Aprókat sóhajtva, mégis keservesen fixíroztam a szobámban uralkodó állapotokat. Miyavi megtámadta kedvenc párnáim, és nem maradt belőlük semmi más, csupán csak a rengeteg toll. Azok, amik a szobámat lepték el, és egy toll-fesztválhoz tették hasonlatossá a helyet. Mosolyogva figyeltem a szuszogó macskát. Legalább halálosan lefárasztotta magát. Mondjuk, ez rám is teljesen igaz volt... Hülye, hülye papírok! Miért kell a szerencsétlen mezei hadnagyokat ezzel kínozni? Ezaz! Felveszek valami csicskát, és őt ugráltatom majd! Elolvastatom vele a papírokat, meg minden... Ezen ötlettől fellelkesülve láttam hozzá a takarításhoz, így elég későn vettem észre a csukott ablakot betámadó pokollepkét. Nagyot pislogtam rá, majd óvatosan felé léptem, és kinyitottam az ablakot. Eléggé leamortizálódott állapotban volt, elhajlott szárnyak. Ha mertem volna esküdni, esküdtem volna, hogy mennyire lefáradt szerencsétlen. Hagytam hogy rászálljon vékony, hosszú ujjaimra, majd meghallgattam üzenetét:

"Riadó! Néhány magas rangú tiszt, akik éppen felderítést végeztek, eltűnt az emberek világában, nem messze Karakura városának határától. A feladat: megvizsgálni a helyszínt, nyomokat keresni, és minél hamarabb előkeríteni a csapatot. Magas jutalomra számíthat, aki épségben visszahozza őket a Tiszta Lelkek Városába."

Pár másodperces késéssel fogtam fel, hogy nekem most űberdenagyongyorsan kellene útnak indulnom. Bevetődtem a tollhalomba a zanpakutuomért, és hangos csattanással értem földet. Mondanom sem kell, alaposan megütöttem magam, de a kard, az legalább megvolt. Lihegve ugrottam ki az ablakon, és guggolásban értem földet. Gyorsabb módja volt a közlekedésnek, az igaz, de csöppet bolond és veszélyes. Meg fájdalmas, főleg akkor, ha megütöm a popóm... Az említett, sérült testrész leporolgatása után felShunpoztam a tetőre, és onnan lőttem ki a gyülekező hely felé. Amikor megérkeztem, lefékeztem, és leugrottam a tetőről. Sikerült majdnem zakóznom egy nagyot, és ezzel majdnem újra bizonyítani, hogy harchelyzetet kivéve nincs egyensúlyérzékem. Azonnal gyorsan állásba tornáztam magam, és körbepislogtam. Arra számítottam, hogy még páran jönnek, de magamon kívül csak egyvalakit láttam meg. Heves szívdobogással nyugtáztam, hogy életem szerelme áll nagyon lazán előttem.
- Izé... szia Yuke. - nyögtem ki nagyot pislogva. Mondhatom, én vagyok az értelem világbajnoka! Gyorsan odalépegettem elé, és nagyon alaposan megölelgettem, és adtam neki egy gyors csókot is. - Dejó hogy veled megyek! - ölelgettem meg. Reméltem, hogy nem bánja, hogy velem kell jönnie... Aztán egyből belémmarkolt a rémület is. Hisz nem is láttam azóta, hogy vaizard lettem... és nem is annyira rejtegetem most a reiatsum... Meg akarhat majd ölni, vagy ami még rosszabb, meggyűlöl! Undorodni fog tőlem... Félve bújtam ki az öleléséből, és szótlanságba burkolóztam. Szinte körbevontam magam vele. Annyira féltem, hogy szinte remegtem. Nagyon szerettem, és nem akartam, hogy ez megtörténjen... Egyszerűen nem mondhatom el neki. Elég, hogy Nabe-kun már tudja. Ő sem volt túl lelkes érte, ráadásul Yukének biztosan nem kellene egy félhollow lány... Tágra nyílt pupillákkal vettettem szerelmemre egy nagyon gyors pillantást, majd távolabb léptem tőle. Igyekezetm nagyon precízen leplezni a reiatsumat...

