*Ahhoz képest, hogy egy általános shinigamiról van szó, meglehetősen merész hangnemet enged meg magának. A személye teljes egészében irritáló a számomra s e képpen nem is tudok máshogy viszonyulni hozzá, mint sem egy kidouval leckéztessem meg. Nyílt harcot egyébként sem vállalok fel egy ilyennel szemben. Egyáltalán nem érdemli meg, én pedig feleslegesen törném magam a semmiért. Bár ha a birtokon lennénk akár be is zárattathatnám, amelybe a Gotei nem nagyon szólhatna bele. Minden tiszteletem a Gote Juusantai tagjainak, de ha valaki idegesít azzal sehogy sem leszek kegyes. Oktalanul beleköpött a levesembe, éppen itt az ideje, hogy valaki megtanítsa neki nem mindenki kapó a kis játszadozásaira és fennhéjángzása irányunkba. A hozzá hasonló por nép még csak fel sem fog soha nőni ahhoz, hogy egy kicsit is megértse a nemeseket. Ahhoz azzá kéne válnia, én pedig őszintén szólva nem táplálok erre semmilyen reményeket. Szólhat bármit, a szavai nem fognak eljutni hozzám. Nem ismerem és feltehetőleg nem is fogom. Ő nem az a fajta szerintem, aki rám akaszkodna, ennek pedig őszintén szólva örülök. Még egy Noaht nem viselnék el. Ő is a nőegylet pincéjébe végezte, pontosan ott..ahová való.
Felhúzom egyik szemöldökömet a rám irányított jelzőjére és csak hátrébb állok. Még hogy játszadozás? Noha lehet, hogy abban igaza van játszok, mert nem támadtam rá egyből, de a jellememre vonatkozóan ez semmiképp sem volna helyes megállapítás. Megcsap a szél és feltámadt lélekenergiáját kezdem el kémlelni. Sűrű és kifejlett, de mint gyakorlott reatsu kezelő azt is felismerem, hogy ennél az én képességeim fejlettebbek. Tehát magasabb lélekenergiával rendelkezek, éppen ezért tudok mellette stabilan megállni anélkül, hogy bármiféle nehézségbe kéne szembe néznem. Ilyen lenne pl. a fulladás, ami elég gyakori jelenség, ha az ellenfelednek nagyobb a reatsu-ja. Erről itt most szó sincs. Azért meg lep, hogy nincs elegendő ereje a fénybörtönöm hatástalanítására és csak annyit ér el, hogy az megroppan. Milyen kár, a maga iróniájában.*
- Fontos emlékek? Hidd el az emlékek a mi életünkben sokkal jobban jelen vannak, mint a hozzád hasonlóékban. Ugyanakkor Rukongai rendbe tétele nem csupán a mi dolgunk...hanem bárkié...akár a tiéd is shinigami!
*Az utóbbira kissé magam is felemeltem a hangsúlyom. Vannak helyzetek, amikor már én sem bírom megállni azt, hogy ne nyílvánítsam ki egy kicsit a bennem rejlő indulatokat. Természetesen ez még mindig mérföldekkel elmarad Raidon- sanétól. Ő egyszerűen túlszárnyad a mogorva stílusával. Még hogy nemes...még a viselkedésében sem lesz az soha. Nagyot sóhajtok és ezúttal nem teszek semmit még úgy sem, hogy tisztán látszik rajta az idegesség jelei. Tán ennek is köszönhető, hogy valami véletlen folytán a természeti jelenségnek köszönhetően szabadul meg a börtönétől. Különösen nem érdekel, sőt valahogy örülök is annak, hogy ennyire indulatos lett. Jobban látszódik rajta, hogy még is milyen fajtából való. S igen, nem pillantok mindenkire így, de azon ritka esetek egyike zajlik, hogy tekintetem egyenesen lenéző és arrogáns. Akárcsak elkövetkezendő szavaim. Nem félek kimondani véleményem és ezzel lealacsonyítani, de kettőnk közül nem én kezdtem azt hiszem.*
- Engedd meg, hogy kifejezzem kiváltképp gratulációmat az ostoba és elbagatizált, derogáló szavaid miatt. Cinizmusod a véremmel szemben csak ahhoz járul hozzá, hogy valóban azt gondoljam nem érdemled meg a mondatokat megértésünkre irányulva. Egy ilyen shinigami, aki a puszta általános tiszteletet nem ismeri, nem hiszem, hogy sokra viszi majd. A kapitányok közt is vannak nemesek csak, hogy tudd. Kíváncsi lennék, hogy mit szólnának most ehhez, tehát nyugodt szívvel hátba veregetheted magad önön balgaságod végett.
*Nem teszek egyebet mint elütöm a férfi kezét, hiszen egyáltalán nem érdekel a tárgynak a története. Egyáltalán nem is kérdeztem tőle, de neki folyvást csak a szája jár, anélkül, hogy tudná érdekel-e engem avagy sem. Oldalra pillantok egy pillanatra, hogy felmérhessem az utcába keletkezett kárt, de szerencsére ilyesmiről szó sincs. Csak egy átlagos villám volt, amiről szót sem kell igazán ejteni. Vissza pillantok a shinigamira.*
- Rukongai...jól ismerem. Egyáltalán nem kell nekem bemutatnod az ottani dolgokat.
*Lesújtón azért megosztom vele ezt a kicsiny kis információt, de nyilván nem fogom vele megosztani életem minden egyes kis titkát. Nem ismerem és még csak a bizalmasom sem, hogy kiönteném a szívemet. Pedig volna mit, minden egyes áldott nap. Csak még az ilyen shinigamik azt hiszik, hogy nekünk könnyű, addig hajlamosak elfeledkezni arról, hogy gyakorta a nemeseken nagyobb teher lehet mint az egyszerű shinigamikon. Figyelemmel követem a távozását, de igazából egyáltalán nem hat meg amit mond. Szemeim előtt már így elsőre elásta magát. Egyszerűen felugrok az egyik barakk tetejére és onnan kezdem el bámulni a holdat a még az őreim oda lentről figyelnek.*
- Sayonara... *Suttogom halkan a semmibe, hogy majd egyszer ha a szél is úgy akarja, akkor eljusson a másik shinigamihoz...*

*Lélektükreimmel a távolba pillantottam, abba a tőlem távol álló múlt térképezetbe. Csillagok mezeje, hold árnyéka, mind oly' nosztalgikusan kené be lelkem felületét, hogy szemeimet az árnyak megcsapásakor behunyom. Rossz emlékek, rossz irány. Mindenkinek akad, de nem mindenkinek kell olyan rögös utat megtennie a shinigamivá váláshoz. hazugságban élek, csak egy képzelet szülötte világban, amelyet nem én irányítok, hanem egy felsőbb hatalom. Soha sem fogom elfeledni, hogy honnan jöttem, melyik Rukongai környékről és, hogy meddig jutottam el a puszta szerencsémnek köszönhetően. Vérző szívem folyvást csak egy valamiért dobog. Boldog akar lenni, elakarja feledni és túl akar lépni. Azonban shinigamiként örökkön, örökké a múltba kényszerülök csatáim és napjaim során. Ha elfeleded honnan is jöttél nem maradsz más, mint egy undorító és érzéketlen halálisten. Én magamat nem vallom ennek csupán olyan vagyok amilyen. Mindenkinek meg van a maga jelleme s én kiváltképp nem hibázhatok. A húgom érdekében nem tehetem meg. Ő az én mindenem most már, aligha volna más célom azonkívül, hogy megvédhessem és láthassam mivé is válik. Részese akarok lenni az életének, ezért meg bármire képes lennék.
Egy hang üt meg oldalról, kinyitom szemeimet. Komolyan pillantok oldalra a zanpakuto szellemre. Mily érdekes, hogy ő a harmadik zanpakuto szellem, aki hozzám fordul valamilyen cél érdekében. Tiszta a tudatom, tudom, hogy nem én vagyok tipikusan az a személy, akikhez fordulni szoktak valamiért, de mégis...a zanpakutokat valamiért vonzhatja személyem. Sóhajtok egyet s majd felé fordulva biztatóan bólintok egyet. Ha a shinigamit nem is, a zanpakutoját megtisztelem.*
- Csak tessék...
