~Bal lábbal felkelés = megmentő kerestetik~

Kora reggel keltem, mondjuk nem szántszándékkal. Érdekes álmok, vagyis inkább rémálmok gyötörtek, amit a késő esti nassolásomnak tudtam be. Sokszor mondják, hogy lefekvés előtt ne együnk semmi ”nehezet” és egészen eddig ezt nem is vettem komolyan, de mostantól kétszer is átgondolom. Ütemezett léptekkel sétáltam a mosdóig, mert muszáj volt megmosnom az arcomat, hogy teljesen kijózanodjak és megszabaduljak a hidegverítéktől. Visszaaludni meg se próbáltam, mert magamat ismerve úgy se sikerült volna úgy, hogy inkább gyorsan felöltöztem és egy hosszabb sétába kezdtem. A folyópartját céloztam meg a séta helyszínéül, mert így korareggel gyönyörű látványt nyújt, ahogy az első napsugarak visszatükröződnek a víz felszínéről. A nagy sétálás közben pedig volt időm kicsit elgondolkozni shinigamivá válásom utáni eseményeken. Mint mondjuk Tamachi Yukezo-n az első találkozásunk véres küzdelembe folyt és mind a kettőnk kapott a másiktól egy aranyos kis szuvenírt. Ő a hátára kapott egy szép nagy sebet én meg a mellkasomra keresztbe. És természeteses a második találkozásunknál is az első reakciója az volt, hogy kardot szegez a torkomnak, de marhára nem volt kedvem hadakozni vele főleg azok után, hogy megmentett. De szerencsére harc helyett inkább csak beszélgettünk egy jót. És persze ott van még az egyetlen kis drága Nakashima Miharu, akit előzőleg sikerült kétszer is megmentenem és természetesen, amikor tudom, keresem a társaságát, mert szeretek vele lenni akkor valahogy mindig vidám és élettel teli vagyok. Meg a múltkori kis randink is eléggé jóra sikeredett a vidámparkban. Még az első… De innen már nem tudtam folytatni a gondolatmenetemet, mert arra lettem figyelmes, hogy a domb tetejéről esik lefelé egy lány némi sikoly kíséretében és ráadásul egyenesen felém. Ez hamar kizökkentett a kis ábrándozásomból és inkább a segítségére siettem. Sikeresen elkaptam a hölgyet a derekánál így nem fogott vizet úgy, hogy a mai fürdés a folyóban azt hiszem, elmarad. Kicsit elgyengült hangon, de azért megköszönte a bravúros mentésemet.
- Nincs mit. Igazándiból ez a hobbim, hogy csinos hölgyeket mentek meg a folyóba eséstől. – mondtam el mondanivalómat egy nagyobb mosoly kíséretében.
- Amúgy jól vagy, segíthetek esetleg még valamiben? – szögeztem neki a kérdéseimet.
- De udvariatlan vagyok még be se mutatkoztam, Morita Kyousuke vagyok a 8. Osztag 5. Tisztje. – mutatkozok be utólag.

~Bal lábbal felkelés = megmentő kerestetik~

Na jó, ilyet sem minden nap él át az ember. Mármint, hogy pár centire egy víztükörtől kapják el, a leföldeléseket az állandó ugrándozásom miatt már régebben sikerült megszoknom. Most akár egy espadának is a nyakába ugrottam volna örömömben, amiért megkímélt attól a hideg zuhanytól, ráadásul nem kell a városon sem végig mennem ázott veréb képében, hogy átöltözzek, mivel sikeresen fejest ugrottam a folyóba. Brr, bele sem akarok gondolni, mi minden van ennek a tónak az aljában egy kis vízi világon kívül. Ide sem fogok szerintem egyhamar visszajönni, még parancsra sem.
Mikor végre-valahára túl is tettem magam a "sokkhatáson", esélyem nyílt, hogy kicsit jobban megnézzem a segítőmet. Ügyes fiú volt, és amilyen könnyen elkapott, biztosra veszem, hogy nem az a nyápic fajta. Oké, én sem vagyok egy nehéz egyed, de azért nem mindenki tudna ilyen könnyen túlélni egy velem való találkozást. Bár, előnyére szóljon, hogy nem neki rohantam. Akkor biztosan úszott volna egyet, a villámlépésem közveszélyes eszköz tud lenni, amikor elengedem magam. A szívem közben még mindig feltett szándékának vélte, hogy kiugorjon a helyéről, mert a világért sem bírt volna csillapodni a sebessége. Pár másodpercre behunytam a szemem és megpróbáltam magamat teljesen lenyugtatni, hátha sikerül is. Közben hallottam, hogy egy viccel próbálja meg oldani a helyzetet, ami mit ne mondjak, tényleg nem a legkellemesebb volt. De a humoromat még nem vesztettem el, és ennél több kell a csípős nyelvemnek is, hogy megadja magát.
- Akkor nagy szerencsém van, hogy te erre jártál. Őszintén szólva a hideg zuhany nem szerepelt a reggeli terveim között. - jegyzem meg mosolyogva, bár a hangom még mindig nem tért rendesen vissza. Hiába, a sikítozás nem a műfajom, ritkán kerülök olyan bajba, ahol segítség is kell. Ráadásul az osztagnál is elég előszednem a hideg élt a hangomban a tisztek ellen, sokkal hatásosabb az, mint egy dobhártyaszakítás, és nagyobb hatást is gyakorol rájuk.
- Hát még élek, hála neked, komolyabb bajom nem esett. Csak éppen, a hangom nem szoktam ilyen erősen kiereszteni. - vagyok én anélkül is félelmetes, már ha éppen nem akarom az embert képen röhögni, amiért beveszi a hülye vicceimet, és fájdalmas arccal néz rám. De ez ritka eset, a komolyság nem nekem való. Arra ott a taicho, eszem ágában sincs nekem is előszedni egy jeges viselkedést. Közben bemutatkozik, el kell ismernem ritka neve van neki is. De legalább biztosan meg is fogom jegyezni.
- Azt hiszem, eléggé hihető, ha azt mondom, örülök, hogy megismerhetlek, Morita. Az én nevem Yurenai Mistique, de jobban szeretem, ha egyszerűen Misty-nek hívnak. Egyébként pedig a 6. osztagban vagyok. -teszem még hozzá, de a rangot szándékosan hagyom el. Felesleges, ráadásul idegesítő is. Bár az arca azért érdekelne, ha kiderülne, hogy éppen egy hadnagyhoz került közel. Mondjuk, én ezt nem fogom vele közölni szerintem.
- A 8. osztagnak jelenleg Ninomiya kapitány a vezetője, igaz? - teszem fel az első kérdést, ami eszembe jut, mivel nem tudom, hogyan is hálálhatnám meg neki a segítséget. De szerintem hamarosan úgyis kisütök valamit...

~Bal lábbal felkelés = megmentő kerestetik~


Ahhoz képest, hogy milyen gyászosan indult ez a nap lehet, hogy most 180°-ban megváltozik. Végül is megmentettem egy szép hölgyet a hidegzuhanytól ez mi más lehetne, mint jó? Bár ez inkább neki, mint sem nekem, kedvezett hisz nem kell csurom vizesen átsétálnia az egész városon nevetség tárgyává válva. És természetes szeretek segíteni az embereknek, mert olyankor legalább érzem, hogy hasznomat veszik. Feltéve, hogy ha nem sülnek el fordítva a dolgok és totális katasztrófába nem torkollik az egész.
Mondjuk a magasságához képest elég könnyed teremtés hisz majdhogynem velem egy magas és mégis milyen könnyen tudtam megállítani. Mondjuk, ha ezt a szemébe mondanám, valószínűleg egy monoklival lennék gazdagabb és lehet, hogy a sok edzés hatása a sikeres elkapás. Hát igen kötelező a jó kondi, hogy ha az ember az életével játszik nap, mint nap. Gondoljunk bele, hogy milyen lenne az, ha egy hollowwal küzdenék és az ötödik vagy hatodik sikertelen vágásom után kifulladnék, ott helyben végem lenne. Még bele gondolni is rossz, ott fetrengek a fölön, a halálomon vagyok és körbe állnak a társaim meg a hollowok és rajtam röhögnek, hogy milyen nyápic vagyok. Pf, najó inkább térjünk vissza a valósághoz. Még mindig ott állt előtte a lány és a derekánál ”fogdostam” és mivel már tökéletes biztonságban van, azt hiszem, helyénvaló lenne végre elengedni úgy, hogy gyorsan el is engedtem. Miután megköszönte és én neki álltam a mondókámnak észrevettem, hogy egy kis ideig lehunyta a szemét. Gondolom megnyugtatni akarta magát hisz egy ilyen ”életveszélyes” helyzet megdobhatja az adrenalint az ember testében. Kis várakozás után szóra nyílt a szája, de még mindig kicsit furcsa hangon.
- Nos, igen ezt én is így látom, és ha eddig ez a kis esés nem ébresztet volna fel, akkor a vízbecsobbanás már tuti, hogy megtette volna. – mondtam el mondanivalómat egy kisebb vigyor keretében. Kezdett megehetősen jó kedvem lenni és reménykedtem, hogy tényleg a megfelelő irányba halad ez a nap.
- Élsz? Még jó és azért nem kell túlzásokba esni, hiszen csak attól mentettelek, meg hogy csurom vizesen végig sétálj a városon. – és miközben a mondókámat mondtam elég érdekes arckifejezésem lehetett. Elég idétlen gondolat hogy valaki egy ilyen esésbe belehaljon. Nem számít, mert szerencsére nem sült el balul a dolog és így örvendezhetünk, hogy milyen ügyes is vagyok. Tűzijáték sake meg minden, ami kell. Na, jó ez talán egy kicsit elvadult ötlet, de lássuk be jó lenne.
- Hm, megkérdezhetem, hogy rangot hogy-hogy nem mondtál? Netalántán szégyelled vagy esetleg nincs is? . Csak pusztán kíváncsiság. – próbáltam kifaggatni a hölgyet és oltani kíváncsiságomat. Mindig az ilyen apróságokban akadok fent a fontosabb dolgokat meg elhanyagolom.
- Igen ő bár az igazat megvallva még se vele se a hadnagyommal még nem tudtam beszélni. Eléggé elfoglalt személyek, ahogy észrevettem. De majd egyszer remélhetőleg időt szakítanak rám legalább egy rövid bemutatkozás erejéig. – válaszoltam a kérdésére. Mondjuk, tényleg jó lenne meglátogatni kapitányomat és kicsit összeismerkedni vele vagy esetleg a hadnagyommal, hogy mégis tudjam, hogy kik és mik ők.
- És veled mi a helyzet mit keresel, erre felé amerre a madár se jár?

