Mikor Yukarikot a nevén szólítottam, azonnal elvörösödött, amiből rájöttem, nem szokta meg, hogy felismerjék. Remélem azért nem lesz zavarban, bár ennek kicsi az esélye, őt ismerve. Nekem mindenesetre jól esett a látogatás, legalább valami kizökkentett az egész napos monotonságból. Közben a lány szemmel láthatóan lámpalázzal küzdve vette közelebbről szemügyre a helyiséget, ahol az elmúlt hónapokban az időm nagy részét töltöttem el. Mit ne mondjak, a szobán meglátszott, hogy gyakran van használva, hiszen nem bírom az ürességet. Mikor bizonyossá vált, hogy egy ideig még itt fogok tartózkodni, nagy, az ízlésemnek megfelelő bútorátrendezést tartottam. Na nem, mintha Mayának olyan rossz ízlése lett volna, csak az általa berendezett iroda túl merev volt az én számomra. Nem érzem jól magam a szabályok fogságában, és ezen az sem tud változtatni, hogy a legkonzervatívabb osztagok egyikébe pakoltak be. A kapitány előbb változott, minthogy az én temperamemtumom a legkisebb mértékben is alábbhagyott volna. Ennek hála viszont akár a festésre is rábólintott volna. Na az azért nem kellett, elvoltam a fehér falakkal. Viszont az íróasztal, függönyök, székek és egy nagy csomó díszítő elem ki lett cserélve a számomra praktikus formára. Emellett nem csoda, hogy szegény lány nem túl sokat ismert fel belőle. Miközben hagytam, hogy nézelődjön, megpróbáltam elővarázsolni a teafiltereket az egyik kevésbé feltűnő fiókból. Mázlim volt, csalánt nem találtam benne, ellenben jó pár fajta gyógynövényt és gyümölcsöt igen. Mindegyik nagyon finomnak nézett ki, ezért nem akartam a lányt megfosztani a lehetőségtől, hogy választhasson. Egy tálcára raktam ki két magasított poharat jéggel és vízzel töltve, majd mellé raktam párat a legíncsiklandozóbb fajtákból: fátyolvirág, jázmin, tearózsa és fekete szeder. Nem ismertem az ízlését, ezért döntöttem több fajta mellett. Ráadásul amilyen bátortalan volt az eddigi egyetlen kimondott szövegénél, ami négy szónál nem volt több, úgy gondoltam, nem érdemes megerőltetni a hangszalagjait és választás elé állítani.
- Parancsolj! - tettem le a tálcát az asztal közepére, pár papír fölé. Különösebben ezek miatt nem aggódtam, csak a szokásos dögunalom jelentések voltak, melyeknél az sem lett volna baj, ha vagyok olyan kedves és kicsit beáztatom őket, mivel a jövőben már a kutyát sem fogják érdekelni különösebben. - Nem akartam helyetted választani, tedd bele, amelyik tetszik. - teszem még hozzá, majd visszafordulok, hogy végre valahára elővarázsoljam a teasüteményeket is. Nos, ez pár pillanatig csak álom maradt, mivel hirtelen nem is tudom, hova raktam őket. Nem hiszem el, hogy egy picike asztalkán is képtelen vagyok rátalálni, arra a pár nyomoronc kekszre. Végül csak előkerülnek, és egy tálcán végzik az asztal közepén. Én csak ezután ülök le, felkészülve rá, hogy most jön a neheze, és Yukariko végre kinyögi, hány embert is kell a nap/hét további részében nélkülöznöm. Ám értetlen arckifejezését látva rájövök, hogy nem ő lett a mai nap harmadik hírvivője. Semmi köze nincs ehhez az ügyhöz, ezt már akkor tudtam, mikor elbizonytalanodott. Így viszont semmilyen tippem nem volt rá, hogy miért is lehet itt. A szövege sem segített sokkal többet a megfejtésében az ügynek, de ezen nem is csodálkoztam. Nem éppen az a fajta, aki ajtóstul ront a házba. A személyes ügy feliratnál már végképp vesztettem el a fonalat, hacsak nem eltávot akart, vagy éppen küldetést, akkor tippem sem volt. A másodikban azonban így is nagyon kételkedtem, mivel nem éppen a nagyon aktív fajtja. Ha jól emlékszem, az utóbbi években összesen két megfigyelő küldetésre jelentkezett, a többi alól kimentette magát. A szabadságolás sem volt éppen az erőssége, amitől kezdtem egyre jobban furcsállni a dolgokat. De ezzel természetesen nem csak én voltam így. Yukarikonak sem esett le eddig, hogy mit is akarok én a napszúrásokkal.
