*Akkor az elmúlás hegyén úgy éreztem, hogy nem a legmegfelelőbb hely arra, hogy beszélgettünk. Egészen egyszerű a képlet, az erdőt sokkal jobban éreztem hangulatomhoz méltónak, szóval levittem oda őt is. Habár az, hogy feloldottam maszkomat, nem feltétlen lett volna szükség. De valahogy most ebben a hangulatban voltam. Végül is nem tagadhatom azt senki előtt, hogy vaizard vagyok. Még akkor sem, ha az öcsémről van esetlegesen szó. Nem hagyhatom, hogy másnak higgyen, mint ami valójában vagyok. Sajnos ez a helyzet áll fenn, hogy hiába vagyunk ikrek..sokban különbözünk. Más életet élünk, és másfelé vezet utunk. Ettől függetlenül az öcsémet szeretem a világon a legjobban. Még apámnál is jobban szeretem, hiszen ez nagy szó. Hajime sosem nézett rám olyan szemmel, és mindig érdeklődött. Én pedig mindig le akartam vakarni magamról. Mégis miért? Pedig hatalmas szükségem volt rá, s ez történt. Kicsit szégyellem azt, ahogyan viselkedtem vele; de mindez már megváltozott. Más a helyzet, nagyon is...megváltoztam, de ahogyan látom ő megmaradt olyannak, mint amilyen volt.*
- Nem éreztem magam ott jól, de szerintem így sem éreztek meg belőle semmit. Rajtunk a köpeny..vagy nem látod? *Semmiféle indulatot nem táplálok felé, ami furcsa lehet a számára. De valóban nem haragszom most rá semmiért. Egyszerű nyugodtságba akartam merülni, hogy a magány fedelében megszabaduljak fájdalmaimtól. De már látom, hogy ehhez Yuki nem lesz elég. Meg kell látogatnom valakit, de előtte jobb lesz..ha egy kicsit beszélgetek vele. Megvárom még elmondj, hogy mit akar. Keresztbe fonom karjaim, s felhúzom szemöldökömet. Majd aztán szemeim egyre jobban elfagynak, ahogyan álmairól beszél. Ez lehetetlen! Yuki nem tudhat Belialról! Kissé értetlenül állok a helyzethez, de hamar felfogom, hogy ez csak a kettőnk közti kapcsolat miatt lehetséges. Mindig megérezzük, ha baj van a másikkal. De ez most nekem is nagyon új, és egyáltalán nem tetszik. Az egy dolog, hogy hülyeséget csináltam; de azt nem akarom, hogy az öcsémnek baja essen. Szóval megrázom a fejem, és nevetek egy nagyot.*
- Ugyan már Yuki! Démonok nincsenek Karakurában, vagy itt. *Terelem a beszélgetést egy másik irányba, hogy ne foglalkozzon ezzel a témával. Neki nem szabad ebbe belefolynia, legalább is nem szeretném. Hajime még a végén ostobaságot csinálna, én pedig örökké átkoznám a pillanatot, amiért elmeséltem neki. Szóval, inkább tartózkodom attól, hogy bármit is mondjak neki. Az erdő fáit kezdem el bámulni.* - Értem. Lehet félsz valamitől Hajime, ezért álmodsz ilyeneket. Pedig velem tényleg semmi baj nem történhet, megvannak a társaim. *Felelem neki, majd hosszasan elgondolkodom arról, hogy miképpen feleljek neki arra, hogy mit is keresek éppen itt. Elég nehéz lenne elmondanom, hogy éppen Belialon és Yukezon gondolkodom. Valamit gyorsan ki kell találnom, így kezem a halántékomra kúszik.*
- Fáj a fejem. Gondoltam a jó levegő majd segít. *Mosolygok némelyest, amit én egyáltalán nem szoktam. Legalább is nem ilyen pillanatokban. Nem is értem, hogy miért próbálom megmutatni neki, hogy semmi bajom sincsen. Nem is tudnám elmondani neki mondjuk, hogy nem sokára lehet meghalok. Apám valószínűleg kitérne a hitéből...nem is találkoztam vele azóta, hogy visszahoztak. Visszapillantok Yukira.*
- Na és..hogy vagy? *Érdeklődöm a magam módján. A nyakába nem fogok ugrani, de azért haladás, hogy normálisan ki tudom már fejezni magam előtte. Sokat fejlődtem, tanultam..ideje ezt használnom a magánéletemben is. Valamiképpen kíváncsi is vagyok, hogy az ikeröcsém mire vitte, míg nem találkoztunk jó ideig. Nem is tudom, hogy miképpen van a Goteiben.*

