~[Zsarnoki elnyomás]~

*Hosszú ideje már az egyik kémcső felett kuporodva tanulmányozok egy új fajta anyagot. Az eddigi kutatásaim alapján ezzel az anyaggal képes leszek megalkotni önmagam fejlesztésére egy új tárgyat. Ha minden a legnagyobb rendben lesz vele, hamarosan talán kiadhatóvá válik. Hát tök jó? *_* Teljesen felesleges volna, ha ereimben több hatalom folydogálna! Hiszen folydogál, csak éppen nem oly' formában, mint itt Las Noches pár espadainak. A tudás, a tudás bizony pedig rengeteget ér. Számomra rengeteget adózott már Nii-sama tanításai. Mai napig "szeretettel" gondolok vissza azokra a napokra, midőn együtt alkottunk. Együtt emeltük a tanulmányozandó alanyokat az asztalra. De változtak az idők, és változtak a dolgok. Azóta kicsit előre léptem, de csak kicsit. Primera Espada? Kit érdekel, egyszer úgy is megakarnak majd fosztani tőle. Igazából én már nagyon- nagyon várom azt a napot, mikor valaki esetlegesen megpróbálná. Várom azt a pillanatot, mikor a legnagyobb szeretetben megfogant pillangóságosan pillangóvá avanzsálódott pillangót csinálok eme személyből. Sötét, ámbár őrült mosoly fut végig arcomon az eddigi eredményeken átfutva. Ezzel menni fog, neki látok a szer elzárásának. S éppen pár perc múlva, mikor végzek a belépő rendszer holopanelján egy közeledő objektumot vélek felfedezni. Rá csodálkozva a dolgokra billentem oldalra a fejemet, és megnyomom a gombot, hogy bejöhetnek.
Hatalmas mosolyra kerekednek ajkaim, mikor meghallom Kiyotól, hogy az imént egy gyűlésre invitáltak minket. Akkor ez most azt jelenti, hogy új főnököt kapunk? *>* Előre terelem a fraccikámat, s átmegyek az öltöző kamrába, ahol egy szokványos felszereléstől eltérő öltözetet öltök magamra. Legalább is mióta Aizen nincs azóta sokan másfajta öltözékben mászkálnak ám. Én viszont egy fekete köpeny alá rejtem az arrancar uniformisomat, hiszen úgy illik felöltözni nem? természetesen az egy pár fekete kesztyűmet és egyéb felszereléseket a köpeny alá rejtem. Valamint egy rózsaszín keretes olvasó szemüvegnek tűnő szerkezetet illesztek arcomra. Oldalamon a köpeny alatt zanpakutom is talál magának helyet, habár Ékkő Pillangót ritkán szoktam használni. Butuska arrancarok, a resu csak is aduászként jelenhet meg egy hadviselésben. Habár most főnököt kapunk, szóval nem is lesz hadviselés. S míg Kiyo már előre ment, addig én a kesztyűmet nyomkorászva az egyik folyosón haladva zárom le a laboromat. Sajnos súlyos bajba esne az, aki engedély nélkül beteszi a lábát. Vannak ott mérgező anyagok is, elég sok. T_T
A centrumi lépcsőn haladok fel a trónterembe, ahol már azért gyülekezünk. Én fel sem pillantok a panelemről, csupán elfoglalom helyemet az egyik lerombolt oszlop csúcsán. Tehát egy gyöngécske sonidoval ülök le, és nyomkorászom a dolgaimat. Aztán mikor észre veszem, hogy mindenki elhalkult, felpillantok. Lehervaszthatatlan mosoly kerekedik el arcomon, s oldalra billentett fejjel demonstrálom, hogy Nii-sama egy befuccsolt, avagy legjobb találmánya vette át az uralmat Las Noches felett. Természetesen mosolyom egy pillanatra sötét, ravasz pillantásra módosul át, de eme pillanatban a "lény" éppen az egyik lázadó féllel van elfoglalva. Megkönnyebbülten sóhajtok egyet. Ezek az arcsimarcsik sosem tanulják meg, hogy aki a trónon ül, az nagyon- nagyon klassz? *_* Hátul támasztom ki kezemet, és egy kicsiny mosollyal az arcomon himbálóztatom lábamat, mi alatt sokan bizony bele-bele szólnak az új jövevényünk mondandójába. Ám szemfülességem okán, rá kacsintok az egyik kérdezőre tudván, hogy halálos ítéletét írta alá az imént. Ide- oda pásztáznak szemeim, míg végül az ő szemeibe pillantok. Egy biccentést intézek felé nem többet. Hiszen jól tudjuk, számomra nincs szükség a félrevezetésre. Kis huncutok, de jó, letérdeltek. *_* Apró kuncogás lesz úrrá rajtam Eli espudát hallgatva. Kicsiny sajnálattal tölt el, hogy pillangócska lelke nem lát tovább a számokon. Billegetni kezdem a fejemet, és róka mosolyommal szólalok feléje.*
- Urahara Kisuke. *Egy pillanatra felnyitom a szemeimet felé, s eme pillanatban összpontosul az álarcom mögötti valós szándék. De nincs itt semmi baj, sem ellenségeskedés. Ugye így van? Úgy sem akarom, hogy megharagudjon rám. Nem tehetek róla, hogy tudok egy ilyen shinigamiról, aki történetesen az emberek világában él. S ugyan nem tudom, hogy mennyire igazak azok az árva információcskák, hiszen egy hasonlóan hatalmas elméről van szó. Mindenesetre, mikor megkíséreltem feltörni a számítógépes rendszerét, találtam egészen érdekes információkat. Vállamat rántom erre képlékenyen, ez nem az én ügyem. Én inkább azt tanulmányoznám, amit imádott öcsém lehet, hogy megakar szerezni? Ajkaim elé teszem ujjamat, és színlelt értetlenséggel forgatom meg szemeimet. Szórakozottságom mellett lepillantok fracciónomra, és intek neki, hogy jut ám mellettem hely, nem kell a földön ácsorognia. Nem szeretném, ha elkapna valami fertőzést. T_T*