- Bocsi, azt hittem te vagy a következő, akit kiutaltak, hogy közölje velem, megint valaki beteg lett. Eddig négy ember került ottfogásra a Gyengélkedőre, és 9 másikat kellett kivizsgálni csak a mai napon. - adtam meg neki a magyarázatot. Így, saját magamat hallgatva ez nem is tűnik olyan soknak, de figyelembe véve, hogy alig másfél órát tartózkodtak a napon, aggasztó ez az adat. Nem tudom mi mást tehetnék, ha ennél kevesebbet vannak kint, biztosan át kell rendeznem a teljes beosztást, ráadásul csökkent a szabadidő szint. Mindezek mellett a napernyők használatát kategorikusan elutasították. Valahogy ver az isten ezzel a meleggel mindenkit. És még csodálkoznak, amiért a telet sokkal jobban szeretem. Csak azt nem értem, a 12. osztag beteg állatai miért nem tudnak valamit kitalálni az időre is. Ha már egyszer annyi hülyeséget sütöttek ki, egy kis ésszerűség is igazán elvárható lenne tőlük.
Közben kicsit komolyabban is megnéztem Yukarikot, és egy enyhe szemöldökemeléssel jeleztem, türelemmel várom, hogy elmondja, akkor mi űzte be az irodámba. Egyre inkább kezdett érdekelni a dolog, így azonban nem tűnt fel, mennyire furcsán viselkedik, mikor a gyengélkedő szót kiejtem. Ehelyett inkább a székkel együtt megpördültem, még mindig áldom az eget, amiért a gurulós fajtából választottam, és állítottam kicsit az árnyékolókon. Most már éppen nem érték el az asztalomat, így nem is tudták megolvasztani a tintát. Mondjuk, ez szerintem így is komoly feladat lett volna. Végül amikor már nem bírtam tovább, a lány kicsit remegve, de megszólalt. Próbálta érthetően kifejezni, mi is az, amit el szeretne érni. Mikor végre eljutott a tudatomig mit is akar, nem csodálkoztam. Az arcomon egy elnéző mosoly jelent meg, és vártam, hogy végre az asztallap helyett, engem figyeljen meg. Számítani lehetett rá, hogy átmegy, hiszen amikor kicsit jobban szemügyre vettem a személyi aktákat, nála mindig a 4. osztagot fedeztem fel. Nos, most már kiderült miért. Csak azt nem értem, miért volt olyan bátortalan. Nem harapom le a fejét, sem a kapitány, amiért oda akar kerülni, ahol többet tud segíteni. Szerintem ez a természetes felfogás, és semmi akadálya nincs, hogy megtegye.
- Ez az, amit annyira féltél kimondani? - néztem rá áthatóan, de még mindig kedvesen. Vele szemben nagyon kell vigyáznom, mivel a legkisebb utalást egy esetleges dühre is félre értheti. Éppen ezért a viselkedésem nyílt marad, és eltüntetek belőle minden neheztelésre utaló jelet. Nincs is bennem ilyen, bár azt kicsit sajnálom, hogy nem ismerhettem meg jobban. De soha nem késő elkezdeni az ilyesmit, szerencsére. Fő a pozitív hozzáállás. - Ne aggódj, soha senkit nem bántottam semmi miatt, és nem is szándékozom most elkezdeni. - jelentem ki nyugtatásnak szánva, de a feszülségét még mindig nem sikerült elvonnom. Az egyetlen haladás, hogy végre kicsit kihúzta magát. Persze, mert konkrét választ még nem adtam a kérdésére. Jaj, de béna tudok én is lenni. Akkor ideje eloszlatni minden kételyét. - Természetesen beleegyezem, és máris kitöltöm az áthelyezési papírokat, egy feltétellel: Mostantól tegezned kell... - közlöm vele egy mosoly kíséretében, ami az arckifejezését látva kezd más kacagássá erősödni. Ennyire azért nem kértem nehéz dolgot. Végül azonban mielőtt még szúrni kezdene az oldalam, gyorsan elkaptam a poharamat és bele ittam a saját, fátyolvirággal ízesített teámba.

