Azt hiszem eseménydús napokon-heteken vagyok túl, mióta a Nagy Inváziót visszaverte Seireitei. Jómagam nem vehettem részt az arrancarok elleni harcban, mivel édesapám megparancsolta, hogy mindenképp tartsanak vissza, nem hagyhattam el a birtok területét. Mi több, az egész uradalom legvédettebb pontjába voltam bezárva, és az egész testőrségem arra figyelt, hogy ne eshessen bántódásom. Tulajdonképpen joggal, hiszen mint utólag kiderült, a külső falaknál is komoly harcok folytak, egy jó darabon le lett rombolva a birtok első védelmi vonala, és úgy egy tucat őr oda is veszett. Isten nyugosztalja őket... :'( Szörnyű érzés, hogy a családom védelmében embereknek kellett meghalnia, ilyenkor mindig eszembe jut, hogy miért is nem lehetek átlagos shinigami. Miért pont nekem jutott a főnemesség kiváltsága, akinek lelkiismeret-furdalása van amiatt, hogy bizonyos lelkek arra esküsznek fel, hogy akár az éltük árán is megvédik az enyémet vagy a rokonaimét. És amiatt, hogy meg is teszik...
Mindenesetre bár egy-két napig kifejezetten rosszul éreztem magam, mostanra már helyreállt a lelki békém, többek között annak köszönhetően, hogy a 3. osztagból áthelyeztettem magam a 10. osztagba. Cseppet sem bántam meg, hiába hagytam ott Maya-chan taichout, hiszen ott van Kei-kun, ismerem Ayu-kunt is, és olyan barátokra tettem szert, mint például Anao-kun De a legfőbb okom mégis Masaru-sama jelenléte volt. Közelebb akartam kerülni a fiúhoz, többször találkozni vele, és ez a lehetőség ezzel az áthelyezéssel megadatott nekem. Még mindig bizonytalan voltam abban, hogy miképpen kéne kifejeznem az érzéseimet feléje a mindennapokban, de itt volt az ideje a saját kezembe vennem a sorsomat, mielőtt egy öntelt Kuchiki-ifjút sodor az utamba a Sors, na meg Otoo-sama. Erre az elhatározásra azután jutottam, hogy tudomást szereztem a Senzaikyuu-ban raboskodó fogoly kilétéről. Sierashi Yuusuke... Bár elveimmel alapesetben ellenkezik származásom felhasználása, és kerülöm ahol csak lehetséges, sajnos a nemesek között jelenleg a túlélés feltételei közé tartozik mindez. Hiába dolgozom azon, hogy eltűnjön ez a korrupt világ, most magam is erre a csalárdságra kell hogy kényszerüljek, a saját boldogságom érdekében. Nem nagy dologról van szó, csupán azt eszközöltem ki, hogy a tiltás ellenére hadd fogadhasson mégis látogatót - engem - Seireitei egyik legnagyobb árulója. A Megbánás Tornya tiltott terület a shinigamik számára, ám az épületet felügyelő Kidoushuu és a Kagami-klán kapcsolata igen mély gyökerekre nyúlik vissza. Csak ennek köszönhettem, hogy most végigsétálhattam a toronyhoz vezető hosszú hídon, szigorúan arisztokrataként, és nem halálistenként. Ehhez mérten még lélekölőm se volt nálam, csupán négyfős kíséretem óvhatott meg. Azonban én ennek ellenére kíváncsi voltam az ítéletét váró fogolyra, akiben nem mást tisztelhettem, mint Masaru-sama apját. A legnagyobb akadály, ami köztem és Masa-chan között állt, az ez az ember volt, egészen pontosan a bűnök, amelyeket elkövetett. Édesapám soha nem engedné meg, hogy bármi közöm legyen egy Sierashi-sarjhoz, azonban én naiv módon úgy gondoltam, hogy talán mégse olyan gonosz lélek ez a Sierashi Yuusuke, hogy talán okkal tette, amit tett. És ha valóban így van, akkor én foggal-körömmel harcolni fogok azért, hogy visszanyerhesse a becsületét. Csupán azért haragszom önmagamra, amiért egy ilyen nemesnek tűnő célt valójában önző módon kívánok felhasználni, a saját boldogságom érdekében. Rengeteg dologról le kellett mondanom már életemben, az igaz szerelmet azonban nem akartam veszni hagyni, még akkor sem, ha ezért nem fogok tudni a tükörbe nézni.
A kapu előtt testőreim meglepetésére felemelt kezemmel megálljt parancsoltam nekik. Bár öltözetem alá rejthettem volna zanpakutoum, nem tettem meg, és most ugyanennél az oknál fogva döntöttem úgy, hogy egyedül lépek be a toronyba. Nem akartam, hogy a rab fenyegetve érezze magát, kardom látványa vagy testőreim jelenléte viszont kiválthatta volna belőle ezt a reakciót. A bejárat feltárult a csuklyás-maszkos kidou osztagos tiszteknek köszönhetően, három lépést követően pedig be is csukódott mögöttem, elrejtve szemeim elől a minden bizonnyal aggódó és ellenkező testőröket. Én azonban nem féltem az embertől, akit ebben a pillanatban megpillantottam a keskeny ablaknál ülve. Halk lépésekkel közelítettem meg az egykori kapitányt, és néhány méterre tőle a kimonóm ujjaiba rejtettem a karjaimat. Megvártam, amíg felfigyel a jelenlétemre, és csak azután szólaltam meg.
- Üdvözlöm Sierashi Yuusuke-dono. Bizonyára meglepve tapasztalja, hogy látogatót kapott, remélem nem bánja, hogy a társaságomban kell eltöltenie a következő perceket. Hadd mutatkozzak be, a nevem Kagami Ritsu, a Kagami főnemesi család 17. feje vagyok. Beszélni kívánok önnel.
Hangom nyugodt, lágy csengése töltötte be a teret, melyben eddig néma csend uralkodott. Semleges, komoly ábrázattal fürkésztem a másik arcát, reakciókat kerestem a jelenlétemre, a személyemre. Tisztában voltam vele, hogy fiatalságom láttán talán megrökönyödhet, ahogy számos más okból is.
- Bizonyára számos kérdés merült fel önben, kérem tegye fel ezeket, ha gondolja. Megválaszolásuk talán rávezetheti jelenlétem okára és jómagamnak is támpontul szolgálhat, hogy honnan is közelítsem meg a témát, amiért itt vagyok.
Csendültek fel ismét formális szavaim dallamosan, és csupán reméltem, hogy nyelvezetem nem rémisztette meg a shinigamit. Nekem arra volt szükségem, hogy megnyíljon előttem, nem pedig arra, hogy elrejtőzzön a feltörhetetlen teknőspáncélja mögé.

A diadal és a fájdalom haragosan kavargó forgatagában lebegve elégedettséget éreztem, hiszen végülis sikerült elérnem azt, amit terveztem. Legalábbis ez volt az első gondolatom, miután végérvényesen lerendeztük a Seireitei történetének eddigi legnagyobb volumenű csatáját. Be kell lássam, egyedül semmi esélyem nem lett volna Aizennel szemben, ám erős harcosok által támogatva győzelmünkhöz kétség sem fért. A többi vaizardhoz hasonlóan magam is eltűntem néhány pillanatra az összecsapás színhelyéről, azonban Én már meguntam a bujkálást, sokkalta másabb idea fogalmazódott meg a fejemben. Az évek során a démonmágiában való elmélyedésemnek köszönhetően olyan szintre emeltem tudásom, ami már-már vetekszik a Kidoushuu osztag vezetőinek képességeivel. Különböző, már meglévő technikák elsajátításához nem sok sütnivaló kell, mivel ezek működési elvét és hatását már évszázadokkal előttünk kikísérletezték, így Nekünk csak elődeink művét kell lemásolnunk. Egy új kidou megalkotása azonban olyan precizitás és képesség szükségeltetik, amellyel nem sokan rendelkeznek a mai világban. Tudtam, bár lidérci erőim nagy segítséget nyújtottak, ezzel együtt is olyasfajta akadályt képeznek előttem, ami könnyedén meghiúsította volna visszatérésemről szőtt álmaimat. Tökéletesen megszabadulni belső hollowomtól képtelenség, feltehetőleg csak a Hogokyou hatalma lenne elég ehhez vagy talán még az sem. Nem végeztem efféle kísérleteket, ezért csak valószínűsíteni tudom, miszerint a fentebb említett entitás eltávolításával az alany is életét veszti. Ezen gondolatmenet alapján nem sok kedvem volt ilyesmivel szórakozni, ennek megfelelően döntöttem úgy, hogy egy teljesen új és eddig ismeretlen pecsét segítségével elrejtem a világ elől, s senki nem érzékelheti majd.
Nem volt egyszerű, viszont próbálkozásomat végül siker koronázta, ennek hála már semmi akadálya nem volt annak a lehetőségnek, mely szerint ismét betegyem a lábam a Tiszta Lelkek Városába. Normál körülmények között, mint ahogy az már nem egyszer bebizonyosodott, a Gotei 13 nem tudott vagy inkább nem akart elfogatni, csupán rossz emlékként jegyeztek fel a testület történetének nagykönyvében. Kisebb csapatnyi tiszt annál nagyobb rémületére jelentem meg a fő senkaimonból kilépve, igencsak önelégült ábrázattal figyelve reakciójukat. Alulképzett, említésre sem méltó halálistenek voltak mind, könnyedén kivégezhettem volna az összest akár egy suhintással. Természetesen semmiféle ilyen tervezet meg sem fordult a fejemben, hanem inkább készségesen felvázoltam mi is a nagy harci helyzet. Fegyvereimet kissé vonakodva, de végül önként adtam át, ezzel is mutatva céljaim békés mivoltát. Ezt követően első utam a Főkapitányhoz vezetett, ahol rövid, de annál megalázóbb tizenöt percet kellett eltöltenem. Úgy állított be, mint egy kisdiákot, lekezelő szavai hamar haragot ébresztettek bennem. Vonásaim rövid időn belül egy maszkszerű vicsornak is beillő mosolyba rögzültek, s ez egészen addig megmaradt, amíg további ítéletig el nem szállásoltak a Magány Tornyában. Eme lépés némileg aggodalomra adott okot, mivel a Senzakyuuban a halálra ítélt shinigamikat őrizték, akik hozzám hasonló vétkeket követtek el. Fogalmam sincs, vajon elbírnék-e ezernyi lélekölő erejével, ám valamiért semmi kedvem nincs rájönni erre a kérdésre, szóval reményeim szerint számomra ez örök rejtély marad. Elvették a Daitenshi-medált, sőt, még ruházatomtól is meg kellett válnom, helyette egy egyszerű szabású, fehér kimonót kaptam. Nem valami divatos, de hát mégis csak rabruháról van szó.
