[Figyelem! Feltehetően a kalandot nem fogja mesélő vezetni, hacsak nem lesz erre mutató igény! Így nem lesznek egységes célok megfogalmazva, mindenki a maga karakterének ura lesz, mindenki maga dönti el, hogy mit is akar majd elérni. Az én célom az, hogy mindannyian jól érezzük magunkat! ]


Minden shinigaminak vannak emlékei azokból az időkből, mikor az Akadémia falai közül először törhetett ki és próbálta ki önmagát és képességeit, erejének korlátjait.
és mindenki emlékszik azokra az időkre, mikor shinigami-tanoncok pusztultak el pár ember figyelmetlensége miatt...

Az utóbbi időben nagy hírek járnak Soul Society gólyái között: nagy napok következnek, hollow-pusztító napok.
Az Akadémia mint minden évben, újfent megszervezi az elsőévesek első hollow-vadászatát. Ennek érdekében végzős tanulók, shinigamik, hadnagyok és kapitányok látogatják meg hamarosan a földi síkot, hogy elkezdjék az előkészületeket.
Csakhogy a föld sík nem mindenki számára jelent egy "élhető világot".


E "aprócska kaland" némi staffi megsegítést kapott, így kerül fel most az emberi világban folyó küldetések közé.

A Kaland első felvonásában, ahogy már mondottam: shinigamik, hadnagyok és kapitányok látogatják meg a földi síkot, hogy ellenőrizzék azt, felvonják az első erőtereket.

- Kérném azokat, akik jelentkeztek (Hana, Minori, Ken), hogy jelezzetek: indulhatunk-e?
Abban a pillanatban, hogy az első két ember már jelezte is, hogy indulhat, én máris írom az első posztot és adom a linket, mennek az értesítők a régebbi jelentkezőknek!
- Illetve remélem, hogy a 3 "ellenfél" is figyel!

Játszunk-játszunk-játszunk!!!

A megbeszélt időpont előtt elaludtam sikeresen az íróasztalomra dőlve. Egy arra járó madár heves csivitelése keltett fel a békés horpasztásból. Kinézve az ablakon rádöbbentem, hogy már régen el kellett volna indulnom.
-Elkések!-rúgtam ki magam alól a széket. Felkaptam az asztalon heverő Kin Tennou-t és Aki Mamono-t és kiviharzottam az irodámból.-Neeee...megint sietni kell.-T-T. iparkodtam a shunpo-m gyorsaságát maximálisan kihasználva. A megbeszélt helyhez közeledve befékeztem és lihegve integettem az ott ácsorgó férfinek."Remélem nem késtem és nem fog máris megorrolni rám, hogy ilyen szétszórt vagyok.
-Szia!-fújtatok egyet mellé érve.-A többiek még nem érkeztek meg?-elgondolkozom, hogy tulajdonképpen azt se tudom kik fognak jönni.-Apropó! Kik is kísérnek el ma minket?-mosolygok rá kicsit zavaromban.

Nyugtalan a perceim. A végzősök közül végülis egyedül én fogok részt venni ezen az egészen. Így határozott az Akadémia és úgy tűnik, hogy a többi önkéntes diáktársam ezt a döntést elfogadta. Mégha bele nem is nyugodott.
Mivel a szervezés feladata az enyém -bár be kelle vallanom magamnak, hogy igen különösen érzem magam, hogy hadnagyoknak és shinigamiknak adok át információkat, kötöm össze őket és adok utasítást, hogy mi a feladatuk és mit kell tenniük- ezért úgy döntök, hogy mindenképpen jóval a megbeszélt időpont előtt kinnt leszek a megbeszélt helyen. Nem is teszek másként, korábban elindulok és keresek egy impozáns területet, ahol nyugtanaul, Névtelent babrálva, egyik lábról másik lábra állva várhatom az érkezőket.

Annál jobban meglepődök, mikor Hana-sama sietve-futva érkezik, liheg, sőt: shinigami technikát használva igyekszik ideérni. Meglepetten nyújtom fel a karom és már távolról látva is integetek neki. Jól láthatja, hogy még egyedül vagyok. Az órámra pillantok... végülis lassan tényleg itt lenne az ideje annak, hogy mindenki megérkezzen.

Tisztelettudóan köszöntöm, bár meglepettségemet attól tartok, hogy nem tudom palástolni.
- Még Minori-samára és Kamitora hadnagyra várunk. De hamarosan mindketten megérkeznek... azt hiszem.
Mondom bizonytalanul. Sajnos az erőérzékelés nem volt erősségem -legalábbis a saját elvárásaimnak nem felelt meg- és igen nehezen igazodok el vele. Mintha őket érezném a közelben, de nem vagyok biztos benne.

Kamitora ahogy felkellt rögtön tudta hogy elkéset. GYorsan felöltözött mindent magához vett és elkezdett rohanni. ~Ne hogy én legyek az útolsó aki oda ér csak ezt szeretném. Mikor rohant közben evett ami nem jó dolog főleg nálla de nem érdekelte. Mikor odaért látta hogy nem késet túl sokat.
-Jó reggelt mindenkinek.
Ahogy ezt kimondta kiszuszantota magát és vette elő a másik szendvicsét is. Elkezdte enni majd kérdezte.
-Mikor megyünk és kire várunk még?
Ahogy ezt kimondta mégegy szendvics került elő. Mindenki nézte hogy tud enyit enni és nem is látszik meg rajta.
-Ne nézzetek így én azért eszek enyit mert éhes vagyok és sokat mozgok.
Majd elkezdet mosolyogni és megette a szendvicset. MAjd megint megszólalat.
-Valaki egy szendvicset? Nagyon jó.

Minori egész reggel nyugtalan volt, miközben mindennapos teendőit végezte. Nagyon izgatott volt, ugyanis még sosem kérték meg hasonló feladatra, és semmiképpen nem akart elrontani valamit. Miután teletöltötte Nanae tálkáját, vett egy nagy levegőt, és Kinekomarut gondosan a hüvelyébe helyezte elindult a helyszín felé.

