○ Yuke: várd meg, míg a "felmentőcsapat" megérkezik a shinigamikért, majd a felbukkant különös lélekenergiát kövesd. Ennek során egy magas, többemeletes épülethez fogsz eljutni, ahol az ablakban meglátsz egy fiatal fiút, akin shinigamiruha van... Mellette pedig egy gyönyörű lányt látsz meg, amint az arcához hajol...

Bemész a házba, és úgy érzed, mintha egy másik világba csöppentél volna. Elindulsz a lépcső felé, amikor a semmiből meghallasz egy hangot:
- Én a helyedben nem próbálkoznék... Úgyis az esz a sorsod, mint a többieké! - mondja a valaki daloló hangon, majd balról két shinigami bukkan fel melletted. Ők sem uraik önmaguknak... Te pedig kezded egyre furcsábban érezni magadat. A karodon lévő seb egyre sötétebb színt ölt, és éles fájdalom járja át a tested...


Miután kiugrottam a bokorból, magamat nagyon - nagyon szégyellve pislogtam Dai-ra. Hát illik ilyet? Ráadásul én hadnagy vagyok!
- Jaaj mekkora szégyen, sajnálom! - küldtem felé bocsánatkérő pislogásokat. Aztán elkezdtem húzogatni a ruhám, és elindultam. Egyre több furcsa reiatsu felbukkanását éreztem meg, amik közül jó pár el is tűnt. A helyzetet még nem értettem, de annyiban határozottan, és nagyon nagyon biztos voltam, hogy készül valami.
- Lehet, bár inkább közvetve. Inkább néhány arrancar játékára tippelek. - sóhajtottam megadóan, és elindultam az ösvényen az egyik lélekenergiát követve. A képembe nagyon belecsapni akaró ágak elől elhajoltam, és motyogtam rájuk egy sort. Aztán Dai felé fordultam, és nagyot pislogtam rá.
- Mondd csak Dai, mi van veletek mostanában? Apró popó, akarol hozzám csatlakozni? Nem kötelező, elvagyok egyedül is, meg Yuke is erre mászkál valahol... - néztem körbe kissé zavarodottan. Végülis nem mindennap esik meg az emberrel, hogy egy ekkora erejű egyén előtt ég be rendesen... Miközben Yuke lélekenergiája után kutattam gőzerővel, ráakadtam valami másra. Egy közelire, ami nagyon határozottan nem az övé volt. Hatalmasat sóhajtottam, és indultam el felé. Közben azon törtem a fejemet, hogy mennyire más is itt az élet. Otthagyni SS-t, ide jönni, itt élni... Valami munkát keresni, dolgozni. Valószínűleg pont ezt tette Dai. Vagyis teszi. Meg fogja tenni... Ha valaha is vissza kellene ide térnem, nem tudom, mit tennék. Olyan lenne, mintha egy burokba helyeztek volna be. Már túlságosan sokat jelent nekem SS... Karakura is fontos maradt számomra, hiszen egykor itt éltem, itt születtem... De ma már más vagyok. Vajon el tudnám fogadni itt az életet? Néha ezen gondolkozom, mint most is. egy idő után biztosan, meg lehet hogy Ayáék is megszoknák, hogy egyel több a nemkívánatos személy a házukban.. Még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán kedvelnek-e engem. De ez most, ebben a pillanatban nem is volt olyan fontos...
A játszótéren lyukadtunk ki, és egy hintázó kisgyerekhez vezetett a nyomom. Mögötte felbukkant egy hollow, amitől a szívroham kezdett el kerülgetni. Shunpoval felé rohantam, felkaptam, és sikerült menekülés közben pofán rúgni a hollowot. Fél kezemben a gyerekkel kissé bajosan kezdtem el kirángatni a tokjából a zanpakutuom, ráadásul a hollow támadásba is kezdett lendülni. Segélykérőn pislogtam Dai-ra, és lepakoltam a gyereket.