Nos, azóta itt rohadok ebben a lyukban, meg van már talán két napja is. Érthetően semmi okuk nincs a sietségre, ettől függetlenül szerény személyemnek igencsak idegölő a várakozás. Fogságom első óráiban felbőszült vadként róttam a köröket cellám egyik falától a másikig, azonban erre nem sokára ráuntam, azóta kényelmetlen priccsemen heverészve várom, hogy végre valami fejes idetolja a képét és végre foglalkozzanak Velem. Éppen törökülésben meditálva próbálom megtalálni a belső békeközpontom, ami igencsak nehezemre esik, hisz’ lélekölőm kitudja milyen távolságban van jelenleg Tőlem. Ráadásul a lélekenergiám sem túl stabil, lévén testem még nem szokta meg a pecsét jelenlétét. A börtönömet alkotó kövek pluszban még közömbösítenek minden reiatsut, tehát minden kétséget kizáróan szorult helyzetbe hoztam saját magam. Koncentrációmat tompa, de ettől függetlenül jól hallható lépések zaja bontja meg. Szemhéjaim lomhán emelkednek fel, pont amikor vendégem megállapodik a folyosón lakosztályom előtt. Lelkesedésem a pillanat tört része alatt illan el, amikor jobban felmérem az illetőt. Egy lány az, gyerekforma még. Rezignált sóhajtás kíséretében fordítom acélkék íriszeimet oldalra egy sarkot keresve, aztán rá kell jönnöm, köralapú az építmény. Nemigen vagyok éhes amúgy, ha akarja, akkor majd leteszi azt az ételnek csúfolt valamit, amivel itt tartják el az elítélteket. Elutasító reakcióm ellenére mégsem távozik, ennek okára másodperceken belül sor is kerül. Szemöldökeim meglepetten szaladnak fel homlokomon, mialatt monológját hallgatom. Remek, szóval felkeltettem egy főnemes figyelmét, ez igencsak hízelgő. Kínzóan lassú mozdulatokkal emelkedem fel az ágyról, teljes magasságomban kihúzva magam személyem még mindig tiszteletet parancsoló. Nincs olyan fogda, mely képes lenne megtörni Engem.
- Üdvözletem, Kagami Ritsu, a Kagami ház 17. feje. Valóban, kissé meglepőnek találom látogatását. - szólalok meg hasonlóan csevegő stílusban, mintha egyáltalán nem is lenne abszurd vagy szabálytalan ez a helyzet. – Igen, megfordult elmémben számtalan kérdés, milliónyi gondolat, ám ezek közül mégis egyet fogok megosztani Önnel. Miféle szándék által vezérelve akar beszélni Velem?
Nem szeretem a mellébeszélést, főleg az ilyen helyzetekben nem. Stílusom nem volt nyers, se kérdőre vonó, csupán udvariasan érdeklődő. Egyelőre nem tudom, mi oka lenne pont Engem felkeresni, egyáltalán nem ismerem a családját. Másrészről jelen körülmények között nemigen tudnék segítségére lenni, a vallatáshoz pedig általában marconább alakokat szoktak küldeni.

Megjelenésemre valamilyen oknál fogva előbb elutasító reakciót kaptam. Talán külsőm, esetleg öltözetem miatt, lehet csak nem tűntem elég jelentősnek a szemében, de az is lehet hogy felismerte az arisztokrata származásomat, és pont emiatt nem tart érdemesnek a figyelmének elvonására. Igaz talán a Kagami-ház a legkevésbé hivalkodó a négy főnemesi klán közül, csupán egy nyaklánc, és az én esetemben egy gyűrű jelzi, hogy hová is tartozom. Nem vagyunk olyannyira híresek és közismertek mint a Kuchiki- vagy a Shihouin-ház, egyetlen családfőből sem lett ünnepelt shinigami. A háttérben meghúzódva, diplomáciai készségekkel felfegyverezve egyengetjük a saját utunkat és Soul Society-ét. Makacsnak nem nevezhető, de türelmes várakozásom aztán végül csak-csak rózsát terem, megnyilvánulásomra pedig egy méltóságteljes talpra állás a válasz. Tekintetemmel követtem a férfi arcát, és bár a mögüle beszűrődő fénynek köszönhetően sötétség vonta be a vonásokat, még így is emlékeztettek Masaru-samára. Le se tagadhatták volna, hogy apáról és fiúról van szó.
- Feltételezem ez azt jelenti, hogy rögtön a tárgyra kíván térni, Sierashi-dono. Ám legyen, ezek szerint nem vágyik egyszerű csevegésre magánya ellenére.
Mosolyodtam el barátságosan. A hanglejtése alapján legalább a kíváncsiságát felkeltettem, ha más nem is foglalkoztatja, bár tény és való, hogy számára bizonyára nincs semmi jelentősége annak, hogy például mégis mit keresek itt.
- Mint bizonyára tudja, a 46-ok Tanácsa önt árulóként kezeli, ezért került ebbe a helyzetbe azok után, hogy visszatért Soul Societybe. Ugyanezen tanács ítéletei meghozatalakor rendszerint nem veszi figyelembe a törvényszegéshez vezető indítékokat, csupán a tényeket nézi. Ez alapján kétség sem férhet hozzá, hogy önt, Sierashi-dono, hamarosan halálbüntetésre ítélik és a neve örökké vértől szennyezett marad. Én azért vagyok itt, hogy egy esélyt adjak a neve tisztára mosására, amennyiben megérdemli. Ha kielégítő választ kapok a kérdéseimre, akkor megkísérlem meggyőzni a főnemesi házakat arról, hogy támogassák a maga szabadon engedését.
Monológomban rövid szünetet tartottam, hogy a hallottak súlyát fel tudja dolgozni a férfi. Néhány lépést tettem az ablak felé, hogy szemem elé tárulhasson Seireitei látképe. Az utcák csendesek voltak, itt-ott azonban még látni lehetett az újjáépítés nyomait madártávlatból is. Jelentős károkat szenvedett a Tiszta Lelkek Városa és a helyreállítási költségek súlyos terhet róttak mindenkire, lélekre és shinigamira egyaránt.
- Joggal kérdezheti, hogy miért kockáztatnám a családom hírnevét egy idegen kedvéért. Nem szeretek hazudni, így nem leszek képmutató, különösen nem egy közemberrel szemben: önös érdekek vezérelnek. Tudnia kell, hogy mélységesen megvetem magam emiatt, és kérem nézze el nekem gyarlóságomat. Azonban biztosíthatom róla, hogy ön is érintett az ügyben, nem pusztán a saját kényelmem miatt cselekszem. Két fiúgyermeket hagyott hátra árulásakor, az egyikük érdekében teszem mindezt a sajátomé mellett.
Folytattam a beszédet az okaim feltárásával, és reménykedtem benne, hogy szavaimból rá fog jönni a férfi, hogy mi is áll pontosan a háttérben. Lesütött szemekkel bámultam kifelé, hangomon is tisztán hallatszott, hogy kényelmetlenül éreztem magam, amiért ilyen kéréssel álltam elő teljesen ismeretlenül. Igyekeztem mindent megtenni azért, hogy ő is érezze, nem tekintem magam felsőbbrendűnek és hogy kérésem nem követelés. Más nemes talán lenézné ezt az egykor a Gotei 13-ban szolgáló halálistent, csak mert árulóként van megbélyegezve, ám én meg szerettem volna adni a tiszteletet egy egykori kapitánynak azzal, hogy nem nézem le. Talán naiv vagyok, de hiszem azt, hogy egy ilyen ember nem puszta gonoszságból vagy rossz szándékból tette meg azt, amit, hanem jó indoka volt rá, vagy esetleg kényszerből cselekedett.
- Tehát kérem, mesélje el nekem, hogy mi motivált egy megbecsült kapitányt mindarra a sok borzalomra, amit elkövetett? Egyáltalán mi történt pontosan azon a napon? Még egyszer elnézését kérem, amiért ilyen arcátlan kéréssel állítottam ön elé, de tudnom kell az igazságot. Remélem, megérti...
Megfordultam és határozott tekintettel néztem a másik szemébe. Teljesen érthető lenne, ha visszautasítaná a kérésem és távozásra szólítana fel, és ha nem is lesz így, könnyen lehet hogy csupán tévképzetekbe ringattam magam, és Sierashi Yuusuke valóban egy megveszekedett gonosztevő, egy megvetni való áruló, aki megérdemli a kivégzést. De épp eleget éltem már ebben a világban ahhoz, hogy tudjam, mennyire konok és igazságtalan tud lenni a 46-ok Tanácsa. Ez az eset talán ugyan más, hiszen kézzelfogható bizonyítéka van annak, hogy tisztek haltak meg a férfi kezei által és hogy rátámadt és megsebesített számos hadnagyot és kapitányt, de úgy éreztem, hogy meg kell ragadnom a lehetőséget, hátha van valami a háttérben, amit elhallgattak, vagy amiről senki sem tud.

Valóban nincs semmi kedvem a cseverészéshez, ráadásul még nem is töltöttem el annyi időt a fogságban, hogy a magány érzése gyökeret verjen bennem. A Kagami név nem sokat mond számomra, bár azzal tisztában vagyok, miszerint a négy nagy nemesi ház közé tartozik, viszont sosem tartottak olyan közeli kapcsolatot a Gotei 13-mal, mint mondjuk a Kuchikik, akik közül számos kapitány és hadnagy került ki. Ebből adódóan érkezésének okát egyre nagyobb homály fedi, de szerencsére a lány hamar veszi a lapot, s a tárgyra tér. Rezzenéstelen arckifejezéssel hallgatom monológját a Negyvenhatok Tanácsának ítéletéről, végülis ez is benne volt a pakliban, habár jobb lett volna elkerülni a kivégzést, mivel az olyan durva és erőszakos dolog. Visszatérésemet arra alapoztam, hogy talán segítségem ébreszt annyi hálát a zsíros képű kékvérűekben, aminek köszönhetően szemet hunynak a múltban elkövetett bűneim felett. Észrevehetően ez nem jött össze, holott mindent erre a lapra tettem fel. Figyelmem már-már elkalandozott volna, hiszen egyértelmű tényeket Én is tudnék mondani Neki, mint például kék az ég vagy zöld a fű. Mindenesetre bátorsága csodálatra méltó, hisz’ hiába vagyok megfosztva képességeim nagy részétől, fizikailag még így is sokkalta nagyobb erőt képviselek, mint amilyet Ritsu-san valaha is képes lehet elérni. Könnyedén túszul ejthetném jelen körülmények között, ám azzal csak magam alatt vágnám a fát. Míg Ő az ablakhoz sétál, addig szerény személyem árgus szemekkel figyeli minden mozdulatát. Ha talán a meglepődöttség vagy a páni félelem nyomát akarná kihúzni belőlem, akkor sajnos csalódnia kell. Felkészültem már a halálra, nem egyszer, ez sem más a többi alkalomtól. Azonban a végére mégis sikerül némi érzelmet kicsikarnia, mégpedig egy kissé gúnyos mosoly formájában. Személyes indok, hát persze. Semmivel sem jobb a többi nemesnél Ő sem. Emberi gyarlósága szerencsére pont kapóra jön számomra, erre alapozva még előnyt is kovácsolhatok a dologból.
- A szerelem egy remek érzés, a legszebb, mire korlátolt lényünk képes lehet. – szólalok meg kedélyesen, egyértelművé téve, hogy megértettem indokát. – Nos, ha nem veszi tolakodásnak, megkérdezhetem melyikük a szerencsés? Tudja, bizonyos okokból kifolyólag nemigen vagyok tisztában gyermekeim magánéletével. Sajnálatos módon egyikük sem tekint Rám apaként, ami érthető is a részükről. Elhagytam őket, mielőtt még megszülettek volna, de az irántuk érzett szeretet ettől még valós.