Yuke ment elöl, így ő lépett be a Senkai kapuba is elsőként, aminek jelenleg kifejezetten örültem, mert így legalább nem látta, hogy milyen szép ívben estem be a kapuba. Azonban az átjáró megnyitásást végző Shinigami hangosan felröhögött, én pedig csöppet kegyetlen mosolyra húztam a számat. Előny, hogy jó az arc és a névmemóriám. Ha visszajöttünk, megkeresem, és "elbeszélgetek" vele, hogy nem illik a másikat kiröhögni. Néha már komolyan kezdtem élvezni, hogy többet nem kell visszafognom magam, mert egybeolvadt a két személyiségem... Kedvesen vagyok kegyetlen! Mondjuk elég hülye elgondolás ez is... Miután sikeresen kizakóztam Karakura poros utcáira, és fenékre esve érkeztem, felnyögtem. Utánna gyorsan feltápászkodtam, és körbenéztem. Kiterjesztettem az érzékeimet, és kerestem valami eltérőt. Aminek nem kéne itt lenni, vagy valami lenyomatot. De semmi különleges... Mintha nem tűntek volna el itt shinigamik. Kinyújtóztam, és behúzódtam egy valószínűleg több meleget biztosító helyre, három, különálló fa közé. Úgy egy - két fokkal tényleg melegebb volt, aminek nagyon örültem. Bár így sem volt melegem, sőt... De azért megteszi. Elmosolyodtam Yuke szavaira, de azért csendben maradtam. Jobb lesz, ha még nem mondom el neki. őt, jobb lesz, ha sosem tudja meg. Ez nem egy olyan titok, amit egy gyertyafényes vacsora mellett osztunk meg kedvesünkkel... Ez egy elrejteni, lelakatolni való titok. Körbepislogtam, és halkan megszólaltam:
- Hiába próbálok lehiggadni, annyira ideges vagyok. Úgy érzem, hogy elkerülte a figyelmünket valami... - szóltam, és keresztebe tettem a karom.

Yuke számomra először érthetetlen dolgot kért: mutassam meg neki a talpam. A cipős talpam. Nos, ami azt illeti, a legtöbb hímnemű a barátnőjétől nem azt kérné, hogy mutassa meg neki a cipős talpát... De hát mit tehet az ember lánya, ha az ő szívszerelme ezt akarja látni? ezért bár meghökkenve, ledöbbenve, de azért megmutattam neki a lábam végén bebiztosított cipőt. Reméltem, hogy a későbbiekben nem kell majd sokszor mutogatni neki a cipőm... de ha mégis, lelkem rajta, veszek neki egy párat a méretemben, és odaadom neki! Szerencséra azonban mégsem kellett neki más célból, csupán azért, hogy nyomokat keressen. Bár én egészen másfajta nyomokat keresnék szívem szerint, nem ilyesmiket. Csendben hallgattam meg Yuke mondandóját, és közben a környéket fixíroztam. Elég elképzelhetőnek tűnt, amit Yuke mondott, bár nem értettem vele teljesen egyet. Bármelyik shinigami, aki az Akadémián végzett, képes a reiatsuját elrejteni, méghozzá néhánynak ez tökéletesen megy! És ha nem akarta, hogy meglássák, miért nem használta a Fushibit? Plusz még ott van több száz fullextrás kidou, valamelyiket biztos tudta volna használni... Ez az egész csak egy félrevezetés lehet. Vagy csupán nekem nem fér a fejembe, hogy miért nem használtak démonmágiát... Lehunytam a szemem, és kutatni kezdtem valami olyan után, mai eltér az átlagostól, vagy éppenséggel pont átlagos. A lényeg, hogy találjak valamit. Kinyitottam a szemem, és egy elégedett félmosollyal indultam el kicsit nyugatabbra attól a helytől, ahol Yuke volt. Arra gondoltam, hogy odaszólok neki, ezért gyorsan el is hadartam valami ilyesmit:
- Te, én most elmegyek erre. Mindjárt jövök... vagy ha akarsz, jöhetsz. - mondtam ki halkan, hűvösen csengő hangon. Lehet, hogy nem nagyon tud mit kezdeni ezzel a hangnemmel, de ez van. A személyiségösszeolvadás eredménye... Miközben a bozótoson át pattogva haladtam előre, egyre biztosbban éreztem, hogy arra van valami... egy egészen érdekes reiatsu gyenge jeleit éreztem... Mintha egy shinigami dekkolna arrafelé...

