Valami plázában mászkáltunk, Yuu-chan, meg én. Hogy hogy kerültünk oda, és hogy miért, az nem volt teljesen világos előttem, de hát ez igen gyakran megesik, mikor az ember álmodik. Szóval csak mászkáltunk fel alá, bármilyen különösebb cél nélkül, én néha leragadtam öt-tíz percre néhány kirakat előtt, miközben Yuu-chan látványosan unta az egészet. Egyszer még valami goauld vadpingvinnek látszó lénnyel is leállt trécselni, amíg én beszaladtam egy boltba röpke háromnegyed órára ruhát nézegetni, úgyhogy amikor kijöttem az üzletből és megláttam rémálmaim legrémesebb rémségét, karon ragadtam Yuu-chant, és sikítva rohantam a pláza másik végéig. Miközben én levegő után kapkodtam, Yuu-chan próbált élesztegetni, amihez a legjobb módszerrel látott hozzá: felvilágosított, hogy mivel éppen két kajálda előtt sikerült lefékeznünk, akár ehetnénk is. Egy gyors körbeszeretgetés és nyakonhimbálózás után be is álltam a lerövidebb sorba, amíg Yuu-chan a másik étkezdénél szúrta ki a jövendőbeli ebédjét, ahol persze háromszor olyan sokan álltak. Az elején még kedvtelve nézelődtem magam körül, de amikor én már sorra kerültem rég, és kajával megpakolt tálcával a kezemben topogtam Yuu-chan mellett, kezdett elfogyni a türelmem. A hasam már ételért követelőzve dübörgött, de én minden áron meg akartam várni bucókámat, úgyhogy igyekeztem kontrollálni magam, ami az ínycsiklandozó finomságokat látva nem volt túl egyszerű. Mikor már fél órája álltunk sorban és a kajám már rég kihűlt, úgy gondoltam, ha mást nem is, egy falatka sültkrumplit mindenképpen megérdemlek, úgyhogy lassan felé nyújtottam a kezem..
- Várj rám, Szerelmem! - szólalt meg hirtelen az én egyetlen mackósajtom tündéri boci szemekkel, aminek hatására az egész tálcámat hátrahajítottam valami szerencsés nyakába.
- Nyeeeee - berregtem egy sort, majd a másik oldalamra fordultam az ágyon. Bár hajnalban elég pocsék a kalkulációs képességem, mégis arra számítottam, hogy Yuu-chanba fogok ütközni, de mégsem így történt. Kómásan félig kinyitottam az egyik szemem, hátha megint lerugdostam az ágyról szegényemet, de akárhogy hunyorogtam, nem láttam semmit. Ahogy egyre jobban kezdtem magamhoz térni, érzékeim is kitisztultak, de továbbra sem éreztem a jelenlétét, nem hallottam a szuszogását.
Eszembe jutott, hogy talán riasztották az este folyamán valamiért, de mégsem nyugtatott meg a tudat. Mikor képzelgéseim már odáig fajultak, hogy talán mégse volt álom az a vadpingvin, zakatoló szívvel felgyújtottam az éjjeli szekrényen lévő lámpát, és a takarót magamra húzva körbepislogtam az immár világos szobán. Se Yuu-chan, se vadpingvin sehol.
Tudtam, hogy már esélytelen lenne megpróbálkoznom a visszaalvással, így a konyha felé vettem az irányt. Csirkét nem volt szívem ilyen korán felébreszteni, úgyhogy egy nyugtató tea mellett szavaztam. Mikor elkészült, visszaslattyogtam a bögrémmel az ágy széléhez, és ott kortyolgattam a forró italt a paplanba burkolózva, miközben az este előttem fel-felvillanó képei zavart kuncogásra ösztönöztek. Bágyadt vigyorral, fülig vörösen dőltem el az ágyon ismét miután kiürítettem a csésze tartalmát, és bazsalyogva hemperegtem vagy öt percig, amikor valami fura dolog szöget nem ütött a fejemben. Azonnal felültem az ágyban, és az éjjeli szekrény felé fordultam. Láttam már az előbb is a szemem sarkából, csak nem jutott el a tudatomig... Egy kicsiny fekete bársonydoboz pihent mellettem már ki tudja mi óta....
Egy pillanatig se fordult meg a fejemben, hogy esetleg nem az enyém, vagy nem szabadna kinyitnom, úgyhogy izgatottan kaptam az apróság után. Forgattam, nézegettem, ráztam fel és le, miközben a legabszurdabb ötletekkel próbáltam megmagyarázni magamnak a létezése okát. Mikor már ott tartottam, hogy Yuu-chan talán muskátlimagokat tárol benne, vettem egy nagy levegőt és kinyitottam. És csak néztem és néztem..... És sehogysem akartam magamhoz térni a révületből. Egy gyönyörűszép gyűrűt tartottam a kezemben, szebbet, mint amilyet valaha akár elképzelni is képes lettem volna.
- Hű.... Hűűűű.... - kapkodtam nehézkesen levegő után, miközben még mindig nem akartam elhinni amit látok. Nem tudtam ugyan, hogy miért kaptam pontosan, de jelen pillanatban az érdekelt legkevésbé. Egy meseszép ajándék az én Yuu-chanomtól, amire ha ránézek, mintha csak szerelmem szemébe néznék.
A fiók huzamosabb idejű zörgése és néhány fáradt szárnycsapkodás után Csirke telepedett a vállamra.
- Nocsak.... Igen pompás széndarab... - vizslatta fél szemével hunyorogva a gyűrűt. - Méghozzá tiszta kék, igen ritka darab... Csodálkozok, honnan tellett rá annak a semmirekellő paranthropusnak....
- Jaaaaj Csirke, olyan szigorú vaaaagy - kaptam le a vállamról a kisállatott, hogy rajta kiélve földöntúli boldogságomat halálra szeretgessem. Csirke pedig egy szót sem szólt. Nem állt ellen, nem szitkozódott, nem vágott a fejemhez olyan fura szavakat, amikből semmit sem értek. - Valami baj van? - raktam le félszegen felhúzott térdeimre a csapzott kis lényt.
- Elment. - hallottam pár hosszú másodpercnyi szünet után magas, mégis oly rideg hangját. - Elment, és itt hagyott minket, engem és téged, mint valami két koloncot, hátráltató tényezőt, amik csak visszahúznák a mindent elnyelő, szennyízű mételybe....
