Kétség sem fér hozzá, a Nőegylet székháza a legmegfelelőbb afféle tervek kivitelezéséhez, miszerint hogy is nézzen ki az a bizonyos esküvő. Persze, a nyugati típusú ceremóniákról egyből lemondtunk életem második legkedvesebb emberével – az első természetesen Miyoko, de ez természetes, hiszen anya vagyok - , azonban apa-anya hiányában a hagyományos japán esküvőről is lemondhatunk. Ismét befigyel kedvenc kommunikációs problémám – nem merek rákérdezni Kainál, hogy akkor most mi lesz, hogy lesz. Csak néhány vendégben vagyunk biztosak, hogy elhívjuk őket, viszont az olyan részletek, miszerint milyen szertartást követünk, már nem lettek megbeszélve… Még az időpont sem, pedig azok után, hogy összeköltöztünk, sőt, már gyereket nevelünk, azt hiszem, az lenne a minimum, hogy végre átesünk ezen a kényes rituálén is. Csak lennék végre túl rajta, istenem… Egy teljes nap, amikor mindenki velem fog foglalkozni, mindenki engem fog nézni, velem beszélni… Én viszont nem akarok sok embert, de ha nem hívom meg az egész kapitányi és hadnagyi gárdát, akkor biztosan mindenki játssza a sértődöttet, pedig én igazán nem akarok senkit sem megbántani, csak hát, ha egyszerűen tényleg alig ismerek valakit… Nem tehetek róla, nem vagyok az ismerkedős típus, és igen, kizárólag az én hibám, hogy barátaim is alig vannak. Ellentétben a szintén a nőegyletben tartózkodó Chizuki taichouval. Ő olyan erősnek tűnik, és rengeteg barátja van! *.* Olyan rég volt, hogy osztagtársak voltunk, egy örökkévalósággal ezelőtt, s már akkor is olyan elérhetetlennek tűnt számomra, nem hogy most, hogy kapitánnyá vált! Arról természetesen most is megfeledkezek, hogy voltaképpen én is az vagyok, de hát olyan dolgokon csak nem akadok fent, miszerint én most kapitány vagyok vagy pedig egy huszadrangú tiszt!
Mindegy is, az ilyen nagy nevek biztosan nem állnak velem szóba… Félénken mosolyogva fúrom bele arcomat valami esküvői katalógusba, ahol a különböző ünnepi kimonok közül böngészhetek kedvemre. Csak a színében vagyok biztos, hogy vöröset akarok, ezzel is hűen tartva magam a japán elvárásokhoz és hagyományokhoz, de valahogy a többi nem tűnik olyan darabnak, ami akár jól is állna rajtam. Ezeket mind magas nőkre tervezték, én pedig amíg nem növök vagy tíz-húsz centimétert, addig ezek sosem fognak olyan csodásan állni rajtam, mint ezeken a tökéletes modelleken. T.T Attól félek, hogy a terhességem alatt felszedett kilókat sem sikerült még teljesen leadnom, hiába edzek nap mint nap, hogy fejlesszem a képességeim is ezáltal. Biztos, hogy nagy a fenekem, csak Kai nem meri megszólni, pedig ha valaki, ő ezer százalék, hogy észrevette… Sosem leszek gyönyörű menyasszony, nem is kell az a papír, elegem van. T.T
Nagyot sóhajtozva csukom be a katalógust, hogy inkább egy újat túrjak elő. Valamiért roppantul népszerű lett az amerikai filmek által ismeretes habos-babos ruhacsoda, amikben valószínűleg járni is alig lehet. Mondjuk a magas sarkúval semmi bajom, s ha egy alkalom megköveteli tőlem, akkor Kai szörnyülködésével nem törődve vagyok képes végigtipogni benne. Csak nem vehetek fel tornacipőt az elegánsabbnál elegánsabb estélyikhez, amiket úgy imádok!
