- ….kibontakozzanak a fejlemények Taehwa-kun!- halotta Lucho hangját maga mellől, miközben ég mindig abba az irányba nézett, amerre a „menekülő” shinigamik iramodtak meg néhány másodperce.

- Ahogy Kivánja.- mondta csendesen, miközben kardja markolatát még mindig erősen szórította.

~Utálom a női ellenfeleket, legyenek shinigamik, vagy akárkik ezen a világon…~ gondolta, miközben Hana-ra nézet és a mögötte lévő, szinte kisgyermeknek kinéző shinigami tanulóra.

Ahogy szemügyre vette Asami, az a meggyőződése támadt, hogy a lány elképesztően Megumi hasonmása. Az arc vonásai, a szeme ragyogása, … egyedül a haj színe nem stimmelt, de ez nem nagyon zavarta abban a pillanatban Taehwát. Nézte, ahogy ép az őt védelmező Hana-val beszélget és az érzés kezdte hatalmába keríteni, amelyet arrancar-a válása után még egyszer sem érzet. Újra ölni akart egy másodpercre, ahogy rászakadt húga emléke.

- Sajnálom ha csalódást okozok.- ébresztette fel az ismerős hang- 43.-ik arrancar, Lucho Alcaraz. – halotta ismét az ismerős hangot, miközben Lucho-ra nézett.

~ Már megint játszadozol?~ kérdezte magában Lucho-tol, miközben végignézte a színjátékot.

Talán a színjátéknak, talán az érzéseknek köszönhetően, hírtelen a semmiből érezte meg a Quince erejét. Szemével arra a háztőre nézett, amelyen pillanatokkal ezelőtt Arashi gyűjtötte erejét a „végső” nyílveszőhöz. Azonban nem volt ott semmi… akkor már nem. Az erő már sokkal közelebbről volt érezhető, azonban még mielőtt bármit csinálhatott volna, megérezte mesterre hihetetlen erejét. Akkor már tudta, hogy akármilyen mozdulata hiábavaló lenne, inkább Lucho-samat hátráltatná vele. Arca pedig a most érkező fiúra terelődött, aki elmondta a mondókáját.

~Micsoda arogancia!~ gondolta végig a Quince mondatait, miközben egy lépést előre lépett, ahogy kissé kicsúsztatta a kardját a hüvelyéből. Ahogy Lucho üdvözölte az új tagot, Taehwa az Espada mellé sétált, majd ránézet. Csupán a parancsra várt, már szinte érezte a kezeiben, ahogy kitöri a Quince fiú nyakát.

Azonban ismét érkezett egy vendég, egy visszatérő vendég. Kamitora Kenzo hadnagy ált ezúttal az arrancarok és a shinigamik közé. Azonban ez már nem volt meglepetés szinte senkinek sem. Taehwa már mérföldekről érezte a shinigami lélekenergiáját és csak arra várt hogy végre ide is érjen.

Lucho csipkelődése ahogy megüti a fülemet, akaratomon kívül csal mosolyt az arcomra,. Igaz a legutóbbi harcom következménye még némiképp megmarat. A látásom még most sem az igazi,de legalább a többi érzékszervem már a régi szinten muzsikál.
-43. arrancar? Ügyes trükk...-támasztom térdemre könyökölve a fejemet, hogy minél jobban élvezhessem az előadást. A quincy itteni felbukkanásán csak sóhajtok egyet.-Ennyit a további békés vígjátéknézésről...-fordulok az érkező shinigami irányába, akit már kilóméterekről elárul a magas lélekenergiája.-Ezt a tűt, csak egy vak nem találná meg a szénakazalban.-jegyzem meg hangosan a további eseményeket.

~Ebben a színházban nincs szükség nézőközönségre Teddy-kun! Gyere le közénk játszani! Hamarosan visszafog jönni az egyik erősebb shinigami. Persze nem olyan erős mint te, de jó móka lesz.~