~Bal lábbal felkelés = megmentő kerestetik~

A beszélgetés egészen jól indult, szemmel láthatóan ma mindketten a viccesebbik énünket hoztuk magunkkal. Bár nálam ez az alap, a komolyság olyan dolog, amit nagyon ritkán és akkor is csak óriási erőfeszítések árán tudok magamra erőltetni. De ahogy elnézem, ő sem tartozik a karót nyelt törtetők közé, akiket csak a feljebb jutás érdekel. Vagyis remélhetőleg nem, ha mégis, az pár percen belül ki fog derülni.
Valójában még mindig nem sikerült teljesen megemésztenem a dolgokat, de most már inkább az a része ütött szöget a fejemben, hogy nem vettem észre a veszélyt. Yurei Kouji eléggé piszkálódós egy egyén, szerintem az egyetlen oka, hogy nem figyelmeztetett, elébe nézek egy zuhanynak, ha ő maga is azt akarja, essek bele a folyóba. Kerüljön csak a kezem közé! Eleve vannak hülyeségei, de mostanában egyre inkább ugrál az idegeimet. A végén még fogom magamat és hálából neki adok ébresztő reggeli zuhanyt, ha meg mer jelenni előttem. Maradjon csak szépen a helyén, a bal oldalamon, és melegen ajánlom neki, hogy hamarabb szóljon az elkövetkező balesetekről!
Oké, ez azért egy picikét erős volt, sikeresen elragadtattam magamat, de nem olyan nagy probléma. Néha igazán kedvem lenne akkor is őt helyre tenni. Most már megint kezd piszkálni, vagy mi. Nem, csak sikeresen bele állt a markolat az oldalamba. Még jobb! Egy kis ficánkolás után visszaraktam az eredeti helyére, amelytől nem sokban tért el, éppen csak okozott egy kis kényelmetlenséget nekem. De ezzel a mozdulattal fedeztem fel azt a nem csekély tényt, hogy bár már elengedett Morita, még mindig elég közel áll hozzám. Üsse kő, nem vagyok szívbajos!
- Hát igen, a mai második ébresztésemen is sikeresen túlestem. De szerintem ennél drasztikusabb módszer nem fog kelleni már. - jelentem ki és remélem, hogy nem látszik rajtam, kicsit még megviselt vagyok. De ez pár pillanaton belül el fog múlni, csak a sok ücsörgéstől kerültem kicsit álomközeli állapotba.
- Azért bevallhatod, megnézted volna, ha tényleg végig menyek a városon vizesen! - jegyzem meg kicsit bosszankodva, ugyanakkor nagyon jól szórakozom. Na meg az is nagy előny, hogy villámlépésemmel pár pillanat alatt vissza tudnék jutni a szobám rejtekébe, ahol csak egy macska halna meg a röhögéstől.
- Nem talált, én inkább úgy mondanám, a rangom idegesít. De ha ennyire tudni akarod, a 6. osztag hadnagya vagyok. - jelentem ki teljes lelki nyugalommal, mivel ezzel általában az embereket sikerül jól meglepnem. - És nagyjából ilyen arcot vág mindenki, aki megtudja, mivel nem szokásom rangjelzést hordani. - teszem hozzá, mielőtt beutaltatná magát szemorvoshoz, amiért nem vett észre egy karszalagot. Kész szerencse, hogy a kapitánnyal meg vagyok egyezve ebben a témában, és nem várja el az állandó "páváskodást". Bár az eléggé meglep, hogy Morita nem ismeri sem a hadnagyát, sem a kapitányát. Nekem jó szokásom első vizitnek berendelni az embereket az irodámba egy kimerítő beszélgetés idejéig.
- Érdekes eset lesz, hogy egy új tiszt előbb ismeri meg más osztagot vezetőit, mint a sajátjáét. - jegyzem meg szatirikusan, és mosolyogva. Hát nem mindennapi, de a találkozásunk sem mondható annak. Meg kell hagyni rendesen sikerült ezt összehoznunk. Szinte már a gondolatra is elmosolyodom, hogy mi lehet még ebből.
- Őszintén? Nyugalmat az osztagtól. Reggel fél hatkor két tiszt kivert az ágyból, azóta próbálok olyan helyet találni, ahol végre nem fog senki idegelni a problémáival. És te gyakran jársz ide? - teszem fel a kérdést, bár nem úgy néz ki, mint aki jól tájékozódik ezen a környéken vagy akár csak többet van itt...

~Bal lábbal felkelés = megmentő kerestetik~

Igen csak kezdünk belejönni a társalgásba főleg mivel már sikeresen túl tettünk magunkat a balesett okozta kisebb sokkhatáson. Szerencsémre nem tűnik olyan embernek, aki felkapja, a vizet egy kis viccellődés miatt bár ennyi azt hiszem, kijár a mentés után, hogy elviseli a poénjaimat. Na, jó azért nem várhatom el ezt senkitől, de azért mégis jó felszabadultan beszélgetni valaki olyannal, aki nem küld el melegebb éghajlatra az első mondatom után. Bezzeg az akadémián nem ez volt. Eleinte még tűrték a szájalásomat, azonban amikor már vagy egy éve hallgatták ugyanattól az embertől megállás nélkül a legnagyobb hülyeségeket már igencsak betelt náluk a pohár és mindig kaptam valami plusz melót illetve büntetést. Biztos azt hitték, hogy ettől majd jobb belátásra térek vagy megjavulok, vagy bármi pozitív változás történik velem. Nagy bánatukra ez nem így lett, sőt volt, amikor pont az ellenkező hatást érték el ezzel nálam. Fogták is a fejüket, hogy nem tudtak velem mit kezdeni és gondolom nagy volt náluk az öröm, amikor végeztem az akadémián. Biztosra veszem, hogy pár üveg pezsgőt is bontottak ennek örömére. Elég smucigok voltak, ha tényleg így tettek mivel meg se hívtak és nem adtak a pezsgőjükből. Lehet, hogy ezért majd néha napján visszanézzek, csak hogy még egy kicsit ”boldogítsam” őket. De gonosz tudok néha lenni, már ha ez egyáltalán annak számít.
Na, jó azt hiszem, kezd megint magával ragadni a fantáziám és jobban tenném, hogy ha Misty-re figyelnék, miközben beszél hozzám és nem ábrándozom arról, hogy majd ”bosszút” állok volt oktatóimon.
Hm, nos, igen elég érdekes ébresztő volt ez azonban megfordult a fejemben, hogy előhozakodok azzal az ötlettel, hogy ha ez még se lett volna, elég hagyom, hogy belevesse magát a folyóba, vagy ha muszáj, akkor segítek is neki. Azonban ezt inkább megtartottam magamnak és csak egy mosollyal nyugtáztam mondandóját. Viszont a következő mondata már felkeltette a figyelmemet és erre muszáj volt válaszolnom.
- Természetesen meg. Azonban ha csak sima járókelő lennék és nem találkoztunk volna előzőleg, akkor egy nyilvános röhögésben törtem volna ki, de ha ugyan így találkozunk, csak a mentésem el marad akkor azért elkísértelek volna és felajánlottam volna segítségemet. Természetesen akkor is nevetnék csak sokkal visszafogottabban. – reméltem, hogy nem haragszik, meg amiért őszinte voltam. Talán túlontúl őszinte. Na, mindegy.
- Micsoda? – tágra nyílt szemekkel lesem a karszalagját. Meglepődtem azon is, hogy hadnagy, de inkább azon, hogy hogyan nem vettem észre? Ez, de égő.
- Ja, nem azért vágok ilyen hülye fejet, mert meglepődtem volna a rangodon, hanem azért mert nem vettem észre a karszalagodat. Azonban ez mit sem változtat a tényen, hogy kisegítettelek és ezért jössz, nekem egyel. – mondom ezt egy széles vigyor keretében. A rangok eddig se igazán izgattak és valószínűleg ezek után se fog ez megváltozni. Pusztán, ha már elmondtam az enyémet elvárom, hogy más is mondja, az övét azt hiszem ez még nem egy olyan nagydolog.
- Ne is mond elég égő ez már így is, hogy már kitudja, mióta vagyok a 8. Osztagnál és se a kapitányomat se a hadnagyomat nem lehet utolérni. Nem tudom eldönteni, hogy túlságosan is elkényelmesedtek valamerre vagy tényleg ennyire fontosak lennének. – jegyzem meg kicsit lehangoltan és kicsit zavartan vakartam meg tarkómat.
- A végén még átpártolok a 6. Osztagba, mert ott biztos nincs ilyen probléma és a bemutatkozás helyett is inkább egy baráti beszélgetés lenne. – ezt a mondatomat viszont már egy kisebb mosollyal nyugtáztam. Nem szívesen hagynám ott a 8. Osztagot, de kitudja, lehet, hogy egyszer muszáj lesz.
- És mégis mi lehetett olyan marha fontos, hogy fél hatkor kiverjenek az ágyból és elhessegessék legszebb álmaidat? – tettem fel neki a kérdésemet.
- Nem, nem mondhatnám, de nekem is muszáj volt lenyugtatnom a maradék idegszálaimat ezért egyből a folyómartot céloztam meg. Gondoltam, hogy majd a friss levegő és a kora reggeli napsugarak majd lenyugtatnak. Ez sikerült is, sőt túl nyugodt is lettem, már ha mondhatok ilyet és teljesen elmerültem a gondolataimban és csak az rántott vissza a valóságba, amikor kieresztetted a hangodat…

