Nem izgat, kit fognak, vagy már raktak is a helyemre… egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy rántottát csináljak Aizenből. Ugyan néha aggódok affelől, miszerint Aizen bizalma megrendül bennem, viszont a múltkori kis incidens után úgymond „bizonyítottam”, vagyis elviekben nem szabadna tudniuk arról, hogy már nem vagyok egy báb, akit kényére-kedvére mozgathat. Persze, azóta akadtak új espadák is, akik úgymond hasonló nézeteket vallanak, mint én, de róluk csak annyit, hogy kapják be! Csak mert valaki elkezdte, még nem kell feltétlenül majmolniuk, és nem, kurvára nem örülök annak, hogy úgymond elvtársaim akadtak. Dugjanak fel maguknak egy üvegszilánkot… Idióta bagázs, csak majmolni tudnak, és azt hiszik, attól menők lesznek. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy engem hogyan szoktak elkönyvelni, és az idióta, nagyképű ribanc mellett az igazi nagymenő kifejezésösszességek is rám tapadtak. Csak mert igyekszem kihasználni azt a minimális szabadságot, amiért megküzdöttem, és fogok is tovább, amint végre láthatom Aizen fejét a porba hullani a talpnyalóiéval együtt. Olcsó utánzataim a nyomomba sem érhetnek… Csak nagy szájuk van és csupán hangoztatni képesek, hogy mennyire „gyűlölik” teremtőjüket. Azt hiszik, attól lesznek nagymenők, ha beszólnak Az Arcnak. Mondok én valamit… Sosem lesztek olyan jók, mint én. Ugathattok, vergődhettek, hisztizhettek, picsoghattok, nyalhattok, rinyálhattok, fetrenghettek, kéjeleghettek, pozőrködhettek, nagymenősködhettek, retteghettek vagy éppen nyüszíthettek, ugathattok, fintoroghattok… nyomomba akkor sem érhettek. Valahogy így érezhet Carl stikkes luvnyája is… Ugyan csak pletykákat hallottam, miféle dekoratív szobája van, valamint a hobbyjai is elég gyomorforgatóak, ám amióta megmutatta magát, hirtelen megszaporodtak a belezgetős pszichopaták. Meg tudnám érteni, ha emiatt zárdába vonulna és stílusváltásként apácához illő módon hirdetné a keresztények Istenének igéit. Bár ki tudja, talán akkor is megannyian követnék, csupán mert azt hiszik, ettől eredetivé válnak, különlegessé. Megfosztották személyiségi jegyeitől s gyenge klónokként kapálóznak, nyalnak neki, s követelik tőle: ismerjék el egyenrangú félként, lelki társként. Ha én lennék ő, ez nem történne meg. Most komolyan… Miért jó ez nekik? Teljes mértékű utánzás, holott az eredetit másolni nem lehet, nem vagyunk gépek. Személyiségek vagyunk. Persze, egyszerű egy mintát lemásolni, mégis egyértelmű, mi az eredete. Egyszerűen… elég volt, mi nem érthető ezen?
Az utamba kerülő arrancarok társaságát kurvára nincs kedvem élvezni… Egyszerűen rámordulok a velem szembe jövőkre, hogy húzzanak picsogni máshova, ennek eredményeképp sikerült megszabadítanom Las Noches egyik szekcióját minden erre tanyázótól. A gyűlésterem ugyan csak fontos gyűlésekre lett fenntartva, legalább úgy se lesz itt senki. Hónom alatt egy ajándékkatalógussal meg egy listával pedig legalább lesz nyugtom kitalálni, ki mit kapjon karácsonyra. Nem tudom, miért ragaszkodok ehhez az ünnephez… Egyszerűen jó az, hogy érezhetek, és hogy visszanyertem emberségemből egy hatalmas szeletet, ami lehetővé teszi azt, hogy egyáltalán tényleg barátnak merjek nevezni bizonyos személyeket. Utóbbiból pedig van bőven, hiszen amilyen népszerűtlen vagyok, ugyanannyira, sőt, talán jobban népszerű is. És azt, hogy mi alapján „választom” ki a barátaimat, nem tudnám megmondani. Egyszerűen csak kialakul… Még a leglehetetlenebb személyekkel is. Ehhez a szép, nagy körhöz pedig szép, nagy lista is fog tartozni, bár még fogalmam sincs, hogy mit adok mondjuk Lalának és Lilynek. Ugyan amikor Tuit faggattam, ő a szájkosárra esküdött fel, miszerint az biztosan tetszene a két kis vakaréknak, de azért csak nem lehetek olyan.
Miután megállapítom, hogy Tuinak nagyon-nagyon szüksége van egy olyan igazi, régies és trú játékvasútra, a további agytröszt megkönnyítése érdekében egy magammal hozott sört is felbontok. Mert igen, iszok a gyűlésteremben, na és? Nem hiszem, hogy bárkit zavarna, ha pedig mégis, legfeljebb felkenem a falra és rákérdezek még egyszer.
Azért meglepett, hogy egy kiscsaj mégis meri betenni a lábát az elég egyértelműen espada területre. Normális esetben már bizonyára odavetettem volna neki, hogy húzza el a beleit, mert nincs hozzá türelmem, se energiám, és semmi keresnivalója nincs itt, de valamiért, magam sem tudom, hogy miért, ez most elmarad. Lehet, csak valami küldönc…
- Öhm… a kicsodát? – vonom fel egyik szemöldököm és fordulok hátra a vörös loboncos kiscsaj felé. Fogalmam sincs, ki ez az Eliziana, sohasem hallottam róla, pedig azért én elég sok mindenkit ismerek Las Nochesben. Ami azt illeti, akit én nem ismerek, az nem is létezik, egyszerű a képlet. Bár valami fracciónságról beszél… Remélem, hogy a tata nem megint az én nyakamba varrt valakit, az is csoda, hogy a mostaniakat fel tudom sorolni, bár talán még így is kimaradna egy-két név. Igaz, Aizen egy ideje úgy cserélgeti az espadáit, mint más az alsóneműit. Még Ranil is espada lett… Hihetetlen. Pedig kurvára nem érdemli meg. Kíváncsi vagyok, hányan mentek végig rajta.
- Hát akkor menj és keresd meg. Nem ismerem, bocs. – iszok még egy kortyot a sörömből és hintázok továbbra is a székemben. Azért ajánlom a kiscsajnak, hogy ne legyen pofája leülni a számokkal – az espadák rangjelzéseivel – ellátott székekbe. Nem, nem vagyok elszállva magamtól, csupán élek a jogaimmal. Zavar?

