-Ezt nem hiszem el! Megint egy összetört lombik a dobozban. Valakinek ennyire nehezére esne, ha az eltört dolgokat nem a dobozába, hanem a kukába dobná?- üvöltöttem egy osztagbelivel.
-De..de..sajnálom.
-Örülj, hogy én szóltam és nem a kapitány. Ha a helyében lennék, már tied lenne a feladat, hogy a befogott lények ürülékét szedegesd össze. Na és most szépen kidobod és bedobsz a perselybe 3 ryout, hogy legyen miből venni új lombikokat.- utasítottam. Mindezt egy elég frusztráló nap vége felé. Már nem tudom, hogy mikor láttam napfényt utoljára, de körülbelül 4 napja voltam a laborban egy kutatási kísérlet miatt. Túlságosan pörögtem, de a társaim már kimerültek, ami némi ellentéteket szült így az utolsó nap. ~Egy kis séta kéne, vagy egy kis kardforgatás egy másik osztag dojojában, vagy valami, csak legyen min levezetnem a feszültséget.~ Kiléptem a laboratóriumból. A napfénnyel nagy nehezen megbirkózott a látásom. Délután lehetett, ahogy a nap állásából ítéltem. Neki indultam sétámnak, aminek célpontja most már konkrétan egy dojo volt. Vagy tíz métert sikerült haladnom, mire az előző delikvens utánam rohant kiáltozva.
-Oki! Oki! Oki! Egy po..po..-lihegett, de ekkora már fel ment bennem a pumpa.
-Mi van már? Megint összetörtél valamit? Dobd ki és pénz a perselybe!!!- üvöltöttem.
-Nem, nem, egy pokollepke! Küldetésre hívnak.
-Ja, az egészen más, miért nem ezzel kezdted?- kérdeztem most már teljes nyugalommal. Visszamentem és átvettem az üzenetet.

Eisei Okinak, a 12. osztag 3. tisztjének:
Karakura külvárosában a hírszerzésünk eddig ismeretlen jelenségre lett figyelmes. Egy helyi birtokon egy rejtélyes halál esett után elnéptelenedett házból volt észlelhető eme jelenség. Feladata : A helyszín felderítése valamint kideríteni a különös halálesetek okát. A küldetést vezeti Katai Siraseru, a 8. osztag hadnagya, továbbá Yurenai Mistique, a 10. osztag 4. tisztje. A küldetés kezdete a mai este. Kérjük, hogy pontban 21 órakor jelenjen meg a szokásos gyülekező ponton.

-Na végre valami, ez kellet most igazán. Egy kis ügy felgöngyölítése. Ráadásul csupa jó arc emberrel. Valakinek most nagyon hálás lehetek.- mondtam, miközben arcomra fagyott mosollyal tekintettem az osztagbeli srácra, aki ettől kicsit megijedhetett.
-Jó bevallom, van még egy lombik,ami...-kezdte volna,de leintettem.
-Rá se ránts, dobd ki, pénz a perselybe, azt dolgozz szorgalmasan.- most még haragudni se tudtam, aminek hatására a srác egy gyors agyfuttatással belátta, hogy ha gyorsan lelép, akkor nem szidom le. Miután távozott, ránéztem az órámra. Este nyolc óra volt. A jelek szerint az időérzékem befulladt. Fogtam magamat és elindultam a senkai kapuhoz, nehogy lekéssek a találkáról.

Megint egy pokollepke. Jaj ne, a hadnagy ot perc nyugtot nem hagy nekem! Nem unja még, hogy ugráltat?!? Ez ma már a 4. Inkább nem veszek rola tudomást. Akkor talán békén hagy... Ááá ez csak szép ábránd. Fogadjunk ez a dog még akkor is itt lesz, ha visszaértem Ciarával a sétárol. Kinek tudnám átpasszolni? Nincs olyan az osztagban, aki átvállalna. Oké, akkor eloszor is megsétáltatom a kedvenc cicámat, majd utána nézem meg mit is akar a rabszolgahajcsár ur. Ha valami ujabb hulyeséget akar a nyakamba sozni, bottal utheti a nyomomat. Szerencsére cicuskám befogása elég hosszadalmas feladat.
-Gyere Ciara, elobb menjunk el korbe nézni a városba! - erre a lábamnál volt indulásra készen.- Na nem! Te is jol tudod, hogy kell a poráz! - ami ugy 15 perc alatt sikeresen rá is kerult. - Ígérem el is foglak kicsit engedni. - persze mert a befogása ujabb 15 percig tart. - Gyerunk futhatsz egy kicsit, csak ne tunj el! - hát mégis sikerult eltunnie, fél orán át uldoztem, aztán csak odajott hozzám. Ráérosen sétálgattam visszafelé, nagyon nem akarozott most még egy osztagot végig járni kulonbozo hulyeségek miatt. Mikor már Ciara ismét a szobámban volt, és nem tudtam mit kitalálni a halasztásra, kinyujtottam a kezem. A lepke azonnal rászállt. Meglepetésemre ezuttal a kapitánytol jott egy rovid és tomor uzenet:
"Yurenai Mistique, az osztag képviseletében Karakurába kell menned, kivizsgálni egy ugyet. Egy helyi birtokon rejtéjes haláleset tortént. Feladatod a helyszín felderítése. Este kilenckor várnak a társaid a gyulekezoponton!"
Ennél jobbat nem is kaphattam volna. Ugyis olyan régen nem voltam már normális kuldetésen. Vajon kik lehetnek a tagok? Szerintem nem tul sok ember lesz ott. Mennyi is az ido? 21:18?!? A fene máris késésben vagyok. Uuu ez aztán a bemutatkozás. Na nem baj, legalább megtanulják, hogy nálam nem érdemes a pontosságra alapozni semmit. Juj, a gyulekezopont a város másik végén van. Shunpo nélkul még fél orát kellene várniuk rám szerencsétleneknek. Jobb, ha begyorsítok. Majdnem maximális tempoval tettem meg a távot, így nem egész egy perc alatt ott voltam. Mikor már csak pár méterre voltam lassítottam. Az utolso métereket normál tempoban tettem meg. Valaki már volt ott, ismeros arc, kék bor. Csak egy ember néz így ki az egész városbol:
-Szia Oki! Te leszel az egyik résztvevo? - fékeztem le mellette mosolyogva. Szuper, ugy tunik kivételesen mázlim van. De bárki is a másik, nem ismerem, hiába látom magam elott az arcát és a nevét. Még csak arrol sincs fogalmam melyik osztaghoz tartozik. Na mindegy, egy perc és ideér, majd bemutatkozik. Nem kell ilyenek miatt fájnia a fejemnek. Viszont jo hír, hogy kivételesen nem én késtem a legtobbet...