~Micsoda felismerés 43. arrancar, Lucho Alcarez! Őt csak bízzátok rám, már,ha Taehwa-nak nincs ellenvetése. Ahogy látom nagyon szeretne valakit kardélre hányni...Apropó...Teddy! Ő egy édes mackó és tudtommal nekem nem sok közöm van ehhez.~gondolkodom magamban remélve, hogy Lucho még olvas a gondolataim között. Szép lassan felálltam és nyújtózkodni kezdtem fél szemmel továbbra is követve az érkező shinigami útját. A quincy-ről nem veszek tudomást, mert Lucho láthatóan könnyedén el fog vele bánni. Amikor a vendégünk odaért a hadnagyi rangú nőhöz elérkezettnek láttam az időt, hogy én is beköszönjek. Leugorva a póznáról ráérősen sétáltam a shinigamik felé kicsit se visszafogva lélekenergiámat.
-Jó estét kívánok! Elnézést az arrancarok illetlen viselkedése miatt.-tartom tovább a színdarabot, mintha két alacsonyabb rangú arrancar előtt állnék. Tudtam, hogy Lucho úgyis közli velem, ha problémája akad, így nyugodtan játszhattam a szerepem.-Sexta espada, Tadeo Dellomeurte, áll rendelkezésükre ma este.-hajoltam meg kicsit. Kihúzva magam már csak az új szerzeménnyel szemeztem. Remélve, hogy rájön ez jelzés felé, hogy ha harcolni akar, ma én leszek az ellenfele.

Látva, hogy Asami meglehetősen össze van zavarodva és afelől se volt kétségem, hogy hiába kérdeztem volna fiú e vagy lány. Szóval némi rábeszélés után sikerült Koshirou és Minori után. Nem volt kedvem kutakodni, hogy most az itt lévő fiatal akadémiai tanonc másolat vagy igazi darab, így ennek a megfontolását elhalasztottam a küldetés végére. Hiszen jobbnak láttam megbeszélni személyesen ezt a dolgot, mint hinni egy arrancarnak.
A magát Lucho Alcaraz-nak hívó Hueco Mundo lakos előzékenyen közli velünk, hogy ő csak egy mezei arrancar. Bár a tetovált szám meggyőző bizonyítéka kéne, hogy legyen ennek az állításnak, a képessége és lélekenergia mennyisége ennek gyökeresen ellent mond. Kezdtem kicsit összezavarodni, hogy mikor minek higgyek. A másik arrancar változatlanul erősen kapaszkodik a zanpkautojaba, ami szintén nem nyeri el a tetszésem, ezért én is rácsúsztatom jobb kezem Akai Mamono hüvelyére. A hirtelen betoppanó quincy kicsit meglep. Mivel egyrészről a shinigamikkal hadilábon állnak, másrészt pedig nem szokásuk segédkezet nyújtani. A bemutatkozása után kicsit jobban megértem miért jött ide, hiszen Ishida Uryuu is nem egyszer segített egy shinigaminak,de az azért mégis csak más helyzet volt. Fejemet megrázva hajtom el ezt a gondolatot. "Nem azért vagyok itt, hogy shinigami-quincy kapcsolatról gondolkozzak!"
A felém célzott kérdésre szándékosan nem válaszolok mintha meg se hallottam volna. Továbbra is feszélyez, hogy így hív,de igyekszem nem az orrára kötni ezt a tényt.
-Itt vagyok.-toppan be Kamitora, amire már számítottam. A szemöldököm elég hevesen rángatózott, mert legszívesebben kupán vágtam volna a hadnagyot.
-Hana, nyugodtan bízd rám őket! Majd feltartoztatom ezt a hordát, amíg elmenekültök. Igaz, ha a kísérője is támad kissé nehezebb lesz a dolgom,de megoldom!-
-Kamitora hadnagy!-folyton vissza a dühömet, hogy minnél diplomatikusabb legyek.-Maga tényleg ennyire hígagyú? Ha nem vette volna észre.....Arrafelé két akadémiai tanuló és egy harmadik tiszt van. Mégis ki a fene védi meg őket, ha maga itt szobrozik?! Hadnagy létére a felelősség szó jelentését nem sikerült megtanulnia? Nem érdekel, hogy a 11. osztag oszlopos tagja! Most nem magánakcióban vesz részt hanem egy csapatban! Ha nem képes együttműködni ne vállaljon küldetéseket és maradjon egy kocsmában!-emelem fel a hangom,de a folytatást egy újabb ellenséges energia zavarja meg.-De forgalmas napunk van....-fogom a fejem,mert kezd túlságosan kifordulni az események szála a shinigamik kezeiből.
-Jó estét kívánok! Elnézést az arrancarok illetlen viselkedése miatt.-köszönt minket ráérősen.-Sexta espada, Tadeo Dellomeurte, áll rendelkezésükre ma este.-közli rangját és nevét rideg hangnemben. Érdekes lépésnek ítéltem meg, hogy rögtön Kamitora-ra szegezte a tekintetét rövid monológja után,de annyira mérges voltam a hadnagyra, hogy kicsit sem érdekelt kiszemelte egy espada vacsorára.
-Legalább most már fair lesz a meccs...Arashi! Tiéd a zanpkautoját markolászó arrancar. A másik az enyém,ha mégis harcra szánnák el magukat!-