Valami botlás… baszottul nincs kedvem más nyűgjével kínlódni

Ó, örülök én a karácsonynak… Roppantul örülök. Kicsattanok a lelkesedéstől, boldog izgatottságtól és a végtelen örömtől, amiért megint az évnek ezen szakaszában járunk. Hát nem fantasztikus? Úgyis annyi karácsonyt kellett kihagynom már ezelőtt… hiszen mezei lidércként és agyatlan, személyiségét teljesen elveszett menosként minden problémám nagyobb volt annál, mintsem a karácsonyt ünnepeljem. Nem beszélve azon évekről, amikor gyakorlatilag azt se tudtam, hogy létezik ilyen. Ezek nem olyan emlékek, amiket szívesen előszed az arrancar, ami azt hiszem, természetes, mert ki az isten mesél nagy lelkesedéssel arról, hogy egész nap zabált? Hát én nem… Szégyellem entitásom idejének ezen szakaszát. Egy átmeneti szakasz, melyet kénytelen voltam átvészelni, s a sok szenvedés végül mégis megérte, hisz sikerült felülkerekednem azokon a bizonyos állatias ösztönökön, s most a legjobbak legjobbja lehetek. Hisz egy vagyok a legnagyobbak közül… ez nem is kérdés.
Ami meg a cukiságot illeti… Igazán nem tehetek róla, hogy alapjáraton utálom az olyan cuki kislányokat, amilyen ez a csaj. Kurvára nem itt lenne a helye. Nem tudom, ki ez és mit keres itt, de nem fogom sokáig tűrni, hogy a vigyori fejével a képembe másszon. Egyszerűen viszket a tenyerem tőle… Minek mosolyog folyton? :/ Biztos csak egy újabb talpnyaló, aki be akar nekem nyalni. Pont, mint a többi. Hát ez igazán remek…
- Pffff… – csóválom a fejem, és még igazán hálás lehet, amiért nem kóstoltattam meg vele a márványpadlót, pedig biztosan igazán ízlene neki. Azt meg pláne nem tűröm, hogy a személyes holmim között matasson a kecses kis kacsóival… Tudok én választani ajándékot… sosem volt szükségem mások segítségére, most miért kéne? Sosem kérek én senki segítségéből… Büszkeségem amúgy sem engedné, hisz ezáltal bevallanám, hogy van valami, amihez nem értek. Márpedig Én mindenhez értek… Még az autószereléshez is. Bár rólam van szó, úgyhogy ez nem lehet meglepő…
- Elmegy… – morgom fásultan válaszom, hisz – mi sem természetesebb ennél – még mindig nehezményezem, hogy nem ismert fel. Jó, oké, valóban elég gyakoriak az espada váltások manapság… pláne, amióta egyesek (bár nem bizonyítottan, de feltételezéseim mindig helytállóak, mert azok és kész) lepedőakrobatikai tudományuk bemutatásával szerzik meg rangjukat. Mert hogy sok ilyen van, az teljesen biztos. Példának okáért ott van az a Ranil, akinek még mindig szívesen mutatnám be csizmám talpát. S hogy egyszer elszakad a cérna, mely eddig visszatartott, az teljesen biztos. Mázlija van, hogy a közös utálatunk tárgya megfeledkeztetett arról, hogy nekem őt kéne elpáholnom.
Szóval ja, sok volt a váltás… Ám tudomásom szerint jelenleg csak Cande és Sierra az egyetlenek, akik régebb óta foglalják el pozíciójukat, mint én. Illene ismernie… mert én igenis, ténylegesen tettem Las Nochesért… Azért, hogy biztonságban maradhasson a vigyori búrája, és hogy ne püföljék halálra a shinigamik. Meg azért, hogy dicső nagyurunk is elégedett lehessen. Aki amúgy kinyalhatja… mellesleg.
Lélekenergiám önkéntelenül is kieresztem – hiszen az egyik legerősebb arrancar vagyok, ám most egyedül érzelmi fellángolásomnak köszönhető, hogy nem sikerül annyira visszafognom reiatsum, amennyire általában szoktam. A vörös színű reiatsu egyveleg valószínűleg riasztó hatású lehet a vigyorira, hiszen azért cseppet se kellemes, ha ekkora lélekenergia többlettel szembesítenek. Hiába… büszkeségembe belegázolt. Hirtelen haragú vagyok… bár rendszerint ezen dühkitöréseim pillanatok alatt el is múlnak, s már csak a beszélgetésekben beállt csönd s magába forduló társaság az, mely emlékeztet arra, hogy ismét valami olyat mondtam, amit nem kellett volna. Azonban mindez csak a barátaimra vonatkozik. Mert igen… az ő véleményük még számít… Ők fontosak. De egy vigyori kis törpe, ki még a nevem sem tudja, pedig már arcomról fel kellett volna ismernie? Ne nevettess!
- Slarin Sleryrrlyn’dreskel… a 2. Espada. – fordulok felé és mélyesztem íriszeim az ő lélektükreibe. Ugyan, nehézséget okoz visszatartani magam, ám most az egyszer kegyes leszek és nem fogom pár perces bénulással büntetni. Megtehetném… De túl nagy kegy lenne neki. Kioktatott és nem ismert fel… Két bűn, melyet elkövetett ellenem, szóval igazán örülhet, amiért mondván karácsony van, most megússza egy néma megrovással.
- Nem ismerek semmi féle Lizziánát. Előzőleg én voltam az 5. espada – de ezt már biztos tudod. Nem izgat, ki vette át a helyem. A karácsonyt meg mindenki úgy ünnepli, ahogy akarja, ha akarja. Viszlát. – jelzem számára, hogy a beszélgetést ezáltal részemről lezártnak tekintem, majd ismét belemerülök az egyik játékkatalógusba, amiben Maya lányának, Rei-channak találhatok valami kedvére valót. Szereti az unikornisokat… meg a királylányokat… Pont az ellentéte, ami én voltam annak idején. Ehh, borzalmas belegondolni, hogy ilyenre kell költenem. Tipikus lány.

