~•~•~Haruval randin :3 ~•~•~

Az életem eddig olyan gyorsan lepergett. Éltem pontosan 15 évet magányosan eseménytelenül, céltalanul. Halálomkor sem bántam meg semmit. És ez az utóbbi majdnem egy évszázad is csak lepergett a szemem előtt, nem voltak céljaim, azt leszámítva, hogy shinigamivá akartam válni, de ez már megtörtént. Most ismét cél nélkül állok, s nem haladok sehová, csak sodródom az árral. Rika egy pillanatnyi életet öntött belém, ám már az sem hagyja tudatomat szárnyalni. Még jó, hogy a mai nap elején nem haltam bele az unalomba, és hálát kéne adnom Harunak, hogy tűri a társaságom, és hülyeségemet, mert igen amit az előbb kérdeztem, az nagy marhaság volt még részemről is. De ha már kimondtam, nem vonom vissza, csak várom a válaszát. Bizonyára nehezet kérdeztem, mert sokáig gondolkozott a válaszán, vagy lehet, hogy nem ezen gondolkozott, hanem azon hogy milyen idiótával hozta össze a sors. Szerintem ez most tényleg a sors lehet, ez a mai nap nagyon jól jött össze, és remélem, hogy a válaszának háttér tartalma is - melyet azért sikeresen kivettem-, összehoz minket. Már biztos vagyok a saját érzéseimben, és többnyire az övéiben is.
- Hát… - Elkezdtem azt érezni, hogy ég az arcom, és biztos tűz piros is, ezért kezemet szám elé kapom zavaromban. Ha felettese volnék, ami nem vagyok, akkor biztos, hogy nem kavarna fel ennyire az a jelenet, hogy rózsát kapok tőle, de most a szívem is minimum kétszer olyan gyorsan dobog, és képtelen vagyok lecsillapítani, és mikor a tekintetét megkerestem, csak romlott a helyzet. ~Vajon mit kéne mondanom? Azt, hogy szeretlek? Ezt nem mondhatom ki ilyen egyszerűen, hisz még csak ma ismertem meg, de akkor mégis, mit? Egy apró, nyugodt mosolyt villantottam meg, hátha félbeszakítja gondolkodásomat, ám ez nem történt meg. Az egész testem remegett, ha csak újonnan felfedezett érzelmeimre gondoltam. –Mit gondolsz, hülyeség beleszeretni valakibe, akivel még csak most találkoztál egész életed során? –Amint kiejtettem a szavakat, melyeket a legkevésbé akartam, azonnal úgy éreztem, hogy el kéne futnom, ám akkor nem tudom meg a válaszát, és a kíváncsiságom sokkal nagyobb volt, mint menekülési vágyam. Az ösztön hogy szeressenek, s viszont szerethessek annyira erősen ég most a szívemben, hogy elég visszafognom magam, hogy ne érintsem meg akár egy pillanatra is. Nem bírtam tovább bámulni azt a számomra annyira gyönyörű s átható szempárt, a rózsát kezdtem el nézni, majd eszembe jutott, hogy mi még egy darabig itt maradunk, szóval vízbe kéne rakni addig is. Mint, hogy még nem fogyasztottunk el az ételt, s a rózsát nem akarom kárba veszejteni, tekintetemet egyenesen a pulthoz szegezem, ahol naprakészen ácsorog az egyik pincér, várva, hogy valaki szólítsa, vagy hogy felszolgálhassa a rendeléseket. Pillantásommal megpróbálom jelezni, hogy azonnal visszajövök, és felállok az asztaltól, magammal cipelve a csokrot is.
- Bocsánat, kérhetnék ennek a csokornak egy vázát, amíg itt tartózkodunk? –Szólítottam le az urat.
- Persze, hölgyem. –Az illemet jól betanították neki, de nem is baj, a vendégek nem szeretik, ha bunkók velük az alkalmazottak. Bement egy ajtón, ahova a tábla alapján nem követhettem, majd valószínű, hogy egy pótvázát adott nekem, melyet már előre megtöltött vízzel. Hála ennek a cselekedetének, nem kell elmennem a mosdóba, és nem kell látnom az arcomat sem, mert akkor biztos, hogy onnan többet ki nem jönnék.
- Köszönöm. –Majd egy apró bólintással távoztam tőle, aztán visszasétáltam az asztalhoz, melynél Haru várt rám. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, mert annyira mini szoknyát sikerült reggel kiválasztanom magamnak, amilyet máskor nem vennék fel. Még mindig vörös volt az arcom, de megpróbáltam nem foglalkozni vele, és figyelni arra, ami velem most történik. Az asztal előtt megálltam, beleillesztettem a rózsákat az imént szerzett vázába, és úgy raktam az asztalra, hogy Haruból semmit ne takarjon majd, ha helyet foglalok. A mosolyom szinte arcomra ragadt, és nem bírtam tovább, muszáj volt adnom neki egy puszit, ha csak az arcára, de akkor is. ~Úristen…, most tényleg megpusziltam!? >.< Mit gondolhat most rólam??~ csak úgy cikáztak a gondolataim, mikor már észrevettem, hogy a kezét fogom, és nem akarom elengedni. Azért mégis rávettem magam, aztán már tényleg visszaültem a helyemre, és onnan figyeltem a további reakcióit.

