Ahogy végignéztem Kohaku-donot, amint lehordja az eladólányt, már tudtam, hogy én is olyan akarok lenni, mint ő. Annyira határozott volt, nem félt kimondani a véleményét és nem foglalkozott a másik személlyel, aki valószínűleg halálra rémült. Csodálattal szemléltem továbbra is az eseményeket és elhatároztam, hogy mostantól ő lesz a példaképem. Egy külső szemlélőket úgy tűnhet, hogy neki igaza van, de én már tudom, hogy is tévedhet, de nem akar róla tudomás venni és megpróbálja elhitetni a szemtanukkal, hogy nem is történt semmi. Vagy ha mégis emlékeznek rá, akkor sem merik felemlegetni, mivel ők is félhetnek a nagy Kohakutól és nem szeretnék magukra haragítani, mert nem járnának vele jól.
- Shiratori-sama a 9. osztag kapitánya. – rántom le a leplet Shiratori-sama személyéről, mert úgy tűnt Kohaku-dononak nem jut eszébe hirtelen, hogy ki is ő. Ez nem zavart különösebben hiszen, ha az én nevemet nem tudta megjegyezni, akkor hogy tudná névről beazonosítani Shiratori-samát, akivel valószínűleg még nem is találkozott. – Igen, Haruki mindent belead, hogy segítsen neki. – jelentettem ki egy mosollyal az arcomon, hogy örömmel teszek mindent, hiszen ennyit megérdemel Shiratori-sama azok után, hogy megmentette az életemet. Nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e meghálálni, amit értem tett, de én próbálkozni fogok teljes erőmmel, amíg nem teszek valami hasonló értékűt.
Miközben haladtunk egyenesen célunk felé, feltettem Kohaku-dononak a kérdést, ami a fejembe ötlött, hogy ő miért lett shinigami. Figyelemmel kísértem, ahogy beavatott a történetében, még ha egy rövidített változatba is és amint elmondta, hogy a családja miatt volt és gyógyítónak ment a 4. osztagba, már megértettem. A családi tradíciókat a nemesek szigorúan szokták venni és ráerőltetik a gyerekeikre, még ha ők nem is szeretnék. Ekkor azonban elképzeltem Kohaku-donot, mint egy gyógyító, de egyik gondolatom rosszabb volt, mint a másik, vagyis egyikre sem mondanám, hogy tényleg úgy történt volna. Az egyik elképzelésemben egy kedves mosolygós ápolónőként láttam, ami a mostani jelleméhez képest teljesen ellentétes volt. Bár hosszú idő telt el azóta és megváltozhatott ez idő alatt a személyisége, de hogy ennyire. Egy másikban pedig a mostani egyéniségét gondoltam oda és egyből megsajnáltam a 4. osztaghoz kerülő betegeket, hiszen lehet, hogy velük is úgy bánt volna, mint most az eladóval. Ezek után pedig inkább feladtam, hogy elképzeljem az említett dolgot.
- Haruki a 6. osztagban kezdte, de ott csak egy rövid időt töltött el, most pedig a 9. osztag tagja. – gondoltam, hogy ha ő is megosztotta velem, hogy melyik osztag tagja volt, akkor én is hasonlóan teszek. Ő olyan jó velem, hogy ezt elmondta nekem, nem fogom tudni a kedvességét meghálálni.
- Persze, Haruki nem úgy akarta érteni. – gyorsan próbálom kijavítani a félreértést, hiszen nem úgy értettem, hogy harcmániásnak kell lennie egy shinigaminak. Csak annyit akartam közölni, hogy Kohaku-dono nem néz ki harcos típusnak, persze szócsatában biztos verhetetlen, nem is arra céloztam, hanem a fegyverrel való harcra.
Már majdnem elnevettem magam, mivel azt hittem Kohaku-dono valami vicceset akart mondani a 11. osztagosokról, de amikor megemlíti a fiát, nagyon félelmetes arckifejezést ölt magára, amitől egy tömeg fel is oszlik előttünk. Ennyire nem szeretné a fiát, hogy rossz rágondolni is vagy lehet éppen valami rossz fát tett a tűzre.