Eszemben sincs megemlíteni a tényt, mely szerint dezertálásomat követően, megfogantatásuktól kezdődően bizonyos időközönként találkoztam Chiyo-channal, ebből kifolyólag mégsem hagytam gondolkodás nélkül hátra úgy a kicsiket, mint ahogy azt egy kívülálló feltételezheti. Ráadásul legalább egy hónap késéssel tudtam meg a hírt, miszerint életem szerelme állapotos. Erről viszont mélyen hallgatnom kell, mivel emiatt kedvesemet is bíróság elé állíthatnák, lévén kapitány létére egy körözött bűnözővel találkozgatott kisebb-nagyobb megszakításokkal másfél éven keresztül. A Seireitei szemében ez is árulásnak minősülne, ahogyan rengeteg más dolog is. Hülye törvények. Feltett kérdésére előbb egy hümmögéssel válaszolok, össze kell szednem gondolataimat, mielőtt még olyat mondanék, ami csak rontana a helyzetemen. Lassú léptekkel sétálok mellé az ablakhoz, ily’ módon a fény immáron az Én képemet is megvilágítja, ezáltal hangsúlyosabbá téve a jobb szememen átívelő vágás forradását. Azon nap emléke, amikor először csaptam össze a Tizenhárom Őrosztag vezetőségének egy részével. Nobu meglepett, soha életemben nem gondoltam volna, hogy pont szegény „kis” Nagano fog egyedül sebet ejteni Rajtam. Be kell lássam, ennyi év távlatában már megkopnak az emlékek és jelenlegi mentalitásommal már sokkalta másabb módon oldottan volna meg a problémát. Az első hiba, amit elkövettem, a tisztek megölése volt. Semmi szín alatt nem ellenkeztek volna egy kapitányi utasítással szemben, könnyedén elhozhattam volna Hisou Karitét vérontás nélkül is. Feltehetőleg túlságosan megijedtem abban a pillanatban, habár ezt senkinek nem vallanám be. Tisztában voltam vele, hogy menekülnöm kell majd a városból, csupán időt akartam szerezni, mielőtt még beindult volna a hajsza. Elhamarkodott, rossz döntés volt.
- Csalódtam a rendszerben, amit szolgáltam. – jelentem ki egyszerűen, mindenféle körítés nélkül. – Egy egész családot végeztünk ki azért, mert a felsőbb körökből érkező parancs ezt diktálta. Bountouk voltak, viszont ettől függetlenül semmi más bűnük nem volt. Megöltük mindet, a férfiakat, a nőket, még a gyerekeket is. Beláttam mészáros vagyok, semmi több. – itt némi szünetet iktatok be egy sóhajtás formájában; most is felsejlenek előttem azon éjszaka képei. – Az eseménysor, ami elvezetett egészen addig a napig az Elmúlás hegyén, jóval napjaink előtt kezdődött, körülbelül egy évszázaddal ezelőttre nyúlik vissza. Akkor még fiatal tiszt voltam a 7. osztag kötelékében és volt egy mentorom, egy barát, akit testvéremként tiszteltem. Shala’zhar Kenshin 120 éve rájött, hogy az akkor történt tömeges kapitány- és hadnagyeltűnések között kapcsolat van. Az előbb említett személyek hollow erőre tettek szert, s ezért ki akarták végezni őket, mit sem törődve korábbi érdemeikkel. Urahara Kisukenak hála sikerült megszökniük, azonban Kenshin nem volt ilyen szerencsés.
Hangom egyre gyengébbnek, tompábbnak hallatszik, időközben a szám is kicserepesedett, muszáj vagyok megnedvesíteni, hogy képes legyek folytatni történetem. Balommal kócos fekete hajzatomat borzolom fel kissé, ekképp ruházatom ujja visszacsúszik, felfedve az alkaromon tekergőző sárkányalakú sebet. A Király szemének ajándéka, egy olyan gyilkosságért, amire azt hittem sosem kerülhet sor. Saját kezűleg vettetem véget a legjobb barátom életének.
- Egy napon küldetésre indultunk. Rutinfeladatnak tűnt, néhány gyengébb lidércet kellett megsemmisítenünk Rukongai egyik külső területén. Akkor még nem tudtam, de az egész előre megtervezett volt. Hihetetlen túlerővel találtuk magunkat szembe, csupán a szerencsének és Shala’zhar önfeláldozásának köszönhettem az életem, vagyis úgy gondoltam akkor. Két évvel ezelőtt viszont újra találkoztam Vele és megtudtam azt, amit az előbb Önnel is megosztottam. Ezen kívül utolsó leheletével még figyelmeztetett egy olyan hatalommal rendelkező tárgy létezésére, ami minden képzeletet felülmúl és Aizennek is fáj rá a foga. Egészen a karakurai nagy csatáig ezen ereklye elpusztításán dolgoztam, s sikerrel jártam. Rengeteg hibát követtem el, de nem vagyok rossz ember. Csak a szeretteimet akarom visszakapni.
Elmondtam az igazságot, amit hallani akart, immáron csak Rajta múlik, hogy milyen módon értelmezi a kapott információkat. A Daitenshi megalapítását direkt hagytam ki a felsorolásból, így a szervezet továbbra is képes lesz a működésre, ha jómagam a bitófára kerülnék. Most már elítélhet, megvethet, nem érdekel. Látszik az esztendőkön átívelő, szigorú nevelés mit tesz az emberrel. Bármennyire is próbálja palástolni, nem tart egyenrangú félnek, ezt leginkább a Rám használt „közember” jelző érzékelteti. Görcsösen próbál megfelelni, még Nekem is, holott kettőnk közül Én vagyok az, akinek be kéne hódolnia. Ám feltehetőleg elég botor módon, szerénységem sosem fog megalázkodni senki előtt.

Úgy éreztem nehezemre esne az érzéseimről beszélni egy idegen előtt, még ha ittlétem elsődleges motivációját ez is jelentette. Elvégre ezek belsőséges, intim dolgok, amiket nem szívesen oszt meg az ember lánya akárkivel, hiába áll most előttem választottam apja, nem tudom őt úgy kezelni, mint egy valódi családtagot. Jelenleg talán Ai-sama az egyetlen, akivel nyíltan beszélgethetek ilyesmiről, de az ő esete más, hiszen a minket összekötő kapocs azalatt is fennállt, míg nem ismertük egymást. Természetes volt, hogy előtte meg tudtam nyílni szinte az első pillanattól fogva. Sierashi Yuusuke egyetlen rám ható jellemzője azonban csupán csak a hasonlósága Masaru-samával, ám ez nem olyan szál, ami azonnal arra késztetne, hogy megbízzak benne, és feltárjam legmélyebb valómat. Bárhogy emlékeztet is Rá, tudom, hogy ő nem Ő, ahogy Kacchan iránt sem érzek semmit, hiába ikertestvére választottamnak.
- Időben meg fogja tudni, Sierashi-dono. Tartok tőle, hogy csak elterelné a figyelmét a beszélgetésünk fő témájáról ez a jelenleg az ön számára lényegtelen információ. Cáfoljon meg, ha nincs igazam, de ön akart rögtön a tárgyra térni.
Úgy döntöttem, hogy ideiglenesen berekesztem ezt a fonalat, addig egészen biztosan, amíg nem tudom, hogy miféle szándékok vezérelték a férfit mindarra, amit tett. Amennyiben ártó szándék vezérli, még vissza is élhet azzal, amit mondtam neki, szóval már csak ezért sem szerettem volna mindenbe beavatni amellett, hogy zavarba jönnék tőle.
Bár közeledésében semmi fenyegető nem volt, megtanultam már hogy óvatosnak kell lennem, így fél szemmel minden lépést figyeltem, ahogy felém tartott. Készen álltam arra, hogy az első gyanús mozdulatra ugorjak, és bár valószínűleg egyedül nem lett volna sok esélyem, a testőreimben megbíztam. Azonban nem jött tőle semmilyen agresszív megnyilvánulás, csak szimplán mellém állt, hogy ő is élvezhesse az egyébként káprázatos kilátást, amit ez a magaslati építmény nyújtott. Szavait türelemmel, rezzenéstelen arccal hallgattam, az általa említett két esetből azonban csak az utóbbiról volt tudomásom. Ettől függetlenül csalódása érthető volt, de ez csak azt jelentette, hogy mindaddig álomvilágban élt az egykori kapitány. Hiába számítunk az emberek szemében a pozitív oldalnak, ez a társadalom is gyakran ugyanolyan romlott, mint az övék. Lassan megfogalmazódtak bennem az első kérdések is, ám a legzavaróbb az volt, hogy egyetlen tettére sem próbált mentséget találni, csupán a döntéséig vezető momentumokat emelte ki. Egy olyan döntésig, mely számomra felfoghatatlan és értelmetlen volt ezen formájában.
- Bármennyire is tűnök talán naivnak és fiatalnak, biztosíthatom róla, hogy Soul Society tisztátalansága előttem sincs rejtve. Főnemesi vezetőként én beleszülettem abba a rendszerbe, amiben ön csalódott és ahhoz, hogy talpon is maradhassak, hamar fel kellett nőnöm. Rá voltam kényszerítve, hogy az egyébként is sivár és egyhangú gyerekkoromat lecseréljem a kíméletlen nagybetűs Életre. Én azon kevesek közé tartozom, akik liberális nézetet képviselnek a nemesség körében, akik arra törekednek, hogy megreformálják a maradi és korrupt rendszert. Hiábavaló harcnak tűnik, de én makacsul ki fogok tartani az álláspontom mellett, nem fogom feladni.
Amíg át nem gondoltam, hogy akarom folytatni, ismét szünetet tartottam újabb monológomban, melynek célja nem volt más, minthogy rávilágítson arra, mit véltem Sierashi-dono legnagyobb hibájának. Ha ez minden, amit el kívánt mondani az árulásával kapcsolatban, akkor nehezen fogok tudni érveket felsorakoztatni arra, hogy miért kellene megmentenem őt. Csalódott, ezért elmenekült, nem bízott meg benne, ezért segítséget sem keresett, sőt, inkább ellene fordult. De miért viselkedett ilyen ostobán? Azt sem tudtam hol kezdjem az indokok keresését... Mindez feldühített, és olyasmire ragadtattam magam, amiről soha nem gondoltam, hogy képes lennék megtenni. Hirtelen szembefordultam a férfival, és kezemet határozottan meglendítve arcon csaptam a shinigamit. A teremben visszhangzó csattanás közepette haragos tengerkék tekintetemet az acélkék íriszekbe fúrtam, nem törődtem a fájdalommal, ami a tenyeremet járta át.
- Ártatlanokat ölt, családokat szakított szét, ok nélkül! Elhagyta a szeretteit, két fiút kényszerített arra, hogy apa nélkül nőjön fel, ok nélkül! Szégyent hozott az osztagára és az egész Gotei 13-ra, ok nélkül! Hogy mondhatja azt ezek után, hogy nem rossz ember?! Megérte eldobnia az életét, a hírnevét, szenvedést okozni ennyi embernek csupán azért, hogy eljátszhassa a magányos hőst, aki megmenti a világot a pusztulástól? Büszke lenne magára Kenshin, ha látná hová jutott? Ezekre a kérdésekre válaszoljon, Sierashi Yuusuke! Elvették magától a legjobb barátját, és gyáva módon elmenekült ahelyett, hogy megpróbálta volna megakadályozni, hogy másokkal is megtörténhessen hasonló! Egész Soul Societyt megbízhatatlannak bélyegezte meg, mert könnyebb volt erre az ösvényre lépni, mint megkeresni azokat, akikben megbízhatott volna.