- Szervusz. Hol hagytad a mamád? Merre laksz, hazaviszlek, rendben? - borzoltam meg a haját. A kisgyerek pillantása az időközben lesérült kézfejemre tévedt. Fogalmam sem volt, hogy hol vagy mikor sértettem fel a bőröm... Még csak most kezdett el fájni is. A vér látványát már nagyon hosszú ideje megszoktam... De a gyerek jobb kezét a sebemre tette, és megszólalt vékonyka hangján:
- Néni, én meg tudlak gyógyítani. Már régebben észrevettem... Ha valami baj van a testtel, Legyen bármi, meg tudom gyógyítani. - a keze fehér tényben felizzott, és a sebem eltűnt. Teljesen ledöbbenve néztem rá Dai-ra, majd felemeltem a kissrácot...

Némán pillantottam a lidérc után a bokor felé, ahol még mindig Maya székelt. Halvány mosoly jelent meg ajkaimon, mikor a lány kissé bűnbánóan lépett ki a növény takarásából. Bocsánatkérését egyszerűen elengedtem a fülem mellett, hisz’ én nem tudhatom mi volt mindezeknek az előzménye, ezért ha akarnék, se ítélkezhetnék. Számos lélekenergia tűnt fel a közelben, melyekkel egy időben néhány el is tűnt. Mintha valahol máshol nagy harcot vívnának.
~ Szóval arrancar. Azokat viszonylag könnyen megtalálni. – vakartam meg a tarkómat, miközben körbenéztem, majd elindultam Maya után, aki egy reiatsu után indult. Hirtelen megtorpant, s felém fordult.
- Velünk? – gondolkoztam el, hogy mire is értheti, de pár másodperc elteltével leesett. – Ja, semmi különös. Tudod, csak a szokásos… Persze, ha már eddig eljöttem, akkor segítek. – sóhajtottam, miközben ismét Yuke lélekenergiája követésére indultunk. Mayara pillantva Soul Society képe villant be, ám próbáltam minél hamarabb elfelejteni. Annak vége. Már egy másik csoport tagja vagyok, mely sokkal nemesebb célokért küzd, mint az a gyarló Tiszta Lelkek Városa. Mióta eljöttem mindent másként látok. Tudom, hogy a Lelkek Királya a maga kis tróntermében lopja a napot, s tanácsadói bábjaként adja ki gondolkodás nélkül a rosszabbnál rosszabb törvényeket. Na persze Aizen is ilyen, sőt még ennél is rosszabb. Egy játszótérhez értünk, aminek a közepén lévő hintában egy gyerek ült, akit épp egy hollow készült megtámadni. Hála Maya gyors reagálásának, a gyerek sikeresen megmenekült, de a harcban már nem tudott részt venni. Mutatóujjamat komótosan felemeltem, amin egy kis gömbformájában lila lélekenergia jelent meg.
- Hadou no 54, Haien. – mondtam ki a pusztító technika nevét, mire egy lila energiagömb csapódott a lidércnek, hamuvá égetve azt. Csak ezután pillantottam meg a shinigami sérülését, melyet ő is csak most látott meg. Maya nem törődött vele, de a gyerek megszólalt:
- Néni, én meg tudlak gyógyítani. Már régebben észrevettem... Ha valami baj van a testtel, Legyen bármi, meg tudom gyógyítani. – mondta, majd kezét a sérülésre helyezte, ahol fehéres reiatsu jelent meg. Kissé gyanakodva pillantottam rá, mivel arra gondoltam, hogy lehet ő az egyik arrancar, s valamiféle ügyes technikával teljesen elrejti a lélekenergiáját.