- Haruki örül a meghívásnak és előre is nagyon szépen köszöni a megvendégelést. – nyilvánítom ki hálámat egy meghajlással Kohaku-dono felé és szokásos mosolyomat is magamra öltöttem, miután felegyenesedtem. A következő kérdésre viszont már nem tudtam egyből válaszolni, mivel nem volt kedvenc ételem. Gyerekkoromban még volt kedvencem, de miután elmentem a családomtól és egyedül próbáltam élni, megtanultam, hogy ne tegyek különbséget az ételek között, és ami elém került azt boldogan megettem. Most is ez a helyzet, amit elém raknak, vagy éppen meglátok valamit és kedvem támad hozzá, azt eszem meg, így el kellett gondolkoznom, hogy valami diplomatikus választ adjak.
- Harukinak nincs kedvenc étele, mindent szívesen megeszik, de ha választani kell, hogy mit készítsen Kohaku-dono, akkor legyen vagy a maga vagy valamelyik gyerekének a kedvence. Haruki nem szeretne a terhére lenni, hogy neki külön kelljen készíteni valamit. És Harukinak nincs testvére, egyedüli gyerek. – végre megadtam a válaszomat egy rövidke szünet után. Ezután már nagyon izgatott voltam, hogy láthatom a legjobb szakácsnőt munka közben. Szívesen segítenék neki a procedúra közben, de nagyon félek megkérdezni, hiszen valószínű, hogy mindent elrontanák. Egyelőre azzal is megelégedek, hogy mit hogy kell csinálni.
- Eto… Haruki csak kíváncsiságból kérdezte, de nagyon sajnálja, hogyha belekontárkodott a magánügyeibe Kohaku-dononak. – a hirtelen jött kérdésre megpróbáltam gyorsan válaszolni és egyből bocsánatot kérni, ha valamit nem kellett volna megkérdeznem. Talán egy kicsit megijedtem a semmiből érkező kérdésnek, de próbáltam palástolni.
Lassan odaérkeztünk egy nagy kapuhoz, ahol őrök álltak és Kohaku-dono egyenesen át akart menni rajta. Először azt gondoltam, hogy rossz helyen járunk, de Kohaku-dono biztos tudja, hogy hol lakik, ezért nem kételkedtem tovább. Egy picit közelebb mentem az asszonyhoz, de persze egy kis távolságot azért hagytam kettőnk között, hogy az őrök is biztosak legyenek benne, hogy vele vagyok. Amint átléptünk a kapun, egy csodaszép birtokon találtam magam, telis teli rengeteg növénnyel, amik közül néhányat nem is ismertem, meg néhány rohangáló pávát is észrevettem.
- De szépek a pávák. – jegyeztem meg inkább csak magamnak, de az sem baj, ha Kohaku-dono is meghallotta. Biztos egy nemesi családban jó gondjukat viselik és ezért ilyen szépek a tollaik.
- Körülnézhetne Haruki egy kicsit az udvaron, vagy a pávák rátámadnának? – kértem engedélyt az udvar közelebbről való szemügyre vételéhez és a pávák agresszivitásáról egy kis információt. Nem szeretném, ha összecsipkodnának Kohaku-dono szeme láttára. Nem volna szívem bántani őket és elmenekülni sem szeretnék előlük, mert az is viccesen nézne ki.

*Valamikor még tudtam azt, hogy mit várok el az élettől és hogy merre visz majd utam. Azonban e pillanatban úgy érzem, hogy a néhai világom kálváriája az ég martalékává vált. Mindazon részletek, melyek az utóbbi másfél- két évemet behatárolták mostanra már eltűntek. Eltűntek a pillanatok, a rossz és a jónak való váltakozása. Eltűnt a szerelem, amely mindez idáig szenvedéllyel ékesítette lelkemet. Eltűnt a szeretet, amit oda adással és felelősséggel viseltem. Mindezek helyébe egy üres pusztaság került. Ez volna a magány? Ez jelentené azt, hogy utunk mindig valahol vége szakad azért, hogy aztán egy új útra rá lépve megtaláljuk életünk azon szakaszának önmagát? Vajon számomra most melyik igazság jön majd el? Melyik szakasz fog következni a magány társítása után? Gyenge vagyok és gyarló. Már az érzésre sem emlékszem lassan, hogy milyen volt; használni. Nos, oldalamon pihen a zanpakutom, kezemben pedig a kiszáradt lélekenergia patak, amelyből kidouk százait formáltam. Mostanra viszont lelkem jobbik, őszintébb fele valahol a mély sötétben lapul. Vadállat, szabadulni kíván; ám én a viharos habok medrében nem hallom a kinti búgástól. Vagyok, de mi végre? Mi lesz az új célom, amit magam elé tűzhetek. Nem akarok új ellenséget, nem akarok üres szavak áztatta presztízsharcot. Jelen pillanatban még az arrancarokkal folytatott harcot sem kívánom. Elmegyek egy üzlet mellett, aminek kirakatüvegében önmagam külsőségeit pillanthatom meg. A fekete egyenruhára simuló fehér haori ezúttal még csak meg sem libben. Milyen világban járok én.. Idegen ország szülöttének érzem magam. Hiányzik az idő, amikor a tűz lobogtatta meg; amikor kardom élesen hasította azt, aki ártott volna egy shinigaminak. Most már nem lehetek más, mint áldozat vagy küzdő. Bőszen válogathatok e két választási lehetőség közül. Alárendelem magam a törvénynek, és tisztességgel távozok a Gotei Juusantai kötelékéből, vagy küzdök azért még egy kicsit, hátha fennmaradhatok. Mindkettő választás meggondolandó, ámbár mégis az utolsó vala a legkecsegtetőbb. Mégis csak bánnám, ha nem küzdenék. Mindazonáltal indig is küzdöttem a magam igazáért, így hát most sem adhatom fel. Még akkor sem, ha jelenleg egy kimondottan tragikus helyzetben vagyok.