Ahogy oda értem Hanától egy kis fejmosást kaptam ami igaz volt. Majd mégegy Espada jelent meg aki azt nézte hogy mikor támadok.
-Nem tudom hogy mire számitotok tőllem de menekülni soha sem fogok.
Majd tovább fogtam a Zanpakutom és figyeltem a szemem sarkából egy másik személyt akit eddig nem vettem észre.
-Jé te ki vagy?
És újra az espadákat néztem.
(ha kérhetném akkor egy bizonyos sort tartsunk már be ha ezt megtennétek akkor nagyon hálás lennék. előre is köcce)

A Sexta espada a semmiből felbukkanó lélekenergiája egy pillanat erejéig mázsás súlyként nehezedett Taehwa vállaira. Bár ugyan hozzávolt szokva ehhez a hihetetlen érzéshez, de mindeddig mindig felkészülten érte ez az érzés, de ezúttal… ezúttal a semmiből bukkant fel. Taehwa félig megfordulva nézett Dellomeurtre-ra, aki nyugodtan sétált feléjük.

~ Már csak ő hiányzott~ gondolta, ahogy visszafordult és közben csendesen nézte végig, ahogy a 6-os számú espada elmondja a szavait. ~Szóval ő is belement a játékba? ~ vonta le a következtetést az espada szavaiból, miközben valami furcsát vett észre. Egy apró kis mozdulatot…Arashi mozdulatait.

-Tilt the goblet to the west - Emerald Grail!- halotta a quince fiú szavait, ahogy kilőtt valamit feléjük.

Szinte egy másodperc sem tellett el, hogy felismerje mindenki a veszélyt. A quince támadott, méghozzá igencsak ok nélkül. Lucho, Tadeo egy pillanat alatt tűntek el Taehwa mellől, míg a shinigamik egy része is eltávolodhatott, ha több ideig látta volna őket, de Taehwa ép a kritikus résznél ismerte fel a rá leselkedő veszélyt. Akármilyen gyors is volt a sonido, a robbanás utóhatása csak elérte az arrancar ball kezét.

A ruha cafatokban lógott az Arrancar ball kezén, de némi égési sérülésen kívül, nem esett nagyobb baja. Csupán még jobban átjárta az érzés, hogy ő fog végezni a quince-vel.

~ Ő nem jó színész Taehwa-kun! Túl korán eljátszott egy ilyen támadást! Untat... Öld meg ha akarod! ~ halotta hírtelen a fejében Lucho- hangját, ami elég volt neki, hogy meg is valósítsa az elképzelését.
Lassan kisétált a füstből, hogy tisztában lásson mindent. Ahogy várta, hogy a füst eloszoljon, Lucho-samára nézett, aki fölötte lebegett a levegőben.

~Ahogy kívánja~ üzente mesterének gondolta úton az arrancar, ahogy tisztulni látszott a környék.

//azért hagytam megsérülni a jk-mat, hogy ezzel is indokot adjak a kettőnk közti harc… amúgy remélem benne vagy quince boy, hogy én leszek az ellenfeled.

Amúgy Kamitora, Owando a kaland vezetője és ő szabta meg, hogy nincs sorrend, egyedüli szabály, hogy egy körben mindenki csak egyszer írhat… vagyis tudtommal így van ebben a kalandban//