Harun láttam, hogy mennyire meglepte előbbi cselekedetem. Ne gondoltam volna, hogy valaha is képes leszek ilyesmire. Az érzelmeim iránta egyre hevesebbek, olyan az egész mintha már évek óta ismerném, de mégis, a valóságban csak ma találkoztunk. Már örülök, hogy az imént úgy cselekedtem, mert nem volt vele mit veszítenem. Ha ez a reakció rá, akkor még örülök is. Nem hittem volna, hogy bárkit ennyire letaglóz egy puszi, tőlem. Még senki idegent nem pusziltam meg, és még a családban is ritka volt, de valahogy éreztem, hogy ez kell tennem. Aztán az iménti kérdésemre kissé megkésve kaptam egy választ, illetve egy újabb kérdést, kérdések sorozatát. Elég volt kigondolni, hogy mindegyikre mi a megfelelő válasz a részemről, ám kinyögni…, az teljesen más tészta. Nem mondhatom azt, hogy „Nekem új még ez az érzés, és a nem első látásra helyzet sem történt még meg. A puszit azért adtam, mert szerelmes vagyok beléd. A kezedet pedig azért fogtam, mert szerettem volna érezni a közelséged…” Milyen lenne már, szó szerint kimondanám a gondolataimat. Ha valami csoda folytán kényszerítve lennék a kimondásukra, kivágnám a hangszálaimat, csak hogy ne tudjak beszélni. De most komoly választ kell adnom.
- Velem még nem esett meg eddig. –Adtam a kérdéssorozat első részére választ, majd folytattam. –Ugyanazért kaptad, amiért én a rózsát! –mosolygok, mert ebből mindent tudnia kell. –Valószínű, hogy rózsa nélkül is megkaptad volna, talán nem most, hanem később. –Ezeket is kimondtam, nem nyomják tovább a szívemet. Csak apró célzások lettek a végén a szép kerek gondolataimból, melyeket, ha kínoznak, sem mondok ki nyilvánosan. Talán Haru nem értette a célzásaimat, vagy gondolkodnia kell egy kicsit, nem tudom, de megint itt hagy engem, és a gondolataimat. Vajon meddig lesz most távol? Meddig kell mellőznöm a társaságát? Miért nem olyan egyszerű a dolog, mint amilyen mások esetében? Ezekre egy jó ideig nem fogok választ kapni, mégis a hiánya, a fürkésző szempár távolléte felbolygatja újból a lelki világom. Már annyira megszoktam a kellemes, cigi átjárta illatot, hogy most, hogy hosszabb időre eltűnt, és a levegőben megállt terjedni az illat, s már vágyom újra utána. Az idő csak telik, 2 perc, 5 perc, 10…, talán elmenekült a válaszok elől, talán undorodik tőlem, s már látni sem bír. Majdnem elsírom magam, ha erre gondolok. Nem figyeltem minden részletre, talán a társaság miatt ment el, s hagyott magamra. Mindegy, nekem türelmesnek kell lennem, ha kell, akkor egész nap, zárásig itt maradok, és várok rá, mert nekem ennyit megér. Reméltem, hogy tényleg csak nem ugyanannyi a mértékváltás nálunk, s ami nálam kicsi, az nála nagy.
~Ezért rendelhettünk kaját, még csak hozzá se ért, egyikőnk se… ~gondolkoztam el újból, mert mi mást tudnék csinálni. ~Már nem is vagyok éhes… talán, ha most is velem lenne. ~kedvtelenül bámultam a tányérra. És képzeltem el a lehetetlent, amire szívem a legjobban vágyik, örökké csak Haru oldalán maradni.
Ám ekkor betoppant Ő. Igen, visszajött hozzám, nem menekült el, és remélhetőleg nem undorodik tőlem.
- Chikuci. Felállnál egy percre? –Kérdezi meg tőlem. Teljesen új volt a megszólítás, és maga a kérés is, de hatalmas mosollyal arcomon bátorkodtam felállni, s újból a szemébe tekintettem. Ekkor egy nyakláncot mutatott nekem, amire még inkább nem számítottam, mint az előbbiekre. Annyi ajándékot kapok tőle, szinte elhavaz, és a tenyerén hordoz, még akkor is, ha ez az első alkalom, hogy találkoztunk, vagy, hogy én éppen észrevettem őt. Maga az ékszer nagyon tetszett, s minthogy tőle kaptam, így még jobban.
- Köszönöm szépen. - Nyögöm ki sikeresen, s hogy zavaromat próbáljam leplezni, azonnal ülnék vissza az asztalhoz, viszont nem hagyja ><. Olyan szorosan fog magához, hogy ha akarnék, se tudnék szabadulni, persze ez nem jelenti azt, hogy akarok is. Megnyugtat az érintése, és mégis a szívem egyre hevesebben ver. És ami ezután következett… mintha meghallgatásra találtak volna az imáim. Elárulta az érzelmeit, és nem csak ezt, de még meg is kért, hogy járjak vele. A hangja, ahogy kényeztette ilyen közelségből a fülemet, szinte maga volt már a mennyország. És mikor megpuszilt, szinte elolvadtam örömömben. A választ viszont muszáj lesz valahogy kinyögnöm neki.
- Haru –szólítottam nevén, majd óvatosan megfordultam az ölelésében, hogy tettleges választ tudjak adni, mindeközben én is átkaroltam a nyakát. Megcsókoltam. Majd mikor ajkaink elváltak egymástól, megszólaltam. –Igen. –S közben úgy mosolyogtam, mintha a világ legnagyobb csodáját tudhatnám kezeim közt. Majd szép halkan odasúgtam neki. –Szeretlek, Haru. –Bújtam oda hozzá, és annyira jól esett a karjai közt lenni. Ezt nem a rengeteg ajándék miatt éreztem, hanem mert a kedvesség, mely mögötte rejtőzik, megfogott, rabul ejtett, és nem ereszt.