Elmerengtem azokon a dolgokon, amelyek nem rég valamilyen úton módon hozzám jutottak. Furcsa mód, ha ránézek a tükörre, s erre gondolok, csak mosolyogni tudok.* ~ Már régóta sejtettem. ~ *Nem véletlen ejtettem meg azt a találkozást a lánnyal, valamint gondoltam úgy, hogy Keisukenek és nekem nincs közös jövőnk. A kapcsolatunk nem volt már az igazi, meg látni lehetett, amit látni lehetett. Így a legjobb mindenkinek, csupán azt kell kitalálnom, hogy én hogy fogom ezeken túl tenni magamat. Elég csak kinéznem az ablakomon, s látni egy sírt a virágos kertben. Egy csöppnyi, kicsiny sír; mégis oly' szívszorító minden egyes nap elmenni mellette. Örökké kötni fog az emlék, és kísérteni a múlt; amíg csak el nem bírom engedni. Akárhányszor bele fogok gondolni, tudni fogom, hogy én rontottam el. Sok mindenről én tehetek, senki más; és nem tudom, hogy ezzel hogyan is számoljak el. Nincs olyan személy most, akinek elmondhatnám azzal a tudattal, hogy majd megkönnyebbülök. Útmutatásra volna szükségem, még akkor is, ha tudom ez nem a leghelyesebb kívánság. Először magam kéne, aztán esetleg egy külső segítség. Egyébként is meg mióta tudom magamról, hogy szükségem van más segítségére? Amióta nem beszélgethetek a zanpakutommal, igaz? Valóban. Azóta minden olyan más, minden olyan üres...
Tőlem felettébb szokatlan mozzanatként leülök az egyik szökőkút mellé. Kicsit hátrább döntve magamat az egekbe merülve keresem a válaszomat, a hitemet. A tétlenség zivatarának cseppjei duruzsolnak mellettem egy kis megszakításra várva. Egyedül lenni nem is olyan kellemes érzés, ezt tudom most a legjobban. Egyedül lenni keserű, egyedül lenni száraz, egyedül lenni sötét.*

Két pici shinigami találkozása.

- Jönjönjön. Jön a karácsony, ideje mindent beszerezni. Hananak sok finom szakét, és valami gyógyszert a fejfájásra, Byakunak is kell valamit venni. Valami új, menő haori jó lesz, úgy is panaszkodott a mostani anyagára. A kapitánynak is kéne valamit venni, lehet egy randis könyvet, akkor talán elmeri hívni Chiyot, tényleg, neki is kell venni valamit. Egy kard lehet jó is lesz, majd csináltatok egyet. Ki is van még?- lassan sétál az utcán, miközben a listáját olvasgatja, egészen belefelejtkezve, nem is nagyon vesz észre semmit, csak azt, ahogy Ikichi a fülét húzogatja. Egy darabig elviseli, majd megrázza a fejét, és felvont szemöldökkel nézi.
- Te is rajta vagy, de ha most elmondom, mit kapsz, akkor oda a meglepetés. Nem, hiába nézel így, és fenyegetsz, akkor se mondom meg. Ne harapd a fülemet!!!- rámarkol Ikichire és rángatni kezdi, de a kis álnok nem engedi. Morogva, lehunyt szemekkel, mozgó állkapoccsal küzd Ikichi az igazáért, miközben már Samanuske is érzi, hogy ez fáj. Sajnos nem túl sok sikerrel, rohangálni kezd, Ikichi meg már csak lobog, más kapaszkodója nincs, csak Samanuske fülében a fogak.