Aprókat lépegettem, de azokat hozzám képest gyorsan. A szívem hevesen dobogott, mert tudtm, hogy találni fogok majd valamit, vagy valakit... Remélhetőleg egy élőlényt. Félrehajtottam magam elől az ágakat, amik továbbjutásomat akadályozták, majd lepillantva megállapítottam, hogy a ruhám egészen megtépázott állapotba került: jónéhány szakadás és apró, beleszúródott ág díszítette. Fél karomat előrenyújtva végeztem az ágak elhajtogatását, másik kezem a kardomon volt. Furcsa, hogy még csak nem is akartam nyafogni a ruhám miatt: nem sajnáltam; és különben is: bőven volt még ott ilyen, ahonnan ez jött. Mondjuk ha az egyik Victoria's Secret hálóingem esne ilyen csapdának áldozatul, a helyzet csöppet más lenne...
halvány mosollyal az arcomon hajtottam el magam elől az utolsó ágat is, és elégtétellen nyugtáztam, hogy megérkeztünk egy tisztásra.
- Ojjé! hű de profik vagyunk! - lelkendeztem, majd a mögöttem érkező szerelmemre pillantottam. Érdekes dolgo ez a szerelem... nem olyan, mint amiről az ember olvashat. Most, hogy egy ideje Vele vagyok, kezd bennem megérni a dolog... és nem olyan rózsás, nem olyan rózsaszín. Sokkal inkább életszagú. Felsóhajtottam, és figyeltem, amint az én Yukém egy bokor felé sétál. Ekkor megéreztem valami különöset, de már nem volt időm szólni, sem Shunpozni: a bokor mögül előugrott valami, beleharapott Yukébe, aki lefogta. Én gyorsan odaléptem, és csak gondolkoztam, hogy mit csináljak vele. Végülis úgy döntöttem, hogy jobb lesz elkábítani, és ezért alaposan fejbevágtam a zanpakutuom markolatával, de természetesen vigyáztam rá, hogy ne legyen komolyabb baja. Aztán leültem Yuke mellé, elővettem a vizeskulacsomat, lehúztam a sérüléséről a ruhát, és elkezdtem kimosni a sebét. Közben pedig azon gondolkoztam, hogy mi is ez a valami, ami itt terjeng a levegőben, majd egy jó mély levegőt véve elkezdtem az okfejtést - reméltem, hogy nem zavarja Yukét.
- Szerintem igenis bajban vagy, bár nem tudom mit gondolsz. Láttad, hogy ez a shinigami bezombult, és le akarta harapni a karod. Ez olyan, mint a régi horrorfilmek, amiket láttam... Tehát nagy a valószínűsége, hogy te is fertőzött vay. Bár, azt kívánom, hogy mégse... - szóltam szomorkásan, majd lekötöttem a sebét, leültem mellé, és megcsókoltam, mintegy vígasztalásul.