Nem gondolt rá, hogy elkésett, de mikor már Kamitora és Hana hadnagy is a helyszínen volt kicsit elszégyellte magát, hogy utolsóként érkezett.
- Üdvözletem! - hajolt meg a többiek előtt - Elnézést a késésért!
Majd bizonytalanul pislogott Owando-ra. Remélte, hogy a fiú nem neheztel rá késése miatt, bár nem így ismerte meg. Mindazonáltal izgalma egyre csak fokozódott, és alig győzte lenyugtatni önmagát, noha nem több millió Menos-hoz küldték ki, akik el akarják pusztítani Soul Society-t, és rajta múlna a város összes lakosának élete...
Majd egy közelben tanyázó madár vidáman kezd el csiripelni, ezzel kicsit oldva a lány hangulatát, aki sóhajtott egyet. Tekintetével pedig folyamatosan Owando-t fürkészte, és várta, hogy a fiú elmondja a teendőket.

- Még Minori-samára és Kamitora hadnagyra várunk. De hamarosan mindketten megérkeznek... azt hiszem.-
-Bizony...nem sokára ide érnek!-erősítem meg a picit bizonytalanul válaszoló fiút.
-Izgulsz?-kérdeztem rá halkan.-Minden rendben lesz. Jó kis csapat segít neked. Ha meg valami balul sülne el, mond azt, hogy arra járt Amaya vagy én szúrtam el.-némi csend után befutott Kamitora is.
-Jó reggelt mindenkinek.-a köszöntés után egy újabb szendvicset kapott elő. Az étel láttán elfogott némi hányinger, mert a gyomrom még mindig rakoncátlankodott néhanap, ha neki nem tetsző helyzettel találta magát szemben.
-Viszont, hadnagy! És jó étvágyat!-
-Mikor megyünk és kire várunk még?-a kérdés kicsit meglepett, mivel az egész szája tele volt étellel. Egy kicsit illetlennek éreztem, hogy így beszél,de ha egyszer valaki éhes.
-Amint befut a harmadik tagunk indulunk is tovább. Nem köszönöm, nem kérek szendvicset.-utasítottam vissza vissza az ajánlatot egy zavarodott mosoly kíséretében.
- Üdvözletem! - hajolt meg előttünk Minori.- Elnézést a késésért!-
-Jobb későn mint soha.-kacsintok rá.-Indulhatunk?-nézek rá Owando-ra, hiszen ma ő a felettesem,amit nem bántam. Sosem érdekelt a rang, vagy a hatalom, csak az, hogy a dolgomat tudjam tenni. Ez a fiú pedig, korrektnek és tisztelettudónak tűnt. Valahogy elnyerte a bizalmam az első perctől fogva.

- Egy kicsit zavarban vagyok, de bízok az Önök tudásában... és... tapasztalatában.
Szól a fiú Hana hadnagy kérdésére, miközben akaratlanul enyhe pír önti el az arcát, ahogy a hadnagy ráhibáz a dologra. Bár nem pontosen erről van szó: Koshirou egy része rendkívül örült a lehetőségnek -mégha ezt szokásához mérten nem is mutatta ki túlságosan- mikor megütötte a fülét a hír az Akadémia berkein belül. Ez a fele, ami rendkívüli örömmel és lelkesedéssel vágott bele a feldatba nem más volt, mint az az elnyomott, emberi része, amely emlékeket idézett fel csukott szemhéja mögé régi életéből. Ami megtöltötte keserűséggel a szívét, hogy szeretteit hátra kellett hagynia. Lelkének ez a fele alig várta az alkalmat és könnyedén elnyomta a másik, shinigami-felet, ami ellenezte terveit.
Koshirou vívódása, vágyai és egy pár, titokban tartott terv miatt izgult főként. De ezt természetesen nem árulhatta el a hadnagynak, mégha rendkívül jól is esett neki bíztatása.
Köszönettel biccentett Hana-hadnagyra tekintve.

Pillanatokon belül Kamitora-hadnagy érkezése vonta magára a figyelmét. A hadnagy megint evett... tudta, hogy ez feltehetően a hadnagy szellemi ereje miatt van így: ezért háborgatja folyamatosan az éhség, bár az Akadémia területén belül azért jópár fantáziadús és még őt is megmosolyogtató alternatívát hallott még arra nézve, hogy miért is eszik ennyit a hadnagy.
Halovány mosoly telepszik az arcára és ezt leplezve elfordul. Úgyhogy biztos nem ő lesz az, aki meglepetten fog nézni a hadnagyra, amiért ennyire tömi magába az ételt. Kérdésére pedig a válasza egyszerű:
- Nem köszönöm. Akkor már csak Minori-samára várunk. De pillanatokon belül itt lesz...

Pillantok egy irányba és bár a hangom megint megremeg a bizonytalanságtól, Minori ténylegesen arrafelé tűnik fel, egy-két másodperccel később.
Köszöntésére válaszolnék, azonban Hana megelőz. Nem is bánom, úgyis kényelmetlen számomra kicsit ez a "vezetői" poszt. Azonban a következő kérdésére már újfent tőlem vár választ... és azt hiszem, hogy ő is tudja: vezetést.