- Áhh! Üdvözlöm Tadeo-sama!-
-Mi a találkozó oka, Lucho?- játszom tovább a szerepem, hiszen ha én vagyok a felettes jogom van tudni miért csődült ide mindenki. Az arckifejezésem semmit sem árul el arról, hogy pontosan tudom mi az összejövetel oka. A fent álló helyzet nem volt ínyemre. Utáltam, ha meg kell játszanom önmagam. Épp elég volt önmagamat hoznom minden helyzetben, nem, hogy még az egyes számú espadanak is kiselőadást tartsak arról, hogy mit lehet meg mit nem, meg kérdőre vonjam a lépéseiért. Természetesen az érzéseimről most sem tájékoztattam a külvilágot. Üres tekintettel néztem magam elé, ha valaki belenézett akár üvegszemnek is gondolhatta, mert csak a fény játéka verődik vissza a bámészkodóra. A hangom mély, monoton. Az arcomon pedig az érzelem egyetlen jele sem található meg.
-Nem tudom hogy mire számítotok tőlem,de ne is reméljétek, hogy gyáván el fogok futni.-
-Megnyugtató hír.-néztem ahogy egyre szorosabban markolássza a zanpakuto-ja hüvelyét.-Ennyire vágyik a harcra vagy momentán csak ideges? Remélem nem fog remegni a keze. Egy harcos biztos kezek nélkül olyan mintha egy borbély műanyag késsel próbálna felvágni egy állatot...-kezdek szokásomhoz híven a pszichológust játszani,de a további eszmés megjegyzéseimre nem adott időt a támadó quincy. A parancs befejezése már egy, a gyártelepen kívüli ház tetején fogadott.
-Hatásos belépő...és felesleges pocsékolás rögtön az elején.-figyelem a pusztítás mértékét végig fagyos tekintettel. Nyugodtan vártam meg, hogy eloszoljon a köd. Taehwa láthatóan utasítást kapott mesterétől, hiszen beleegyezően néz fel Luchora. Lefelé pillantva várom ki, hogy a másik két arrancar kiválassza ellenfelét.

"Ez megveszett?" nézek nagy szemekkel a felénk támadó quincy-re.
-Túl közel vagyunk, ne csináld!-kiabálok felé természetesen feleslegesen.-Ez minket is meg akar pörkölni!-jegyzem meg, miközben shunpo-val igyekszem minél távolabb kerülni. Ahogy távozom a becsapódás helyszínétől eszembe jut, hogy a két tanuló és Minori túl közel vannak a robbanáshoz. Döntés előtt álltam. Az egyik lehetőség szerint csak magammal foglalkozom és remélem, hogy kitaláltak valamit és amennyire csak lehet megússzák ezt az egészet. A másik szerint most azonnal megállok és elindulok a másik irányba segíteni nekik, hiszen Kinn Tennou pajzsa képes hárítani a veszélyt.
-A francba! Most mégis mit csináljak? Ha segítek nekik, azzal odavonzom az ellenséget is. Sajnálom, Asami, Koshirou, Minori, de ezt magatoknak kell megoldani. Remélem sikerül!-vetek egy kusza pillantást jobboldalra. Elérve a maximális távolságot, amit a becsapódásig el tudtam érni megálltam. Előhúztam Kinn Tennou-t és belevágtam az aszfaltba. Az aranyló pajzs mindent felfogott magam körül, így épp bőrrel úsztam meg a quincy akcióját.-Ezért még kitekerem a nyakát!-morogtam magamnak feloldva a pajzsot. A hatalmas porfelhőben semmit sem láttam, csak köhögtem megállás nélkül. Bizonytalanul lépkedtem közelebb, mert nem tudhattam, hogy mikor támad rám valaki a 'semmiből'.
-Elég bunkó, barbár dolog volt ez Quincy-kun! Egy egyszerű kérdésre ilyen hevesen reagálni... yare, yare... Nem emlékszem hogy több okot adtam volna neked arra hogy megtámadj, mint a Shinigami. Vagy esetleg én irtottam ki a klánodat? Ugye-ugye? Gondolkozz csak el a cselekedeteiden, mert logikátlanok.-ütötte meg fülem az arrancar hangja. "Egy már biztosan túlélte,de hol a többi?" ugrok fel a levegőbe, hiszen a legbiztosabb hely az volt ezután a kalamajka után.
-Gondoltam, hogy ide menekültetek...-de még mindig csak kettőt láttam magam előtt.
-Ahogy érzem a beszélgetésnek is vége ezzel!-teszem jobb kezem zanpakuto-m markolatára. Közben reméltem, hogy a harmadik nem fog hátbatámadással próbálkozni.

[Ahogy az eddigi reagokból is kiderülhetett: Minorival és Asamival/szabad tegezni? / a kifejtőtelepen túl, valahol a városban:]


- Továbbra is fenntartom a véleményem, miszerint nem kéne itt lenned! Sziszegi feszülten a fogaim között, miközben Minori után nyújtogatja a nyakam. Őszintén szólva az, hogy a pótlélek ideges, nem kifejezés. Rendkívül zavar ez a kettőzött érzés, ahogy érzékelem őt és önmagam. De segond, gyakorolni kell... ^^

Vadul tempózok az úton, miközben újabb mondatot adok a szájába:
- De mindegy, ha valóban itt kell lenned, remélem nem csak én akarok felolvasni 1-2 dolgot az akadémiának veszélyeztetés kérdésében...
Valójában nagyon féltem a lányt... és hát... meg kell adni: magunkat is. Közöttünk Minori a legerősebb, hisz 3. tiszt és ez nem lehet véletlen, mégha nem is úgy tűnik.