*Kisvártatva nyugtalanul kémlelem bentről Hajimet. Túlságosan jól ráérzett az engemet foglalkoztató ügyekre, aminek feledtébb nem tudok örülni. Noha, ikertestvéri kapcsolatunk tagadhatatlan; ettől függetlenül még nem szabad belevonnom semmibe. Nem akarom, hogy bármi baja essék, még akkor sem, ha egy kicsit mindig is haragudni fogok rá. Muszáj ugyan túl tennem az efféle ellenérzéseimet, de egyelőre még mindig ott tartok, hogy meg kell oldanom a saját problémáimat. Addig nem foglalkozhatok mások problémáival, míg önmagammal nem vagyok tisztában. Ez a Belial ügy teljesen lebénít, s fogalmam sincs hogyan oldjam meg igazából. Leginkább Yukezo felé érzek lelkiismeretet, hogy nem árulhatom el neki titkomat. Ha megteszem, feltehetőleg meg akarja majd akadályozni; de ezt nem lehet. A lelkem immáron egy démoné, s mehekülhetek bárhová, egyszer rám talál. Az egyetlen szerencsém, hogy Seireiteibe nem tud jönni. A shinigamik valószínűleg hamar kivégeznék, már csak azért is mert démon. A főkapitány lenne az első, aki ketté vágná kardjával. Már a gondolat is, hogy démon szennyezi a shinigamik földjét; biztosan elfogadhatatlan. Kicsit összehúzom magamon a Daitenshi köpenyt, eléggé hűvöskés lett itt az idő.*
- Gyerekegylet? O.o *Csodálkozva nézek rá, majd elnevetem magam. Ennyi bőven elég a gúnyból, de ez akkor is vicces. a testvérem még mindig a gyerekegylet tagja! Habár a kettőnk közti fejlődésben keletkezett egy jó nagy szakadék. Yuki megállt valahol, míg én a Daitenshi és Belial miatt rohamosan fejlődésnek indultam. Ennek megvan ugyan az előnye, de jelenleg számos hátrányát élvezem ki.*
- Összeszedhetnéd a gondolataidat. Elég gáz, ha 6. tisztként így beszélsz! ._. Remélem, mire legközelebb találkozunk, hadnagyként állsz elém és értelmes beszéddel meg ábrázattal. *Igen, remélem ez remek motiváció lesz majd a számára. Nem állhat az öcsém csak úgy elém. >.> Egyébként is ciki lenne ez az ő családjában. Nara kapitány, Tasumi hadnagy én a Daitenshi tagja..és ő? Ő csak egy hatod tiszt? Na nem! Muszáj magát feldolgoznia, hogy ne vegye át a fekete bárány szerepét. Az már csak bizonyára én lehetek, mivel én nem hogy shinigami nem vagyok, de még a Gotei tagja sem. Nem kételkedem egyébként, hogy sikerülne neki elérni ezt a dolgot. Bizonyára rengeteget tanul, és már most is elég magasan van, ha azt nézzük, hogy egy osztag megközelítőleg 300 tagból áll.*
- A Daitenshi sosem volt, és sose sem lesz a puhányok feladata. Harcosok vagyunk, a 46-ok tanácsának ütőkártyája. *Hirtelen megkomolyodott arccal tekintek a messziségbe. Való igaz, ezen még eddig igazából magam sem gondolkodtam el. A Daitenshi tagja vagyok, egy hős komplexusban szenvedő szervezet tagja, kik a világ megmentésére esküdtek fel. Mondhatni kemény meló, és még csak nem is fizet jól. ._. Néha talán el kellene gondolkodnom azon, hogy mi az, amit elvállalok.*
- Őszintén? Furcsa. Sok minden megváltozott, mióta nem voltam itt. Nem mondanám, hogy Seireitei az otthonom, hiszen hamar le kellett innen lépnem. De az tény, hogy legalább egy kicsivel közelebb vagyok azokhoz, akik a fajtámból valók. Mondjuk a vaizardok lakhelyét semmi sem pótolhatja. *Olyan semmitmondó hangnemmel beszélek hozzá. Aztán egyszer csak elé állok, s a kettőnk közti magasságbeli különbségek miatt tenyeremet teszem feje búbjára. Néhányszor átkócolom a haját, még mielőtt távoznék.*
- Legközelebb már hadnagyként állj elém..kicsi shinigami. *Némi szarkazmussal haladok el mellette, s mire megfordulna, addigra már nem marad mögöttem más, mint a fáról éppen lehulló, kacskaringós pályában zuhanú falevél. Szó se róla, a youkai szakasz tagjaként shunpora kell specializálódnom. Habár eddig inkább hakudában remekeltem..*