Végeláthatatlan irat és nyomtatvány hegyek között töltöttem az egész napomat. Így kissé fáradtan és nyűgösen pakolgattam az elkészült irattornyokat egyik helyről a másikra, amikor az egyik torony landolás után furcsa hangot hallatott. Érdeklődéssel kezdtem vizsgálni a legutóbbi kupacot, ami alá valami egyértelműen beszorult. Miután felemeltem az iratokat egy meggyötört pokollepke vergődött le az asztalomra.
Kicsit megmozgatva a szárnyait, hogy még tudja használni, igyekeztem összeszedni szegényt, de igen csak darabos volt a mozgása.
~Sebaj, az infót talán még átadja. - gondoltam és ráhelyeztem az ujjamra.
A feladata végeztével kissé méltatlanul, de szárnyai használata nélkül igyekezett távozni a lepke, amiit némi mosoly után azzal segítettem elő, hogy kiraktam az ablakpárkányra, onnan aztán úgy távozik, ahogy akar!.
Az üzenetet végighallgatva, meglepődéssel fogadtam, hogy egy ilyen ügy kivizsgálására harmad magammal küldenek és teljesen más osztagbelieket rendelnek a kezem alá. Összességében viszont örültem a hírnek, mivel végre kimozdulhattam és kiruccanhatok az Emberek világába.
Még be kellett fejeznem a jelentések végigbogarászását így kicsit összekaptam magam és egy tea lefőzése után újult erővel láttam az iratokkal való feladatokhoz. Meglepően gyorsan telt el az idő és, amikor végre felkeltem az iratok mellől jócskán késésben voltam.
~Remek... engem bíznak meg a vezetéssel és én kések. - bosszankodtam, mialatt magamhoz vettem a zanpakutomat és a székről lekaptam a kabátomat, amit már csak útközben sikerült magamra ölteni.
Viszonylag gyorsan a találkozó helyszínére érkeztem, de ettől függetlenül sikerült utolsóként megérkeznem, ami talán nem is baj, mivel inkább rám várjanak, mint én rájuk, - szólalt bennem az elöljárói véna.
-Üdvözlöm Önöket! Katai Siraseru, a 8-dik osztag hadnagya. - mutatkoztam be a két tisztnek.
-Gondolom már tájékoztatták Önöket, hogy én vezetem az akciót. De mivel ilyen családiasan vagyunk ezért nyugodtan lehetnek kicsit oldottabbak, mert nem eszek tiszteket, csak reggelire és már délután 6 is elmúlt, szóval csak lerakódna, amit most ennék. - próbáltam kicsit oldani a küldetésstresszt. - A késésért pedig szíves elnézésüket kérem, de a feladat ismertetését követően nem biztosítottak helyettes rabszolgát, aki elvégezte volna a papírmunkákat helyettem. - adtam a magyarázatot a késésemre.
-Ha mindenki itt van akkor indulhatunk? - kérdeztem majd jeleztem a Kidoushuu tagjainak, hogy nyithatják a Senkai kaput.

Miután átléptünk a kapun egy rövidke séta következett, hála a jól irányzott kijáratnak. ~A múltkor bezzeg egy fél órán át barangoltam~. Megérkeztünk a küldetés helyszínére. Egy ódon kapu, amit a nyitás után egy hangos nyikorgás követett.
- Bizalom gerjesztő. -jegyeztem szűk szavúan, majd a sövény sort megkerülve elénk tárult az épület.
-Aztaaaaa. - mondtam tátott szájjal. Az épület nem az a tipikus japán stílusú volt, sokkal inkább a nyugati filmekben látott horror kastélyokra emlékeztetett. A villa bal szárnyán egy kis tornyocska magasodott, mögötte a teli hold korongja világított.
- Már csak egy villámló eső felhő kéne felé és a háttérben egy farkas vonyítása. -jegyeztem meg kacagva. - Az biztos, hogy most már végképp beakarok menni. -mondtam széles mosollyal az arcomon, majd a bejárati ajtó felé léptem.

Hát mikor megérkezett az uj tag és bemutatkozott, majdnem felkiáltottam. Erre nem számítottam, azt hittem valami velunk egyenrangu tisztet kapunk ki. Mindenesetre bizalomgerjeszto látványt nyujtott, így nem féltem a kozelébe kerulni. Ha valami baj lenne, azt tudnám elore ugyis. Inkább bemutatkozom a vezetonknek, elvégre vele még nem találkoztam eddig.
-Azt hiszem mi még nem ismerjuk egymást. Yurenai Mistique vagyok, a 10. osztagbol. Nagyon orulok, hogy találkoztunk Siraseru. - magázodást aztán lesheti, mivel arra nem vagyok hajlando. Kozben átléptunk az emberek világába, nagyon kozel egy régebbi, nyugati stílusu házhoz. Nem is nézett ki rosszul, de inkább egy sárkány védte kastélyra emlékeztetett, mint Karakura egyik lakoházára. A belsejére nagyon kíváncsi leszek.
-Elobb-utobb ugyis bejutunk, de szerintem ésszeru lenne elobb ellenorizni, hogy mi van a kozelben. Tartsatok vészmadárnak, de szerintem ez a hely ahhoz kicsit tul ures, hogy egyszeru hollowokra lehessen számítani. Van még itt valami... - csak nem látom pontosan, hogy mi. Hiába, tul kozel vagyok a hadnagyhoz, egyfolytában az o emlékei villannak be. Ez de nem hiányzik most. Nem érdekel más magánélete, ha nem megyek gyorsan odébb elég kínos pillanatokat fogok megélni itt. - Ha nem értetek egyet velem nyugodtam megmondhatjátok, mindenesetre én kicsit átnézem a kornyéket... - azt hiszem egyikuk nem sértodik meg rajta, hogy tegezem, és ok is nyugodtan tehetik ezt velem. Arrébb léptem, majd probáltam idegen lélekenergiákat találni a kozelben. Nem volt tul konnyu vállalkozás, mivel mindkét társam erejét pontosan éreztem, és kicsit elvonták a figyelmemet. Hiába tul erosek, ha valami nem tul feltuno emellet nem veszem észre. Ezért inkább a jovot kémleltem, mikozben kívulrol ugy nézett ki a kozelben lévo mozgásokat figyelem...