A nekem megfelelő katalógust azonban a szoba túlsó végében lévő Chizuki taichounál találom. A háta mögötti mappa bizony rejt még olyan kincseket, amik jelen esetben valószínűleg megmenthetnék az életem is. Azért elég fura, hogy a lányaink majdnem minden nap egymással játszanak és úgy hallom, egész jó barátnők is, én meg alig merek odamenni… De semmi ház, szúszá, csak nem harap… Ha jól látom, ráadásul süteményezik is! *.* De nem, most nem gondolhatok a sütikre, nem, most feladatom van… Ugye tényleg nem harap a néni? T.T
- Ch-Ch-Ch-Ch-Chizuki ta-taichou… – hajolok meg elfeledvén, hogy rangban tulajdonképpen egyenlők vagyunk, csak hát elég gyakran képes vagyok teljesen elfelejteni ezt a haori-dolgot. Számít az egyáltalán?
- Go-Gomen… Csak azt a mappát szeretném elkérni a háta mögött, nem is zavarok tovább. És szeretném megköszönni, hogy a lánya elhívta Miyo-chant a hétvégére, természetesen elengedem. – nyögöm ki végre, amit akarok, s remélhetőleg nem hozom rá a szívrohamot, mert nagyjából úgy beszélek vele, mintha a Lelkek Királya lenne vagy tudom is én, hogy ki… Nem tehetek róla, soha életemben nem beszéltem vele… Na jó, talán egy-két szót váltottunk, de akkor is!

Attól félvén, Chizuki taichou a tökéletességével egyszerűen elvakít, vagy csak szimplán megszid, amiért merészeltem hozzászólni, sőt, kérni tőle valamit, jó kicsire összehúzom magam s még szemeim is behunyom, a hangorkán azonban elmarad, s mint valami epilepsziás, remegő kacsókkal nyúlok az átnyújtott mappáért. Pedig én egészen biztos voltam benne, hogy minimum egy rossz szóval jelzi majd nemtetszését, ám ez nem történik meg. Biztos csak elfelejtette, hiszen tudvalevő, hogy velem senki sem barátkozik, mert… csak mert nem. Nem tehetek róla, egy kicsit antiszociális lettem, egyszerűen nehezen ismerkedek meg más emberekkel. T.T Nincs sok barátom, és akik vannak, azoknak is képes vagyok úgy örülni, mint majom a farkának. Azt a keveset is tisztelem s mázlistának nevezhetem magam, hogy legalább őt ott vannak nekem. Hiába, ilyen feltételek mellett nekem sohasem lesz olyan esküvőm, mint amilyet a taichouék rendeztek… Fél Soul Society ott volt, hogy őket ünnepeljék. Ijesztő volt. Én biztos nem bírnám ki, hogy ennyi ember figyel rám, s nekem is rohangálnom kell mindenfelé… Meg fogok halni…
- I-igen… Még tegnap mesélte, csak még nem volt alkalmam egyeztetni, meg biztosan van jobb dolga is, hiszen mégis csak kapitány és biztos nem ér rá a hülye bajaimmal foglalkozni… – távoznék rögtön a magazinokkal, azonban Chizuki taichou újabb kérdést szegez nekem, és hát, csak nem lehetek olyan bunkó, hogy egyszerűen csak felszívódok! Bár nem mondom, elég gyakran megesett, hogy azon gondolkoztam, milyen jó is lenne csak úgy random láthatatlanná válni. Mondjuk megtehetném hála annak, hogy elég jelentős kidou tárral rendelkezek, s a különböző álcázó és fénygörbítő technikák a kedvenceimnek számítanak, hisz felettébb hasznosak.
- Igen, épp valami ruhát próbálok találni, de nem vagyok biztos abban, hogy ezek jól állnának rajtam. Meg ezek a nyugati vackok… Olyan szépek ezek a modellek, én sosem leszek olyan jó, mint ők… Alacsony is vagyok és melleim is alig vannak. T.T – nyígok egy sort arról természetesen megfeledkezvén, hogy ami a mellméretem illeti, kicsit fel lettek javítva, de hát… Annyi baj legyen. Különben meg Kai-on kívül elvileg senki sem tud erről a titokról, igaz, Kainak is csak a földet pásztázva meséltem el a balesetet, ami melleim megtöbbszöröződéséhez vezetett. Legalább nincs ellene kifogása, már ami a reakcióit illeti, amikor mi ketten épp… Szóval egészséges szexuális életet élünk. Ezzel nincs semmi baj, nem?