- Nekünk nem Aizen kell, a gonosz bácsi helyett számokra, és törvényekre..folyamatokra van szükségünk. Nem mehetünk "x"-ből az "y"-ra a varázspálca nélkül. *Tudós nyelven kifejezeve magamon mindössze annyit mondtam, hogy a tudás majd segít megalkotni azt a szerkezetet, amivel megalkothatóvá válik. Vagy ha nem is válik megalkothatóvá ama szerkezet, ami segít a továbbfejlődésben, akkor bizony meg kell találnunk azt, ami eddig is régi urunk kezében csücsült. Tehát x-ből menni az y-ra, eme gondolatra Erasra pillantok egy kicsit. Megdörzsölöm alsó ajkam szegletét. A karja alkotásom egyik gyöngye, remélem vigyáz rá annyira, hogy legközelebb is benéz hozzám. Néha el kísérletezgetnék rajta egy cseppet. Remélem, majd megint megengedi. *_* Sokáig csak nézelődök, s mikor számomra egy idegennek tűnő arrancar szólal meg pillanatok alatt mellette termek, és kedvesen vállára teszem kezemet. Sokaknak morbid lehet ez, de eme pillanatban nem érdekelt, hogy felfedem gyorsaságomat. (Eliana) Az arrancar szemeibe mélyesztem szemeimet, és gondterhelten felsóhajtva engedem el.*
- Aizen ravasz volt, és erős. Választásunk? Nem volt, arrancar néni. A gonosz bácsi Hueco Mundo királyát győzte le, innentől kezdve a döntés a kezében állt. S noha huncutságokat művelt, azért aranyos volt. *Jó nagyot kacsintok rá, s majd csalódottan forgatom meg szemeimet.* - Azt ne mond, hogy elfelejtetted honnan indultál. Lényünkben lévő kémiai folyamatok hatására a mohóság számunkra ösztön. E miatt az ösztön miatt tartottunk össze. Hatalom, tudás..számunkra értékesnek tartott fennmaradásunk megvédése. Minket nem Aizen tartott össze, hanem a vérszomjunk, amit a shinigamik felé irányítottunk. A gonosz bácsi erőt adott, hogy a vérszomjunkat csillapítsuk. S nahát, nahát...melyik arrancar viseli el a veszteséget? Mondjunk le felszínes egységünkről, erőnkről és váljunk veszett korcs lénnyé? *A fejlődésnek sosincs vége, ez olyan maszlag, amivel a pici intelligenciával ellátott lényecskék dobálóznak. Felsóhajtok, és megnyomok egy szerkezetet a kesztyűmön, melynek segítségével a köpenyem egy apró kapszulává avanzsálódik. Az alatta lévő félszárú fehér uniformisom hatására pedig a lábamon láthatóvá válik a Primera címet szolgáltató "1-es" tetoválás. Lassan Ő mellé sétálok, és néhányunkkal ellentétben, én nem ereszkedek féltérdre. Csupán a trón mellé állok, és onnan kémlelem a többieket. Bizonyára nem tudnak arról az apróságról.* - Egyébként, a kezdettől fogva a vérszomjunk tett arról, hogy elbuktunk. Mindenki tudta, hogy Aizen bábúi vagyunk, s mégis vele mentünk, mert nem volt más választásunk. Így hát a bukásunkat magunknak köszönhetjük. De fogj egy pálcát, törd ketté, és kend a főnökre, mert ő alkotott téged. Az alkotónak csak a folyamat végéig van behatása az alanyra. *Itt megakadnak szavaim, hiszen nem szeretném ama titkot akár burkoltan is kiadni. Egy pillanatra "öcsémre" pillantok, tudjuk, hogy éppen miről is beszélünk. Elmosolyodom.*
- Ti egyébként miért térdeltek? A főnök úr nem kérte, hogy térdeljetek. O.o" *Elcsodálkozom, tényleg nem mondott ilyesmit. Vagy csak én nem figyeltem kellőképpen? Rengeteg kérdést tett fel, s néhányat én magam válaszoltam meg. Nekem nem kellenek ezek a kérdések, nem kell ahhoz kérdés, hogy tudjam mit akar voltaképpen öcsém nekünk mondani. Remélem nagyon szuper kísérletezési lehetőségekkel szolgál, én már kíváncsian várom a jelenlegi céljait. Habár abban is biztos vagyok, hogy ezekből sokat nem is fog elárulni, mi már csak ilyenek vagyunk.*

S ím eldöntetett. Aizen nagyurat megfosztották az őt illető trónjától, maga után egyszerűen káoszt és nyomort hagyva. Bár amennyi nyomort én láttam – vagyis ők láttak - , igazából nincs min meglepődnöm. Voltak, igen, voltak, akik megpróbálkoztak azzal, hogy egyszerűen elhagyják a palotát, sorsukról pedig az Exequias gondoskodott. Csodálom, hogy vannak még, akik mernek szembeszállni velük, én inkább kerülöm a konfliktusokat. Nem gyávaság, csupán kellő előrelátás. Nem vállalkozok arra, amiről tudom, úgy sem tudnám betartani.
Aizen trónja tehát üresen maradt, egészen mostanáig. Talán nem voltam egyedül, aki kigúvadó szemekkel nézte, hogy ez mit merészel. Egy másik arrancar bökött oldalba, hogy figyeljek arra, hogy mégis mit művel, magamban pedig keresztet is vetek rá, hiszen biztos vagyok benne, hogy ezt sem a kivégző alakulat, sem az espada nem fogja tétlenül nézni. A pletykák szerint – már ha hihetek nekik – így is elég sok a marakodás a legjobbnak ítélt tíz, avagy jelenleg egészen pontosan nyolc között. Így, hogy még tartós üresedés is van az espada sorai között, még az a maradék biztonságérzete is eltűnik az arrancarnak. Nem mintha amúgy sok lenne belőle egy olyan helyen, ahol bármikor az étlapra kerülhetsz, ám Montero-sama kezei alatt szerencsére jó sorsom van, már amikor nem éppen hajcsatokat kell keresnem a könyvtárban.