*Valahogy mindig Suwunnak jutnak az álmatlan éjszakák; mindig ő az, aki szívesebben vállalja az éjjeli őrjáratokat. Ő biztosan nem alszik el, s nem fogja zavarni, ha nincs társasága. Lehet, a kapitánya nem is olyan idióta, mint gondolja; testhez álló feladatot adott neki azzal, hogy éjjel őrizze a 6. osztag területét.
A Hold már a városra vetíti sápadt fényét, amikor Suwun az osztag szinte teljesen néptelen utcáit járja. Azok, akik vele együtt éjszakai műszakra vannak beosztva, már tudják, hogy jobb, ha nem kötekednek vele. Nem azért, mert agresszíven válaszolna, hanem mert egyszerűen semmibe venné őket. Ha nem muszáj, akkor Verashu nem fogja venni a fáradtságot, hogy bebizonyítsa, mennyi érték található benne. Mintha lenne is egy olyan ember, aki ismerné az ő valóját. Vagy olyan, akinek Suwun nem az egyik maszkját mutatja…
A pokollepke a semmiből kerül elő; shinigamink a mutatóujját kinyújtja, hogy az kényelmesen le tudjon szállni, s átadhassa az üzenetet, miszerint egy tisztet kell helyettesíteni. Egy halvány mosolyt fest a gondolat Suwun arcára; legalább végre valami értelmes tennivalója is akad ahelyett, hogy az éjszaka közepén dekkoljon az utcán. Hisz úgy se támad senki, s rajta kívül is őrzik elegen a várost. Ssuritsubusu Kikan enyhén megremeg Verashu oldalán; már hiányzik neki is az igazi izgalom. Tán ezen az éjjelen végre rászabadíthatnak egy kis tébolyt a világra…
Hamarosan meg is érkezik egy olyan helyre, amit mintha a fejéből szedtek volna ki. Egy pillanatra meg is torpan a meglepődöttségtől. Azonban ekkor sikerül megpillantania azt a másik két shinigamit, akik valószínűleg a társai lesznek. Társak… Mintha neki szüksége lenne rájuk.
Szokásos, kimért lépteivel indul oda feléjük; szemei mintha üvegből lennének, úgy mered a külvilágra, az érzelemnek nyomát sem látni. Se izgatottságot, se unalmat. A teljes közöny érkezik a beszélgető páros felé. S bár a maga 156 cm-ével aligha ő a legmagasabb köztük, testtartásából mégis az árulkodik, hogy sokkal magasabban hordja az orrát, mint a másik kettő összeadva.*
- Verashu Suwun. 6. osztag 3. tiszt. - *ejti meg a gyors bemutatkozást, ám ezután ügyet sem vetve a másik kettőre pásztázza a hatalmas, nyugati stílusú, Verashu számára kifejezetten gyönyörű épületet. Ezzel talán megsérti a másik kettőt, hiszen mintha azt jelezné, hogy cseppet sem érdekli, kicsoda a másik kettő. Egyikükön sincs hadnagyi karszalag, se kapitányi rangot jelző haori, akkor meg mit érdekli őt, hogy ők kicsodák, és melyik osztagba tartoznak? Holnapra úgyis elfelejti a nevüket. Hacsak nem csinál valamelyikük valami észveszejtő ostobaságot. Hiszen őrá nagyobb jövő vár, mint a másik kettőre; ő különleges. Őt nem korlátozzák a felesleges emberi tulajdonságok.*

Bíííp-bííp-bíííp. Katai telefonja megcsörrent, ami a szívbajt hozta rám a csendben. ~Mi a fene?~
-Vissza kell térnem Soul Societybe. Az utasítás szerint addig ne hatoljanak be az épületbe, amíg nem jön meg a helyettes. Értették?- mondta Katai.
-Értettük. -válaszoltuk kórusban. Miután távozott, leültünk a kapunál és vártuk az új társunkat.
-Azért kedves, hogy csak így küldetés közben eltűnik, pedig már majdnem bejutottunk. Kíváncsi vagyok, hogy most is egy hadnagyot küldenek-e vagy sem. Te mit gondolsz?-kérdeztem Mistique-et. Ám sok időbe se telt, és már meg is jelent a helyettes. Tekintetével alaposan szemügyre vett minket, majd bemutatkozott.
- Verashu Suwun. 6. osztag 3. tiszt.- hadarta. ~Bőbeszédű, mondhatom~
- Te ismered? -súgtam oda Mistique-nek majd én is bemutatkoztam gyorsan. - Eisei Oki, a 12. osztag harmadik tisztje, örvendek. -reakció semmi. ~Öröm lesz így dolgozni~ Miután letudtuk a bemutatkozós ceremóniát, visszatérhettünk a lényegre. Megint megindultam az épület felé.

Mikor megszolalt Katai telefonja már elore tudtam mi lesz a dolga, ezért szépen lassan leultem az ajto melletti egyik kore. Na igen, ez a kuldetés is jol indul ha máris kezdhetjuk egy adag szobrozással. Mivel Oki is eléggé unta az agyát beszélgetni kezdtunk:
-Azért kedves, hogy csak így küldetés közben eltűnik, pedig már majdnem bejutottunk. Kíváncsi vagyok, hogy most is egy hadnagyot küldenek-e vagy sem. Te mit gondolsz?
-Tuti nem kuldenek befolyásosat, ha hadnagyot vagy kapitányt kuldenek mégis meghívlak egy italra a kuldetés végén. - probáltam kedves lenni vele, és kozben nem leleplezodni...
Mikor megjott a hárpia már tudtam mi volt az az elobb látott sotét árny. Hát ennél a némbernél keresve sem találhattak volna idegesítobbet, három méterrol sut rola a felsobbrenduség, pedig még a vállamig is alig ér fel. A bemutatkozás után hátat fordít, amit nem tudok szo nélkul hagyni.
-Te ismered? - hallottam magam mellett Oki kérdését.
-Nem, de mindjárt kiugrasztom én a nyulat a bokorbol! - kacsintottam felé - Yurenai Mistique vagyok, 10. osztag hadnagya, aki elfelejtette a karszalagot. - pár pillanat mulva nevetésben tortem ki, és ugy érzékeltem Oki is csatlakozik. - Csak vicceltem a 4. tiszt vagyok, de az osztag stimmelt... - kohogtem ki konnyekkel kuszkodve... ~Na, vele sem leszek tul joban~ de kulonosebben ez most nem is érdekelt. Csak pár orát kell vele tulélnem.
Ezután neki álltunk az épulet kornyékének feltérképezésére. Mivel a tobbiek tul kozel voltak, egyenlore a jovo furkészését feladtam, és inkább manuálisan meg lélekenergiával pásztáztam a számomra kijelolt helyet át. Mikor visszamentem a gyulekezopontra szeme találtam magamat Suwun rideg tekintetével. Egyenlore nem nagyon torodtem vele. Oki után kénytelen voltam én jelentést tenni, mivel csapatunk harmadik tagja eléggé mereven hallgatott.
-Egyenlore semmi említésre mélto nem kerult elém. - a jovovel kapcsolatban ez már nem olyan biztos, de egyenlore nem aggodom a fontosabb dolgok ugyis elore jelentkeznek...