~Bal lábbal felkelés = megmentő kerestetik~


Kellett nekem meg a hülye fejemnek ilyen két értelmű kérdést feltenni! Gratulálok Misty, sikeresen beindítottad a fazon képzelőerejét, ráadásul még a szemére sem hányhatod, ha véletlenül tényleg elkapsz egy képet magadról vizes cuccban! Atya ég, minek kell nekem mindig rontani az amúgy sem éppen fényes alaphelyzeteken? Azért remélem észre veszi magát, és nem az orrom előtt fog neki fantáziálni. Bár, az egomnak úgysem árt meg egy kis fényezés, ráadásul mostanában eléggé keveset tartózkodtam az emberek között. De mint mindig, ez sem éppen a saját akaratomból történt, inkább a feltűnési viszketegségben szenvedő Lélekölő Kardom akaratos megjelenési formái miatt. Hát köszönöm szépen, elég nagy szívinfarkstus nekem, hogy alulöltözve bukkan fel a kapitányom előtt, a tisztekre már nem fogja ezzel ráhozni a frászt, ha rajtam múlik. Azért remélem, nem jut eszébe most is produkciót bemutatni, mert még a végén vissza találok zuhanni a vízbe. Nem, sokkal jobb lenne egyenesen őt belelökni ebbe a nyavalyás folyóba, legalább valami lehűtené végre két percnél tovább is. Ha már egyszer a fagyasztó kidou nem vált be...
De jó, hogy nem vagyok sértődős. Kicsit bosszant, hogy beismerte, jót nevetett volna rajtam, ha bele estem volna a vízbe, mentségére szóljon, nagyon őszinte volt. Szerintem kevesen merték volna beismerni, hogy majd megfulladnának a nevetéstől egy ázott varjú láttán, aki jelenleg éppen előttük áll tök szárazon. Csak remélni tudom, hogy az enyhe mosoly, ami már az első szavak után felkerült a számra meggyőzi róla, hogy semmi bántódása nem fog esni, ha befejezi a mondandóját. A saját hibám volt, és nem harapom le senki fejét, ha figyelmeztet rá. Legalább tudom, hogy máskor óvatosabban túrázzak a folyóparton. Bár a segítségnyújtását szívesen megnéztem volna. Fogadni mernék, akkor már nem maradna meg a természetes arcszíne, csak azt nem tudom eldönteni hullafehérré, vagy rákvörössé változna.
- Valószínűleg mindenki más is ezt tenné. De legalább vigasztal a tudat, hogy nem lenne túl sok látványban részed, az egyik leggyorsabb shunpo-val rendelkezem. - válaszolok vidáman, mivel ez tényleg igaz. Na jó, az előnyömre szolgál, hogy a másik fél sebességét harc közben tudom elég szépen alakítgatni. De anélkül is cikázok, szóval nem túl sokáig lenne bárkinek is érdekes látványban része. Egy harc közben sokkal rosszabbak is elő fordulhatnak a társaságomban...
Jövök neki eggyel? A kis pimasz! De nem baj, még mindig maradjunk a dolgok pozitív oldalánál, fő az őszinteség! Azért nagyon ajánlom neki, hogy válogassa meg a szavait, ha tényleg be akarja váltani a szívességét, ugyanis hajlamos vagyok másként értelmezni egy-egy szót "merő véletlenségből" és több kár mint haszon elvet alkalmazva intézkedni. Mondjuk az plusz pont a számlájára, és az én szívatásmérőm csökkentésére, hogy nem váltott át egyből magázásra. Na akkor tényleg megúszatnám, nem véletlenül jelentettem ki előre, hogy Misty vagyok és semmi más.
- Hihi! Azt a rangjelzést ugyan keresheted is, az irodai fiókom mélyén lapul a nap 24 órájában. Mázli, hogy engedékeny kapitányom van! - teszem még hozzá magyarázatként, hiszen nem egy felsőbb vezetőt ismerek, aki ilyenért simán neki állna a lefejezésemnek. Oké, ez erős volt, de minimum egy letolás + hegyibeszéd combóval megajándékozná az én pimasz kis fejemet. Bár szerintem az vajmi kevés lenne a jobb útra térítésemhez, hiszen egy buddhista szerzees nem bírta 20 év alatt helyre tenni a viselkedési normákat a fejemben.
A feletteseivel még én se nagyon beszélgettem, legalábbis hosszabb ideig biztosan nem. De sajnos van egy-két tippem rá, hogy mit is csinálnak, sűrű teendőkre hivatkozva. Az biztos, hogy nem mind papírmunka. Ha csak arra gondolok, hányszor is akadtam össze Ninomiya kapitánnyal a 10. osztag folyosóin, már tudom, hogy elég nehéz őt utol érni a saját osztagánál. Ráadásul szerintem ez a szám nem növekedett, csak csökkenni tudott. A hadnagyról viszont tippem sincs, nem is emlékszem pontosan ki az. Csak sejtelmesen rémlik pár dolog, de ez nem segít. Ezeket viszont eszem ágában sincs megosztani vele, nem kell letolás, amiért hülyeségeket terjesztek.
- Ebben nem tudok segíteni, de nekem elég sok szabadidőm van a munkám mellett is, így a helyzetről fogalmam sincs. - persze ebben nagy előny, hogy enyhe álmatlanságban szenvedek, ráadásul az írásom a gyorsasága mellett is remekül olvasható, így semmit nem kell ismételnem. Na meg persze a kapitányt se kímélem, ami nem rám tartozik, az ő asztalán köt ki az elvégzendő teendők között. Bár, az a kupac szerintem minden egyes látogatásom után csak nagyobb lesz, amilyen "gyorsan" dolgozik. Morita a 6. osztagnál? Valahogy nem tudom elképzelni, bár ebben közre játszik a fegyelem is, ami ott uralkodik, parancs esetén. Hiába, ha tétje van a dolognak még engem is rá lehet venni az engedelmességre.
- Ne feledd, mindennek van előnye és hátránya is. A 6. osztagban is vannak szabályok, melyeket be kell tartani. - figyelmeztetem, mivel szerintem nehezen bírná az én hangulat ingadozásaimat és egyéni ötleteimet a büntetésekre. Na igen, nekem is vannak légből kapott ötleteim, amiért hallgatom is rendesen néha a szidásokat. De pont ezért én vagyok a hadnagy, hogy ne az osztagon belül legyenek a rendbontók. Azért ezen mosolyognom kell, elvégre mindenhol máshogy mennem a dolgok.
-Őszintén? Fogalmam sincs, valami szobáról meg kilátásról volt szó, de rövid úton vágtam ki őket, miután rájöttem, mekkora hülyeség ez az egész. - mázlijuk, hogy fáradt voltam, és az ajtót választottam, nem az ablakot. Távoztak már tőlem azok keresztül is, bár egyenesen a gyógyítókat vehették célba a cseppet sem puha földetérés után. Na igen, a reggeli félkómás állapotomban nem érdemes engem hergelni, mert még a végén kicsit átalakítva végzi az illető.
- Pedig elhiheted, nincs túl gyakran szükségem rá, hogy kieresszem a hangomat. - jegyzem meg, mivel ritkán csinálok ilyen magánakciókat. Talán csak amikor valami hihetetlen nagy szemétség van készülőben, ami meglepetésként ér. Emberekkel nem kiabálok, a jég sokkal nagyobb hatást gyakorol rájuk szerintem minden időpontban...