- Nos, az Akadémia kérte, hogy tisztázzam Önök előtt, bár nyílván tisztában vannak vele: nem gyilkolászni és ölni megyünk a földre, hanem a kapu túloldalán lévő területet ellenőrizni, és amennyiben megfelel -erről Hana-hadnagy fog dönteni *Pillantok jelentőségteljesen a shinigamira.*- abban az esetben az első erőtereket is mi magunk fogjuk felhúzni, illetve feltehetően Minori-sama és jómagam fogunk ott maradni... amennyiben másképpen megintcsak Hana-hadnagy másként nem határoz... hogy bevárjuk az előörsöt. Másnap indul maga a hollow-vadászat a gólyáknak, amennyiben lehetséges visszavárnánk Önöket őröknek és figyelőknek, hogy vész esetén gyorsan közbe tudjanak avatkozni. Esetleg szükségünk lehet egy-két hollow-ra, amit addigra legyengítünk és a gólyák elé "vetünk", úgyhogy amennyiben megfelelő alanyokat találnak, kérem gyűjtsük be őket. Ennek a menetét már tudják: legyengítés, majd a megfelelő kidou-val ártalmatlanná tevés. Hollow-jai természetesen az Akadémiának is vannak, így ez nem feltétlenül szükséges.
Miközben beszélek igyekszek mindenkire rápillantani, bár én magam vörösödk bele szinte, hogy rangban felettem állóknak adok ki utasítást. Azonban ez a dolgom, ígyhát megteszem. Mondandóm végeztével pillanatnyi szünetet tartok és a megfelelő dolgokat végzem el, hogy a senkai kapu felnyitódjon. Amíg a kapu teljesen felnyílik még elmondok pár szót:
- Örülök, hogy a megbeszélt időre mindenki itt van *időzik el a tekintetem egy szívdobbanásnyi időre jobban Minorin* és tolmácsolom az Akadémia köszönetét, amiért elválalták a feladatot. Induljunk!
Pillantok hátra, majd meg is indulok: át a kapun.

[Öhm, nem gondoltam bele, hogy miként is legyen és csak most jövök rá, hogy akkor most helyszínleírások kellenének, meg a többi jelentkezőnek is mondani kéne, hogy merre járunk, úgyhogy én asszem rendelek egy mesélőt!
Addis, amíg valaki megérkezik szerintem minden egyes posztoló mondja el, hogy szerinte mit lát!
A helyszín Karakura Town gyártelep-része. Felszini fejtések folytak errefelé régebben. A távolban, úgy 200-300 méterre már a város élete dübörög körülöttünk. Hajrá! ]

Mikor Minori is megérkezet mentünk a földre. Ott ismerős kép tárult elém. Majd Owandohoz fordultam.
-Na akkor most merre menjünk mert én nem tom merre fognak az elsősök menni.
Majd körbenéztem és észre vettem hogy a régi hely ahova jártunk hülyéskedni az már tele van fákkal és park lett.
-Régen itt szórakoztam a barátaimmal de akkor nem volt park itt.
Majd mentem közelebb és egy kis játszóteret láttam.

//Taehwa instrukció alapján ide írok//

Karakura város déli részén hirtelen nagyon gyorsan kezdtek mozogni a felhők. A közelben repkedő madarak fejt vesztve menekültek és szálltak olyan messzire amilyen messzire csak tudtak. Hirtelen összehúzodott az ég, majd egy sötét kapu nyílt, amit mint ha szikével metszettek volna az égen. A kapu sötétségéből egy magas, szalmakalapot viselő fehér ruhás férfi, mögüle pedig egy jóval alacsony beteges arckifejezésű arrancar tűnt fel.

- Milyen friss a levegő Taehwa-kun! Sőt abban a házban most valaki éppen valami finomságot készít. De illetlenség lenne megzavarni! Szóval keressünk szépen valakit aki majd segít nekem! Rendben, Taehwa?

Kérdezte mosolyogva fracciónjától, miközben a városban lévő szellemi energiákat kezdte felmérni.

~Hmm, egy gyártelep?~
A lány vegyes érzelmekkel lépett ki a Senkai kapun az Élők világába. Itt minden annyira más volt, mint Soul Society-ben. Majd hirtelen megcsapták a régi érzései. Valamikor régen ő is itt élt. Nem éppen ebben a városban, de valahol máshol, egy hasonló kisebb városkában élt. Ám élete nagy részét sűű homály fedi. Csupán apróbb emlékfoszlányok maradtak meg, amik értelmetlenül kapcsolódnak egymáshoz. A távolban egy park volt, tele zöld fákkal, tele élettel. Ezernyi madár csivitelése hallatszott, és diákok cseveje. Lányok kettesével vagy hármasával, fiúk bandában. Minori hátrafordult, és egy kósza pillantást vetett az egyenruhában sétáló diákokra. Majd egy újabb régen elfeledett emlékkép bukkant elő. Neki egy piros szoknyája volt fehér-piros matrózfelsővel. Épp egy utcán sétálgatott, kezeit hátul összekulcsolva, fülig érő mosollyal, és magyarázott valamit. Valakinek... Ez a személy pedig Soul Society-be érkezése óta egy elfeledett ember volt a lány számára. Ám mégjobban kínozta ennek a személynek a hiánya, mert arra emlékezett supán, hogy nagyon fonto volt a számára. Ezért is volt most szomorú, hiszen ha annyira fontosnak érzi még most is hogy felejthette el? A számunkra fontos embereket nem felejthetjük el! Ez járt a fejében minduntalan. De akkor, régen is vele ment éppen iskolába. Iskola... Úgy rémlik neki, hogy szerette. Szorgalmas volt, és sokat tanult... Sok barátja volt, de egyikőjük arcára sem emlékezett. Emiatt is igen szomorú lett ott, park közelében állva. De az a bizonyos személy mindig vele volt, minden apró emlékében érezte a jelenlétét. És talán csak a mosolyát tudta visszahozni... Mert az igen különleges mosoly volt, és Minori azt gyanította, hogy nem mosolygott gyakran, ezért is volt igen nagy "kincs", mikor mosolyogni látta. Egy hozzá közel álló személy... Ott volt vele mindig, fogta a kezét, és mellette Minori mindig csak nevetett, és csak mesélt és mesélt hosszú, majdnem értelmetlen dolgokról, de az a személy végighallgatta, nem szólt közbe, és érdekelte, hogy mit mond.
És most, hogy nincs vele, és nem emlékszik rá ki volt, milyen volt az arca, a lány úgy érezte, hogy egészen csak árnyék önmagának. Hiányzik számára ez az ember. Senkire sem emlékszik, csak a helyekre, és a tárgyakra, és önmaga felhőtlen mosolyára. Szülei arcára sem emlékszik, csak gyanítja, hogy ott voltak mindig vele. Mindent csak gyanít, lassan saját maga találja ki a múltját. De nem ezt akarja... Csupán annak a személynek a létezésében biztos, aki még most is nagyon hiányzik neki, noha nem is tudja ki volt. A halálára sem emlékszik, és ez a sok homály borította dolog oly sok szomorúsággal töltötte el hirtelen a lányt... Csak állt egy helyben a kis parkot bámulva, emlékei után vágyakozva...