Ismerjük meg a 2. Espadat – avagy hogyan botlottam Slarinba

Izgatottan várom válaszát, azonban még mindig kissé dühös vagyok, hogy nem ismeri úrnőmet. Mindegy, majd ha összefut vele, azt megemlegeti *.* Hiszen, ha erősebb lenne nála, minden bizonnyal ismerném… azt hiszem. Bár még új vagyok Las Noches-ben, de minden bizonnyal hallottam volna róla, ha olyan nagy ereje lenne, hogy Eliziana-samat le tudná győzni és hogy nyugodt szívvel ilyen flegmán beszél róla. Mondjuk, egy kicsit azt hiszem, hasonlít arra a Sla… Salena… szóval valami ilyesmi neve van annak az espadanak, akiről még korábban szállingóztak a fülembe mindenféle rettentő hírek. És a kosármérete is megegyezik az övével. Ha tudna gondolatot olvasni, szerintem már elég rég halott lennék. Mindegy, ha majd veszi a fáradtságot és lesz kedves bemutatkozni nekem, megtudom ki is, addig meg nem veszek tudomást a rangjáról, sőt ki is oktatom, hogy nem ismeri Elizianat. De most tényleg, hol volt akkor, mikor úrnőmet kinevezték… vagyis megkapta… vagy inkább megszerezte ezt a megtisztelő feladatot. Lévén, mivel a másik nem igen beszédes, ahogy látom, érdeklődve kezdem olvasgatni a magazinokat, hogy elüssem valamivel az időt, míg válaszát várom. Amúgy is kéne vennem valamit Gabrielnek, ha megtalálom, még mielőtt megölöm, odaadom neki, csak hogy ne mondhassa, hogy nem vagyok szerető iker. Meg sem kérdezem beszélgetőpartneremtől, ismeri-e, hiszen nagyjából már mindenkit meginformáltam, aki csak szembe jött velem, de egyikük sem ismerte, így kezdem azt hinni, nem is HM-ben van, hanem esetleg beállt shinigaminak. Eh, az áruló fattya >.> Az még tőle is sok lenne. A hirtelen kiengedett reiatsuval nem igazán tudok mit kezdeni, így csak tehetetlenül tapadok az asztallapra. Azt hiszem, lemaradtam valamiről. Vagy csak rosszul ítéltem meg? Lehet, hogy tényleg ő az, akiről olyan sokat hallottam. Azt hiszem, illene jobban megjegyeznem, miket hallok az espadakról, talán akkor be is tudnám őket azonosítani :/ Félénk szemekkel pislogok a mellett ülő, láthatólag eléggé dühös arrancarra, azért azt igazán nem akartam, hogy megverjen, vagy valami, én úgysem vagyok olyan típus, aki szívesen elpáhol bárkit-bármikor-bárhol. Mindegy, azért remélem, nem akar verekedést kezdeményezni, nagy valószínűséggel nem nagyon tudnék mit mondani. Kissé kábán fogadom kérdésemre ama válaszát, hogy ki is igazából. Azonban ahogy eljut az agyamig az információ, elpirulok és dadogni kezdek.
- Izé… bocsánatot kérek, nem tudtam >< Vagyis kezdtem sejteni, hogy ki is vagy, de… szóval nagyon sajnálom, hogy nem ismertelek fel, igazán nem volt szép tőlem. – szövegelek neki idegesen és alig tudom állni metsző tekintetét.
Annyira zavaró, hogy nem ismertem meg, de kínosan érzem magam. Idegesen vigyorgok továbbra is, ahogy állandóan az asztal lapját bámulom, azonban mivel utolsó szava világossá teszi számomra, hogy nem igazán van kedve továbbra is a társaságomat élvezni, így lassan felkászálódom az asztaltól, majd meghajlok, még mindig vörös fejjel.
- Ööö… eseménydús volt veled találkozni és tanulságos, nagyon örvendtem Slarin-sama. Én… most megyek és megkeresem Eliziana-samat, háta nagyobb sikerrel járok, mint korábban. – szólalok meg, egyfajta elköszönésnek szánva utolsó mondataimat, majd megfordulok és elszerencsétlenkedem, ki az ajtón.
Kéne találnom valami irányt, amerre elindulhatnék, hogy megtaláljam úrnőm szobáját, de sajnos semmi ötletem nincs. Végül hosszas gondolkozás után indulok el egy véletlenszerűen kiválasztott irányba, azaz jobbra, hogy megtaláljam a nekem kellő helyiséget. Bár a 2. espada nem segített sokat, legalább megismertem és egy életre megjegyeztem az arcát és a nevét, ebben biztos vagyok.

Áldozatból kagu, micsoda szégyen

Újfent bizonyságot nyert, hogy fenséges személyem azt csinálhat ebben a megalomániát jelképező úgynevezett "kastélyban", amit csak akar. Az espadák gyűléstermét minden józan eszű numerós messzire kerülte, gyáva módon tartottak az esetleges következményektől... vagy valami ilyesmi. Nem igazán kívántam beleélni magam az efféle egysejtűek gondolkodásmódjába, már attól is pusztulnának az agysejtjeim, ha csak egy pillanatra megtenném. Se sütnivaló, se szabad akarat, se szabadság... szánalomra méltó lények ezek az arrancarok, mind olcsó kifogások mögé menekülnek, amikor megkérdik tőlük, hogy miért is követnek egy shinigamit. Pedig a válasz egyszerű, és egyben megalázó is számukra, éppen ezért próbálják tompítani az igazság súlyát: félnek. Rettegnek a náluk jóval nagyobb hatalmat képviselő lénytől és ezért minden büszkeségüket sutba dobva behódolnak neki. Engem azonban Aizen keze nem érhet el, bárhogy is nyújtózkodik, így nincs okom félni sem tőle. Ugyan már, miért is tartanék egy közönséges halálistentől? Ostobaság volna, vannak nála sokkal félelmetesebb teremtmények is az univerzumban, olyanok, amelyek valóban képesek lennének keresztbe tenni nekem. Egy ilyen jelentéktelen fajnak, mint a shinigami, erre nincs esélye, még akkor sem, ha képességeik határait feszegetik, mint jelenlegi partnerem. Persze én már szövetségünk végét is látom, hiszen ismerem a trió terveit, és velük ellentétben nem esik nehezemre felfogni, hogy a Gotei 13-at a jelenlegi espada segítségével még csak meg sem fogja tudni ingatni, a vesztes oldalt pedig eszem ágában sincs támogatni. Aizent elvakította a saját ereje, típushiba az ilyen világuralomra törő bolondok esetében.
Ahhoz képest, hogy csak egy jelentéktelen apróságot szerettem volna megjegyezni magamnak, elég messzire elkalandoztam, de a lényeg az, hogy mivel a shinigami a füle botját se mozdítja, hiába tudja mindig merre is járok éppen, így bizonyára nem bánja, ha játszadozok egy kicsit ebben a gyűlésteremben. Sumairi, a felettébb idegesítő, de azért hasznosnak bizonyuló csatlósom már ki is választott számomra egy random fracciónt, aki majd szépen belesétál a csapdámba, a szőrmók jutalma pedig az áldozatunk lelkének felfalása lesz, ha kiszórakoztam magam. Soha nem gondoltam volna, hogy abból a tarajos patkányból egyszer espada lesz, de ha már így alakult, nem voltam rest felvenni az alakját, és így várni az arrancart, akinek ajtaja előtt négylábú segítőm ott hagyta az üzenetet, melyet Tui nevében írtam. A látszat kedvéért még egy üres sörös dobozt is a kezembe varázsoltam, noha már ennek a közönséges italnak az említésétől is felfordult a gyomrom, hát még ha le kéne nyelnem.
Némi várakozás után a hatalmas ajtó lassan kinyílt, és belépett az egérszerepbe szánt hímnemű arrancar. Nem igazán törődtem vele, hogy az álcámat sokáig fenntartsam, egy ilyen primitív lénynek nem fog egyébként sem túl gyorsan leesni, hogy nem az espadája akarja őt megölni. Mihelyst az ajtó becsukódott, és jótékony félhomály telepedett a teremre, egy intéssel gondoskodtam róla, hogy az egyetlen kijárat mögött végtelen üresség teremjen a folyosó helyett. Persze ebből ő csak annyit érzékelhetett, hogy látszólag céltalanul hadonászok, meglepetés majd akkor lesz, ha menekülni próbál a szerencsétlen
- No Töki, az a helyzet, hogy most meg kell nekem mutatnod, érdemes vagy-e arra hogy rajtam lógj. Ha nem, akkor megdöglesz, a képlet ilyen egyszerű.
Közöltem hamis személyiségemmel a hamis tényállást áldozatommal, hiszen valójában csupán önnön szórakoztatásom volt a cél, unaloműzés egy eseménytelen napon. Egy számomra fájóan hanyag mozdulattal a Karasu Vex nevű felé dobtam az üres dobozt, majd a karomat kinyújtva mutatóujjamat a férfire szegeztem. Amint egyvonalba került az alumínium szemét az ocsmány fejével, egy vékony vörös sugár csapódott ki az ujjamból, mely a dobozt egészen biztosan, és kívánságom szerint az arrancar homlokát is átlyukasztja majd. Csalódott lennék, ha a meglepetés miatt nem tudna ellenállást kifejteni és máris fel kéne támasztanom, de igazából nem várok túl sokat egy ilyen söpredéktől, aki még csak nem is espada.