Miután a mellettem lévő arrancar hirtelen felszívódik – egy csattanásból és gusztustalan roppanásból ítélve a szemközti falon leli nyughelyét - , a trónt elfoglaló alak felém nyújtja egyik méretes ujját, hogy felszólítson arra, összehívjam az Espada és az Exequias tagjait. Egy pillanatra járni is elfelejtek a döbbenettől, minden olyan gyorsan, szinte észrevétlenül történt, hogy feldolgozni is alig van időm. Mindent pedig nekem kell majd közölnöm az Espadával és a kivégzősökkel is, amit talán nem kell mondanom, de végtelenül kínos feladatnak találok. Ugyan személyesen csak Montero-samát ismerem, biztos vagyok benne, hogy van az espadák között olyan, aki helyből tépné el a torkomat, ha kijelentem nekik, mi történt.
Egyenként járom végig a tornyokat, hogy röviden közöljem mindenkivel a hírt, valaki a trónteremben várja őket. Egy pillanatra sem szeretném siettetni az espadát, de nekem sürgős ügynek tűnik, valamiért pedig nagy bajt szimatolok a levegőben. Az utolsó tornyoknál már igencsak kapkodom a levegőt, hiszen nem hírnöki munkára teremtettek, így végül már csak az Exequias marad hátra, hogy ők is megjelenjenek. A gondolatra nyelek egy jó nagyot, szívesen végigjárnám inkább újra a tornyokat, mintsem hozzájuk kopogjak be. Azonban nincs más választásom…
Az utolsók között érek vissza a trónterembe, hiszen jóformán végig kellett járnom egész Las Nochest, hogy értesítsek mindenkit róla, valami történni fog. Egy fekete hajú nő (Eliana) mellé szegődöm, és csupán csendes megfigyelőként szemlélem a kibontakozó eseményeket. Egy furcsa maszkkal rendelkező arrancar – mármint az átlagosnál szokatlanabb, hiszen teljesen befedi az arcát – az első, aki válaszol, vagy talán inkább kérdez a trónfoglalótól. Tervek, tervek? Bizony tervek. Talán ha tényleg tud nekünk új célt adni… Talán ha valóban meg tudja nekünk mutatni, hol a rendezettség a magunk teremtette káoszban, s merre kell mennünk, hogy önmagunk lehessünk, akkor talán, talán mégis szükség lehet rá.
A mellettem lévő nő kérdéseire nem a magát vezérnek kikiáltó egyén, hanem valaki egészen más, maga a primera espada válaszol. Van benne valami, ami miatt fokozottan óvatos akarok lenni, ha akár csak egy légtérben van, és akárhogy is törném a fejem, sehogy sem jönnék rá, mi az, ami miatt sosem érzem magam biztonságban mellette. Kicsit hátrébb is lépek, amíg a közelben van, és kitartóan szuggerálom a mennyezetet azt várván, végre menjen vissza, mert azért remélem, nem szándékozik itt szobrozni. Amikor viszont visszafordul, utána pillantok, hogy megpillantsam társát. Talán a fracciónja lehet, nem tudom. Ami viszont zavar, hogy ismerős, nem hagy nyugodni. Elkap az a bizonyos érzés, hogy én ismerem őt valahonnan, éppen csak arra nem tudok rájönni, hogy honnan. Hosszú másodpercek telnek el, míg oldalra billentett fejjel figyelem apatikus ábrázattal, már magam sem tudom, hogy vajon elmém szórakozik-e velem, vagy valóban ott volt valamelyik emlékemben.
- Bocsásson meg… – lépek előre tétován egy lépést; a Primera már a trón mellé áll, ezzel is kifejezve, hogy ő támogatja az új vezért. - De mi a biztosítéka arra, hogy most nem fog az történni, mint egykor? Hogyan adhatja meg nekünk azt, amit Aizen, vagy Hueco Mundo királya adott annak idején? – szegezem hozzá kérdéseim. Valóban érdekel az, hogy miért gondolja azt, hogy jó vezér lehetne belőle. Már kezdek belezavarodni az egészbe, már én sem tudom, mire van szükségünk és mire nem.

Nagy ma nyüzsgés… nem általánosan nagy, hanem furcsán. Épp az egyik étteremnél jártam és figyeltem a férgek vergődését szánalmas kis életük megvédéséért. Ne értsetek félre, én nem csináltam semmit, ők szólalkoztak össze valami ostobaságon, amin ezek az IQ-mesterek képesek összeveszni. Szánalmas… Már lassan fél órája üvöltöztek egymással, de tettlegesség nem történt. Furcsa volt, mert úgy általában azonnal egymásnak esnek. Végül csak megvontam a vállam és ellökve magamat a faltól, visszaindultam a szobámba. Itt soha nem történik semmi érdekes. Mióta Aizen-sama itt hagyott minket, a rend megbomlott, de szinte minden visszatért a látszólagos, régi kerékvágásba. Legalább az a rókapofájú kis shinigami senki nem lopja a napot Eli-sama szobájában. Szívesen megvertem volna, de Aizen-sama biztos nem díjazta volna, szóval inkább nem tettem, pedig néha tényleg nagyon viszketett a tenyerem.
Lehajoltam, nehogy eltaláljon a felém repülő korsó, de nem pazaroltam túl sok figyelmet arra, aki meg merészelte zavarni gondolataim és békés sétálgatásom nyugalmát, egyszerűen nem érdemelte meg és kész. A magát arrancarnak nevező senki még ordibált utánam valamit, de nem figyeltem rá, csak sétáltam tovább. Ezek a szánalmas, semmirekellő, gondolkodásra képtelen lények merészelik magukat arrancarnak nevezni…
Kissé meglepődve ismertem fel a robosztus alakot, aki elhaladt mellettem, valamint a vállán ülő, ismeretlen arrancart. Arcát nem láttam, de az, hogy Ángel cipelte elég volt ahhoz, hogy gyanakodni kezdjek. Vagy átpártolt egy másik espadahoz (éljen *>*) vagy… nem tudom. Felismerni véltem a nőben az espadat, akihez tartozom, de mégsem, mégsem ő volt. Távolról is látszott, hogy sokkal magasabb nála és a fekete haja ott hátul… Eldöntöttem, követem őket és kiderítem, mi ez az egész. Talán azt is megtudom, mi az oka ennek a furcsa feszültségnek ma mindenkiben. Aizen-sama trónterme felé mentek, én pedig (jó, nem tetszik, de el kell ismernem) a lehető legkisebbre és észrevétlenebbre húzva össze magam, osontam utánuk. Nem nézett hátra egyik, egyszer sem, de mikor újra feléjük néztem, a nő már saját két lábán ment be a terembe. Tétováztam, nem tudtam, mi legyen, mit tegyek, így mikor végre rászántam magam, hogy csak benézzek, már elég sok arrancar nyüzsgött odabent.