~Bal lábbal felkelés = megmentő kerestetik~

Azt hiszem, hogy kezdem túlzásba vinni az őszinteséget, mint általában minden mást is. Általában ebből szoktak lenni a problémák, amiknek gyakran én iszom meg a levét. Bár ebből azt hiszem, hogy most semmi probléma nem lehet, maximum én kötök ki rövidtávon a folyóban és ő nevethet ki engem, amit lehet, hogy meg is érdemelnék. Mondjuk, nem úgy néz ki, mint aki túlságosan is megsértődött volna azon a kijelentésemen, hogy meghalnék a nevetéstől, ha csurom vizesen végig kéne menni az egész városon. És ezt a feltevésemet egy kisebb mosoly az arcán tanúsítja is. Na, nem baj akkor is kicsit vissza kéne fognom magamat, de majd igyekezni fogok.
- Oh, azt hiszem egy hadnagytól el is várható és maximum egy kisebb vízcsíkot hagynál magad után baleseted bizonyítékául. - mondtam kisebb mosollyal az arcomon. Így utólag belegondolva milyen vicces lett volna, ha valaki leköveti Misty nyomait puszta kíváncsiságból és megtalálja szegényt bőrig ázva. Hm, talán ez nem is vicces, hanem kínos lett volna mind a kettőjüknek. De inkább nem kezdek el ilyeneken fantáziálni, mert ha netalántán kiszúrja… nos, inkább bele se gondolok, hogy mi lesz.
- Mi? – elképedt arccal bámultam a hölgyre – azért ez tényleg érdekes, hogy egy hadnagy karszalag nélkül. És mégis miért lettél hadnagy, hogy ha idegesít a rangod? – kérdem kicsit gúnyosan. Mert ki hallott már olyanról, hogy hadnagy karszalag nélkül és ráadásul még csak nem is szereti a rangjelzését. Én még büszke is lennék rá hogy elértem a hadnagyi rangot. Természetesen nem vágnék fel vele, de szerény személyemet büszkeséggel töltené el, ha hadnagyi ranggal rendelkezne. Talán majd egyszer ezt is megéli a világ, hiszen minden lehetséges.
- Szabad időben én is bővelkedek szóval, ha társaságra vágysz, nyugodtan keress fel. – majd a későbbiekben tényleg jó lenne egy kevésbé különös találkozás. Mert ezt a mostanit mindennek lehet mondani csak normálisnak nem hisz mind a ketten a nyugalmat kerestük és nagyjából meg is találtuk, de akkor jött egy kisebb izgalom, ami ismét felborzolta egy kicsit a megmaradt idegszálainkat. Szóval majd tényleg jó lenne egyszer megejteni egy nyugodt kis iszogatós, beszélgetős találkát.
- Ez csak természetes, hogy vannak szabályok, és hogy be is tartja őket az ember. Azonban túlzásokba nem szabad esni, mert az én szememben, aki mindent betart, mint valami szent az el is ásta nálam magát, mert azt már inkább nyalizásnak tartom vagy karót nyeltnek és csak a ranglétrán a feljebb jutás érdekli. – elég komoly képet vágva mondtam el a kis mondókámat. Még mindig nem szeretek komolykodni és nem is szoktam túl, gyakran de néha sajnos muszáj csak, hogy lássák, hogy kivételesen nem marhulom el a dolgot.
- Haha, édes Istenem, vannak még ilyen… nem is tudom milyen emberek, akiknek az IQ-juk megegyezik a cipőméretükkel? – hihetetlen hogy ilyen embereket is felvesznek. Az ilyeneket csípőből el lehetett volna utasítani bár ilyen alapon engem is azonnal kirostálhattak volna. De azért én mégis egy fokkal jobb vagyok vagy legalább is remélem.
- És egyből gondoltam, hiszen alig jött vissza a hangod a nagy ijedezésben. De gondolom, vannak technikáid arra, hogy rávedd a túlságosan ellustult beosztottjaidat a munkára, ha már a hangodat nem ereszted ki, ami szerény véleményem szerint a gyengeség jele. Csak azok ordítoznak, akik másképp nem tudják kezelni a helyzetet. – mondtam el véleményemet kicsit vidámabb hanglejtésben…

~Bal lábbal felkelés = megmentő kerestetik~

Ezt a fiút egyre jobban megkedvelem, a pimasz mosolyával nagyon kezd rám hasonlítani. Olyan, mint az én alaptermészetem férfi változata, egy kis perverzséggel fűszerezve. Bele sem merek gondolni mi ketten mi mindent meg tudnánk csinálni, ha nem kellene a következményekre gondolnunk. Mindketten merészebbek vagyunk, és nem félünk kimondani a dolgokat. Az biztos, hogy még jó páran elátkoznák a találkozásunk napját is. Bár, ha nem találkozunk, én tuti azt átkozom el. Most kifejezetten örülök a társaságának, és remélem, könnyen össze tudunk majd barátkozni. Az eddigiek alapján nem lesz vele túl sok probléma, hiszen bár már időközben felfedtem a titkos kilétemet, még mindig ugyanabban a kötetlen hangnemben folyik a társalgás. Bár az ugratásai elég érdekesek, de nem hagyom magamat legyőzni. Kedvenc kapitányommal gyakorlom eleget a szócsatát és ennek most nagy hasznát is veszem.
- Szerintem még azt sem, magamon nem próbálkozom meg teljes biztonsággal egy tűz kidou-val, de a földet ebből a szempontból nem sajnálom. - az azért nem hiányzik, hogy saját bénaságom bizonyítékául magamat is felgyújtsam. Igaz, ilyen még nem történt meg, ugyanakkor tőlem kitelik egy hasonló bénázás. Anélkül meg szerintem elvagyok mindig, hogy fél Soul Society rajtam nevessen. A 6. osztag hadnagya, aki véletlenül leégette a haját. Ebbe még belegondolni is szörnyű. Bár szerintem erre azért kapnék egy figyelmeztetést Yurei Koujitól, ennyire nem szereti, ha szívok...
Morita is tipikus példája annak, a cseppet sem kevés tagból álló alakulatnak, akik nem tudják elképzelni, mit nem szeretek én a rangomban. A hangjában ott bújkál a gúny, amit utoljára, ha nem tetszik, miért nem mondasz le kérdés mellett hallottam egy törtető emberemtől. Nos, ezt nem olyan könnyű megfogalmazni, és tényleg kevesen tudják megérteni, milyen módon is működik az én felfogásom, de teszek egy kísérletet, hátha a végén őt is elkönyvelhetem a gyors felfogású egyének közé.
- A rangom engem nem abból a szempontból idegesít, hogy sokkal több munka van vele. Inkább az zavar, hogy legtöbbször, a karszalag miatt el vagyok könyvelve a tipikus libának, aki beédesgette magát egy fontos pozícióra, és, ha valaki előbbre akar jutni, elég, ha neki teszi a szépet. - próbálom megfogalmazni annak a beskatulyázásnak az érzését, amelyet belőlem kiváltott a kinevezés, és hogy emiatt az emberek hogyan reagálnak rám. Sajnos, ezt azonban az nem tudja megérteni, aki nem érzi át, amit én. Mindenkiről tudom a valódi célját, így szememben nincs az az ember, akiről ne hullana le az érzéketlenség, nemtörődömség, vagy éppen a szerénység aprólékos munkával felépített álarca. - Valójában az az ég világon senkit nem érdekelt, hogy én ezért a rangért keményen megküzdöttem, ráadásul nem is éppen önszántamból. Az a munka, amellyel addig elértem, hogy tiszteljenek, mint 4. tisztet, szinte egy perc alatt romba dőlt, és kezdhetem az egészet elölről. - remélem ezzel sikeült érthetővé tennem, mi is az, ami engem ebben a munkában elborzaszt. A hadnagyi létnek vannak előnyei is, de ezeket mindenki ismeri, felesleges elmondanom. Kevesen mernek beszélni a hátrányairól, így a legtöbbek szemében ez az ideális pozíció, ahol már van tekintély, de nincs akkora felelősség. Nem kell az egész osztagra felügyelned, és nem is tiéd a döntés a legveszélyesebb küldetésekkor, nincs bűntudat, sem letolás, ha teszed amit kell. Sokan elfeledkeznek arról, hogy mindennek van hátulütője, és én éppen ennek a felfedezése miatt tagadom meg magamban valamennyire a jelzés használatát...
- Szívesen, de előre figyelmeztetlek, nem vagyok az a nyugton ülő típus. Nagy eséllyel valami érdekes szórakozásra rángatnálak el. - teszem hozzá, de az arckifejezését meglátva rám fagy a mosoly. A fene, kellett nekem megint kétértelműen fogalmazni. Na nem baj, akkor talán kicsit engedhetünk is a korlátokon. - Jó, azért nem kell mindjárt a perverz dolgokra gondolni. Bevállalós vagyok, de nekem is vannak határaim. - teszem hozzá, bár az már megint más kérdés, hogy pontosan hol húzódnak. Asszem a tekintélyemet ezzel sikeresen elástam legalább egy kilométerrel a föld alá, de túlságosan nem izgat. Egy mosolyra húzódik az arcom, hiszen szerintem találtam egy hozzám hasonlóan nem kapásból piruló partnert.
A szabályokról való véleményét osztom eléggé, bár én magamban hozzáteszem, hogy pár pontosan azért van, hogy áthágjuk őket. Elvégre, ha nem tartjuk be, az még nem akkora bűn, ráadásul olyan érzésünk lesz tőle, mintha nem is lennénk teljesen lekötve. Ez a szabadságérzet pedig sokaknak többet ér a világ minden kincsénél is. De persze csak annak, akinek nem elég tág a tudata. Közben pedig eljutott a fülemig a következő megjegyzése is, amit egy kis kuncogással jutalmaztam. Azt hiszem, ennél keresve sem találhattam volna jobb hasonlatot a reggeli látogatóim jellemzésére.
- És ők még jól jártak. Ha nem vagyok olyan félkómás az ablakon távoznak. - teszem hozzá nyomatékosítva, hogy nem vagyok szívbajos teremtés. Ha azon múlik én tessékelem ki az embereket a szobámból nem túl kedves módszerekkel is, és akkor még senki nem kérdezte, mi van, ha valaki elfelejt nekem kopogtatni...
A kiabálás a gyengeség jele? Érdekes megfogalmazás, de el kell ismerni, van benne nem kevés igazság. A 6. osztagban nincs hangosabb szó nagyon, leszámítva mikor húzom taicho agyát, ennek ellenére eléggé vasfegyelem uralkodik a tisztek között, főleg ha az elvégzendő munkáról van szó. Na igen, az én szigorú hangvitelem és arckifejezésem ritka kincs, de egyenlő egy hatalmas letolás és a külső fali szívinfarktus keverékével. Általában már a villogó szemem elég, hogy jobb belátásra térítsem azokat, akiknek éppen problémájuk van a rendszerrel. Vagy maximum ha nagyon morogni akarnak, mehetnek ábécé sorrendbe iratokat rendezni, és azt mondanak közben, amit akarnak.
- Hát igen, a villámló tekintet és a jeges hang együttese általában eléggé helyre tudja rázni a viselkedni nem tudókat... - legalábbis annyira biztosan, hogy ne ragaszkodjanak újabb találkozóhoz vele a közeljövőben.