- Tudja, Kai-al még nem házasodtunk össze. Még Miyoko születése előtt terveztük, csak hát közbejött a szülés. Egyszerűen sehol sem tart az egész… Meg fogok halni… Nem is nekem való az esküvő… TTT_TTT – borulok ki s csendesen hisztizek magamba mélyedve, miközben hatalmas bociszemeket meresztek az asztalra, hogy addig se kelljen Chizuki taichou szemébe néznem. Kis híján sikerül elbőgnöm magam, pedig igazán nem történt semmi. Így senkivel sem hitetem el, hogy tulajdonképpen tudok én szívtelen, könyörtelen is lenni, már ami a csatateret illeti. Na ja, ki gondolná, hogy én vagyok az Onmitsukidou főparancsnoka?
- De elég is belőlem… Biztosan csak fárasztom Önt, meg hát amúgy sem hiszem, hogy kíváncsi rám… Rám senki se kíváncsi… Rei-chan hogy van? – teszek fel egy sablonos kérdést, miközben a különböző vörös színű ruhaköltemények között válogatok, s inkább nem mélyedek bele az apjának a kilétébe, hiszen igazából nincs közöm hozzá, na meg egyedülálló anyukaként így is biztosan van elég gondja szegény Chizuki taichounak, s nem zúdíhatom bele a nagy szám miatt a mély depresszióba. Ha ez mégis megtörténne, akkor természetesen az is az én hibám lenne.

Későn észlelem, hogy a mellproblémámon egy baleset által, de már segítettem, viszont ettől függetlenül nem vagyok vak és igenis, képes vagyok teljesen összeszégyellni magam, amikor egy nálam nőiesebb alkattal rendelkezőbe botlok. Igen, Kai képes a nálam nagyobb mellmérettel rendelkezőket megbámulni, bár végül is férfiból van, és ha én is az lennék, én is ösztönből odakapnám a fejem, hiszen csak ráterelődik a tekintet. Nem tudatos, csak úgy megtörténik… Egyszerűen sohasem leszek elég tökéletes számára, hiszen míg benne minden megvan, amit valaha is kerestem egy férfiban, én hiányos vagyok, még a lelkem is csak fél. Egyáltalán jó az neki, ha főzni tudó háziasszonnyá válok? Nem, ezzel is csak égetném… Egyszerűen szépnek kell lennem, és a többi, azt meg nem tudom, mert, mert borzalmas vagyok, egy csődtömeg. Különben sem vehetem el tőle a főzés örömét, ugyanis velem ellentétben nem csak tud főzni, de szeret is, még ha ezzel újabb dologgal vagyok értéktelenebb. Nem akarok olyan feleséggé válni, aki semmi másra nem jó, csak arra, hogy szépen mosolyogjon a férje mellett, meg aztán az ágyban teljesítsen. T.T Akármennyire is próbálkozok, képtelen vagyok megtalálni önmagamat, s mintha semmit se tettem volna a családomért azon kívül, hogy szeretem őket. Valahogy kevésnek érzem, s Miyoko is talán mintha inkább az apjához kötődne, nem pedig hozzám. Mondjuk érthető, hiszen ő fantasztikus, míg én, én csak egy szépre csiszolt kavics vagyok két gyémánt mellett. Képtelen vagyok olyan feladatot találni magamnak, ami a képességeimet sem haladja meg s valamiféleképpen segítem is a két legfontosabb személyt az életemben. Talán Kai is rosszul döntött, amikor engem választott, hiszen bárki mást választhatott volna, a nők szó szerint a karjaiba omlottak még akkor is, amikor mi éppen együtt voltunk. Egy-egy randevút is roppant kínossá tudott tenni az, amikor holmi idegen, s nálam minden bizonnyal szexibb nőcskék süllyesztettek telefonszámokat Kai nadrágjának zsebébe s suttogtak félreérthetetlen szavakat fülébe. Mindezt az orrom előtt, mintha nem is léteznék, mintha ott se lennék. Ennél jobban sohasem éreztem magam megalázva egész életem során.
