Olyan csacsi egy gyereknek érezte magát. Kicsi Nayo-chancsi hiába ölelgette kedves kicsi kaktuszt, az nem akart jobban kinézni, tisztára hősi halott volt. (p~p) Még az sem érdekelte kicsi kislányt, megmozdult fotele, és szánkázott egyet a meredek hegyoldalon le a völgybe. Egyre csak fájt a szeme, ahogy könnyek gyűltek bele, de nem akart sírni, mert a Gonosz Bácsinak nem szabad látni. Azonban hiába nem akarta megmutatni, mennyire szomorú és mérges, muszáj volt ránéznie a Bácsira, hogy tudja, most nagyon-nagyon sokkal tartozik neki, amiért szegény kaktuszkája belehalt hősi küldetésébe. Így történt hát, hüppögve, könnyezve nézett fel a nagy Majomra, akinek az ölében kuporgott.
- Gonosz vagy, miattad a ticsi tattuszom is meghalt! Gonoooo~sz! (O___o) – Utolsó szavát meglepettségében nyújtotta el, nem tudta, jól látta-e, mi történik éppen, de aztán, mikor ki tudta nézni, mit művel Gonosz Bácsi Kaktusz úrral, rögvest nagyon mérges lett. Azt is elfelejtette épp kaktusz barátot gyászolt, gyorsan kikapta Majompofa kezéből legjobb barátját, és ugyanazzal a lendülettel a halott kaktuszt újra a képébe vágta. Nem érdekelte hirtelen, fáj-e szegény növénynek, de az ő legjobb barátját bizony, hogy nem gyalázza meg így senki fia, mi az, hogy Kaktusz urat összekoszolja?! – Váááá, bata, te egy nagy bata vagy! – ordítozott a Bácsira, miközben kezeivel csapkodta pucér mellkasát. – Hogy merted Tattusz urat összetatnyozni, meg mindenfélét csinálni vele, te nagyon bata!!! Bata Majompofa!
Kerek feje teljesen kipirult, tiszta ijesztő látványt nyújtott, ahogy nagyon morcosan, összehúzott szemöldökkel, majd szétpukkadó pofazacsikkal kapálózott két kicsi öklével. Még a hakuda-tudományát is bevetette volna, ha merte volna, de félt, hogy nagyobbat kap vissza. Na de, maaajd, ha messzebb lesz, és el tud menekülni, elsüt egy két kidout, megnézheti magát a Bácsi! Annyira haragudott rá, muszáj volt jól megbokszolni Majompofa hasát, összekócolni a haját, és könnyeket hullajtva vergődni. Mégis hogy merte ezt tenni vele, meg Kaktusz úrral, ez a Gonosz? (/ ︡ ∙ш∙︠ )/
- Ecsím neted! – vágott vissza, mert nem tudta, mit is jelent ez a dolog, de olyan csúnyán hangzott, hogy biztos valami rossz volt. Ő meg, hát ő volt a minitaichou, most éppen nagyon haragudott, és na. Még szerencse, hogy jó barátja a legjobb, és mindig figyel rá, mit csinálnak az ügyes kislányok. Ha Kaktusz úr kicsi mancsa nem ér a kezéhez, biztos, hogy bemosott volna egyet a Baka bácsinak. Mázlija volt, kis barátja megelégedett a bosszúálló teljesítményével, és leállította. Mosolyogva kucorgott mellette, és boldogon nézett rá, mire Nayo-chancsi arca egy pillanat alatt váltott újra cuki kislányosra. – Nem vagyot Tündi, Majom bácsi… Nayotonak hívnat, mert az a nevem. (o^u^o) – mutatkozott be nagyon-nagyon édes fejet vágva, hogy tudja a Bácsi, mennyire cuki is. – Téged hogy szottat hívni, Bácsita?
Nem érte, mi volt ez a „Dikk!”, nem látta, hogy felrobbant volna a Majompofa feje, de attól még lehet, hátul durrant el, és majd szépen leereszt, mint a lufi. Elég vicces volt, most, hogy már megnézte magának kicsit jobban. Olyan igazi csimpánz volt, meg hát, már tüskéi is voltak, ahogy mondta, kicsit süni is lett. De nem hasonlított a sünikékre, mert azoknak nem volt tüske a pofijukon, meg sokkal édesebb a fejük is, Nayo-chancsi szerint legalábbis a sünik nem ilyen csúnyák. Ez a Bácsi nem volt olyan jó, mint Katsu-chan, meg Maki-chan, mert ők mindketten sokkal szebben néztek ki. Ők olyan nagyon fiúsak voltak, rövid hajjal, ennek a Bácsinak meg hosszú haja volt, és ilyen világos, olyan lányos volt, csak nem volt cicije. Amaya-chan azt mondta, hogy akkor lesz nagy a cicim, mint a Maminak, ha megeszem a répát, meg az összes zöldséget, de a brokkolit nem szeretem.