Hangom és pillantásom is rideg és fagyos volt. Soha nem éreztem még ilyen haragot senki iránt, indulatom hatására soha nem látott módon keltem ki magamból. Megértem, hogy miért nem osztotta meg a nyilvánossággal annak az ereklyének a létezését, nyilván tartott tőle, hogy rátennék a kezüket azok, akik a barátja halálát is okozták. De ha úgy is döntött, hogy ezért megéri mindent feladni, akkor is megbocsáthatatlan, amit tett. Távozhatott volna csendben, erőszak nélkül is, de még inkább meg kellett volna keresnie azokat, akik hasonlóképpen gondolkodnak mint ő, és velük együtt lépni. Észre sem vettem, hogy megragadtam a férfi öltözetének gallérját, ahogy arra is csak most ébredtem rá, hogy mennyire elvesztettem az uralmat magam felett. Soha, de soha nem történt még velem ilyesmi, szörnyen szégyelltem magamat a higgadtságom megszegéséért. Szememet lesütve engedtem el, és hátat fordítva neki tettem a kijárat felé néhány lépést.
- Moushiwake arimasen, Sierashi-dono, azt hiszem tévedtem önnel kapcsolatban. Ha ez minden, amit meg kívánt velem osztani, akkor úgy hiszem, hogy nem érdemes egymás idejét pazarolnunk. Nem tudok, és nem is akarok olyasvalakit megmenteni, aki nem érdemli azt meg. Sajnálom.
Közöltem halk, rezignált és távoli hangon a férfival, miközben szemeimbe könnyek szöktek, hiszen rájöttem, hogy talán sose lehetek igazán boldog. De olyan nevét nem állt módomban tisztára mosni, aki nem önhibáján kívül mocskolta azt be. Megtehetném, de az elveim nem engedik, mint ahogy a klánom hírnevét és biztonságát sem kockáztathattam meg a saját érdekeim előtérbe helyezésével. Én jóra akartam használni a befolyásom, és nem önző módon.

Némileg meghökkenten fogadom elutasító válaszát, kizárásosan alapon így is el tudom dönteni, hogy melyikük is lehet az, mindkét eshetőségre ötven-ötven százalék az esély. Igazából teljesen értelmetlennek és gyerekes viselkedésnek tartom ezt a megmozdulást, tökéletesen elárulta, miszerint a családvezető szerep alatt nem más, csupán egy átlagos tinédzser, aki azt hiszi, Őt nem érti meg senki az égvilágon. Nos, mindenesettre halk hümmögéssel könyvelem el magamban a dolgot, nincs akkora jelentősége, csak jelenthetett volna egyfajta tájékozódási pontot egyik fiam mindennapjait illetően. Ettől függetlenül megadó fejhajtással értek egyet Vele, azután lazán intek, hogy folytathatjuk a beszélgetés komoly fonalát. Sajnálatos módon egyet kell értenem megjegyzésével, sokkalta jobban örültem volna egy idősebb klán vezérnek, akit még talán ismerhettem is volna futólag. Egyáltalán nincs ínyemre a kialakult helyzet, lányregénybe illő jelenetbe csöppentem, ahol szerény személyemnek jutott az a hálátlan szerep, ami a forgatókönyv szerint az egyetlen akadályt jelenti a két szerelmes között. Kagami Ritsu eszköznek tekint vagy inkább akadálynak, amellyel saját boldogságát érheti el. Igazat beszélt, tényleg hamar beleszokott a főnemesek játszmái, semmi mást nem tart szem előtt, csak az önös érdekeit. Monológja utolsó részét meg sem hallom, amúgy is önámítás az egész, így inkább tekintetem az ablakból látszódó tájra irányítom. Emlékszem még a látvány, ami visszaérkezésemkor fogadott, sosem felejtem el a rombolás képeit, valamint azt a rémületet, ami először elfogott hirtelenjében. Magam miatt nemigen aggódtam, sokkalta inkább Chiyoko körül jártak gondolataim. Szerencsére nem esett súlyos baja, ezért valamivel nyugodtabban folytathattam terveimet.
Figyelmetlenségemet nem várt fordulat szakítja félbe, ami szó szerint értendő, hiszen a fordulást követően tenyér csattan az arcomon. Első pillanatban nem tudom mire vélni ezt a kirohanást, ám miután elhangzik a cselekvést megmagyarázó kiabálás, máris új megvilágításban látom a történteket. Minden kétséget kizáróan a pillanat tört része alatt tudtam volna reagálni az ütésre, akár tízszer is elmozdulhattam volna, amíg meglendítette a karját, azonban nem láttam értelmét. Most tökéletesen bebizonyosodott számomra, mennyire halva született ötlet egy meggondolatlan ifjonc kezébe bármiféle hatalmat adni. Úgy döntök, egyszerűen figyelmen kívül hagyom ezen tettét, mivel mégsem lenne okos dolog tovább súlyosbítani amúgy sem rózsás státuszomon, ám ezt követő szavai érzékeny pontot érnek. Lelkem mélyén a harag pillanatok alatt éled fel, füstösen, forrón, égetően. Első gondolatom természetesen a kölcsön visszaadása lenne, viszont nem fogok megütni egy gyereket, legyen szó bármilyen büszkeségemet sértő frázisról. A méregtől szinte villogó tekintettel söpröm le kezét a galléromról, igencsak nehezemre esik jelenleg hideg fejjel átgondolni mit is kellene csinálnom. A vádak valósak, de egyszerűen nem akarok, ezáltal nem is fogok mentségeket keresni egyetlen tettemre sem. Vonásaimon szinte vadállatias düh sejlik fel, majdhogynem fizikai fájdalomként jelentkezik a kényszer, amivel megpróbálom mégis kifejezéstelenné tenni arcomat. Feltehetőleg lélekenergiám is hátborzongató fergetegként törne elő testemből ebben a pillanatban, azonban a helyszín megakadályozza ezt. Ennélfogva csak szívemben fortyog a megállíthatatlan erő, ami képes volna ezt az egész épületet eltűntetni a föld színéről.
- Ne merészelj még egyszer kezet emelni Rám, gyermek! – förmedek rá vészjóslóan, a lehető legtöbb megvetést és gúnyt vegyítve az utolsó szóba. – Megérte-e feláldozni mindent, ami valaha is jó volt az életemben a magához hasonlóak védelmében, ezt kérdezi? Megérte-e minden egyes alkalommal létemet kockáztatni egy olyan fajért, ami még csak a létezésünkről sem tud? Megérte-e megölnöm a legjobb barátomat, amikor az habzó szájjal esett a torkomnak? Nem, egyáltalán nem érte meg, ám Én mégis megtettem! Mit sem törődve a saját boldogságommal, szinte fejvesztve próbáltam megoltalmazni egy olyan világot, amely egyáltalán meg sem érdemli!
Hangom kicsit emelkedettebb lett, mint ahogy azt először terveztem, viszont legalább nem fajult tettlegességig a dolog, amit azért sikernek könyvelhetek el emlékezve a legutóbbi esetre, amikor valaki gyávának nevezett. Azt kell mondjam, nem volt túlságosan szép látvány. Csóri, valószínűleg nem húzhatta tovább pár percnél… Néhány pillanatig még dühösen meredek a lányra, de könnyei megjelenténél eme érzés rögtön tovaszáll. Elragadtattam magam, ellenben a tényeken ez egy cseppet sem változtat.
- Nem az vagyok, akinek hisz, Kagami Ritsu… - szólalok meg csendesen, mialatt leülök az ablakpárkányra. – Tudja, nem is különbözünk annyira Mi ketten. Ön is dönt egy élet felett, akárcsak jómagam egykoron. Remélem, tiszta lelkiismerettel mondhatja majd el a későbbiekben, hogy helyes volt, amit tett.
Eszemben sincs könyörögni vagy akármi ehhez hasonló dolgot tenni irányába. Szabad akaratomból vagyok itt, máskülönben soha sem lettek volna képesek elkapni. Szerencsére vészhelyzet esetére is még van egy B-tervem, de szívem szerint maradnék az A-nál, az valahogy sokkal jobban fekszik. Látom, mi viaskodik a kislányban, ugyanaz, mint bennem régen. Sajnálatos módon, ha megegyező döntésre jut Velem, akkor Sorsom már meg is van pecsételve, vagyis a látszat alapján. Fáradt vagyok és valós éveimnek száma mázsás súlyként nehezedik vállamra. Talán mégsem tudom betartani az ígéretem, milyen kár…

Azt hiszem... félek. Nem ettől a férfitól, hiába kezdett el velem kiabálni és sértegetni. Nem, a viselkedését bátran álltam, határozott tekintettel néztem vele farkasszemet. Puszta szavaktól nem ijedek, nem ijedhetek meg, nem kelthetnek bennem félelmet. Attól tartottam, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet, hogy képtelen leszek uralmam alatt tartani a helyzetet, hogy a körülmények és a következmények között elveszíthetek mindent, még azt is, amit jelenleg magaménak tudhattam. Mindezt cserébe azért a bizonytalanért, amit meg akartam szerezni. Nem is tudom mire gondoltam, amikor elhatároztam magam arra, hogy idejövök, de egyre inkább úgy éreztem, hogy hibát követtem el. Egy-egy politikus reakcióját könnyedén ki tudtam már számítani, hiszen ugyanazon elvek mentén mozogtak, mint amiket nekem is tanítottak, ugyanazon kommunikációs fogásokat alkalmazták azért, hogy hatást vagy ellenhatást érjenek el. Ám ez az ember, akinek semmi köze nincs a világomhoz, teljesen kiszámíthatatlan reakciókat adott. Súlyos vádakat vágtam a fejéhez, ő azonban egyetlen egy szavamat sem tagadta meg, nem próbált kibúvót keresni, mentegetőzni, pedig minden józan eszű ember ezt tenné... legalábbis én így hittem. Sierashi Yuusuke semmit sem tagadott, minden tettét és hibáját elismerte és hajlandó volt szembenézni a következményeivel. Azt hiszem ez a szokatlan viselkedés váltotta ki belőlem a kétségbeesést, ami ahhoz vezetett, hogy teljesen kiforduljak magamból. Elvégre én arra számítottam, hogy találhatok valami mentő körülményt, valami külső befolyást, amiből kiindulhatok, amibe belekapaszkodhatok. De nem, ő még megbánást sem mutat.
- Gomennasai, nem szabadott volna így viselkednem. Kérem bocsásson meg, tiszteletlen voltam.
Nem mertem a szemébe nézni ezek után, elfordulva álltam, és a kijáratot bámultam. A szavain gondolkoztam, és igyekeztem magam túltenni azon, hogy gyerekként kezel. Egy másik nemest persze emlékeztetnék arra, hogy ki is vagyok valójában, ha ilyen hangot ütne meg velem, de Sierashi-dono számára ez nem jelent semmit. Csupán az bántott, hogy ennyire lenéz engem, hogy az ellenségének tekint pusztán azért, mert a része vagyok egy olyan rendszernek, ami ártott neki. Észrevettem, hogy nem figyelt rám, az ő szemében én ugyanolyan önző, arrogáns és karót nyelt arisztokrata voltam, mint a többi. Tekintve hogy milyen kéréssel álltam elé, talán joggal is gondolhatja ezt. Lehet nem nemesként, hanem egyszerűen Kagami Ritsuként kellett volna idejönnöm, és azt az oldalamat megmutatnom neki, amit mások is láthatnak a hétköznapjaimban. Ugyanakkor bármennyire is csábító volt ez a lehetőség, mégis nemesként kellett cselekednem ebben a helyzetben, legnagyobb sajnálatomra.