~Bal lábbal felkelés=megmentő kerestetik~


Nagyon úgy tűnik ma mindketten örömbogyót nyeltünk, hiszen nem tudunk kifogyni az egymás szívatására kiagyalt sziporkákból. A megjegyzése a sérülésekre és a kidobálásra ugyanúgy csak egy kacajjal lett letudva, hogy mint minden más is. Engem teljesen hidegen hagy, hogy egy tiszt nem éppen illő hangnemet üt meg egy hadnaggyal szemben, pontosan ez az a viselkedés, amit az osztagomtól nem tudok sehogy sem kikönyörögni hosszabb időre. Úgy fél liter szaké után már hajlandók oldódni, de amint kijózanodnak, máris jön az a szokásos tiszteletadás, ami nem is mindig igaz, és aláírtan csak az idegeim borzolására jó. Van egy olyan érzésem, ma még egy darabig nincs az az isten, hogy visszasétáljak a saját osztagomba, és újabb hosszú órákra bevessem magamat a papírok közé. Azokban az egyetlen öröm, mikor délutánonként leadom őket, és végig nézem Hitoshi szenvedő ábrázatát.
- Hát sérült már meg párszor miatta az edzőterem, amikor harc közben vetettem be. – zárom rövidre a poénkodását, elvégre szerintem a legszerencsétlenebb shinigami sem tudná magát felgyújtani egy kidou-val. Ahhoz jókora szórakozottság és legalább pár perc kell, mivel ezek az egyenruhák azért eléggé strapabíróak. A második sziporkája azért betalál, és tettetett ártatlansággal fordulok felé: - Azért nem mindig voltam ruhában a fürdetésekkor... – jegyzem meg óvatosan és várom a reakcióját, mivel ez tényleg igaz. Legalábbis a bikini még mindig nem számít ruhának ebből a szempontból, de azért mégiscsak valami. Remélhetőleg azért nem dob egy hátast ettől, bár előfordulhat. Te jó ég, ilyen kétértelmű megjegyzések mellett még mertem csodálkozni, hogy Yurei Kouji nem tudja hol a határ? A lelkemnek ő is a része, és a merészebb része méghozzá. Ha én ilyeneket művelek, már nem is csodálom, hogy örömét leli kedvenc főnöke kiidegelésében. Ennyire még bele sem gondoltam a dolgokba. Bár ez nem a legjobb alkalom a filozofálásra, jobb lenne ezt olyankor befejezni, amikor valakivel éppen nem beszélgetek és éppen nem próbálok barátságot közni.
Nagy örömömre a hadnagy és karszalag témakörök ejtve lettek, hiszen már amúgy is kezdett unalmas lenni a magyarázgatás és az állandó miért kérdések szajkózása is. Helyette a buli került terítékre, ami azonban ugyanolyan kétes téma, mint az előző, tekintve, hogy a legtöbb bulira a baráti társaságom fele nem is emlékszik, ott meg szokott nálunk szakadni a cérna, hogy előkerül a második üveg szaké és elkezdjük szórni a ciki sztorikat a többiekről, az akadémiás évekről, vagy éppen a legnagyobb titokban a felettesekről is. Bár ez utóbbi utána hét lakat alatt őrzött infó, amit csak a legjobb barátoknak adunk tovább, így habár elterjed a városban a híre, a vezetőségnek nem jut a fülébe, hogy egy-egy tagja milyen ügybe is keveredett, megint. Szeritnem ez így van jól, mindenkinek kijár egy kis bulizás, nem kell tőle annyira felkapni a vizet, ha hibázik az ember. Az a rész, hogy hol van nálam a bulihatár, hát eléggé tág fogalom, mivel még nem nagyon sikerült rá akadnom magamnak sem. Oké, azt tudom, hogy a szakéval óvatosan bánok és nem hagyom magamat leitatni, na meg jó az ellenállásom is, de ezen felül nem sokat tudok mondani. Szinte mindenre rá lehet engem dumálni, nem volt még olyan party, amibe ne sikerült volna bevonni. Mondjuk kifelé már messze nem jutottam olyan könnyen, mint be, de ez soha nem volt nekem hátrány. Mindig rájövök előbb-utóbb, kinél kell próbálkozni a szabadulási hadművelettel.
- Hát valójában sok dologban benne vagyok, bár nem a kedvencem a tök részegség. De ezen kívül volt már jelmezbál, üvegezés, vetkőző póker, tengerparti buli és még pár hasonló vicces szórakozás is, attól függően, milyen volt az alkalom. – ami remélhetőleg nem a szívrohamot a főnöknek napon történt, különben nehezen éltem volna túl az esetet. Azért semmi kedvem kiütni kedvenc kapitányom idegeit, elvégre eddig ő bírja mellettem a legjobban a problémákat meg az érdekes megoldási módszereket is. Igaz, a nagy őszinteség című jelenetnél majdnem elájult, de szerencsére valamennyit már tudott a viselt dolgaimról, így kb. sikerült is megőriznie a lelkiállapotát. Azt nem mondom, hogy tekintélyét, mivel azt már vissza nem kapja tőlem. Ahhoz az kéne, hogy ne ismerjem, és sokkal erősebb legyen nálam. A két szempontból azonnal csak az utóbbi igaz, az is csak félig.
A kis mesélését elképzelve kacagnom kellett, hiszen az ablakon kiszánkázó tiszt sem a legrosszabb ötlet. Ahogy elképzeltem, már rázott a nevetés, főleg a megjegyzése után, hogy két perc alatt tíz már kicsit feltűnő lenne. Ez utóbbi észrevétel nekem is leesett, ennyire nem vagyok béna. Én ennél egy sokkal jobb módszert sütöttem ki, aminek hála még csak rám sem tudják az egészet fogni. Nem vagyok olyan hülye, hogy önként kitegyem magamat egy hisztirohamnak a kapitánytól. Inkább alkalmazok cseleket, azokban úgyis hihetetlenül profi tudok lenni. Ha valaki egész életében rákényszerül, hogy hazudjon az embereknek, akkor nem esik nehezére kicsit elferdíteni az igazságot bármilyen témában is.
- Ennyire kezdőnek nézel? – színleltem egy jókora felháborodást, majd levakarhatatlan mosollyal az arcomon folytattam a szövegelést: - Ennél azért dörzsöltebb vagyok. Egy tiszt magától esik ki az ablakon, ha frászt hozz rá a kicsit nagyra nőtt cicuskám. Ha meg sikerül mégis megkapaszkodnia, a kis aranyos a kezdőlökést is megadja örömmel. – és ilyenkor semmit nem foghatnak rám, hiszen egy macska azt teszi, amihez kedve van, nem azt, amit mondanak neki. Ráadásul általában én a szoba másik felében vagyok, így egészen biztosan nincs közöm egy jókora balesethez, ráadásul az esések számát is alaposan lecsökkentettem az elmúlt időszakban. Bár, az irány, ahogy földet értek, szépen megváltozott. Eddig csak bokaficamok voltak a gyakoriak, de ha Ciara is beveti magát szó szerint pofára esés lesz a vége a dolognak. Vagy hátas, az a másik gyakori. – Ja és egy jó tipp, ne akarj hadnagy lenni, napi 6 óra papírmunka a díjazás érte. – jegyzem meg vidáman, de valójában ez az a része a munkámnak, ami miatt a legszívesebben dupla adag bokánrúgást osztanék ki a kitalálójának. Az irodában poshadás nagyon nem az én rezortom, csak annak köszönhetően bírom ki, hogy megrögzött éjjeli bagoly vagyok, így semmiről nem maradok le a nyavalyás iratkötegek miatt.
A kis ijesztésem még a vártnál is jobb eredménnyel kecsegtetett, legalábbis számomra. Morita szépen lefagyott, kifehéredett, és akkora szemekkel kezdett el figyelni, mintha éppen most közöltem volna vele, hogy kasztrálni fogom, vagy hasonló tökéletesen borzasztó műtétet szándékozom rajta végrehajtani, aminek hatalmas következményei vannak és hamarosan meghal nélküle. Legjobban ezzel a piszok bonyolult hasonlattal tudtam volna jellemezni azt, amit az arcán láttam, de szerencsére a lapot is vette és rájött, én ezt az egészet viccnek szánom. Bár az ő szempontjából ez biztosan rossz vicc volt. Annyira nem ilyedhetett meg, a poéngyártó gépezete még mindig működik.
- Ne aggódj, azt félre tettem a rendbontóknak. – jegyzem meg kajánul, mivel azt tényleg nem használom túl gyakran. Ráadásul aki már egyszer találkozott vele, az tesz róla, hogy ne kelljen még közelebbi ismeretséget kötnie vele. Remélhetőleg egyszer elfogynak a tisztek és nyugtom lesz végre. Talán ha befejeződik az újoncáradat, előtte semmiképp.
A javaslatára, hogy meséljek, valami beindít bennem egy kicsike vészjelzést, ami végül azonban elhal. Senki nem tud semmit, ha nem nyitom ki a számat, felesleges görcsölnöm. Elmondok pár dolgot, csak amiről úgy gondolom, tudhat, és lesz benne annyi tapintat, hogy nem adja tovább másoknak a hallottakat. Eddig is sok mindent elkotyogtam neki, és felajánlotta, hogy mesél magáról, igazán megtehetem, hogy igent mondok az ajánlatára. Azonban mielőtt még megszólalhattam volna újra, már fel is tette a következő kérdést. Nem is volt olyan rossz ötlet, hogy kicsit biztonságosabb helyre menjünk, mert tőlem még kitelik egy esetleges visszaesés.
- Szerintem is menjünk fel, mivel a végén valamelyikünk a vízben végzi. – én az ügyetlenségemmel, vagy ő a sziporkázó hülyeségével. Ezután tényleg elindultunk felfelé, én a biztonság kedvéért közel mentem hozzá, hiszen ezzel a parttal egyszer ma már volt kellemetlen élményem. Sikeresen, egészben felértünk, és körül néztem valami szimpatikus hely után kutatva. A híd nem volt messze, arrafelé vettem az irányt. Volt olyan jó egyensúlyérzékem, hogy tudtam, onnan nem fogok leesni egykönnyen. Végül ráültem nem messze a folyó fölött egy kiugró részre és visszafordultam Morita felé. Egy halvány mosolyt is megengedtem, majd elkezdtem a beígért mesét a származásomról:
- Tudod, én valójában máig nem tudom mi volt az igazi nevem. Pár hónapos voltam, amikor rám találtak. Mistique-nek a nevelőszüleim kezdtek el hívni, ők gondoskodtak rólam egészen 18 éves koromig. Utána kezdtem el keresni a családomat, egy címer alapján. De sajnos rosszabbat találtam, mint vártam. A Yurenai klán hideg és kegyetlen bérgyilkoscsalád volt, a megérkezésem napján ők maguk öltek meg. – foglalom össze röviden földi pályafutásom nem éppen szívderítő részleteit. A részleteket, melyeket legszívesebben örökre elfelejtenék. De már megtanultam együtt élni vele, és nem fáj róla beszélnem sem. Akkor ennyi volt a szomorkodás mára, vissza a vidám énnel. Úgyis útálom az állandó bánatot. – Most te jösz, fogadjunk a te történeted sokkal szívderítőbb! – fordulok felé és várom, ő mit mesél magáról.