- Szereted a brottolit, Bácsi? – érdeklődött elgondolkozva. Annyira törte buksiját, észre se vette, mit hablatyol össze-vissza Csimpi, csak fogta magát, nagy gondolatai között elkezdett matatni Bácsi fején. Nem nagyon fogta fel, mit is működik, csak mikor az áldozat hangot adott nemtetszésének, vette észre, hogy újra kínozza. Nem nagyon bántotta, hogy fáj neki, hát mégiscsak megérdemelte, de azért kicsit jobban odafigyelt. Csendben maradni viszont nem tudott. – Te is megtínoztad Tattusz urat. De segítet. – vakkantotta izgatottan, mert muszáj volt tromfolnia az ellenséget, mert Csimpi már ellenség, megérdemli! De éppen pont nem is olyan gonosz ellenség volt, csak úgy elment. – Mati-chan lehet, meggyógyítja a fejedet, ha olyan fontos. Aranyos tisfiú, és szotott velem játszani. Te is ismered Mati-chant? És Amaya-chan, meg Tatsu-chant? És Hajimét? Ő a bátyótám, aki nem a tesóm, csat megszerződtünt.
Fontos dolgok voltak ezek, amiket meg kellett osztani, mert Nayo-chancsi szeret beszélni, és most már nem tudta, mit akart csinálni, szóval próbált magának játszótársat szerezni. Nem volt semmi trükk, csak Barbiezni akart, nem csak egyedül, hanem mással is. Kaktusz úr nem szeret babázni, mert azt annyira nem szereti, és ő csak nézni szokta, mit csinál Nayoko, de az úgy nem olyan vicces, mint mikor Amaya-channal összeházasították Maki-barbiet meg Amaya-barbiet, és Amaya-chan terhes is lett, meg kisbabájuk is született. Sokkal jobb játék úgy. És hát valakivel biztos össze lehet házasítani Csimpi-barbiet is, mert Nayokonak nincs lehetetlen.
- Ugye, hogy atarsz velem játszani? Ha nem játszol velem, attor nagyon fogot sírni, és mindenti haragudni fog rád. Azt meg nem atarod, ugye? (*U*) – olyan szépen csillogó szemekkel, jóllakott óvodás fejjel nézett Csimpire, hogy biztos nem akarhatott neki nemet mondani, mert ha igen, hát ő tutira elkezd úgy bőgni, hogy az egész osztag a nyakára költözzön, amiért nem hajlandó játszani egy cuki kislánnyal, főleg, hogy megölte a kaktuszát és teljesen összepiszkolta a játékát is. Még szerencse, hogy a táskáját is magánál tartotta, amiben Barbiet viszi magával, meg a férjét. – Nem atarod, hogy mindenti rosszat gondoljon rólad? Mindenti, ugye? (^.^)”

Mély sóhajjal kúsztam közelebb az ág szélén kucorgó, és békésen mosdó Cicához. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy egy ilyen apró állat, hogyan is képes ekkora galibát okozni, néhány perc leforgása alatt. Az egész még otthon kezdődött, mikor az Akadémiára tartó gyerekek után kellett szaladnom az uzsonnájukkal, és véletlen nyitva maradt az ajtó. A család legújabb tagja még csupán néhány hónapja volt nálunk, így általában csak felügyelettel lehetett kint a szabadban, nehogy elkószáljon, ahogy ezen a reggelen, helyzet adta lehetőséggel élve mégis megtette. >w> Néhány pillanatig tartott csupán, hogy meg is pillantsam, ahogy a falon átmászva az utca felé iramodik, így úgy ahogy voltam, rövid nyári ruhában iramodtam utána, nem törődve azzal, hogy néhány óra múlva szolgálatba kellene állnom. Sokkal inkább töltött el félelemmel, ahogy elképzeltem gyermekeim szomorú arcát, mikor meghallanák, hogy Cica elveszett. T_T
Így hát nem is volt kérdés, hogy az apró állatka mindeneknél előbbre való! Kifutottam a kapun, és a szőrcsomó után vetettem magam, ami persze egyből meglógott, mintha ezer mumus üldözte volna. Csak kerüljön a kezem közé, biztosan nem langyosítom neki finom melegre ezentúl a tejet, hogy pont megfelelő legyen! >.> Láttam, ahogy egy újabb falon mászik fel, és végül tűnik el annak túloldalán, így egy pillanatig megtorpantam. Ha most követem, biztosan egy másik osztag területén fogok kikötni, bár bizonyára senki sem fog ezért nagyon megszidni, hiszen Cicát követtem! Legalábbis ajánlom neki. >_< A gondolatmenet végére lendületet vettem, és magam is felkecmeregtem a kerítésre, ám ez olyan jól sikerült, hogy a hév egyenesen átfordított a fal tetején. .__. Tompa puffanással, és néhány gallyal a hajamban a bokorból értem földet, majd aprót nyögve simítottam meg sajgó hátsófertájam. Megráztam szőke üstököm, és a levelek, és egyéb tartozékaik a földre hullottak belőle, majd kézzel is kissé átfésültem. Furcsa volt számomra, hogy immár ez könnyedén megy, rövidsége miatt, de nem volt időm ezzel foglalkozni, sürgősen meg kellett találnom Cicát. Persze ez koránt sem volt olyan egyszerű, hiszen a szökésben lévő állat egy hatalmas kertbe mászott be, ahol rengeteg a jobbnál jobb búvóhely, nekem pedig vészesen kevés ehhez mérten az időm.