*Az, hogy háttal állok a másik két shinigaminak, még nem jelenti azt, hogy nem hallom őket. Sokkal inkább lefoglal a hely szépsége, mint az, hogy milyen „társakat” kaptam. Egyébként is, egy hadnagyot jöttem helyettesíteni, akkor gyakorlatilag hadnagyi rangban vagyok itt, nem?
Persze hiába igyekszek nem odafigyelni, így is meghallom annak a tyúknak a roppant frappáns bemutatkozását. Tudomásom szerint a 10. osztagnak nincs hadnagya; nem hiszem, hogy az én információim lennének elavultak. Ha meg mégis hadnagy lenne, aki otthon hagyta a karszalagot, akkor máris megvan róla a véleményem. Mégpedig az, hogy nem veszi elég komolyan a dolgát.
Na persze, csak engem nem vesz komolyan. Most az egyszer még hajlandó vagyok enyhe büntetést szabni rá azzal, hogy egyszerűen ignorálom. Szerintem elég dühítő lehet. Az ilyen feltűnősködő kis csitriknek általában elég rosszul esik, ha nem kapják meg azt a figyelmet, amit szeretnének. Ebből is tanulhat legalább, hogy nem ő a világ közepe, hanem Én.
Egy pár lépéssel előttük állok, s ezt az igazán ízléses épületet figyelem. Ha éppenséggel nem lennék shinigami, akkor szívesen laknék itt. Bár ki tudja, ha egyszer magasabb rangba kerülök – és ez nem kétséges, hisz a másik kettővel ellentétben én tehetséges is vagyok - , akkor tudom, hogy honnan meríthetek még több ihletet egy szebb szobához. Már a szemem előtt is lebeg a kandalló, a 19. századi európai bútorok, esetleg egy hatalmas kutya a lábam előtt. Ők legalább értelmes társaság. Sokkal többet érdemelnek, mint az emberek.
Végül úgy döntöttem, hogy nem várom meg, amíg azok ketten tovább vihognak. Bár szívesen rájuk ereszteném a kardom erejét, lehet, nagyobb hasznom lesz belőlük élve. Talán nem vetne rám jó fényt, ha egyedül én kerülnék ki épen a küldetésből.
Meglepetésemre az ajtó nincs kulcsra zárva; a kilincs hideg markolata enged a nyomásomnak, s így bármiféle gond nélkül beléphetek. Persze belülről is olyan a ház, mint amilyennek elképzeltem; már-már azt fontolgatom, hogy valóban ilyen stílusra rendezem be a saját szobámat, hiszem igazán a személyiségemhez illik. A zanpakutomnak is tetszik. Érzem, ahogy izgatottá és érdeklődővé válik.
Na persze nem lenne értelme itt elidőzni. A küldetés fokozatosan kezd felfedezőtúrává változni. Igen, érdekel, hogy mi az a nagy rejtély, ami a házat övezi. Lila szemeimben ismét megcsillan az őrület; most az egyszer nem fog érdekelni, hogy két másik shinigami is ide van rendelve. Most az igazi arcomat fogom mutatni, s ha kell, egyedül indulok tovább.
A hely hatása elég hamar átjár, de hát mindig is fogékony voltam az ilyen dolgokra. S végül az intuíciómra hallgatok, s a kamrába megyek be először, persze miután alaposan lefedtem önvédelmi okokból a reiatsumat.*

Már éppen kezdtem volna jobban korulnézni a ház belsejében, amikor valami mintha elsuhant volna mellettem jobbra. Mivel a társaim ugyis bemennek és nem fog nehezemre esni oket is nyomon kovetni, ugy gondoltam kicsit magánakciozok (rég volt már olyan ugyis) és megnézem mi is volt az. Eloszor csak kicsit odébb mentem, de mivel sehogy sem tudtam rájonni, megprobáltam kozelíteni. A ház háta mogul alig hallhato csattanás jelezte, hogy mégsem csak egy rosszul értelmezett jovokép volt az. Most már nagyon is érdekelt mi lehet ott, ezért elindultam arra. Utkozben probáltam kémlelni, de a sotétségen kívul csak egy furcsa foltot láttam, akárhogy is probálkoztam. Ekkor értem el a ház háta mogé, ahol nagy csodálatomra mégsem valami elfuserált, mesebeli rémalak várt, csak egy kicsike, gondozott kert. ~Hogy lehet, hogy ezt eddig nem vettem észre? Pedig milyen gyonyoru...~ Elmélkedtem magamban, mikozben kezemet a zanpakutomra téve egyre beljebb merészkedtem. A társaim egyenlore nem jártak sokkal elottem, a háznak valami kamra szeru kis szobáját nézték éppen, ezért ugy gondoltam van még egy kis idom. Ez a hely elég érdekes volt, mivel szinte mindenrol sutott a titokzatosság. Mintha valamit el akartak volna rejteni ezen a helyen...bár lehet, hogy csak megint én kombinálom a doglokat, elvégre nem egyszer fordult már elo ilyen is. Egyenlore nincs itt semmi érdekes, és ha mégis lenne valami, arrol pár másodpercen belul tudomást szerzek... Eltelt egy kis ido, de még minden elég kihalt volt, ezért ugy gondoltam nem éri meg továbbra is feltartanom a tobbieket. Megfordultam, és elindultam kifelé. Kozben pedig egyre inkább arra a véleményre jutottam, hogy csak a szél és cserepek találkozásátol volt a zaj...

Suwun kinyitotta a bejárati ajtót, majd átlépte a küszöböt. Pár lépésnyire voltam mögötte. A holdfény még kellő fényforrást nyújtott a verandára. Lenéztem a lábam felé, ahol egy kissé kiálló szöget láttam.~Még jó, hogy senki se lépett bele~ Gondoltam magamban, de ekkor hirtelen egy sötét árny mozgolódása látszott a talajon. Gyorsan hátrálni kezdtem, amíg a tetőt kellő szögben nem láttam. A hold korongja beragyogta a tetőt, csak annyit láttam, hogy az árny a kémény mögött eltűnt. ~Mi a fene lehetett ez? Meg kéne nézni, bár lehet, hogy csak egy macska az. Esetleg szóljak Suwunnak? De ha kiderül, hogy csak egy macska? Már szinte látom magam előtt, ahogy eltorzul a képe, amiért ilyesmivel fárasztottam. Ahh, mit tegyek? Ha kiderül, hogy olyan dolog, ami a küldetés szempontjából veszélyes lehet ránk nézve, akkor engem simán felelőségre vonnak. Nem, szólok neki, nem érdekel, hogy mit vált ki belőle.~
-Suwun, van itt valami a tetőn! Meg kéne néz...Suwun?- Suwun addigra jóval beljebb volt már, még látszott az uniformisa a beszűrődő fényben. - Várj már meg!- szóltam neki, majd beléptem az ajtón. Semmi különös, egy cipős szekrény és egy fogas, ami az előszobában fogadott. Követtem a látottakat, tehát ahol utoljára Suwunt láttam, így az előszoba után én is jobbra fordultam.