A nagy idegességemben észre sem vettem az elém kirakott tálcát minden tázáshoz szükséges kellékkel; persze, kicsit rendhagyó teázáshoz, mert az hosszú üvegpoharakat már egészen belepte a pára a bennük lévő, jó hideg víz miatt. Ez nekem kicsit szokatlan volt, és ha csak látogatóba érkeztem volna, vagy akár jelenteni pár újabb gyengélkedőgyanús shinigamiról, minden figyelmemet lekötötte volna a választás a különböző filterek között – legalábbis azt hiszem, azért volt a tálcán annyi fajta. Biztosan persze nem tudhatom, mert csak akkor vettem észre őket, amikor feltekintettem, hogy lássam Mistique kisasszony reakcióját, el is csodálkoztam hirtelen, hogy hogyan kerülhettek oda, de rövidesen rájöttem, hogy valószínűleg ez lenne az a tea, amit elfogadtam. A nagy izgulásban igazán nem vagyok képes ilyenekre koncentrálni >.< Bár itt meg kell jegyeznem, azért… attól még, hogy nekem nem tűnt fel, hihetetlenül, borzasztóan és elképesztően meleg volt, legalábbis annak alapján, hogy aznap vagy egy tucat osztagbéli került a negyedik osztag óvó kezei alá… szegények, persze, ha ilyen forróság volt, ki az a bolond, aki kimegy a szabadba? ^.^” Igaz persze, hogy én is kint voltam, és jobban belegondolva, eszembe sem jutott, hogy valamit tegyek a fejemre, szóval… lehet, hogy utána én is émelyegtem egy kicsit, igazából nem emlékszem. Akkoriban csak egy dologra tudtam koncentrálni, mást alig hallottam meg, csak egy-egy szó, vagy mondat ragadt meg bennem, és így persze nehéz mesélni, de megpróbálom, mert éppen itt az ideje, hogy visszatérjek a hadnagyra ^.^
Szóval ott hagytam abba, hogy tétován feltekintettem, reménykedve, hogy talán nem harapja le a fejem… Persze, félreértés ne essék, semmi okom nem volt azt hinni, hogy ilyesmi a szándékában állna, hiszen végig nagyon barátságos volt, és megértő, egyáltalán nem tűnt dühösnek akkor sem. Kicsit ugyan megijedtem attól az átható pillantástól, de még ebben sem volt semmi harag, inkább kedvesség, s még azt is elvetemültség lenne mondanom, hogy szigorú volt, egyszerűen csak… átható. Viszont picit így is megijedtem tőle, vagyis hát igazán nem tudtam, mit kéne arra a kérdésre válaszolnom, hogy ezt féltem-e annyira elmondani – az ilyesfajta kérdésekre amúgy sem tudtam soha semmit sem mondani. Így aztán csak félszegen bólintottam, és gyorsan a filtereket kezdtem tanulmányozni, hogy valamit csináljak, hiszen mégsem tehetem azt, hogy csak ülök, magam elé meredve… Már éppen nyúltam volna, hogy elvegyem a jázminosat, amikor a hadnagy folytatta, ezért gyorsan visszahúztam a kezem; elvégre az illem az illem, és alapvető dolog, hogy holmi teafüvekkel való foglalkozás helyett arra figyelek, aki hozzám beszél.