Fogalmam sem volt, hogy Csirke miről beszél, de tudtam, hogy komolyan mondja. Általában mindig haragban állt Yuu-channal, de sosem éreztem belőle ezt a kínnal vegyülő őszinte megvetést.
- Hova?
- Nem tudom, de mégis mit számít az? Nélkülünk ment el, egy árva szó nélkül, érted, te ostoba nőszemély?! Sikerült végre felfogni a csökött elméddel?! És még van képe játszani itt a romantikus hőst, aki gyűrűt ad örök emlékül a szeretett nőnek..! Hánynom kell tőle..... - Megvető gúnnyal és gyűlölettel átitatott szavai fájdalmasan martak belém, rángatták le a hályogot a szememről, és tuszkolták agyamba a kegyetlen valóságot hogy Yuu-chan elment, és nem jön többé vissza. Itt hagyta Sereitet, Katai Hadnagyot, Hanae kapitányt, Nabe-kunt, Zel kunt, Csirkét és engem.... Itt hagyott, engem.. Kit érdekelnek a többiek, de engem miért??! Miért hagyott magamra, miért nem vitt magával, miért hagyta itt ezt a gyűrűt, hogyha az ég világon semmit nem jelent??! Miért áltatott olyan sokáig, miért ölelt, miért csókolt, miért mondta azt..... hogy szeret....? Miért nem tudom gyűlölni őt, vagy legalább egy kicsikét is haragudni rá...? És most miért nem sírok, amikor már a legapróbb semmiségtől is képes potyogni a könnyem?
Mikor fejemben alábbhagyott a feszítő zúgás, felálltam, és becsuktam az ablakot. Talán ott ment ki éjjel. Fejemet félig féloldalra biccentve ránéztem az órára. Már több mint egy órája, hogy felkeltem, tehát olyan fél órát tölthettem az ágyra borulva, mozdulatlanul, miközben próbáltam felfogni a felfoghatatlant.
A padló ritmikus dobogása törte meg a csendet. Hamarosan egy tucat shinigami rontott a szobába.
- Ken Aruya főkapitány parancsának engedelmeskedve adja át a helyiséget a nyomozóinknak az áruló Sierashi Yuusuke, a nyolcadik osztag kapitányának kézrekerítése céljából! - Üvöltött az egyik marcona férfi, amint belépett az ajtón.
- Ne merészelje, így nevezni.... - suttogtam alig hallhatóan, miközben igyekeztem magamon tartani a vékony takarót.
A férfi talán megszánt, vagy nem tudom, de egyből megenyhült. Egy mozdulattal kizavarta a tömeget a szobából, majd immár sokkal szelídebben szólt hozzám.
- Kisasszony.. Meg kell értenie, mi csak a munkánkat végezzük. Kérem szedje össze a holmiját, és engedje hogy dolgozzunk. Higgye el, én sem örülök, hogy ezt kell tennem, de Sierashi kapitány végzett jó néhány tiszttel és egy értékes ereklyét is eltulajdonított... Nem szabadott volna ezt elmondanom Önnek, de úgy éreztem, joga van tudni. De most... Hívjak valakit, aki visszakíséri a körletébe?
- Hagyja csak. - fordultam félig felé arcomon egy hamis mosollyal, mire a tiszt egy meghajlás után távozott. Szörnyetegnek éreztem magam, de nem tudtam sajnálatot érezni az elhunytak után, akiknek az én szerelmem vette el az életét. Sokkal jobban fájt az, hogy bár tudtam, micsoda szörnyűségeken ment keresztül Yuu-chan az utóbbi időben, nem számítottam arra, hogy ez megtörténhet. Bántott, hogy nem tudom, mi jár a fejében, hogy nem vettem észre az apró jeleket.... Hogy nem tudtam rajta segíteni, hogy végignéztem a szenvedését.... És hogy ezek után még mindig képes vagyok egyedül magamat sajnálni, amiért a szeretett férfi itt hagyott, mint egy halom kacatot.

Kora reggel volt. Még a nap sem bukkant elő, de már az irodámban ültem, gondterhelt arccal. Sehogy sem jött álom aznap éjjel a szememre, és nem tudom hogy miért, de aztán úgy döntöttem, hogy legjobb lesz, ha bemegyek az irodába és hasznossá teszem magam. Normális esetben ez lett volna az utolsó hely, ahova mentem volna, de most más volt a helyzet. Valami nyugtalanított. Nem tudtam, hogy mi, csupán egy érzés volt, de nem hagyott nyugtot nekem. Így hát sötét dolgokon gondolkozva, bambulva indultam el az irodába. Az osztag területén minden csendes volt. Semmi sem utalt arra, hogy bármi baj is közelegne. Mindenki aludt, pihent, és készült testileg, lelkileg a másnapra. Talán nekem is ezt kellett volna tennem. Nem sokkal később betámolyogtam az irodába. Fáradt voltam. Az, hogy nem tudtam aludni, nem azt jelentette, hogy kipihent voltam.
A villant nem kapcsoltam fel. Sötétben akartam lenni, és úgy gondolkozni.
Kábán csináltam egy forró teát magamnak, majd kényelmesen elhelyezkedtem a karosszékemben. Még mindig nem hagyott nyugodni az a furcsa, különös érzés.
- Valami közeleg... - motyogtam magam elé a sötétben.
Legalábbis ezt suttogta ezt a furcsa érzés. Hátradőltem a székemben, és elmerengtem az elmúlt napok eseményin. Egyből Yuu-chan jutott az eszembe, és az Ő nemrég véget ért "sikeres" küldetése. Sok minden történt ott, talán a teljes sztori nem is fog kiderülni, de nem ez volt a lényeg. Yuu-chan megváltozott, mióta visszatért arról a küldetésről. Valahogy más lett. Nem tudtam, hogy mi lehet a baja, nem is nagyon beszélt róla, de nyugtalanított. Nem érdekelték azok a dolgok, amik eddig. Valami olyasmi mehetett végbe azon a küldetésen, ami gyökeresen megváltoztatta Yuu-t. Ezt támasztotta alá az is, ahogy egy azutáni közös küldetésünkön viselkedett. Gondolkodás nélkül megölt volna egy gyereket. Nem számít, hogy parancs volt, vagy hogy bounto volt az illető, mégiscsak egy gyerek volt. Akkor azt hittem, hogy csak átmeneti gondjai voltak Yuunak azután a bizonyos küldetés után, ám ezután sem történt semmi változás. Épp olyan furcsán viselkedett, mint eddig. Visszarángattam gondolataimat a jelenbe, és felültem a széken a majdnem fekvő helyzetemből, majd megráztam a fejem.