Hatalmas energiák lépnek működésben ott, ahol Hana-hadnagyék maradtak. Én is érzem és érzem a klónlélek érzékelésén át is. Egy pillanatra úgy érzem még a szívem is kihagy, nemhogy a lábaim nem mozdulnak: elvesztem az egyensúlyom és nem bírok lépni: lábaim összeakadnak és több méteren át súrolva a földet vágódok el az utcán.

A pótlélek mintha önmagát nyugtatná:
- nem lesz semmi gond! Csak induljunk már, ne áljunk meg! Minori!! Ébred fel az üveges szemű kábulatból, amivel eddig Asamira nézett és fejét Mnori felé kapja dühödten...

Eközben én magam végre célomhoz érek. Szemeim tágra nyílnak, lendületem elfogy, láthatlansági álcám maradéke is teljesen szertefoszlik. Döbbenten és érthetetlenül szemlélem azt, ami elém tárul valamikori szülői házam helyén...

Minori mintha nem is evilágon lett volna haladt előre, Koshiro hangja pedig csak fokozatosan jutottak el hozzá. Először csak egy kicsit lassabbra fogta a tempóját, de még mindig olyan, mintha nem hallaná a másik kiáltozását. Csak az utolsó kissé dühösebb hangra figyelt fel a lány, mikor a klón a nevét kiáltotta. Ám ekkor már késő volt, ugyanis mikor hátrafordult csupán szürke porfelhő közeledtét látta, majd kénytelen volt becsuknia a szemeit.
A következő pillanatban még mindig por lepte el a környéket, Minorit köhögésre sarkallva. Ráadásul a lány szemét is csípte, ezért könnyezni is kezdett. Aztán erős fájdalom nyilalt lábába, és mikor végignézett magán rémülten tapasztalta, hogy shinigami ruhája itt-ott elszakadt, lábait és karjait pedig vékony vércsíkok borították, ahogy arcát is. Mikor a por kicsit elült még akkor sem látott sehol senkit, és abban a percben elhagyatottnak és bacsapottnak érezte magát. Az emberek világa mintha több ezernyi súlyt zúdított volna rá, és emiatt olyan gyöngének és elhagyatottnak tűnt. Alig állt a lábán, és még mindig erősen köhögött. Ráadásul Koshirout-t is olyan másnak érezte, és talán emiatt érezte magát becsapottnak. Tegnap olyan más volt, és még dühösnek se látta, de most... Minden olyan szörnyű volt, és Minori úgy érezte, hogy ő gyönge ehhez... gyönge ehhez a kis semmis küldetéshez is. De ha ehhez gyönge, akkor minden máshoz is az.
Úgy érezte, hogy legszivesebben sírna, de nem tehette most meg, ezért csak kétségbeesetten összeszorította fogait, és próbálta egy kicsit összeszedni magát. Majd letörölte azt a pár könnycseppet az arrcáról, amit a por okozott, ám mivel kezei koszosak lettek a portól, így az arcát is kissé elmaszatolta vele. De most mit érdekelte mindez... Ő most legszivesebben haza akart menni, és a párnájába temetkezve akart sírni, hogy milyen szerencsétlen, és még ennyire se képes!
De ekkor valami különös érzés fogta el, és sokkal hidegebbnek érezte a levegőt mint addig. ~Már itt fel akarod adni? Mégis ki vagy te?! A 6. osztag 3. tisztje! És egy 3. tiszt nem áll meg itt! Neked sem szabad!~ nem tudta honnan jönnek ezek a kusza gondoaltok, de mégis megemberelte magát, és bátran felnézett az elmúló porfelhőben társait keresve, de még szipogott egyet-kettőt.