○ Yuke: A testedben fellépő fájdalom egyre élesebb, és kezded magad úgy érezni, mintha valami másik hely, egy másik világ hívna, egyre erősebben... Elkezdesz szédülni, és ezek az érzések csak erősödnek benned, miközben felfelé haladsz. minden egyes lépcsőfok megtétele után egyre gyengébbnek érzed magad. Meghallasz egy dallamot, ami olyan, mintha altatódal lenne... A tested szinte magától cselekszik, érzed, hogy egyre kevésbé vagy önmagad ura. Legbelül pedig tiltakozol a dolog ellen, de nincs erőd ellenkezni... Felbukkan előtted az előbb látott, gyönyörű nő, majd karjait kinyújtva megindul feléd. Megszűnik körülötted a világ, az utolsó, amit hallasz, az ez:
- Gyere hozzám, gyere ide... Úgy, mint Ők...

Hevesen pislogtam, mert hirtelen úgy éreztem, mintha valaki teljes erejéből engem hívna. Majd gyorsan meg is ráztam a fejem: hiszen ez lehetetlen. Megint jönnek a hülye megérzéseim! ki hívna? Hiszen semmi baj nem lehet. Bár, lehet, hogy nem volt a legfényesebb ötletem az, hogy különváljunk. Miközben a kis srácot tartottam a karjaimban, az előbbieken törtem a fejem. Aztán pillantásom Daira tévedt, amint mellettem lépkedett. Nos, tény, hogy a beszédesebb társasághoz voltam hozzászokva. Nem mindenki ilyen hallgatag.... meg félek is a hallgatag személyektől. Nem beszélnek, tehát nem mondják el a gondolataikat. Honnan tudjam, hogy idegesítem őket, vagy csak simán azért hallgatnak, mert valami témát várnak tőlem? Vagy csak simán utálnak, és azon igyekeznek, hogy ne tépjenek apró cafatokra? Mondjuk, Dai-nak meg sem kellene erőltetnie magát ezért. Ha kegyetlenül befeszülök, akkor se tudnék egy karcolást se okozni neki. Nem mintha ez lenne szívem minden vágya...
- Jajhajjhajjajj... - sóhajtottam fel, és letettem a gyereket. Jó lenne kihúzni belőle a nevét. Meg aztán... itt megállt a tudományom. Jó, vol egy olyan érzésem, hogy ez a fiú megoldás lehet Yuke meg a többi shinigami problémájára. Ha jó napunk van, akkor megoldás.
- Mondd csak, mi a neved? Engem hívhatsz... Mayának. - szóltam kissé bebúsult hangon. Nem tehettem róla, aggódtam. Yuke lélekenergiáját nem nagyon érzékeltem, viszont volt egy, amit élesen meg tudtam különböztetni a többitől. Az pedig nem is volt innen messze...
- Zeru vagyok... - nézett fel rám hatalmas, szinte ártatlan szemekkel. furcsa módon csöppet sem hatott meg a dolog: pusztán csak azért törődtem vele, mert veszélyben volt és a hasznunkra válhat. És mert ártatlan lélek. Ne érdekelt, hogy egy gyerek. Régen is így voltam vele... akkor egyenesen gyűlöltem őket. Most már legalább változtam kicsit. Remélem hogy jobb irányba... Úgy döntöttem, a legcélszerűbb lesz, ha követjük azt a reiatsut. Bár előfordulhat, hogy a dolog csapda... De akkor sem lesz semmi baj. A legerősebb shinigami, akit valaha is ismertem, itt gyalogol mellettem... Már csak annyi volt a kérdés, hogy mihez kezdjünk Zeruval. Tény, hogy elég erős képessége van, de ha magunkkal visszük, akkor elég nagy veszéjnek tesszük ki.
- Dai, szerinted mi legyen vele? - emeltem meg Zeru és az én összekulcsolt kezemet... Társam szeméből pedig láttam, hogy rögtön leesett neki, miben kérek tőle segítséget... megint.