- Én sem az vagyok, akinek ön hisz engem, Sierashi-san. Ám hadd emlékeztessem valamire. Ahogy említettem, én azért vagyok itt, hogy megismerjem magát és a tettei hátterében húzódó motivációt, így ha nem tudja a valódi arcát megmutatni nekem, akkor eleve kudarcra van ítélve a látogatásom. Önben én egy gyáva, bosszúvágytól fűtött embert látok, aki felelőtlenül cselekedve a rendelkezésére álló lehető legrosszabb megoldást választotta ahelyett, hogy higgadtan felmérte volna a lehetőségeit. Forrófejűségének pedig itt és most is tanúbizonyságot adott. Csupán két kérdésem van: miért döntött úgy, hogy fejjel megy a falnak ahelyett, hogy megpróbált volna békés megoldást választani és megkeresni a magához hasonlóan gondolkodók segítségét? És hogy milyen embernek látja önmagát?
Bár hangomon nem hallatszott, légzésem a kelleténél szaporább volt, mikor kérdéseim végén behunytam a szemem. Ideges voltam, mert nem tudtam mire számítsak, még ha most az előbb nyilvánvalóan a lelkiismeretemre próbált hatni. Számomra úgy tűnt, hogy az ő érdeke is az, hogy kikerüljön erről a helyről, így tehát a célunk közös, de ahhoz, hogy az is maradjon, nekem szükségem volt valami kapaszkodóra. Nem tehettem meg, hogy csak a két szép szeméért kiállok mellette, márpedig jelenleg semmi nem volt a kezemben, ami segíthetne.
- Azt hiszem van még valami, amit nem árt tisztázni. Visszatérése miatt Seireitei nyugtalan lett, sokan presszionálják a 46-ok Tanácsát a mielőbbi kivégzéséért. Én azért vagyok itt, hogy esélyt adjak magának, és talán én vagyok az egyetlen lélek, aki erre hajlandó. De ez korántsem jelenti azt, hogy rendelkezek a maga élete felett. Még ha úgy is távozok innen, hogy szeretném önt kijuttatni innen, legalább két, ha nem mind a három másik főnemesi családot is meg kell még győznöm, és még ezek után sem garantált, hogy a 46-ok Tanácsa engedni fog a nemesség befolyásának. A legjobb esetben is csupán 20% esélyt látok arra, hogy kijut innen, ám ha ez meg is történik és tisztázódik a neve, minden bizonnyal csak annyi változik a státuszában, hogy megtűrt jelenség lesz Soul Societyben, a halál-, esetleg börtönbüntetést pedig egyszerű száműzetésre enyhítik.
Ismertettem vele azt, amivel talán nem volt teljesen tisztában. Vannak már olyan shinigamik, akiknek elfelejtették a múltbéli vélt vagy valós bűneiket, ám még ők sem jöhettek vissza, csupán nem kezelik őket árulóként, ha netán felbukkannak Seireitei utcáin ilyen vagy olyan okból. Ám mielőtt ez bekövetkezhetne, még rengeteg akadály áll a férfi előtt, kezdve azzal, hogy engem is a pártjára kell állítania.

Majdhogynem lehetetlennek tűnik számomra, hogy egyenlő félként kezeljem ezt a gyereket, főleg azok után, amit az imént tett. Forrófejűségről papol, miközben kettőnk közül Ő veszítette el hamarabb higgadtságát. Bocsánatkérését egy biccentéssel elfogadom, részemről azonban semmi ilyesmire ne számítson, hiszen a jelenlegi helyzetben pont az etikett az, ami a legkevésbé érdekel. Feltehetőleg a rengeteg mellébeszéléshez, sikamlós szóhoz és a félrevezetések tömkelegéhez van hozzászokva, de jómagam nemigen szoktam használni az efféle módszereket, kivéve, ha nagyon sok múlik a dolgon. Elégedetlen szusszanással kell elfogadnom, miszerint eljött ez a pillanat. A válaszok, amelyeket olyannyira keres, nem állnak rendelkezésemre és mentegetőzni sem fogok, ezt senki nem várhatja el Tőlem. Tettem, amit meg kellett tennem. Ugyan régen, amikor végeztem azokkal a tisztekkel még éreztem némi lelkiismeret-furdalást, ám mára már megbékéltem a dologgal. Meghaltak, mivel Sorsuk így volt elrendelve. Katonaként az is benne van a pakliban, hogy elveszítjük az életünket, ettől függetlenül mégis bátran kiállunk az ellenség elé. Természetesen ellenemben már akkor sem volt esélyük, mostanra pedig a közöttem és egy normál halálisten között lévő különbség szinte ég és föld. Másrészről a Senzakyuuban Én nem fogoly, hanem vendég vagyok. Szerencsére társaim ugrásra készen állnak, képesek lennének kimenekíteni abban a pillanatban, amint elhagytam ezt az átkozott, erőblokkoló épületet. Kezd igazán fárasztani és untatni ez a meddő beszélgetésről, arról a tényről nem is szólván, mely szerint lépten-nyomon sérteget, holott kettőnk közül Nekem köszönhet többet ez az egész szemétdomb. Elkendőzött nemesi arroganciája idegesít a legjobban, előttem nem kell megjátszania magát, semmit sem számít.
- Amíg Ön egy kényelmes palotában és testőrei körében ücsörög, kérem, ne beszéljen gyávaságról, mivel szavai csupán éretlenségét és szűklátókörűségét sugallnak. – vágok vissza rögtön támadólag. – Elvetettem az egyént, s a köz érdekét helyeztem előtérbe. Téved, ha azt hiszi, nem kerestem szövetségeseket. Soul Societyn belül és kívül is akadnak olyanok, akikben feltétel nélkül megbízom, valamint nélkülük nem érhettem volna el célomat. Valóban olyan ostobának tart, hogy gondolkodás nélkül lemészárolok egy rakat embert, aztán utána még a vezetőséggel is összecsapok? Mindent előre elterveztem, kivéve persze a tisztek halálát. A lehető legrosszabb képet akartam festeni magamról, aminek hála csak múlandó, sötét árny lettem volna a Gotei 13 történetében, titkommal együtt. Ennek hála egyetlen barátomat sem küldték semmilyen öngyilkosnak mondható küldetésre, hanem inkább Én mentem, önként. Megvolt a túléléshez szükséges erőm. Viszont minden megváltozott, amikor megtudtam, hogy Chiyoko állapotos. – sóhajtok fel szakadozottan, kis szünetet iktatva be monológomba. – Onnantól kezdve próbáltam tisztára mosni a nevem és a lehető legtöbb lehetséges módon bebizonyítani, miszerint nem vagyok a Tiszta Lelkek Városának ellensége. Erre a legjobb példaként a közelmúlt eseményeit tudnám felhozni, az 5. osztag ex-kapitányának elfogását. Gyarló ember vagyok, aki talán egy-két helyen elhibázott döntést hozott, ám tetteimet sosem vezérelte rosszindulat, sem ártó szándék.
Ismételten hosszúra nyúlt pofázásomat csalódott hangsúllyal zárom, eredeti terveimhez képest meg sem próbáltam félrevezetni a lányt, amit nem tudok mire vélni. Feltehetőleg tudatalatt a kezdeti düh ellenére sikerült rájönnöm, hogy a jelenlegi helyzetben már nem sokat veszíthetek, ráadásul itteni státuszom semmiben sem fog változni, hogyha elmondom ezeket Kagaminak. Lelkem mélyén időközben a lehető legnagyobb gyűlölet lobban fel a Negyvenhatok Tanácsának ellenében, hisz’ mit sem törődve érdemeimmel akarnának félrelökni, akár egy elromlott játékszert. Szívesen találkoznék azokkal a személyekkel, akik annyira sürgetik kivégzésemet, bizonyára más nézőpontra jutnának, amint pengém elválasztotta fejüket a testük többi részétől. Bürokratikus humbug ez az egész, könnyű pofázni a rejtett és biztonságos földalatti teremből, ahová kétségtelenül nem ért el az ostrom tombolása. Az efféle gerinctelen húzások miatt vetek meg szinte minden nemest, mivel lényegében ugyanazon álláspontot képviseli az összes. Csak azzal törődnek, hogy minél jobban tele legyen a hasuk, illetve a pénztárcájuk.
- Hiszi vagy sem, de tisztában vagyok az esélyeimmel. – bólintok nyugodtan, miután kifejtette 20%-omat. – Mindent összevetve mégis feladtam magam, s most itt vagyok. Bíztam benne, hogy legalább minimális mértékben számít a nyújtott segítség, ám jól láthatóan ebben is tévedtem. Csupán reménykedni merhetek, miszerint a többi nemesi család vezetője sem ragaszkodik mindenáron a vérontáshoz.
Túlságosan fiatal és jóképű kétgyermekes, egyfeleséges családapa vagyok ahhoz, hogy csak úgy kiiktassanak, mint valami esztelen sorozatgyilkost. Jobbom néhány másodpercig megállapodik ruházatom redői között, ekképp megérintve a láthatatlan pecsétet, ami ennek köszönhetően némileg kivehetővé válik. Megnyugvással tölt el a tény, mely szerint ebből a kilátástalan kutyaszorítóból is van menekvés. Kicsit feszültebb lennék, ha a biztos halállal kellene farkasszemet néznem.

Kérdéseimet feltéve úgy éreztem, muszáj végre a férfi felé fordulnom, hogy egyértelművé tegyem a számára: figyeltem arra, amit mondott. Mi több, tekintetemet sem vethettem a padlóra, így keserű ábrázatom ide, érzéseim oda, felemeltem a fejem. Legalább ő is láthatta, hogy miféle konfliktus dúl bennem és hogy mennyire feszült voltam valójában, noha úgy sejtettem, mindez őt nem érdekli. Reakciói elárulták, hogy miképpen gondolkodik rólam, láttam rajta, hogy nem foglalkoztatja a másik oldal, amit ezúttal én képviselek. Felmerült bennem a kérdés, hogy miért is kéne egy olyan emberrel foglalkoznom, aki még az alapvető tiszteletet sem képes megadni a beszélgetőpartnere irányába, de én már csak ezért is más voltam. Lehetett bármilyen véleményem valakiről, mégis odafigyeltem minden szavára, hogy jobban megérthessem a személyiségét. Márpedig Sierashi Yuusuke legnagyobb sajnálatomra nem olyan lélek volt, akinek az elvei és logikája pozitív érzéseket keltettek volna bennem. Talán valóban lehetetlen feladatra vállalkoztam.
- Legalább az ön számára megadatott a választás lehetősége. Az a "kényelmes palota" számomra nem volt más sokáig, mint egy egyszerű börtön, mely még most is számtalan béklyóval láncol magához. Sierashi-dono, ön szabadon dönthetett élete minden pillanatában, az én sorsom azonban a születésem pillanatában meg volt pecsételve, csupán egyetlen járható út állt előttem. Azonban ez az egy ösvény is számtalan veszélyt tartogat, a testőreim védelme nélkül már halott lennék, olyan emberek keze által, akiknek semmit sem ártottam. Ezt vegye figyelembe, amikor gyávának, éretlennek és szűk látókörűnek tart. Lehetséges, hogy nem vagyok képes teljesen felmérni és megérteni mindazt, ami a döntését befolyásolta, hiszen nekem sosem volt lehetőségem akkora erőt a kezemben tartani, ami megmenthetné a világot. Ám ön még nálam is kevesebbet lát, így irántam érzett megvetése alaptalan és indokolatlan. Persze magát ez gondolom nem foglalkoztatja, akár egy viccet is elmesélhettem volna éppen, ugyanez lenne a reakciója.