- Nincs vele semmi baj. Máskor is volt már ilyen...biztos...valami átmeneti gondja van... - bizonygattam magamnak. Feltűnően zárkózott volt azóta Yuu szinte mindenkivel. Mintha készült volna valamire, ám ezt senki sem tudhatta biztosan. Segíteni szerettem volna neki, de velem sem viselkedett úgy, mint eddig. Komolyabb lett, sok volt a dolga, ha meg kérdeztem, hogy nincs e valami gond, nem szólt semmit, így hiába akartam, nem nagyon tudtam neki segíteni. Ezért inkább hagytam. Úgy gondoltam, hogy ha nem akarja, hogy segítsek neki, akkor nincs értelme próbálkozni, maga is meg tudja bizonyára oldani a dolgot. Jó pár napja nem láttam már, és bár tudtam, hogy meg tudja oldani a dolgait, mégis kicsit aggódtam Yuu-chanért. Hiányoztak kicsit azok a régi önfeledt "hömbölgések" az ivóban, meg a közös edzések a 8. vagy a 10. osztag tisztjei előtt, de hát változnak az idők. Gondolataimba merülve merengtem tovább, miközben a teámat kortyolgattam, és kibámultam a nyitott ablakon. Lassan kezdett reggeledni, a nap lustán kúszott felfelé az égen, minta ezzel az én sebességemet utánozta volna. Észre sem vettem először, hogy valami berepült a helyiségbe, és előttem röpködött. Néhány másodperces bambulás után esett le, hogy egy pokollepke az, ami üzenetet hozott. Kinyújtottam mutatóujjamat, ezzel jelezve a kis teremtménynek, hogy leszállhat, és átadhatja az üzenetet. Nem számítottam már ilyen korán üzenetekre a Seireiteitől. Figyelmesen hallgattam végig az üzenetet. Majd még egyszer...és még egyszer.
- Mi?! Az lehetetlen! Ez valami tévedés! - csak ennyit tudtam az üzenet többszöri meghallgatása után is kinyögni. Nem fogtam fel, vagy nem is akartam felfogni azt, amit az üzenetben közöltek velem. Yuu-chan elárult minket. Elárulta Soul Societyt, mindenkit elárult. Kétségbeesetten néztem ki az ablakon, és próbáltam valami ésszerű magyarázatot adni erre a viccre. Az irodám elől talpak dobogását hallottam. Hirtelen felébredt az egész osztag. Ez nem lehetett véletlen, de hátha mégis csak valami kamu az egész. Lehet, hogy csak gyakorlat. Kitámolyogtam a folyosóra, és körülnéztem. Mindenfelé rohanó tiszteket láttam. Arcukon ugyanazt a zavartságot láttam, ami a sajátomon is lehetett. Szinte mindegyik arról a bizonyos dologról beszélt, amit én nem voltam hajlandó beismerni. Nem tudtam, és nem is akartam elfogadni ezt a dolgot. Kétségbeesésemen kezdett eluralkodni a düh. Halkan megszólítottam egy mellettem elhaladó és tisztelgő tisztet, de nem vette észre és haladt tovább. Ugyanez megtörtént még egy tisztnél is, Ő sem vett észre. Kavargó gondolataimmal a fejemben dőltem neki a falnak, és nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Meg kellett valahogy bizonyosodnom a dologról, bár a pokollepke üzenete elég egyértelmű volt, mégis, muszáj volt mástól is megkérdeznem. Kezem már lassan remegett a dühtől. Nem tudom, honnan jött ez a gyűlölet, de egyszer csak megcsapott, és most tombolt bennem. Nem bírtam tovább.
Egy darabig még összetörve álltam a fallal szemben, és támaszkodtam neki, majd hosszas őrlődések után döntöttem. Bár a barátom volt Yuu, most már az ellenségem. Egy áruló, aki a Seireitei ellen van, tehát el kell kapni, és megbüntetni. Egy villámtánccal elindultam, hogy megkeressem s másik Yuusukét, és véget vessek az őrületnek. A háztetőkön shunpozva megéreztem Mitsu lélekenergiáját, és felé vettem az irányt. Szerettem a lányt, és feleségül fogom venni, de ebben a helyzetben sajnos Ő sem tudott változtatni a kedvemen, és szerintem én sem az övén. Nem sokkal ezután be is értem, és csatlakoztam hozzá. Arcomon elszántság tükröződött, ám belül közel sem voltam elszánt. Még mindig őrlődtem, hogy vajon helyes e, amit teszek. Helyes, vagy nem helyes, engedelmeskednem kellett a parancsnak, hisz ha megtagadnám, akkor én is azzá vélnék, mint a 8. osztag EX-kapitánya, egy egyszerű bűnözővé. Egyre tisztábban kezdtem érezni Yuu lélekenergiáját a távolból, és egyre biztosabb voltam abban, hogy hol lehet. Az elmúlás hegyénél.
Kis idő múlva csatlakozott hozzánk Nagano Nobu is és mosolyogva biccentett. Ránéztem, - tekintetemből azt lehetett kiolvasni, hogy inkább most ne mosolyogjon senki se a közelemben-, és kurtán biccentettem. Ahogy közeledtünk a helyszín felé, úgy erősödött Yuu energiája is. Egy elnyújtott shunpo után aztán megláttam Őt. Ott állt, és mintha várt volna valamit. Nyilván külső segítséget kért valakitől, hogy el tudja hagyni SS-t, mert azpnnal lezártak mindent átjárót a Seireiteiben, mihelyst kiderült az árulás. Míg úton voltunk az Elmúlás hegye felé, kicsit lenyugodtam ugyan, de mihelyst megláttam Yuu-t, egyből fellángolt a dühöm. HÁtán megláttam egy kardot, ami eddig nem volt nála. Hát azt lopta el SStől...Hidegen, szárazon közöltem vele "jogait", majd egy kis szünet után, dühösen odakiáltottam a fiúnak.