*Emelem meg kezem, aprón mutatva, hogy belekezdhet, hiszen végig fogom hallgatni. Igazából nem vagyok felkészülve egy ilyen beszélgetésre. Nem vagyok abban biztos, hogy én vagyok az a személy, akinek meg kell hallgatnia a zanpakuto szavait gazdáját illetően. Még is, ahogy ránézve szakasztott egy mását látom forgatójának úgy döntök, hogy nyugodtan fogom hallgatni, közbe nem szólva. Lassan bele is kezd szavaiba, így megfordulok, hogy tekintetem ugyanúgy a távolba pillantson, ahogyan az övé. Melankolikus szél járja át a környéket a házsarkoknál apró, dallamra hasonlító csengésben. Nyugodt a város, nyugodtak bizonyos lelkek, amelyek már álomra borították fejüket. Minden nyugodtnak látszik csak a szó nem, amik felém irányulnak.*
- Fájdalom, megtörtség...ez mindannyiunk lelkében benne van valamelyest...hisz ne lehet halálisten abból, ki nem ismeri meg a fájdalom útját. Kinek kevesebb, kinek több jár...de különbséget aligha lehetne tenni.
*Mi alatt elhallgat megosztom vele véleményemet szavaira nézve. Noha egészen elgondolkodtató dolgokat mondott, hogy még is miképpen járt Raidon-san, de ez azt hiszem még sem ok arra, hogy tiszteletlen legyen. Még ha nem is látszódott neki egyből, hogy nemesi a szrmazásom, akkor sem nevezünk valakit egyből "Chan"-nak, mert vannak olyanok (mint pl. én) akiknek ez sértő lehet az elején. Egy múlt irányába vissza vezethető viselkedés nem lehet ok arra, hogy egyből közvetlen legyen a stílus. Kiváltképp engem ez személyes okok miatt érint. De erre bizonyára már ő is rá jött, hogy meg vannak a magam okai is.
Hallgatva a zanpakuto szavait régi Rukongai képek kezdenek bennem is felderengeni. Kislány korom képe, amikor még nem fájt semmi és tudomásom sem volt a világról. Akkoriban a puszták és a végtelennek tűnő mezők jelentették nekem a mindent. Szerettem társaimmal futni, szaladni a messzeségben. El vinni néha apám lovát és csak vágtatni a szilaj ménen. De ezeknek az időknek már vége. Teljesen megváltoztak a dolgok. Magam elé képzelem Raidon-san egy ki kapott történetét és amikor a zanpakuto végzett én csak hosszasan pillantok rá és látom, ahogy lassan távolodik. Elég nagy hezitálás kell, de végül a saját zanpakutom szavaira egy pillanatra megállítom Sora no Muchi-t.*
- Az idő engedtével látogassatok meg a Kagami birtokon... *Oldalra pillantva mondom neki, de látszik szemeimben, hogy komolyan gondolom. Itt már nincs dolgom, ezért le shunpozva a barakk tetejéről őreimmel távozok. Ez egy felettébb érdekes találkozás volt..*

Már az első pillanattól fogva tudtam, hogy abban a Mitsuyában nem bízhatok. Még a szeme sem áll jól. Biztosan a sors akarata volt, amikor az az istenkomplexusos kölyök az ötödik osztagba tette a lábát. Már akkor tudtam, hogy meg fog gyűlni vele a bajom, a rémhírek pedig sajnos igaznak bizonyulnak, a férfiegylet ismét beüzemelt. Mondjuk valahogy nem bánom, hiszen már-már kifejezetten hiányoztak az ádáz csaták, amit a régebbi vezetőkkel vívtam, igaz, a stafétabotot már leadtam másnak és tökéletesen boldog vagyok azzal, hogy minden szerdán okíthatom a népet. Anao lelkes kuktámnak készül, bár nem igazán értem, miért készül sírógörcsöt kapni, akárhányszor a nevét mondom. Különben is, Tasumi vagy Anao, nem teljesen tökmindegy? Annyira hasonlítanak, mint két maki sushi, nem lehet megkülönböztetni őket, ha jól készítik el.
A férfiegylet dolga már-már megtorlásra késztet, amúgy is fogyóban van a munkaerő A Pincében, és legalább újra lesz biztos rabszolga munkaerőforrásunk
Keo fiacskám hiába erőlködött, hogy fogadjak el két kísérőt a vásárolt holmik cipelésére, nekem nincs szükségem azokra a nyeszlett kis inasokra ahhoz, hogy néhány zöldséget, hínárt és az anko babpasztát hazahozzam. Amióta az a kis főnemes megtette az utódjának, nagyon elkanászodott szegénykém, még a szobáját is másokkal takarítaná. Az meg csak természetes, hogy ezt nem hagyom, még a végén el fog szállni magától, nálunk nem ez a házirend. Én mosom az alsó gatyáit és én dugom az orra alá a finom kaját, már csak természetes, hogy kitakarítja magának azt a lyukat. Legalább az utóbbi időben nem hord haza mindenféle nőcikét. A legutóbbi különösen unszimpatikus volt nekem. Nyitott szandál volt rajta. Ribanc. Bezzeg Akane lyányom! Ő az ideális nő Keo fiacskámnak, tökéletesen összeillenek. Jó lenne, ha Keo végre fogná magát és megkérné a kezét.
Kosár a kézben, meg egy jó vastag pénztárca, legalább ennyi előnye legyen ennek a nemesi hülyeségnek. Sosem éreztem azt, hogy szükségem van rá, de bevallom, az új tupperware edény,-és konyhai eszközkészlet lekenyerezett, úgyhogy muszáj voltam megbékélni a dologgal. Bár a kedvenc hagymaszeletelőm használhatatlannak bizonyul, ha már a pince foglyai megcsinálják helyettem, de legalább ha valaki átjön trécselni, pletykázás közben az orruk alá dughatom, csak azért, mert nekem ilyenem is van.
Az utcán többen is félreállnak az utamból, néhány tizenegyedik osztagos még haptákba is vágja magát, hogy hajlonghassanak előttem, bár igazán nem értem miértjét. Tudom, hogy jó szakács vagyok, de túlzásokba akkor sem kéne esni a tiszteletet illetően. Nem harapom ám le senki fejét a látszattal ellentétben, csak bevásárolni jöttem. A kosaram szépen meg is telik a kellő alapanyagokkal, és már csak a belváros kirakatait nézegetem, csupán amiért nincs jobb dolgom éppen. Az egyik kirakatban meg is pillantok egy ízlésemnek megfelelő kimonot, a méretből ítélve pedig Asukának talán pont jó lenne, talán csak a végéből kéne leszabni egy kicsit. Ugyan alig kétszáz éves a kincsem, de épp most éli lázadó korszakát, elég sokat felesel újonnan. Fránya pubertáskor, ilyenkor minden tinédzser teljesen megbolondul. Még csak az kéne, hogy beálljon nekem terhesen. Ki van zárva, hogy elengedjem arra a pizsipartyra, amire annyira el akar menni. Persze ha Akane is elkísérhetné, máris más lenne a helyzet. Legalább tudnám, hogy egy felelősségteljes felnőtt vigyáz rá a majdnem menyem képében. Hiába, ő a családban marad, nem érdekelnek a kifogásai.
A boltban épp ekkor pillantok meg egy kislányt, akinek nem tudom, honnan van pofája pont azt a kimonot kiszemelni, amit már én néztem ki előbb. Még csak nem is lenne jó neki. Nem is zavartatom magam tovább, s fittyet hányva az ételt behozni tilos táblába tolom félre a bejárati ajtót, hogy a szabó vendéglátó mosolyával találjam magam szembe, amint épp azt a ruhát tartja a kezeiben, amit én szeretnék elvinni. Asukának nagyobb szüksége van rá, mert én azt mondom.