//enyhe elhavazás, de csak megjött a válasz is//

~Bal lábbal felkelés = megmentő kerestetik~

Az ilyen napokat szeretem, bár az eleje nem indul túl jól azonban megállíthatatlanul halad a ,,hagy békéntől ” a ,, felejthetetlenül jó” napig. Ezalatt azt értem, hogy reggeli kezdésnek egy kis rémálom, csak hogy meglegyen a megfelelő alap, aztán egy kis nyugtató jellegű séta a folyópartón adrenalin nővelőnek hölgymentés aztán pedig összebarátkozni a megmentett féllel és innen még mehet felfelé. Szóval kíváncsian várom a fejleményeket.
Öh, de megint elkalandoztam, borzasztó, hogy néha mennyire figyelmetlen tudok lenni.
Nos, meg se lepődök azon, hogy leamortizálja, az ember az edzőtermet hisz szinte azért van. Illetve ez is része az edzésnek, mert hát sajnos előfordul, hogy valami balul sül el és azt a csodaszép addig még tiszta fal sínyli meg. Annyi baj, amíg nem nekem kell rendet rakni addig nem is zavar.
- Hát, elő fordul az ilyen ezért szeretek én a gyakorló téren edzeni, mert ott tuti, hogy semmit se tudok gallyra vágni. – közlöm vele nyugodt hanglejtéssel. Ami pedig a fürdőzős megjegyzését illeti, hát, amikor meghallottam tágra nyíltak szemeim és jókora kaján vigyor jelent meg az arcomon s jó férfi állat lévén egyből beindult a fantáziám. Azonban villámsebességgel leállítottam magam, mert eléggé nagy udvariatlanság lenne előtte fantáziálgatnom. Mielőtt megszólalnék, kicsit megköszörülöm a torkom.
- Azért valami csak volt rajtad, nem? – kérdem érdeklődve és tágra nyílt szemekkel, mert erősen kétlem, hogy meztelenül dobálták volna be a vízbe. Valami biztos, hogy volt rajta, fehérnemű vagy jobb esetben bikini, mert azért durva lenne, ha csak úgy ,,natúrban” dobják bele a vízbe. De megint merre jár az eszem? Gyorsan gondolati síkon leosztok magamnak két jókora pofont, ami lehetőleg helyre rázza a fejemet mielőtt a velem szemben álló Misty csinálná ugyan ezt velem csak nem gondolati síkon, hanem itt az éterben és a folyó adná a másikat.
Hát, ha még ennél is jobban összebarátkozunk, akkor lehet, hogy lesz egy-két ”jegyem” igen ütős partykra. Igen csak jól hangoztak, amiket így mesélt szóval unalom elűzve egy távoli hát távoli sarába. És olyan, hű de jó meg nagy bulikban még úgy sem volt részem, egyet leszámítva, ami haláli volt. Szó szerint.
- A kotta részegségbe én se mennék bele, mert hát, a non-stop rókázás nem a kedvenc időtöltésem. A tengerparti buli viszont jól hangzik, kis iszogatás, röpi aztán még egy kis iszogatás, megpróbálni úszni, de mivel már annyit ivott az ember, ez nem igen megy neki ezért mindenkit veti magát utána, hogy kimentsen, de mivel már tőlük is messze áll a józanság együtt fuldokolva és kászálódunk ki a vízből jót nevetve azon, hogy mennyi eszünk van. Vagy legalább is annak, aki először próbálkozott meg ezzel a fatálisan nagy hülyeséggel. – mondom mosollyal az arcomon, mert, ahogy meséltem el is képzeltem és eléggé nevetséges látványt nyújtott, ahogy öt-hatfős társaság éppen kivergődik a vízből.
- Meg még a póker is jól hangzik, csak kár hogy nem tudok, de a kezdők szerencséje csak velem lenne, ha pedig mégse max egy szál boxerben végzem. – legalább is remélem, hogy nem kellene még azt is levennem.
Mondjuk az jól esett, hogy kacagással dicsérte a kis ötletemet a tisztek kipottyanásáról az ablakon. Mondjuk ez a felháborodást kicsit furcsállottam, de amint folytatta egyből leesett, hogy csak színlelte. De ez a macskás dolog is jól hangzik, szinte látom magam előtt, hogy szerencsétlen áldozat kapaszkodik, az ablakba a kiscicus meg oda megy és elkezdi élesíteni a karmait rajta és emiatt elkezdett rázni a nevetés.
- Ez klasszisokkal jobb, mint amit én mondtam, főleg mivel macska bolond vagyok és ismerve az alattomos formájúkat simán képesek hasonlókra. És amúgy, neve is van a kisdögnek? – remélem, nem érti félre a „kisdög” jelzőmet, de az ilyen alattomos házi kedvencekre mást nem igen lehet mondani.
- Hát egyelőre nincs tervben a hadnaggyá válásom, jó vagyok én most úgy, ahogy vagyok és szerintem a papírmunka még a legkisebb probléma a hadnagyi létben. – legalább is nekem ez a véleményem, mert hát nagyobb rang nagyobb felelősség és mindenki alattad van, vagyis mindenkire ”vigyáznod” kell. Néha biztos idegőrlő lehet, ha más nem is, akkor az, hogy hat órán át ott görnyedni a papírok fölött átolvasni, aláírni stb. Már az fárasztó, hogy csak belegondolok.
Örülök, hogy belement az ötletembe miszerint tipegjünk arrébb egy kellemesebb helyre, mert már elegem volt, hogy attól félek, hogy beesek a folyóba és teljesen átázok. Vagy hát megint ő csúszik, meg és nem tudom elkapni, erre is van esély. Elkezdtünk felmászni a dombon, de feltűnt, hogy Misty elég közel van hozzám, gondolom benne is ott volt a para hogy visszacsúszik, és ha megtörténne, megint meg tudjam menteni. Ahogy felértünk a dombtetőre körbe nézett és megindult egy híd felé. Hát nem tudom, hogy mennyire jó ötlet mert hát az is víz közel, lazán bele lehet esni a vízbe. Mikor odaértünk felpattant egy kis kiugróra majd velem szembe fordult és elmondta a kellemesnek egyáltalán nem nevezhető életét. De az azért durva hogy a saját családja ölte meg, értelmét nem látom, hogy erre miért is volt szükség, de inkább nem is kérdezősködök. Örülök, hogy ennyit megosztott velem pedig alig ismer.
- Uh, ez durva azért, biztos nehéz lehetett feldolgozni… - harapom el a szó végét és nyelek egy nagyot és folytatom a mondókámat – hát, hogy szívderítőbb-e azt majd eldöntöd te magad. – megköszörülöm, a tokomat majd nekiállok a kiselőadásomnak.
- Szóval születésem után nem sokkal balesetben elhunytak a szüleim, szóval árvaházba kerültem. Pár évre rá örökbe fogadtak és minden egész idilli volt és már gyerekként is volt némi lélekenergiám, és ahogy idősödtem úgy lett egyre nagyobb az erőm. Bár különösképp nem foglalkoztam vele tudtam, hogy ez nem egy átlagos dolog, hogy szellemeket látok, de soha nem volt ebből problémám. Jó pár évvel később mikor betöltöttem a 18-at haverokkal kitaláltuk, hogy elmegyünk és megünnepeljük. Nevelőszüleimtől szerencsére kölcsön is kaptam az autót így hát elindultam felszedni a haverokat aztán irány az éjszaka. Miután az egyik helyet meguntuk gondoltuk átmegyünk máshova hátha jobb lesz, ami elég hülye ötlet volt ittas állapotban. És ahogy az a nagy könyvben meg volt írva ”összekoccantunk” egy fával és mivel elfelejtettem bekötni magam, földi pályafutásom véget is ért ott. Szerencsémre a haverjaimnak nem lett semmi komoly bajuk… - elhallgattam és üveges tekintetemet a fölre szegeztem pár másodperc erejéig majd ismét a beszélgető partneremre néztem – nos, röviden ennyi lenne a kis életem. – úgy érzem, hogy minden lényegeset elmondtam, amit tudtam, de ha esetleg majd lesznek még kérdései azokra is mindenféle képen válaszolni fogok.