- Miért tetted?! Miért árultál el minket?! A barátom voltál! - ordítottam.
Gyakorlatilag biztos volt az, hogy nem fogja megadni magát, és harc lesz a vége a dolognak. Bár négyen voltunk ott, és egy további gyengébb lélekenergia a távolban, tisztában voltam vele, hogy nem sok esélyünk volt Yuu-chan ellen. Tapasztaltam már az erejét, mégis most a kötelességemet végeztem és meg kellett állítanom Őt, legalábbis meg kellett próbálnom.
Yuu végighallgatott, majd mosolyogva válaszolt. Nagyon zavart a mosolygása, de sajnos igaza volt. Vérontás lenne annak a vége, ha harcra kerülne a sor, és valószínűleg nem az Ő vére folyna, bár többen voltunk, így talán volt némi esélyünk ellene. Nyilvánvaló volt, hogy egyik fél sem fog engedni a másiknak. Kezemet Aokira téve vártam, hogy történjen valami. Yuu-chan megvonta a vállát, majd elkezdődött. Egyszerre támadtunk rá minden irányból, mégsem tudtuk megsebezni, még csak lassítani sem. Nevetve hárította minden egyes támadásunkat, mintha valami egyszerű gyerekjáték lett volna számára ez az egész. Végig fölényben harcolt velünk szemben. Gyakorlatilag meg volt a végeredménye ennek a harcnak már akkor, mikor elkezdődött.
Nem bírtunk vele. Egyre másra kaptuk a kis vágásokat, ütéseket, de mi nem tudtunk hozzáérni. Az egyik vágását Mitsu ellen indította. Nem hagyhattam, hogy kárt tegyen benne, ezért elé vetettem magam, és hárítottam a támadását. Próbáltam hátra szorítani, ám Ő erősebb volt nálam, és egy lökéssel hátrataszított, aztán hirtelen eltűnt előlem. A következő pillanatban éles fájdalom áradt szét hátamon, és éreztem, hogy saját vérem csorog ki a sebből és eláztatja a ruhámat. Rövid időre kidőltem a sorból. Nem épp a legszerencsésebb helyen volt a seb, és erősen vérzett is. A háttérből figyeltem a dolgokat egy ideig, míg erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy újra beállhassak a harcba. Sajnos mindenkinek kijutott a rosszból bőven a harcban, senkit sem kímélt Yuu-chan. Miután az utolsó ellenfelével is végzett, a levegőben megjelent egy senkai kapu. Yuu-chan indulni készült, viszont nem hagyhattam elmenekülni. Hirtelen elfordítom magam, és előhívtam a bankaiom. Velem egy időben párom is ugyanezt tette. Mi még nem dőltünk ki, még megállíthattuk Yuu-chant. Megindultunk az áruló felé, ám Ő is lehívta a bankaiát. Már akkor tudtam, hogy esélyünk sincs így már. Hirtelen eltűnt előlem, és mögöttem jelent meg. Bár Aoki ott volt közvetlen mellettem, Ő sem tudott már megvédeni. Egy villanás, és el is volt vágva a lábikrám. Tehetetlenül rogytam földre, Aoki is felüvöltött tehetetlen dühében, és ráküldött egy jégrobbantást Yuu-chanra. Hiába volt olyan erős, ha ez eltalálja, akkor vége lenne neki is.
Ezzel egy időben Yuu is támadt. Méghozzá Cero-val...hiába voltam dühös rá, ás gyűlöltem, nagyon meglepődtem ezen. Szóval Ő is vaizard lenne? Ez megmagyarázna 1-2 dolgot...
Reménykedtem, hogy Aoki támadása eltalálja YUu-chant és vége lesz ennek az egésznek, én nem így történt. Egy robbanás után a sárkányom hatalmas puffanással terült el a földön. Ezután Yuu-chan Mitsut támadta meg, mivel már csak Ő volt lábon közülünk. Tehetetlenül néztem végig, ahogy a porfelhőben mögé lopódzik, és átszúrja a testét szerelmemnek. Itt volt az a pont, ahol már tébolyból támadtam. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy minél több fájdalmat okozzak az ellenségemnek, még ha bele is halok. Nem is céloztam, csak csapkodtam össze vissza. Nem is érdekelt már, hogy mi fog történni velem. Hirtelen kirepült a kezemből a kardom, majd mielőtt utána kaptam és elértem volna, éreztem, hogy Yuu kardja végigszántja a mellkasomat, mély vágást ejtve ezzel. Zuhanni kezdtem a föld felé, ám a földet érés már nem fájt. Magával ragadott a sötétség. Mikor kinyitottam a szemem, Hanaet vettem észre, amint elsősegélyben részesít, és nyugtatni próbál. Nem szóltam neki semmit, csak hagytam magam, és közben arra gondoltam, hogy Yuu-chan ezért még egyszer drágán meg fog fizetni.

Ahhoz képest, eleinte mennyire vártam az emberi világban való járőrözést, a végére már nagyon is szerettem volna hazajönni. Vissza az osztagom szállására, a saját kis zugomba… Azt már nem is említem, hogy mihamarabb megcsinálni mindazt, amivel imádott fukutaichoum a távollétem alatt nem boldogult. Édes istenem, talán már maga alá is temette a papírmunka, és a süti-utánpótlás hiánya miatt már-már múmiává kezd hasonlatossá válni? Micsoda apokaliptikus kép arról az energikus lányról! Csak nyugi, kislány, biztosan nem ilyen rossz a helyzet, és csak beképzelsz magadnak mindenfélét, mert hiányzott a felettesed… Eh, ezt komolyan gondolom? Igen, határozottan hiányzott Shizuka-san pozitív kisugárzása az emberi világban töltött néhány napom alatt. Úgy tűnik, még én is kezdek feloldódni kicsit az új osztagvezetés alatt. Ez máris pozitív dolog.