Illettem kritikával habozás nélkül, határozottságot mutatva feléje. Azonban valójában szavai összezavartak, azért is döntöttem úgy, hogy egy a férfi számára érdektelen monológgal rukkolok elő. Így volt egy kis időm átgondolni mindazt, amit mondott, miközben beszéltem... vagyis inkább finoman kioktattam, nincs mit szépíteni rajta. Azonban ezek az információk, amiket megosztott velem, valamelyest megváltoztatták a helyzetet, elvégre megindokolta végre, hogy miért árulta el Seireiteit ilyen látványosan. A probléma az volt, hogy mindezt mindenféle a szándékai ellenkezőjét bizonyító nyom nélkül hajtotta végre, legalábbis ha ezeket nem használta fel eddig, akkor minden bizonnyal nem is léteztek. Így azon túl, hogy a jelentések alapján valóban segédkezett az Aizen Sousuke elleni harcban, más nem bizonyította jó szándékát, mint a puszta szavai. Megráztam a fejem, és egy mélyet sóhajtottam, mielőtt ismét megszólaltam volna.
- Egy olyan ember számára, mint ön, mi a különbség aközött, hogy egy vagy három lelket hagyott magára? Miért elfogadható, ha egy szerettének fájdalmat okoz, és miért nem, ha már három név szerepel a listán? Önfeláldozó módon eldobta az életét és elszakította minden kötelékét, ha fel volt rá felkészülve, akkor miért próbálja most összeforrasztani az eltépett szálakat? Attól tartok már túl késő... - csupán néhány másodpercnyi szünetet tartottam, hogy rátérjek a másik bennem felmerült kérdésre és elgondolkoztassam a felelőtlen tetteiről, de aztán folytattam. - Szeretnék hinni önnek és elfogadni azt, hogy a szövetségesei érdekében tette mindazt a szörnyűséget, amivel most vádolják, Sierashi-dono. Ám szeretnék beszélni a társaival is, hogy tisztább képet kaphassak önről, és hogy tanúsíthassák mindazt, amit most elmondott. Ha elárulja a kilétüket, megígérem, hogy kettőnk között maradnak a nevek. És ezt most ne politikusi ígéretként kezelje, kérem.
Nem tartottam szerencsésnek hozzátenni azt, hogy úgy vélem, ha ennyire előrelátó volt, akkor nem úgy jött vissza, hogy ne legyen valamiféle biztosítéka arra az esetre, ha esetleg ki akarják végezni. Nem tartottam ostobának, de felelőtlennek igen, és ha megpróbál megszökni, azzal valószínűleg örökre elvágja magát a visszatérés lehetőségétől és végleg rábélyegzi a nevére a "bűnös" címkét. A beszélgetés egyre idegesebbé és feszültebbé tett, minél tovább tartott szópárbajunk, annál kilátástalanabb helyzetbe kerültem. Célom ebben a pillanatban megvalósíthatatlannak látszott ésszerű körülmények között, és ez a véleményem csak még tovább süllyedt, amint meghallottam a két nevet, amit felhozott. Jó néhány másodpercre behunytam a szemem, hogy minél nyugodtabb választ tudjak adni.
- Az imént azt állította, Soul Societyn kívül és belül is vannak szövetségesei, így feltételezem a névsor nem teljes. Kérem mondja meg, hogyan segíthetnék magának, ha képtelen megbízni bennem, ha nem működik együtt? Ez nem az a pillanat, amikor segít magán, ha valamit elhallgat.
A néhány perccel ezelőtti helyzethez képest csupán annyi változott, hogy miután megfordultam, most el is indultam a kijárat felé. Sűrű pislogásom elárulta, hogy nehezemre esik visszatartani a könnyeim, de most igyekeztem megbirkózni vele. Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem csak én és a 46-ok Tanácsa akadályozza a volt kapitányt a nevének tisztára mosásában, hanem ő maga is. Nekem pedig ideje megbékélnem azzal, hogy talán sose válhat valóra az egyik legnagyobb álmom...

Prison Break, csak most nem Scofield a zseni

Mikor megtudtam, hogy Yuu-chan visszament Soul Societybe, legszívesebben ott helyben képen töröltem volna az idiótáját. Józan ésszel gondolkodva volt alapja annak a feltételezésnek, hogy az Aizen elleni küzdelem enyhítést jelenthet a bűnlajstromán, de akkor is. Nulla előkészítéssel, terepfelmérés nélkül, csak úgy visszasétálni akkora ostobaság volt, mint ide Texas. Nem tudom mire gondolhatott, amikor ezt elhatározta, de az hétszentség, hogy meg fogja kapni tőlem a leszúrást, ha még valaha viszont látjuk egymást. Merthogy Yuke-chan nem habozott közölni velem a kivégzés tényét és időpontját nem sokkal azután, hogy vezetőnk faképnél hagyott minket. Így aztán nem is tudtam túlságosan örülni neki, hogy új tagot köszönthetett a Daitenshi egy újabb vaizard személyében, de ami fontosabb volt, hogy immár nem én voltam az egyetlen lány végre. Bár Shizune-chan kicsit hevesebb vérmérsékletűnek tűnt a kelleténél, de tekintve hogy egy fedél alatt él azzal a Masaki nevű őstulokkal, én már nem tudok meglepődni semmin sem.
- Sakai Hitomi vagyok, S rangú esper. Yoroshiku ^^
Mutatkoztam be a lánynak meghajolva azon a reggelen, amikorra a szabadítási akció szükségességének időpontját jósoltam. Nem volt túl nehéz meghatározni az ideális időpontot egy ilyen rövid intervallumban, merthogy ahhoz kétség sem férhetett, hogy megpróbáljuk Yuu-chant kimenteni a halál torkából. Bámulatos, hogyan vonzza ez a fickó a death flageket Akárhogy is, a rövid ismerkedés alapján kiderült, hogy az erőink nagyjából kompatibilisek egymással, hiszen mindkettőnknek elektromos reiatsuja volt, csak amíg én távolsági harcra használtam azt, addig ő az izmait erősítette fel vele. Bár erre én is képes voltam valamilyen szinten, de az izmaim stimulálása túl magas koncentrációt igényelt a részemről ahhoz, hogy kényelmesen használhassam, és emberként testi adottságaim is jóval szerényebbek voltak, mint egy shinigami esetében.
Már csak Yuke-chanra kellett várnunk, és amíg meg nem érkezett, addig újra leellenőriztem, hogy nálam van-e minden szükséges eszközöm. Egy jó dolog volt a Daitenshi-köpenyben, tudtam aggatni rá dolgokat, így a kardomat és a pockymat leszámítva már ott foglalt helyet minden fegyverem. Most először fogok Soul Societybe menni, szóval kicsit furcsán éreztem magam. Annyit hallottam már arról a helyről, és mégis, a pokolban előbb jártam, mint Onee-chan új otthonában. Ha nem ilyen hülye apropóból kellett volna odamennem, akkor talán még izgatott is lettem volna, így viszont csak szimplán gondterhelt voltam. De aztán végre meghallottuk az ex-shinigami hangját, így fel is pattantam ültemből. Indulhattunk.
- Rendben van, Yuke-chan Jó helyszínnek tűnik a híd a rajtaütésre. Gondolom azok a vörös béklyók blokkolják a reiatsu-használatot, másképpen Yuu-chan nem sétálna ilyen higgadtan.
Morfondíroztam félhangosan a Paragonban kivetített képet látva. Úgy tűnt a közeli hegyen, ahová vinni akarták a mesteremet, még csak néhány őr és egy-két magasabb rangúnak tűnő tiszt lézengett, mindenképp meg kellett előznünk azt, hogy ideérjenek a kapitányok. Furcsa módon egyáltalán nem éreztem helytelennek, ha arra gondoltam, hogy esetleg újra shinigamikra kell támadnom. Úgy pláne nem, ha ezzel egy olyan személy életét menthetem meg, akinek örökké hálával fogok tartozni talán.
- Shizune-chan, ha Yuke-chan kiszabadítja Yuu-chant, meg kell szabadítanunk attól a piros nyakörvtől. Közönséges módszerekkel nem fogjuk tudni leszedni, szóval arra gondoltam, hogy ellentétes erőkkel terhelhetnénk túl. Ugyanannyi energiát kell használnunk, különben az erősebb támadás ki fogja oltani a gyengébbet. De te ne törődj semmivel, csak támadj a teljes erőddel jobbról. Az erőink kiegyensúlyozása az én feladatom lesz. Yuu-chan miatt pedig ne aggódj, túléli. Még valami: ha harcba keveredünk, ne ölj meg senkit, csak üsd ki őket.
Osztottam meg a lánnyal a tervemet, amíg Yuke előkészítette a támadást. Közben a kezünkbe nyomta a vaizard cuccait is, nekem a zanpakutouja jutott. Mély levegőt véve sóhajtottam fel, szükségem volt minden koncentrációmra ahhoz, hogy eltaláljam Shizune erőszintjét. Feszült csend előzte meg az akció kezdetét, de aztán ahogy megindult a menet és a híd közepére ért, megindítottuk a rajtaütésünk. Paragonból kikerülve néhány pillanat alatt felmértem a helyzetet, legalább 7-8 kapitány-szintű reiatsut éreztem közeledni kisebb-nagyobb távolságból, szóval nem volt sok időnk. Folyamatosan Shizunét figyeltem, amíg shikaiba váltott, és az ő reiatsujának megfelelően állítottam az erőszabályzó karkötőmön, miközben Yuke elválasztotta a foglyot az őröktől. "Most!" kiáltásomra egyszerre lendültünk a béklyó felé, és öklöm körül elektromos kesztyűt létrehozva mértem egy balegyenest a nyakörvre, ami kettőnk mozdulatára felizzott és darabjaira törve széthullott.
- Szép munka! Nesze, Yuu-chan!
Dicsértem meg Shizunét, majd a mentorom kezébe nyomtam a lélekölőjét. Üdvözölni egymást, meg nyakba borulva pityeregni most nem volt időnk, amúgy is csak három napja nem láttuk egymást, nem hetek, hónapok vagy évek teltek el. A férfi kicsit kábának tűnt a szabadítási módszerünk miatt, a híd hegy felőli végéből induló őrök pedig megérkeztek, így nem volt más választásunk, muszáj volt feltartani őket, amíg a vaizard magához nem tér. Kardomat előhúzva, annak markolatával és életlen felével mértem kisebb-nagyobb ütéseket a ránk támadókra, de nem sokáig volt ilyen egyszerű dolgunk. A felénk tartó reiatsu forrás akkora volt, mint az enyém, a struktúrája pedig félreismerhetetlenül ismerős volt.
- Shizune-chan, bukj le!
Kiáltottam a lánynak, de már késő volt. Az oldalába egy sarok mélyedt... a nővérem sarka. Igazi rémálom elevenedett meg előttem. Nem akartam Kotomi ellen harcolni, de úgy, hogy Yuke elfoglalt volt, Yuu-chan meg kába, csak nekem volt esélyem ellene. Pontosan ismertem a képességeit, Shizunének esélye sem lenne ellene. A vaizard lányt mögé teleportálva kaptam el, hogy le ne repüljön a hídról az ütés erejétől. Onee-chan nem fogta vissza magát, reméltem hogy az újoncunk nem sérült meg súlyosan.