Csak egy értetlen, szúrós pillantással jeleztem a véleményem, hogy nekem egyáltalán nem tetszik az, hogy valaki csak úgy beleül Aizen-sama trónjába. Mert az az övé és senki más nem sajátíthatja csak ki úgy, hogy azt mondja, ebben mostantól én ülök, mert a vezetőtök nem létezik többé, ti pedig romokban hevertek. Igaza volt, valóban, társadalmunk szétesett a shinigami trió eltűnésével, de igazából Gin-t például egyáltalán nem bánom. Aizen-sama már más lapra tartozik, hisz’ ő teremtett mindannyiunkat, ő adott nekünk újra erőt és célt. Persze, mindenki tudta, hogy csak eldobható, pótolható katonák, használt rongyok, zsinóron rángatott bábok voltunk a kezében, én is nagyon jól tudtam, mikor hűséget fogadtam neki, de nem érdekelt, máig nem érdekel. Csendesen, a falnál meghúzódva figyeltem a jelenetet, ahogy a Primera kifejtette véleményét és meg is válaszolt pár kérdést.
A három térdelő arrancarra vezettem tekintetem és egyszerűen nem álltam meg nevetés nélkül. Salazaar-samának igaza volt, senki nem kérte, hogy térdeljenek, önként alázkodtak meg mind, ha ezt Eli-sama látná! Csak halkan, gúnyosan kuncogtam, egyik kezemet a szám elé emelve, hogy így is tompítsam a hangot, nem akartam magamra vonni a figyelmet. Alaposan végignéztem időközben minden egyes fajtársamat, de espadamat nem láttam köztük. Csakis Ángel miatt gondoltam, hogy valahol a közelben lehet, ráadásul az a nő, aki mögött letérdelt a trón elé… Nem, az egyszerűen nem Eli-sama és kész.
Végül, a pillanatnyi csendet kihasználva ellöktem magam a faltól és kiváltam a tömegből. Nekem is volt mondanivalóm, habár nem sok. Talán még jó is, hogy Eli-sama nincs itt, ki is gúnyolna, ha látná, megint behódolok valakinek. Remélem Ángel nem mondja el neki, különben beváltom egy korábbi ígéretem és megnyuvasztom >.> Fegyverem vége, felvéve teljes, 170 cm-es hosszúságát, hangosan koppant a padlón. Lélektükreim szigorúan, bizalmatlanul villantak rá a trónban pöffeszkedő alakra és meg is állapodtak rajta.
- Én nem fogok megalázkodni előtted, nem hajtom meg a fejem, azonban hűséget fogadok, ha képes vagy bizonyítani, nem csak a szád jár. Az erődet már láttam, nem állnék ki veled, de hogy össze tudj szervezni és vezetni is képes légy egy ilyen kaotikus világot, inkább ész kell, semmint erő. Én ezt tisztelem igazán bárkiben, legyen az arrancar vagy rongyos, shinigami féreg. Ha bizonyítasz, hát legyen, bár őszintén szólva, most sincsenek komoly fenntartásaim. Örülök, hogy végre valaki bele mer ülni abba a trónba és azt mondja, vállalja azt, amit Aizen megpróbált. – mondanivalóm ennyi lett volna, ezután hátrahúzódtam, vissza a falhoz.
Soha nem az én stílusom volt, hogy rivaldafényben szerepeljek, most is igyekeztem minél előbb kilépni belőle, hiszen azért örülök, ha rám figyelnek és a szónoklás is mindig könnyen ment, de inkább maradok a háttérben csöndesen, bábjaim hátának védelmében. Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből.

Las Noches vezető nélkül maradt; ez ugyanakkora tragédia, mint amekkora felüdülés is, legalábbis számomra biztosan. Kezdenek kétes érzéseim lenni az egész espadaságot és úgy mindent illetően, s úgy érzem magam, mint egy nyakörvbe bújtatott farkas. Nem találom a helyem, de még mennyire nem! Nem tartozok ide, nem tartozok sehová, de mégis, sokkal inkább tartozok ide, mint bárhová máshová, tehát talán mégis itt a helyem, mint máshol. Legalábbis inkább itt, mint máshol. De ez, ez nem elég, nekem semmiképpen sem. Nem találom célom, helyem, nem találom önmagam. Mégis mit tehetnék azért, hogy ez ne így legyen?
Ambícióimnak azt, hiszem, lőttek. Én már nem akarok nagy lenni, se erős, én már senki sem akarok lenni. Régen nem vallott rám ez a gondolkodás, de most felvállalom, igen! Elcsesztem! Meg mindenki más is! Probléma van vele? Nem érdekel! Hagyjanak csak egyszerűen békén. ¬_¬
Az agyvizemnek egyetlen röpke pillanat elég ahhoz, hogy jóformán azonnal felforrjon, amint megkapom a hírt egy elég emósnak tűnő arrancartól, hogy mi történt. Első dolgom, hogy felkötöm magamra a bakancsom – seggbe rúgás céljára tökéletes – és a zanpakutom, és hangosan rikkantom el magam, hogy minden fracciónom kövessen, mert ez bosszút követel. Fel nem tudom fogni, ki volt olyan vakmerő, hogy képes legyen ilyet kijelenteni. Na megnézem én a képét, amikor megkóstolja egy kicsit a ceromat… Dúlok-fúlok, s nagyokat fújtatok, ahogyan végigtrappolok a folyosókon, láthatóan se kép, se hang. Én ugyan nem fogom egy senkiházi kis babaképű kölyöknek megengedni, hogy csak úgy utasítgasson! Engem legalábbis biztosan nem. Egészen biztosra veszem, hogy úgy végződik az egész, hogy kihúzom a beleit a kicsi száján. >.>
- Hogy ki vagy?! – lépek előre az elsők között hőbörögve; Elizianának meg gratulálok, hogy ott fetreng a porban, nem is vártam többet attól az IQ negatívtól. Arcszínem csak még jobban elsápad, amikor Nataliet látom meg, hogy nyíltan a magát vezérnek kikiáltó kis senkiházi mellé áll. Csalódtam benne, és csalódtam mindazoktól, akik máris behódoltak neki. Én ugyan nem fogok! Különben is, van valami, ami nem tetszik ebben a nyomorékban, ez pedig a külseje, még a szeme sem áll jól. Lélekenergiája alapján ugyan nyilvánvalóan hollow, de hogy nem arrancar, az tuti biztos.