//Magánharc, engedélyt kaptam rá!//

Látva, hogy mindenki kiszemelte magának az áldozatot nyugodtan ereszkedtem le a földre nem messze Kamitora hadnagytól.
-Érdekes. Most is elfutott!-gúnyolódtam kicsit vele, de gyorsan kivertem a fejemből,hogy szócsatát bonyolítok le vele és fagyos tekintetemet a pattanásig feszült arcára emeltem.-A düh pompás!-ugrottam felé egy sonido-val.-Elvakítja az agyat ezzel nekem segítve!-kapom elő tétovázás nélkül a zanpakuto-m és sújtok le a hátráló shinigamira.
A támadást sikerült kivédenie és egyensúlyát is hamar visszanyerte. Magától ellökve a szemei szinte villámokat szórtak felém. Azonnal elkiáltotta egy parancsot.
-Okiru GeruAkki!- egy figyelemre méltó kecses fekete penge formálódott ki a ködben. A markolat végét körbeölelő fémlánc vészjóslóan ringatózott a szélben. Egy hirtelen mozdulattal maga elé kapta a láncot és elvakított egy pillanatra a végén függő apró pengével. Ez épp elég volt számára, hogy mellettem teremjen. Előbb a zanpakuto-t lendítette felém. Számítva a lépésemre, hogy védekezően blokkolom saját pengémmel meglendítette a láncot, ami szorosan ráfonódott a pengémre. A mozdulatsor végén megrántotta a láncot, amitől előre buktam egyensúlyomat vesztve. Meglepődtem a határozottságán. A kezdeti idegességnek semmi nyoma sem volt.
-Úgy látszik lebecsültelek!-ismerem be azonnal a hibámat.-De többet nem fordul elő!-az egyik kezemet elengedtem a markolatról. Akkora energiát gyűjtöttem amennyire csak képes voltam mielőtt találkoznom kellet volna a koromfekete pengével.-Cero!-suttogtam, mintha csak magam megnyugtatására közöltem volna. A vörös fényáradat gyorsan közeledett és találta el a hadnagyot, de szerencsétlenségemre rántotta magával az én katanam is. Kénytelen voltam elengedni és arrébb ugrani, hogy engem ne érjen a támadás.

//Hanae: Azt mondom, hogy ha a többiek nem írnak, akkor ettől függetlenül mi folytathatnánk a harcunkat, mivel nincs hatással a többiekre//

//Már nem azért, de megkell várni a mesélőt. Ezért vár Hana Lucho.
Byakuya//

//Van egy 4 napos időlimit, ezt már több személy esetében is bőven túlléptük.//

//Hana kire vár? Írt már ebben a körben? Nem! Jelenleg az ő és Asami válaszára várok. Hana, már ne is haragudj, de miért kell neked mindig szólni, hogy írj, minden egyes körben? Milyen mesélőre vársz? :S Vagy ha unod, akkor rendezzük le gyorsan az egészet, és kész. Szerintem.//

//Taehwa nem írt még, rá vártam...Ha unnám közöltem volna veled és ki lettem volna írva. ENNYI! Reimei Asami pedig törölve lett//

- Vége? Nem szeretsz csevegni? Én tulajdonképpen csak ezért jöttem, de hát ti végül kiprovokáltátok a harcot. Taehwa-kun már alig tudja visszafogni magát hogy ne tépje szét a Quincyt, Tadeo-sama pedig kinézte magának Kenzo hadnagyot... aj-aj ez neki sem jelent túl sok jót.- a könnyedségét nem tudtam hova tenni. Közvetlenül dobta felém a szavakat, mintha ezer éve ismerne már.
-Ennyire azért nem vagyunk jó barátok...-jöttem egy kicsit zavarba, hogy ennyire közvetlenséget mutat. Nem nagyon tudtam hova tenni ezt a puszipajtásos stílust, de ráhagytam, mondva, hogy ő eleve ilyen.
- Na de akkor maradtál te meg én! Most mihez kezdjünk? Beszélgetünk még, vagy megmutatod a Bankaiod?-
-Úgy látom a beszélgetés sem állna távol tőled...-vonom fel az egyik szemöldököm.-Bankai? Miből gondolod,hogy van ilyesmi a tarsolyomban?-egy kicsit elkomorodtam. Tudtam, hogy itt túl nagy lesz a tumultus és,ha normálisan akarok küzdeni egy másik teret kell keresnünk. Más részről ott volt Minori és a tanuló. Őket sem keverhettem bajba, ha itt elszabadulnak az indulatok. Eszembe jutott, hogy fentről mintha egy lakatlan területet láttam volna a gyár mögött. Nem lehetett elképzelhetetlen, hiszen ez már a külváros széle volt.-Lehetne egy kérésem? Nyugalom nem végső akarat lesz...Itt túl sokan vagyunk. Gondolom szeretnél fair körülmények között harcolni...A gyár mögötti kietlen pusztaságot ajánlanám. Már ha elfogadod...-fordítom kicsit oldalra a fejem mosolyogva, hogy lássam mit reagál rá a félre fordított arca.