~Kaja Retasuval~

Ismét olyan nap, amikor hamar elrendeztem a dolgaimat, és van egy kis szabadidőm. A kapitányi ruhámban mentem, amit ki nem állhattam, de hát ha itt vagyok Soul Society belvárosában, akkor muszáj vagyok felvenni. Őszintén szólva nem tudtam, hogy pontosan mit akarok csinálni egyedül, csak kiszöktem az osztag épületéből, és mentem amerre láttam. Páran meghajoltak és köszöntek, akiknek csupán lazán visszabiccentettem. Nem lennék önmagam, hogy Ryut nem hoztam volna magammal.
~Keee-eeen, mit fogunk csinálni?~
~Hah, te semmit, ülsz és befogod!~Mondtam tréfálkozva. Nem tudnék komolyan ilyet mondani a Zanpakutomnak, mindketten tiszteljük egymást.
~Nade most komolyan, mihez fogsz kezdeni így itt, még Hitomi sincs veled!~
~Na és? Nyugi, úgy is találok valami elfoglaltságot, rendben?~Nem válaszolt, és ebből tudtam, hogy nem akar tovább vitatkozni vagy kérdezősködni, ami Ryutól elég fura. Vicces, egy óriási sárkány, aki elég félelmetesen néz ki, közben meg úgy viselkedik, mint a hadnagyom. Kár, hogy ezt a gondolatom ő is hallotta....
~Nagyon vicces....~
~Az, de nem gondoltam komolyan, igaz tudod?~El is mosolyodtam magamban. Körülbelül negyed óra mászkálás után gondolkoztam el azon, hogy biztos ide akarok jönni?

~Kaja Retasuval~
A céltalan és értelmetlen bolyongások közepette egy tiszt szólított meg. Lusta voltam megnézni, hogy melyik osztagba tartozik, ahhoz meg túl fáradt voltam, hogy megpróbáljak visszaemlékezni, hogy találkoztam-e már vele.
-Jó napot Uram. Nincs kedve egy ebédhez vagy egy kis itókához?-Pont erre vártam. Valószínűleg nem is tudta, mennyire eltalálta, hogy mit akarok csinálni, csak eddig nem jöttem rá.
-Hát persze, hogy ne lenne? - válaszoltam mosolyogva jókedvűen - De előtte elárulná a nevét? -kérdeztem, minimális komolysággal a hangomban, közben a nem létező szakállam simogattam, és a hajam kisöpörtem a szememből, de azonnal vissza is állt, úgy ahogy volt. Ezzel mindig problémáim voltak, ha nem fésülném direkt ilyen fiatalosra, valószínűleg a hajam a vállamig érne, de olyan, mint a drót, valamint:elállítani könnyű, visszaállítani már nem. Mégis, egy kis különbség azért most volt, mert az egyik szememen levő vágásból felfedett egy kicsit, amit kedves volt barátomtól kaptam, kit régóta üldözök. A pupillám is ki van tágulva azon az oldalon, de ezt csak akkor veszi észre az ember, ha nagyon figyeli, de nekem elég minden reggel szembesülni vele a tükörben.

~Bal lábbal felkelés = megmentő kerestetik~

Lassan de biztosan kezd egyre érdekesebb vizekre evezni a mi kis beszélgetésünk. Kíváncsian várom, hogy hogyan is fog alakulni ez a kis társalgás. Mellesleg ki tudja, hogy miket fogunk majd ketten alkotni, hogy ha majd merő véletlenségből puszi-pajtások leszünk. Mert hát eléggé… nem is tudom, hogy mi lenne a megfelelő szó vagy kifejezés rá. Nem is számít lényeg hogy szimpatikus és kész. Inkább nem aggatok rá jelzőket, mert a végén úgy marad meg bennem és a későbbiekben kiderül, hogy hoppá még se olyan akkor meg csalódok kicsit, de inkább magamban, mint se benne, hiszen én ismertem ki rosszul. Na, jó nem kéne még ennyire a jövőbe rohannom és ”álmodoznom”. Inkább koncentráljunk a velem szemben álló nekem hála teljesen száraz Misty-re.
Khm, tűz kidou? Vissza fogott kuncogásba kezdtem az agyamon átvillanó kis gondolatmenet miatt, amit meg is szoktok vele, megpróbálom nem elnevetve.
- Hát, ne haragudj meg, de én nem tartanám túl jó ötletnek, mert nem elég hogy bőrig áztál, de még fel is gyújtod magad vagy esetleg a fél várost csak azért, hogy a nyomaidat eltüntesd. Lehet, hogy már az első kidou után ugorhattál volna vissza a vízbe. – mondtam fültől fülig vigyorral az arcomon. Még belegondolni is kész röhej, de legalább röhögés nélkül végig mondtam, azt hiszem. Azonban ahogy eddig megismertem valószínűleg valami frappáns válasszal fog előrukkolni és nem sértődik meg a kis megjegyzésemen.
Persze választ kaptam arra kérdésemre is miszerint mit nem szeret a hadnagyi rangjában. Remélem nem gondolt semmi rosszra illetve nem értette félre csak hát tényleg elég furcsa, hogy karszalag nélkül rohangál, mint hadnagy és szerintem ezzel ő is tisztában van. Elég benyúltnak hangzó és agymunkát igénylő indoklást kaptam, de azért megpróbálom dekódolni és remélhetőleg nem totál leégni és hülyét csinálni magamból.
- Szóval, ha jól értem, akkor az a baj, hogy amit régen kiépítettél tiszteletet az szertefoszlott és az egészet kezdhetted, újra mert hadnagyi címet kaptál és gondolom új osztagba is kerültél. Ráadásul, ha valaki el akar érni valamit még hozzád is mennek nyalizni? – vakartam meg kissé zavartan a fejemet, mert szinte ugyan azt mondtam el, mint ő.
- Fogjuk rá, hogy megértettem a mondandód lényegét csak nem tudom normásan elmagyarázni illetve vissza adni. Az ilyen nagy agyalásokban sose voltam túl jó. – magyaráztam még mindig egy kicsit zavarba esve, de magamat ismerve még pár pillanat és megint a normális leszek. Már ha lehet engem normálisnak nevezni a sok marhaságommal együtt.
Azonban amikor közölte, hogy szívesen felkeres és elmegyünk kiruccanni valahová és ráadásul valami jóféle partiba kever bele akkor felcsillant a szemem és valami hihetetlenül széles kaján vigyor ült ki az arcomra. Ínyemre való lenne egy jó nagy buli tele mindenféle izgalmakkal és arra kelni, hogy szinte semmire se emlékszel és majd tátott szájjal hallgathatom a többiektől hogy miket műveltem és hogy a többiek miket műveltek.
- Ezt örömmel hallom. És megnyugodhatsz nem gondoltam én semmi perverz dologra. Talán… - hagytam félbe a mondatot kíváncsian várva, hogy mit fog kisilabizálni. Hiába néha jó egy kicsit gonoszkodni, csak aztán nehogy én igyam meg a levét.
Igen jó néven vettem, hogy egy kis kuncogással írta alá a tisztjei intelligencia hányadosát megkérdőjelező megjegyzésemet. Ám amikor ő válaszolt harsányan felnevettem, mert nem bírtam magammal. Még hogy az ablakon dobálja ki az embereit. Szinte a szemem előtt volt a kép hogy dobálja ki a tömegeket az ablakon és egy egyre csak növekvő emberi piramist alkotnak, és ott sürgölődik a 4. Osztag fele. Valami fenomenális gondolat, ha lehetne le is fényképezném és kinyomtatnám. Lehet, hogy még valami díjat is kapnék érte.
- Bocsánat csak, huh… elképzeltem, hogy dobálod ki az embereket az ablakon és győzik összekaparni szerencsétleneket. Tudlak sajnálni, hogy ilyen megerőltető és fárasztó tevékenységet ”választasz” néha magadnak. Bár jó móka lehet én is szívesen kipróbálnám. – a kis mondandóm után letörölgettem örömkönnyeimet. Hát igen a nevetés jót tesz azonban a jóból is megárt a sok. De ez nagyon jól esett, kellett, mint sivatagban egy korty jó hűvös víz.
Villámló tekintet és jeges hang? Atya Úr Isten ki se nézném belőle, hogy ilyenekre is képes. Bár lehet, hogy tényleg hatásosabb, mint ha az ember megemelné a hangját és még a szomszéd osztag is hallja a nagy sápítozást.
- Őszintén, nem néztem volna ki belőled, hogy ilyeneket tudsz és kíváncsi is lennék erre a tekintet és hang combóra, de van egy olyan érzésem, hogy jobb, ha még sincs ilyenben részem. – jegyzem meg egy kisebb mosollyal. Lehet, hogy ha benéznék egy ilyen combót akkor ismét rémálmok gyötörnének csak hosszú napokig vagy hetekig, aminek nem igazán örülnék. Majd elválik, lehet, hogy nekem is lesz, ilyenben részem vagy jobb esetben csak végignézhetem, miközben valaki mást félemlít meg.
És még van valami, amit már a bemutatkozás óta meg akarok említeni csak még nem volt rá alkalmam, de most azért elmondom neki.
- Ne vedd tolakodásnak csak így utólag megjegyezném, hogy nagyon tetszik a neved, egyedi és könnyen megjegyeztető, ami nálam nagy előny mert eléggé rossz a névmemóriám. A Misztikus Misty, milyen jól hangzik, nem de? – kérdeztem rá és reméltem, hogy nem sértődik meg hogy ”becenevet aggatok rá”…

~Kaja Retasuval~
A tiszt bemutatkozott.
-Hitoshi Retasu vagyok uram!-szóval Retasu, gondoltam magamban, de nem tetszett, hogy úgy kihúzta magát, mint akit odaszögeztek. Szeretem, ha megadják nekem a tiszteletet, nade ennyire. LÁttam, hogy elmosolyodott, amikor simogattam a képzeletbeli arcszőrzetem, de azért nem fejeztem be. Jött a másik fontos kérdés, ezúttal tőle.
-Hova mennyünk uram?
-Hümm, nem tudom, reményeim szerint magának van valamilyen ötlete, hová mehetnénk enni. Ja, de először is:a mai napon ne szólítson uramnak, sőt, engedje el magát, hogyan eshetne jól egy ebéd, hogyha közben arra kell figyelnie, hogy végig magázzon, úgyhogy tegezzen nyugodtan, Retasu!-mondtam mosolyogva, majd kerestem egy helyet, ahol nyugodtan lehetne enni, de jelenleg nem jutott eszembe semmilyen hely, lehet, hogy azért, mert fáradt voltam, de az is lehet, hogy túl régen ettem az osztag épületén kívül...