- Mi az, hogy mennyi időnk? – mordulok rá ismét, gyakorlatilag rákiáltok. Fracciónjaim felé fordulok egy pillanatra, arckifejezésemből pedig valószínűleg lerí, hogy nekem nem tetszik ez az egész. Mutatóujjamat kissé megemelem, és egy erőteljes cerot kezdek el összpontosítani, ami majd tesz róla, hogy ennek a nyomoréknak ne legyen több ideje zsarnokosdit játszani. Vöröslő energiagömb kezd el materializálódni a trónon ücsörgő alak felé mutatott ujjamon, azonban még mielőtt kiteljesedhetne egy energiasugárként, félbeszakad manőverem, s egy erősen toló erőt érzek, hogy ezután a mögöttem lévő falnak csapódjak. A gerincembe nyilalló fájdalomtól felszisszenek, és egy darabig szólni sem tudok, azonban ettől én még nem adom fel. Még nem. Ha ő így játszik, akkor én meg úgy. Megfizet még a tetteiért, ezt garantálom.

Mikor híre kelt, hogy Aizen nem fog visszatérni Las Noches élére, Mai egyperces néma csenddel adózott az emlékének, amit evéssel töltött, hogy összekösse a kellemest a hasznossal. Mind ezidáig ő volt az egyetlen férfi, aki képes volt valamiféle tiszteletet kicsikarni belőle, de hiába az erő és a kényelmesebb élet, amit kapott, nem változtatott a tényen, hogy az uralkodó férfi volt, mi több, shinigami. És mint ilyen, nem érezte magát teljesen biztonságban tőle. Ha pedig kudarcot vallott a végeláthatatlannak tűnő hatalma ellenére néhány mocskos halálistennel szemben, akkor semmi tisztelni való nem maradt benne. Gyengének bizonyult, ő pedig az ilyeneket nem hajlandó követni.
Egyszer majd eljön az idő, amikor már nem kell senkit sem követnie, de addig még tanulnia és erősödnie kell, szüksége van egy példára, amit maga előtt lát. Jelenleg kettő is volt, így ő akár meglett volna új vezető nélkül is, ráadásul az Exequiasnak semmi beleszólása nem volt a hatalmi harcokba és eleddig senki sem kereste őket, hogy szüksége volna a támogatásukra a hatalomra jutáshoz. Lényegében így a napjai unalmasan teltek a nagy harcok óta, és minden idegszálával saját magára koncentrált, fejlődése pedig jól láthatóan mutatkozott meg képességeiben. Azonban még messze volt attól, amit szeretett volna elérni.
Ezen a napon is bokszzsákját püfölte jó szokásához híven, amikor kopogtak. A hírhozó megjelenésére szenvtelenül reagált, nem különösebben mutatott érdeklődést az újabb önjelölt vezető felé, akit minden bizonnyal az espada szét fog marcangolni. Törülközőjével letörölte magáról az izzadtságot és kiegészítette az edzéshez félig-meddig megritkított uniformisát, mielőtt útnak indult volna. Látni akarta, ahogy egy újabb idióta harap a fűbe, és persze abban reménykedett, hogy neki is jut egy falat belőle, és ezzel növelheti az erejét. Más célja nem volt, hiszen mint Exequias-tag, nem volt köteles csak úgy engedelmeskedni minden hívó szóra, amíg az a valaki, akitől érkezik, valóban nem válik Hueco Mundo királyává avagy királynőjévé. A trónterem elé érkezve társai közül mindkét beteg luvnya ott volt már, természetesen egymásba bolondulva. Hogy az Exequias egységét jelezzék, ő is igyekezett hozzájuk minél közelebb maradni, bár a különféle hímnemű entitások jelenléte miatt ez csak többé-kevésbé sikerült neki, hiszen szüksége volt a kellő távolságra ahhoz, hogy ne kapjon frászt tőlük. Legnagyobb csalódottságára az öngyilkos-jelölt is férfi volt, így csökkent rá az esélye, hogy falatozhat belőle, hiszen odamerészkedni hozzá akkor is félelmetesnek tűnt, ha már élettelenül hevert a padlón. Szó szót, tett tettet követett, erődemonstrációja pedig inkább dühöt, mintsem félelmet vagy tiszteletet ébresztett benne. Arcvonásai megkeményedtek, és egyre gyakrabban pillantott Erasra is. Utasítást várt, hiszen mégis csak ő volt a vezetőjük. Ha azt mondja, ebből elég, akkor szépen lelépnek mind, hadd szelektálja ki a gyengéket a belharcok és a káosz. Nem volt semmi okuk rá, hogy elismerjék vezetőnek ezt a undorító mocskos állatot, aki eddig csak annyit bizonyított, hogy képes a falhoz vágni a legerősebb espadát. Ez azonban nem elég ahhoz, hogy valaki vezéregyéniség legyen és rendet tegyen Las Nochesben. Van annyi esze, hogy erre rájöjjön, és a hangokból ítélve nem ő az egyedüli, aki így véli.
- Nincs szükségünk olyanra, aki Aizen módszerével irányít. A shinigami kudarcot vallott, minek indulnánk el újra azon az úton? Ugyanoda vezet! Ne is emlegesd, idióta!
Rivallt rá az egyik arrancarra (Eliana), meg arra a hímre, aki a hírvivőt játszotta. Aizennek vége, mi a francért várják el, hogy ugyanazzal irányítsa őket, amivel egyszer már zsákutcába futottak? Az arrancar népség önző, széthúzó, és csak akkor képes felemelkedni, ha közös célt kapnak, amivel mindenki egyetért. Aizen uralkodásából ez hiányzott, csupán a saját céljaira használta az arrancarokat.