- Azt a kimonot én néztem ki előbb. Kérem, tegye nekem félre, holnap ilyenkor visszajövök a lyányommal. Szép napot, Shira…ko-san. – pillantok rá a kislányra, akinek rémlik azért a neve, meg hogy láttam már néha, főleg a gyerekek között bohóckodni a nőegyletben, de a fene tudja, hogy is hívják pontosan. Shirako vagy Shiranui, annyira tökmindegy.

Találkozás Shira...ko-sannal

Lehet, túlzottan elragadtatta magát; sajnos megesik, hogy a túlzott hév hatása alatt meggondolatlanul cselekszik, néha pedig így olyan dolgokat is képes a másik fejéhez vágni, amit később rendszerint megbán. Na jó, a megbánás talán erősen túlzó kifejezés, fogalmazzunk inkább úgy, hogy meggondolja, mi másként is fogalmazhatott volna. Persze ilyenkor jutnak eszébe a válogatott sértegetések, amiket még nem sütött el, de a kellő pillanatban, amikor igazán szüksége van rá, egyszerűen nem jutnak eszébe. Még a végén elhiszi azt a sok maszlagot az öregkorról és a rossz memóriáról… Egyre több fiatal vágja a fejéhez, oszt még a tojáshéj is ott van a fenekükön. Ehh… Kapnak is mindig a pofájukra, ha sértegetni merészelik őt. Még hogy a nagy Kohaku-dono és a rossz memória! Hiszen legszebb álmából felkeltve is könnyűszerrel felsorolja a világ legbonyolultabb receptjeinek összetevőit! Bár… Kohaku talán nem az a személy, akit bárki is fel merne kelteni álmából. Bizonyára nem sokan próbálták, vagy ha mégis, akkor arról nem tudni, mert nyoma veszett, s annyi is bizonyos, hogy egy alvó sárkány felébresztése is kevesebb veszéllyel, no meg kockázattal jár, mint a nagy Kohakué. Chuck Norris? Ugyan már… Sírva menekülne ő is a kutyaólba, ha Kohaku úgy nézne rá.
- Hmm. – gondolkozik el Shirako-san láttán. Eredeti neve természetesen teljesen lényegtelen… Úgyis elfelejti, hiszen paradoxon vagy sem, névmemóriája egyszerűen rémes.
Nem bolond ő, felfogta, hogy nem veszélyezteti azt a gyönyörű kimonot, amit egy szem lányának tetetne el. Meg kell, hogy hagyja, jó ízlése van, öröm látni ilyen fiatal kisasszonyokat manapság. Nem úgy, mint azok a nyitott szandálú kislányok, akik azt hiszik, már mindent tudnak a világról. Mert olyan fontos, hogy mutogassák a hasukat meg a combjukat, aztán még csodálkoznak azon, hogy nem találnak maguknak olyan férfit, aki megmarad mellettük. Az ő korában ez még nem volt divat, ő pedig túlságosan régimódi ahhoz, hogy ezt tolerálja. Hadd ne kelljen litániát szavalnia többek között arról az Onmitsukidous szőkeségről, aki pont az ő szerdai főzőtanfolyamai előtt tartja saját foglalkozását a nőegyletben! Nem bírja elviselni, ahogyan viselkedik vele, nem szereti, ha nem kapja meg a kellő tiszteletet, különösen nem egy fiataltól. Hah! És még csodálkozik, amiért a főzőtanfolyamain mindenki inkább az előző napi foglalkozást tárgyalva sutyorog… Igaz, csak addig, amíg a sorokat járva Kohaku ezt nem fedezi fel, ilyenkor pedig általában egyetlen pillantással hallgattatja el még a legnagyobb kapitányokat is.
- Nem bánom, Shirai-san. – enged neki sosem elkövetett bűneiből. Tulajdonképpen semmi baja nincs vele, csak az a fránya büszkesége. Igaz, mindezt könnyedén háttérbe tudja szorítani, hogy ha nem is feltétlen engedelmességgel, hajlongással és tisztelettel, de legalább emberien bánnak vele. Sőt, kifejezetten unja is néha, hogy néhányan érthetetlen okokból kifolyólag egyszerűen nem mernek hozzászólni. Ám határozottan egy hasznos tulajdonság, mindig jól jön, ha szükség van rá.
- Hiányoltalak a legutóbbi Nőegylet foglalkozásról. Csak nem valami nemesi gyűlés? – indítja meg lépéseit kifelé az üzletből, miután megvárja, hogy Haruka kiválasztja a neki tetsző kimonot. A maga részéről nem érzi úgy, hogy van beleszólása, bár neki a fényesebb anyagú tetszett inkább, nem pedig az a matt. De nem ő fogja hordani, így inkább türelmesen megvárja, míg a lány befejezi, amit elkezdett. Ha már ilyen kedvesen felajánlkozott, kihasználja az alkalmat, és elfogadja a társaságot. Van az a mondás a kemény külsővel és az érző lélekkel, mely azért igencsak lefedi Kohakut magát is. Arcán elterülő érzelmi skálája igaz, kimerül a fapofában, de ő már csak ilyen, ezen nem tud segíteni.
- Látom, te is bevásároltál. Csak nem te szoktál főzni odahaza, Shiraishi-san? – pillant Haruhi kosarába; persze csak erről jut eszébe, hogy mégiscsak elfelejtett néhány alapanyagot, hiszen fogyóban van a teriyaki és a szójaszósz is odahaza, anélkül pedig a japán konyha egyszerűen nem japános. Úgy dönt tehát, hogy útközben az egyik kis üzletbe betérve pótolja eme elmaradhatatlan hiányosságot. Reméli, Haruna nem bánja, ha tesznek egy kis kitérőt. Minden esetre jelez számára a megfelelő üzlet előtt, hogy térjenek be egy pillanatra, mert elfelejtett valami fontosat. Ám amikor fizetni kell, és megtudja, ismét mennyit emelkedett a szósz ára, hebegve-habogva vágja hozzá szerencsétlen eladólányhoz, hogy mennyire csalódott benne és az egész üzletében. Kész rablás! Nem képes elviselni ezt az infláció-szülte áremelkedést, nem szereti a pénzét pazarolni. Igaz, a pénz igazából nem sokat jelent számára, igyekszik életét szerény jólétben leélni, nemesség ide vagy oda. Arról persze kevesen tudnak, hogy a Shihouin-ház egyik leszármazottja, azonban inkább egy közembert, vagyis shinigamit választott férjéül, ezért le kellett mondania rangjáról. Nem csoda, hogy mostanában ilyen nagy a feszültség a Mizushima és a Shihouin ház között. Persze ezt igyekeznek titokban tartani, hisz ez Kohaku számára különben is a régmúlt egy emléke, mára már lényegtelen számára. Akkor még fiatal volt, és ugyanolyan szarkasztikus, mint most.

Amint eloszlattam Kohaku-dono kételyeit, hogy nem vagyok az ellensége észrevettem, hogy nagyon meglepődött a dolgon. Egy kicsit rosszul éreztem magam, hogy a nagy Kohakut félrevezettem, még ha nem is szándékosan tettem. Nagyon elgondolkozott valamin, amitől zavarban voltam, hogy ellent mondtam és ezzel Ueshima-san tévedésének lehettem tanúja, amint látszott, hogy nem akarja még magának sem bevallani. Nem is akartam, hogy térde állva esedezzen a bocsánatomért, hiszen csak egy egyszerű félreértés volt. Persze a nagy Kohaku nem tévedhet, csak félre olvashatja a jeleket, amit rólam olvasott le. Ezt az esetet mostantól hétpecsétes titokként fogom kezelni, még Shiratori-samának sem fogom elmondani… nem is történt semmi különös, csak belépett az üzletbe Kohaku-dono és én megkérdeztem, hogy a hazafelé úton mehetnénk-e együtt. Igen, csakis ennyi történt.