*A kamra egy elég kicsi helyiségből áll; még mielőtt bármi apró részletet megvizsgálhatnék, megpillantom a lyukat a falban. Mivel elég feltűnő, így természetesen azt nézem meg először. Nincs éppen a legjobb állapotban a ház, azonban ezt a lyukat valószínűleg mesterségesen állították elő. Talán valami kidou vagy egy egyszerű fűrész hatása, ki tudja? Ez nem változtat azon, hogy a hely olyan hatással van rám, mint másnak a drog; egyre többet akarok ebből az érzésből.
Az udvar látványa a kamrából valami egészen misztikus jelleget kölcsönöz a helynek. Ha a ház lakója direkt alakította olyanná a házat, mint amilyen, akkor lehet, még ki is jönnék vele. Talán az egyetlen olyan ember lenne hosszú idő után, akit nem néznék le, ráadásul közös témánk is van: az őrület. Csakis egy olyan beteg elme képes egy ilyen csoda megvalósítására, mint amilyen az enyém, vagyis a ház ura nagyon hasonlíthat hozzám. Persze lehet, csak valami véletlen folytán tűnik nekem úgy, mintha az én elmém kivetítése lenne ez a ház.
Nem sietem el a dolgot, kihasználom az alkalmat, hátha találok valami érdekeset is. Képes vagyok minden apró részletben elbambulni, és jelenleg nem érdekel, hogy csak hétköznapi tárgyakat találhatok itt. Csupán a felfedezés élménye az, ami ilyenkor számít.
Az elbambulásomból egy villámlás s hangos mennydörgés zökkent ki. Fel se tűnik, hogy a tekintetem kábé olyan lehet, mint a gyerekeknek, amikor a hatalmas dobozokba becsomagolt karácsonyi ajándékokat bámulják, miközben a fáról zabálják a szaloncukrokat. Nem bírom ki egy hisztérikus felnevetés nélkül, ami mintha visszhangozna a szobában; persze ez lehetetlen, hiszen nem olyan az akusztikája a kamrának, hogy ezt lehetővé tegye. De ebben a pillanatban cseppet sem érdekel a realitás. Én már egy másik síkon gondolkozok; egy magasabb szinten állok, mint a legtöbb shinigami. Ott, ahol teljesen más értékek a rangadóak, mint a már megszokott világban.
Hosszú idő után először mosolygok őszintén, ahogy ismét az előszobába lépek. A téboly csalogatta ki valódi énemet; most pedig ideje kicsalogatnom a ház urát is rejtekhelyéből.*

Már teljesen lenyugodva és a saját hulyeségemen bosszankodva lépdeltem a tobbiek után. Mikor kiértem a kertbol, tudtam, hogy szembe fogom magam találni odabenn a tobbiek sérto nevetésével és gunyával, ezért inkább fel sem nézve folytattam az utamat. Bár kezdett egyre idegesítobb lenni, hogy a hangjukat nem hallom. A lépcsok folyamatosan megnyikordultam a lépteim alatt, amitol az egész hely kísértetház beutést kapott. Nekem is mondhatom a legjobbkor, egy kuldetés kellos kozepén jut eszembe gondolkodni a kulonféle lényekrol, amik talán a valoságban nem is léteznek. Még mindig semmire sem figyelve értem a lépcso tetejére, mikor a kezem hirtelen valami hideg dolgot tapintott ki.
-Mi a ...? - Eloszor azt hittem valamelyik társam viccbol bevágta elottem az ajtot, azonban amikor felnéztem egy élethu betonfallal találtam szembe magamat. Fogalmam sem volt mikor kerult oda, de ebben a pillanatban ez egy cseppet sem érdekelt. Sokkal inkább koncentráltam a megállásra, mielott még sikerul teljes erobol neki utkoznom. Utána kezdtem el csak azon nélázni, mit kereshet egy ilyen helyen és mégis mikor rakták ide. Az biztos, hogy ot perccel ezelott, amikor elindultam a kertbe, itt még csak egy ajto állt. Szoval alighanem valamilyen más uton kerult ide, ami megint csak annyit tesz, hogy tok foloslegesen probálkoznék a kirobbantásával, mivel a készitoje azt ugysem engedné. Az is megfordult a fejemben, hogy esetleg valamelyik társam rakta ide, de utána kizártam az eshetoséget. Elvégre miota elválltunk tudatommal folyamatosan szemmel tartottam oket, és az csak feltunt volna, ha keresztbe tesznek nekem. Ebben a pillanatban az ég megdordult, és egy villám cikázott végig elottem, ezzel bevilágítva az egész helyet. Az épuletre nézve azonnal rossz érzésem lett. Ezzel a kis világossan egyutt, amely az egyik torony mogott eltunt, az egész kép egy ujabbat idézett fel bennem. Nem vagyok tul nagy rajongoja a kártya joslásnak, de pontosan a villámsulytotta torony nevu lap jutott rola eszembe, ami kozismerten az egyik legrosszabb elojel.
Mielott azonban még teljesen belemerultem volna egy ujabb kísérletbe a jovo kifurkészésére, elhatároztam megprobálok keresni egy ujabb ajtot. Elvégre hamarosan szemmel láthatoan esni fog, és a hozzám hasonlo, hosszu hajjal megáldott embereknek az eso nem a legjobb kilátás. A ház bal oldala felé vettem az irányt, mivel ott még nem jártam, és csendesen fohászkodtam egy hátso ajto megtalálásáért még a vihar elott. A szemmel lassan hozzá szokott a sotétséghez, így egész biztonságosan haladtam, amikor valami sotétebb foltot pillantottam meg. Ugy tunik szerencsém volt, mivel tényleg egy ajto van ott. Elindultam arra felé, majd mikor oda értem tapogatozni kezdtem a kilincs után. Hamar megtaláltam, majd lassan lenyomtam. Szerencsére nyitva volt, de elég régen nem használhatták már, mivel nem egykonnyen tárult ki ráadásul elég idegesíto hangon nyikorgott végig. A csillagokbol már semmi nem látszott a sok felho miatt, és hamarosan esni kezdett volna, ezért inkább bementem. Ott hirtelen rám telepedo sotétségtol az orrom hegyéig sem láttam, ezért szapora pislogás kozepette probáltam kitalálni ezuttal hol is vagyok...