Most mégis a jegygyűrűjét hordom, s annyira elérhetőnek tűnik az, hogy végre ne háborgassanak minket a random cafkák, csak mert biztosan nagyobb szexuális tapasztalattal rendelkeznek nálam, meg valószínűleg sokkal értékesebbek is annál a kétségbeesett ürességnél, ami én vagyok. Jó, talán túl sok a komplexusom, párszor már a fejemhez vágták, s kétség kívül megérdemlem, hiszen én egyszerűen nem vagyok olyan jó, mint mások. Nincs meg bennem az a kellő erő, ami Chizuki taichouban megtestesül. Csodálatra méltó… én nem lettem volna képes átmenni azon, amin ő. Túl hamar feladtam volna, és hát, vannak, akik ismerik eme felemnek sötétebbik oldalát s vonzódását ahhoz a bűnös halálnemhez. De ha egyszerűen nincs más kiút?
- Nem, nem, dehogyis! – mentegetőzöm, amint meghallom Chizuki taichou önostromlását, pedig semmi oka rá! Arról igazán nem tehet, hogy nem vagyok oda chippendale előadásokért, annyira nem az én világom!
- Én, én csak egyszerűen nem szeretem az ilyen… szóval nem bírok más férfira ránézni, bocsánat. TTT.TTT Nem gondoltam volna, hogy ezzel problémát okozok és ha egy kicsit vigasztalja Önt, akkor el kell, hogy mondjam, hogy igazán jól éreztem magam, leszámítva persze azokat a pucér nem Kai-okat. T_T – hajlongok bocsánatkérően, természetesen vörös fejjel, mert hát, nekem nem szoktak szépet sem mondani. Vagyis szoktak, elég gyakran, csak sosem hiszem el. Kész csődtömeg vagyok, tudom.
- Tényleg segítenél? *.* – csillannak fel szemeim s ölelgetem meg random, ahogyan egy plüssállatot szokás, hiszen minden segítségre szükségem van. Egyáltalán azt se tudom, hogyan kell elkezdeni ezt az egészet, és legalább ezt az egyet el kéne tisztességesen végeznem, mert mah… Annyira nem vagyok jó semmire… Értéktelen vagyok, haszontalan, csak úgy létezem a világban…
- Az a helyzet, hogy nem tudom, mit is kéne csinálnom. T-T A tradicionális esküvőkhöz nem adatott meg nekünk néhány feltétel, például, szóval nem ismerjük egymás szüleit, és hát, gyakorlatilag már együtt lakunk, ráadásul a konyha… Azt se tudom, mi legyen a lánybúcsúmon, és Miyokot sem hagyhatom magára, márpedig Kai kikötötte, hogy menjek el szórakozni, mert ő is megy, csak valahogy annyira nem nekem való az egész. – zúdítom rá szegényre kicsinyes problémáim áradatát, s valószínűleg sosem voltam még ennyire tanácstalan helyzetben. Nincs sok barátom, de legalább ők jól érezhetnék magukat, és bár én legszívesebben csak csokoládét falnék és forró kakaót innék valami nyálasan romantikus film megnézése közben, azért még sem fáraszthatom ezzel a vendégeket. Már ha eljönnek egyáltalán… Nem hinném, hogy bárki is kíváncsi lenne arra, hogyan tudok elpityeredni egy-egy jelenet láttán.
A szó viszont megakad, s csak egy elhaló nyöszörgésre futja, mikor szembesülni vagyok kénytelen azzal, hogy rossz anya vagyok. Ajkaim látványosan görbülnek lefelé, hogy aztán arcomat kezembe temetve kezdjek bele a sírásba. A levegőt talán túlságosan is kapkodva próbálom nyugtatni magam, ám hasztalan, nem érek el vele semmit, s a folyó könnyzápor pedig nem képes elállni. Egy másik asztalhoz rohanva azért csak sikerül egy papír zsebkendőt találnom, hogy legalább orrom kifújhassam, majd visszagubbasztva egy székre próbálom feldolgozni az imént hallottakat. Rossz anya vagyok. Egy szörnyeteg.
- Én, én, én… Én igazán sajnálom, nem gondoltam volna, hogy ilyesmi előfordulhat… – borulok ki már az esküvői kimono katalógussal sem foglalkozva. Mindegy is, a legfontosabb, hogy most senki se lássa az arcom, egyszerűen nem láthat meg ilyen piros szemekkel, amik csak még pirosabbak lesznek, ahogyan folytatom a lehető legcsendesebb sírást. Azt sem feledhetem, hogy a sminkemnek is annyi, hiszen így nem leszek olyan tökéletes, mint a modellek a magazinokban, s még kevésbé leszek tökéletes Kaihoz mérten. Nem tudtam arról, hogy a gyerekeknek egymás között problémáik vannak, és el sem tudom képzelni az Én Miyokomról, hogy képes lenne ilyet mondani valakinek. Lehet, hogy csak tévedés az egész?