~Kaja Retasuval~

-Rendben van, akkor most nem urazom, ha nem nagy baj-helyeslően bólintottam. A nagy közös gondolkodás közepette ismét Retasu szólalt meg.
-Mit szólna hozzá, ha elsétálnánk a Kumo étteremig? Nem tudom, milyen messze van, de biztos vagyok benne, hogy odáig kibírjuk.-olyan hirtelen világosodtam meg, mint Buddha! Csettintettem egyet. Hát persze, a Kumo étterem! Hogyhogy nem jutott ez eddig eszembe.
-Semmi gond, én tudom az utat, és nincs is olyan messze, valamint a kaja is elég jó!-hehe.~Na, még jól is alakulhat a mai napom...~jegyeztem meg magamban.
-Na, induljunk is!-mondtam, és elindultam az étterem irányába. Elmentünk pár ismerős mellett, köszöntünk nekik.
-Egyébként Retasu, megtudhatnám, hogy mi vezérelt éppen a belvárosba?-kérdeztem, de ezúttal már tegezve, mert ha belefáradok itt a magázásba, akkor bajok lesznek. Mivel beszéd közben hátrafordultam, megfejeltem az étterem tábláját. Megfordultam, hogy megnézzem, kit kell megverni, hogy ki olyan bátor, hogy baszakodni mer a főkapitánnyal, és mikor megláttam, hogy egy tábla, majdnem kiröhögtem magam.

//Következő postot az étterembe írd, légyszives //

~Bal lábbal felkelés=megmentő kerestetik~

Oké, valakinek fel van vágva a nyelve de alaposan. Az biztos, hogy nem fél kimondani, amit gondol, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Legalábbis régen nem merte már senki így megmondani nekem, hogy alaposan képen röhögne, ha elrontanék egy kidou-t. Talán még dícséretnek is vehetem ezt, hiszen nem azon bosszankodna, hogy milyen béna vagyok, és nagy eséllyel azt a kijelentést sem kapnám a képembe, hogy van-e fogalmam róla, mekkora kárt okoztam. Remélem legalábbis, hogy ez történne, bár szerintem a választ a kérdésre soha az életben nem fogom megkapni. Miért is? Mert annyira azért nem tudom én sem elrontani a dolgokat, hogy ilyen végkifejlet legyen, ráadásul akárhogy is nézem, utolsó mentőövnek még mindig itt van Yurei Kouji is. Neki nem kellene háromnál több másodperc arra, hogy az egész tüzet összeszedje, vagy éppen, hála az újításoknak, akár le is jegelje.
-Ugyanmár, ennyire azért nem vagyok béna. – válaszoltam enyhe tettetett sértődéssel a hangomban, amit persze csak annyira játszottam meg, hogy még neki is leessen, csak viccelni akarok. Hát igen, a humorom is ritka érdekes tud lenni. Közben persze ő is mosolygott, így rájöhetett, hogy ezt messze nem gondolom komolyan. – Amúgy régebben már párszor használtam azt a kidou-t, sérülés nélkül is. Kellemetlen tapasztalat, mikor a kapitányod bevág a tengerbe, vagy valamelyik barátod egy medence mélyére, ruhástul. – jegyzem meg, hiszen ilyen már nem is egyszer fordult elő velem. Azóta igaz Hitoshi már kicsit megkomolyodott, meg még akkor nem is kapitány volt, de azért érdekes húzásai megvannak mindig. Bár remélem nem szándékozik ezt megismételni ébresztőnek, hiszen elvagyok én nélküle is. Ráadásul még azt sem mondhatja, hogy nem vagyok éber, elvégre a reggeli kávém után kettőig úgy pörgök, mint a mérgezett egér. Igaz, ezt ma elfelejtettem, de szerintem attól még majdnem ugyanolyan éber vagyok már, mint általában. Ha mégis szükségem lesz rá, akkor meg egyszerűen szerzek egyet.
A nyakatekert magyarázatomat, amely kifejezi az ellenvetésemet a karszalagokkal kapcsolatban, elég nehezen tudta megérteni, de nem is csodálom, az nem éppen a legkönnyebben megemészthető beszélgetéstémák egyike. Azért csak leesett neki a lényege egy rövid gondolkodás után, legalábbis mertem remélni. Ha meg nem, akkor még elgondolkodik rajta egy kicsit, és tuti megérti, mi nem jó abban, ha mindenki azt hiszi, irányítani tud aszerint, neki éppen mi a jó. A hadnagy feladata ebből a szempontból fárasztó, hiszen soha nem tudhatja, mikor is használják fel másra, mint amit éppen tennie kéne. De szerintem ez a téma igazán megérett a lecserélésre, nem szívesen beszélek róla egyébként sem, így, amikor elmondta az okfejtését, egy bólintással rövidre zártam a további kitárgyalását.
A buli megjegyzésemre persze beindult a fantáziája, hiába figyelmeztettem. De csak magamra vethetek, szerintem az idióta fogalmazási stílusom is alaposan rászolgált a segítségnyújtási részre. Most majd agyalhatok rajta, hogy milyen egetverő és hajmeresztő ötletek jutottak az eszébe. Talán, ha valamennyire jól nevelt, akkor abbahagyja a fantáziálást egy jó kis ivóparti-merészség játék párosítás után, és nem próbál meg kitalálni semmiféle folytatást. Bár, még egy ivóverseny sem annyira a nehezményezett téma, amennyiben egy idő után ki lehet szállni belőle. A válasza, hogy nyugodjak meg, cseppet sem segített az amúgy is alapos dilemmámon, de legalább megtudtam, hogy ha tényleg akar valamit, akkor azt ki is mondja, és lesz időm felkészülni mindenre.
-Hát, attól függ hol az a határ a talánnál. Voltak már nekem is hülye ötleteim. – teszem még hozzá, egy kis mosoly kíséretében, hiszen el kell ismerni, a fogadásaim nagy része elég érdekesen alakult. És ennek csak egyik oka, hogy nagy százalékban nyerem őket, a másik általában a tét volt. Ja, és még ne felejtsem el, hogy a vesztes nem szívesen mesél róla senkinek. – Csak általában nem derülnek ki. – teszem még hozzá, mielőtt neki áll erősen törni a fejét rajta, hogy melyik Seiretei-ben keringő hülye sztoriban is hallotta a nevemet utoljára. Bár szerintem olyanokból egy sem volt, mindig én voltam az, aki meghúzódott a színfalak mögött és idejében el is hagyta a süllyedő hajót.
A kis fegyelmezési módszerem nála is vidulást eredményezett, de hiába, ez van. Ritkán, de tényleg távoznak érdekes helyeken a tisztek a szobámból, főleg ha nem képesek rendesen viselkedni. Nem lenne fele ennyi dolgom sem, ha végre felfognák, hogy nincs itt semmi érdekes, és aki hozzá mer nyúlni pár személyes tárgyamhoz, az csúnyán megkeserüli. De nem, persze nincs nekem olyan szerencsém, hogy ez elsőre le is essen nekik. Addig azonban marad az eredeti módszer, a fájdalmas tanulság leszűrése, amire a gyengélkedőben van esély.
-Azért előfordult már párszor, hogy én dobtam ki őket, de mióta a 4. Osztagtól kaptam egy kis figyelmeztetést, csak néha, véletlenül zuhannak ki. – kacsintok egyet, jelezve, hogy nagyon kevés a véletlenség azokban a landolásokban. Inkább lehetne szándékosnak nevezni, ha bizonyítható lenne, hogy én bököm meg őket. De ha a szoba másik végében tartózkodom éppen, és a cicusom élezi a karmait szerencsétlen tagon, akkor tényleg nem tehetek én semmiről. – A kipróbálását nem ajánlom, ha nem akarsz nagy bajba keveredni. Előbb tudd meg, a kapitányod mennyire méltányolná. Az enyém általában letudja az egyéni fegyelmezési módszer címszó alatt. – igaz, néha majdnem meg is nyúz egy-egy húzás után, de csak sikerül lenyugtatnom és visszaadni neki az eredeti vérmérsékletét.
Közben egyre jobban elfog a gondolat, hogy mi lenne, ha kicsit a frászt hoznám erre a mókamesterre. Oké, a teljes, jeges és dühös hadnagy álcát nem veszem fel, de attól még szabad egy kicsit megilyeszteni őkelmét. Remélem nem fog tőle frászt kapni nagyon, vagy ha igen, max. kicsit kinevetem. Hadd viduljak már egyszer én is úgy igazából rajta, ne csak neki legyen viccesen induló reggele.
-Szerintem nagyon is jól gondolod. – jegyzem meg kajánul, de közben összeszorítom a szemem kicsit, mintha mérges volnék, aminek az eredménye egy alapos szívroham az ő részéről, hiszen ritka a hozzám hasonló tekintet. Legalábbis a legtöbben nem szoktak vörösre színeződő szemet produkálni. Na jó, az enyém sem színeződik el, csak a napfény hatására néz úgy ki. A tisztek nagy része általában vagy három lépés hátrálással reagál rá, mert azt jelenti, igazán mérges vagyok valami miatt. Most ez csak vicc akart lenni, így pár pillanat után kisimul az arcom és tényleg előtör belőlem is egy kacagás. – Látnod kellett volna ezt az arckifejezést. Nyugi csak vicceltem, de azért el kell ismerni, ez a könnyített verzió is hatásos, nem? – kérdezem miközben már majdnem a könnyeim potyognak. Hiába, az ilyen hülyeségeket nem tudom kihagyni.
Amikor a nevemen kezd el gondolkodni, hirtelen mintha ismerne. Na jó, ez nem igaz, de akkor is. Misztikus. Eddig ő volt az egyetlen, aki elsőre rájött, honnan is kaptam a nevemet, melyik szóból. Bár ez nem olyan egetverően nehéz feladat, azért sokan nem gondolnak rá.
-Hát telitalálat. A nevemet azért kaptam, mert szinte semmit nem tudtak rólam a nevelőim. – fogalmazom meg röviden, hogy mi is az összefüggés a két szó között. Ha érdekli, mesélek tovább is, de szerintem annyira nem fúrja az oldalát a kíváncsiság a múltamat illetően.