- Yuke-chan, hayaku!
Sürgettem a shinigamit, nem halaszthattuk tovább a lelépést. Nem akartam, nem fogok harcolni a testvéremmel. Ekkor jutottam el odáig, hogy belenéztem azokba a kék szemekbe. Döbbent volt, a meglepetéstől mozdulni sem tudott Kotomi. Felébredt bennem a bűntudat, pillantásom szomorúvá, arckifejezésem pedig keserűvé vált. Tisztában voltam vele, hogy azzal amit teszek, Seireitei ellensége leszek, de jobb lett volna, ha erről Onee-chan nem premier plánban értesül. Idővel el fognak csendesedni az általunk felkavart hullámok, de egy darabig biztosan nem találkozhatunk majd... Azt hiszem, itt lenne az ideje, hogy megosszam vele a múltam titkait, remélem meg fog nekem tudni bocsátani.
- Gomennasai, Onee-chan...
Suttogtam, de a zajongásban biztosan nem jutott el hozzá a hangom, csak a számról olvashatta le a szavaimat. Yuke pedig ekkor mindannyiunkat elteleportált valami számomra ismeretlen helyre. Nyugalom telepedett ránk, mindannyian lihegtünk talán. Bánatos arcomon sok minden rajta volt arról, hogy mit is gondolok erről az egészről. Köpenyem alól elővettem az izomerősítő kesztyűmet, nyugodt mozdulatokkal felvettem, aztán Yuu-chan felé fordultam. Minden dühömet beleadva mostam be neki egy balegyenessel, és minden magyarázat nélkül vonultam félre Shizune sérülését megvizsgálni. Mielőtt elindultunk volna, úgy terveztem, hogy majd jól kiosztom az ostobasága miatt, de nem jöttek volna ki szavak most a számon. Haragudtam rá, a meggondolatlansága miatt úgy tűnt, a lánynak bordája tört, és talán örökre tönkretette a kapcsolatomat a testvéremmel. És nem, nem azért haragudtam rá, mert vissza akart térni a családjához, hanem azért, mert mindezt anélkül tette, hogy számításba vett volna minden lehetőséget, Csak rontott a saját maga helyzetén is, az egyéb következményekről nem is beszélve.

*Életem egy képzeletbeli völgybe ígérkezett. Noha azt hittem, hogy már senki sem tud velem szarakodni, akkor kellett rá döbbennem, hogy nagyon nincs igazam. Meg kellett tapasztalnom olyasmit, amit talán páran rejtegetni akartak előlem. Szánalmas bolondok, Shizune megtudja magát védeni. >.> Legalább is hittem én ezt addig, míg végül a szobámban leledző dolgokat egy külső segítség hatására sikerült megfejtenem. Egy nagyobb baleset (vagy másnak a "tréfájából") hatására pedig "új" testben kell léteznem addig a bizonyos napig. A tükörbe nézvén, hosszasan fésülöm újdonsült, hosszanti hajamat. Még idő kell ahhoz, hogy ehhez az egészhez hozzászokjak. Gyakorlatilag pedig rá lettem kényszerítve erre. Csesszék meg, ez így rohadtul nem igazságos. Lassan kezdem azt érezni, hogy velem mindig történik valami, amitől kilóghatok a sorból. Korán születtem, korán lettem ennyi "idős", és ráadásképpen még vaizard is vagyok. Egy sötét pillantást vetek saját tükörképemre. Nyomorult belső lidérc, ha nem Yukeval találkozok azon az éjjelen, feltehetőleg már nem itt lennék. Ne is várja azt, hogy megfogom neki köszönni, elégedjen meg annyival, hogy elismerem. Objektíven szemlélve az eseteket, azonban nem lehet e mellett az ügy mellett elmenni. Ahogy az mellett sem, amit a hajdani "ruhagalacsin" a fejébe vett. Sajnos viszont nem tudom azt mondani, hogy ellenkező esetben én nem viselkedtem volna pontosan ugyanígy. Persze a szerencsétlen csinálhatta volna menőbben is a dolgokat, de ezt a dolgot Yukeék nem érhetik. Soul Society talán egy ex-shinigaminak megbocsát, de egy vaizarddal más a helyzet. Mi azon a napon, mikor elhagytuk a várost, ott hagytuk életünk valamennyi részét. Természetes, hogy ezt szeretnénk visszakapni. Mi nem önszántunkból mentünk el, hanem mert rá voltunk kényszerítve. Persze ez nem azt jelenti, hogy egyet értek Yuusuke döntésével, egyszerűen csak meg tudom érteni a cselekedetei hátterében lévő indokokat. Elvesztett valamit, amit most szeretne visszakapni. Ennek fényében tán helyesen nem is lehet dönteni, vagy ki tudja. Mindenesetre bármennyire is meggyopálnám a hülyesége miatt, most még is egy fajta feszültség lesz rajtam úrrá. Fel nem tudom fogni, hogy mi ez az érzés, de mi előtt elindulnék a fészekbe rá nézek Rei-chanra. Ez sem tarthat sokáig. Akár hányszor rá nézek a lányra, valóságos cseszett bűntudat fog el. Nincs neki már szülője, de nekem sem. Nekem azonban élnek, még sem tudok, vagy akarok velük élni. Bűntudatom van amiatt, hogy itt kell hagynom egyedül. Ajánlom a hegyi kecskének, és Shiorinak, hogy vigyázzanak rá, és foglalkoztassák; vagy kárt fogok tenni az antik bútorban.
Öltözékemben semmiféle abszurd dolog nincsen, amikor betérek a Fészekbe. Egy pillanatra azért felötlött bennem a gondolat, hogy feszültségemet levezetem az egyik vízköpőn, de elvetettem az ötletet. Nincs kedvem most ehhez sem. E helyett leülök az egyik székre, és fejembe húzom a kapucnim, valamint behunyom a szememet. Kezdem átkozni a pillanatot, hogy nem hoztam magammal semmi füzetet, és tollat.* - Shizune.. *Sóhajtok fel feszülten, kezemmel szórakozni kezdek az asztalon. Ha nem tudnám, hogy nem kéne, akkor most kettéütném az asztalt, hogy "hol a francba vagy már Yukezo!". Gondolataimban ez egyre nagyobb motivációt nyer, s már kezemet ökölbe is szorítom, mikor hirtelen megjelenik a delikvens.* ~ Szemétláda! >.> Mi vártunk rá, erre még mi menjünk oda? ~ *Húzom el ajkaimat, s eltolom magam egy hirtelen mozdulattal az asztaltól, hogy oda shunpozhassak hozzájuk. Rohadtul nincs kedvem ahhoz, hogy másnak ugráljak, ám ebben a pillanatban személyes indokok hajtanak az egész akcióhoz. Azt még nem mondanám, hogy jó kapcsolatot ápolnék ruhagalacsinnal, de megértem az álláspontját. Mellesleg meg raktárlakó, én pedig nem vagyok szemét. Így hát némi pattanásig feszülésben hallgatom végig a történetet. Oldalra vetek egy komor pillantást is, hiszen a tizenkettő kapitány közül legalább kettőhöz rokoni szálak is kötnek, különösen a kilencedik osztag kapitányához. Ennek ellenére való igaz, hogy talán nem kéne őket megvárni, azt hiszem. Kedvemet viszont egy valami szinte ugrásszerűen megnöveli. Ez pedig nem más, mint Yuu köpenyének kézre kapása. Muhahahaha, végre magamra ölthetek egy Daitenshi köpenyt. Csak leplezni bírom önelégült mosolyomat, hogy ezt aztán vissza nem kapja tőlem ezek után, bármennyire is nyivákolni fog érte. Nem is kaptam ilyen köpenyt, szóval fulladjon meg. -_-" *
- A ruhagalacsin mindent túl él.. mi a >.> *Döbbenten pillantok Hitomira. Mi az a feltételezés, hogy én bárkit is megölnék a ránk támadók közül? Nem tehetek róla, hogy akkorát vágok rájuk, amibe belehalnak! Sötét pillantásokkal illetem a mellettem álló lényt, aztán csak bemegyek ebbe az izéba. Meglehetősen hozzá szoktam már Yuke zanpakutojától, csak valahogy most nem üt meg a kellemes érzés. Ennek némiképp köze lehetséges, hogy van a látottakhoz. Soul Society képe valamelyest megszorongat belülről. Ha van valami, akkor erre a helyre abszolút nem vágytam. Rohadt életbe, én nem is akarok menni! Vagy mégis? Belső tusám közepén nagyjából meg is érkezünk az említett helyre. A környezet, lélekszemcsékkel teli energiái vészesen megcsapják szervezetem. Olyan rideg, mégis meleg érzés újra itt lenni. Dühöt, és kellemest érzek; ami vészes paradoxont idéz bennem. Ugyan, melyik vaizard nem érezne pontosan ugyanígy? Melyikőnk tudná eldönteni, hogy jelen esetben mit is vár el ettől a helytől? Jó, a hídon lekötött seggfej egy klisé, de mindegy is, ideje a feladatra koncentrálni. A rajtam lebegő köpeny alól kihúzom zuhanás közben a két wakizashimat, mi zanpakutomként szolgál. Nem döbbent le Yuke bankai-a, már láttam. Bár való igaz, hogy "kösz, ettől most kapkodhatom kicsit a levegőt". Efféle részletkérdésekkel viszont már nincs időm törődni. Egyszerűen magamba döföm karjaimat.* - Tsukasadore, Teikoku Ginryuu! *Suttogom némileg dühösen újfent. A két penge mentén pedig a penge elmerül a testemben, s a shikaiom feloldódik. Ez az első alkalom, hogy shikaira váltok, mióta.. Fekete ujjatlan, galléros felső rész, és ehhez illeszkedő alsó. Kezeimre pedig fekete fáslik tekerednek, amelyek a pusztakezes "vívásomat" segítik elő. A testemen keletkező villámszerű aura szikrázni kezd, csak ekkor fogom fel, hogy már nincs visszaút. Fémes szárnyaimat bevonom, hogy a lendületem vészjóslóvá, és hangtalanabbá legyen, majd a kezemre fókuszálva az erőt, jobb oldalról akkorát vágok a nyakörvre, hogy annak, muszáj legyen darabokra esnie. Semmit mondóan pillantok e közben Yuura, nincs semmi tekintetemben, ami elárulhatná, hogy mit gondolok. Nem is kell semmit sem mondanom, a feladat egyértelmű, el kell őt vinni innen. De vajon tényleg ez az út a helyes? Furcsa gondolatok ötlődnek fel bennem. A rám bízott teher, amit Uraharától, s megannyi ismerőstől, és hozzátartozótól ered, végül valóban elért hozzám. Már el tudok azon gondolkodni, s nem mindig csak az önön fejem után menni, mert az legalább jól esik. Úgy megyek a felkerekedő őrökhöz, mintha muszáj lenne. Szárnyaimat ki tárom, hogy ezzel fejbe vágjak párat, s hogy az utat is némelyest el álljam. Nem úszhatom meg egyszerű fogások nélkül, vannak pillanatok, amikor valóban be kell vetnem a pusztakezes képzettségemet - aminek java részét Shioritól sajátítottam el - .