Az én kedves Yukém a kezembe nyomott egy halom képet, amiket el is kezdtem nézegetni. Hogy jobban bele tudjak merülni, leültem törökülésbe, és úgy teszegettem őket egymás mellé. Egyik sem volt ismerős - nyilvánvalóan az őrszolgálatukat teljesítő, kicsit gyengébb shinigamik voltak ők. Bár, végülis találtam két osztagombelit is, akiket kifejezetten kedveltem: szolgálatkészek voltak, és az első volt a munkájuk, ami miatt rengeteg pluszpontot kaptak tőlem. Kis ambíciózusok voltak. Mivel kedveltem őket, aggódtam értük: kicsit idegesebben figyeltem a többi képet. Azokon már nem találtam túl sok ismerős arcot, de azért így is rossz érzés töltött el. Azért nem merültem bele teljesen a depresszióba: sikerült meghallanom Yuke hangját.
- Megünnepelni? Hűh, ünnepség... nem vagyok a híve, engem nagyon feszélyeznek. Bár, ha veled übbeplek, az biztos tökéletes lesz. - mosolyogtam egyet rá, amit egyre ritkábban teszek mostanában. Hiába, ha az ember egy mázsás ólomsúlyt cipel fehér maszkba öntve a melle alatt...
Rövid időn belül megint tett egy kijelentést, ami alaposan megdobogtatta a szívem. Érzetem, hogy kicsit elpirulok, majd inkább lehajtottam a fejem. Megint meglepett az a furcsa érzés- és most valamiért nem éreztem idevalónak. még szép, hogy az égben lebegtem attól hogy a szerelmemmel lehetek egy küldetésen, de akkor is: most nem szabad ábrándoznom. Szomorúan sóhajtottam, majd feltápászkkodtam, és teljesítettem kedvesem kérését.
- Nem, semmiféle szemüveg nem volt rajta. - szóltam az alak felé hajolva: arcunkat csak pár centiméter választotta el. - fordultam felé, majd gyorsan mellé is lépegettem. - Hogyhogy milyen nemű? Paragon egy nő... és nem akarok visszagondolni a bemutatott akciózásotokra. - borzongtam meg. Kicsit meglepett a csókja, de nagyon jól esett: egyből szárnyakat kaptam és boldogan bújtam hozzá kicsit. Fejemet a vállára hajtottam, majd megszólaltam:
- Lehet, hogy hülyeség, de ahogy a képeket nézegettem... a shinigamik nagy részét ismerem, és ők azonos korban vannak; elenyésző azook száma, akik idősebbek vagy fiatalok...

Idegesen kezdtem el az ujjaimmal babrálni a ruhámmal. Megint hatalmába kerített az az érzés, amit depressziónak hívnak. Itt vagyok azzal az emberrel, aki a legfontosabb a számomra, és titkolózom előtte. De ha egyszerűen nem mondhatom el neki! Meggyűlölne, megundorodna tőlem, és el akarna pusztítani. Hiszen ő egy teljes mértékben shinigamit szeretett meg, és nem lenne szüksége egy félig hollow lányra... Megköszörültem a torkom, és odaléptem a hipnotizált férfihez. A kulacsomból vizet locsoltam az arcára, és viszonylagos érdektelenséggel figyeltem az arcát. Majd hatalmas szívdobbanással léptem arrébb - az illető bele akart harapni a kezembe. Bár még nem uralta teljes mértékben a testét, igyekezett felállni. Ebben meg akartam akadályozni, így elkiáltottam magam:
- Bakkuduou 9: Geki! - mondtam heves szívdobogással, teljesen elkomorult arccal. - Parancsolj, Yuke, magához van térítve. - mondtam fagyos hangon. Nem Yukére voltam dühös, nem neki szólt ez a hang. sokkal inkább magamnak. Nem tarthatom ezt magamban örökké: hiszen az én kedves bátyám, Nabe-kun is elfogadott így, meg sem vetett, sőt: megnyomorgatott! Talán Yuke is elfogad. Ha pedig nem, egyszerűen elválnak az útjaink... nem erőltethetem magam rá. Ráadásul akkor elhagyhatom Soul Societyt is. Mert végülis ez is benne van a pakliban. Hiszen vaizardként már nem sok keresnivalóm van itt már. Elkomorultan lenéztem a megbénult és dühösnek tűnő shinigamira. - Ez egy fertőzés. Tehát van ellenszérum. Csupán meg kell találnom. - mondtam elmélázva. Hagytam, hogy Yuke azt csináljon, amit akar. Én is azt teszem. Elkezdtem vizsgálgatni teljes figyelemmel a shinigamit. Tekintve, hogy hányszor alkalmaztam már a Bakkuduou 09-et, még van bőven időm rá. A bőrét figyelve a nyakánál egy vékony, egyens vonalat láttam meg. Ez egy vágás nyoma...