Minori szemében egy kis remény gyúlik, mikor meglátja a porfelhőn át Koshirou alakját, és ügyetlenül közelebb ment hozzá.
- Koshi... - ám a hangja elcsuklott, mikor szembetalálta magát az üres szemekkel.
Ezek a szemekl félelemmel töltötték el a lányt, aki bátortalanul lépett egy kicsit közelebb.
- Ömm... minden rend...- ám újra elakadt a hangja a hirtelen jött fénességtől -...ben? - folytatta halkan.
Majd a világosságban látta, ahogy a fiú teste kis fénygömbökké alakul, és válik szét. Minori földbe gyökerezett lábakkal, és reszkető végtagokkal nézte végig, ahogy a póttest semmivé válik. Mostmár hátrafele lépett, és érezte, hogy a feltörő zokogás rázza egész testét.
- Koshirou-saan! Koshirou-san! - kiáltozta először hangosan, szinte hisztérikusan, majd egyre halkabban, remegő hangon.
Nem értette, miért történik mindez, hogy a fiú csak úgy semmivé vált. Még mindig nem jött rá, hogy egy póttestel állt szemben, ezért hát azt hitte, hogy az igazi Koshirou semmisült szinte meg. Csak úgy hirtelen a semmitől... Vagy a nagy támadás által keltett csapás tette? A lány nem tudta, de már nem értett semmit se, és egyre jobban kétségbeesett. A benne rejlő szellemi energia pedig egyre gyorsabban szabadult fel, hideg szelet kavarva a lány körül. Majd a földet beborította egy vastag jégréteg, amin a lány megcsúszott, és nyögve ért földet. Ekkor már könnyei is eleredtek, szabat utat hagyva nekik.
Még sosem beszélt valakivel ennyit az éleéről, az érzéseiről, és neki sem meséltek ennyit, és sosem került közelebb senkihez sem egy nap leforgása alatt. Koshirou-t a barátjának érezte, akinek mondtad bármit, amit szeretne, aki előtt nem kell félszegen viselkednie, aki előtt az lehet, aki valójában. És mindez most elveszettnek látszott...
Hirtelen ragadták el a múlt kavargó eseményei. De ezek az emlékek már nem voltak olyan kellemesek és vidámak, mint az eddigiek. Csupán vér és kiáltozások, teljes zűrzavar. A lány rémülten szorította kezeit a fejére, és el akarta tűntetni ezeket a bevillanó képeket és hangokat. Teljesen szétesett és elhagyta magát...

//4 nap letelt, ha valaki írna, írjon! :S//

Robbanások, jeges szellő, szélvihar, jégtenger... a kis éjfekete pillangó egyre nehezebben közeledett a lány felé, de küzdött, hisz az ő feladata is az volt, hogy célját elérje.
Koshirou hangja suttogott, pulzált belőle halkan, de biztosan, mint egy megakadt lemez. A kis pillangó, a hatalmas energiabefeketetéssel járó kitörése után sírdogáló lány elé szállt, ott repdesett, neki-nekiszállt kezében, füléhez röppent, arca elé szökkent. Így próbálta felhívni magára figyelmét. Majd vállára telepedett és úgy adta át üzenetét, mit hordozott.
Hogy Koshirou hamarosan érkezik és kéri Minorit, hogy segítsen neki. Hogy szedje össze magát, mert feladatuk van. A keleti rész eddig tiszta, mindjárt csatlakozik hozzá és még nem sok, majd mehetnek is vissza!
Üzent valami hasonlót a kis hang, mi a pillangóból pulzált, szólt, majd a pillangó már reppent is el.


Koshirou pedig mindeközben haladt újra afelé, ahol utoljára Minori kitérésének energiáit érezte, ha jól érezte. Meglepődött, aggódott a lányért.