A szálló cigarettafüst ködén át letekintek a Seireiteire, melyben úgy mozgolódnak a halálistenek, akár a hangyák. Az Elmúlás hegyén nem fordultam meg azóta, hogy kényszerű távozásom alkalmával összecsaptam néhány egykori kapitánytársammal. Sok minden változott azóta, példának okáért ezúttal sem menekülni, sem pedig harcolni nem akarok. Nemtörődöm módon pöckölöm le a csikket a szirtről, mire leér a talajra, már nem lesz benne semmi parázs, így senki nem szenvedhet miatta égési sérülést… elméletileg. Nagyot nyújtózkodva telepszem vissza az asztalhoz, ahol meglehetősen szegényes adagnyi zseton árválkodik előttem. Összehúzott szemekkel mérem végig játszópajtásaimat, minden bizonnyal valamelyikük megdézsmálta a nyereményemet, ennél azért biztosan több volt! Szó se róla, kifejezetten dörzsölt személyekkel ülöm körbe az asztalt, feltehetőleg rajtuk kívül más képtelen lenne legyőzni bármilyen megmérettetésben. Egy új kártyajáték kifejlesztésén ügyködöm éppen, ami magába foglalja majd a pókert, a passziánszt, illetve a Black Jacket. Egyelőre még lövésem nincs, mi alapján lehetne győztest hirdetni, viszont a zsetonoknak kétségtelenül köze lesz ehhez. Sosem gondoltam volna, miszerint ilyen nehéz kitalálni valami újat, teljesen fárasztó. Ehhez még hozzájön a mai nyílt nap, ahol bárki megszemlélheti milyen remek testület is a Daitenshi, fejlett edzésprogramunknak köszönhetően se perc alatt képessé válik mindenki a fejlődésre. Persze eszemben sincs minden lapomat felfedni, azért jó, hogyha marad egy aduász az ember ingujjában. Rövidesen elérkezik a kiírt időpont, ennek köszönhetően felállunk mindannyian, s szembefordulok az összesereglett társasággal. Lehetséges, a korai óra okán, de négyet láthatnak belőlem. Lélekklónok, természetesen.
- Jó reggelt mindenkinek! – visszhangzik köszöntésem kórusban, amit követően átveszem a szót hasonmásaimtól. – A mai nap folyamán nem mindennapi edzés részesei lehetnek, kellő odafigyeléssel és kitartással a lehető legtöbbet profitálhatnak majd az itt elhangzottakból. Kezdjünk is bele! Mint ahogy azt feltételezem mindannyian tudják, a Zankensoki – más néven a négy alapvető shinigami harcmodor – fejlesztése kiemelt fontosságú, aki képes mindegyiket tökélyre finomítani az eléri lényének határait, képtelen lesz tovább fejlődni. Természetesen léteznek módszerek, amikkel ez az akadály áthidalható, ám azok tiltottak Soul Societyben, s ez így is van jól… - monológomban kis szünetet tartok, mialatt egyik másolatom előhúzza lélekölőjét, majd valamivel távolabb helyezkedik el a társaságtól, akit inkább a kardforgatás érdekel, az követheti. Miután elérnek a megfelelő távolságban kihelyezett gyakorlóbábukig, amiket az Akadémiától vettem kölcsön tudtukon kívül, magyarázni kezd. – A zanjutsu a fegyveres harc tudománya, hiszen az esetek túlnyomó részében a halálistenek birtokolnak valamilyen eszközt, már amennyiben nem a puszta ökleikre támaszkodnak. Ahány személy, annyi féle vívóstílus létezhet, azonban az alapja mindnek ugyanaz, a kendo. Kis harántterpesz, a dominánsabb láb elől, a gyengébb csak támaszt! A katanát mindkét kézzel megmarkoljuk a tsukát, aztán a fej fölül indítunk egy függőleges vágást, amivel a bábú testközépvonalát célozzuk meg. – beszéd közben suhint is párat az elmondottaknak megfelelően. – Amennyiben ezt kellően begyakoroltuk, úgy megpróbálhatjuk magasabb szintre emelni eme mozdulatsort. Ryoudan ugyanezen az elven alapul, ellenben sokkalta nagyobb koncentráció igényeltetik hozzá, lévén ez nem egy egyszerű suhintás! Az energiát a zanpakutō élébe összpontosítjuk, aztán lecsapunk, valahogy így!