És végre, itthon vagyok. Seireitei ismerős levegőjét beszippantva csakis erre tudok gondolni. Elvégre nekem ez a hely az otthonom. Sosem szégyelltem bevallani, hogy nekem nem hiányzik az emberi élet. Sokkal jobban érzem magam itt. Azonban most, hogy hazaértem, kicsit elbizonytalanodom. Jelentenem kéne Ai-samanak. Igen, és az után? Keressem meg a hadnagyi irodát, hogy szembesüljek – vagy ne – a rám váró horrorral? Nem tudom… Azt hiszem, ezt el lehetne halasztani pár órával… Akkor kapitányi iroda és utána... séta. Igen, a séta lesz a legmegfelelőbb elfoglaltság a számomra, ha megvagyok a jelentésemmel. Mivel ezt sikerült is tisztáznom magamban, célirányosan a harmadik osztag főhadiszállása felé indulok, hogy tiszteletemet tehessem a kapitányomnál.
Miután a jelentésemet leadtam, eredeti terveimnek megfelelően sétára indulok a tiszta lelkek városában. Nem az egyedüllét a cél, arra volt elegendő időm. Sokkal inkább a kikapcsolódás, hogy nem kell minden másodpercben éberen figyelnem, nem támadnak-e rám valahonnan. Itthon tökéletesen nyugodtan tudok közlekedni, teljesen kikapcsolhatom az érzékeimet, és mehetek, amerre a lábam visz. Zanpakutom nem tettem le, az még most is az oldalamon függő bíbor tokban pihen. Hogy miért? Erre a kérdésre jómagam is tudni szeretném a választ. Valami olyasmivel kéne magyaráznom, hogy egy fegyvert nem lehet csak úgy szerte-szét hagyni a szálláson, még akkor sem, ha épp nyugodt napokat élünk. Nos, azt hiszem, ez a magyarázat. Amiatt persze bűntudatom van, hogy nem látogattam még meg Shizuka-sant, de azt hiszem, neki is jobb, ha nem terelem el a figyelmét a munkájáról. Annak Kagami-taichou sem örülne.
Gondolataimba merülve jutok el a Soukyoku hegy lábához. Felnézek a magasba törő, rossz hírű tereptárgyra. Ha már itt vagyok, miért ne mehetnék fel? Nem tudok okot a maradásra, így követem a felvezető utat, egyre csak közeledve a magaslathoz. Fellépek a fennsíkra, és körbetekintek a vidéken. A város nem egészen olyan, mintha utcáit rónám, mégis ugyanazt az érzést kelti bennem: hívogat, és biztosít róla, ide tartozom.
~ Figyelj! Ott van valaki! ~ és a békés csendet megtöri az eddig nyugodtan alvó szellemlány hangja. Chi-san ismét hamarabb figyelt fel a magában boxolgató tisztre. Nem rémlik, hogy az én osztagomhoz tartozna… Mindegy, pusztakezes harcból amúgy sem vagyok jó, mondhatni abból nehéz nálam rosszabbat vagy velem egy szintűt találni, úgyhogy csak tisztes távolságból figyelem a hímnemű egyedet. Mikor egy percre szünetet tart, közelebb megyek hozzá.
- Szépen csinálod – jegyzem meg minden érzelem nélkül. Ezen az alapbeidegződésemen most már tényleg javítanom kellene. Kár, hogy nem megy, hiába próbálom. De még az arcomra is képtelen vagyok érzelmeket csempészni. Ez néha jól jön, de az esetek többségében – mint most is – kifejezetten zavaró lehet, pláne, ha a partner nem ehhez van szokva. Márpedig ki lenne ahhoz szokva, hogy a mellette álló képtelen érzelmeket mutatni? A megjegyzésemet követő csendet megtörve kezet nyújtok a nálam külsőre idősebbnek tűnő shinigaminak.
- Mei vagyok – bemutatkozásomhoz még egy halvány mosolyt is sikerül az arcomra bűvölni, ami azért már talán megtöri a jeget. Igaz, az én apró érzelemnyilvánításaimat, és arckifejezésem csekély mértékű változásait nem egyszerű észrevenni, de a többségnek azért sikerülni szokott. – Ne haragudj, hogy megkérdezem: melyik osztagban szolgálsz? – valahonnan el kell kezdeni a beszélgetést, de azt hiszem, világosan látszik, hogy ez nem éppen az én asztalom. Nos, úgy tűnik, mégsem magányos sétával fogom tölteni az időmet, mielőtt meglátogatom Yamasaki-fukutaichout.

Kicsit olyan ez az egész, mintha zavarba hoztam volna. Ez azért elég meglepő lenne, de benne van a pakliban. Nem minden férfiben tombol a felsőbbrendűség, ez különösen igaz, ha egy olyan helyen dolgozik, ahol bizony kemény beosztás van. De hogy egy lány zavarba hozzon valakit? Ezt azért kétlem… Ja, hogy kívülről úgy festek, mint egy jégcsap? Nos igen, erről azért hajlamos vagyok elfeledkezni. Vele pedig még nem találkoztam, tehát nem is szokhatott hozzá különös viselkedésemhez. Kellemetlen, főleg, ha épp megjegyzést teszek rá. Nem csoda, ha nem tudja mire vélni, ezért aztán bemutatkozom. Úgy néz ki, ez már valamit oldott a kezdeti feszültségen, hiszen viszonozza, és mindjárt mentegetőzésbe is kezd a gyakorlatozását illetően.
- Már jóval több, mint amire én képes vagyok – válaszolok, immár egész észrevehetően mosolyogva. Csak meg ne kérjen, hogy eddzek vele, mert akkor rövid távon el leszek kalapálva. A közelharc egész egyszerűen nem az én asztalom. Így utólag már az is csoda, hogy egyáltalán átengedtek ilyen silány tudással. Még jó, hogy fegyverhasználatban és démonmágiában a csoport kiemelkedő tagjai közé tartoztam. Lehetséges volna, hogy ezek a tények mentettek meg a bukástól? Akárhogy is, az elmúlt 80 évben tökéletesen boldogultam a pusztakezes harc mélyebb ismeretei nélkül. Hárítani és távolról visszatámadni még tudok.
Közben megtudom, miért is nem láttam eddig. Ez sok mindent megmagyaráz. A 9. osztagot egyelőre csak hírből volt alkalmam megismerni, tehát nincs is miért csodálkozni azon, hogy Tsuga-sannal sem volt szerencsém találkozni. Mármint korábban.