Kissé depresszívan végighallgattam Yuke beszélgetését, majd megráztam a fejem.
- Nem hinném, hogy jó ötlet lenne elszállítani. Tételezzük fel, hogy képes terjeszteni a fertőzést - tehát ha bekerül egy egészséges alanyokkal teli közegbe, a fertőzőképes alany belendül. Ezenfelül.. mi garantálja, hogy a betegség nem terjed cseppfertőzéssel? Vagy érintkezéssel? Lehetséges, hogy nemcsak te, hanem én is fertőzött vagyok. - mondtam, és ezzel megmutattam bőszen titkolt agyam egy apróbb részét. Mondjuk ehhez nem kell sok ész- erre bárki rájöhet. Apróbb sóhaj kíséretében vártam Yuke válaszát, és kezemben azezüstszínű, sajátos kinézetű mobilttartottam. Természetesen én is megkaptam a magamét, amikor eljöttünk Soul Societyből. Ahogyan az a megint rózsaszín emlékmódosító vacak is itt lapult nállam valahol. Hiába vagyok hadnagy, nem kaphatok lilát... Persze hogy dühített a dolog. Kissé szomorúan hallgattam végig Yuke monológját, majd hűvös félmosolyra húztam az ajkaim. Most is puhatolózol, édesem. Felsóhajtottam, majd odabújtam hozzá.
- Tudod, tényleg van valami, amit nem mondtam el; de azt hiszem, jobb lesz, ha nem tudod meg. Lehet, hogy most ezt mondod, de mi lesz később? - néztem bele a szemeibe.
- Ráadásul, te csak ne sírj az én fejállapotom miatt! -nyomtam az arcára egy puszit, majd beljebb indultam. Volt egy ötletem, de közel sem voltam benne biztos, hogy jó ötlet. De ha nem próbáljuk meg, nem tudhatjuk.
- Yuke, figyelj csak, mi lenne, ha egy kicsit szétválnánk? - néztem vissza rá, egy fának támaszkodva. Így sikerült meglátnom a távolban egy szürkés árnyat. Elég sajátságos formája volt, de éreztem, hogy egy hollow az. Az apróbb fajtából: de mire összehúztam a szemöldököm, már el is tűnt. Mégis maradt hátra egy olyasfajta furcsa érzésem, hogy még fogom látni. Legalább az egyik fajtársát....

// A tisztán látás kedvéért: némi változás és előfejlemény és egyéb történt...
• inkább úgy alakítjuk a cselekményt, hogy Yuke már tudja Maya vaizardságát- mindez azért, mert a szobámban előrehaladtak a dolgok^^- erről bővebben a szobámban lehet olvasni. - Maya dípelése arra vonatkozik, hogy nem akarja mutogatni hollowMayát, mert hát... kicsit más^^ Nem kedves... és csúnya... és mufurc.
• Az új írási sorrend ez lesz: Én, Dai, Yuke. ( Ha nektek is megfelel. Ha nem, küldjetek PM-et... Vagy gyilkoljatok meg^^)
• Yuke, a Te feladatod ebben a körben az lenne, hogy felfigyelj néhány furcsa lélekenergiára, melyek majdnem elnyomják a felbukkanó hollowokét... Indulj el, és egy idő után láss egy eltűnt shinigamit, amint ártatlan embereket támadna meg. Ártalmatlanítsd, majd hívj hozzá segítséget. Majd jöjj rá, hogy ha beviszed a zanapkutuodba, akkor rövid időre visszanyeri a tudatát, és lemeséli, hogy az utolsó dolog egy földöntúlian gyönyörű nő volt, aki feléhajolt egy csókra...//