- Erről van szó! - mutatott a vörös hajú kiscsajra, aki pont erről beszélt, majd szemét lesütve "vezetőjükre" pillantott. - Máris ellentétet szítottál köztünk, így hogy akarsz minket vezetni, kusomushi? Kinyírod azokat, akik ellentmondanak neked? Mármint...
Szólt hozzá elbizonytalanodva, a végére már teljesen elhalkult. Nem gondolkozott, csak beszélt, márpedig rettegéssel fogta el a gondolat, hogy ez a hím szavai miatt esetleg hozzá akar érni, közel akar menni hozzá. Nem attól félt, hogy a falhoz vágják, vagy hogy valami más fájdalmat okoz neki, csupán a jelenlététől, a közelségétől. És mivel nem érezte magát biztonságban, megpróbált beleolvadni a legközelebbi árnyékba inkább.

Elégedettséggel tölti el, hogy ennyien megjelentek. Ritka esemény, ha Las Noches népességének túlnyomó része egy helyen gyülekezik. Tervének pedig ez egy lényeges mozzanata, mert igen, van terve is. Talán valóban csak egy színjáték az egész, azonban szükséges eleme annak az egésznek, melyet ő már eltervezett. Természetesen a bukás lehetősége még így is fennáll. Tisztában van vele, hogy bárhogy is cselekszik, lesznek olyanok, akik nem értenek majd egyet vele, azonban mi más adná az összetartást, ha nem az, hogy ő maga osztja meg Las Noches társadalmát? Ez Aizen idején is így volt. Náluk ez így van rendjén.
Megannyi kérdés érkezik hozzá, ahogyan az várható volt, igaz, csupán ezek töredéke az, ami rátapint a lényegre. Holott meglehet az is, ő maga van olyan arrogáns, hogy egyszerűen ignorálja pont azokat, akik lényeges dolgokra világítanának rá.
Elsőként egy arcát maszkkal takaró arrancar vonja magára a figyelmét. Ismerős ismeretlen, nem tudja hova tenni kilétét. Azonban ez… lényegtelen. Embertelenül hosszú ujjaival finoman végigsimít állán, amit kicsit meg is emel, s apró, fekete szemei mögött ki tudja, miféle gondolatok cikáznak. Talán nem is fontos. Talán nem is az ő gondolatai fontosak. Talán csak az fontos, ő maga milyen gondolatokat ébreszt másokban.
Feltekint a mellé álló Nataliera, az egyetlen olyan espadára, akitől tartania kell. Fivéreként ismeri jól annyira, hogy tudja, a tökéletesített példány okozhat számára meglepetéseket. Éppen ezért kell közel, még közelebb, egészen közel tartania magához. Számít arra, hogy elég számító.
Valóban, nem érte azt, hogy térdeljenek előtte. Hosszú ujjakkal végződő lapátkezét mégis megemeli kissé, hogy csendre intse a zsibongó népet. Minden kérdést megválaszol, ami fontos. Szépen, lassan, nyugalmasan. Ezután jelez a három térdelőnek egy legyintéssel, hogy álljanak fel a földről. Méltányolja alázatukat, talán ők lesznek a legbizalmasabbjai.
- A nevem? Hát persze, modortalan vagyok. S. E. T. H. Seth. – betűzi először nevét, majd mondja ki egyből. A jelentés mögötte úgy sem tűnik fel senkinek. Vagy ha valakinek mégis, annak úgy kell lennie. - Valóban, valóban, rátapintottál a lényegre. Vannak terveim, ahogyan elődömnek is voltak. A különbség közte és köztem pedig… hogy én nem bukhatok. – gesztikulál kezével már-már gusztustalanul bájologva; vontatott beszéde tökéletesen illik fellengzős hangneméhez. – Ilyen shinigamiból kettőt is tudok. Melyiket kéred? – dől kicsit előre a trónon, gonosz tekintetével pedig egyedül Elizianát figyeli. Két shinigamiról tud, akik képesek a tudomány határait annyira kifeszíteni, hogy jóformán gond nélkül legyenek képesek egy átjáróval az ő világukba érkezni. Fejtörést, sok-sok fejtörést okoztak és fognak is még okozni nekik. Ennek pedig véget kell vetni. Kár, igazán nagy kár. Hisz mind a ketten nagy koponyák. – Az egyikük, ahogyan azt Natalie volt szíves tudtunkra adni, Urahara Kisuke, az Emberek Világában találhatsz rá. A másikuk, nevezzük őt amolyan utódjának, a Gotei egyik kapitánya, ki képes volt mindannyiunkat becsapni. Senki nem is sejtette, hogy ő pontosan kicsoda. Masamune Raiden; még a kivégző osztag is elbukott ellene. – tekintete itt az Exequias vezérén állapodik meg; a hírhedt nőszemély mindez idáig végig csendben figyelte a történteket, látszik rajta, addig nem cselekszik és nem dönt, míg nincs rákényszerítve. Seth viszont jogosan írta fel bűnlajstromára, hogy ilyen könnyedén megtévesztette őt a shinigami. Többet várt tőle, és az Exequiastól is.
- Mindkettőt megölheted, de egyedül kevés leszel. Natalie, remélem, bízhatok benned. A fracciónodra viszont máshol lesz szükségem. – a bizalom emlegetésénél hangsúlya kissé megváltozik, azonban ez alig kivehető, hiszen dallamos hangsúlya így is felettébb egyedi, s csak azok vehetik észre a változást, akik igazán odafigyelnek rá.
Megfordul a fejében ugyan, hogy az Eliziana mellett lévő két arrancart is elküldi, de végül meggondolja magát; az egyikük (Ángel) bizonyára úgy is vele tart, igaz, Seth maga nem ismeri fel, hogy egy espada lapul a maszk alatt. Másikuk (Vex) pedig reiatsuja alapján igen erősnek tűnik, de ez ellenük kevés. A brutális erő nem elég két ilyen szintű shinigami ellen. Indokoltnak tartja tehát, hogy nővére is csatlakozzon a szolgálatát felajánlott arrancar számára. Karasu brutális, nyers erejére egészen máshol lesz szükség.