// bocsánat, hogy ilyen sokat kellett várnod a reagomra, de elég sok problémám volt, amiket elég sokáig tartott elintéznem //

Bár pár napja azzal a gondolattal haladt át a Seireitei egyik kapuján, hogy az egész város tud a visszatéréséről, azonban úgy tűnt, ez mégsem teljesen igaz. Néhány régi ismerőse köszönt csak neki oda futtában, és ő is csak odaintett nekik. A nyolcadik osztag is gyökeresen megváltozott, hisz’ emlékeiben, egy nyugodt mederben folyó, legtöbbször együtt lévő társaság élt. Ezzel szemben az osztag most teljesen szétszórt, túl sok az idegen arc, és túlságosan is más a légkör. Kezdve azzal, hogy kora reggel már keltették, a nap kezdéseként szolgáló tornához. Ehhez persze nem fűlött a foga, és miután igen nyomatékosan – jobban mondva flegmán – elmagyarázta, hogy kovácsként tökéletes kondícióban van, fittyet hányt a meghökkent osztagtársaira, és visszadőlt aludni. A hadnagya papírmunkához való viszonyát, viszont az első pillanatban megkedvelte, mikor az irodája nyíló ajtaján, mérgében kihajított egy nagy adag papírt.
És persze az a nap sem különbözött a többitől. Ugyan reggel már nem nagyon próbálták felébreszteni, de a pattogósabb és szétszórt stílus, nem ugyanazt a nyolcadik osztagot mutatta, mint azelőtt. Viszont kellemesebb meglepetések is érték régiúj osztagában. Az egyik, egy nála majd’ másfél fejjel alacsonyabb lányka volt, aki egyik pillanatról a másikra összebarátkozott vele. Ő is kedvelt néha jókat sétálni, és beszélgetni, illetve sokat is kérdezett.
- Néha túl sokat – gondolta magában a fejét csóválva, majd felkelt az osztaga kertjének füvéről, mely lassan a lemenő nap vörösébe öltözött.
Nem nézte merre viszi a lába, a klappogó geta papucsok pedig, csak még jobban elszeparálták őt, a gondolatai világába. Csak a bőrén érezte, hogy már beesteledett, és a nap helyett, már a csillagok kezdenek kacsintgatni az égen.
Fölfelé bámulva persze nem vette észre, hogy lába alatt meredeken süllyed a talaj. Már csak arra eszmélt föl, hogy a papucsai nem a Seireitei kövén kopognak. Hanem az ott lévő házak egyikének tetején. Az egyensúlyát már nem tudta megtartani, és úgy tűnt, ismét egy szerencsétlenebb napját fogta ki, ugyanis sötétzöld öve meglazult, a kardja pedig hangos csattanás és súrlódás után eltűnt az eresz alatt. Persze a gazdája is követte, és ha látták volna, azt jegyezték volna meg, hogy ilyen elfuserált szellemet se láttak még. A szürke kimonó ugyanis szinte világított az este fényeiben, a szétszálló fehér haj, és szakáll, úgyszintén. Végül egy közepes lendülettel sikerül talajt fognia. Éppenséggel pont arccal érkezett a földre, és a tompa sikkantás szerint immár nem csak ő volt egyedül azon az utcán.
Mikor haját összefogva, motyogva a magáét föltápászkodott, két kőarcú őr került szinte szó szerint az arcába. Szemöldökét felvonva hajtotta oldalra a fejét, és a két őr között meglátott egy fiatal, talán húszas éveiben járó lányt kezeiben Sora no Muchi-val.
Szipogott egyet, lehúzta a zöld övet és leporolta magát, aztán se szó se beszéd, megkerülte az őröket, és kinyújtva a kezét, a halvány mosollyal, és az eséstől még kissé vörös fejjel a lányhoz lépett.
- A kardomat, ha szabad.

