lassan az összes ismert forrásból szereztünk már édességet, és Rukongaiban nem hiszem, hogy lennének édességboltok… Persze, ki tudja! *.* De én nem ismerek ott egyet sem, biztosan eltévednék, ráadásul ki tudja, hátha arra jár egy lidérc, vagy arrancar, vagy egy lélek, aki nem szeret minket...! >< Viszont az Emberek Világában egészen biztosan mindenféle csodálatos-varázslatos cukorbolt létezik, ebben egészen biztos vagyok! Ott annyi minden van, hiszem hatalmas világ, és nagyon sokoldalú, nagyon színes… Hátha kapható ott olyasmi is, ami itt nem. Az valóban különleges lenne, és egzotikus is! És hát, bár lehet, hogy Hueco Mundoban is vannak édességboltok, oda azért nem merészkednék… >< Viszont, mondjuk, Karakura minden szempontból ideális, hiszen oda viszonylag könnyű eljutni, most már azt is megtanultam, hogyan kell hazajutni, és talán még arrancarral sem találkozom! *.* Bár arra megvan az esély, sajnos… de talán nem vesznek észre, hiszen nincs valami kiemelkedő lélekenergiám, ugyebár... Mások nagyon gyakran járnak az Emberek Világában, és nem éri őket semmi baj, talán egyszer igazán ki kéne próbálni; és meg is éri, hiszen fontos dolgokat kell beszerezni, és főleg, ha eljönne velem valaki, még nagyobb biztonságban lehetnék, és együtt sétálni biztosan érdekesebb ^.^ De sajnos, amikor éppen nekem adódott egy kis szabad időm, sem Shin-kun, sem Noah-san, sem a Taichou-sama, sem Maki-kun, sem senki nem ért rá, ezért végül egyedül indultam el, ami kicsit ijesztő volt, és aggódtam is… Viszont érdekes volt látni, milyen egy hivatalos karakurai kirándulás, mármint engedélyt kértem Airisu-taichou-samától is, póttestet is kaptam, szerezni kellett hozzá illő ruhát, és vinnem kellett külön Emberek Világa-beli pénzt is, meg minden *.* Nagyon érdekes érzés volt ám póttestben járkálni, vagyis nem tudtam eldönteni, hogy a gigai a fura, vagy inkább ezek a mai ruhák? Pedig nagyon szépek voltak, legalábbis véleményem szerint, de ugye én szinte mindig egyenruhában járok, és az teljesen másmilyen viselet… >< Fura volt például az is, hogy nem volt rajtam a karszalag; emlékszem, amikor megkaptam, kezdetben szokatlan volt, és valahogy aszimmetrikusnak éreztem magam úgy, hogy az egyik karomon van valami, miközben a másikon nincs, de idővel teljesen hozzászoktam ^.^ Anemone-chan is hiányzott, mármint tudtam, hogy velem van, de nem volt az oldalamon… szóval azelőtt fel sem tűnt, mennyire hozzászoktam minden aprósághoz.