- Ne aggódj, soha senkit nem bántottam semmi miatt, és nem is szándékozom most elkezdeni – mondta, és erre felkaptam a fejem. Természetesen nem tettem hozzá, hogy „Tényleg?”, mert ez persze hatalmas udvariatlanság lett volna, tekintve ráadásul, hogy mindvégig nagyon nyugodt volt, és ezt is úgy mondta, hogy nem volt benne semmi fenyegető. Ami azt illeti, sokat segített vele, mert így újra a szemébe mertem nézni, és lassan kezdtem rájönni, hogy valószínűleg nem fog semmiféle rossz szándékú intézkedést foganatosítani ellenem, csak mert el akarok menni… Korántsem voltam ugyan higgadtnak nevezhető, de kezdeti lámpalázam határozottan csökkent, tekintve, hogy túl voltam a nehezén. Ráadásul a hadnagy kisasszony volt olyan kedves, hogy felajánlotta, azonnal ki is tölti a szükséges papírokat, annak ellenére, hogy szerintem szegénynek rengeteg papírmunkája volt – igazán, csak én lehettem olyan ostoba, hogy ebben a nyugodt, békés légkörben mindenféle nem létező apróságok miatt aggódom… Mindezek ellenére, arra mégsem számítottam, hogy végül is tegezni fogjuk egymást. Csak bámultam a váratlan fordulaton, mire a kisasszony nevetni kezdett, tehát biztosan nem vágtam értelmes képet; valójában persze örültem, hogy ilyen kedves hozzám, és persze gyorsan hozzá is tettem, hogy „ nahát… köszönöm a lehetőséget, Mistique”, talán még halványan sikerült is elmosolyodnom. Ám még így is fura volt letegezni egy hadnagyot, legalábbis nekem. Már hozzászoktam, hogy megadjam a tiszteletet azoknak, akik felettem állnak rangban, és attól eltekintve persze, hogy nem valami ritkán találkoztam bármilyen tiszttel, egyáltalán nem gondoltam furcsának, hogy így teszek. De jobban belegondolva, kinézetre a hadnagy velem lehetett egyidős, talán néhány évvel öregebb, de semmiképpen sem volt köztünk akkora korkülönbség, hogy ennek okán magázzam. Igaz, felnéztem rá a tudásáért, ahogy általában mindenkivel így viselkedtem, hiszen minden valószínűség szerint még az Akadémián is kevesen vannak, akik nálam tapasztalatlanabbak… Viszont ő kérte, tehát tegezni is fogom ezután, és nem úgy, mintha kényszer lenne, mert nagyon kedves volt tőle, hogy felajánlotta; csak arra kell figyelnem, hogy úrrá legyek a számomra teljesen magától értetődő reflexeimen. Végül is, mi a rossz abban, hogy kicsit barátságosabb hangulatban beszélgetünk? Erre már ott, helyben rájöttem, miközben egy szedres filtert mártogattam a poharamba, szinte oda sem figyelve, mert akkor észrevettem volna, hogy eredetileg nem is ezt akartam kivenni… Bár, ami azt illeti, nagyon is finom volt, szóval nem bántam meg, és ez arra is jó volt, hogy kitaláljak valamit, miről beszélgethetnénk, mert pillanatnyilag csak ültünk, csendben, ami kicsit kínos volt, legalábbis számomra. Így aztán végül megszólaltam:
- Tényleg nem jelent problémát?
Örömmel vettem észre, hogy annyira nem is remeg a hangom, vagyis annyira nem, mint vártam, és egyre kevésbé félénken néztem rá Mistique-re, majd még gyorsan hozzátettem:
- Őszintén szólva, fogalmam sincs, mennyi vesződséggel jár egy ilyen áthelyezés, és nem tudtam, hogy elmenjek-e a kapitányhoz… sajnos, még őt sem ismerem – hebegtem pironkodva. – Tényleg, ne haragudjon… akarom mondani, ne haragudj, hogy nem jöttem el bemutatkozni. Szörnyű udvariatlanág volt >.<
Szégyenkezve elhallgattam, hogy levegőt vegyek eme kis elhadart mini-monológ után. Akkor szoktam így, adagokban beszélni, ha zavarban vagyok, mert ilyenkor a legkevésbé sem tudok érthetően magyarázni, és állandóan javítgatnom kell saját magamat… De ez gondlom, mindenkinek feltűnt, nem is tudom, miért írtam le ezt is ^.^” Mindenesetre a tea nagyon finom volt, és jó hideg, ahogy iddogáltam, éreztem, hogy felforrósodott arcom egyre jobban lehűl, ezért már csak halvány rózsaszín foltocskák lehettek rajtam… persze, azok sem semmik. Ám a lényeg, hogy igazán kezdtem megnyugodni, amennyire csak tőlem telt, és nem tudom elégszer megköszönni a hadnagy kisasszonynak, hogy segített ebben… ^.^