Ez tipikusan az a pillanat, amikor őgy igazán hiányzik a dohány. Megnyugtat, tökéletes feszültség levezető, a lehető legmegfelelőbb pótcselekedet, s megmarad az illúzió, hogy a stressz eltűnik, mintha soha nem is lett volna… Csupán megígértem magamnak, hogy többet nem gyújtok rá. Nem fogom tönkretenni a saját lányom. Anyaként úgy hiszem, a dolgom az, hogy minél több mindent megadjak neki, még ha nekem áldozatokat is kell hoznom érte. Nem, nem elkényeztetett csitrit faragok belőle, hanem erős nőt, aki nem szenved hiányt szeretetben. Nem akarom, hogy olyan antiszociális legyen, mint amilyen én voltam gyermekként, s az, hogy szívesen eljárt a többi gyerekhez játszani, azt bizonyította, hogy eme tulajdonságomat legalább nem örökölte. Hiába, a mai napig nehezen barátkozom. Persze van egy felszabadultabb, kawaii énem, amit állítólag nem lehet nem szeretni, de kevesen vannak, akik tényleg azért szeretnek, aki vagyok, nem pedig azért, amilyen „aranyos” vagy „moe” tudok lenni. Ugyanis a moeságot nem valami genetikus hozta be az életünkbe, már előtte is létezett.
- Ugyan… Hiszen gyerekek. Tudod, amikor olyan idős voltam, mint Miyoko vagy Rei, engem elég sokat csúfoltak a gyerekek. – terelődök a fürdőbe, hogy arcom megmoshassam, vele együtt pedig a sminkem is odavesszen. A smink olyannyira az életem részévé vált, hogy gyakorlatilag tükörbe se szeretek nézni nélküle. Nem mintha plázacica lennék, de igenis, szeretek foglalkozni a külsőmmel… Hogy minél inkább megfeleljek Kainak, hiszen ha egy kicsit is tökéletlen leszek, máris van oka egy nálam méltóbb nőcskét szerezni. S hogy kicsit magamnak is megfeleljek… Hogy elhitessem magammal, hogy érek még valamit. Nem mintha valaha is erős sminkeket használtam volna, legfeljebb az ajkaimra kerül néha egy-egy tónussal világosabb vagy sötétebb árnyalat, a szezontól függően. A festék mégis lefojt, s a zsebkendő, melyet arcom tisztítására használtam, most bőröm színével egyenlő maszatokkal van tele.
- Ööö… Még nem tudtunk beszélni erről… T.T Félek felhozni előtte a témát… – tűröm a sminkelést, mintha büntetésben lennék, szemeim lesütve pedig a térdeim fixírozom. Van benne valami, nem is tudom, mi, de valami, amiért egyszerűen tartok tőle. Ha az ő osztagában lennék valami tiszt, valószínűleg meg se mernék szólalni a közelében, és nem azért, mert szigorú lenne vagy valami. Csak egyszerű, talán teljesen alaptalan félelem. Teljesen más világ, mint én. Erős, egyedülálló anya, olyan, akire az ember felnézhet, csodálhatja, ámulhat rajta, istenítheti azt kérdezvén, én mikor leszek ilyen erős, hogy bír el ennyi terhet… A beálló csöndet csak időnként szakítom meg legalább zeneötletekkel, miszerint a klasszikus zenét ugyan mindketten szeretjük, de lévén hagyományos, japán öltözékben kívánunk az oltár, vagyis a mi esetünkben a nem tudom, mi elé állni, talán még se kéne nyugati zenével belerondítani, azonban ha lenne lehetőségem valamelyik kedvenc koktélruhámat vagy estélyimet hordani – utóbbiakból több tucattal rendelkezem, mert egyszerűen teljesen magába szippantott a belőlük sugárzó elegancia - , talán még az, sőt, a modern zenék is beleférnének. A feltett kérdések mégis egy olyan káoszt okoznak a fejemben, amivel egyedül képtelen vagyok megbirkózni. Még csak a vendéglistával sem készültünk el… Csupán néhány név a biztos, meg ugyebár az a bizonyos feketelista, amire volt hadnagyával együtt valami almás srácok is felkerültek, akikkel a Kuchiki megmentő akción találkozott, amiről időnként morog egy keveset. Nem tudom, mi történhetett azon a küldetésen, de Kai eléggé ki van akadva tőle, szóval úgy látom jobbnak, ha nem tépem fel a lelki sebeket.