- Nyugodtan folytathatod, ha szeretnéd. Nem foglak zavarni – felelek második körös magyarázkodására. Egy bátorítónak szánt mosollyal is megtoldom, amennyiben az én mosolygásom észrevehetőnek minősül. Én igyekszem, hogy az legyen, de a régi beidegződéseken nem tudok sokat módosítani. Legalábbis ez a tapasztalatom az eddigi évtizedekre alapozva. Már elég régóta próbálok kicsit oldottabb lenni másokkal ahhoz, hogy akár fel is adjam. Nagy kár, hogy az nem vallana rám. Tényleg meg akarok változni.
Kicsit oldalra billentem a fejem a kérdésére. Most mondjam meg, vagy ne? Elvégre nagyjából azonos szinten lehetünk, az én rangom mégis… Hát remélem, nem hozom vele kínos helyzetbe elvégre ő akarta tudni.
- A Sanbantai sansekije vagyok – válaszolom az eddiginél leheletnyivel kedvesebb hanglejtéssel. Talán mégis sikerül egy kicsit kibillennem a jégcsapfigurából. Vagy nem.
A szokatlan kardelhelyezése nekem is feltűnik, de nem teszem szóvá. Értelmetlen kérdés lenne. Bizonyára neki így kényelmesebb, nekem pedig semmi közöm ahhoz, ő hogyan fér hozzá könnyebben a kardjához. Elvégre az én különc egyenruhámat sem teszik szóvá túl sűrűn.
- Ha elhagyatott helyet kerestél, azt hiszem, ma nincs szerencséd… - bár ahogy körülnézek, rajtam kívül nem nagyon jár errefelé shinigami. Hát velem azt hiszem, tényleg nincs éppen szerencséje. – Vagy valami másért jöttél ide? – ez komolyan érdekelne. Szép lassan elindulok a fennsík pereme felé. Azért figyelek a válaszára, de ha már itt vagyok, gondoltam körbejárom, és nem csak szemmel térképezem fel az Elmúlás hegyét. Nem haladok gyorsan, megadom neki a lehetőséget, hogy velem tartson, ha szeretne. Közben azon gondolkodom, mit kérdezhetnék még, hogy ne legyen köztünk nyomasztó csönd. Nem szeretek sem kérdezni, sem mesélni. Az a kedvemre való, ha mások osztják meg velem a gondolataikat. Hallgatóságnak határozottan jobb vagyok, mint beszélőnek.
- Gyakran gyakorlatozol magadban? – komolyan nem jutott jobb az eszembe? Chi-san is épp készülne letolni emiatt, de szerencsére észreveszi, hogy nincs rá szükség. Magamtól is tudom, hogy ez borzasztóan… nem is az, hogy formális, mint inkább személytelen kérdés volt. Meglátszik, hogy a beszélgetés is gyengém. Talán nem akkora, mint a hakuda, de igencsak megközelíti. Már így is jóval többet jártattam a szám, mint az tőlem megszokott lenne. Tsuga-san felé fordulok, hogy meghallgassam a válaszát. Remélem, kezd hozzászokni a majdnem teljesen érzelemmentes arckifejezéseimhez és beszédemhez.

Áh, kár reménykednem. Nagyon nem úgy halad a dolog, mintha az idő múlásával kevésbé feszélyezné a jelenlétem. Ez nagy kár. Shizuka-san teljesen máshogy kezelte a dolgot… És ismét a hadnagyomnál tartunk. Tényleg oda kéne mennem hozzá, megnézni, hogy csak betemette a papírhegy, alszik alatta, mumifikálódik, vagy esetleg már a bomlás egy előrehaladottabb állapotában van… Miféle harmadik tiszt vagyok én, hogy nem vagyok a hadnagyom mellett, ha szüksége van rám?! Nyugi kislány, mert Chi-san fog fejbe csapni valamivel, ha így folytatod. Tessék a jelenlegi társaságoddal foglalkozni! De… de őt csak feszélyezi a jelenlétem…
~ Na ebből elég! Figyelj már oda! ~ kivételesen örülök, hogy nem tudja befogni a száját, így egyrészt, még időben elkanyarodhatok a perem mentén (ha tovább mennék az komoly zuhanási élményhez juttatna hozzá, ami nem feltétlenül lenne kellemes), és odafigyelhetek a kilencedik osztagos shinigami válaszára is.
- Értem – bólintok magam elé figyelve, immár a fél hegyet körberóva. – Így tényleg elég egyszerű csak úgy kikötni valahol – én is így jutottam ide, nem igaz? Várjunk, én nem gondolatűzés miatt indultam el… Úgy tűnik, az a néhány nap Karakurában teljesen kifárasztott. Nem csoda, hogy a végére már én is haza akartam jönni. Túl sok dologra kell ott odafigyelni, kezdve a magas lélekenergiával rendelkező emberekkel, a gyengébbtől az erősebb hollow-kig bezárólag. Nekem szerencsém volt, de még így is fárasztó volt.
Tehát, mit is kellene mondanom az én idekerülésemet firtató kérdésre? Nem egészen úgy kerültem ide, mint ő. De az alapgondolat mégiscsak valami hasonló…
- Csak sétálni indultam. Most értem vissza, és hiányoztak már Seireitei utcái… – felelem az igazságnak megfelelően, immár visszaérve elé. Bőven kihasználtam az időmet a sétára, de még így is váratlanul hamar visszaértem. Most gondolkodhatom azon, mit tudnék kérdezni, ami nem túl közhelyes, és nem is pofátlankodom bele a múltjába vagy akár a jelenlegi életébe. Innentől kezdve Chi-san minden ötlete kizárható. Ő bezzeg tudná jártatni a száját és mindenféléről csacsogni. Néha szívesen helyet is cserélnék vele, bár kétlem, hogy abból jól jönnék ki a végére. Akárhogy is, fel kéne dobnom valami témát.
- Mióta vagy itt? Mármint mióta vagy shinigami? – ennyit arról, hogy nem mászom bele a magánéletébe. Nem hiszem el, hogy jobb dolog nem jutott eszembe. Komolyan leckéket kéne vennem valakitől. Mondjuk Shizuka-santól? Ai-samatól? Nem, inkább mégis Shizuka-santól. Ő elég közvetlen és energikus személyiség, kivéve, ha munkáról van szó. Akkor szükség van rám is. Hajajaj, minél többet gondolok erre, annál inkább érzem, hogy most nekem sincs kedvem a munkához. Egy-két tízessel több vagy kevesebb a papírhegyen, ami alól ki kell ásnom a hadnagyomat, már nem sokat számít, igaz? Hát nem.