Roppantul zavaró volt egy intelligenciát csak távolról ismerő lénnyel kommunikálni egy hasonlóan buta társa képében, magam sem tudom, hogy miért is reméltem egy ilyen rangon aluli, hozzám egyáltalán nem méltó szituációtól szórakozást. Egyszerűen megalázó egy magamfajta boszorkánynak ilyen alpári módon megnyilvánulnia, amikor az én nevemmel az eleganciát, a finom, nemes viselkedést azonosítják, nem pedig az ilyen közönséges beszédet és züllött gesztusokat, melyekből sugárzik az ostobaság. Nem szabadna ilyen szintre süllyednem, úgy tűnik a rossz környezet az én lelkemre is hatással volt. Még szerencse, hogy már nem kell sokáig elviselnem ezt a nyomortelepet, hiszen szövetségem Aizennel már a végső stádiumában van, hamarosan véget ér. Hogy utána mihez kezdek, az még előttem sem tisztult ki, talán csak létezni fogok, ahogy az elmúlt mintegy 100-150 évben, de az is lehet, hogy keresek valamiféle kihívást vagy hatalmat próbálok szerezni. Lehetőségeim száma korlátlan.
Válaszát meg sem próbáltam értelmezni, túl sok energiát igényelne ezt primitív nyelvet lefordítani. Ugyan a sugarat könnyedén elkerülte, ezzel tán némi meglepetést is okozva számomra, de a támadási kísérletéből nyilvánvalóvá vált, hogy súlyosan félreértett engem. Ha arra számított, hogy egyenlő feltételeket kap, csalódást fogok okozni neki. Ő a vad, én vagyok a vadász, és a vadász szeret játszadozni a prédájával, ám azt nem szereti, ha a vad is vérszagot kap. Az álcám nem töltötte be az általam remélt meglepetéskeltő szerepét, így innentől kezdve egyáltalán nem törődtem a fenntartásával. Körülöttem sárga pillangók jelentek meg, melyek pillanatokon belül összeálltak varázspálcámmá, és a bottal már könnyedén megakasztottam az arrancar furcsa alakú fegyverét.
- Egyszer sem mondtam, hogy jogod van rám támadni. Tudd a helyed, söpredék!
Suttogtam fenyegetően, miközben testemet egy számomra kényelmesebb formába alakítottam. Ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy megundorodjak az octava espadától, soha többé nem kívántam a bőrébe bújni annak az egysejtűnek. Bár kétségtelenül lett volna valami szánnivaló abban, hogy ez az arrancar megpróbálja kitalálni, miért is akarja őt megölni az espadája, annyit nem ért a dolog, hogy több időt töltsek ebben a testben.
- És most, itt az ideje hogy adj egy okot arra, miért ne szabadítsalak meg az ocsmány, nyálas fejedtől?
Ült ki a pszichopata vigyor az arcomra, miközben szabad kezembe kívánságomnak megfelelően egy borotvaéles kasza került, mely körülbelül akkora volt, mint én, és méteres, ívelt pengéje kétségtelenül könnyedén megrövidíthette volna a férfit egy fejjel, hierro ide vagy oda. A fegyverét továbbra is tartottam varázspálcámmal, ha pedig gyáva módon menekülni próbálna, lábfeje már rég a padlóba süppedt, lábszára köré meg fémkarok tekeredtek, melyek lassan forrósodni kezdtek. Itt az ideje, hogy ráeszméljen, itt én diktálok és ha nem kezd el könyörögni az életéért, akkor már nem sok van neki hátra. Mármint ebből az életéből, hiszen ha elég szórakoztató reakciót ad, akkor megadom neki az új élet lehetőségét azzal, hogy feltámasztom, és tovább kínzom

Áldozatból kagu, micsoda szégyen

Fel nem foghattam, és nem is akartam megérteni, miért gondolt az arrancar állandóan arra, hogy az espadája testi kapcsolatot kíván vele létesíteni, és azért hívta ide, ebbe a félhomályos terembe. Talán elkorcsosult lelkének titkos vágya tört a felszínre ebben az undorító fantazmagóriában, és állati ösztönei vezethették ferde hajlamainak kialakulásához, és most tagadással szeretné felmérni a terepet, és Tui hajlandóságát az aktus létrejöttére. Émelyítő belegondolni, hogy léteznek efféle beteg entitások is az univerzumban, akik a természet törvényeivel ellenkezve hívják ki maguk ellen a sorsot degenerált, abnormális viselkedésükkel. Hiába vonzanak az abnormális lelkületű kreatúrák színes és érdekes egyéniségük miatt, ettől a fajta betegségtől még én is viszolygok, arról nem is beszélve, hogy egyre többen követik ezt az életformát, mintha valami divat lenne, így még csak nem is különlegesek már.
A férfi átalakulásomra adott reakciója felettébb unalmasra sikeredett. Meglepettség, tanácstalanság? Miért kell minden érző lénynek hasonló reakciót adnia, amikor ráeszmélnek, hogy akit eddig egy hozzájuk közel álló személynek hittek, valójában az ellenségük? Eleinte szórakoztató volt a hitetlenkedésüket figyelni, ám több száz alkalom után már semmi érdekeset nem találni az újra és újra megismétlődő arckifejezésben és gesztusokban, és ez a lidérc sem jelentett kivételt áldozataim túlnyomó többsége alól. Hiába próbált szabadulni, egy közönséges arrancar képtelen megtörni a mágiám erejét, így az egyetlen út számára a beszéd volt. Csakhogy az ő esetében a mennyiség a minőség rovására ment, álmos, nehéz pillantásokkal illettem értelmetlen zagyvaságait, melyek egyáltalán nem győztek meg arról, hogy meg kéne hagynom az életét. Na nem mintha szándékomban lett volna hallgatni rá, nekem pusztán arra volt szükségem, hogy lássam az életéért könyörögni
- Hogy képzeled, hogy egy olyan alantas létformának, mint amilyen te vagy, van valamije amire nekem szükségem lehet? Ugyan mit tudnál felajánlani? Nevetséges!
Feleltem felháborodottan. Számomra még az élete sem ér egy fabatkát sem, ugyan mit tudna cserébe felajánlani? Micsoda szánalmas kifogás! Ha azt hitte, hogy egy semmitmondó, üres ígéret majd kihúzza a csávából, hát nagyot tévedett. Kaszámat lendítésre emeltem, ám ebben a pillanatban felfogta a csökevényes agyával, hogy a lába bénasága nem jelenti azt, hogy az egész teste mozdulatlanságra van ítélve, és a bal kezét kinyújtva felém lőtt valamit, ami akadálytalanul belefúródott a mellkasomba. Arcom eltorzult a fájdalomtól és a dühtől, ahogy kitéptem a kunait, egyetlen intésemre összeroppantották a lábszárát az őt fogva tartó fémcsápok, több tucat apró darabkára törve a csontjait.
- Arcátlan féreg, meglakolsz amiért kezet mertél emelni rám! Azt hitted egy ilyen ócska fegyverrel véget vethetsz az életemnek? Ugyan, Rinaayát egy ilyen közönséges penge nem tudja maradandóan megsebezni! Szenvedj csak a földön fetrengve, viseld ostobaságod következményeit! Ha elég szívhez szólóan könyörögsz az életedért, talán fájdalommentessé teszem a halálod!
Kacagtam fel éktelenül, miközben távolabb sétáltam az arrancartól, kezemből pedig eltüntettem a varázspálcám. Csak a kasza maradt nálam, melynek pengéje halvány, kékesfehér színben kezdett izzani. Sérülésemmel nem törődtem, azt egyetlen helyváltoztatás során be tudom gyógyítani, csupán elszakadt ruhám miatt kaptam fel a vizet. Gyűlölöm, ha tönkreteszik a finom anyagú, elegáns ruháimat, százszor többet érnek, mint egy ilyen nyavalyás létforma élete.