~Bal lábbal felkelés = megmentő kerestetik~

Nagyon kellemes ez a kis könnyed, kacarászós, felszabadult beszélgetés. Régen nem volt ilyesmiben részem úgy hogy ez nagyon jól jött most. Remélhetőleg még sok közös beszélgetésünk lesz meg esetleg pár kisebb-nagyobb buli vagy ahhoz hasonló szösszenet. Ez majd még a későbbiekben eldől, azonban amikor meghallottam a válaszát a kidou balesetre illetve a vízbe pottyanásos storykat kicsit elmosolyogtam. Főleg a megjátszott sértődöttségén, hiszen ha eddig nem szívta mellre a kis beszólásaimon, akkor ezen se fog. És kellemes kis baráti társaság lehet ahol csak így dobálják egymást az emberek. Mellesleg ott az unatkozásra is csekély az esély hisz szinte mérget mernék venni rá, hogy valami mindig, történik olyankor.
- Sérülés nélkül is? Szóval már azért valaki csak megsérült miatta. Amúgy meg így te is megtudhatod, hogy a tisztjeid körülbelül mit éreznek, amikor kidobálod őket az ablakon azzal a különbséggel, hogy neked semmid se törik össze. Ééééés szerény véleményem szerint addig örülj, amíg ruhástól és nem ruha nélkül dobálnak. – mondtam kisebb kaján vigyorral a képemen. Hm, utólag belegondolva talán hangsúlyozom talán kicsit túl szókimondó voltam. Annyi baj legyen, maximum belelök, a folyóba aztán felgyújt. Na, jó ilyet biztos nem tenne, vagyis nagyon remélem, és ha esetleg mégis is megsértődne, akkor bocsánatot kérek, azon ne múljon.
Ami pedig a hadnagyi rang megmagyarázását illeti szemmel láthatóan nem-igen akarja folytatni. Nem is hibáztatom, érte biztos nem lehet kellemes, amikor kérdőre vonják, hogy „mégis minek vagy hadnagy, hogy ha nem is viseled a karszalagot”. Egy idő után nekem is biztos tele lenne a hócipőm az ilyen és hasonló beszólongatások miatt. Mindegy ez amúgy sem egy életképes téma volt és örülök is, hogy egy könnyed bólintással le is zárta az egészet.
Hát a buli kapcsán elsőre így elsőre semmi konkrétum nem jutott eszembe. Mondjuk tervezgetni meg fölösleges annyi elég, hogy ha meg van beszélve, hogy kik és hogy hol és hogy kezdetnek körülbelül mit akar a társaság csinálni és ennyi elég is. Mert hát általában az ember hiába is tervez el bármit is előre az tuti, hogy nem úgy lesz plusz, ha már buli sake-zás alap, és ha már mámorosra ittuk magunkat, akkor úgy se fog senki emlékezni arra, hogy mit is akartunk csinálni és csak megyünk majd a fejünk után. Akár hogy is kellemesnek ígérkezik főleg ha Misty hozza még az barátait, akkor én is tudok haverkodni és minél többen vagyunk annál nagyobb a móka faktor.
- Hm és tudnál mondani egy-két hülye ötletet, csak hogy be tudjam saccolni, hogy nálad mégis hol, van az a bizonyos határ? – kérdem érdeklődve, mert túlzásokba azért nem akarok esni és akkor az ő határaihoz tudom viszonyítani az enyémet és akkor valami jót csak összedobunk, majd ha kell. Mert hát elég érdekesen nézne ki, hogy valamelyikünk valami oltári nagy baromságot talál ki a másik meg valami kis szerény dolgot. Bár ezt kétlem.
Bevallom, kicsit cserélnék vele persze csak arra az időre, hogy én is kipróbálhassam a tisztröptetést, mert igen csak jó mókának hangzik. Bár nem tudom, hogy megéri-e a velejáró büntetéssel együtt. Ez mondjuk a kapitány kedvétől és a tőle kapott büntetés mértékétől függ. Kitudja talán egyszer én is hadnagy leszek és dobálhatom ki én is kifelé szerencsétleneket. A kis mondat végi kacsintásával azért jelezte, hogy tényleg mekkora véletlenek vannak arra felé és azért óva intett, hogy én is kipróbáljam, vagy legalább előtte ismerjem meg a kapitányom, hogy mégis körülbelül hogy állna ezekhez a helyzetekhez.
- Oh, igen micsoda véletlenek vannak arra felé. Mondjuk, vegyünk egy rajzfilmes sémát, éppen jön a tiszt és még csak kopogtatásra se méltat persze az út középe ott lett felejtve egy banánhéj, mert miért is ne és rálépve végig szánkázik az egész szobán és kipottyan az ablakon. Mondjuk két perc alatt a tízedik embernél ez már kicsit gyanús, de ne is törődjünk vele. Ami pedig a jó tanácsot illeti, megfogadom. Azonban ez még várat magár, előbb valami hadnagyi rangféleség kéne, addig nem szívesen próbálnám ki. Azonban ha véletlen kell, valami segítség neked ez ügyben rám számíthatsz. – és én is kacsintottam egyet jelezve, hogy ha véletlen ki kell dobni pár embert, de nem, kell, büntetés akkor szívesen segítek neki. Egy-két alkalommal egy kis ”mókázásért” cserébe szívesen elviszem a büntetést, fejemet azért csak nem szegik. Maximum némi közmunkára ítélnek.
Ekkor viszont valami olyan történt mire nem számítottam. Egy kisebb szívinfarktus keretei között megmutatta a gyilkos pillantását. Vetekszik Yukezo kardjának Paragon képességeivel pedig az se volt valami kellemes. Külön dimenzióba kerülés, keresztre feszítés, és ha még nem elég alattad lángok és a végén még a szíveden át is szúrnak egy kardot. Szerintem falfehér lehettem a látványtól. Huh, több ilyet nem igen kérnék. Erre jön a csattanó, felnevet és közli, hogy csak vicc. Hát én nem nevettem, de nem sajnálom tőle. Ne csak én nevessem szét az agyamat, vagy ami meg maradt belőle. Azért egy kisebb kis kuncogást elejtettem jelezve hogy vettem a lapot.
- Ez volt a könnyítet? Akkor nem akarom tudni, hogy milyen a durva verzió, mert akkor lehet, hogy alsót is váltanom kéne. – jegyzem meg kicsit hebegve az előző sokkhatás miatt. Sajnálom a tisztjeit, de csak egy kicsit.
Meglepően jól fogadta a nevével való ”játszadozásom” és igen csak meglepődtem, hogy beletrafáltam a közepébe. Ezt hívom én férfi megérzésnek, még ha ne mis létezik ilyen én bebizonyítottam, hogy mégis van hasonló.
- Hm és miért érzem úgy, hogy ez most sincs másképp? Amúgy ezt egy kicsit bővebben kifejtenéd? – kérdem egy kisebb mosoly kereteiben. – Legfeljebb én is mesélek valamit magamról. – mondtam barátságos hanglejtésben.
Körül nézve nem igen találtam alkalmasnak a helyet a további beszélgetésre, legalább is így állva tuti, hogy nem olyan kényelmes.
- Nem akarunk valamerre elmenni vagy leülni a partra, mert így elég kényelmetlen beszélgetni, nem?

Ezt a napot ki kell bírnom Rika nélkül ugyanis, ma nekem van egyedül szabadnapom kettőnk közül, és végtére töltenünk kell egy kis időt külön is, elvégre nem nőttünk össze, mint a sziámi ikrek.
Ma jó sokáig aludtam, hogy kipihenjem az elmúlt napokat. Aztán, miután felkeltem, felöltöztem, megmostam az arcom, megigazítottam a hajam, ami most is úgy állt, mint bármelyik normális reggelen, na, szóval a mindennapi rutin dolgokat végeztem el. De miután mindezeket befejeztem, nem az osztagom felé indultam el, nem, most egyenesen a városba tartottam, meg sem álltam a belvárosig. Út közben utamba került egy lépcső, aminek alján sikeresen megbotlottam, ám nem estem el.
~Ma szerencsém lesz! –Mosolyodtam el, és sétáltam tovább, immáron fülig érő szájjal. Fura volt, hogy ma akárhányszor botlottam meg, egyszer sem estem el, és még a belvárosig el sem tévedtem.
Mikor odaértem, sok…, á dehogy sok, rengeteg ember volt az utcán, és senki sem volt egyedül engem kivéve. Na jó, talán volt, aki egyedül volt, de az nem céltanul bóklászik erre, mint én. Azért szomorú, hogy egy lánynak egyedül kell sétálgatnia, de engem nem igazán érdekelt, bámultam a butikok kirakatát, elmentem a parkokba.
Leültem egy padra, és onnan bámultam a galambokat.
Majd aztán mégis valahogy visszakeveredtem a belvárosba. Leültem az egyik kávézó kinti asztalához, és szürcsölgettem a nemrég rendelt baracklevem.