Már boci szemekkel vártam, hogy mit fog felelni az ajánlatomra, hiszen már egy ideje csak egy elgondolkodó hangot osztott meg velem. Nagyon izgultam, mivel szerettem volna vele menni visszafelé az osztagok irányába, reménykedve abban, hátha megtudok néhány titkot a nagy Kohakutól. Bár tudtam, hogy ő profi és nem mondani el nekem fontos dolgokat még véletlenül sem, de a remény hal meg utoljára.
És végre kimondta a várva-várt szavakat. Beleegyezett, hogy vele tarthatok és ennek nagyon, de nagyon örültem, legszívesebben már ujjongtam volna, de visszatartottam. Bár nem teljesen találta el a nevemet, de ez most nem annyira izgatott, továbbra is boldogság töltött el, legalább nem rakott hozzá oda nem illő szótagot, mint a múltkor. Nem nézett volna ki valami jól, ha itt elkezdek ugrálni, hogy kimutassam az örömömet, a boltvezető és Kohaku-dono is valószínűleg idiótának nézett volna. Talán még vissza is vonta volna Ueshima-san előbbi szavát és gyorsan elhagyta volna az üzletet, hogy ne kelljen velem mutatkoznia. Szóval megelégedtem azzal, hogy egy kicsit elmosolyodtam és ezzel jeleztem elégedettségemet.
Mielőtt még elindultunk volna, volt egy feladatom, amit itt még el kellett intéznem. Nem akartam nagyon megvárakoztatni Kohaku-donot, hogy én sokáig válogatok a kimonok közül, ezzel megpróbáltam gyorsan választani egyet. Időközben a szabó ki is hozta az ugyanazon mintával rendelkező ruhákat, így ezzel is időt nyertem. Kapásból kettőt ki is sikerült zárnom, mivel az egyiknek nem tetszett az anyaga, mert nagyon durva volt, a másiknak pedig a színe nem illett hozzám. Már csak kettő maradt versenyben és ezen el is kellett gondolkoznom egy kicsit, hogy milyet is akarok. Nem akarok nagyon kirívó lenni benne, de azt sem akarom, hogy ne vegyenek észre. Végül a csillogósabb, selymesebb anyagú mellett döntöttem, hiszen egy kis feltűnés nem árt meg senkinek.
Miután megvoltam a ruha kiválasztásával, megkértem az eladót, hogy szállítsák ki, mivel jelen pillanatban tele van a kezem élelmiszerekkel. Ez volt a legkényelmesebb megoldás számomra. Végre el is indulhattunk kifelé az üzletből, amikor Kohaku-dono feltett egy kérdést számomra. Nem gondoltam, hogy valaki is észrevette volna, hogy nem vettem részt a legutóbbi Nőegylet foglalkozáson, hiszen még nem rég óta vagyok tagja a szervezetnek. De ezek szerint Kohaku-dono még is észrevette, biztosan nagyon jó megfigyelő lehet, ettől még jobban csodáltam.
- Igen, valami olyasmin volt Haruki. – egy kicsit meg lepődtem, hogy tud róla, hogy nemes vagyok, vagy ennyire árulkodó a személyiségem. Mindegy nem foglalkoztam vele nagyon, inkább adtam gyorsan egy rövid választ, hiszen nem akartam az unalmas részletekkel untatni őt. Igazából engem sem nagyon érdekel, de az egyik családtag meg akart velem beszélni valamit, amihez nem volt elég a nagypapi. Az akarta, hogy egyesítsük két családot, hogy nagyobb befolyásunk legyen, de én azonnal nemet mondtam. Tudtam, hogy mit akart igazából elérni ezzel, hiszen nagypapi mindent elmondott előre. Annak a másik családnak pont ő volt a feje, mivel hozzánk csak beházasodott és ki akart túrni engem a vezetői székből. A mi családunk nagyon kicsi és kevés tagja is van, de ennek ellenére jól élünk és nem is akarok ennél többet.
- Nem Haruki még nem tud főzni, de majd szeretne megtanulni, hiszen az fontos egy nő számára. Most csak Shiratori-sama kért meg, hogy vásároljak be neki és akkor meghív vacsorára, amivel egyben meg is köszöni, hogy segítek neki a papírmunkában. – összegeztem a történteket Kohaku-dononak és néhány jó pontot is szerettem volna szerezni nála azzal, hogy meg szeretnék tanulni főzni, mivel tudom, hogy ő remekül főz. Bár már megint nem találta el a nevemet, próbáltam túl tenni magam rajta, de olyan érzés volt, mintha egy kővel dobtak volna fejbe. A főzésről csak annyit, hogy még nem szedtem össze elég bátorságot, hogy elmenjek a Nőegyletben tartott főzőtanfolyamára, hiszen nem szerettem volna értetlenségemet megmutatni neki. Talán megkérem Shiratori-samát, hogy tanítson meg néhány dolgot, hogy ne teljesen kezdőként kelljen oda mennem és úgy talán már rendben leszek. Ha pedig egyszerre két tanártól is tanulnék, annál is jobb lenne, így még több dolgot tudnék meg a főzésről két nem feltétlen azonos szemszögből.
Útközben még megálltunk egy boltban, ahol Kohaku-dono még venni akart valami elengedhetetlen hozzávalót. Mivel ő is megvárt engem, amikor kimonot válogattam, ezért úgy helyes, hogy én is megvárom őt. Nem siettem, így nem volt nagy fáradság, amúgy sincs programom a nap további részére, kivéve Shiratori-samánál vacsorázás, de az még később lesz. Ha most elmentem volna, akkor lemaradtam volna, erről a kihagyhatatlan jelenetről, amikor Kohaku-dono megmondja a magáét az eladónak az áremelkedésről. Jó volt nézni az eladólány arcát, miközben meg sem tudott szólalni a fejéhez vágott vádaktól, amiről igazából ő nem is tehetett, hiszen nem ő a boltvezető.
- Kohaku-dono miért lett shinigami? Nem tűnik valami harcmániásnak, de biztos jó oka volt rá? – kezdeményezek beszélgetést, miután elhagytuk az üzletet és útnak indultunk. Nem kötekedésnek szántam, csak nem néz ki harcos típusnak, inkább egy kedves háziasszonynak, aki időnként félelmetes is tud lenni. Neki még halálisteni erőre sem lenne szüksége, csak a puszta nézésével térdre tudna kényszeríteni egy kapitányt, ezért is érdekelt mi motiválta, hogy shinigami legyen.

Találkozás Shira… sannal

Kétfajta sértegetést különböztetünk meg: az egyik a galád és szánt szándékos, a másik pedig az akaratlan és véletlen. Előbbibe tartozik az, amikor Kohaku szerencsétlen eladólánnyal beszél úgy, ahogyan más a kutyájával sem, ha behozza a sarat a nappaliba, vagy odapiszkít a gazda kedvenc szőnyegére, s az utóbbiba az, amikor véletlenségből, egyszerű szenilitásból, rossz névmemóriájából fakadóan, ám tényleg, de tényleg véletlen téveszti össze a neveket. Gyakran az arcokat cseréli fel, pedig arcmemóriájával semmi gond nincs, bár látása néha kicsit homályos, ezért olvasáshoz időnként kénytelen orrára biggyeszteni okuláréját, ám ami az emlékezőtehetségét illeti, talán már meglátszanak rajta az öregkor rossz hatásai. Pedig ő még ugyanúgy harcol, mint fiatal korában! Sőt, ha lehet, nevelő célzatú tarkón csapásai sodrófává összeaszalódott zanpakutojával csak még erőteljesebbek lettek.