Áldozatból kagu, micsoda szégyen

Nincs is annál szebb, amikor egy ilyen kis féreg vinnyogva fetreng a földön, és az elviselhetetlen fájdalomtól szenvedve tehetetlenül rángatózik. Ó igen, és egykori lábainak látványa sem utolsó. Fehér nadrágja fokozatosan egyre vörösebbé válik, végtagja pedig tucatnyi szebbnél-szebb, természetellenes pozitúrán megy keresztül, ahogy a kisebb-nagyobb csontdarabkák mozgás közben szétszabdalják az izomzatát és felszakítják a bőrét. Mindemellé pedig társul a mennyei hanghatás, az arrancar velőtrázó üvöltése. Mindörökké megunhatatlan élvezetet okozó kombináció ez, eufória, boldogság, izgalom kiváltója. Haragom a ruhám miatt már messzire szállt, bőséggel kárpótolt a tudat, hogy olyan kínokat élt át a férfi, amit még talán soha, és ami még ennél is fontosabb, talán végre sikerült az eszébe vésnem, hogy az élete a kezemben van, és nem félek neki fájdalmat okozni, akár még ennél is nagyobbat, ha kell. Őrült röhögése és szavai pedig csak tovább fokozták örömömet, a tudat, hogy ilyen szélsőséges állapotba taszítottam ezt a csótányt, egy csapásra dicséretté változtatta a végtelen szitokáradatot. Nem is tudhatta, mennyire boldoggá tesz azzal, hogy ilyen sértéseket dobál a fejemhez! Igazán, igazán áldott pillanat ez, hogy egy ilyen primitív lényből ilyen lenyűgözően csodálatos reakciót tudtam kiváltani! Művészet ez, melynek mestere vagyok, csupán elismerést nem kapok, hiszen műveimről nincs ki meséljen.
- Ó, ne félj, megszabadítalak én a szenvedéstől, ám ennek ára van. Számomra te olyan vagy, mint az ízletes csokoládé a gyermek kezében. Igyekszik aprókat harapni, hogy minél tovább élvezhesse az édesség zamatát. De ha egy még ennél is finomabb csoki vár rá, nem habozik gyorsan felfalni az egészet.
Analógiám végén, melyet talán meg sem érthetett parányi agyával, ördögi kacajt hallattam, ám ez abban a pillanatban az arcomra fagyott, ahogy szeméből minden kétséget kizáróan egy cero sült el az irányomba. Dicséretes, hogy maradt ilyesmire ereje, ám gyilkos szándéka nem érhetett el. Kezemet magam elé nyújtva mágikus pajzsot emeltem magam köré, mely könnyedén felfogta az energianyalábot. Nem adhattam meg neki az örömet, hogy egy ilyen közönséges valamivel ártson nekem. Ám ahogy a cero eloszlott a védőburkon, lassan megemeltem egyik szemöldököm. Támadása jóval erősebb volt a vártnál, kis híján varázserőm egyötödét elemésztette a hárítása. Bár ez még nem jelentette azt, hogy veszélyt jelentene rám, de valamivel erősebb a patkány, mint amire számítottam. Ettől függetlenül megtörtem, most már végleg, hiszen utolsó reményének lángját oly' könnyedén oltottam ki, mint gyertyalángot a vödör víz. Ajkaimra ismét vérfagyasztó mosoly húzódott könyörgése hallatán. Szavainak súlya volt, az előző alkalommal ellentétben most komolyan is gondolta őket, legalábbis a jelenlegi állapotában. Szánalmas, ahogy az ilyen kis férgek görcsösen kapaszkodnak a semmit sem érő életükbe. Lassan odasétáltam az arrancarhoz, és jó alaposan rátapostam törött lábai egyikére, és még egyszer meghallgattam a roppanó csontok zenéjét és a férfi jajveszékelését, mielőtt feleltem volna.
- Ám legyen. Birtokolsz annyi erőt, hogy hasznosnak bizonyulj számomra. Ha kiállod a próbámat, a csatlósommá teszlek. Halálod napjáig engedelmeskedni fogsz nekem, ha ellenszegülsz, lassú és szenvedéssel teli véged lesz. Sokkal jobban fog fájni, mint ez itt.
Közöltem vele szenvtelen hangon figyelmeztetésemet, majd a mondandómat nyomatékosítandó a kaszát a feje mellé helyeztem, és egyetlen precíz mozdulattal, rezzenéstelen arccal lenyestem az egyik fülét. Fájdalma azonban nem tartott sokáig, ugyanis amint hátat fordítottam és távolabb lépdeltem tőle, jobbomat felemeltem, és egy csettintéssel eltöröltem mágiám hatását. A sárga pillangók megszállták a férfit, és mikor fülét és lábát otthagyták, azok ismét teljesen épek és egészségesek voltak. Ezzel együtt a kasza is lepkékké bomlott, én pedig lendületesen megfordultam és az arrancarra néztem. Most fog elválni, hogy mennyire gondolta komolyan azt, amit mondott. Bár sérülése már a múlté, testén ott maradt a stressz okozta hatás, a sokk és a gyengeség, a fájdalom, amit okoztam kitörölhetetlenül belevésődött az emlékeibe. Ha megpróbál harcra kelni velem, kihasználva jóindulatomat, könnyedén térdre kényszeríthetem ismét, ám akkor újabb esélyt már nem fogok neki adni. Ha ezt eljátssza, végérvényesen a játékszeremmé válik és búcsút mondhat az életének. No persze akkor is a játékszerem lesz, ha a kagummá válik, csupán megtarthatja a nyomorék kis életét, amíg bele nem pusztul az egyik rá kiszabott feladatba. A sorsa már az én kezemben van, bármelyik irányt is választja.
Az espadák kerekasztala mellett álltam, és miután kezemet letámasztottam az asztallapra, ujjaim között egy nagyon izgalmas eszköz alakja rajzolódott ki. Talán ennyi idő elég volt az arrancarnak, hogy magához térjen a kábulatból és minden idegszálával rám tudjon figyelni.
- Tudnod kell, hogy hatalmamban áll negálni a varázserőm okozta hatásokat, ezért tűntek el rólad a sérülések. Ez persze azt is jelenti, hogy ha én öllek meg, vissza is tudlak hozni az életbe, és ezt is tettem volna, ha egy fejjel rövidebbé teszlek. Persze csak, azért, hogy tovább kínozzalak. - Vigyorodtam el némi hatásszünetet tartva, mielőtt folytattam. - Ez alkalommal azonban más lesz a felállás. Ez a kis szerkezet egy kínzóeszköz, arra való, hogy letépkedjék az áldozatról a körmöket. Az előző lábtörésedhez képest ez az kicsike legalább tízszer akkora fájdalmat tud okozni. Hogy bizonyítsd a hűséged... hm... négy sértést vágtál a fejemhez, úgyhogy négy körmödtől kell megszabadítanod... saját magadat. Mivel te magad fogod megtenni, így ezt sajnos nem tudom begyógyítani. Ha készen állsz, csak dugd bele az ujjadat és csapd le a kart. Szerencsés esetben ezt csak háromszor kell megismételned, mert persze előfordulhat, hogy nem sikerül elsőre a dolog. Nos, ez az első kérésem hozzád, vagy a úgy tetszik, parancsom. Ha erre sem vagy képes, akkor nem vagy méltó arra, hogy engem szolgálj.
Magyaráztam nagy beleéléssel, kisebb-nagyobb hatásszüneteket tartva, hogy mindent felfogjon, amit mondok neki. Ostoba alak, de éppen ezért könnyedén a bábommá tehetem és irányíthatom, ereje pedig figyelemreméltó intelligenciájához képest. Se Eras, se Sumairi nem bír ekkora erővel. Csak nehogy megbánjam, hogy egy ilyen szánalomra méltó lényt a bizalmamba fogadok