A zanpakuto-m elvesztése még bennem is képes volt dühöt kiváltani. Azonban inkább az a tény hergelt, hogy egy egyszerű hadnagy tette mindezt. "Egy senki túljárt az eszemen. Ez van,ha könnyelmű vagyok! Máskor még egy tisztet is komolyan fogok venni ezek után. Nem engedhetem meg magamnak ezeket a baklövéseket."
-Úgy tűnik az első menet az enyém.-forgatta meg kezében a saját fegyverem. Olyan elégedettség ült ki az arcára, ami rögtön elárulta nekem, hogy túlságosan öntelt alakkal állok szemben. Egy igen értékes gyenge pontját mutatta meg ezzel az arckifejezéssel.
-Valóban.-teszem hozzá tovább fokozva a helyzetet. "Ha elég jól csinálom könnyelművé fog válni, mert azt hiszi ez a meccs az övé." Kezeimet széttárva vártam, hogy lépjen. Úgy terveztem, hogy hagyom irányítani az elkövetkezendő percekben, ezzel az én malmomra hajtva a vizet. -Akkor talán folytathatnánk is.-
-És mégis mivel fogsz harcolni?-járt körbe a tekintete érdeklődve. Látszólag elképzelése sem volt, hogy mihez kezdek a katanam nélkül. "Újabb gyenge pontja. Azt hiszi ha nincs nálunk egy tárgy máris semmik vagyunk. Ostobaság."
-Az maradjon az én titkom.-válaszolom végül nyugodtan. A mondat elhangzása után támadásra készült fel. Egyik kezében a saját zanpakuto-ja másikban az enyém. Meredten őt nézve vártam a lépését, mindenféle előkészület nélkül. Magabiztosan rontott felém, teljesen meggyőződve arról, hogy most minimum a bőröm felsértése. A jobb vállam volt a kiszemelt áldozata és a saját katana-mmal próbálkozott leszúrni. A sajátja csak biztosíték volt a másik kezében. Kivártam, amikor már olyan közel volt hozzám, hogy előre helyezve testsúlyát készült a ledöfésemre. Egy elegáns mozdulattal oldalra fordultam, így egyensúlyát vesztve dőlt el mellettem. Én sem maradtam tétlen kicsúsztattam a karmokat és a hátába vágtam őket lendületből visszafordulva. Az éles pengék teljesen eltűntek és patakokban fojt le az ellenfelem vére. Hagytam egy kis időt neki barátkozni a fájdalommal, aztán határozott mozdulattal húztam ki a karmokat. A hadnagy összerezzent,de egy hangot sem adott ki és erejét összeszedve igyekezett felállni.
-Legalább a méltóságod még megvan shinigami.- csapok egyet a jobb kezemmel, így a földre fröcskölve ellenfelem vérét és a sajátomat is. A karmok mindig édes fájdalommal törik át a bőrömet, hogy a szabad levegőre juthassanak, csak ne égne utána úgy minden porcikám mintha máglyára vetettek volna. Végül is így volt egyensúlyban a dolog. Én kaptam karmokat és ezért cserébe kínnal szolgálok, ezért nem is szoktam panaszkodni. Közben Kamitora hadnagy is feltápászkodott szép lassan.

Mivel Lucho bólintott a kérdésemre és semmilyen ellenjavaslatot nem tett egy pokollepkét kértem magamnak. Gyorsan elregéltem neki az üzenetet és elküldtem a gyár területén maradt shinigamiknak.
"Remélem nem esett bajotok!" pillantottam még egyszer a romos épületek felé, mielőtt beléptem volna a Hueco Mundo-ba vezető átjáróba.

Pokollepke üzenete:
~Sziasztok! Nagyon sajnálom, de nélkülem kell visszatérnetek Seiretei-be. Szóval ha minden elintéztetek várakozás nélkül hagyjátok el az emberek világát! Én majd később megyek utánatok. Remélem sikerült a vizsgához mindent előkészíteni! Később találkozunk! Hana Shuuhei Akamoto, 3. osztag hadnagya.~

Lucho mosolyogva nézte a lány ténykedését, majd egy ideig a távolodó pokollepkét figyelte. Nem nagyon izgatta hogy mit is üzenhetett a lány, hiszen esélye a menekülésre már nem sok lett volna. A levegőbe emelkedve pöccintett egyet az ujjával, aminek hatására az érintett tér egy pillanat alatt felszakadt.

- Gyere Hana!

Mondta a lánynak, majd megvárta amíg az átlép a kapun, s végül ő is követte a shinigamit.

//Elnézést kérek mindenkitől(főleg tőled Hana) hogy ilyen hosszú ideig nem jelentkeztem, mostantól megpróbálok egy kicsit több figyelmet szentelni az oldalnak.//