A menekítésnek azonban a következő pillanatában egy olyan fordulat veszi kezdetét, aminek nem nagyon lehet ellenállni. A messzibe mered egy pillanatra tekintetem. A távolból két nagyon ismerős lélekenergiát észlelek. Két olyan személy lélekenergiáját, akik sikeresen elterelik a figyelmem. Mit tennének, ha most a szárnyaim segítségével oda mennék hozzájuk? Hogyan fogadnák, ha Nara Shizune visszatérne Soul Societybe? Megrázom fejemet a gyökér gondolataim okán, de ekkor már késő. Csak tompán hallom meg Hitomi hangját tőlem nem messze, s hiába látom meg a felém közeledő shinigamit, védekezni már nem jut erőm. Aurám persze a rúgásának jelentős részét felfogja, de ezzel egyetemben a shikai alakom is megszűnik. Vér szökell ki ajkaimból, és az ütés ereje fájdalmasan mar bele az oldalamba. Nyomorult shinigami, dühösen pillantok rá, mert védekezni sem tudok az ellen, hogy le ne repüljek a hídról. Voltaképpen az ütés ereje akkora, hogy ez most kimondottan nehéz is. Érdekemben cselekszik Hitomi, de ezzel most már segíteni nem tud. Ha a bevégző csapás után nem teleportálnánk el a helyről, én feltehetőleg a maszkom kíséretében rontanék rá a nőre, hogy visszaadhassam neki azt a fájdalmat, amit nekem okozott most. De bírom már a fizikai fájdalmakat, szóval hamar leperegtetem magamról ezeket a gondolatokat, s egy másik helyen térdre borulva támasztom meg egyik kezemmel elől magamat, míg a másik remegő kezem, bordám felületén pihen. Ki köpöm oldalra a vért, és fájdalmasan felszisszenek a pillanatban, mikor Hitomi jól képen törli Yuut. De aztán félre söpröm a hozzám érkező lányt.* - Hagyj!
A hideg szél pedig lágyan csap meg mindannyinkat, s egyben engem is. Csak ekkor veszem észre, hogy a köpeny még mindig rajtam van. Fájdalmas az a mozzanat is, ahogyan fel állok, de most ezzel nem törődöm. Végül mégis leveszem magamról a köpenyt. Lassan sántítok oda Yuuhoz, hogy hátára tegyem, de ezt követően majdnem összerogyva kényszerítem magamat mellé. Tekintetemet hosszasan mélyesztem a távolba, hosszasan az oldalamba fájdalmasan benyilalló sérülés ellenére egykori otthonomat.* - Ezt ők nem érthetik. *Hosszú idő után szólalok fel. Ugyan ezek a szavak némileg szólhatnak mindenkihez, de Yuu talán pontosan megérti a súlyosságát. Habár egy vaizardnak, aki ráadásul szemét módon sokkal idősebb is nálam, ezt nem kell magyarázni...*

Nem volt szükség látói képességekre ahhoz, hogy tudjam, a Kagamival való beszélgetés tökéletes kudarcra lett ítélve. Végül a kötelességtudata felülemelkedett önös érdekein ez pedig számomra a teljes bukást jelentette. Távozását követően nem érkezett új látogatóm, csupán a kirendelt tiszt hozta be minden reggel szegényes ellátmányom. Tisztában voltam vele, miszerint a kivégzés idejét már ki is tűzték, ezt a férfi is megerősítette, miután rákérdeztem. A gyermek tanácsával mit sem törődve tekintettem ki az ablakon, szökésem pillanatai egyre inkább közelítettek. Szerencsére mielőtt elindultam volna a halálsoron, még tudtam kettesben beszélgetni Chiyokóval, ily’ módon avatva be Őt is a tervbe, amit visszatérésem előtt eszeltem ki. Yukezonak figyelnie kellett a Megbánás tornyát, s amennyiben záros határidőn belül nem kerülnék ki, kezdje el megszervezni a kiszabadításom. Fájt a szívem ismét elhagyni szerelmem, viszont a rendszer erre kényszerített, ezért nem tehettem mást. Hősként kellene ünnepelniük, nem pedig koszos bűnözőként a bitófára űzni! A Negyvenhatok Tanácsa semmit sem változott az évszázadok során, ugyanúgy ítélkeznek felettem, mit sem törődve a segítséggel, amit Aizen legyőzésekor nyújtottam. Pár névtelen tiszt halála szárad a lelkemen, ám a vezetőségén feltehetőleg százaké, csupán annyi a különbség, hogy Ők megtehetik büntetlenül ezt a törvénykönyvek mögé bújva. Mindenkinek el van rendelve egy út, amit végig kell járnia és vannak dolgok, amik túlmutatnak Rajtunk. Beletörődhetnék az elmúlásba, hiszen újjászületnék akár egy másik faj új képviselőjeként, viszont túl sok mindent kell még tennem, túl sok mindent kell még átélnem ahhoz, hogy ilyen egyszerűen lemondjak a jelenről. Nos, amennyiben ezt akarták, megkapják. Ellenség leszek, űzött vad.
Most pedig borús felhők lebegnek Soul Society egén, mintha még a természet is érzékelné, miszerint itt valami szomorú dolog készülődik. A félelem legkisebb jele nélkül hagyom béklyóim felhelyezését, ezen a helyen nem bírnék el a túlerővel, rendelkezzek amúgy bármekkora hatalommal. Szaporán pislogva próbálom hozzászoktatni magam a kinti fényviszonyokhoz, nem engedhetem meg magamnak a figyelmetlenséget, mivel a lehető leggyorsabban kell történnie az eseményeknek. A szokásosnál több őrt küldtek, amit némileg problémaként lehetne elkönyvelni, amennyiben nem kapitányszintű szövetségesek sietnének a segítségemre. A Gotei 13 megint túlzottan elbizakodott, a helyükben legalább két taichout küldtem volna ezzel a kis konvojjal, hibájukból adódóan lehetőségem van a meglépésre. Mennydörgés robaja száll Felénk, lassacskán kitör a vihar. Semmit nem vagyok képes érzékelni hála különleges bilincseimnek, azonban ideje lenne már elkezdődnie az előadásnak, rövidesen a híd közepére érünk. Alighogy a gondolat megfogalmazódott volna bennem, hangos harci kiáltás hallatszik a fejem fölül, ami csak egy valamit jelenthet… Megjöttek! Elégedett vigyorral a képemen pillantok fel, ámbátor a Villámvándor már mögöttem is van, erőteljes taszítással szakít ki fogva tartóim köréből. Nincs időnk bájcsevegni, ezzel szerény személyem is tisztában van, viszont valamivel finomabban is arrébb lehetett volna tessékelni. Hitomi és a Zöldfülű összedolgozásának hála nyakörvem aranyszín felizzik, azután ezernyi fényes darabra robban szét. Testemből rögtön tetemesebb mennyiségű lélekenergia szabadul fel, szervezetem is örömünnepként éli meg szabadságomat. Könnyed mozdulatokkal kapom el medálom, valamint lélekölőmet és innentől kezdve egyértelműnek tűnik győzelmünk.
Elbizakodottságomnak meg is lett az ára, amikor egy igencsak ismerős villanás majdhogynem lelökte a vaizard lányt a hídról. Sakai Kotomi, Nibantai fukutaichou. Halk szisszenéssel veszem tudomásul jelenlétét, lévén ez azt jelenti, hogy a kapitányok csoportja sem lehet már túlzottan messze. A hirtelen visszatért reiatsumtól kissé kábán pördülök meg tengelyem körül, sarkammal álcsúcson rúgva egy shinigamit, aki mit ad isten, pont a nő irányába repül, letarolva az előtte állókat. A hatalmas kavarodás igazából Nekünk kedvez, könnyedén iktatom ki a tanácstalanul toporgó halálisteneket, akik valószínűleg nem szoktak még az ilyen szűk területen folyó harchoz. Egy-egy ütés a halántékra és máris elszenderednek a kemény padlózaton. Az esper kiabálásának köszönhetően Yuke sietve pontot tesz az ügy végére a függőhíd elpusztításával, míg kis csoportunkat a Tiszta Lelkek Városán kívülre teleportálja, egy fennsíkra, messze egykori otthonomtól. A genetikus következő lépése váratlanul ér, de eszemben sincs elmozdulni közelítő ökle elől. Az ütés erejét a talpam elsüllyedése a talajban bizonyítja, pár hónapja egy ilyen csapás kétségtelenül betörte volna az orromat, ám most csak kissé fájdalmas kellemetlenségként érzékelem. Sajnálom, miszerint összetűzésbe keveredett a nővérével, azonban valamilyen szinten az elégedettség érzése az, ami meghatározó. Hűsége irányomba eddig sem volt kétséges, de ezzel a tettével mutatta ki igazán mennyire elkötelezte magát a Daitenshi mellett. Kirohanása kicsit meglepett, régen bizonyosan nem folyamodott volna ilyen eszközökhöz, ezt társaságunk jellemformáló tulajdonságának tudható be. A másik férfi szavait komor fejcsóválással veszem tudomásul, majd vállát megveregetve biztosítom a tényről, mely szerint semmi nincs még veszve. Visszatérésem egyetlen oka a családom lett volna, de soha többet nem fogok meghunyászkodni senki előtt. Ha Mohamed nem megy a hegyhez, majd a hegy megy Mohamedhez! Amennyiben a jószándék semmit sem ér ebben a világban, akkor az erő fog beszélni helyette… Háborgó gondolataimra válaszként az ég is rázendít, rövidesen kövér esőcseppek seregei áztatnak el mindannyiunkat. Eddig sem voltunk túlzottan kedvelt jelenségek ideát, legalábbis Tamachi és jómagam biztos nem, ám ezzel a tettünkkel úgymond megpecsételtük sorsunkat. Hajtóvadászat fog indulni…
- Köszönöm… - szólalok meg rekedten Shizune irányába, miközben némileg aggódó tekintettel mérem végig a lányt, miért ne alapon pont az újonc kapta a legnagyobbat. – Nem, tényleg nem… Ím eldöntetett! Mostantól kezdve a Gotei Juusantai a Daitenshi ellensége! Az a rendszer akarta a nyakamba akasztani a kötelet, amelynek a megvédésére esküdtem fel, de ennek vége. Átok rád Seireitei, hazugság és képmutatás melegágya!
Gigászi villám cikázik keresztül az égen, ezzel egyidejűleg haragos szélvihar cibálja meg köpenyem, melynek hátulján a testvériség címere kapott helyett, egyértelművé téve hovatartozásomat. Arcomon mérhetetlen fájdalommal fordítok hátat a város látképének, ezt követően még jobban összehúzom alakom körül a haoirit. Nem láttam pontosan milyen sérülést kapott a tenshi, viszont kétségtelenül csonttörés is lehet a dologból, ezért sietnünk kell, minél hamarabb el kell látni. Nemtörődöm módon intek Yukenak, miszerint ideje hazatérnünk, de eközben gondolataim már teljesen más irányba kalandoztak el. Működésünk igazából nem sokkal fog eltérni az eddigiektől, csupán ezentúl eszemben sincs belebonyolódni a Winter Warhoz hasonlatos eseményekbe. Meglátjuk, mire mennek magukban. Kis kört alakítva kapaszkodunk egymásba, aztán fényes villanás közben a pillanat tört része alatt tűnünk el a Tiszta Lelkek Világából.