Most azonban nincs módja arra, hogy ezt az ütést szemléltesse szerencsétlen eladón, különben sem olyan erőszakos ő, mint amilyennek olyan sokan beállítják. Na meg ama elengedhetetlen, mégis mellékes kis apróság, hogy szolgálaton kívül ők, shinigamik elviekben nem vihetik magukkal lélekölő kardjaikat, még ha erről gyakorta meg is feledkeznek mindannyian. Kohaku fénykorában egy ilyen szabálysértést még keményen megbüntettek, most azonban más idők járnak. S még ha nem is szeretné kritizálni – annyira – némelyik kapitány munkáját, kevesen vannak, akikkel elégedett. Példának okáért ott van az a Tasumi – aki tulajdonképpen Anao, ám annyira hasonlítanak Kohaku szemében, hogy folyton összekeveri őket - , nem érti, hogy lett belőle kapitány. Meg az a drágalátos Mitsuya, az a fatökű, hah! Még egy létrára sem tud tisztességesen felmászni, mert ő ugyan emlékszik még arra, amikor egy vihar után a tetőt kellett volna megjavítani az ebédlő épülete felett. Bezzeg ha enni kell… Bár tulajdonképpen Kohaku kedveli az úrfit, csupán az nem tetszik neki, ahogyan visszaszól. Rivalizálásuk megannyi mókának ad alapot.
Ha névmemóriája nem is jó, egyéb dolgokkal általában tisztában szokott lenni (kivéve, amikor nem, de mit számít, ha úgyis neki van igaza). Minden esetre azért sajnálja, hogy Haruki nem tudott eljönni az órájára. Mindig mindenkit szívesen lát rajta, hiszen egyre többször tapasztalja, hogy ezek a mai shinigamik már főzni sem tudnak. Pedig egy nőnek, sőt, egy shinigaminak szerinte kötelezően tudnia kéne főzni, hisz ki tudja, miféle vészterhes idők sorozzák még meg őket.
- Shiratori-sama? – baktat vissza a lány mellé, miután kellemesen elhordta mindennek az eladó összes létező nőnemű rokonát. Homlokán az eddiginél több ránc jelenik meg, láthatóan erőlködnie kell ahhoz, hogy rájöjjön, kit is takar a név. Végül homályos tekintetébe ismét megszokott magabiztossága költözik, s ráncai is kisimulnak valamelyest, ahogyan rájön arra, kire is utalhatott a lány. Személyesen nem ismeri, s amennyire ő tudja, még főztjét sem kóstolta, de ha valóban ilyen jó szakács, ráadásul férfi létére, azzal lehet, még Kohaku elismerését is kivívja.
- Kedves tőle. Gondolom, keményen is dolgozol érte. – bólint egyet elégedetten. Kifejezetten szimpatikus neki a lány. Szófogadónak, becsületesnek tűnik, ráadásul az alapján, amit mond, még szorgos is. Pont azok az értékek, amiket Kohaku maga is keres a Haruki korabeli, de még a nála idősebb lányokban is. Sajnos egyre ritkábbak, pedig Kohaku még csak az erkölcsi tisztaságot sem várja el olyan szigorúan. Bár tény, folyamatosan előveszi sértésként néhány bizonyos illető ellen. Hiába, Kohaku karakán alkat, nem szereti, ha nem ő a domináns alfanőstény egy háztartásban.
- A családom tradícióját folytattam, aranybogaram. – kezdi el becézgetni, hiszen már valószínűleg szegény kislány nevének első tagját is sikeresen elfelejtette a nagy hévben, ahogyan az eladót sértegette.
- A hagyományoktól eltérően én a negyedik osztagba mentem, hogy gyógyíthassak. Annak idején ismertem meg megboldogult férjemet is. Aztán pár száz éve az ötödik osztagba kerültem. – válaszolja, arcával pedig hol jobbra, hol balra fordul, hátha megpillant még egy-egy érdekes üzletet. Ám úgy gondolja, már mindent megvásárolt, amire szüksége lehet, és még Asukának is félre tudta tetetni azt a kimonot, ráadásként pedig egy ilyen kedves és illedelmes lánnyal is megismerkedett, persze a nőegylet gyűlésein kívül. Kicsit fiatalabb Asukánál, legalábbis külsőleg, de lehet, jó barátnők lennének. Volna ám mit Asunak tanulnia tőle.
- Egy shinigami nem feltétlenül azért shinigami, mert szeretne harcolni, aranyoskám. – folytatja útját hazafelé; azon gondolkozik, a kapitány úrhoz hasonlóan most ő is megvendégeli valamivel a lányt, hadd legyen egy jó napja. Szegényre így is úgy ráijesztett biztosan a kimono árusnál. - Csak nem egy Juuichibantaiost kell kérdezni, mint az átkozott fiam. – keményednek meg arcvonásai, minek láttán hirtelen egy utcán ácsorgó, kisebb tömeg széled szét ijedtükben, mintha minimum egy bombát robbantottak volna közéjük. Pedig valójában egyáltalán nem haragszik rá, talán csak egy kicsit neheztel, amiért még mindig csak a kínai vázákat kapja meg tőle, de se menyasszony, se unoka, pedig ő már unokázni akar. Lassan minden hozzá hasonló korú csak nevet rajta a Shinigami Idősek Gyülekezetében, amiért még mindig nincs unokája. Hallatlan.
- Ha ráérsz és volna kedved, szívesen megvendégellek valamire, én magam készítem el. Persze a mosogatásban segítened kell. Mi a kedvenc ételed? Na és mondd csak, testvéred van-e? – a távolból már látják a Mizushima birtokot, hiszen nem valami hosszú az út odáig. Csak reméli, otthon lesz épp valaki a famíliából.
- Az előbbi kérdésed… Miért érdekel? – teszi hozzá talán kicsit modortalanul. Aztán ha a lánynak sincs ellenére, be is térhetnek az őrség mellett elhaladva a Mizushima birtokra, mely elég… egzotikusnak hathat impozáns épületével, növényvilágával, valamint a kertben rohangáló páváival.

Ahogy végignéztem Kohaku-donot, amint lehordja az eladólányt, már tudtam, hogy én is olyan akarok lenni, mint ő. Annyira határozott volt, nem félt kimondani a véleményét és nem foglalkozott a másik személlyel, aki valószínűleg halálra rémült. Csodálattal szemléltem továbbra is az eseményeket és elhatároztam, hogy mostantól ő lesz a példaképem. Egy külső szemlélőket úgy tűnhet, hogy neki igaza van, de én már tudom, hogy is tévedhet, de nem akar róla tudomás venni és megpróbálja elhitetni a szemtanukkal, hogy nem is történt semmi. Vagy ha mégis emlékeznek rá, akkor sem merik felemlegetni, mivel ők is félhetnek a nagy Kohakutól és nem szeretnék magukra haragítani, mert nem járnának vele jól.
- Shiratori-sama a 9. osztag kapitánya. – rántom le a leplet Shiratori-sama személyéről, mert úgy tűnt Kohaku-dononak nem jut eszébe hirtelen, hogy ki is ő. Ez nem zavart különösebben hiszen, ha az én nevemet nem tudta megjegyezni, akkor hogy tudná névről beazonosítani Shiratori-samát, akivel valószínűleg még nem is találkozott. – Igen, Haruki mindent belead, hogy segítsen neki. – jelentettem ki egy mosollyal az arcomon, hogy örömmel teszek mindent, hiszen ennyit megérdemel Shiratori-sama azok után, hogy megmentette az életemet. Nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e meghálálni, amit értem tett, de én próbálkozni fogok teljes erőmmel, amíg nem teszek valami hasonló értékűt.
Miközben haladtunk egyenesen célunk felé, feltettem Kohaku-dononak a kérdést, ami a fejembe ötlött, hogy ő miért lett shinigami. Figyelemmel kísértem, ahogy beavatott a történetében, még ha egy rövidített változatba is és amint elmondta, hogy a családja miatt volt és gyógyítónak ment a 4. osztagba, már megértettem. A családi tradíciókat a nemesek szigorúan szokták venni és ráerőltetik a gyerekeikre, még ha ők nem is szeretnék. Ekkor azonban elképzeltem Kohaku-donot, mint egy gyógyító, de egyik gondolatom rosszabb volt, mint a másik, vagyis egyikre sem mondanám, hogy tényleg úgy történt volna. Az egyik elképzelésemben egy kedves mosolygós ápolónőként láttam, ami a mostani jelleméhez képest teljesen ellentétes volt. Bár hosszú idő telt el azóta és megváltozhatott ez idő alatt a személyisége, de hogy ennyire. Egy másikban pedig a mostani egyéniségét gondoltam oda és egyből megsajnáltam a 4. osztaghoz kerülő betegeket, hiszen lehet, hogy velük is úgy bánt volna, mint most az eladóval. Ezek után pedig inkább feladtam, hogy elképzeljem az említett dolgot.