Nem is vettem a fáradtságot, hogy lábra álljak, négykézláb folytattam utamat, hogy a bokrok alá is betekintgessek, hátha felfedezem az apró jószágot, vagyis inkább rossz-szágot. >_> Végülis egy fa ágán pillantottam meg, és csak tized másodpercig haboztam, mielőtt utána másztam volna, ám az álnok szőrgombóc elrugaszkodott a következő fáig. Engem aztán nem rázol le! ˘w˘ A Juubantai Sansekije vagyok, nem holmi kisiskolás lány! >w< Így magam is utána ugrottam, szerencsére elérve a kiszemelt ágat, és megkapaszkodva abban, azonban Cica úgy gondolta, egészen a végéig kúszik.
Így kerültem hát a kérdéses ágra, és szorosan fogva, ezért kúsztam az állat felé, aki valószínűleg a vesztem akarta! T-T Nem értettem mért menekült, hiszen mindig finom ennivalót kapott nálunk, a gyerekek imádták, babusgatták, játszottak vele, ő pedig így hálálja meg? .__. Előrébb araszoltam, kinyújtva egyik kezem, amivel ujjhegyeim már hozzáértek Cica selymes bundájához, azonban így nem tudtam megfogni. De természetesen épp ezt a pillanatot választotta, hogy felpillantson, majd egy halkat nyávogva a kezemhez dörgölje a fejét, aztán pedig egyszerűen a földre huppanva tovább iramodjon. Döbbent arccal figyeltem, hogy ujjaim immár csupán a levegőt markolásszák, és megfogadtam, ezentúl csak és kizárólag plüss állatot kapnak a gyerekek. Ezt az elhatározást pedig tovább erősítette az a tény, miszerint az ág, megszabadulva Cica pille súlyától, megremegett, én pedig, mivel immár csak egy kézzel kapaszkodtam, nemes egyszerűséggel átfordultam, majd néhány pillanatnyi kapálózás és fogáskeresés után engedelmeskedtem a gravitációnak, és ismét a földre pottyantan.
Vagy legalábbis oda kellett volna érkeznem, azonban tagjaimba sajgó fájdalom nem mart, és a kemény földnél valami puhábbra érkeztem. A zuhanás alatt szorosra zárt szemeimet ráemeltem esésemet párnázó valamire, ami legnagyobb döbbenetemre valaki volt. O_O Ijedten próbáltam arrébb kecmeregni, de ezzel csak azt értem el, hogy végtagjaim még inkább összegabalyodtak az idegenével, és képtelen voltam már átlátni, hogy melyik tartozik hozzám, és melyik hozzá. Ráadásul biztosan nagyon megütöttem, pedig nem is akartam. Mi van, ha komoly baja esett? T_T
- Ne haragudjon! T^T – Néztem rá szinte könnyes szemekkel. – Fáj valamije?