- Mielőtt vissza adnám...mi a zanpakutod neve shinigami?
Raidon, ha lehet mondani, a lehető legfurább, kérdő arckifejezést öltötte fel, lebiggyesztett szájjal, felvont szemöldökkel, és oldalra döntött fejjel. Mégis milyen kérdés ez, itt az éjszaka közepén? Persze ahogy megtalálta a tekintetét, egyből rájött. A lány szemei ridegen, kimérten csillogtak.
- Nemes… - gondolta fejét csóválva, majd sóhajtott egyet, és kissé gunyoros hangon közölte. – A neve Sora no Muchi. Az egek ostora. Én pedig bemutatkoznék, elvégre nem egy ’tucatshinigami’ vagyok. Az én nevem Kitetsu Raidon, kovács és a nyolcadik osztag tagja.
Immár nem igazán csak a kardjáért nyúlt, keze mindinkább üdvözlésre nyílt, arcán még mindig ott volt az ismerkedéseinél megjelenő, halvány mosoly. A szürkéskék tekintetek azonban kissé már aggódva csillogtak. Volt valami annak a lánynak a szemeiben. Valahogy talán túl kemény volt, mintha örökösen példát akarna mutatni, vagy a nemesek múlni nem akaró tekintélyét mutatná. A tekintetét egy jeges fal függönyözte el, ő pedig akaratlanul is aggódni kezdett azért, aki a fal másik oldalán van. Az előkelő vonásokat hordozó arc is csak maszk volt, és néha-néha meglátta a fáradtság gyűrte ráncokat a fiatal arcon.
- Akkor most én teszek fel egy kérdést, és egy ajánlatot – még közelebb lépett, baljával megragadta ugyan kardját, de nem tépte ki a lány kezéből. Az őrök kissé mocorogtak, de egy pillantás kellett csak a kovácstól, hogy felhagyjanak vele. Raidon egész közel hajolt a nemes kisasszonyhoz, és olyan halkan szólalt meg, hogy senki más nem hallotta meg.
- A kérdés: hogy hívnak téged? Az ajánlat: egy csésze tea, szaké, vagy amit akarsz miközben elmondod, hogy miért éjszakázol többször is, és miért játszod itt a jégszívű királynőt. Döntsd el, de csak hogy tudd: kettőnk közül nem én fogok bánkódni, ha nemet mondasz.
Egy fél lépést tett hátra, de a keze, akár a satu szorult a kardjára. Csak egymás lélegzetét hallották, illetve a férfi kardjának végére kötött apró fa medál kopogását a markolaton. A percek múltak, a csillagok vándoroltak a fejük felett, a két fél elméjében pedig valószínűleg sűrűn gomolyogtak a gondolatok.
- Én ráérek – gondolta Raidon, immár mosoly nélküli arccal.
Nem azért mondta mindezt, mert annyira szeret mások életében turkálni. Azért, mert látta, hogy valami nincs rendjén a lánnyal. Ugyanúgy, ahogy talán az összes nemessel sincs.