Miután Yuke eltűnt, azonnal lerejtettem a reiatsumat. Nem szerettem volna idecsalogatni bárkit is. Főleg, ha az a bárki egy hollow, vagy rosszabb esetben arrancarr. Kezemmel félrehajtottam az felém lógó ágakat, és átmásztam egy fára, ami nagyobb volt a többinél. Onnan pislogtam jobbra- balra, és figyeltem az eget. Még bennem volt a félsz, de már sokkal inkább nyugodt voltam. Az égen láttam még egy - két elsuhanó árnyat, és szívem szerint repültem volna elpusztítani őket, hiszen céljuk úgyis az, hogy minél több embert gyilkoljanak meg... Halkan fújtatva morogtam, és leugrottam a földre. Majdnem elcsúsztam, és bevertem a fejem egy nagyobb földbuckába... Idegesen pöttyöngve másztam arrébb, amikor is a kitaposott úton valaki ismerőset fedeztem fel... Nem hittem a szememnek. Nem is éreztem a lélekenergiáját, de azért örültem neki...
- Dai? - pislogtam kérdőn, majd felé indultam.
- Daaaaaaaaaaaaaaaaaiiiii~i! - visítottam a fülébe, mikor felismertem nagyon konkrétan, és alaposan szétnyomorgattam. Majd halálra váltan ugrottam a legközelebbi bokorba, mert egy hatalmas, iszonytató hollow üvöltése csapta meg a fülem. miután kissé rezignált, leamortizálódott külsőm helyrepofoztam, kimásztam, és pislogva figyeltem az illetőt.
- Magánküldetés... - pötyögtem, és ujjammal egy fa törzsét kezdtem el piszkálni..

Éppen a nappaliban loptam a napot, mikor egy furcsa lélekenergiát éreztem meg. Pontosítva nem egy, hanem több lidérc lélekenergiája is megjelent hirtelen. Nagyot ásítva lehunytam a szememet, s azon kezdtem el gondolkozni, hogy csak a véletlen műve lenne ez, vagy sem. Végül elszántam magam, hogy magam fogok utána járni. Kissé unott arckifejezéssel felbattyogtam az emeletre és magamhoz vettem a kardomat, majd az ablakon át távoztam. Shunpoval haladtam a helyszín felé, s lélekenergiám miatt elég volt néhányszor alkalmaznom a villámlépést. Meglepetésemre a helyszínen Mayat pillantottam meg, de rövid tanakodás után rájöttem, hogy ez nem meglepő. Végül is, ahol Maya van, ott a baj is felüti fejét. Halványan elmosolyodva léptem a lány mellé, miközben a szemem sarkából rá pillantottam. Ebben a momentumban kissé nehézkesnek tűnt a felfogása, hisz’ jó néhány másodperc eltelt, mire eljutott az agyáig, hogy megérkezett a segítség.
- Daaaaaaaaaaaaaaaaaiiiii~i! – visított hallószervembe, miközben agyonölelgetett. Hősiesen tűrtem a „kínzást”, míg nem egy maszkos förmedvény üvöltése következtében Maya a legközelebbi bokorba menekült. Elkerekedett szemekkel pillantottam a vaizard irányában, hisz’ utolsó találkozásunkkor is rendelkezett annyi erővel, hogy az ilyesféle jelentéktelen csökevényektől már ne keljen tartania. Bár, mint tudjuk a meglepetés ereje különös dolgokat hoz ki az emberből… Végül összeszedte magát és előmászott rejtekéről.
- Magánküldetés… - suttogta, mire én elmosolyodtam, s válaszra nyitottam ajkaimat.
- Én meg a segítség. – ebben a pillanatban egy „Fehér villám” tört át a lidérc maszkján. Jó vidulva a hamuvá vált hollowon a halálisten felé fordultam.
- Miért van itt ennyi hollow? Csak nem Aizen műve ez is?