Több kérdés sajnos nem jut eszembe, de remélem, hogy ha válaszol, már én is többet fogok tudni mondani. Vagy legalább lesz mit meghallgatnom.

Hűvös, fagyos reggel. A tájat csak úgy belepi a dér fehérsége. Meglátszik a felfelé törő osztagok épületein, a kacskaringós kis utcákon… mindenhol. Az idő tisztán jelzi, hamarosan eljön a tél, a havazás, amit annyira szeretek. Messze, messze, Seretei falain kívül köd szállingózott a hosszan nyúló erdővel ékesített pusztaságra. Nem kell sok hozzá, hogy ide is elérjen, bekebelezve ez által az egész Lelkek Városát. Kellemes, hideg szél csapja meg arcomat, mely ébren tart, s elűzi átmeneti fáradságomat, mely a korai ébredés okozott. Fontos a mai nap számomra, egy ígéretet fogok beteljesíteni, vagyis egy magamnak tett ígéretet, mivel az illető számára mégiscsak meglepetés. Csupán reménykedni tudok, hogy Simán Csak Keisuke-sama a nagy rózsaszín fellegek között nem feledkezett meg az üzenetem átadásáról, melyben fontos találkozóra invitáltam Ai-sant. Annyi mindent köszönhetek neki, hogy úgy érzem, itt az ideje törleszteni. Hiszen ismét felkeltette az érdeklődésemet a mágia iránt, melyet nem mondhattam erőségemnek és megmutatta miképp kell helyesen viselkedni azon körben, mely igencsak fontos Soul Societyben: a fehér leples kapitányok társaságában. S a számomra a legfontosabb… egy nagyon fontos helyet tölt be mélyen a szívemben, a legjobb és legfontosabb barát szerepét!
Lehunyt szemmel várom érkezését, miközben visszamerengtem a ködös múlt világába, annyi minden történt, hogy már nehezemre esik számon tartani őket, rengeteg jó és rossz dolog. Egyes filmkockák pedig oly’ távolinak tűnnek. Jobbomat előre nyújtva – mintha csak el kívánnám kapni azt az emlékfoszlányt – markolok bele a hideg levegőbe, majd felnézve fordulok meg, ahogy egyre közeledő lépések hangját szűröm ki a némaságban. Egy vidám mosoly bontakozik ki arcomon, ahogy megpillantom a várva várt személyt, egy aprócska szempillantás alatt elkergetve ezzel az előbbi elmélkedésem során felvett komolyság ábrázatát.
- Jó reggelt, Ai-san~! Igazán boldog vagyok, hogy megkaptad az üzenetemet és időt szakítottál arra, hogy eljöjj! ~ ^w^ ~ - szólalok fel lelkesen, miközben lassan elé lépdeltem. Látszólag még mindig gondolataim hatása alatt állva, elhanyagolom vidámságtól kicsapódó, örömteljes üdvözlésemet. Nem szeretném már a társalgás elején felzaklatni, illetve jómagam nem is igen kívánok azon a mágián csattanni, amiért még mindig sajog a legutóbbi ütközésemkor bevágott kobakom tőle. ._.”
- Anou… - súlyomat hol az egyik, hol a másik lábamra helyezve keresem a megfelelő szavakat, mellyel megoszthatom neki, mit is szeretnék pontosan. Hiszen nem tudhatom, miképp reagál majd rá, csupán remélni tudom, hogy nem utasítja vissza törlesztésem eme fajtáját. – Hogy vagy? *<*… Eh T^T”… - egy megrökönyödött sóhaj kíséretében rendezem gondolataimat és megtiltom magamnak, hogy bármiféle kibúvót keressek. Feladat van! Nem szövegelhetek csak úgy őrültségeket most neki. - Na, jó… nem terelem a témát és a lényegre térek! >o< Szóval, anou… Ai-san… ha nincs ellenedre, szeretnék tanítani neked valamit! Tudod… kicsit rosszul érzem magam amiatt, hogy te annyi mindent mutatsz meg nekem és most szeretnék én is adni, nem csak kapni. – zavarodott monológom során a földre vezetem a tekintetemet. Remélem, megérti szándékomat, bár ebben nagyon is biztos vagyok… csak a kérdés, hogy nem e utasít el? – Am… arra gondoltam, hogy egy önvédelmi mozdulatot tanítok meg neked. Tudom, hogy a mágia létráján igencsak magasan állsz és ennek köszönhetően nem igen kerülsz afféle helyzetbe, melynél pusztakezes technikát kellene alkalmaznod. De sosem lehet tudni! – ecsetelem neki ötletemet, némi győzködéssel hangomban, hogy kicsit jobban felkelthessem figyelmét. Valóban nem tudhatja a shinigami, hogy mikor, hol kerül olyan szituációba egy küzdelem során, amikor a kidou már nem segít és pofozkodással törnek az életére. Azt szeretném, hogy Ai-san, hogyha valaha is ilyen helyzetbe kerülne, tudjon tenni is valamit, nehogy valami bántódása essen. Bár tudom, hogy Simán Csak Keisuke-sama megakadályozná, hogy bárki is bántsa, de szeretnék biztosra menni, nyohh~! T3T
- Ezt a mozdulatsort még a Juubantaiba való csatlakozásom után tanultam egy kicsivel, egy osztagedzésen Simán Csak Keisuke-samatól. Nagyon könnyen le tudtak fegyverezni és mivel a kidouban nem igen jeleskedtem, így könnyedén a földön kötöttem ki. Úgy, nagyjából ekkor kezdtem érdeklődni a pusztakezes küzdelem iránt. Szóval, igen hasznos mozdulat számomra, meg úgy alapból is, szerintem. – kíváncsian tekintettem Ai-sanra, várva némi jelzést, hogy esetleg van e valami kifogása az ötletemmel kapcsolatban, avagy sincs. Vagy egyáltalán nem is érdekli a dolog? De, ahogy megláttam a tekintetében kirajzolódni némi figyelmet az ötletemre, magamban már előre örültem, hogy most talán én is adhatok valamit Ai-sannak! *-* Haorimat levéve magamról dobtam gond nélkül a földre, s némi karmozgatással melegítettem be izmaimat. Talán túlzás így neki vetkőzni, de jobb a kevesebb öltözék ilyesfajta technika gyakorlásának esetében, mert nincs, ami akadályoz. Megvártam, míg Ai-san is megválik a zavaró fehér lepeltől, ugyan mondtam Simán Csak Keisuke-samanak, hogy azt is adja át Ai-sannak, hogy jobb lenne, hogyha egyszerű shinigami uniformisban jelenne meg, nem pedig nemesi öltözékben, amiért nem akartam problémát, mikor erre kerülne a sor. S figyelembe vettem Ai-san tekintélyét is, nem hiába választottam az Elmúlás hegyét a gyakorlás helyszínének. Sem a Sanbantai tagjainak, sem pedig a Juubantai tagjainak nincs köze Ai-san meglepetés technika elsajátításának menetéhez.