Hatalmas élmény volt újra az emberek közt sétálni, úgy, hogy láttak is; valahogy otthonos volt, mégis teljesen más. Bár megdöbbentő volt, mennyivel sokszínűbb minden, mint Seireiteiben, annyi féle ruhát hordanak az emberek, és annyi féle épületük van, autóik, és vonatok, repülők! *.* De a nap például ugyanúgy gyönyörűen, melegen süt, és az ég is ugyanolyan kék, akárcsak a tiszta Lelkek városában... Kezdetben nagyon izgultam, és féltem is, hátha felbukkan egy lidérc, vagy arrancar, és megpróbál felfalni… nem tudom, mit tettem volna >< Szerencsére semmi ilyesmi nem történt, én csak találomra elindultam az utcákon, remélve, hogy visszatalálok oda, ahonnan elindultam, de arra gondoltam, ha nem sikerülne, valahogy akkor is hazajutok, hiszen már tudom, hogyan kell kaput nyitni, direkt megtanultam, nehogy még egyszer az Emberek Világában ragadjak… bár végül akkor is minden szerencsésen alakult, vigyáznom kéne az ilyen helyzetekkel, nem lehet minden kirándulásocskámból, legyenek azok bármily’ ritkán is, valóságos katasztrófa, legalábbis számomra. Ebbe belegondolva elfogott az izgalom, valóban sikerül-e hazamennem, és nem voltam-e túlzottan vakmerő, amikor csak úgy, egyedül elindultam? o.o Hiszen én csak egy egyszerű shinigamicska vagyok, se nem túl tájékozott, se nem túl erős! Számtalan olyan veszély leselkedhet rám, amiről nem is tudok! Gyorsan bementem az első utamba kerülő boltba, hogy eltereljem a figyelmemet aggodalmaimról, és mindjárt találtam is rengeteg fajta új cukorkát, teljesen ismeretleneket, színeseket, érdekeseket! Minden fajtából vettem egy kicsikét, és amikor fizettem, és megköszöntem, és mosolyogtam, visszamosolyogtak, és megköszönték a vásárlást – az emberek itt is pont olyan kedvesek, mint otthon ^.^ Aztán továbbsétáltam, mígnem találtam még egy boltot, ide is bementem, és itt is vásárolgattam pár dolgot, és itt is nagyon kedves volt mindenki, például amikor megmutattam, hogy már van egy-két csomag cukor nálam, amit máshol vettem, nevetve kérdezték, hogy hová viszek ennyi édességet, és amikor mondtam, hogy a kórházba, a gyerekeknek, azt mondták, hogy ez nagyon kedves tőlem *.* Pedig hát ez természetes ^.^
Amikor már a sokadik üzletet is magam mögött tudtam, kibontottam a legtöbb csomagot, mert a zacskókban annyi levegő volt, hogy sokkal több helyet foglaltak így a csomagok, mint egyébként… Rengeteg mindent sikerült szerezni, különlegeseket és egzotikusakat! Összeraktam mindent egy zacskóba, pár marék cukorkát raktam a zsebembe is, hogy megkóstolgassam őket útközben, aztán csak sétálgattam, élvezve a napsütést, mígnem egy játszótérhez értem. Ott leültem egy padra – fárasztó ám egész nap különböző áruházakban édességekre vadászni! – és boldogan nézelődtem, mert nem történt semmi baj, és annyi féle cukrot-csokit-nyalókát sikerült szerezni, biztosan nagyon fog örülni mindenki *.* A játszóterek pedig azért olyan jók, mert ott általában mindenki boldog, vagy ha szomorú is, az hamarosan elmúlik; még ha el is esik egy kisgyerek, hamarosan újra szaladgál, és ha veszekednek is egymással, kis idő múlva újra úgy tudnak játszani, mintha semmi sem történt volna. A gyerekek, azt hiszem, sokkal bölcsebbek, mint mi…
Ezen töprengtem, míg fel nem tűnt, hogy valami nagyon furcsa lélekenergiát érzek. Valami idegent! o.o Mármint olyat, ami nem egy shinigamié, és ha nem shinigami, akkor biztosan egy hollow lesz, vagy arrancar, aki fel akar falni! Fel fog falni! >< Ijedten forgolódtam körbe-körbe, de sehol sem láttam semmiféle hatalmas lidércet, de még csak olyasvalakit sem, aki gúnyosan nevetve éppen egy Cerot lőtt volna ki rám, vagy ilyesmit… (igazából nem tudom pontosan, hogy az hogy néz ki, mert a saját szememmel még nem láttam, de úgy tudom, az arrancarok tudnak olyat o.o) Eléggé megrémültem, ráadásul rájöttem, hogy póttestben ugyebár nem is tudok harcolni, mármint egyébként sem tudok harcolni, de így meg egyáltalán nem, és mégsem léphetek ki belőle itt, a játszótér közepén, mert mindenki biztosan halálra rémülne, ha látnának egy fiatal lány egyszerre élettelenül összeesni, és minden bizonnyal nagyon aggódnának értem, hiszen nem tudnák, hogy valójában semmi bajom, egyszerűen csak nem láthatnak… >< És egyáltalán, hogy kell az ilyesmiket levenni? o.o