Milyen kár, hogy ereje miatt érdeklődést keltett bennem ez az arrancar, pedig oly' nagyszerű alanya lett volna változatos kínzóeszközeim által nyújtott élvezeteknek. Vergődése izgalomba hozta agytekervényeimet és beindította fantáziámat, fájdalmas kiáltásai stimulálták örömközpontomat. De nem volt mit tenni, egy ilyen szolgát eltékozolni vétség lett volna, a benne keltett félelem engedelmes báránykává változtatta. Hogy valóban érnek-e valamit a szavai, azt próbámmal kívántam megvizsgálni, és a feladat sokkal nehezebb volt, mint amilyennek elsőre gondolná az ember. Az akarat próbája ez, egy vagy két köröm után az újabb ütésre már nehezen szánja rá magát az áldozat az elviselhetetlen fájdalom tudatában. Másnak könnyű fájdalmat okozni, de saját magadnak? Ez már meghaladja a legtöbb egysejtű tűrésküszöbét. Ám ennek a patkánynak a tűrőképessége úgy tűnt, magasabb az átlagnál, hiába élte át kínok kínját, némileg unalmas módon a fogait összeszorítva végigcsinálta a próbát anélkül, hogy tiltakozni kezdett volna egy bizonyos szint után. Elégedett arckifejezésem kicsit savanyú színt vett fel ezt látva, megfordult a fejemben, hogy lecsapatom vele a többi körmét is, hátha akkor megkapom az általam várt és kívánt reakciót, de úgy éreztem hiába tennék ilyesmit. Legyen bármilyen ostoba is, bizonyította a bátorságát.
- Szükségtelen, valódi megbízhatóságodat csak későbbi cselekedeteid fogják megmutatni. A nevedet még nem tudom, megengedem, hogy most megoszd velem.
Intettem fölényesen, míg tekintetemet a vértől csöpögő, körmök nélküli kezére függesztettem. Vékony mosoly húzódott a számra a látvány hatására, ez egy darabig nem fog begyógyulni, és ha rosszul nő vissza, nem kevés fájdalmat fog még okozni az arrancarnak Az azonban nem volt érdekem, hogy el is fertőződjön a seb, így hanyagul megdobtam a kötéshez szükséges kellékekkel. Mágiám sokoldalúsága ilyenkor is megmutatkozik, hiszen nem csupán fegyvereket és kínzóeszközöket tudok teremteni, de akár teljesen hétköznapi használati tárgyakat is.
- Sumairi! Bújj elő, nincs rá okod, hogy tovább rejtőzködj!
Szóltam fennhangon, kezemet pedig a magasba emeltem, és előhívtam varázsbotomat, melynek most szükségem lesz a szolgálataira. Szemem sarkából láttam, ahogy a fehér szőrmecsomó előbújik valahonnan és apró talpain megközelít minket, hogy aztán végül felpattanjon az asztalra és hátsó lábaira üljön. Hosszú, puha farkát kényelmesen csóválta, mint egy jóllakott... állat.
- Üdvözöllek, az én nevem Sumairi. Perceken belül kollégák leszünk, én is Rinaaya-sama kaguja vagyok. Elismerésre méltóan bátor vagy, ha segítségre van szükséged, nyugodtan fordulj hozzám.
Mutatkozott be szokásos cuki mosolyával és kedves hangján. Persze azt elhallgatta, hogy ő hagyta az üzenetet az arrancar ajtaja előtt. Még mindig nem tudom miféle lénnyel hozott össze a sors, ám tulajdonképpen nem is foglalkoztat, amíg követi az utasításaimat. Legyen bármennyire is sunyi teremtmény, jelenleg megbízhatóbbnak tartottam, mint újdonsült szerzeményemet, akinek hűségét a találkozásunk körülményei okán megkérdőjelezhettem. De ha elárulna, azért kegyetlenül meg fogom büntetni, ahogy eddig az összes csatlósommal megtettem kivétel nélkül. Most viszont már csak a beavatási szertartás volt hátra, így intettem Karasunak, hogy jöjjön közelebb, pálcámat pedig a kézfejére helyeztem.
- Fájdalmat fogsz érezni, de az eddigi kínokhoz képest semmiség az, amit most okozni fogok neked. Egy puszta szemmel láthatatlan pecsétet kapsz, amelynek segítségével mindig tudni fogom hol vagy, és szükség esetén meg is tudlak idézni ha szükségem van rád. Ezen kívül képesek leszünk egymással gondolati úton is kommunikálni, és ha meg kell büntesselek, nos, arra is ezzel fogok sort keríteni.
Közöltem szenvtelenül, majd mágiámmal egy arany pillangót égettem kézfejére, mely néhány pillanatig ragyogott, aztán eltűnt. Ezzel szerződésünk teljessé vált, újabb bábuval egészült ki készletem. Hamarosan már az olyan erős szervezetek sem korlátozzák majd a mozgásterem, mint a Gotei 13, és valóban az egész világ a játszóteremmé válhat