- Mondd csak… Hogy bírod? – csúszik ki akaratlanul is számon a kérdés, amikor már az újabb esküvői katalógusokat bújjuk át; Maya láthatóan jobban ért hozzá, s bár csak pletykák keringenek róla, ami még az én elszigetelt kis vackaimba is eljutottak, bár nem ismerem a hajdani vőlegényét, már ha volt neki olyan.
- Jaj, ne haragudjon… Én, én nem akartam… T.T Tényleg nem, bocsásson meg, kérem és felejtse el… Csak, csak néha butaságokat beszélek, igen… Szóval, igen, miért is ne… Ha gondolja, Ön is eljöhetne… Legalább a taichou sem unná halálra magát, amiért az én jelentéktelen kis családi eseményemre mertem elrángatni valószínűleg akaratán kívül. Úgy hallottam, hogy Önök igazán jó barátok. – magyarázkodok némi témaeltereléssel vegyítve, s kutatok a katalógusok között. Kezem ezután egy dobozba botlik bele, amiben felismerem azokat a süteményeket, amiket magam hoztam egy kis nassolnivaló gyanánt. Szerencsére az osztagom – és más osztagok – tele vannak olyan shinigamikkal és bountokkal, akik szívesen sütnek, és nem bánják, ha elpusztítom a maradékot. Kai főztjéről nem is beszélve. Legalább van mivel megkínálnom a kapitányt, akinek minden bizonnyal túl kínos kérdést sikerült odaszegeznem elméje belsejébe.

Tudom-tudom nem szép dolog, hogy ezt teszem, de na! Rosa-chan olyan furcsán viselkedik mostanában, így kíváncsiságból és egyfajta furcsa gyakorlatnak szánt ártatlanságból, azóta követem, hogy mindkettőnket kiengedtek a 4. osztagtól. Nem egyszer volt olyan, hogy észrevett, de na, van még hová fejlődnöm, ez igaz. Belátom, hogy igaz, így képes is leszek rá… remélem >< Azért bízom benne, hogy a lánynak semmi baja nincs, de majd megérdeklődöm tőle valamikor. És majd sütök neki valami finomat, amit csak kér, hogy jobban érezze magát *.* Úgyis olyan régen volt már, hogy csináltam édességet, mostanában teljesen meg is feledkeztem erről a hobbimról. Még Shiratori-kunnak is elfelejtettem megsütni a tortáját, amit úgy szeret, pedig a küldetés után meg akartam, csak aztán teljesen lefoglalt Rosa-chan megfigyelése. Persze azért annyira még én sem vagyok kíváncsi, hogy betolakodjak a személyes terébe, így természetesen, mikor bent van a szobájában, nem figyelem, csinálom a saját dolgom… ennek köszönhetően párszor lecsúsztam arról, mikor kijött >.> Mindegy, a mai nap lesz az utolsó, megfogadtam tegnap este és nem állok kötélnek! Legalábbis azt hiszem, így van a mondás. Álmosan, szemeit dörzsölgetve kelek ki végül az ágyamból és indulok meg csoszogva a fürdő felé. Mostanában Rakurai elhagyta azt a jó szokását, hogy mindig felébreszt, méghozzá igen erőszakosan. Így aztán persze sosem vagyok friss és üde, mikor felkelek. Először utáltam, mikor ezt csinálta, de már sajnálom, hogy nem teszi. Egyedül azt nem értem, hogy miért. Sőt, mostanság már nem is szól be mindig és dorongolja le az összes ballépésemet. Nem tudom minek tulajdonítani ezt a furcsa viselkedést, de ahányszor megkérdem tőle, elzárkózik előlem és egy szót sem szól. Tisztára úgy érzem, mintha most már elégedettebb lenne velem és nem akarna tovább hajszolni. Sőt, inkább meg akar óvni attól, hogy túldolgozzam magam. Érthetetlen. Mikor ez az egész elkezdődött, kikértem Shiratori-kun és Vera-chan véleményét is, de nem tudtak mit mondani. Egyszerre utálom és imádom ezt az állapotot, túl sok hátránya van ahhoz képest, amennyi előnye >< De legalább jobban kijövünk egymással. Kiszakítva magamat a fölösleges ábrándozásból, locsolok egy adag hideg vizet az arcomra, hogy felébredjek kicsit. Nincs szabadnapom, bár