A beszéddel voltak kisebb problémáim az elején, főleg amiatt, hogy vigyáznom kellett minden egyes szavamra, nem akartam Yukarikot elriasztani. Végül azonban, ahogy észrevettem, minnél több dolgot árultam el akár az ő ügyével, akár a napszúrásos tisztekkel kapcsolatban, a görcsössége egyre nagyobb mértékben tűnt el. Ezt nagy örömmel fogadtam, hiszen nem szokásom ok nélkül bármelyik tisztet is megfélemlíteni, vagy éppen más módon gazdagítani a "rettegj a felettesedtől" érzéssel. Ez a lány meg eleve kicsit önbizalomhiányos, ráadásul nagyon szerény és iszonyúan lebecsüli a saját képességeit. Nem tudom miért, de őt valahogy közel éreztem már régebben is magamhoz, csak nem tudtam rájönni, miért ragaszkodik ennyire az egyhangúsághoz. A monoton feladatokat, amelyeket az osztagban végzett, lassan már csukott szemmel is kifogástalanul végre tudta hajtani, hiszen semmilyen nagyobb erőfeszítést nem igényeltek. A kis munkafelcserélésembe hamar belerázódott, ezzel teszteltem jó pár ember alkalmazkodóképességét, ugyanakkor nem lehetett nem észre venni, a változások mennyire viselik meg. Bele se merek gondolni, micsoda feljtörés és dilemma kísérhetett nála egy olyan kaliberü döntés meghozását, mint az osztagváltás. Végül azonban lemondtam a gondolati fejtegetésről és a gesztusaiból, viselkedéséből valamint a szavaiból próbáltam kihámozni, éppen mit is gondol, vagy érez.
Az a kevés magánvélemény, amelynek hangot mert adni, végig tele volt kételyekkel, melyek a saját alkalmatlanságát voltak hivatottak jelezni. Csak éppen az az egy bökkenő volt vele, hogy messze nem volt igaz. Valójában Yukariko volt az osztag egyik leghatékonyabb tagja a maga nemében, és szerintem még akár a 2. osztagban is remek helye lett volna, mint a hírszerző alakulat tagja. Ha jól emlékszem legalábbis a leírtakban a kardja képességére, akkor eléggé érdekes módon tudta volna alkalmazni az ajtón átjutás technikáját.
- Ugyanmár, két plusz lap kitöltésébe nem halok bele. - nevettem fel, hiszen ezt az egy intézkedést képesek voltak korszerűsíteni a közelmúltban, így már nem kellett hozzá a kapitányok és hadnagyok személyes találkozója, meg mit tudom én milyen egyéb idegesítő bájolgási szertartások levezetése, amelyektől mindenki kiütést kapott, és keservesen megbánta a döntését.
Mivel az az állandó gyámoltalanságérzet nála kezdett egyre inkább eltűnni egy kiszélesedő mosollyal az arcomon nyúltam be a fiókomba és varázsoltam elő azt a két nyomoronc papirost, amelyek az áthelyezési kérelmet voltak hivatottak tudatni. Ezek közül csak az egyiket tudtam én kitölteni magamban, hiszen azon az osztag adatai és a hölgy rövid jellemzése volt feltűntetve, a másikhoz, amelyen a személyes adatai voltak, szükségem volt egy kis súgásra is. Mivel azonban elég szépen ültem és nagyon nem volt kedvem most felállni és előbányászni a személyi aktáját, egy irattartót halásztam elő, belecsíptettem a lapot, majd a lány elé toltam.
- Tölts ezt ki, majd írd alá a legalsó sorban, és a másik lapon is. Ennyi az egész, ezt kell leadnod a 4. osztag kapitányának. - közöltem vele mosolyogva, majd újra ittam egy keveset a teámból. Most kifejezetten örültem neki, hogy hideget választottam jéggel, mivel még nekem is kellemesen hűsítő volt. Közben pedig újra meghallgathattam a lány magyarázatát, hogy nem ismeri a kapitányt sem. Ezen nem kell csodálkozni, szerintem az osztag fele azt sem tudná megmondani, hogy néz ki. Hiába, ha valaki majdnem napi rendszerességgel lép le, nem lesz éppen népszerű. Ráadásul szerintem még mindig nem rázódott bele teljesen a kapitány szerepbe, így örül is, amikor fedezni tudom egy-egy eltűnését. Na, nem mintha olyan gyakran kérnék rajta számon őket, de azért akik jobban megnézik a kilépéseket, azoknak feltűnik. Mázli, hogy nagyrészt szabad kezet kaptam tőle, különben most kereshetném is fel. Tudtam, hogy áldani fogom az eget, amiért aláírattam vele párat a típuspapírokból, ha azonnal szükség lenne rájuk. Így Yukarikonak nem kell megvárnia, amíg visszatér és kegyeskedik szigmálni az áthelyezési kérelmét. Bár amilyen türelmetlen fajta a kedves hadnagya is, kitelne tőle egy aláírás hamisítás. De erre szerencsére nincs szükség.