- Haruki a 6. osztagban kezdte, de ott csak egy rövid időt töltött el, most pedig a 9. osztag tagja. – gondoltam, hogy ha ő is megosztotta velem, hogy melyik osztag tagja volt, akkor én is hasonlóan teszek. Ő olyan jó velem, hogy ezt elmondta nekem, nem fogom tudni a kedvességét meghálálni.
- Persze, Haruki nem úgy akarta érteni. – gyorsan próbálom kijavítani a félreértést, hiszen nem úgy értettem, hogy harcmániásnak kell lennie egy shinigaminak. Csak annyit akartam közölni, hogy Kohaku-dono nem néz ki harcos típusnak, persze szócsatában biztos verhetetlen, nem is arra céloztam, hanem a fegyverrel való harcra.
Már majdnem elnevettem magam, mivel azt hittem Kohaku-dono valami vicceset akart mondani a 11. osztagosokról, de amikor megemlíti a fiát, nagyon félelmetes arckifejezést ölt magára, amitől egy tömeg fel is oszlik előttünk. Ennyire nem szeretné a fiát, hogy rossz rágondolni is vagy lehet éppen valami rossz fát tett a tűzre.
- Haruki örül a meghívásnak és előre is nagyon szépen köszöni a megvendégelést. – nyilvánítom ki hálámat egy meghajlással Kohaku-dono felé és szokásos mosolyomat is magamra öltöttem, miután felegyenesedtem. A következő kérdésre viszont már nem tudtam egyből válaszolni, mivel nem volt kedvenc ételem. Gyerekkoromban még volt kedvencem, de miután elmentem a családomtól és egyedül próbáltam élni, megtanultam, hogy ne tegyek különbséget az ételek között, és ami elém került azt boldogan megettem. Most is ez a helyzet, amit elém raknak, vagy éppen meglátok valamit és kedvem támad hozzá, azt eszem meg, így el kellett gondolkoznom, hogy valami diplomatikus választ adjak.
- Harukinak nincs kedvenc étele, mindent szívesen megeszik, de ha választani kell, hogy mit készítsen Kohaku-dono, akkor legyen vagy a maga vagy valamelyik gyerekének a kedvence. Haruki nem szeretne a terhére lenni, hogy neki külön kelljen készíteni valamit. És Harukinak nincs testvére, egyedüli gyerek. – végre megadtam a válaszomat egy rövidke szünet után. Ezután már nagyon izgatott voltam, hogy láthatom a legjobb szakácsnőt munka közben. Szívesen segítenék neki a procedúra közben, de nagyon félek megkérdezni, hiszen valószínű, hogy mindent elrontanák. Egyelőre azzal is megelégedek, hogy mit hogy kell csinálni.
- Eto… Haruki csak kíváncsiságból kérdezte, de nagyon sajnálja, hogyha belekontárkodott a magánügyeibe Kohaku-dononak. – a hirtelen jött kérdésre megpróbáltam gyorsan válaszolni és egyből bocsánatot kérni, ha valamit nem kellett volna megkérdeznem. Talán egy kicsit megijedtem a semmiből érkező kérdésnek, de próbáltam palástolni.
Lassan odaérkeztünk egy nagy kapuhoz, ahol őrök álltak és Kohaku-dono egyenesen át akart menni rajta. Először azt gondoltam, hogy rossz helyen járunk, de Kohaku-dono biztos tudja, hogy hol lakik, ezért nem kételkedtem tovább. Egy picit közelebb mentem az asszonyhoz, de persze egy kis távolságot azért hagytam kettőnk között, hogy az őrök is biztosak legyenek benne, hogy vele vagyok. Amint átléptünk a kapun, egy csodaszép birtokon találtam magam, telis teli rengeteg növénnyel, amik közül néhányat nem is ismertem, meg néhány rohangáló pávát is észrevettem.
- De szépek a pávák. – jegyeztem meg inkább csak magamnak, de az sem baj, ha Kohaku-dono is meghallotta. Biztos egy nemesi családban jó gondjukat viselik és ezért ilyen szépek a tollaik.
- Körülnézhetne Haruki egy kicsit az udvaron, vagy a pávák rátámadnának? – kértem engedélyt az udvar közelebbről való szemügyre vételéhez és a pávák agresszivitásáról egy kis információt. Nem szeretném, ha összecsipkodnának Kohaku-dono szeme láttára. Nem volna szívem bántani őket és elmenekülni sem szeretnék előlük, mert az is viccesen nézne ki.

*Valamikor még tudtam azt, hogy mit várok el az élettől és hogy merre visz majd utam. Azonban e pillanatban úgy érzem, hogy a néhai világom kálváriája az ég martalékává vált. Mindazon részletek, melyek az utóbbi másfél- két évemet behatárolták mostanra már eltűntek. Eltűntek a pillanatok, a rossz és a jónak való váltakozása. Eltűnt a szerelem, amely mindez idáig szenvedéllyel ékesítette lelkemet. Eltűnt a szeretet, amit oda adással és felelősséggel viseltem. Mindezek helyébe egy üres pusztaság került. Ez volna a magány? Ez jelentené azt, hogy utunk mindig valahol vége szakad azért, hogy aztán egy új útra rá lépve megtaláljuk életünk azon szakaszának önmagát? Vajon számomra most melyik igazság jön majd el? Melyik szakasz fog következni a magány társítása után? Gyenge vagyok és gyarló. Már az érzésre sem emlékszem lassan, hogy milyen volt; használni. Nos, oldalamon pihen a zanpakutom, kezemben pedig a kiszáradt lélekenergia patak, amelyből kidouk százait formáltam. Mostanra viszont lelkem jobbik, őszintébb fele valahol a mély sötétben lapul. Vadállat, szabadulni kíván; ám én a viharos habok medrében nem hallom a kinti búgástól. Vagyok, de mi végre? Mi lesz az új célom, amit magam elé tűzhetek. Nem akarok új ellenséget, nem akarok üres szavak áztatta presztízsharcot. Jelen pillanatban még az arrancarokkal folytatott harcot sem kívánom. Elmegyek egy üzlet mellett, aminek kirakatüvegében önmagam külsőségeit pillanthatom meg. A fekete egyenruhára simuló fehér haori ezúttal még csak meg sem libben. Milyen világban járok én.. Idegen ország szülöttének érzem magam. Hiányzik az idő, amikor a tűz lobogtatta meg; amikor kardom élesen hasította azt, aki ártott volna egy shinigaminak. Most már nem lehetek más, mint áldozat vagy küzdő. Bőszen válogathatok e két választási lehetőség közül. Alárendelem magam a törvénynek, és tisztességgel távozok a Gotei Juusantai kötelékéből, vagy küzdök azért még egy kicsit, hátha fennmaradhatok. Mindkettő választás meggondolandó, ámbár mégis az utolsó vala a legkecsegtetőbb. Mégis csak bánnám, ha nem küzdenék. Mindazonáltal indig is küzdöttem a magam igazáért, így hát most sem adhatom fel. Még akkor sem, ha jelenleg egy kimondottan tragikus helyzetben vagyok.