Miután leültem az egyik teraszos kávézó asztalához, és rendeltem magamnak egy baracklevet, ami sikeresen elfogyott, odajött hozzám egy eddig számomra ismeretlen férfi, legalábbis én még eddig nem figyeltem fel a jelenlétére a környezetemben.
- Remélem nem zavarok. –mondta, miközben ránéztem.
- Dehogyis, nyugodtan ülj le. –Invitáltam társaságomba, nem mintha olyan nagy szám lenne, ha valaki éppen velem iszogatna egy kávézóba, de örültem, hogy végre akadt egy partnerem. Finom parfüm illata volt, de nem tagadhatja le, hogy dohányzik. Közben jött egy pincérnő, aki hozott nekem egy teát.
- Az úr küldi önnek. –Leplezte le a velem szemben ülő férfit. Aki ez által kicsit zavarba jött, habár nem volt vele egyedül. Majd a pincérnő elment.
- Köszönöm szépen. - Villantok egy félénk mosolyt, s nem tudom tovább leplezni, hogy örülök a társaságának. Azonban lassan kezdtem zavarban lenni, legtöbbször ez van, ha megismerek valakit. –Öhm… sza-szabad megkérdeznem a neved? –Dadogok, s a férfi magát Akihiro Haruyának nevezte, majd visszakérdezett az én nevemre.
- Konami Chikának hívnak. Haruya-kun, te is valamelyik osztaghoz tartozol? –Miután ecsetelte, hogy ő a 3. osztagban szolgál, kiderült, hogy ő már látott engem korábban a 10. osztagnál.
- Igen, a 10. osztag 3. tisztje vagyok, a húgommal együtt. Őt Rikának hívják. –És elkezdtem mesélni rólunk. A legvégén kaptam észhez, hogy túlságosan sokat mondtam, bele is pirultam. De Harut cseppet sem zavarta a mondókám. –Bocsánat, nem szokásom ennyit fecsegni.

~•~•~Haruval Randin (Chika felfedezi a szerelmet)~•~•~

Haru intett a pincérnek, aki lomhán és lassan reagált a hívásra, biztos nem szimpatizál vele. Persze csak én lehetek ennyire bolond és naiv, hogy akárki megszólít, én máris közel engedem magamhoz, de nincs szívem előítéleteket gyártani bárkivel szemben. Amíg nem ver át az illető, addig megbízom benne, és tisztelettel fordulok felé. Lehet ez az oka, hogy még TUDTOMMAL nem szereztem ellenségeket, amit egy jó darabig nem terveztem be az életembe. Én szeretek mindent megtervezni, annak ellenére, hogy bénaságom legtöbbször megakadályoz, terveim pontos betartásában. Időközben Haru elment kifizetni az innivalót. S én tovább gondolkozok. Erre a napra viszont egy darab tervem nem volt, így bátorkodom elfogadni az ebéd ajánlatot, amit kapok. Szerintem egy kicsit elbízza magát velem kapcsolatban, hogy minden lehetőséget megragadok a társaságában maradásra, és biztosan nem ok nélkül, mert be kell vallanom, megkedveltem őt, még a számomra oly ellenszenves dohányzás ellenére is. És mondhatni bele szerettem, de nem akarom, hogy bárki is azt higgye rólam, hogy én egy könnyűvérű kis nőcske volnék, hiszen ez a legelső eset, hogy ilyen érzések vannak a szívemben. Életemben nem éreztem hasonlót senki iránt, igaz nem volt valami élménydús, hosszú élet, amit nekem adott a sors. Így hát, nem merném bevallani az érzéseimet, csak megpróbálok a lehető legközelebb maradni hozzá, mígnem eljön az ideje ennek is.
Mire végre észhez térek, már egy étteremben vagyunk, ami szerintem elég romantikusan néz ki, meglátszik, hogy Haru tudja, mivel kell elcsábítani egy hozzám hasonló lányt. A hely stílusa, ha jól vettem észre olasz, és a sötétített ablakok, plusz a vörös fények csak még jobban, felgyorsítják az amúgy is, nagyon gyors szívverésemet. Odajön hozzánk egy pincér.
- Jó napot! Tessék, az étlapok. Ha kiválasztották a rendelést, csak jelezzék nekem. -kezünkbe nyomja őket, majd egy apró fejhajtással búcsúzva, távozik.
- Köszönjük –Reagálok a helyzetre, aztán már az étlapot böngésszük mindketten. - Hmm, vajon mit rendeljek? –Hangosítom ki gondolataimat, hátha végre döntőképes szavazatot kapok valamelyik ételre. Mindeközben felpillantok, hogy újból csodálhassam újonnan felfedezett istenemet, aki mindezen érzésekről nem fog tudni valószínűleg még egy jó darabig.

Hát végül is jól jön össze ez a nap, nem is volt más az előrejelzés számomra, hisz egyszer sem estem el. Gondoltam, hogy a mai az egy különleges nap lesz, de hogy ennyire, arra igazán nem számítottam. Hogy egy ilyen szimpatikus férfivel menjek randira, mert remélem, nevezhetem annak >_<. Lassan kezdtem úgy érezni, hogy az új érzések kezdenek összezavarni, és már alig tudom, hogy hol vagyok, pontosabban egy dolog volt, amit még így is biztosra tudtam, CSAK Haru mellett akarok maradni.
Már egy jó ideje böngésztem az étlapot, és mikor felpillantgattam belőle, láttam Harun, hogy ő sem nagyon tudja, mit rendeljen, ekkor lecsukta a szemét egy pillanatra és becsukta az étlapot, majd rám nézet, megszólalt.
- Mindkettőnknek a ház specialitását kérem és két hideg üdítőt. –mondta, majd elment, ha jól gondolom a mosdóba. A lehető legjobb döntést hozta valószínűleg, mert én sem értek semmit az olaszból. Nem sok mindent értek a jelzéseiből sem, nem vagyok sajnos gondolatolvasó, habár jó lett volna, ha YukiTorával kaptam volna egy hasonló képességet, de ez is csak egy beteljesületlen kívánság, mint ahogy valószínűleg az is, hogy én és Haru összejöjjünk. Ekkor kicsit elszomorodtam, és fájt a szívem, de a valóságon nehezen tudnék változtatni. Közben a pincér odajött felvenni a rendelésünket, és én szépen elsoroltam, amit Haru az imént mondott. Az üdítőket hamarosan ki is hozta, majd elkezdtem szürcsölni az enyémet. Mi tagadást, egy picit hideg volt a torkomnak, és remélem, hogy nem pont most akarok megfázni. Aztán visszajött partnerem is, és újra beszélgetni kezdtünk. Re-chanról kérdezett.
-Áh, Re-chan –vidultam fel az előbbi szomorúságból – egyszerre volt a hadnagyiban a bemutatkozásunk. Pontosabban, beestem a beszélgetésükbe. Hihi. –Mosolyogtam, mert hát, na, az volt életem eddigi legszebb esése. –Egyébként a 10. osztagnál nincs semmi különös, ugyanúgy zajlik az élet, legalábbis nekem úgy tűnik, vagy épp egy picit zajosabb, hogy Rika és én összekerültünk. –Amíg ezt mondtam, folyamatosan csak Haru szemébe néztem, viszont csak akkor vettem észre, mikor már befejeztem a mondókám, és gondolom, ő is észrevette, hogy elpirultam, mert hát nem csak én néztem őt. Ő sem vette le rólam a szemét, szép szemei voltak, szinte úgy éreztem, mintha belém látna ezzel a szempárral, és zavarba is hozott vele rendesen. De ezt a pillanatot megszakította, hogy Haru kiment egy kicsit az étteremből, s én újra egyedül maradtam a vegyes érzelmeimmel, amiket már egyáltalán nem tudok irányítani. Valami mintha azt súgta volna, hogy még van esélyem nála, de nekem mégis olyan elérhetetlennek tűnt. Mondjuk, végképp nem tudom, miért néz rám ilyen szenvedélyesen sokszor, talán a korábbi gondolataimnak pont az ellentéte az igaz, és akkor mi van, ha belém szeretett? Mivel nem igazán értem a férfiak gondolkodásmódját, így nem tudom megállapítani, hogy melyik gondolat az igaz.
Kíváncsi vagyok, hogy a cigi vagy valami más miatt ment-e ki? Biztos, hogy a cigi…
A furábbnál furább gondolataimat ismét félbeszakította a pincér, miközben meghozta a rendelés másik felét is, amit már kezdtem kicsit megszokni, s ezzel egyszerre már untam is.
Lerakta az asztalra, jó étvágyat kívánt, majd távozott. Nem akartam elkezdeni az evést Haru nélkül, hiszen ő hívott meg, és tőlem nagyon illetlen dolog lenne, és ha egyszer én nem vagyok ilyen, akkor nem is teszek ilyet. Egyébként is jobban esik az étel, ha társaságban fogyasztják el. Így türelemre kényszerültem, de elég nehéz volt kivárni azt a néhány percet, míg visszaért Haru, mintha újabb száz év telt volna el…
De végre visszajött, valamit rejteget a háta mögött, és nem látom, hogy mi az. Odajött hozzám.
- Remélem, szereted a rózsát. –Meglepődtem, és hirtelen nem tudtam válaszolni. Aztán mégis kinyögtem, hogy igen, de akkorra már felém nyújtott egy csokor rózsát, és én a döbbenettől csak annyit tudtam tenni, hogy kérdően figyeltem rá. De az arcán valami nyugtató mosoly ült, amitől teljesen megnyugodtam. Elfogadtam a rózsákat.
- Köszönöm szépen. Szabad megkérdezni, hogy miért kapom? –Most, hogy biztos voltam abban, hogy mit érezhet, már valamivel bátrabb lettem, és nem féltem mosolyogni sem. Már 100, hogy ugyanazt érzi, mint én, de én nem tudok kezdeményezni…, vagyis elég furán jönne ki biztos. Na, szóval az utolsó kérdésemre, talán nem célozgatást kapok, és akkor már nem lesz sok gond, ellenkező esetben, valamit ki kell találnom >.<