~ Na, még öt percig békén hagyhatsz még napfény! - gondoltam magamban, miközben nagy nehezen próbáltam a takarót a fejemre húzni, hátha végre hajlandó lesz ezt a méregerős fényt kikapcsolni, hogy még aludhassak. Persze ilyen szerencsém nem volt, az a nyavalyás anyag nagyjából pont annyira volt hatásos sötétítőként, mint egy villanyégő lett volna, az ég világon semmi haszna nem volt, hogy én a fejemre húztam, csak szépen még a komoly morcos fejem mellé laza két perc után már fulladozni is kezdtem. Mi a fene? Nem akartam még felkelni, így nagyjából teljesen K.O. állapotban nyúltam ki az ágyam mellé, hátha sikerül ráakadnom egy órára, ami bizonyítja, hogy a nap ma korábban kelt fel és még nyugodtan itt maradhatok egy ideig. Meg is találtam a szerkentyűt, ami szemmel láthatóan erősen a halálán volt, nem is tudom miért. Ja, de mégis tudom, tegnap reggel valaki csengésre állította, és persze az a hülye dög iszonyú nyervogással szólalt meg, ami minimum olyan volt, mintha egy macskát próbálnának zenére megnyúzni. Nem tudom ki és honnan szedte, igazság szerint a fülemben még ment a zene lejátszó és lazán el is tudtam volna aludni azt hallgatva, de valaki nyilván nem volt ilyen szerencsés, mert jó fél perc ingyen koncert után egy jól irányzott bara levitte a hangszóró részét. Most is itt van még rajta az égésnyom, ami azt illeti a képernyő is kicsit be van törve, de annyi legalább látszik, hogy senki nem gondolta komolyan, hogy megöli. Az időt még mutatja, ami megint kegyetlenül jelzi, hogy bizony már nem éppen kora reggel van és fel kéne kelni. Csak tudnám miért vagyok én ilyen fáradt. Ha jól emlékszem tegnap nem volt túl sok nehéz feladatom, Aizen-samat *.* felügyeltem szokás szerint, utána meg filmszakadás... valami még dereng, hogy este Eras megjelent pár fogollyal, akik közül a nőket azonnal kezelésbe vette, én meg persze néztem a sarokból nagy szemekkel, hogy vajon mit fog velük tenni, de utána csak annyi, hogy elengedett, hátha sikerül még mai kínzás előtt a fiút is kikérdeznem, meg szórakozni vele. Biztos jó buli lehetett, meg nem akart a cukika felelni a kérdéseimre, majd kiderül, ha megnézem a jegyzeteket. Egészen biztos vagyok benne, hogy az a helyeske már nem él, hiszen Eras mondott valami olyasmit, hogy korán akar kezdeni, és azt hiszem már csak ő volt tegnap este benn, mivel a lányokat kinyírta. Nem mintha kár lenne értük, azok a némberek megérdemeltek minden vágást, amit kaptak, és a csonkításban nagyon is kezdtek végre emlékeztetni élőlényre. De most megint kicsit fáradt vagyok, és az nem sokat segít az ébredésemen, hogy valaki kiabálni kezdett. Hm, legalább nem horkol, az is jó. Bár, a "főnökasszony" mellett szerintem senki nem is merne olyat, hála a szikéinek és a mindenféle orvosi boncolóműszereinek, amivel lazán fel tudja darabolni az arrancarok orrát pici darabokra. Mindegy, szépen sikerült az ágyból kijutnom és elérnem, hogy kapjak egy zuhanyt a fürdőben, az meg fél úton elveszett, hogy kaptam pár vegyél pólót és most én jövök kijelentést. Örültem, hogy élek, ráadásul pedig végre ébren is voltam. Mondjuk ez utóbbiért nem nagy kár, ma éppen nem mehettem Aizen-sama mellé segítségnek, ráadásul nem is voltam sehova beosztva. De jó, így megkereshettem az egyik vaskosabb yaoi mangámat, hogy nyugodtan olvashassam valahol. Csak még előtte fel is kellene öltözni. Nem mintha ez az egyenruha olyan sokat takarna, ráadásul nem is én választottam ebben a kicsit sem divatos színben, de legalább nem próbáltak érte megszólni, mióta ott virított a nyakam bal oldalán az a piszok nagy X jel. Ronda volt, meg utálom is a tűket, de legalább így utólag nem mondhatom, hogy olyan rosszul nézett ki. Elfogadható volt, és a hajam a nagy részére rálógott, így a többi annyira nem is érdekelt. Amúgy is, aki látta, általában már nem szólt semmit. Akkor most már csak egy üres hely kéne, elvégre semmi kedvem összefutni valamelyik kattant tyúkkal az espadából, vagy az önkéntes agysejt adományozókkal. Inkább gyorsan besurrantam a gyűlésterembe, ahol remélhetőleg senki nem lesz ma már, hiszen nem tervetek semmit, ha jól emlékszem. Az ajtótól egyik legmesszebb lévő széket néztem ki, vele szemben és leülve, a lábamat feltéve nyitottam végre ki a mangát. Ezt úgysem olvastam még, biztos, hogy délig el leszek vele. Aki meg jön, az egyszerűen ki lesz rakva...

A manga nagyon jó választásnak bizonyult, szinte már az első pár oldal után kezdett kibontakozni a cselekmény szál benne, ráadásul pedig a főszereplő valami hihetetlenül aranyosan és élethűen volt megrajzolva. Nem igazság, hogy pont az ilyen férfiak, akik ennyire tökéletesen illenének hozzám léteznek csak a képzelet világában. Kissé morcosan a történtek miatt, meg persze borús hangulatban, de továbbra is olvastam a könyvet, hiszen ha már egyet elkezdtem, akkor gyakran nem tudtam akkor sem leállni vele, ha már nagyon unalmas volt. Ráadásul ez elég izgalmasnak bizonyult, szinte a tizedik oldal után már kezdtek a dolgok begyorsulni, ráadásul a főszereplő körülbelül annyiszor húzta ki a félre érthető helyzetekből a másikat, hogy mellettük én sem éreztem magamat teljesen elveszettnek, pedig az egyensúly problémáim még mindig megvannak, ráadásul pedig a harci képességeim sem nagyon javultak. Talán annyi a különbség, hogy most nincs semmilyen degenerált tyúk, aki a főnökömet akarja játszani és engem csicskának néz, mint az előző belül hidrogén szőke espada tette. Komolyan áldom az eget, hogy Aizen-sama *.* is egyet értett azzal, hogy én jobb vagyok annál, minthogy játsszam a küldöncöt valamelyik nála sokkal tehetségtelenebb hollow kezdemény számára és átengedett az Exequashoz. Itt sokkal jobb a helyzet, senki nem szól rám, ha egész nap a trónteremben vagyok, nem kell a papírokat feleslegesen kitöltenek, ráadásul Eras amilyen kattant belül, a legtöbb alkalommal észre sem veszi, hogy mi történik a világban, így nem is kérdez semmit. Kár, hogy más is bekerült ide, nem túl kellemes, amikor egy csomó ügyetlen és teljesen felesleges nőstény ugrál az ember körül, de legalább nem kell úgy tennem, mintha kedvelném őket kicsit is. Mert biztosan nem érdemelnek kedvességet, se eszük, se józan gondolkodásuk, se becsületük, ráadásul rondák és a stílusérzéket hírből sem ismerik még véletlenül sem. De nem akarok most megint rájuk gondolni, az nem vicces, inkább gyorsan meg kéne találnom a manga lényegét, az biztos sokkal érdekesebb, mint ez a hely. Ha jól nézem, akkor éppen az elején tartok még, de a téma megjelölés a hard yaoi volt, biztos, hogy pár oldalon belül végre találok valami egész kellemes, 18-as tartalmat is...
Kb. fél órával, jó adag nyálcsorgatással és persze 100 oldallal később már nagyon is értettem, miért volt az, hogy az emberek világában ezért a kötetért szabályosan véres küzdelem folyt. Hihetetlen ez az ábrázolásmód, nagyon is realisztikus, ráadásul nekem annyira tetszett. Éppen az egyik képet emeltem közelebb az arcomhoz, hogy jobban megnézhessen a karakterek elhelyezkedését rajta, mikor az ajtó kivágódott, nekem meg ijedtemben sikerült lefordulni a székről és szépen beütni az oldalamat. Ez nem fer, most nem akartam lila foltokat, nem hoztam a kabátomat, még el sem tudom ezeket rejteni. Lécci, ne látsszon meg, ne kelljen megint fél oldalasan járnom, ezt már nagyon unom. Ráadásul bárki is jött be, ha nem lennék nagyon elfoglalva a kötet tanulmányozásával, ezért a belépőért a fejéhez vágnám. Így viszont, hogy nem tudok mit odavágni, egyszerűen csak morcosan kelek fel a padlóról, hogy kiosszam azt a szerencsétlent, aki ennyire nem figyel, ráadásul ajtókkal is dobálózik. Most még az se nagyon tudná megmenteni, hogy hím, pedig nem is néz ki rosszul, ami azt illeti. Vagy ez csak a manga miatt van? Lehet, hogy kicsit túl nagy dózisban kaptam a yaoi-t, de ennek kicsi az esélye. Vissza az előzőre, egyszerűen csak jól néz ki. Egyébként meg szerintem nem hallja, hogy mit beszél, mert miközben én visszaülök a székre, egyre jobban kezd a szemem felcsillanni. Hoppá, azt hiszem, mégis jó, hogy ő ide berontott. Talán nem is tudja, hogy rossz embernek teszi fel a kérdéseket.
- Vagy simán te voltál az aktív fél. Ránézésre megmondom, hogy a legtöbbek mellett seme lennél... - válaszoltam neki teljes lelki nyugalommal, látszólag még mindig a könyvet bűvölve, aminek persze a címét nem láthatta, elvégre tipikusan japán módra volt írva, ő meg a másik oldalamon állt. De legalább észre vette, hogy én is itt vagyok. Különben is, abban ott nem volt semmi alaptalan dolog, én is sokszor vagyok az, itt nem túl nagy a választék, pedig nekem mindegy is lenne, hogy éppen mi vagyok, ha jó a partner. - Azt a bűzrudat meg ne gyújtsd meg, vagy lebarázom. Utálom, szörnyű szaga lesz tőle a hajamnak, ráadásul a füstbe sem akarok akarok belefulladni... - tettem hozzá siránkozva, hiszen én voltam itt előbb, akkor alap, hogy tekintettel lesz rám az, aki ide bevágtat. És attól nem változik meg a véleményem, hogy pont egy cuki fiú az, maximum kicsit jobban fog érdekelni...