Jobbra fordulva egy ajtót láttam tőlem körülbelül 1 méterre. Suwun másfele nem nagyon mehetett, mivel ebben az irányban csak ez volt, így hát az ajtó felé lépkedtem.
-Suwun itt vagy?- kérdeztem a nagy semmibe, hátha valami választ kapok, de válasz helyett a hátam mögül egy érdes hang hallatszott. ~De hiszen jobbra fordult~ Oda fordultam a hang forrásához. Olyan volt, mint mikor emberi életemben a kikötőben a dokkon a halászháló kampója végig szántotta a deszkákat. Amikor a hegyes fém végig karcolja a fát. Egy lépést közelebb léptem óvatosan, de a zaj addigra elhallgatott.
-Mi lehetett ez?- kérdeztem hangosan, hátha valami baráti szó megmondja a választ, de síri csend uralkodott a szobán. ~Na jó, most az lenne a legjobb, hogy az egész kis csapat egybe gyűljön és megvitassuk a dolgokat, de erre nincs idő, ráadásul a többieknek is nyoma veszett. Suwun se reagált, Mistique-t pedig azóta nem láttam, hogy beléptem az ajtón. Marad a a magán akció.~ Közelebb léptem az ajtóhoz, bízva abban, hogy a hang nem szólal meg újra. Lenyomtam a kilincset, de az ajtó beszorult, valószínűleg a nyirkos időjárástól megduzzadt a fa. Ám mégse, mert a karomból kifejtett erő se volt elég, hogy kinyissam, így végül kicsit hátra lépve vállastul próbáltam. A módszer bevált. Miután teljesen kitárult az ajtó, egyből szembetűnt az ajtó előtti karcolások a padlón. ~Hát tényleg valami volt itt, ami biztos, hogy nem Suwun és nem is Mistique. Odakint a tetőn, most idebent, hát tényleg szívmelengető egy he...~ekkor vettem észre, hogy egy vékony fénycsíknak köszönhettem azt, hogy láttam a karcolás nyomokat. Átléptem a küszöböt és gyorsan a fényforrás felé fordultam. A hely, ahol voltam egy folyosó volt. Szerencsém, hogy nem ugrott a nyakamba valami zombi, elég óvatlanul csörtettem a folyosó részre. A fényforrás a folyosó végi ajtó és annak kerete közti rés volt. Közelebb léptem, de az ajtó nagyot nyikorogva lassan becsukódott. ~ A fene ebbe a sok ajtóba~ Miután teljesen megbizonyosodtam arról, hogy a folyosón nincs semmi rám veszélyes dolog, megindultam a becsukódott ajtó felé. Már épp emeltem a kezemet a kilincs felé, amikor odakintről egy hatalmas mennydörgés hallatszott. Majd megállt bennem az ütő a rémülettől.~Tökös gyerek vagy, nyugi~ biztattam magam és újra a kilincs felé nyújtottam a kezem.

*Úgy tűnik, a téboly ismét eluralkodott rajtam; az előszoba most egészen másképp néz ki, mint legutóbb. A falakat tapéta szerűen borítják be a véres tenyérnyomok, s masszív, rideg fal állja utamat a kijáratnál. De nem… Soha egy hallucinációm nem volt még ilyen. Még Ssuritsubusu Kikan sincs oly kegyetlen, hogy ilyenekkel kínozzon. Ő sokkal abszurdabb dolgokat mutat nekem; más a stílusa. Ő ennél sokkal elvontabb, kifinomultabb, s nem ad nekem ilyen egyértelmű jeleket. Gyakran kell törnöm a fejemet azon, hogy egyes hallucinációkkal mit akar kifejezni. A szimbólumok, a képvilág egészen más, mint a ház uráé.
Az egyértelmű, hogy valaki van itt. Kell, hogy legyen itt valaki, aki mindezt a kezében tartja. Talán illúzió; lehet, neki is olyan képessége van, mint az én zanpakutomnak, és egyszerűen bemászik a fejembe, hogy efféle képek közt tartson fogságban. De nem… Ha valóban annyira hasonló lenne a képessége az én kardoméhoz, akkor valószínűleg előre figyelmeztetett volna Ő, kit a Téboly Úrnőjének tartok.
Ám ő nem ad jelet magáról. Érzem, hogy figyel, de a kapcsolat most koránt sem olyan erős, mint máskor. A kötelék jelentősen meggyengült, ám ez csak most tudatosul bennem. Maga a gondolat kezd kétségbe ejteni.
Más részről viszont itt ez az izgalmas csapda; hiszen egyértelmű, hogy arról van szó. Akárki vagy akármi szállta meg a házat, egyértelmű a célja. Először elválasztott a másik kettőtől, aztán meg itt tart, hogy játszhasson egy kicsit. Mégis szimpatizálok vele, tetszik a stílusa. Szeretem az ilyen játékokat. Az, hogy nem lát az a másik kettő, nem hogy feltartana, de még segít is nekem. A magány az, ami erősebbé tesz, hisz így nem kell azon agonizálnom, hogy kinek melyik álarcomat mutassam. Így viszont előre sajnálom azt, aki ebbe a környezetbe kényszerített engem. Már látom is az illető képét magam előtt, amint keserves zokogásban tör ki attól, amit én mutatok neki. Engem nem tud legyőzni ebben a műfajban. Sokkal borzalmasabb dolgokat vagyok képes előállítani neki egy betonfalnál meg néhány véres kéznyomnál. Már alig várom, hogy szemtől szembe mérhessük össze erőnket. Az első kör az övé, én pedig kiállom a próbáját. De aztán én jövök. Utána én mutatom meg neki, milyen az, amikor egyszerre dúl benned a harag és tombolnál az örömtől. Én tudom milyen, amikor a depresszió a kényszercselekvéssel párosul, s végül a kíntól már csak nevethetnéked támad, és azt fontolgatod, hogy a saját kardoddal hasítod magad ketté. Szívesen megmutatom neki azt, hogy mi az igazi őrület. Csupán meg kell találnom őt. Szeretem az ilyen játékokat. Elszórakoztatnak.
A kihívást így elfogadom; tudom, hogy én nyerek, mert az én tébolyommal nem vetekszik az ő horrorja. Viszont hajlandó vagyok átadni magamat az érzésnek.
A felcsendülő gyermekbőgéstől borsódzik a hátam, ám ajkaimon széles vigyor terül el. Kitörő, hisztérikus nevetésemet hagyom, hogy akár az egész ház meghallja. Remélem, a ház ura is meghallja, végtére is neki szánom.
A csapóajtót megpillantva érzem, hogy aki eme körforgás közepébe rakott bele engem, azt akarja, hogy oda menjek. Kicsit olyan az egész, mint egy kincskereső, aminek a végén a jutalmam, hogy én is eljátszhatom ugyanezt vele.
Így hát a padlást célzom meg következő állomásként. Remélem, ott is hasonló izgalmak várnak rám. És ha valami egyéb dolog vár rám – azt egyszerűen lemészárolom.*