- Á, az erő… – kezdi el ismét az állát simogatni. Ezúttal Karasu mondandójára szándékozik reagálni, igaz, láthatóan nem csak az ő fantáziáját piszkálja a dolog. A Tercera Espada ugyan épp a falon függ, amiért megpróbált rátámadni (csak azokat juttatott erre a sorsra ugyanis, akik megpróbáltak erőszakot alkalmazni ellene), de tekintetében észrevesz egy csillanást. Nem képes elkerülni a figyelmét, hogy van, ami tudja még őt is motiválni. - Az erőnk fogyóban van, ha nem cselekszünk, de erről majd később, hiszen ez is mind a terv része. Minden bizonnyal tudom jól, mennyire vonzó lehet, hogy elérhesd a következő lépcsőfokot fejlődésedben. Mondd csak, találkoztál már a Vasto Lordékkal? Tudod, merre lehetnek? Tudod, mire lehetnek képesek? – dől hátra kényelmesen a trónban, és teszi keresztbe lábait. Kezeit már az ölében nyugtatja, s kényelmes, lassú tempóban játszadozik az ujjaival. Több mondanivalója nincs számára, hagyja, hadd ragadja szabadon fantáziája. Mert hiába is oly erősek ők, van egy másik, egy nagyobb szint, amit egyikük sem ismernek. Még ő maga sem.
Következőként nővérére pillant újra. Az említett varázspálca jelentése számára nyilvánvaló, igaz, ez nem egészen egy pálca, hanem valami más, de valóban, szinte már varázslatos dolgokra lehet vele képes az arrancar, ha tudja, hogyan kell használni. Hisz Aizen rendelkezett vele, s lám, mennyi mindent elért vele! Csakhogy ő még ennél is többre lesz képes. Ehhez azonban szüksége van a seregre, szüksége van követőkre, szüksége van a megosztott egységre. Natalie önmaga is segített megválaszolni az egyik arrancar (Eliana) kérdéseit, kevesebb „munkát” hagyva neki ezáltal. Viszont természetesen neki is szeretne külön figyelmet szentelni, hiszen úgy látja, érdemes.
- Az erő a minden, az erő a semmi, kedves. – válaszolja meg ezúttal Elianának kérdéseit. Az erő számára másodlagos, hiszen a látszat ellenére nem erővel akarja megszerezni az arrancarok bizalmát. De mégis van valami ennek kapcsán, amire mindenképpen szüksége van. - S te magad rettegsz-e attól, hogy egyszer csak elfogy az erőd, elfogy mindened, s nem leszel más ismét, csak egy gillion az erdőben? Emlékszel arra, milyen volt? – szemeiben mohó fény gyullad, látszik rajta, kezd lassacskán kilyukadni egy kulcsponthoz, amit mondani akar. Mégis… még korainak érzi. Majd visszatér rá, ha mások kérdéseit is megválaszolta.
- Nincs biztosítékom, arrancar. – ezúttal Desmondhoz beszél; élvezettel nézte végig néhány perccel ezelőtt, ahogyan kiiszkol a teremből, hogy tudassa a fontos szervekkel a hírt, valaki elbitorolta a trónt. Kérdései egyáltalán nem lényegesek, inkább kételyeit szeretné csillapítani. Ha pedig ezt szeretné, megkapja. - Elégedj meg azzal, terveim biztosak, még ha a siker sosem az. – reagálja le a férfit, hiszen számára semmi olyat nem mondott, mely külön figyelmet igényelt volna. Annál jobban érdekli őt Tadeo-sama, hiszen ő rátapintott a lényegre. Nagy kár, igazán sajnálatos, hogy önként űzette magát a Tres Cifras nem éppen megtisztelő tagjai mellé. Noha a rang sosem oly lényeges, mint amilyennek mások azt beállítják.
- Az elevenemre tapintott. Valóban… – tart egy kis hatásszünetet, mielőtt folytatná - Egy szóval sem mondtam, hogy egyenrangúak vagyunk. – néz végig kényelmesen az összegyűlt arrancarokon. Tudja, tisztában van vele, hogy nem adott a Former Espadának kielégítő választ, azonban arra bizonyára ő maga is rájön magától, hogy mindezt szándékosan tette így. Hiszen ő maga az arrancarokkal szemben valóban felsőbbrendűbb. Hollownak hollow ugyan, de ő maga nem arrancar, ő valami egészen más. Csupán erről senkinek nem kell tudnia.
Miután szétnéz a tömegen, a soron következőn állapodik meg pillantása. Égővörös hajú, fiatal leányzó, láthatóan rendelkezik azzal a temperamentummal, ami alkalmassá teheti őt egy-egy aprósághoz, amit majd el kell végezni. Azonban nem teljesen érti kérdését.
- Bizonyítani? Mégis miképpen bizonyítsak? Fakasszak fájdalmat elmédben? Ugyan, azzal nem mész semmire. Ha erős vagy, attól még nem lehetsz feltétlenül hatalmas. – ekkor az egyik kezével a trón karfájára könyököl, s oldalvást nyugtatja lapáttenyerén óriási fejét. Talán leggroteszkebb megjelenésében a feje volna, annyira nem emberi, annyira hollow-szerű, mégis teljesen maszktalan. Koponyájának térfogata láthatóan és ijesztően nagy.
Újonnan az Exequias tagjai vonják magára figyelmét. Szinte szó szerint libasorban állnak azok, akikre Las Noches legfőbb védelmét hagyták. Nem ritka náluk, arrancaroknál a téboly és az elmebaj, s ennek a jeleit látja felfedezni a magához beszélő lányban. Nem hatja meg, hogy nemi identitását firtatják, hiszen ez csak az ostoba lények támadása. Válasza egyúttal Lluviának, valamint a falakra felkenődött arrancaroknak (Slarin, Diego, Räv, NJK-k) is szól.