Nem igazán értettem, hogy Cica miért merényel olyan álnok dolgokkal, mint a mumusok szoktak, hiszen nem mumuscica, Keisuke~sama jól megvizsgálta, és ha az lett volna, szólt volna! ˘o˘ Így semmi ötletem nem maradt arra, miért szalad folyton el, és lökdös le helyekről, pedig még kapaszkodom is! T.T A másik pedig az, hogy nem is a földre dobott le, hanem egy szegény fiúcskára, mert biztosan fiúcska, ahogy beszél abból, ez következik.  Felnőtt ember nem használ ilyen szavakat, biztos valami mesevilágba képzeli magát.  Aztán megéreztem kezét olyan helyeken, ahova nem illik tenni, és Takashi~kun megtanította, hogy ilyen helyzetekben mit is kell csinálnom, ám mivel félig feküdtünk, szó sem lehetet láblendítésről, és rúgásról, tehát maradtak a reflexeim, amik előre lendítették a kezem, és jól irányzottan orrba vágták a delikvenst.  Most majd kétszer meggondolja, hogy kinek a mijét taperolja! ˘w˘ Aztán persze észbe kaptam, hogy végülis én pottyantam rá, és lehet nem is direkt fogdosott, de akkor is. >/////>
Kicsit hátrébb húzódtam, miközben gyanakvóan méregettem alakját, hátha ismét kétes mozgolódásba kezd, de akkor bizonyosan kiütöm a Shiroichi~tiachoutól tanult fogással! ˘o˘ Lesimítottam a ruhám szegélyét a térdemre, mert így illik, nem szabad mutogatnunk magunkat, ezt még Kanaetól tanultam.  Végül mégis megsajnáltam szegénykét, biztosan eléggé fájt, ahogy megütöttem az orrát, így a ruhám egyik zsebében kezdtem kotorászni, egészen addig, míg meg nem leltem a rózsaszín, kicsit csillogós, hercegnős ragtapaszokat, sajnos ezúttal csupán ezek a darabok voltak nálam. :/ Egy pillanatig sem haboztam, előrehajolva estem neki, hogy a sebesült részt ellátásban részesítsem, elvégre gyakorló anyukaként nagy tapasztalatom volt a sérülések gyors, és fájdalommentes kezelésében.
- Még egyszer bocsánat, hogy magára pottyantam ^///^” – Kértem kissé megilletődve elnézést, bár az ütésért eszem ágában sem volt, igazán megérdemelten kapta! >_>
Még az is lehet, hogy ő maga egy mumuském, és nem is véletlen estem le, vagy Cica lökött le, hanem ő maga átkozta meg az ágat! ˘w˘ Sosem lehet ezt tudni! >_< Ráadásul még engem nézett kémnek?  Nagy szemekkel bámultam vissza rá, ugyan miért küldene a nyomába Shiroichi~tiachou? o_O Lehet tényleg mumus, és ezért ráállított volna a kapitány, hogy leplezzem le, és küldjem vissza oda, ahonnan jött? >w> Még ez is lehetne, de engem ezzel nem bízott meg senki, én csak Cicát követtem!  Tényleg… Cica! O_O Azzal a lendülettel vetettem előre magam, és a bokor alján kezdtem keresgélni az apró, ám ördögi jószágot. Csak kerüljön elő! >.>
- Nem vagyok kém, csupán Cicát keresem! – Válaszoltam közben, görnyedt tartásomból adódóan kissé mélyebb hangon, mint az eredeti, és közben tovább araszoltam, hogy megleljem Cicát.
Úgy gondoltam, ha mumus is, akkor jobb, ha elterelem a figyelmét, és úgy teszek, mintha tényleg nem miatta lennék itt, és ha kiderül róla, hogy csibész, akkor majd elénekelem neki a mumusűző dalt, és akkor kénytelen lesz elűződni! ˘o˘ Ha pedig nem, addig is mellettem van, így persze biztonságban más mumusoktól, akik lesben állva szoktak várni arra, hogy végre lecsaphassanak, és valami nagyon komisz dolgot művelhessenek az ártatlan arra járókkal!
- Nem segítene megtalálnom? - Néztem rá kissé elpirulva, milyen illetlen vagyok, de nem volt időm bemutatkozni sem. – Jajj! Rosui Kagehime, a Jusantai sansekije! ^w^ - Bólintottam ültömben. – Szóval meghálálnám a fáradozását egy kis süteménnyel! :3
Tudtam, hogy ilyen ajánlatnak egyetlen férfi, vagyis jelen esetben fiúcska, mert férfi ilyesmi szavakat bizonyosan nem használ, de a lényeg, hogy ellenállni nem fog tudni!  Végülis süteményről volt szó, ami nem kicsit finom, hanem nagyon, és még ha ezt nem is tudja, sejtheti, hogy nem fogom rosszal megkínálni! ˘w˘ Ott ültem, és mosolyogtam, várakozva, hogy akkor most csatlakozik-e hozzám, de mért ne csatlakozott volna, igazán ínycsiklandozó süteményekről volt szó!