- Csak egyszer szedjelek le, bedoblak a mosógépbeeeee!!!- fenyegetésnek gyenge, hiszen nem tenné meg, és tudja a kis maki is, de azért jobban ráharap. Samanuske lehunyta a szemeit, amikből úgy hullnak a könnyek, mint a vízesés, oldalra, nagy ívben. Lehet akik látják az egészet, egy futóbolondnak hiszik, és sokat nem is tévednek, futni fut, és egyesek szerint bolond is. Ám mindegy, mert ámokfutásának egy ajtónyitás tesz pontot. Látásbeli hiányosságai miatt, és a gyors tempónak köszönhetően nem sokat vett észre. Csak érezte a kemény felületet, rezgést, és egy hangos ”Nyekk” mellett vízszintesbe került, a szemei pedig @.@ alakban forogtak, pont, mint Ikichinek is. Szállt a lista a nevekkel, szállt a lábbelije, a zanapktouja talán azért nem, mert nem volt szolgálatban, és szált az a fehér kis valami is, ami a hajába fogta a páva tollakat, bár más célja is volt, jelezte, hogy melyik nemesi családba is tartozik. Nem szívesen viselte, de Byaku kuzinja a tudomására adta, hogy jobban jár, vagy megvonják a zsebpénzét, és még Hananak is szólva lesz. Ezek voltak a komoly fenyegetések, és hát persze, hogy hordja. Félt Hana verésétől is, és fél attól is, hogy nem tud venni magának több szakét, sőt, ha nincs pénz, nincs ajándék se.
- Nem anyuci, ma nem kell suliba mennem. Darth Vader tanár bácsi beteget jelentett, mert kiújult az asztmája. Mindenki azt hitte, kifütyült minket, pedig nem.- sikerült megint elkábulnia, pedig most nem is ivott alkoholt, vagy akármit, a véletlenek közbenjárása volt. Reméli valaki csak felkelti majd, és nem lesznek üresek a zsebei, mert akkor hitelre kell vásárolni, amit lehet elfelejt törleszteni, és oda a család hírneve, akkor megint megkapja a magáét Hanatól. Ördögi egy körforgás, mindegy mit csinál rosszul, a vége büntetés Hanatól.

*Megörültem, amikor a kapitány elengedett a munkából, hogy bevásárolhassak a családomnak. Már alig vártam a pillanatot, hogy mikor jön el a Karácsony ünnepe. Noha, a mi kultúránkban ezt nem ünneplik, mégis figyelmességből a shinigamik szoktak azért ennek jelentősséget társítani. A mai napra egy meleg ruhát választottam ki, hogy meg ne fázzak odakint. Ezért a shinigami egyen öltözetemre egy fehér, kimonokhoz használatos kabátot veszek fel, és egy halványrózsaszín sálat. Már, amikor kilépek az utcára; érzem a tél hidegét. Meg is állok a város előtti első fordulónál, hogy gyors pénz felmérést végezzek. Kissé elkomorodom, amikor a kezemben tartott ryoukra tekintek.* ~ Sajnos, idén is szegényes lesz a karácsony. Legközelebb vállalnom kell túlórákat is, meg minden. ~ *Igyekszem optimistán hozzáállni ahhoz, hogy a keveset kell beosztanom ezen a körúton. Azért annyira nem szontyolodom el emiatt, hiszen legalább pontos tervekkel tudok a vásárlás elé állni. Már ismerem a várost annyira, hogy megtalálom az olcsóbb boltokat; amik majd igazodnak a pénztárcámhoz. Na persze sokkal egyszerűbb lenne az emberek világában vásárolgatni! Azt hallottam, hogy ott többet ér a fizetésünk. O.o“ No, tehát elindulok szépen, a díszes papírszatyorral a kezemben le a sétáló utcára. Elmosolyodom azon, hogy mennyi shinigami van ma itt. Én örülök azért, hogy ők is legalább annyira szeretik a hozzátartozójukat, mint én. Bár anyu és apu nem vált shinigamivá, mégis Rukongaiban tudom, hogy hol találhatom meg őket..és ez megnyugtató. S akkor ott van Hina is, aki a Juunibantaiban szolgál. Meg akkor illene megajándékoznom Kamit és Airusi kapitányt is. Fogalmam sincs, hogy mit ajándékozhatnék Airisu kapitánynak. T.T