Elmerengtem azokon a dolgokon, amelyek nem rég valamilyen úton módon hozzám jutottak. Furcsa mód, ha ránézek a tükörre, s erre gondolok, csak mosolyogni tudok.* ~ Már régóta sejtettem. ~ *Nem véletlen ejtettem meg azt a találkozást a lánnyal, valamint gondoltam úgy, hogy Keisukenek és nekem nincs közös jövőnk. A kapcsolatunk nem volt már az igazi, meg látni lehetett, amit látni lehetett. Így a legjobb mindenkinek, csupán azt kell kitalálnom, hogy én hogy fogom ezeken túl tenni magamat. Elég csak kinéznem az ablakomon, s látni egy sírt a virágos kertben. Egy csöppnyi, kicsiny sír; mégis oly' szívszorító minden egyes nap elmenni mellette. Örökké kötni fog az emlék, és kísérteni a múlt; amíg csak el nem bírom engedni. Akárhányszor bele fogok gondolni, tudni fogom, hogy én rontottam el. Sok mindenről én tehetek, senki más; és nem tudom, hogy ezzel hogyan is számoljak el. Nincs olyan személy most, akinek elmondhatnám azzal a tudattal, hogy majd megkönnyebbülök. Útmutatásra volna szükségem, még akkor is, ha tudom ez nem a leghelyesebb kívánság. Először magam kéne, aztán esetleg egy külső segítség. Egyébként is meg mióta tudom magamról, hogy szükségem van más segítségére? Amióta nem beszélgethetek a zanpakutommal, igaz? Valóban. Azóta minden olyan más, minden olyan üres...
Tőlem felettébb szokatlan mozzanatként leülök az egyik szökőkút mellé. Kicsit hátrább döntve magamat az egekbe merülve keresem a válaszomat, a hitemet. A tétlenség zivatarának cseppjei duruzsolnak mellettem egy kis megszakításra várva. Egyedül lenni nem is olyan kellemes érzés, ezt tudom most a legjobban. Egyedül lenni keserű, egyedül lenni száraz, egyedül lenni sötét.*

Két pici shinigami találkozása.

- Jönjönjön. Jön a karácsony, ideje mindent beszerezni. Hananak sok finom szakét, és valami gyógyszert a fejfájásra, Byakunak is kell valamit venni. Valami új, menő haori jó lesz, úgy is panaszkodott a mostani anyagára. A kapitánynak is kéne valamit venni, lehet egy randis könyvet, akkor talán elmeri hívni Chiyot, tényleg, neki is kell venni valamit. Egy kard lehet jó is lesz, majd csináltatok egyet. Ki is van még?- lassan sétál az utcán, miközben a listáját olvasgatja, egészen belefelejtkezve, nem is nagyon vesz észre semmit, csak azt, ahogy Ikichi a fülét húzogatja. Egy darabig elviseli, majd megrázza a fejét, és felvont szemöldökkel nézi.
- Te is rajta vagy, de ha most elmondom, mit kapsz, akkor oda a meglepetés. Nem, hiába nézel így, és fenyegetsz, akkor se mondom meg. Ne harapd a fülemet!!!- rámarkol Ikichire és rángatni kezdi, de a kis álnok nem engedi. Morogva, lehunyt szemekkel, mozgó állkapoccsal küzd Ikichi az igazáért, miközben már Samanuske is érzi, hogy ez fáj. Sajnos nem túl sok sikerrel, rohangálni kezd, Ikichi meg már csak lobog, más kapaszkodója nincs, csak Samanuske fülében a fogak.
- Csak egyszer szedjelek le, bedoblak a mosógépbeeeee!!!- fenyegetésnek gyenge, hiszen nem tenné meg, és tudja a kis maki is, de azért jobban ráharap. Samanuske lehunyta a szemeit, amikből úgy hullnak a könnyek, mint a vízesés, oldalra, nagy ívben. Lehet akik látják az egészet, egy futóbolondnak hiszik, és sokat nem is tévednek, futni fut, és egyesek szerint bolond is. Ám mindegy, mert ámokfutásának egy ajtónyitás tesz pontot. Látásbeli hiányosságai miatt, és a gyors tempónak köszönhetően nem sokat vett észre. Csak érezte a kemény felületet, rezgést, és egy hangos ”Nyekk” mellett vízszintesbe került, a szemei pedig @.@ alakban forogtak, pont, mint Ikichinek is. Szállt a lista a nevekkel, szállt a lábbelije, a zanapktouja talán azért nem, mert nem volt szolgálatban, és szált az a fehér kis valami is, ami a hajába fogta a páva tollakat, bár más célja is volt, jelezte, hogy melyik nemesi családba is tartozik. Nem szívesen viselte, de Byaku kuzinja a tudomására adta, hogy jobban jár, vagy megvonják a zsebpénzét, és még Hananak is szólva lesz. Ezek voltak a komoly fenyegetések, és hát persze, hogy hordja. Félt Hana verésétől is, és fél attól is, hogy nem tud venni magának több szakét, sőt, ha nincs pénz, nincs ajándék se.
- Nem anyuci, ma nem kell suliba mennem. Darth Vader tanár bácsi beteget jelentett, mert kiújult az asztmája. Mindenki azt hitte, kifütyült minket, pedig nem.- sikerült megint elkábulnia, pedig most nem is ivott alkoholt, vagy akármit, a véletlenek közbenjárása volt. Reméli valaki csak felkelti majd, és nem lesznek üresek a zsebei, mert akkor hitelre kell vásárolni, amit lehet elfelejt törleszteni, és oda a család hírneve, akkor megint megkapja a magáét Hanatól. Ördögi egy körforgás, mindegy mit csinál rosszul, a vége büntetés Hanatól.

*Megörültem, amikor a kapitány elengedett a munkából, hogy bevásárolhassak a családomnak. Már alig vártam a pillanatot, hogy mikor jön el a Karácsony ünnepe. Noha, a mi kultúránkban ezt nem ünneplik, mégis figyelmességből a shinigamik szoktak azért ennek jelentősséget társítani. A mai napra egy meleg ruhát választottam ki, hogy meg ne fázzak odakint. Ezért a shinigami egyen öltözetemre egy fehér, kimonokhoz használatos kabátot veszek fel, és egy halványrózsaszín sálat. Már, amikor kilépek az utcára; érzem a tél hidegét. Meg is állok a város előtti első fordulónál, hogy gyors pénz felmérést végezzek. Kissé elkomorodom, amikor a kezemben tartott ryoukra tekintek.* ~ Sajnos, idén is szegényes lesz a karácsony. Legközelebb vállalnom kell túlórákat is, meg minden. ~ *Igyekszem optimistán hozzáállni ahhoz, hogy a keveset kell beosztanom ezen a körúton. Azért annyira nem szontyolodom el emiatt, hiszen legalább pontos tervekkel tudok a vásárlás elé állni. Már ismerem a várost annyira, hogy megtalálom az olcsóbb boltokat; amik majd igazodnak a pénztárcámhoz. Na persze sokkal egyszerűbb lenne az emberek világában vásárolgatni! Azt hallottam, hogy ott többet ér a fizetésünk. O.o“ No, tehát elindulok szépen, a díszes papírszatyorral a kezemben le a sétáló utcára. Elmosolyodom azon, hogy mennyi shinigami van ma itt. Én örülök azért, hogy ők is legalább annyira szeretik a hozzátartozójukat, mint én. Bár anyu és apu nem vált shinigamivá, mégis Rukongaiban tudom, hogy hol találhatom meg őket..és ez megnyugtató. S akkor ott van Hina is, aki a Juunibantaiban szolgál. Meg akkor illene megajándékoznom Kamit és Airusi kapitányt is. Fogalmam sincs, hogy mit ajándékozhatnék Airisu kapitánynak. T.T
Megrázom fejemet, s a kirakatokat kezdem el bámulni. Egészen addig, míg meg nem torpanok egynél; amiben majdnem minden egy helyen van. Be is megyek a szegényes, ámbár kedves boltba; ahol már az eladó kedvességével kicsit meg is nyugszom. Elindulok befelé a sorokba, de azért kérem az eladó segítségét is. A választás pedig nem maradhat sikertelenül. Kiválasztok anyunak és apunak egy viszonylag újnak mondható kabátot a téli hidegekre; Hinanak pedig valami olyasmit nézek ki az ékszeresnél, ami annyira személyes. Mosolyom le is apad, amikor meglátom azt a két bizsu nyakláncot; aminek egyik medálja kiegészíti a másikat. Két kislány medál, akik egymás kezét fogják; és a vágás pont a kapaszkodásnál látható.*