A hely, ahova jutottam magában is elég sotét volt. Még ugy is, hogy az ajtot nyitva hagytam, 20 centinél tovább nem láttam. Oszintén reméltem, hogy van valami kapcsolo a kozelben, ezért a legkozelebbi falat céloztam meg. Menet kozben valamibe bele akadtam, és azt hiszem sikerult is példaszeruen felboknom. Nemsokára valoban találtam a falon egy furcsa kapcsolot, és reménykedve nyomtam meg. A kovetkezo pillanatban a szoba kozepébol fény áradt felém, és szinte teljesen elvakította az eddigre már a sotétséghez hozzászokott szemeimet. Mikor ujra láttam majdnem felsikoltottam, mert azt hittem teljesen korbe vagyok véve emberekkel. Szerencsére csak bábuk voltak, ugyanakkor nagyon élethuek. Valojában most már nem is tuntek olyan ilyesztonek, ha nem néztek volna mind pont felém. Jobban megnézve egyet sem találtam kozuluk, amelyiknek nem jegeskék szeme van, ami pont az ajto felé fordul. Azonban volt valami furcsa a testtertásukban is, mintha kifordították volna oket. Végul csak leesett, hogy a szobának van egy másik ajtaja is, és minden bábu ugy van beállítva, hogy a jobb keze arra mutasson. legszívesebben azonnal tovább mentem volna, mivel ez a hely tulságosan is hasonlított egy purgatoriumhoz, de megállj parancsoltam magamnak. Ha abbol indulunk ki, amit az elobb tapasztaltam, mindig csak egy megoldás lesz, amerre mehetek. Szoval én amint átlépek azon az ajton, ide tobbet nem jutok vissza. Ebben az esetben nem ártana jobban korulnézni, hátha találok valami használhato nyomot is. A falak mentén mindenhol légi lomok hevertek, amelyek nem néztek ki tul bizalom gerjesztoen. Inkább nem nyultam hozzájuk, csak egyszereruen átléptem felettuk, amíg el nem értem pár dobozhoz. Elég alaposan le voltak ragasztva és szemmel láthatoan igyekeztek, hogy épen maradjon bennuk minden. Ez felkeltette a kíváncsiságomat, ezért elkezdtem minden szépes sorban felbontogatni. Az egyikben rengeteg képet találtam albumokba rendezve, valamelyikek hátterében a ház állt. Nem kell semmi hozzá, hogy rájojjek, ezek a volt tulajdonosok. Az egyik képet, amelyen rengeteg ember áll, valami családi alkalom lehetett, kivettem a tartojábol. Jol johet még, talán azt is sikerul kideríteni miért ilyen ez a ház. Mivel a tobbieknek is nagy eséllyel feltunt már a fal, és elkezdtek szétszakadozni jobban járok, ha elkezdem keresgélni oket. Egy ilyen helyen mindenki jobban jár, ha nem egyedul mászkál. Még egyszer alaposan korul néztem, hátha találok még valami használni valot a helyiségben, de mivel erre semmilyen esély nem mutatkozott, elindultam az ajto felé. Mikozben arra tartottam, egyre inkább kezdett rossz érzésem lenni. Ugy tunik a kuldetés elején igazam volt, tényleg van ezen az elátkozott helyen valami, aki mindenkit elkerget. Egyre sotétebb a kisugárzása, bár szerintem még elég messze járhatok tole. A tobbiek hozzám hasonloan valamilyen horrorturán vesznek részt, legalábbis az alapján, amit roluk látok. Jobb lersz osszeakadni veluk, mielott még ez a hely ugy elveszi az eszuket, hogy rám támadnak...

Kezem megérintette a hideg fém kilincset, majd lenyomta azt. Valami pocsék mester készíthette az ajtókat, mert ez is igen nehezen akart kinyílni, bár itt nem kellet használnom a vállamat. Mintha beszorult volna valami az ajtó alá, mintha súrlódott volna valami alatta, pedig szemmel láthatóan egy bő 2 centiméteres rés volt az ajtó és a padlózat között. Furának tartottam, hisz az előbb még olyan könnyedén becsukódott, mintha egy lágy szellő is elegendő lett volna a feladat végrehajtásához. Miután nagy nehezen kinyitottam, egy szoba körvonalazódott ki előttem. Elég nagy szobának tűnt, jó tágas volt, amit a bútorzat hiánya is még növelt. Az egész szoba visszhangzott a lépteimtől. Amerre néztem minden fal üres volt, nem voltak szekrények, vagy polcok, egyetlen egy dolog volt csak a szobában. A szoba közepén egy kis asztal állt, lapján egy TV készülék. A televízió képernyőjén mozgás volt látható. Közelebb léptem, mivel a sötétséghez szokott szemem enyhén erősnek találta kezdetben ezt az egyetlen egy fényforrást. Két méter távolság megközelítése közben alaposan megfigyeltem még egy furcsaságot. A készülék nem kapcsolódott semmihez, egy vezeték se lógott belőle, de mégis sugárzott valamit. Egy méterre megálltam a készülék előtt, és szemeimet a képernyőre szegeztem. Megdöbbentő volt a látott kép. Önmagamat láttam, de valamivel távolabbról, úgy 5 méterre állhattam a vevőgép fókuszában.
-Mi a fene? - kérdeztem hangosan, amit a szoba még párszor vissza mondott nekem. Felemeltem a jobb karomat, kiderítvén hogy melyik szögből vesznek. Az első eredmény az volt, hogy a jobb sarokból talán. Felemeltem még egyszer, de most pont az ellentétes oldal jött ki eredményül. Felemeltem a bal karomat, amit úgy kaptam vissza a képernyőn, mintha a jobb karomat emeltem volna meg. Teljes káosz volt, nem tudtam eldönteni a helyes irányt. Elhatároztam, hogy megkeresem a forrást, de előtte még egy próbát tettem, hátha valami szisztéma alapján keveredik a kép. Felemeltem a jobb karomat, majd a jobb sarokba mutattam. Amikor visszanéztem a képernyőre, akkor lepődtem meg a legjobban. A karom stimmelt, az irány is stimmelt, de a karommal egy vonalban a hátam mögött egy mozgó alak sziluettje rajzolódott ki. Még mindig tartottam a karomat, hogy biztos legyek az alak helyzetében. Ahogy közeledett a képernyő felé, tehát egyúttal a hátam és így egész személyem felé, egyre jobban betöltötte testét a fény, ami így egy hajlott testtartású, sánta járású embert alkotott. Füleltem, de semmi mozgást se hallottam, pedig a vánszorgó mozgása ebben a szobában eléggé hallható lett volna. Figyeltem a képernyőt, most ott tartott, ahol ezelőtt pár perccel felfedeztem a TV-ét. Az alak elég groteszknek hatott, de nem riadtam meg, nem úgy nézett ki, mint aki kárt tudna okozni bennem, fegyver se volt nála, míg az én derekamon ott tudhattam a zanpakutomat. Kíváncsian figyeltem a képernyőt, miközben a kezem rácsusszant a kardom markolatára akció készen. Már csak másfél méter, még egy és még egy lépés.~ Meg kell tudnom, hogy ki ő, és mit akar.~
Egy méter, pont annyi, hogyha megfordulok és kardot rántok, akkor már megfogtam. A képernyőt irányába forduló arcomon most összerándultak az izmok, és agressziót sugalló vonalakat vettek fel, kivéve a száj körülieket, amik mosolyra húzódtak . Az egész testem akcióba lépet, egy gyors fordulat, a kardot félig előrántottam.
-Most meg...-hitetlen pillantást vetettem.-...vagy. - Nyögtem ki végül, de nem akármiért. Senki se állt mögöttem. A kardomat teljesen kihúztam a hüvelyéből a biztonság kedvéért, majd a döbbenet után gyorsan megfordultam, és újra a képernyőt figyeltem. Ott se volt látható egyetlen egy görnyedt-sánta ember. Még egyszer megfordultam, hátha most ott lesz, de nem volt ott más, csak az üres szobafal.