Megrázom fejemet, s a kirakatokat kezdem el bámulni. Egészen addig, míg meg nem torpanok egynél; amiben majdnem minden egy helyen van. Be is megyek a szegényes, ámbár kedves boltba; ahol már az eladó kedvességével kicsit meg is nyugszom. Elindulok befelé a sorokba, de azért kérem az eladó segítségét is. A választás pedig nem maradhat sikertelenül. Kiválasztok anyunak és apunak egy viszonylag újnak mondható kabátot a téli hidegekre; Hinanak pedig valami olyasmit nézek ki az ékszeresnél, ami annyira személyes. Mosolyom le is apad, amikor meglátom azt a két bizsu nyakláncot; aminek egyik medálja kiegészíti a másikat. Két kislány medál, akik egymás kezét fogják; és a vágás pont a kapaszkodásnál látható.*
- Ezek lesznek azok. *Mosolyogva viszem a kasszához a választott termékeket; miket kifizetésük után a díszes cipelőkémbe teszek. Bár anyu, és apu kabátja igen nehéz; azért megküzdök vele. Kissé belefeledkezem a gondolatba, hogy melyik bolt lesz a következő, mire kissé sikerül kicsapnom az üzlet ajtaját. A koppanásra akkor leszek figyelmes, amikor meglátom a földön fetrengő férfit. Ijedtemben leestem a szatyrokat, s elhűlten tekintek le rá; hiszen a keisenkan a fejében, és azok a tollak. Úristen, kinyírtam Kuchiki-donot! @.@ Azonnal lehajolok hozzá.*
- Jaj..sajnálom. Jól van? Hogy érzi magát? Üveges a tekintete, biztosan agyrázkódás, maradjon itt! >.> * elslisszolok, hogy összeszedjem első soron a cuccait. Megállva a zanpakutoja előtt, kissé elgondolkodom. Illetlenségnek számít ugyanis mások zanpakutojához hozzáérni, ezért kissé szomorkásan, de kikerülöm azt. Csak nem lopják el a zanpakutoját. Szóval gyorsan a szemközti boltba futok, és majdnem mindenkit fellökve egy igen értékes gyógynövény virágot veszek meg. Azzal visszasietek hozzá, és az orrához nyomom. Habár prüszkölni fog, meg nem fog neki annyira tetszeni; de kitisztul tőle. S amíg én ezzel foglalkozom, addig észre veszem, hogy a cuccaim eltűntek a helyéről. Hirtelen indulattól kapnék érte, de érzem, hogy a talaj kifut a lábam alól, s elesek a saját lábamban.*
- Ne.. *Lemondóan suttogom, míg igyekszem felállni. Akkor ezennel annyi is a bevásárlásomnak. A cuccaimat valaki ellopta, a maradék pénzemet pedig Kuchiki-donora költöttem. Lemondóan ülök fel az egyik padra, és komorra nézegetem a kezeimet. Ha odajön hozzám a férfi, azért próbálok valamiféle mosolyt ereszteni.* - Azért jól van? *Majdnem kicsordulnak a könnyeim.*

Karácsonyi bevásárlás

Valamit nem ért Samanuske, miért kell ilyen keményre csinálni minden ajtót? Nem gondolnak arra, hogy néha vannak olyan szerencsétlenek, akik egy nem várt randiban részesülnek ezekkel a hasznos kis dolgokkal? Persze nem mindenki lehet olyan csodásan szerencsés, hogy így jár, de na. Samanuske pont ilyen, elég gyakran van balszerencséje, ezért amikor hazamegy, az első dolga az lesz, hogy leszereli az ajtókat, vagy inkább elmegy a 12. osztaghoz, és rendel néhány új ajtót. Olyanokat, amiket a filmekben lehet látni. Sziszegve fognak széjjelnyílni, amikor valaki be akar majd menni. Sőt, ezt elterjeszti majd az egész városban, többé nem kell félniük a szerencsétleneknek, akik mindig nekimennek. Ám elsőnek fel kell majd tápászkodnia, amivel még lesznek gondjai, még kicsit kába, mintha csak kloroformba szagolt volna. Magánál van, de mégse, ám egy angyal segíteni akar neki, az állapota felől érdeklődik. Még szép, hogy válaszol; Persze-persze, jól vagyok, csak a gázoló rendszámát kéne felírni. Üveges? Akkor lehet cserélni kéne, nem igen rázkódik az agyam. Ezt akarta mondani, ám helyette valami más jött ki a száján.