Furcsa, de az arrancar, aki belépett a szobába, még csak észre sem vett engem elsőre. Eddig azt hittem jó szokásuk körül nézni, de ez nyilván rám jellemző csak, vagy egyszerűen túl nagy sokk érte, amiért ide jött. Utóbbi lehet is, hiszen azt nem lehetett nem meghallani, ahogyan leestem miatta erről a székről. Remek, mikor végre azt hinné az ember, hogy kezdek rendbe jönni, kapom a szokásos baleseteket, amit még most eltakarni sem tudok. Most már vörös az oldalam, pár óra múlva ebből biztosan zöld meg kék foltok lesznek, amiket ez a szörnyű egyenruha még ki is hangsúlyoz. Nem tudom az enyémet ki találta ki, de nyilván nem volt teljesen józan, mivel ez a cucc leginkább olyan, mintha találomra válogattak volna anyagdarabokat, amelyeket csak összefűztek, remélve, hogy az eredménye még el is tűrhető lesz. Hát ez nem jött be, én nagyon utálom ezt a cuccot, ráadásul mióta új munkám van, még állandóan viselnem is kell. Még szerencse, hogy beszereztem legutóbb karakurában azt a bokáig érő kabátot, és legalább akkor nem nézek ki hülyén, mikor én vagyok egy teremben Aizen-samával *.* mindig sikerül ilyenkor elviselnem, pedig azon is látszik, hogy nem a sivatagi időre tervezték, csak egyszerűen már egyre jobban kezdem megszokni a meleget, ami itt nem is árt meg nekem. De most még ez sincs rajtam, csak ez a furcsa felső, amitől még mindig nagyon tud rázni a hideg, hiszen annyira egyedi, hogy még a legtöbben észre sem veszik a jelenlétét. Ráadásul itt szinte bele is olvadok a félhomályos részeken a falba a világos bőrömmel, meg a szőke hajammal, így semmi esélyem rá, hogy rendesen észre vegyenek és komolyan is vegyenek. Épp elég jó az is, hogy eddig még senki nem kezdett el amiatt szívatni, hogy olyan a ruhám, mint az egyik bandagitárosának a cucca. Mázli, hogy itt ő nem olyan nagyon népszerű, különben nagyon nagy bajban lennék már egy ideje. De még így is kapom a sziporkákat, rendszeresen. Ellentétben például ezzel az arrancarral, mert őt bárhonnan is nézem, egészen normális egyenruhára kárhoztatták csak. Ez nem ér, miért mindig én szívok? T_T
- Bel vagyok, és nem espada, hanem EQ tag... - jegyeztem meg, miközben kicsit megmozdítottam a fejemet, hogy a haj tincseim a nyakamról odébb csússzanak, ezzel felfedve az alatta rejtőző nagy X jelet, az Exequas-hoz tartozás eltéveszthetetlen ismertetőjét. Hát, mit ne mondjak, nagyon nem volt a kedvencem ez a tetkó felrakása, főleg, mivel a tűtől félek is rendesen, de legalább én választottam ki, hogy a kritériumoknak megfelelően hova és milyen méretben pakolják rá, nem valami tehetségtelen, a divathoz nem értő egyén. Azért még így se volt kellemes, szerencse, hogy leszedni nem kell, annak nem nagyon örülnék én az igazság szerint, mert azt mondják, még fájdalmasabb, mint a felrakása. - Ma szabad napom van, így ide jöttem olvasni... - mutattam fel hátulról a könyvet, miközben megint megnéztem, hányadik oldalon is tartok benne. 140, nem rossz, itt már kezdenek komolyabban a dolgok belelendülni, van egy olyan érzésem, hogy ezt én nagyon fogom élvezni, ha folytathatom. Bár, a cuki arrancar társasága sem rossz, főleg, hogy beszélgetni akar. Különben is, nagyon szép szemei vannak, rég láttam ezt az árnyalatot és mindig is szerettem. És azt hiszem nagyon is szeretni fogom, ha ilyen ajánlatokat tesz ez nekem.
- Ohm, oké... - kezdtem bele a válaszba, miközben a szemem csak úgy csillogott a kérdésére, hogy nem nézném-e meg a hátát, mivel szerinte van ott valami, és még jobban kezdett fényesedni, mikor tényleg lekapta a felsőjét és megnézhettem az izmokat is. WoW, ez aztán szépen kidolgozott rész, szinte csorgott a nyálam, miközben óvatosan megérintettem, és felálltam, hogy láthassam is. Nem igaz, hogy mindenki magasabb nálam! Mindegy, most a kilátással kéne törődni. Óvatosan végig húztam a kezem a gerince vonalán, miközben kicsit jobban kezdtem a vállait is megnézni. Erős volt az biztos, és már most elbűvölt. Megigézve néztem végig rajta, amíg meg nem találtam a fájó pontot egy pár vörös folt képében. - Itt van egy harapásnyom. - jegyeztem meg, miközben végig simítottam az ujjaimmal a bal válla hátsó részén, miközben másik kezem a fenekén húztam végig. Jól nézett ki, pedig még csak hátulról láttam, és fogadni mertem volna, hogy kockahasa van. Uuuu, bár közelebb kerülhetnék hozzá. - És van hátul, a nyakadon egy szívásnyom is. - tettem még hozzá, miközben hozzá értem az oldalához is, végig a csípője vonalán, egészen a nadrágjáig. Izmok, izmok, izmok mindenhol. Ez a pasi maga a mennyország nekem. Akarom!!!