//Koshirou Owando-val lebeszéltem, hogy nem gond hogy Lucho is jött, nagy valószínűséggel úgy sem harcol, túl nagy lenne a túlerő –feloldva biztos nem//

Ahogy Taehwa is kilép az átjáróból az lassan becsukódik mögötte, majd újra a tiszta égbolt látható már csak. Az arrancar körbetekint a levegőből a környéken, messsze a gyártelep magasodó tornyait látja csak, miközben alatta a város hömpölygő tömkelege éli a mindennapi életét.

- ……Szóval keressünk szépen valakit aki majd segít nekem! Rendben, Taehwa? – halja hírtelen Lucho utolsó szavait, miközben ránéz az Espada-ra.

- Ahogy kivájna.- mondja miközben lehunyja a szemeit.

Szinte látja a sötétben kigyúló kisebb fénypontokat, ahogy Pesquisa-a segítségével feltérképezi a várost. Azonban nem csak kósza egy-két fénypont jelenik meg a szeme előtt, hanem tucatnyi, szinte a város összes részéből érez szellemi energiát.

- Aizen-sama figyelmeztetése helyes volt. A város csak nyüzsög a shinigamik-tól. Egy kisebb csoport a gyártelep környékén található. A lélekenergiájúk alapján talán egy vagy két kapitány is tartózkodik a városban. – mondja, ahogy konyítja a szemeit, majd Lucho-ra néz, hogy melyik irány is tetszik neki.

//remélem nem gond, amíg nincs mesélő, addig én döntöttem el, hogy kiket találtam//

- Segítség, mentsenek meg! - üvöltötte a harmincas éveiben járó szemüveges férfi, miközben lóhalálában menekült. Elsőre ránézésre senki se tudta volna, hogy ilyen jól tud futni. Plána ha az élete a tét. Mellkasán a lánc időnként megcsörrent, mikor befordult egy egy sarkon. Az egyik fordulóban hátrapillantott és szeme sarkából még mindig látta üldözőjét. Amaz kecsesen, négylábon futva közeledett felé egyre jobban. A férfi egyre jobban megrémült, miközben közte és a hollow közti távolság csökkent. Mégegy forduló és a néhai tisztviselő magaelőtt láthatta a gyárváros koszos és rozsdás épületeit. Egy pillanatra felcsillant benne a remény, ha letud jutni a félkész csatornába, oda a lény már nem tudja követni. Az utolsó reménysugárba kapaszkodba beleadta utolsó erejét, hogy minnél előbb elérje a csatorna bejáratát. Már látta is maga előtt nem messzire. Csak egy 1 méter széles nem régiben betonozott vízelvezetőt kellett átugrania. Még egy utolsót hátrapillantott, de ekkor már nem látta sehol a lényt. Megengedett magának egy mosolyt.
- Sikerülni fog. - gondolta magában, majd elugrott a földről. Ám ebben a pillanatban oldalról, ahonnan nem várta volna felbukkant a hollow és egy nagyot ugorva röptében kapta el a szerencsétlen férfit. Úgyanis a lény nem volt olyan ostoba, mint egyes fajtársai. Megkerülte az építkezés egy részét, hogy így a szemüveges fickó elé vághasson. Most pedig élvezhette a vadászat gyümölcsét.
A férfi még félig magánál volt, mikor Neron elroppantotta szellemi energiájának gerincét. Azonban hang már nem jött ki a torkán. A hollow rávetette magát és pár harapással később már nem volt semmi se az áldozatból. Neron megengedett magának egy diadalittas üvöltést. Ám ekkor egy furcsa érzés kerítette hatalmába. Új lényeket érzékelt a közelben. Magas szellemi energiával rendelkező egyéneket.
- Hmmm...új prédák. - mondta majd óvatosan elindult arrafelé, amerről a shinigamik erejét érezte.

//Már megbeszéltem az illetékessel, úgyhogy én is beszállnék a kalandba //

- Nos, az Akadémia kérte, hogy tisztázzam Önök előtt, bár nyílván tisztában vannak vele: nem gyilkolászni és ölni megyünk a földre, hanem a kapu túloldalán lévő területet ellenőrizni, és amennyiben megfelel erről Hana-hadnagy fog dönteni-
-Öhm...-lepődtem meg,hogy mennyi mindenről kell hirtelen döntenem. "Jobb lett volna, ha otthon alszomT-T"nyöszörögtem magamban, de ha már elvállaltam...
- Abban az esetben az első erőtereket is mi magunk fogjuk felhúzni, illetve feltehetően Minori-sama és jómagam fogunk ott maradni... amennyiben másképpen megintcsak Hana-hadnagy másként nem határoz... hogy bevárjuk az előörsöt. Másnap indul maga a hollow-vadászat a gólyáknak, amennyiben lehetséges visszavárnánk Önöket őröknek és figyelőknek, hogy vész esetén gyorsan közbe tudjanak avatkozni. Esetleg szükségünk lehet egy-két hollow-ra, amit addigra legyengítünk és a gólyák elé "vetünk", úgyhogy amennyiben megfelelő alanyokat találnak, kérem gyűjtsük be őket. Ennek a menetét már tudják: legyengítés, majd a megfelelő kidou-val ártalmatlanná tevés. Hollow-jai természetesen az Akadémiának is vannak, így ez nem feltétlenül szükséges.-folytatta tovább Owando a feladatunkat.
-Értem!-vakarászom a fejem zavaromban.- Ha ezt tudom jegyzetfüzetet is hozok!-kacsintok a tanuló felé.-Hmm...-gondolkozom el egy kicsit. Épp válaszolni akartam, hogy mit merre kezdjünk, amikor beesett egy újabb akadémiai tanuló.
-Szörnyen sajnálom, hogy én érkeztem meg utoljára. Az akadémia engem küldött a gólyák képviseletében.-hajolgatott előttünk.
-A sok hajolgatás helyett inkább a neved mond meg!-mosolyogtam felé, mert már kezdtem szegényt sajnálni, hogy elkopik a gerince ettől a sok hajlástól.
-Reimei Asami vagyok, hadnagy!-
-Már megint hadnagy...áááh...-indulok el az egyik gyártelepi épület felé. Természetesen a többiek jöttek utánam, amihez nem sűrűn voltam szokva.-Ehem-^^" fordulok hátra hozzájuk.-Ott tartottam, hogy mivel is kezdjünk. Szóval...Reimei Asami te velem jössz! Még bajod esik a végén. Mi megnézzük a déli és keleti részét a telepnek. A többiek...Kamitora, Shiroyuki és Koshirou tiétek a másik két égtáj. Egy óra múlva itt találkozom. Ha bármiféle gond van...ezeken a csini telefonokon keressük egymást! Legyetek óvatosak, jó pár hollow garázdálkodik a városban! Indulás "hajolgatós kisasszony"!-tolom egy kicsit magam előtt.
-Köszönöm, had...-
-Ezt még egyszer, meg ne halljam! HANA!-fogom meg kezét és rázom meg.-Egyszerűen csak így hívj...a hadnagyot pedig felejtsd el!-kacsintok rá.-Aztán el ne keveredj nekem!-mielőtt messzire kerülhettünk volna egymástól két magas léleknergiájú arrancar érkezett.
- Hello Shinigami-chanok!-köszönt azonnal nekünk. Akai Mamono-ra tettem a kezem és védekező állásba vártam mit akarhatnak tőlünk.
- Mielőtt pánikolnátok: Nem harcolni jöttem. Van valamelyikőtöknek gigai-ja?-a kérdés hallatán majdnem padlót fogtam.
-Mégis minek kellene neked gigai?-engedtem el zanpakuto-m.