Talán nagyon idegesítő lehetek a számára - hiszen nem mindennap varródik az ember nyakába SS egyik legbénább hadnagya. Sőt, nincs mit túlozni... jelenleg én vagyok a legszerencsétlenebb shinigami egész SS-ben. nincs is nállam bénább. Illetve, már shinigaminak sem vagyok mondható, hiszen egy ideje bekövetkezett bennem egy apróbb változás. Csak annyi, hogy vaizard lettem... Ami pedig a rosszabbik dolog, az az, hogy a durvábbik énem lehet hogy nem olvadt egybe a szelíddel. Mi van, ha majd egyszer csak előbukkan? Akkor elkezd tombolni...

A gyerek elkezdte gyógyítani Mayát, amit én némán követtem figyelemmel. Mit mondhattam volna? Esetleg közvetítenem kellett volna eme perc eseményeit, vagy talán kommentárokat kellett volna a cselekményhez fűznöm? Jelen pillanatban inkább a fiatal képessége érdekelt, mivel még mindig voltak kétségeim. Ám benne van a pakliban, hogy a dolgok Pár-fordulatot vesznek, s pont az ellentéte történik annak, amire számítok. Reménykedtem benne, hogy ez a verzió lesz az, mely megvalósul. Elég feszült volt a levegő. Mindenki síri csendben a másikra várt, még a szokottnál is csendesebb voltam, bár ez cseppet sem meglepő, hisz’ Mayaval csak egyszer, maximum kétszer találkoztam, s ennyi idő nem elég ahhoz, hogy megismerjem őt. Nem tudtam milyen témát hozzak felé, ezért inkább nem is pedáloztam, a gyengébbik nem képviselőjére hagytam. Maya sóhajára eszméltem fel, sérülése szinte teljesen meggyógyult, a gyerek pedig már a földön állt, s várta a további történéseket. Végül Maya bemutatkozása törte meg a csendet. A fiú hatalmas szemekkel pillantott fel a lányra.
- Zeru vagyok. – árulta a nevét, miközben még mindig Mayát nézte.
- Az én nevem Daisetsu, hívj csak Dai-nak. – mutatkoztam be végül én is, bár nem láttam szükségesnek, azért jobb volt túl lenni ezen. A 6. osztag hadnagya újabb kérdést tett fel, amin elgondolkodtam.
~ A legésszerűbb magunkkal vinni, hiszen ha itt hagyjuk, akkor megtámadhatják ismételten a hollowok. Ha velünk jön, akkor meg tudunk vigyázni rá. – mértem végig Zeru-t, majd halkan sóhajtottam egyet, s Mayára pillantottam.
- Vigyük magunkkal, majd én vigyázok rá. – mosolyodtam el. Ezt megtárgyalva a fiút a hátamra vettem, s Shunpoval indultunk meg Yuke reiatsuja felé. Az út során Maya kétségbeesett arcát fürkésztem. Látszott rajta, hogy nem elégedett, s még a maszkos énjétől is tart. Erősen elgondolkoztam, hogy most próbáljam-e meg kissé jobb kedvre deríteni, mivel én is így viselkedtem, amikor átváltoztam. Egy napról a másikra lett a 7. osztag kapitányából dezertált halálisten. Persze az óta már javult a helyzet, ám még most is fenn áll a veszélye annak, hogy társain félni kezdjenek tőlünk. Remélem, hogy ez az ő esetében ez nem fog bekövetkezni.

○ Yuke: Magadhoz térsz egy fehér ágyban. A szoba, ahol vagy, félhomályban úszik. Odakint valószínűleg egy vihar dúl, mert alig hallod a szobában szóló halk, nyugtalanító komolyzenét. Mikor felállsz, meglátod a szobában az előbbiekben is látott, gyönyörű nőt. De akárhogyan is igyekszel őt elkapni, megtámadni: mindig kisiklik a kezeid közül, és kacagva odébb suhan. Amint utadat az ajtó felé veszed, rájössz, hogy képtelen vagy innen kijutni: még Paragon sem segíthet... Mert amikor belépsz a világodba, akkor még Ő is teljesen másként viselkedik...