Kidoushuu… megkopott emlékekben kellett ismét kutatnia, hogy egy rég elfeledett szónak értelmet nyerjen. A lány szeme csillanásából tudta, hogy amit épp hogy elmormolt, azt ő mégis meghallotta. Kagami, Kagami… nem nagyon érdekelte őt különösebbképpen a nemesi családok, de Kagamiról még nem csekély életében nem hallott. Vagyis volt rá ötven százalék, hogy egy újonnan kialakult nemesi család sarjába botlott bele.
És persze tudta, hogy egy ilyen egyszerű, már-már paraszti sorból jött embernek, nem fog egyszerűen megnyílni. Igaza is volt, ahogy közbe rájött, mi is a lány osztagának specializálódása. A kidouk. Ebben az esetben épp egy bénító fajta volt, ha épp jól emlékezett rá.
Látta a szemében, és a mozdulataiban a felháborodottságot, ahogy rá pillantott és ahogy odadobta neki a kardját. Persze a hatás nem volt tartós, s miután lehuppant a földre, az ölébe vette, a nemes által annyira lenézett kardot.
- Nyakam rá, hogy alig van olyan ember, akinek igazán megnyílsz – mondta azután, hogy a földön ülve nevetni kezdett. – persze a családodon kívül. Mindegy, te tudod mit csinálsz. Én azért megpróbálom magam minél több emberrel körbevenni. Persze nem úgy, mint ahogy te azokkal az őrökkel. Ennyire félsz attól, hogy itt, a belvárosban lenne akárki, aki az életedre tör? Vagy csak szimplán azért vannak ott neked, hogy ne legyél annyira egyedül?
Nagy volt rá a valószínűség, hogy ismét telibe fogja trafálni a lány egyik kidouja. A szimpla emberek közvetlensége túlságosan is sértő, a nemesekre nézve. Velük mindig is máshogy kellett viselkedni. Mintha elmeroggyantak lettek volna, vagy akármi más.
Raidon feltápászkodott, az övébe tűzbe a kardját, melynek nevére annyira kíváncsi volt a nemes kisasszony. Arcán azonban derűs mosoly terült szét, még a megszégyenítő bénítás, és elutasítás ellenére is.
- Tudod, Ai-chan – nyomta meg a megszólítást. – én nem éltem mindig a Seireitei biztonságában. A Rukongai kicsit más tészta, és akár hiszed akár nem, ez itt az oldalamon nem Sora no Muchi. Ezzel jártam a falukat, és az erdőket.
Hogy nyomatékot adjon szavainak, kiemelte a kardot annak hüvelyéből, és az éjszakai holdvilágba tartotta. Valóban, a penge, nem fémből, csak fából volt. Az őrök egyike nem épp halkan hördült fel. Való igaz, valószínűleg nem nézhették épelméjűnek. Egy shinigami, aki a zanpakutoja nélkül mászkál. Még a kapitányok se nagyon tesznek ilyesmit. Ő pedig csak állt ott, Ai hátát nézve, ahogy visszacsúsztatta az egyszerű kardot.
- Én nem bántam meg – hangjában az egyszerű derű csengett. – Lehet, hogy nem tudok segíteni a jégszívűségedet, és legalább egy kicsit megroppantani a nemesek agymosó nevelését a fejedben. De emiatt, csakis te bánkódhatsz. Remélem legalább a kardszellemed elviseli a jellemed. Az enyém valószínűleg önkezével tekerné ki a nyakam, ha látná hogy ilyen szabályoknak élő, melómániás, rideg lélek vagyok.
Azzal elindult, és elklappogott mellette, ahogy egy régi hely keresésére indult. Haladtában odabiccentett az őröknek, akik szemlátomást még mindig nem tértek napirendre felette. Nem bánta a szavait. Azt sem, hogy ilyen ’hétköznapiasan’ beszélt egy előkelővel. Ők is csak lelkek, ugyanúgy, ahogy a shinigamiktól kezdve, az embereken át, a Rukongaiban élők. Rukongai… A klappogás elhalt, ahogy megállt, és újra kezébe vette a gyerekkéz által faragott, és az ujjai által puhára koptatott fél kalapácsmedált. Nincs az a rang, pénz, föld, vagy bármi más, amiért azt a kicsi fadarabot, és a hozzá kötődő emlékeket odaadná.
Lehet, hogy ez az amit egy nemes nem tud egyszerűen megérteni. A közvetlenséget, mikor egyetlen apró dolgot is egy öleléssel köszön meg a lélek. Mikor nem kell hetekkel azelőtt egyeztetni, egy látogatás céljából, csak egyszerűen bekopog máshoz. Mosolyogva forgatta az ujjai közt a kis kalapácsot, szemei előtt pedig annak készítője tűnt fel, ahogy hozta a kosarát, tele a neki készített ételekkel, vagy ahogy mosolyogva mutatta fel, búcsúzásuk reggelén a kicsi medál másik felét. Nisshou, fából volt. Érző, lélegző, puha fából. A nemesek ellenben nem különbek azoknál a fémeknél, amiket ő megmunkál. Talán életük hajnalát még izzottak, ahogy a születés kohójából kiemelkedtek saját formájukban, de idővel megmunkálták őket, szép díszesre. Aztán kihűltek. A lány is talán valami hasonló volt. Szép és okos, de hideg, mint a fém. Még utoljára rámosolygott a kalapácsra, majd ismét elindult, és már rég nem érdekelte, mit tesz vele Ai-chan. Elvégre egy nemesnek, megannyi félelme közül az egyik, hogy egyszerűen elfelejtik a lelkek. Nem érdekli a népet, mit mondanak, csak rájuk hagyják, és teszik a maguk dolgát.
Nagyot szippantott az éjszakai levegőből, én ismét felnevetett. Őt, aznap este semmi más nem érdekelte, csakhogy keressen egy helyet, ahol leguríthat egy kis szakét, és rágyújthat egy pipára.

Persze jól sejtette, hogy akármennyire is megjátssza az ’én-vagyok-a-világ-közepe’ nemes kisasszonyt, még könnyebben ki lehet hozni a sodrából, mint egy egyszerű lelket. Nem haragudott a lányra, a mások számára megalázó tettekért, és szavakért. Neki ugyan teljesen mindegy volt, hogy milyen kidouval akarja lejáratni az éjszaka kellős közepén, egy üres utcán. Jött a szokásos sablonszöveg, a ’valójában mi vagyunk a világ megváltói, legyetek érte hálásak, söpredék’ meg az erőfitogtatás. Egészen addig nem tűnt neki nagyon komoly léleknek.
De. Egy pillanat, egyetlen kidou. Ahogy megidézte, a löket minden nehézség nélkül szakította el a zsineget, ami a kardja végén volt. Szemei elkerekedtek, ahogy az apró kalapács engedve a gravitációnak, lehullt.
- Ostoba lány! Fejezd be a hülye játszadozásodat! – förmedt rá, s hangjával együtt egy erőseb szélroham is megérkezett. A reiatsuja fellobbant, a fogva tartó kidou pedig megroppant a kovács teste körül.
- Az idióta megfelelési kényszeretek tesz arról, hogy lelkek számára fontos emlékek tűnnek el. Inkább a Rukongait tennétek rendbe, nem ilyen barom erőfitogtatással kéne pazarolni az erőtöket.
Az éjszakai égen kezdtek feltűnni a felhők, ahogy a férfi egyre mérgesebb lett. Az egyik ritkásabb felhőből lecsapott egy vékonyabb villám, és ripityára törte a fénybörtönt. Raidon lenyúlt a kis medálért, és félig megkönnyebbült, ahogy látta hogy semmi baja. Hüvelykujjával végigsimított a fél kalapácson, majd előhúzott egy hosszabb zsineget, és ezúttal a nyakába kötötte a medált.
- Eléggé ki van nyílva a csipád, nem gondolod? – pillantott fel, s ábrázata már inkább hasonlított egy jégszemű kőszobor arcára. – A nyavalyát nem érdekli, hogyan akarod szólíttatni magad, és magasról köpök a nemesi hülyeségetekre. Mondhatok én itt akármit, hogy nem függök a barátaimtól, tudom, hogy te le se szarod, mert te megengedhetsz magadnak mindent.
A kőszerű arc most inkább tette haragos aggastyánná, mint a jó kedélyű, középkorú férfivá.
- Van szerencsém gratulálni amúgy. Nem nagyon akartam már az első napokban összetűzni valakivel, de úgy tűnik az a felbecsülhetetlen kék véred tett róla, hogy ez másképp legyen. Ha azt akarod, hogy a lelkek megbecsüljenek, és tényleg tiszteljenek, akkor pont az ellenkező irányba haladsz. Te mindig ugyanaz vagy, sosem próbálsz alkalmazkodni másokhoz.
Egészen közel emelte a lány arcához a kalapácsot.
- Ezt, egy rukongai-i kislány készítette nekem, még mielőtt visszajöttem ide. Az egész kócerájt eltaroltam volna szívem szerint, de úgy gondoltam, hogy így jobban vigyázok rá, minthogy a börtönben rohadok, míg meg nem döglök.
Elemelte a lány arca elől a medált, és hátat fordítva neki, lobogó hajjal, és kimonóval indult vissza az osztaga épületéhez.
- Mellesleg, elég undorító dolog hátból támadni, akár karddal, akár kidouval – mondta felemelt hangon, hogy a szél fütyülésén keresztül is hallja a nemes. – Na további jó mártírkodást...
Azt persze már nem hallotta a nemes, amit a szélben Raidon egy közeli ház teteje felé mondott.
- Egyedül is elintéztem volna, Muchi.