[Fantasztikus! Bocsánat az offolásért, de ennyit még had engedjek meg magamnak a kaland kedvéért: Szóval eddig remek, remélem, hogy senki fantáziája nem fog lankadni! Ennyi a maximum létszám eddig, azokkal együtt, akikkel csak én beszéltem le, hogy érkezhetnek nyugodtan! A mesélőnk is megvan már, azonban jó ideig még nem kell számítani rá, ha továbbra is ilyen remek posztok érkeznek, tehát nyugodtan lehet rendre reagolni! Nincs sorrend felállítva, de azt azért kérem, hogy egy körben mindenki csak egyszer reagáljon! Valakire sztem max 2 napot fogunk várni, ha mindenki más rajta kívül már írt! Hajrá mindenki!! ]

Kérdőn felvont szemöldökkel pillantok még hátra Hana-samára, miközben a senkai kapu felnyitásával foglalatoskodok. Számomra nagy élmény átlépni a kapun. Ezzel letudhatom eddigi feladataimat és kipipálhatom őket, immáron elég ha az elekövetkezőkre gondolok. Arcomra hevenyészett mosoly költözik, az érzéstől.
Átlépve a kapun elénk tárul a bányahelység. Jókora, kifejtett üregekkel, medencékkel, felpúpozott melléktermék-tornyokkal, rozsdás, betör ablakú épületeivel biztosra veszem, hogy az itt lakók nem örülnek eme nevezetességnek.
Szememet elszakítom a felszín látványosságaitól és társaimat veszem szemügyre. Elsősorban Minorit keresem fel tekintetemmel és deja-vu érzésem támad: újfennt az a fátyolos, elrévedő tekintet, az a bizonytalan testtartás, akárcsak a Tiszta Lelke Városában. Épp Hana-samát akarom megkeresni a tekintetemmel, hogy lássa merre kalandozik a hadnagy tekintete, mikor belémvillan az érzés, hogy még valaki közeledik felénk a senkei kapun át.
Hitetlenkedve pillantok a megérkező lányra, aki első pillantásra ismerősnek tűnik az akadémia falai közül. Döbbenten hallgatom beszámolóját, hogy ki küldte őt, miért is jött, csakhogy döbbenetemet pillanatokon belül harag és méltatlankodás váltja fel.
"Na, ez teljesen lehetetlen!" Csattannék fel hirtelen, ha Hana-sama nem előzne meg. Nem vágok a szavába, bár felmerül bennem, hogy tájékoztatom a hadnagyot: "Én tudnék róla, ha a lány hivatalosan lenne itt. Azonban nekem nem szólt az Akadémia, tehát elég valószinű, hogy a lánynak nem kéne itt lennie. Szerintem inkább a meggondolatlanság, a kalandvágy és egy felkínálkozó lehetőség végett van itt: látta, ahogy felnyílik a kapu, hallotta, hogy miről van szó és követett minket..."
De a véleményemet megőrzöm magamnak, hisz láthatóan a hadnagy vállalja a felelősséget érte, hisz magához veszi a csapatbeosztásnál. Elgondolkodok egy lehetőségen, hogy használjam-e a Bakudou 58-at és értesítsem ezáltal "privátan" róla, azonban végül nem teszem meg.
Ő rendelkezett a csapatbeosztásról és pedig bólintok rá. Kamitorára nézek majd tovább vándorol róla a tekintetem Minorira és bátorítóan biccentek neki.
Részemről nem is vesztegetem tovább az időm: ha miénk Dél és Nyugat, akkor nincs vesztegetni való időnk. Én legalábbis sietek: gépiesen nekirohanok és dobbantok az emelkedőnkről. Még a levegőben nyugalmat parancsolok az izgalomtól verdeső szívemnek. Fejemben felidézem a Hadou 50-t, megidézésének menetét, hogy miként kell végreajtanom. "Színjáték az egész világ." Suttogom a fogaim között egyik kedvenc mondásom, majd ahogy egy bucka mögé érkezem végre is hajtom a Klónlélek Hadou-t. Önmagamat másolom le természetesen és hívom létre általa az újabb Koshirou-t. Egy szívdobbanás múlva már egy Bakudou-t aktivizálok: Bakudou 70: Láthatatlan álca.
Amíg klónom Minoriék érkezésére vár, ha jönnek, addig én magam máris futva és reményeim szerint láthatatlan testtel indulok a gyártelepet a várostól elválasztó fal irányába: nekem most más célom van, mint amiért az Akadémia ideküldött...