- Mit kívánnál tőlem, drága gazdám? - indul meg feléd, majd szertefoszlik, és szólongatásodra sem reagál. Helyette azonban hamarosan feltűnik a gyönyörű nő, a páncéljában...
- Örülök hogy Te is eljöttél hozzám... - indul meg feléd, kitátott karral, majd eltűnik...

Kissé idegesen bólintottam Dai javaslatára, majd kézen fogtam a gyereket. Miközben kedvesem lélekenergiáját követtük, felmerült bennem egy kérdés. Mi van, ha az egész csak egy csapda? Esetlegesen ha a kedvesem holttestét találjuk meg? Hülye vagyok már én is... Hiszen akkor nem érezném a lélekenergiáját.
Miközben az utcákon kanyarogtunk, azon gondolkoztam, hogy hányan is tudják rólam, hogy vaizard vagyok. Nabe-kun, Yuke, a többi vaizard, és a kapitányom. Így utólag már nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet volt-e neki elárulni dolgot. Mintha még örült is volna neki... Kicsit úgy viselkedik, mint egy gyűjtő: minden fajból legalább egy az osztagba, és egyre boldogabb... Megcsóváltam a fejem, majd gyorsabb tempóra váltottam. Valóban furcsának tartottam a viselkedését - ezen az sem változtatott, hogy a kapitányomként tiszteltem és szerettem. Azért már régóta nem a rajongásig, sőt... de ez már lényegtelen. Legalábbis nem itt kell ezen elgondolkoznom.
- Dai, mondd csak, miket csinálsz te itt? Amúgy meg.... mondjuk kedvenc zene? Könyv? Film? - pillantottam rá. Elhatároztam, hogy igenis megkedveltetem magam. Tetszik neki a dolog, vagy sem... Én nem ártottam neki, és azért sem fejelhet le, mert meg akarom ismerni, úgymond, barátkozási kísérletet akarok tenni...
Mialatt pedig a választ vártam, előttünk fel is tűnt pár darab hollow...
- Szavad ne felejtsd, mert kiszedem belőled! - hadartam, és megfeleztem a ránkeső hollowokat. Én az első kettőt céloztam meg, amiket egy egész pontosan elszórt Byakuray-al hatástalanítottam is...
Aztán lefékeztem Dai és Zeru előtt, majd egy kisebb lihegési – roham lezajlása után megint megszólaltam:
- Szóval? Tessék nekem válaszolni! – lelkesültem, majd elindultunk az előbb felvett irányba. Őszintén szólva komolyan azt reméltem, hogy valami érdekes harcban lesz részünk… Ekkor éreztem meg, hogy Yuke lélekenergiája megváltozott. Érezhetően az övé volt, de már más volt… Megtorpantam, aztán az eddiginél egy kétszer gyorsabb tempóra váltottam. Mérhetetlen aggodalom és félelem töltött el… Ha az a dög nő meg merte csókolni, zanpakutuo nélkül tépem milliméteres cafatokra… De nem. Az a harapás. Remélem az okozta a problémát… De lényegtelen. Az ügy innentől fogva személyessé vált. Az a nő innentől fogva halott… Talán a kisugárzásom is ridegebbé és vérszomjasabbá vált, de erről nem tudtam semmit sem: nem érzékeltem a saját kisugárzásom. Valójában dühös és féltékeny voltam, és nem is Yukéra… benne bíztam. De az a dög…

Végül sikerült megbeszélnünk a továbbiakat és Maya társa lélekenergiája után indultunk. Még mindig nem állt össze a kép. Kik is lehetnek azok, akik ezt az egészet kirobbantották? Az újdonsült vaizard szerint arrancarok, de még sohasem találkoztam olyanfélével, aki irányította a többi lidércet, és ez így volt rendjén. Hisz’ a hollowok leginkább a barbárokhoz hasonlíthatóak, akik egymást is képesek megölni az erőért. Gondolatmenetemet Maya törte meg kérdésével. Már éppen válaszolni akartam, mikor néhány hollow jelent meg előttünk. A lány játszi könnyedséggel végzett a ráosztott maszkos szörnyekkel, ezért én is valami egyszerű taktikán törtem a fejem. Mutatóujjaimat egy-egy hollow felé emeltem, majd a Hadou no 1: Shou technikával a felrepesztem a maszkjaikat. Ezután már elkerülhetetlen a maszkok darabokra esése, s ezzel együtt a lidércek halála. Ismét megiramodtunk a halálisten reiatsu felé, de hirtelen az megváltozott és Maya az eddigi tempó kétszeresével kezdett el a cél felé shunpozni.