az edzést most inkább kihagyom. Kotomi-fukutaichou csak nem fog haragudni egy alkalom miatt… vagy kettő… vagy három. Nem szoktam még hozzá, hogy magamtól korán keljek, de ez csak pár alkalom. Majd elvégzem a büntetést, amit kiszab rám, nem lehet olyan szörnyű. Úgy sem kaptam még soha, legutóbb szerelmem megmentett. Olyan boldog vagyok, hogy egyenrangú Kotomi-channal, így akkor ki tudott menteni azzal, hogy neki segítek, ami akkor igaz volt, de na, nem kérhetem mindig, hogy mondja azt, vele voltam :/ Még azt hinnék, kedvesem osztagával jobban foglalkozom, mint a sajátommal o.O Az nem lenne túl jó. Az egyenruhámat felkapva lépek ki végül a szobámból és indulok meg, hogy felkutassam Rosa-chant. Ma sokkal jobban kell dolgoznom, hiszen ez lesz megfigyelésének utolsó napja, nem tolhatom el megint. Jó ideig tartó keresgélés után végül sikerül megpillantanom, amint épp a kapun sétál kifelé. Teljes csendben iramodom utána, hogy megtudjam, hová tart ilyenkor. Mikor azonban már átérünk a Városba, ő hátrapillant, mire én azonnal elrejtőzöm egy arra járó lakos mögött. Remélem nem vett észre >< Ilyen sok lélek között csak nem tud engem így beazonosítani. Bár mondjuk ő Rosa-chan, a Nibantai 4. tisztje, mi mást várhatnék tőle? Ahogy besétál egy ajtón, én késlekedés nélkül követem. Nem is figyelek arra, hová megyek be, csak egyszerűen kinyitom az ajtót, abban a szent pillanatban pedig elém tárul a lány, üldögélő képe. A fene, most már biztos, hogy észrevett o.O Próbálok úgy tenni, mintha teljesen véletlenül lennénk mindketten ugyanazon a helyen és megszólalok.
- Öhm… üdv, a nevem Hayakawa Tasumi és… hát azért jöttem, amiért Rosa-chan is. – gondolom… fejezem be a mondatot már gondolatban, hiszen igazából fogalmam sincs, ő miért van itt.
Csöndben sétálok oda és ülök le mellé, kissé elpirulva. Szinte biztos vagyok benne, hogy megtudta, hogy követem, sőt abban is, hogy óriási nagy slamasztikába kevertem magam és fogalmam sincs, hogy a fenébe juthatnék ki belőle. Valaki mentsen meg!

Három fontos dolog létezik számomra: a családom, Akane lyányom, és a nőegylet. Utóbbiban némileg össze tudom kötni eme imádataimat, hála annak, hogy Akane lyányom szintén a nőegylet tagja. Hiszen szívvel-lélekkel dolgoztunk azért, hogy megalapíthassuk a valaha volt legfantasztikusabb szervezetet, de hiszen alapító tag voltam, igazán nincs min csodálkozni. Holott a vezetőséget már réges-rég lepasszoltam, olyan régen, hogy már alig emlékszem rá, olyan mindegy, hiszen virágzunk most is, míg azok a bugyi és naplopó, mellmániás, virgonc kisfiúk már rég feladták a kezdeményezést arra, hogy a mosdóikban gyülekezzenek, csak hogy megbeszéljék a tegnapi focimeccset meg a hásztler tévét. Mi lesz itt? Holnap már a vévére szurkol mindenki? Mindig is sejtettem, hogy a tévé az ördög találmánya… Sátáni szerkezet, egyszerűen nem tudom elfogadni, muszáj volt lerobbantanom az 5. osztag ebédlőjében kiszerelt darabot, mert mindenki inkább azt bámulta evés közben ahelyett, hogy egymással beszélgettek volna. Aztán csodálkoznak, ha harminc évesen hoppon maradnak, család nélkül. A múltkor ráadásul egy csapat fiatal eldöntötte, hogy meginterjúvol, és mindenképp fel akartak venni azzal a masinával. A képembe nyomtak egy nagy, csúnya és szőrös valamit és elvárták tőlem, hogy abba beszéljek, ráadásul olyan kérdéseket tettek fel, amire inkább nem akartam válaszolni. Nem szeretném, ha kitudódna a konyhám titka, az csak rám és az 5. osztagra tartozik. Onmitsukidou? A kutya faszát! A mi titkaink sokkal jobbak.