- Nos, kezdhetjük? Ugye, jobb kezes vagy? – tettem fel a kérdést, miközben közvetlenül elé lépdeltem, majd amint megkaptam a helyeslő választ nem haboztam belekezdeni. – Először egy másolaton mutatom be, hogyha nincs ellenedre. – jobbnak vélem első lépésként megmutatni, majd csak utána belevágni a gyakorlásba, mert ha esetleg nem tetszik neki, akkor másik mozdulatsorhoz fogok folyamodni. Nem akarok olyasmit tanítani neki, melyre nem is lenne szüksége a jövőben, bár ez a technika bármikor hasznos lehet.
Klóntechnikát alkalmazva gyorsaságom segítségével hozok létre egy pontos másolatot magamról, majd vele szembe állva, intek a másolatnak, hogy fogja meg balomon a ruhát, majd vállamat fogja át jobb kezével. Először gyorsan mutattam meg ezt a mozdulatot. Aztán ismét felállva másolatommal szembe, lassan, magyarázatokkal kezdek bele a technika rejtelmeihez szükséges információk megosztásába.
- Az Aikido ikkyo nevezetű technikája, vagyis az „első tanítása” a könyök rögzítése. Mint láthatod, a másolat karja tökéletes fogást talált vállamon, szinte látszólag kizökkenthetetlen. Ezzel képes akár kibillenteni az állásomból, vagy a válla fölötti átdobásának kezdetét is jelképezheti, esetleg csupán földre teríthet… ki tudja! Sajnos nem látunk az ellenfél gondolataiba, hogy előre megállapíthassuk cselekedetét, viszont… ahogy az imént említettem ez csupán látszat, ugyanis ezt a stabilnak tűnő támasztást is könnyedén meg lehet törni, nézd csak a felső karját... – húztam végig másolatom felkarján tenyeremet, egészen a könyökhajlatáig, melynek hatására klónom előrebillent, mozdult összecsukló karja után. – Látod? A felkarja cseppet sem olyan stabil nem úgy, mint az alkarja, mely a fogásába fektetett erőtől kizökkenthetetlen. Üthetem ököllel… - prezentáltam az ököllel való csapkodást a másolat alkarján. – De semmit nem érek el vele. Egyértelműen a felkart kell célba venni, ahol izmai cseppet sem feszülnek meg. Na, akkor… megtámasztod magad lábaiddal, nehogy eldűlj, majd jobb tenyered élét végighúzod az ellenfél karjától a könyökéig, így a támadó fél egész felsőteste elkezd előrebilleni, közben fordulsz a mozdulat során folyamat balra. A tenyered sem áll meg, halad tovább, egészen a válladig, ahol az ellenfél tenyere pihen, majd erőteljesen megfogod azt. Előrerántod! Mozdulsz a rántás irányába. – lassan mutatom Ai-sannak a magyarázatom közben a folyamatot, majd még egyszer elismétlem, szövegelés nélkül, hogy minél többször láthassa. – Nos, karja szinte kifordult a helyéről, bal karodat semmi sem akadályozza a mozgásban, ha jobban megfigyeled, jószerével egy vonalban van az ellenfél könyökével. – mutatom bal kezem felemelésével, s megfogom a másolatom majdhogynem kifordult könyökét, majd meglökve azt emelkedik fel keze vállamról. – Ez a tetőpontja a technikának, nagyon fontos, hogy oda kell figyelni a fordulatra, amit leírsz vele, mert ha nem jól csinálod, akkor akaratlanul is, de eltörheted a karját. Ezért pontosan kell végrehajtani a fogását. Bal tenyered hüvelykujja a könyökhajlatában, másik négy ujjad pedig hátulról a könyökét fogva pihenjen, s így csonttörés nélkül át tudod lendíteni, hogy fél térdre ereszkedjen, fordítod… és bumm. - másolatom tenyerét jobbomban szorítom, balom pedig a könyökén pihen. Karja oldalra van kifordulva, teljesen megfordítottam az esés során, a háta néz nekem, ő pedig térdre esve, csupán a szerencsének köszönheti, hogy másik kezével meg tudta tartani magát, ezzel elkerülve a kemény talajjal való ütközést. – Logikusan, hogyha el kívánjuk törni karját, csupán egy apró rántásba kerül végrehajtani. - Ai-sanra néztem, hogyha esetleg van valami kérdése, akkor meghallgassam, közben elengedtem másolatomat, hogy az felállhasson. – Elismétlem még egyszer, ismét gyorsabban. – mondom, majd cselekedtem is, a mozdulat alig tartott öt másodpercig, s az „ellenfél” már a földön is volt. Minden bizonnyal jobban szemmel tudta követni, mint az első alkalommal, legalábbis reménykedtem benne. Nagy levegőt vettem, majd hagytam, hogy a másolatom eltűnjön. Ai-san irányába fordulva, álltam vele szembe.
- Én leszek a „támadó”. Szerintem haladjunk lépésenként, úgy könnyebb megtanulni, majd amint minden lépés sikerült, egyben is megcsinálhatod. Felkészültél? – jelzését türelmesen megvártam, s csak azután fogtam meg az előbbi bemutatóhoz hasonlóan ruhájának anyagát, majd megragadtam jobbommal bal vállát. – Ne legyél feszült, lazíts. Koncentrálj, ne siess, nem hajt az arrancar! – figyelmeztetem, mielőtt belekezdene a gyakorlásba. Türelmes leszek, akárcsak ő a Kavicskidou esetében. Esetleges kérdéseire pedig készségesen válaszolok, de a nagyobbik fele, már rajta múlik. Hajrá, Ai-san, biztosan sikerül! *.*