- Szóval… úgy gondolom széleskörű a zenei ízlésem, mivel punktól kezdve még a komolyzene is szóba jöhet. – vakartam meg a tarkómat, mivel sokak nem kedvelik az efféle zenét, de engem is megnyugtatott egy-egy rossz pillanatomban. - … Kedvencem sosincs, ennyi jó szám közül nehéz választani. És te, milyen zenét szeretsz? – zavartam le gyorsan a választ, majd én is gyorsabb tempóra kapcsoltam. Eközben Maya eddigi nyugodt jellemét egy dühösebb, vérszomjasabb stílus váltotta fel. Egyszerűen nem értettem miért is ez a nagy hangulatváltozás, de jobbnak láttam nem megkérdezni, mivel nem szándékoztam egy betoncipőben Karakura town folyójában csevegni a halakkal.

Maya eszeveszett tempójával versenyezve közeledtünk egy ház felé. Közben kérdésemre is válaszolt. Rendkívül meglepett, hogy ilyesféle zenéket is hallgat, őszintén szólva nem néztem ki belőle. Éreztem, hogy nem érinti jól a szótlanságom, de úgy véltem, most jobb dolgunk is van. Majd a feladat után leülhetünk beszélgetni, de jelenpillanatban nincs időnk erre. Hamarosan megérkeztünk a célhelyhez, s Zeru indult el először a bejárat felé.
~Jobb lenne, ha kinn maradna. A bent leselkedő veszélyektől még ketten, Mayaval sem lennék képesek megóvni.
Néztem végig a fiún, aki eközben már a kilincs felé nyúlt. Már éppen tartóztatni akartam, mikor a mellettem álló lány szavai állítottak meg. Ő is hasonlóképpen képzelte el a behatolást, mint én, de sokkalta bizonytalanabb volt nálam… Pedig ha jól emlékszem a halálistenek életében is létezik egy olyan íratlan szabály, hogy állj ki önmagadért. Nos, úgy látszik, ő nem tartja be ezt. Már késő. Zeru belépett az ajtón, ezért mi is követtük. Maya vezetésével indultunk tovább, ám hamarosan egy narancsos színben pompázó fal választott el másik két társamtól. Ezzel párhuzamosan, pedig egy kacagó gyermek hang csendült meg.
- Pont úgy, ahogy a nővérünk akarta! Ez tényleg jó móka lesz, Kara!
Egy hosszú, hullámos, szőke és egy rövid, barna hajú kislány jelent meg. Mindkettejük fején egy-egy hollowmaszk töredék volt, ebből azonnal következtetni lehetett, hogy arrancarok…
- Valóban. Igazad van, Manra. Ez a kettő a miénk, az a másik meg a nővérkénké.
Mutatott Mayára az iskolásruhát viselő testvérpár egyik tagja. Én egy lemondó sóhaj kíséretében arcom elé emeltem bal kezemet, aminek segítségével, hogyha szükséges, akkor azonnal meg tudom idézni a maszkomat.
- Milyen kellemetlen…
Mosolyodtam el halványan miközben vártam az arrancar-duó első lépését.