- Ezek lesznek azok. *Mosolyogva viszem a kasszához a választott termékeket; miket kifizetésük után a díszes cipelőkémbe teszek. Bár anyu, és apu kabátja igen nehéz; azért megküzdök vele. Kissé belefeledkezem a gondolatba, hogy melyik bolt lesz a következő, mire kissé sikerül kicsapnom az üzlet ajtaját. A koppanásra akkor leszek figyelmes, amikor meglátom a földön fetrengő férfit. Ijedtemben leestem a szatyrokat, s elhűlten tekintek le rá; hiszen a keisenkan a fejében, és azok a tollak. Úristen, kinyírtam Kuchiki-donot! @.@ Azonnal lehajolok hozzá.*
- Jaj..sajnálom. Jól van? Hogy érzi magát? Üveges a tekintete, biztosan agyrázkódás, maradjon itt! >.> * elslisszolok, hogy összeszedjem első soron a cuccait. Megállva a zanpakutoja előtt, kissé elgondolkodom. Illetlenségnek számít ugyanis mások zanpakutojához hozzáérni, ezért kissé szomorkásan, de kikerülöm azt. Csak nem lopják el a zanpakutoját. Szóval gyorsan a szemközti boltba futok, és majdnem mindenkit fellökve egy igen értékes gyógynövény virágot veszek meg. Azzal visszasietek hozzá, és az orrához nyomom. Habár prüszkölni fog, meg nem fog neki annyira tetszeni; de kitisztul tőle. S amíg én ezzel foglalkozom, addig észre veszem, hogy a cuccaim eltűntek a helyéről. Hirtelen indulattól kapnék érte, de érzem, hogy a talaj kifut a lábam alól, s elesek a saját lábamban.*
- Ne.. *Lemondóan suttogom, míg igyekszem felállni. Akkor ezennel annyi is a bevásárlásomnak. A cuccaimat valaki ellopta, a maradék pénzemet pedig Kuchiki-donora költöttem. Lemondóan ülök fel az egyik padra, és komorra nézegetem a kezeimet. Ha odajön hozzám a férfi, azért próbálok valamiféle mosolyt ereszteni.* - Azért jól van? *Majdnem kicsordulnak a könnyeim.*

Karácsonyi bevásárlás

Valamit nem ért Samanuske, miért kell ilyen keményre csinálni minden ajtót? Nem gondolnak arra, hogy néha vannak olyan szerencsétlenek, akik egy nem várt randiban részesülnek ezekkel a hasznos kis dolgokkal? Persze nem mindenki lehet olyan csodásan szerencsés, hogy így jár, de na. Samanuske pont ilyen, elég gyakran van balszerencséje, ezért amikor hazamegy, az első dolga az lesz, hogy leszereli az ajtókat, vagy inkább elmegy a 12. osztaghoz, és rendel néhány új ajtót. Olyanokat, amiket a filmekben lehet látni. Sziszegve fognak széjjelnyílni, amikor valaki be akar majd menni. Sőt, ezt elterjeszti majd az egész városban, többé nem kell félniük a szerencsétleneknek, akik mindig nekimennek. Ám elsőnek fel kell majd tápászkodnia, amivel még lesznek gondjai, még kicsit kába, mintha csak kloroformba szagolt volna. Magánál van, de mégse, ám egy angyal segíteni akar neki, az állapota felől érdeklődik. Még szép, hogy válaszol; Persze-persze, jól vagyok, csak a gázoló rendszámát kéne felírni. Üveges? Akkor lehet cserélni kéne, nem igen rázkódik az agyam. Ezt akarta mondani, ám helyette valami más jött ki a száján.
- Grfhgs prtyeasdasdvk.- bár a fejében úgy hangzott az egész, mint amit elképzelt. S’ persze, hogy nem megy sehova, ahogy Ikichi se, aki Samanuske homlokára ült, és az orrát kezdte el nyomkodni. Az ifjú Kuchiki pedig csak erőtlenül hadonászót felé, jobban mondva olyan volt, mintha fekve szedte volna a cseresznyét.
Homályosan igaz, de látott egy alakit, aki felvett valami csomagot, és lelépett, biztos valami nézelődő volt az. De végre az angyalka is visszatért, és valami füvet nyomot Samanuske orra alá. Ösztönösen cselekedett, már szívta is volna, ám nem volt láng, így csak az orra marad. Kérlelhetetlenül tört előre az a szag, belemart a szaglószervébe, és prüszkölésre kényszeríttette. Hangosan, sokat, sőt, még fel is ült, Ikichi pedig legurult az ölébe. Pedig inkább megköszönné az angyalkának, amit értet tett. Segített egy földön fekvőnek, rá áldozta a pénzét… ja, angyal, nekik nincs. Ám akkor miért ült le a padra, és szomorkodik? De végre az a fránya prüszkölés elmúlt, már csak ki kell dörzsölni a szemeiből a könnyeket, felszedni a zanpaktouját, és a holmiját, majd odamenni bocsánatot kérni. Arcán zavart mosoly, homlokán egy púp, vállán meg egy Ikichi.
- Persze-persze, jól vagyok. Köszönöm szépen, és ne haragudj, amiért bajt okoztam. De jól vagy?- némi aggodalommal a hangjában tette fel a kérdést. Ha segített, akkor miért ül itt így? Majdnem pityeregve? Itt az ideje nyomozni, jobb mutatóujját a homlokához nyomja, bal lábát előrébb teszi, és a távolba réved.
~ Az ajtó eltalált, és Tensi-chan volt az, aki segített, tehát elég esélye, hogy Ő volt az, aki összehozta a találkát az ajtóval. Akkor ezért segített, viszont ha boltból jött ki akkor… Jé, ott mászik egy macska a fára. Jó erős körmei lehetnek, ha képes erre, és milyen aranyos… Na, tehát, akkor vásárolhatott is, és mellőlem valaki elvitt egy szatyrot, vagy ilyesmi. Ebből mi következik… De tényleg, hogy tud az a macska ilyen jól mászni? Ne már, hogy tényleg csak a körmei segítenek ebben. Olyan kicsik, hogy tud megkapaszkodni?... Az következik, hogy miattam ellopták a holmiját. Ne legyen a nevem Kuchiki, és ne legyen egy 60-as női bloodelfem, ha ennyiben hagyom az egészet.- fejben már megvan a terv, magas logikával levezette az egészet, csak néha zavart bele egy macska.
- Akkor most ne haragudj.- gyorsan cselekszik, karbakapja Tensi-chant, és elindul vele, vissza a boltba.- Nem kell félni, az Én hibám az egész. Ikichi, nyisd az ajtót.- szalutált a kis maki, és rohant is, hogy minden kis erejét bevetve feltárja a boltot elzáró szerkezetet. Makacskodásnak helye nincs, erősen fogja Tenshi-chant, belépve pedig az elé siető eladóhoz intézi kívánságait. Persze mosolyog tovább, és a hangja is barátságos, nem tiszteletlen. Az étteremben is ha az lenne, akkor nem leveset, hanem egy tálca köpetett kéne ennie.
- Csókolom, szeretnék vásárolni. Pontosabban nem Én, hanem a karomban lévő Tensi-chan, csak a fizetés része marad rám. Azokat szeretném kérni, amiket eredetileg is vett Tensi-chan. És nem Tensi-chan, miattam vesztette el, ezért lesz ez az Én dolgom, hogy megint meglegyenek. Minden boltba bemegyünk ahol vásárolt valamit, és azt elvesztette az ügyetlenkedésem miatt.- önzetlen is, meg nem is, hátsószándéka is van. Mégpedig, hogy talán Tensi-chan tud segíteni Samanuskénak abban, hogy mit vegyen a többieknek. Egy nő csak jobban tudja ezeket a dolgokat. Na meg egyedül unalmas is vásárolni, jó ha van társaság, és Ikichi se rossz, de azért… na, egy hölgy csak kellemesebb látvány, mint egy szőrős kis maki.