Ahogy körbe néztem egy lány szaladt útánnunk a kapun. Bemutatkozot és én udvariasságból viszonoztam neki.
-Hello én Kamitora Kenzo hadnagy vagyok de csak Kamitora amit használok vagy még néha a hadnagy.- Elvigyorodtam mikor kimondtam.
Mikor Hana mondta hogy váljunk szét én már tudtam hogy egyedül megyek. De ahogy mentünk Owando a domb mögött volt. De én megéreztem egy nagyon nagy erőt. És Hanáék előtt megjelent egy espada. Ezért Hanáék elé rohantam és előhúztam a Zanpakutom hogy feltartsam az Espadát mert nem tudtam volna legyőzni. De az Espada nem támadot hanem kérni akart tőlünk. Ezzel én követtem Minorit és Owandot a domb mögé de figyeltem a fejleményeket a hátam mögött. Ahogy elértem a többiekhez én hozzájuk szóltam.
-Na akkor ti ketten mentek én meg megyek egyedűl kelet fele ha jó ez nektek.
De nem érdekelt a válaszuk és rögtön elköszöntem tőllük.
-Na vigyázzatok magatokra ha kellek telefonáljatok na viszlát.
Én rohantam Kelet felé. De Minori és Owando hamar nem látot már mert én amilyen gyorsan csak tudtam megindultam. Ahogy rohantam egy nagy fát láttam amibe sok minden volt bele vésve. És ott észre vettem hogy én is véstem bele de inkább mentem tovább.

Ám az élet nem állt meg, ahogy Minori számára. Egy idegen lány érkezik, majd hirtelen érezni lehet az erős lélekenergiát. De még nem akart kiszakadni az emlékek közül, ott akart egy helyben állni még egy darabig, talán még egy örökkévalóságig. Ám tekintete elkapta Koshirou bátorító gesztusát, ami egy pillanat alatt kiragadta a régmúlt árnyai közül. Újra hallotta a madarak csevelyét és a szél zúgását a régi diákcsevelyei helyett. Ám ahelyett, hogy felengedhetett volna végre egy kicsit a nagymértékű szellemi energia szinte vasláncként hatott egész testére. Kicsit össze is rogyott, de végül összeszedte magát, és félve az ég felé pillantott, ahol hamar meglátta az espadat. A mondatára nem is figyelt igazán, ugyanis a félelem teljesen átjárta egész testét. Szinte biztonságot remélve futott Koshirou felé, és az espada felé fordult.
- Koshirou-san, most mi legyen? Kamitora hadnagy elment... Lenne esélyünk ellene, ha támadna? - majd zanpakuto-jára tette kezét, amolyan biztonságérzet képpen.
Érezte, és tudta is, hogy a másik sokkal erősebb nála, és könnyű szerrel képes lenne megölni. De nem félhet pont most. Nem félhet állandóan! Nem ezért lett shinigami! Fogait összeszorította, ahogy kezét is a katanán. Lábai enyhén remegtek, de nem csak a félelem miatt, hanem az izgalomtól is. Nem számított rá, hogy ilyen hamar ellenséggel találkozhatnak, ráadásul nem csupán egy hollow-al.

- Jó! Ők ott annál az izénél amit mondtál jók lesznek. Nem valami magas a szellemi energiájuk, de hát nem is harcolni jöttünk ugye Taehwa-kun? –kérdezte Lucho-sama, miközben a gyártelep felé nézet - Induljunk!

Miközben Lucho eltűnt Taehwa szeme elöl egy pillanat alatt, furcsa érzés járta át az Arrancart. Csak egy másodpercig tartott, de mégis olyan kellemetlen volt, mint egy évszázada. De még mielőtt nosztalgiázhatott volna a múlton anélkül, hogy egyáltalán gondolkodnia kellett volna a több évszázados eseményekről, ő is eltűnt az égboltról.

- Hello Shinigami-chanok!- halotta Lucho hangját, miközben megjelent mögötte.

Rezzenéstelen arcal nézett le a shinigamikra, akik mind érdekesen és mind máshogyan reagáltak az Espada megjelenésére. De nem igazán ez kötötte le Taehwa figyelmét, hanem a nemek eloszlása. A shinigamik között három lányt is számolt, de csak remélte, hogy nincs több belőlük a környéken.

~Hát ezt éreztem az előbb. Milyen megalázó~ gondolta, ahogy meghallotta Lucho-sama hangját:

- Mielőtt pánikkolnátok: Nem harcolni jöttem. Van valamelyikőtöknek gigai-ja?- kérdezte a sajátos modorán, amire a legtöbb shinigami meglepödöt, sőt Taehwa is lecsukta a szemeit ahogy meghalota a szavakat.

-Mégis minek kellene neked gigai?- kérdezte az egyik női shinigami, aki nagy való szinűségel az egyik vezető lehetett a csapatban, vagyis Taehwa ezt állapította meg, ahogy nézte, hogy veszi védelmébe az egyik shinigamit, aki alig tudott megállni a lábán.

Eközben több shinigami is úgy döntött arrébbról nézi végig az eseményeket. Taehwa a tekintetével követte őket, miközben ball kezét a katanája markolatára helyezte.

- Mindig elfelejtem hogy neked is időre volt szükséged hogy megszokd a jellenlétemmel járó "súlyt". De ez egy jó kis edzéssel is felér kislányok! Na de térjünk a lényegre!- halotta Lucho, hangját, ami egy kis időre megzavarta a shinigami-k figyelésével és a velük kapcsolatos elmélkedésével

- Valóban igaz Lucho-sama.- mondta jelentéktelenül, miközben tekintette megakadt a földön lévő shinigamik-ban. Akik mellé már Lucho sama sétált a földön. Taehwa keze megremegett a fegyverén, miközben eltűnt az égboltról.