Hamarosan szemtanúja lehettem két csodálatos Resurrecctiónnak, melyek külön-külön is erősnek tűntek, ám a tény, hogy mindkettővel nekem kell megküzdenem, nem volt túl felemelő. Balomat a magasba emelve kezdtem el reiatsut gyűjteni ahhoz, hogy meg tudjak idézni egy pajzsot. A gyöngy alakú lövedékek már vészesen közel jártak, mikor végre elkiálthattam magam:
- Bakudou no 81: Dankuu!
Ekkor egy sárgás fényben pompázó pajzs jelent meg körülöttem, mely egy darabig biztosan meggátolja az apró gyöngyöket. Eközben kardomat egy lassú mozdulattal előhúztam, s bár nem állt szándékom feloldani, még is magam elé tartottam. A gyöngyök miközben belecsapódtak a pajzsba kisebb robbanással lettek semmivé, amelyek hatására kidoum hamarosan eltűnt és nekem menekülnöm kellett. A talajtól elrugaszkodva egy shunpo segítségével a gyöngyöket lövellő arrancar mögött jelentem meg. Bal mutatóujjamból hamarosan egy fehér villám távozott, mely célt tévesztett, s a narancssárga mezőbe csapódott, amit látszólag cseppet sem viselt meg a villámnyaláb. Rövid zsörtölődésbe kezdtem, melyet kedvenc távharcos arrancarom szakított meg. Az ezüst golyó szélsebesen csapódott jobb combomba, ahol miután célt talált felrobbant, ezzel kisebb-nagyobb sérüléseket okozva. Ez elég indok volt ahhoz, hogy megidézzem maszkomat. Villámgyors helyváltoztatás közben bal kezembe idéztem meg hollow maszkomat, melyet miután materializálódott az arcomra helyeztem. Ettől ugrásszerűen megnövekedett eddig sem alacsony lélekenergiám, ám meg is változott. Eddigi shinigami reiatsu hollow energiákkal vegyült. Hangom eltorzult, s shunpom sokkalta gyorsabb lett. Ellenfelem mögött jelentem meg, s kezemet felé emeltem.
- Hadou no 90: Kurohitsugi.
Mondtam ki az általam ismert legpusztítóbb kidou nevét, mire sötétkék energia ölelte körül az áldozatot, aki ha nem csinál hamarosan valamit, akkor a technika fogságba ejti, több tucat lélekenergia-dárda hatol át testén.

A fekete koporsó összezáródása előtt az arrancar még eltudott sonídozni, ezáltal nem tudtam végezni vele. Eltorzult hangomon halkan morgolódni kezdtem, hogy még eme felspékelt sebességemmel sem sikerült tökéletesen kivitelezni a hadouk talán legerősebb technikáját.
~ Talán ez az a híres mellékhatás, melyet csak a Hadou no 90-től tapasztalnak a használók. Kellemetlen.
Vakartam meg a tarkómat, miközben szemem sarkából még most is az arrancar lányokat figyeltem. Lélekenergiámat folyamatosan szivárogtattam, hogy a helyszín csak minimálisan sérüljön meg. Suanoh is megérezte, hogy hamarosan használni fogom az erejét, ezért Lelkem Trónján helyet foglalva készült testem átvételére. Ám most nem engedhetem meg magamnak a hibákat, mivel nem vagyok egyedül.
- Hadou no 1: Shou.
Mutattam az egyik irányba, ahonnan ekkor indította meg ellenfelem a gyöngy alakú golyóit. A mágia hatására az apró robbanógolyók visszarepültek a kiindulási pontjukra, s ott robbantak fel.
- Kérlek titeket hagyjátok abba, vagy kénytelen leszek végezni veletek.
Shunpoztam el eddigi tartózkodási helyemről, ezzel megspórolva a védekezést, hisz a gyöngyök így nem találtak célt.
- A nővérünk azt kérte, hogy ne hagyjunk életbe.