A szavakat tettek követik, a csapás végigszánt az edzőeszköz testén, meg sem áll addig, amíg körülbelül a test feléig el nem jut. Élő ellenféllel szemben annak erőnlététől függően nem biztos az efféle pusztító hatás, mindazonáltal kellemetlen pillanatokat okozhat az illetőnek, akit eltalálnak vele. Ezzel egyidejűleg egy másik klón is kiválik a csapatból, nála nincs semmilyen kellék, látszólag fegyvertelen. Meg kell valljam, a pusztakezes harc sosem tartozott a kedvenceim közé, az alapvető fogásokon kívül nem is sok mindent sajátítottam el, valahogy a vívás közelebb áll hozzám. Ettől függetlenül ostobaság lenne laikusnak vallani magam, azonban nem rendelkezem akkora tudással, ami számottevő lehetne képzettebb harcosok ellen ilyen téren. Pár vállkörzést követően egyszerű alapállást vesz fel, karjait felemeli, védi a fejét. Itt nincsenek kiegészítők, a vállalkozó kedvűnek hellyel-közzel hús-vér ellenféllel kell megküzdenie.
- A hakuda nem az erősségem, szóval egy nem túl bonyolult kombinációt mutatok. – közelebb inti magához a figyelőt, aztán lassítva megmutatja rajta, mire is gondolt. – Egy gyors, határozott rúgással kezdünk, amivel a bordákat vagy a térdhajlatot célozzuk meg. Ehhez kellő erőt a csípő forgatásából szerzünk, minél gyorsabb a forgás és minél hosszabb a láb, értelemszerűen annál keményebb a rúgás! Előre lépünk, aztán a felgyülemlett energiát egyetlen pontba adjuk tovább a könyökünk segítségével, a kiválasztott célpont legyen a szem, orr, halánték. Mikor az ellenfelünk már kellően kába, képesek lehetünk ugyanezen az elven, térdünkkel megrúgni a gyomorszáj környékét, amit ha jó ütemben viszünk véghez, akár még a levegőt is kiszoríthatja az illető tüdejéből. *
A következő bemutatót személyesen, eredetiként mutatom be, hisz’ a kidōk idézése sokkalta több energiát vesz igénybe, mint a fentebbi cselekedetek. Két technikával készültem, egy hadōval a profik részére, míg egy bakudōval a kevésbé képzett egyének számára. A mágia céltábláit két madárijesztő személyesíti meg, ezekből több is van, szóval pótolhatóak. Direkt a hegy közepére terelem a népet, némelyik tűzijáték nagyot fog szólni, nem szeretném, amennyiben leszakadna az egész fennsík, aztán magyarázkodhatnék a Tanács előtt, holott csak jót akartam! Kételkedem benne, ezt mennyire hinnék el, szóval inkább nem kockáztatok. Mindkét kezemet előre nyújtom, egyszerre célozva be mindkét szalmabábot. Egyszerre csak az egyik démonmágiát mutatom meg, ugyan képes lennék mindkettőt egyszerre alkalmazni, ellenben a kilencven feletti kidō túlzottan korlátozhatatlanok ahhoz, miszerint félvállról vegyem létrehozásukat.