- Tente baba, tente, Aludj el és szenvedj! - *éneklem, miközben a padlásra felmászok, s keresek egy villanyt. Reménykedek benne, hogy újabb jelet kapok attól, aki ezt a játékot űzi velem. Hisz eddig minden olyan egyértelműnek tűnik… Talán a gyermeksírás az fogvatartóm megcsonkult lelkét szimbolizálja… Mivel én magam is szinte minden nap átélek rémségeket, melyeket én magam vetítek ki, így tisztában vagyok azzal, hogy ezek is csak szimbólumok. Az olyan emberek, mint én, jobb, ha ismerik ezeknek jelentését és jelentőségét. De a gyermeksírás számomra inkább a sérthetőségét jelenti, mint az erejét. Én ezt mindenképp jó jelnek veszem, hisz így megbizonyosodhatok arról, hogy vannak gyenge pontjai annak, aki benevezett engem a játékába. Alig várom, hogy megkóstoltathassam vele az én tudásom; biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog neki.
A padlást mintha az én tiszteletemre rendezték volna be; tükrök mindenütt. Egy pillanatra elgondolkozok azon, hogy a ház ura vajon tudja-e, hogy a kardom neve Széttört tükröt jelent. Valamint azt, hogy lelke önmaga is egy tükrökkel kibélelt szobában „lakik”, és egyik shikai képességemet használva is abban a tükörteremben vagyok… Szinte már nosztalgikus érzéssel sétálok ott, s figyelem magam a tükörben. A mosoly a képemen inkább egy pszichopatához tesz hasonlatossá, ám én akkor is kedvtelve nézegetem magam, miközben átlibbenek a tükrök alkotta labirintuson. Nem keresem a jeleket, úgyis jönnek maguktól. Ismerve a ház urának a stílusát – márpedig volt alkalmam kiismerni - , hagyja, hogy megtaláljam a nyomokat. Nemhogy elrejtené őket, de ő maga az, aki odaveti nekem őket. Nekem már csak egy dolgom van: oda menni, ahova a lábam visz. S tudom, hogy majd akkor járok közel a célomhoz, amikor egyértelműen meg akarja akadályozni, hogy megtaláljam a bizonyítékokat, s a nyomára bukkanhassak. Tudom, hogy az lesz az igazán nehéz szakasza a küldetésemnek, de mégis… egyben a legizgalmasabb is. Olyan ez, mintha egy hosszú nap után, megfáradtan indulnál haza, de valami mindig megakadályozza, hogy minél egyszerűbben hazajuss. De előbb-utóbb úgyis sikerül felszállnod a megfelelő buszra, nem igaz?
Egy-két percig csak császkálok a tükrök között, miközben a már elkezdett gyermekdalt dúdolgatom. Az egész világ most olyan egyszerű; már szinte teljesen megfeledkezek arról, hogy nekem elvileg két társammal kéne együtt dolgoznom, mikor megpillantom az újabb hagyatékot. S mint az a kincskereső játékokban szokás, fürgén oda is iszkolok, s letérdelek a földre, hogy elkezdhessem lapozgatni azt.
A könyv gyakorlatilag mindent leír, ami velem és a másik kettővel történik. Elég vázlatosan meséli mindezt el, egyértelműen egy film forgatókönyvének szánták. A stíluséból látszik, ugyanis éppen csak annyi információ van leírva benne, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy egy megfelelő látványtervet kivitelezhessenek.
Kedvtelve olvasgatom Misty és Eisei kalandozásait; lehet, kárörvendő vagyok, de néha tényleg nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el azon, hogy a másik kettő hogyan kezeli a helyzeteket. Különösen tetszik az a jelenet, ahol Eisei engem keres. Patetikus fickó; talán azt hiszi, hajlandó lennék csapatban dolgozni vele? Szerencsére a forgatókönyv írója elintézte helyettem, hogy ne kelljen a másik kettővel nagyon foglalkoznom. Mondjuk lehet, nem ártana, ha túlélnék, viszont a büszkeségem még mindig fontosabb. Nem szeretném abba az illúzióba ringatni őket, hogy mi társak vagyunk; ők csak két másik shinigami, akik itt vannak. Nekem nem kellenek munkatársak.
Aztán a saját sorsomat kezdem el olvasni onnantól kezdve, hogy előresiettem befelé, a házba. A lyuk a falban s a véres tenyérnyomok… Mintha csak esti mesét olvasnék magamnak, még arcizmaim is teljesen kisimulnak. Lehet, nem veszem eléggé ezt az egészet, de ebben a pillanatban most csak én vagyok, és az a világ, amibe beleráncigáltak. S ha engem a forgatókönyvíró ezek után meg tud lepni bármelyik csapdájával, akkor megemelem előtte képzeletbeli kalapom.
Aztán eljutok az egyik bekezdésig, amely egy meteorról számol be – s a könyv azt írja, hogy a tetőbe fog becsapódni. Azonnal eltűnik a szememből az önbizalom, s a riadtság veszi át a helyét. Már hallom is azt a jellegzetes, süvítő hangot, s tudom, már nincs időm arra, hogy békésen könyvet olvasgassak.
- A francba! - – Szitkozódok. Azonnal felpattanok, s s próbálok egy shunpo-ra váltani. Természetesen sikertelenül.
A könyvet kincsként szorítom magamhoz, s nem érdekel, hány tükröt borítok el, míg az egyetlen kijárat felé igyekszek. Most csak egy célom van: a menekülés. S remélem, elég gyorsan tudok futni, hogy kijussak a csapóajtón. Pont, mint ahogy a forgatókönyvíró akarja. Nem csodálkoznék azon, ha ott már más dolgok is várnának rám; minden esetre nem szeretnék porrá égni, és szeretném még saját kezűleg bemutatni tehetségemet a rokonléleknek.*