Mondta vékony hangján az egyik lány, aminek hallatán lehunytam a szemem, s mintha megállt volna az idő, hirtelen egy másik helyen jelentem meg. Jól ismertem ezt a birodalmat, a kardom szellemének dimenziója volt, Suanohjé. Már egészen jártas voltam ezen a terepen, ezért tudtam, hogy mindaz, amit látok csak illúzió, csak Suanoh akar megijeszteni.
- Használni fogom az erődet te undorító féreg! Ha megpróbálod át venni a hatalmat a testem fölött, garantáltan végzek veled! Megidézlek valódi alakodban és kioltom életedet!
Ordítottam a vakvilágba. Ezt hallva hamarosan a Bukott Istenség is megjelent, s egy ördögi mosoly kíséretében színpadiasan meghajolt. Jól ismertem ezen a mozdulatot. Bár megtévesztő képességei legendásak, blöffölni nekem, a kard birtokosának valahogy nem tudott.
~ Ha ez a válaszod… Én várni fogok rád.
Sóhajtottam, majd ismét a szobában jelentem meg. Az ezüstös golyók folyamatosan száguldottak felém, s csak a reflexemnek köszönhettem, hogy nem sérültem meg. Kardomat ellenfeleim felé emeltem, úgy, hogy mindketten jól lássák.
- Tabakaru, Suanoh.
Mondtam. Ekkor mindkét arrancarnak leállítottam érzékszerveit, s kihasználva pillanatnyi tehetetlenségüket a pajzs előtt jelentem meg néhány méterrel és egy ceroval vettem célba. Az energiasugár hatalmas erővel csapódott bele a pajzsba, ami ettől semmivé lett. Minden a legnagyobb rendben volt, míg nem Suanoh közbe nem avatkozott. Maszkom darabokra törve hullott a porba, kardom pedig visszalépett alapállapotba. Az arrancarok is magukhoz tértek, ám pillanatnyi zavarukat kihasználva még megpróbálok végezni az egyikkel...

Az akadály megsemmisítése után megdöbbentő kép tárult elém. Egy fehér hajú shinigami állt Mayaval szemben, s lélekölőjével éppen ledöfte a lányt. Szemeim elkerekedtek, nem értettem mi történt, hisz’ Maya miatta jött ide. Őt akarta megmenteni, és cserébe ez a hála. Lélektükreimet lehunyva próbáltam megérteni mi is történt, de valahogy nem tudtam. Legszívesebben végeztem volna minden jelenlévővel, talán elég lett volna egy nagyobb reiatsu hullám porrá zúzásukhoz, de úgy éreztem, van valami oka eme szörnyű tettnek. Kardomat sayájába csúsztatva emeltem kezemet egy újabb cerohoz, ám az ismeretlen shinigami a dühtől megrészegülve rontott az életben maradt arrancarnak. Halvány mosolyra húzva ajkaimat villámlépéseimmel hátrébb jelentem meg, mivel nem akartam zavarni a shinigamit. A férfi brutális módon vetett véget az arrancar életének. Ezután az ajtóhoz sietett, s berúgta azt. A szobában egy szobor volt, körülötte pedig eszméletlen halálistenek feküdtek. Felébresztette őket, majd visszaküldte a Lelkek Világába a shinigamikat, ő maga pedig a szobrot vette magához.
- Rendben.
Adtam rövid választ, majd elindultam az életben maradt hollowokhoz, akik még mindig a mesterükre vártak a ház körül. Kardomat ismét kivonva vettem célba a legközelebbi lidércet, akinek reagálni sem volt ideje. Szerencsére csak féltucaton voltak a maszkos lények, ezért hamarosan végeztem velük. Balommal a maszkomért nyúltam, s egy mozdulattal lerántottam arcomról. Szemeim ismét a megszokott árnyalatra váltottak, sérüléseim pedig fájni kezdtek. Zanpakutoumat visszatettem kardhüvelyébe, majd hazafelé vettem az irányt.

/Köszönöm a küldetést!/