- Villámokon érkezel és üres rokkán, hasítsd hat részre a fényt. Bakudō 61: Rikujōkōrō! – szavaimnak köszönhetően szempillantás alatt fogja közre az akadály a madárijesztőt, szerencsétlen akkor sem lenne képes mozdulni, ha amúgy tudna. – Nehézsége abban a tényben rejlik, mely szerint minden pillérnek egyidejűleg kell becsapódnia, máskülönben nem aktiválódik a hatása. Amennyiben bármelyiknél elcsúszik az időzítés, úgy az ellenfél könnyedén megtörheti a béklyót annak leggyengébb pontján. Összpontosítás és odafigyelés! Most pedig lássuk a nagyágyút… - szemeimet lehunyom egy pillanatra, érzem, ahogy a lélekenergia körülöleli egész testemet. Midőn íriszeim ismét láthatóak, két gyors lépéssel átszelem a köztem és a szalmaemberek közötti távolságot, majd a hozzám közelebb esőt felrúgom a levegőbe. - Ezer kéz határa, sötétséget megérinteni képtelen tiszteletteljes kezek. A kék eget tükrözni képtelen száguldó kezek. Út, mely fényben sütkérezik, szél, mely feléleszti a parazsat, idő, mely a kettőt együtt megerősíti, ne habozzatok és engedelmeskedjetek az akaratomnak. Fénygolyók, nyolc test, kilenc tárgy, mennyei könyv, elveszett kincs, nagyszerű kerék, szürke erőd tornya. Tüzelés után célozz messze-messze, szóródj fényesen és tisztán. Hadō 91: Senjū Kōten Taihō!
Fényesen izzó dárdák tucatjai jelennek meg alakom körül, amelyek az idézés szövegének végére sebesen suhannak magatehetetlenül zuhanó célpontjuk felé. A robbanás ereje letarolná az egész hegyet, éppen ezért kell ezúttal ilyesfajta elővigyázatossági lépéseket tenni. Vakító villanás következtében egyesülnek a fénylándzsák, hamu sem marad a detonációt követően szegényből. Elégedetten bólintok, ennél jobban nem is sikerülhetett volna.
- Ez a formai manipuláció magasiskolája. – hangom tónusa nyugodt, mintha az előbbi csupán gyerekes petárdadobálás lenne. – Rengeteg reiatsut felemészt, azonban a pusztítás mértéke kárpótol érte. A könnyebb kezelhetőség érdekében szétosztjuk az energiát, így sok kis lövedékkel, nem egy naggyal kell dolgoznunk. Ebben az esetben azonban felmerülhet a kérdés, mégis miképpen képes ilyesfajta detonációt előidézni? A titok nyitja a sűrítés! Összezsúfolni ekkora mennyiségű szellemi részecskét, csakis egy végkimenetellel járhat. A figyelmetlenség nem elfogadható, ha valami félrecsúszik, akár mindannyian itt halhatunk, szóval ügyesen! Segítsetek egymásnak!
Az utolsó klón komótosan sétál az asztalhoz, melynek közepén négy darab, nagyobb zsetonnak tűnő tárgy pihen. Tenyereire fekteti őket, ezután benyomja a közepükön található gombokat. A korongok felemelkednek, ezt követően mindegyik egy-egy teniszlabda méretű gömbbé áll össze. Ránézésre lomhán levitálnak a Saizensen tagjai felett, ám hogyha megkísérelnék megérinteni őket, meglehetősen fürgén térnének ki ujjaik elől.
- A gyors helyváltoztatás fontos, mind támadás, mind pedig visszavonulás alkalmával. – szólalok meg határozottan. – A Juunibantaitól kölcsönkért repübócok (repülő gombóc) arra a célra lettek kitalálva, hogy ezt a készséget fejlesszék. Ahogy az már megfigyelhető volt, nem adják könnyen magukat, az első elkapás után kiértékelik a kapott eredményeket, gyorsaságukat az elkapó képzettségéhez igazítják. A feladat gondolom egyértelmű, minél gyorsabban és minél többször kell elkapni őket! Nem futhattok, kizárólag shunpót – Szadame-san esetében, amije van – használhattok! Sok sikert!
Dolga végeztével biccent egyet, aztán visszaül az asztalhoz és önt magának egy csészényi mentateát. Vágyakozva nézek irányába, azonban szerénységem a kidō-gyakorlatot felügyeli, ezért nem császkálhatok mindenfelé. Amennyiben valakinek problémája adódna bármelyik edzésrészen, megkérdezhet Engem vagy másolataimat, ismét elmagyarázzuk vagy megmutatjuk a nem teljesen tiszta részeket.