- Lucho-sama. – ütötte meg az Espada fülét Franciója hangja, miközben érezte, ahogy mögötte ál –Kérem adjon engedélyt a férfi shinigamik lefegyverzésére. –mondta, miközben remélte, hogy minél távolabb kerülhet női shinigamiktól.

Meglehetősen későre vettem az időpontot, hogy a két arrancar után induljak, ahogy azt Aizen meghagyta nekem. A saját lélekenergiámat szinte teljesen visszafogtam, csak az epsadak képesek ebben az állapotomban észlelni és csak száz méteres körzetben. Lucho-nál megszokott, hogy nem tudja ilyen szintre minimalizálni sajátját, így könnyedén tudtam követni őket. Az eget szelve haladtam el a még mindig zajos város felett. Csak úgy tombolt benne az élet, mintha hétvége lenne és a sok fiatal épp akkor indulna mulatni. Az épületek felett elsuhanva, annyira kezdtem lassítani amennyire közel éreztem az espada-t. Végül egy eldugott gyártelepen kötöttem ki. Az egyik villanyoszlop elhaló fényében megláttam a keresett csapatot. Nem akartam felfedni magam ezért helyet foglaltam az egyik legközelebbi ház épületén. Minden mozdulatát követtem a két arrancarnak, hiszen az volt a feladatom, hogy ha Lucho bajt kavar kisegítsem és visszairányítsam Hueco Mundo-ba. Attól a ténytől, hogy ő elviekben a felettesem nem tudtam megrémülni. Az egyik shinigami vagyis inkább akadémiai tanuló suhant el tőlem nem messze. Egy ideig követtem a szemem sarkából, és halványan elmosolyodtam. Sejtettem, hogy nem menekül, de azt azért érdekesnek találtam, hogy itthagyja a társait.
-Mindenki önmaga ura és önmagáért él...-jegyeztem magamnak halkan a dolgot. Végül visszatért tekintetem az alakokra. Nem lepődtem meg, hogy Taehwa máris harcolni akar, viszont még nem éreztem úgy, hogy be kéne avatkoznom. A sötét épület romjai felett elrepülő varjuk gyorsan el tudták vonni a figyelmem. "Szabadnak lenni...óriási kincs!" Egyre messzebb kerültek és szép lassan beleolvadtak az éjszaka sötétjébe. Emlékszem, amikor még egyszerű arrancar voltam mindig arra vágytam, hogy megszerezhessem a szabadságot. Hogy a magam ura legyek, hogy mindentől és mindenkitől függetlenül élhessem a szánalmas életem hollow-ként. Talán emiatt keresem annyira azt a személyt, aki megölhet, mert már tudom, hogy ezt elérni képtelen vagyok. Egy illúzió ebben hinnem, vagy akár csak reménykednem. Kémleltem a sötét eget a rajta világító ezernyi csillaggal együtt. "Elérni a csillagokat és repülni a messzeségbe..."emelem fel a kezem és nyújtom a messzeségbe.-Ne légy bolond!-húzom vissza a kezem, kicsit megilletődve a saját hangomtól is. -Neked csak ez maradt...őrizni egy esapa-t és figyelni mikor hibázik. Ráértél eleget álmodozni, amikor még ember voltál...-nézek le újra az egymással társalgó ellenfelekre.

Igyekeztem megnyugtatni a mellettem szoborrá vált Asami-t, mert támadáskor nem sok esélye maradna túlélésre még akkor sem,ha rajta tartanám a szemem.
-Nyugalom!-próbálom visszahozni a földre azzal, hogy a vállára teszem a kezem.-Csak próbálj valami másra gondolni...virágos mező...vagy..vagy...bármire, ami segít lehiggadni!-pakolásztam gondolkodás nélkül egymás mellé a szavakat. Az espada-hoz intézett kérdésem már a rémült lány elé állva teszem fel, aki azonban előbb Minori-val közli, hogy Kishirou itt hagyta a küldetést. "Remek...remélem nem keveredik bajba az a zöldfülű..." Ahogy választ vártam néha úgy éreztem mintha valami vagy valaki más is lenne a fejemben. Nem akartam ezzel foglalkozni, úgyhogy igyekeztem nem venni tudomást róla.
- Nos annyi lenne hogy éhes vagyok. Na de embeeeeer yare-yare... ha szellemi részecskét eszel háromszáz éven át akkor herótod lesz tőle! Láttam azokat a nyálcsorgató emberi kajákat a magazinban és szeretném megkóstolni őket. Ebben a formámban viszont ez gondolom nem fog menni. Nekem meg nincs emberi alakom. Érthető... Kuchiki Hana?-Az utolsó két szó rendesen meglepett. Hirtelen szóhoz se tudtam jutni a döbbenettől. Nem értettem ezt meg mégis honnan tudja. -Ő már régen meghalt...-préseltem ki erőtlenül ezeket a szavakat.Az érzéseim egy metró gyorsaságával vetekedve váltakoztak. A döbbenet előbb rémületté végül pedig dühé változott. Bántott, hogy egy olyan alak mint egy espada azt hiszi tud rólam bármit is és olyan néven szólít meg, amit már réges régen eltemettem az emlékeim között.
-Mégis mióta hobby valaki emlékei között turkálni?!-keltem ki magamból mindenféle önkontroll nélkül.
-Hana...-ragadta meg a karom Asami mielőtt nekirontottam volna az espadanak. Szerencsére ez a mozdulat némileg észhez térített.
-Ne akarj bolondnak nézni...-kezdtem egy újabb mondatba sokkal nyugodtabban.-Még, hogy Mcdonal's-os kajára vágysz?! Ennél jobb hazugságot nem találhattál volna ki...-

//Nem akarok egoista lenni, illetve nem is körülöttem forognak az események most főként, hanem Hana körül, de had tartsam meg azt a jogomat, hogy én indítom meg az új köröket, minden eggyes hsz-el. Ismétlem: írási sorrend nincs, de mindenki csak egyszer írhat egy körön belül. Valakire max 2 napot várunk, most sajnos Neron az, aki nem tudott írni, de tájékoztatom őt is PM-ben, hogy ha visszaírja magát, akkor még beszállhat. Továbbra sem vagyok mesélő, tehát njk-ként nem mozgatok senkit!^^//