- Grfhgs prtyeasdasdvk.- bár a fejében úgy hangzott az egész, mint amit elképzelt. S’ persze, hogy nem megy sehova, ahogy Ikichi se, aki Samanuske homlokára ült, és az orrát kezdte el nyomkodni. Az ifjú Kuchiki pedig csak erőtlenül hadonászót felé, jobban mondva olyan volt, mintha fekve szedte volna a cseresznyét.
Homályosan igaz, de látott egy alakit, aki felvett valami csomagot, és lelépett, biztos valami nézelődő volt az. De végre az angyalka is visszatért, és valami füvet nyomot Samanuske orra alá. Ösztönösen cselekedett, már szívta is volna, ám nem volt láng, így csak az orra marad. Kérlelhetetlenül tört előre az a szag, belemart a szaglószervébe, és prüszkölésre kényszeríttette. Hangosan, sokat, sőt, még fel is ült, Ikichi pedig legurult az ölébe. Pedig inkább megköszönné az angyalkának, amit értet tett. Segített egy földön fekvőnek, rá áldozta a pénzét… ja, angyal, nekik nincs. Ám akkor miért ült le a padra, és szomorkodik? De végre az a fránya prüszkölés elmúlt, már csak ki kell dörzsölni a szemeiből a könnyeket, felszedni a zanpaktouját, és a holmiját, majd odamenni bocsánatot kérni. Arcán zavart mosoly, homlokán egy púp, vállán meg egy Ikichi.
- Persze-persze, jól vagyok. Köszönöm szépen, és ne haragudj, amiért bajt okoztam. De jól vagy?- némi aggodalommal a hangjában tette fel a kérdést. Ha segített, akkor miért ül itt így? Majdnem pityeregve? Itt az ideje nyomozni, jobb mutatóujját a homlokához nyomja, bal lábát előrébb teszi, és a távolba réved.
~ Az ajtó eltalált, és Tensi-chan volt az, aki segített, tehát elég esélye, hogy Ő volt az, aki összehozta a találkát az ajtóval. Akkor ezért segített, viszont ha boltból jött ki akkor… Jé, ott mászik egy macska a fára. Jó erős körmei lehetnek, ha képes erre, és milyen aranyos… Na, tehát, akkor vásárolhatott is, és mellőlem valaki elvitt egy szatyrot, vagy ilyesmi. Ebből mi következik… De tényleg, hogy tud az a macska ilyen jól mászni? Ne már, hogy tényleg csak a körmei segítenek ebben. Olyan kicsik, hogy tud megkapaszkodni?... Az következik, hogy miattam ellopták a holmiját. Ne legyen a nevem Kuchiki, és ne legyen egy 60-as női bloodelfem, ha ennyiben hagyom az egészet.- fejben már megvan a terv, magas logikával levezette az egészet, csak néha zavart bele egy macska.
- Akkor most ne haragudj.- gyorsan cselekszik, karbakapja Tensi-chant, és elindul vele, vissza a boltba.- Nem kell félni, az Én hibám az egész. Ikichi, nyisd az ajtót.- szalutált a kis maki, és rohant is, hogy minden kis erejét bevetve feltárja a boltot elzáró szerkezetet. Makacskodásnak helye nincs, erősen fogja Tenshi-chant, belépve pedig az elé siető eladóhoz intézi kívánságait. Persze mosolyog tovább, és a hangja is barátságos, nem tiszteletlen. Az étteremben is ha az lenne, akkor nem leveset, hanem egy tálca köpetett kéne ennie.
- Csókolom, szeretnék vásárolni. Pontosabban nem Én, hanem a karomban lévő Tensi-chan, csak a fizetés része marad rám. Azokat szeretném kérni, amiket eredetileg is vett Tensi-chan. És nem Tensi-chan, miattam vesztette el, ezért lesz ez az Én dolgom, hogy megint meglegyenek. Minden boltba bemegyünk ahol vásárolt valamit, és azt elvesztette az ügyetlenkedésem miatt.- önzetlen is, meg nem is, hátsószándéka is van. Mégpedig, hogy talán Tensi-chan tud segíteni Samanuskénak abban, hogy mit vegyen a többieknek. Egy nő csak jobban tudja ezeket a dolgokat. Na meg egyedül unalmas is vásárolni, jó ha van társaság, és Ikichi se rossz, de azért… na, egy hölgy csak kellemesebb látvány, mint egy szőrős kis maki.