Lényeg a lényeg, most épp nincs rám szükség a konyhában, hiszen amíg a rabszo… szóval amíg a segédeim meghámozzák nekem a krumplit, addig foglalkozhatok olyan dolgokkal, mint a nőegylet. Tisztán emlékszek arra, hogy volt valahol egy receptmagazin, amit még nem is olyan régen, néhány éve, talán évtizede felejtettem ott az egyik fiókban a többi között. A gond csak az, hogy nem tudom, melyikben, márpedig nekem most van szükségem annak a mártásnak az összetételére.
A keresést néhány vendég érkezése zavarja meg. Egy kiáltással jelzem, hogy mindjárt jövök, s az ajtó becsapódásának irányába szedem a lépteim. Sajnos nem a férfiegylet próbálkozik valami öngyilkos misszióval ismét, így nem sikerül újabb rabszolgákat szereznem, akikkel gyarapíthatom a humán erőforrásom tartományát, és végre megtalálnám azt az elcseszett magazint… Nem tudom, hova a rákba tehettem azt, pedig már úgy örültem, hogy visszakaptam azt Reikotól, miután képes volt hónapokat csücsülni rajta a formás kis popsijával. :/ Mondjuk így se tudtam rá haragudni, miután elnáspágolta helyettem is azokat a vakarcs hímeket. Persze a halálos triumvirátus (Akane-Tomoko-Kohaku) ellen ma már próbálkozni se mernek a betoji kis szerencsétlenek. Igazán sajnálom őket.
- Jövök már, jövök… Te vagy Rosa, ugye? Maradj ülve, ne mozdulj. És ti? Nem, inkább állj fel, menjünk beljebb. – támogatom Rosát, ugyanis aki két gyereket már kihordott, az ránézésre megállapítja valakiről, ha terhes.
Az előcsarnokból egy kényelmesebb szobába vezetek mindenkit, ráadásul tele vagyunk szekrényekkel, és folytathatom a keresést a magazin után. Emlékszem rá, hogy valaki mesélt arról, hogy valaki új fog érkezni, meg hogy nekem kéne megcsinálnom az adminisztrációt, mert Tomokot befogták munkára, mert állítólag nincs elég jó kondiban a kedves kapitány úr szerint, de na… Nem lehet mindenben tökéletes az ember.
- Ülj le, nem mozogsz, eszel. – ültetem le erőszakkal Rosát egy kényelmes kanapéra; a másik kettőnek nem engedem meg, hogy leüljenek, ezt csak egy szemvillanással jelzem, hiszen nekik segíteniük kell nekem receptet keresni. A semmiből a kezembe terem egy gigászi áfonyás pite, amit a kismama kezébe tukmálok, majd az egyik irattárolóból kitúrom a jelentkezési lapokat.
- Ueshima Kohaku vagyok, és örülök, hogy meghoztátok ezt a döntést… Üdv a klubban... blabla… Töltsétek ezt ki, aztán segítsetek megkeresni a receptes magazint, mer' elvesztettem. Ha megtaláltuk, kaptok enni. Te addig pihenj és edd meg a pitét. Mikorra várod a babát? Fiú lesz? Kislány? – adom át a jelentkezési lapokat, amikhez tollat elfelejtek mellékelni, de hiába, az adminisztráció sosem volt az én dolgom, Tomoko és Vera drágáim sokkal jobban értenek hozzá. Szóval ja, irány a szekrényrengeteg. Hülye magazin… Tudnám, hova tettem…