Nem menekültem. Parancsot kaptam, amit részben köteles is vagyok teljesíteni. Másolatom dühödten kapja hátra a fejét és ebben a pillanatban el is kapja a két ellenfélből származó "nyomás".
Az eredeti Koshirou fájdalmasan nyőg egyet, miközben nemcsak alig bír lábra érkezni 2 ugrás közepette álcáját és még a klónlelket is fenntartva, hanem még át is érzi a másik lelkére nehezedő erőt.
Talán ez a többszörös hatás váltja ki belőle majdnem a nevetést, ahogy a gyártelep vége felé igyekszik, de fülében hallja még az egyik espada mondatát:
"- Az nem a shinigami fiú, csak egy erő lenyomat. Egy másolat."
- Nem jedik vagyunk nyomorékok! Teszi hozzá magában suttogva, dühödten, amiért ellenfelét nemcsak nem tudja átvágni, de az még tájékoztatást is ad róla az ott maradtaknak. Döbbenetem tetőzne, ha tudnám, hogy a hadnagy rögvest kapcsolt, hogy kiről is van szó, mi is történt és azt miként is hajtotta végre... De szinte biztos vagyok benne, hogy abban a szorult helyzetben a hadnagy nem fog elgondolkozni ezeken, vagy utánajárni. Ha egyeltlaán elhiszi az espada szavát, hisz hátratekintve maga is láthatja a másolatomat és nem valószinüsítem, hogy az espadából érkező erősugárzáson túl még a lenyomat energiakisugárzását is ellenőrizeti és rájöhet, hogy nem én vagyok.

Ahogy ha jól látom hátrapillantva és a klónlélektől begyűjtött információn át, akkor Minori és Kamitora hadnagy sem jött rá, pedig ők közvetlenül a pótlélek mellett haladtak el. Minorit sajnálom, de már nem fordulok vissza: nem sok van hátra és máris átlendülve a korlátokon a város utcájára érkezhetem...


A pótlélek zavartan néz Kamitora után, majd egy majdnem kétségbeesett pillantást vet Minorira, a shinigami-lányra. Azonban az másfelé figyel, így a ótléleknek van ideje megfigyelni a lányt: keze a kardján, testtartása feszült, ő is érzi a rájuk nehezedő nyomást.
Halk sóhaj kíséretében magában bólint, majd erőltetett hangon szól:
- Minori! Minél távolabb vagyunk, annál jobban leszünk mi is és csakis úgy tudjuk Kamitora-hadnagy utasítását is követni! Induljunk, gyere!
Szól és már nyújtja is a lány felé a saját kezét. Egyrészt, hogy ha nem mozdulna, akkor megmagadva a karját maga erőltessen mozgást rá, másrészt, ha a lány megindul, akkor netán a kezével így is tud segíteni neki. Látta rajta, hogy itt a földön Minori démonjai is újjáélednek, ahogy az ő eredeti lelke is épp most igyekszik eljutni oda, ahol régen élt.
- Induljunk, mennünk kell! Buzdítja meg még egyszer a lányt.

Az espada és Hana hadnagy beszélgetését nem is igazán hallotta, mivel nem is igazán arra figyelt, és elég messze is vannak Koshirou-val. Vagyis csak a klónjával. Ám Minori még nem jött rá, hogy nem az igai fiú áll mellette. Honnan is jöhetett volna? Mivel az igazi Koshirou láthatatlan Minori nem is gyanakodott. Csupán valami mást érzett a fiú jelenlétében, de nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget. Mikor a klón Kamitora hadnagy után hívta kicsit még hezitált, de végül ő is elindult a noszogató szavakra. Még éppen látta szeme sarkából az új jövevényt, de nem foglalatoskodott vele sokat. Csak egy sóhaj közepedte indult el a másik hadnagy nyomába, Koshirou mellett. Léptei egyre gyorsabbak, egyre nagyobbak lettek, majd azon kapja magát, hogy szinte menekül... Menekül az emlékei elől, amik itt vannak valahol, de még mindig ugyan olyan messze, de minden tárgyról eszébe jut valami... De csak a tárgyak, az események, és az érzelmek... Az emberek nem... És ez bántja a legjobban. És ez elől a keserű érzés elől menekül, hallgatja a szél süvítő moraját, és legszivesebben megállna és sírna, hogy ennyire szerencsétlen... Egyre jobban távolodnak a gyárteleptől, és Kamitora hadnagy is feltűnik előttük. De Minori nem ezzel foglalkozik... Figyelmét egyre jobban leköti a mellettük elsuhanó fák és vüves ligetek, majd feltűnik egy kis tavacska is, ami csak egy újabb fájó érzéssel gazdagítja. Minden egyes lépésnél, mikor lába a hideg talajt éri egyre több indulat halmozódik fel benne, amit egyelőre csak a sebesebb tempóval tud levezetni. Közben nem is látja, hogy lehagyta-e Koshirout, vagy nem... Még a mögéjük felzárkózó lányra se tekint vissza, csakis egyenesen előre néz...

Ahogy a fára újra ránéztem eszembe jutot Owandonak a teste. ~De hisz az nem is Owando volt. Inkább vissza fordulok mert az espada sem csak ételt kérni jött.' Már rohantam vissza mikor megláttam Minorit és ráordítotam.
-Figyelj Owando klónjára és a másik lányra én megyek Hanának segiteni.
Azzal a lendülettel elővettem a zanpakutom ami rögtön Shikai formában volt. És Hana és az espada előtt teremtem.
-Itt vagyok.
Majd Hanára néztem de látszolag a meglepődésen kivül semmi baja sem volt.
-Hana nyugodtan bizd rám majd feltartoztatom míg elmenekültök. Igaz a kisérője is ha támad az kicsit nehezebb lesz de feltartom őket.
Majd erősebben szorittotam a zanpakutom. És néztem az ellenfelek mozgását.