Ugyan Raidon haragosan elkalppogott az utcán, Sora no Muchi még ott maradt a nemeshez közeli ház tetején. Arca, mely szinte szakasztott mása volt forgatójának, gondterhelt volt ahogy előbb a férfira, majd a lányra pillantott.
Mikor a kisasszony felugrott egy másik ház tetejére, hallotta a szélben a rideg köszönést s egy villanással mellette termett.
-Ai-san, egy szóra, ha kérhetem – minthogy hallgatás beleegyezés, a megtestesült kardszellem folytatta. – Ugyan elnézést nem kérhetek a forgatóm helyett, azt neki kell megtennie, de szeretném elmagyarázni, miért is… nos, furcsa a viselkedése.
Az egész akkorra vetíthető vissza, mikor meghallotta az igazi hangomat. Persze túl későn történt, egy lidérc már megmérgezte. Valószínűleg észrevette, hogy ahogyan az igazi kardján – rajtam – úgy a másolatokon is a markolat végén lévő vas, zöld színű. Ezt hagyta meg emlékül az a méreg, amit ugyan segítséggel nagyrészt sikerült legyűrnie, de egy keveset még mindig hordoz a testében. Ez a méreg nagy adagban erős depressziót, és öngyilkossági hajlamot okoz. Mindketten szenvedünk tőle, a mai napig és Raidonnak ezért is fontosak az ismerősök, barátok hogy ne érezze a méreg okozta bánatot.
A kardszellem tartott egy kis szünetet, fehéren derengő szemei búsan pillantottak a messzeségbe, szürkéskék haja lengedezett a forgatója keltette szélben.
- A másik dolog, az a kicsi medál lenne. Kérem, ne vegye azt annyira félvállról, a forgatóm valószínűleg belehalna ha azzal történne valami. A kislány, aki készítette, az első és eddig egyetlen lélek rajtam kívül, akit igazán közel engedett magához. Mielőtt kilépett az osztagából, és ott hagyta a Gotei 13-at, sokan ismerték úgy, mint az egyik legbarátságosabb shinigamit. Igen, sok barátja is volt, az osztaga a családja volt, és olyan is volt szinte, hiszen akkoriban elég nagy válságot éltek meg. De a lidérc mérge miatt, Raidon senkinek sem tudott teljesen megnyílni. Sokat beszélgettünk erről, és legtöbbször önmarcangolásba fordult az egész.
Ott hagyta a Seireiteit, és egy rukongai-i faluban telepedett le. Itt találkozott azzal a kislánnyal, aki mindkettőnket meglepett, hiszen sok év után először tudott vele annyira közvetlen lenni a mesterem, hogy azt hittem, talán még a méreg hatását is el fogja mulasztani.
Ő volt a napfény, ami átsütött a szomorúsága felhőin. A kislányt, Nisshou-nak hívják.
Sora no Muchi azzal elfordult, és még mielőtt eltűnt volna, csak ennyit mondott:
- Remélem, nem gondolja azt Ai-san, hogy mindezt önös érdekébe tette, teszi a forgatóm. Ez nem túlélési ösztön, szimplán ilyen a jelleme. Szereti a barátait, akit pedig közel enged magához, különösképpen. Csak annyit szeretett volna, hogy az ön szomorúságát is enyhítse, persze a maga elég fura módján.
Még biccentett egyet, aztán átugrott egy másik ház tetejére, és lassan klappogva a nyolcadik osztag szálláshelye felé vette az irányt.

A látogatásra tett ajánlat, már ha annak lehetett nevezni, biztosította Raidont hogy egy kissé változtathat a nemes szemében kialakult képén. Legalábbis Sora no Muchi ezt gondolta. A forgatója keltette szél azonban még mindig ott fütyült a belváros üres utcáin, ami nem volt jó jel. Mikor pedig a távolban fémes csattanó fém csengését hallotta meg, egyre nőtt a balsejtelme. Végül a várostól pár száz méterre találta meg, ahol már javában kalapált a kicsi, hordozható üllőn, mellette pedig vadul lobogott a tűz.
- Ai-san meghívott a birtokára – lépett mellé a kardszellem, kissé emeltebb hangon mondva. Ám mintha semmi nem történt volna a férfi csak kalapált és kalapált, arcán semmi érzelem nem tükröződött, és izmai is mintha automatikusan mozgatták volna karját.
Sora no Muchi egyre jobban aggódni kezdett. Még ha éppen kovácsolt is, Raidon egyből meghallotta a kardja szavát. De nem csak ez volt a szokatlan. Se arcán, se testén, egyetlen csöpp verejték se csillogott, és mintha valami hűvösség áradt volna belőle.
Az üllőn lévő acél már sárgásfehér volt, és minden egyes kalapácsütés után kisebb-nagyobb lángnyelvek csaptak fel belőle.
A kardszellem megpördült, és amilyen gyorsan tudott a városba rohant. Meg kellett találni Ai-sant, és figyelmeztetni forgatója nem épp beszámítható állapotáról. Emlékezett olyan esetekre, mikor a méreg által kiváltott rohamszerű tünetek jöttek elő, és a jámbor shinigami kis híján darabokra szaggatott lelkeket.
Az egyik rossz, a sok közül az volt hogy Sora no Muchira nem hatott ki annyira ez a roham mint Raidonra, és mivel képtelen volt vele olyankor kommunikálni, így a kovácson múlt az, hogy végez-e az áldozatával.
Úgy tűnt, hogy Ai-san jóval erősebb a férfinál, de ez ilyenkor igen labilis ponttá vált. A shinigami ilyenkor ha lehetett mondani, még gyorsabbá és erősebbé vált, ami nemcsak a kardforgatásra, de a shikai képességeire is kihatott.
- Szólnom kell Ai-sannak – gondolta magában a kardszellem, ahogy a szétszakadozott éjszakai felhők alatt, tetőről tetőre ugrálva haladt előre.
Minthogy Raidon sosem fogta rövid pórázra, így szabadon járt-kelt a városban tehát biztos léptekkel sietett a Kagami birtok felé. A kapu ugyan csukva volt, így az egyik ott álló őrhöz sietett és miután elhadarta az Ai-sannak szánt üzenetet, azonnal elküldte hogy adja át a nemesnek.
Azzal megfordult, és egy villámcsapással eltűnt. Már érezte, hogy forgatója a nyolcadik osztag szállásán van, de a városszéli jelenet túlságosan is nyugtalanította.Tudta, ha a látogatása alatt ismét elkapja a férfit a méreg által okozott roham, biztosan megöleti magát.

arigatou Ai