- Felháborodásotok érthető. Tudnék nektek okokat adni, s hamarosan adok is, várjatok türelemmel. – válaszol nekik. Tudja jól, hogy nem fog tudni mindenkit jobb belátásra téríteni, de nem hajlandó olyanokkal tárgyalni, akiknek első dolguk nyílt erőszakot alkalmazni. Hasztalan próbálkozás lenne. Ezután a másik felszólalkozó Exequias tagra figyel, aki láthatóan – Lluvia mintáját követve – próbál mondatai után elbújni tekintete elől. Ő azonban így is éppen eléggé látja őt, s biztosíthatja őt arról, hogy figyel rá, észrevette létezését.
- Nem szeretném, ha Aizenhez hasonlítanál. A módszereim mások; hisz megadtam számotokra a lehetőséget, hogy változtassatok, nem igaz? – hazudja számára. Összezavaró hazugság, mely tartalmazza az igazság elemeit is. Hiszen ez ténylegesen csak egy színjáték. Itt nincs szabad akarat, sosem volt és nem is lesz. Csak a látszata annak, hogy ez meglesz. De tulajdonképpen ez még nem jelent semmit. Legfeljebb egy biztos hitet s nagyobb morált, ha mindenki azt hiszi, szabad akarata van.
A legnagyobb meglepetést egy szőke hajú arrancar (Balthasar) okoz számára; valóban, néha elképesztő, miféle tébolyodott elméket tud szülni mindaz a keserűség, ami egy emberi lelket hollow-vá torzít. Már-már kacagni van kedve ezen a csínyen, ajkain pedig olyan torz mosoly szalad végig, ami egy pillanatra talán megrettenthet egy-két személyt. Valami kitűnik, valami látszik a természetéből végre. Hiszen mint mindenkinek, neki is teljesen más a természete, mint a viselkedése. Hiszen éppen azért ülhet most itt, mert változtatott viselkedésén. Ezt jelenti olyannak lenni, mint amilyen ő maga is. Szabad kezével – amin eddig nem a fejét pihentette – int egyet, mire Balthasar egy húzó erőt érezhet. Közvetlenül a trónon ülő alak elé kerül, mintha egy mágnes vonzaná őt oda.
- Egyet se félj, megkapod, amit szeretnél. – emeli fel Balthasar arcának magasságába a kezét és simít végig arcán; magassága miatt kicsit ki is kell egyenesednie székéből, hogy elérje, azonban Seth maga sem éppen alacsony. Nem, természetesen nem szándékozik őt megrontani annál jobban, mint amivé már amúgy is romlott. Nevezzük ezt a tudósok kíváncsiságának, semmi többnek.
Visszadől trónján, amikor a már egy ideje mögötte settenkedő hollow kezd el parádézni; néma, feszült csönd követi magánműsorát, amibe neki már nincs beleszólása. Jobban mondva, nincs ingerenciája beleszólni. S míg Lucifer a szőke torony lefoglalásával köti le energiáit, ő egy zsebéből előhúzott, kis üvegcsébe rakja azt az apró meglepetést, amit néhány perccel ezelőtt kapott. Precízen rázárja a dobozra a fedelét, mielőtt újra felszólalna. Elérkezett az idő, hogy arról beszéljen, ami igazán fontos. Bizonyítékot akarnak tőle. Bizonyítékot arra, hogy alkalmas vezetőnek. Nem arra, hogy erős, hanem arra, hogy képes észrevenni dolgokat, amiket ők nem. S most… most megkapják azt.
- Egyik társatok kezdett kapizsgálni valamit. A félelem, hogy visszafejlődtök, ugyebár. – kezd el rátérni a lényegi dologra. Megvárja, míg teljesen elcsendesül mindenki a teremben, és csak azután folytatja. – Félelmetek nem alaptalan. Amikor Aizen elküldött titeket a háborúba, magával vitt egy tárgyat. Egy tárgyat, aminek köszönhetően most mindannyian, vagyis majdnem mindannyian - itt Luciferre pillant – itt lehettek. Talán mindannyian tudjuk, hogy a Hogyokuról van szó. Amíg az Las Nochesben volt, – kezével egy emelvényre mutat, ahol mindeddig a Hogyoku nyugodott meg – a puszta jelenléte elég volt ahhoz, hogy biztonságban lehessetek a természet rendjétől. De a Hogyoku eltűnt, nincs többé, a mi dimenziónkban legalábbis nincs. – tényeket mondott. Holott az érzelmekre is hatni kíván, biztos benne, a tény alapú kétségbeesést csak akkor képes elérni másoknál, ha végre felfogják, mit is jelent mindez.
- Natalie-chan, kérlek, ismertesd mindenkivel a hatásokat. Légy különös tekintettel a falon lógóakra. Gondoskodj róla, érthető legyen. Mindaddig ejtenék egy-két… bizalmas szót a fracciónoddal. – bízza meg nővérét a feladattal. Biztos benne, Natalie már észrevette a jeleket, s abban is, hogy rengeteg arrancar is, csupán nem vettek róla tudomást. Hierrojuk sokaknak gyengébb lehet, lélekenergiájuk fakóbb, erejük egyre kontrollálhatatlanabb; az első jelei a leépülésnek. Ha pedig nem szerzik vissza a Hogyokut, akkor egészen biztos, hogy mindenki, aki Aizennek köszönheti arrancar létét, egy gillian szintjére degradálódik vissza. Ő maga észrevette mindezt, és tökéletes tervei vannak arra, hogyan előzhetik ezt meg. S ha végre megvan a Hogyoku, a fejlődés következő szakaszába léphetnek. Csupán a Vasto Lordékat kell megtalálniuk hozzá…
Maga mellé hívja Natalie fracciónját, rengeteg jót hallott róla. Int neki, hogy hajoljon hozzá közel, ugyanis súgni szeretne neki valamit. Őt tartja a legalkalmasabbnak a feladatra, s biztos benne, hogy képes lehet áttörő sikereket elérni, hiszen megvan a magához való esze.
- Amennyiben ők elbuknak, a kutatást folytatni kell. Mit gondolsz, együtt rájöhetünk-e a Hogyoku elkészítésének titkára? – súgja meg a lánynak; lehet, ő irtózik attól, hogy Sethez közel hajoljon, hiszen nem kifejezetten szépsége az előnye. Hiába, ő maga egy befejezetlen, tökéletlen project. Ám éppen ettől olyan tökéletes.