- Hitoshi kapitány elég ritka látvány a saját osztagánál, nem kell aggódnod, amiért nem ismered. Szerintem a tisztek több mint fele így van ezzel. Majd én elrendezem vele a dolgot, nem lesz itt semmi probléma. Nagy előnyöm a többiekkel szemben, hogy régi barátok vagyunk... - teszem még hozzá mosolyogva, hiszen nagyon meg fogom nézni a képét, ha nem tetszik neki, hogy egy lánynak engedélyezem abba az osztagba a bekerülést, amely számára a legjobbnak megítélhető. Ha már egyszer szívok minden nap a papírmunkával és egyebekkel, annyit igazán megtehetek, hogy a beosztottjaimról magam döntsek. Eddig egy ilyen sem zavarta, szóval remélhetőleg a jövőben sem lesz ebből nagyobb veszekedés. Amúgy is, szerintem az idejét sem tudja, mikor sikerült neki utoljára szócsatában az érveim fölé kerekednie. Bár, nem mindig számít tisztességes játéknak, hogy előre tudom mit fog válaszolni és fel is készülhetek rá.
- A bemutatkozás miatt nem kell, hogy fájjon a fejed. Nekem is kisebb gondom nagyobb volt annál, hogy nem ismerem a tisztjeimet, mikor nem egész három héttel a kinevezésem után eltűnt Shoko... akarom mondani Suzumiya kapitány. - foglalom össze tömören az akkori elveszettségemet, mikor egyik pillanatról a másikra a nyakamba omlott egy nagy adag plusz felelősség, ráadásul még nem is volt időm megszokni, hogy hadnaggyá léptem elő. Ezen azonban szerencsére az idő sokat segített. Közben pedig végül rászánom magamat, és az egyik szekrényhez lépve kikeresem a személyi lapját, ami az általa írt bejentkezési papírból, és a hozzá rakott csatolmányokból állt. Ez utóbbi négy elég sűrűn tele írt papír volt, amelyek a jó tulajdonságait ecsetelték, és én állítottam össze miután rendeződött a helyzet. Mindent összevéve elég terjedelmes kis dosszié volt, még akkor is, ha hiányoztak belőle a jelentések az egyes küldetésekről. Miközben ellenőriztem, hogy olvasható írással csináltam-e meg a lapokat, elkezdtem egyeztetni a személyi adatokat a nekem meglévőkkel és azokkal, amelyeket nemrég körmölt le. Egy dícséretet azért megérdemelt ez utóbbiért.
- Szép a kézírásod! - jegyeztem meg, miközben elégedetten elkönyveltem magamban, hogy az utolsó betűig egyezik minden.

Ami azt illeti, igazán nem gondoltam volna, hogy csak ennyibe kerül egy áthelyezés… Bár nem tudhatom, lehet, hogy a színfalak mögött, ahogy mondani szokás, rengeteg munkával jár az ilyesmi. Vajon az ilyesmi menyire lehet gyakori? Mármint… Mistique kisasszony nagyon is felkészültnek tűnt, ráadásul a jelek szerint egyáltalán nem bánta az a két papírt. Persze, ezeket teleírni semmiképpen sem lehet egyszerű, gondolom, az ilyesmi nagyon nagy koncentrációt igényel, nehogy elrontson valamit az ember, akarom mondani, shinigami – miközben azért elég monoton feladat, csak írni, írni, és írni… Nem szívesen cseréltem volna vele, mármint úgy, hogy ez a mindennapi munkám része legyen, hiszen ott, helyben épp csak elegendő volt kitölteni a kész űrlapot, ami persze időtakarékos, és zseniális megoldás *.* Viszont… utólag belegondolva, azokat is meg kellett valakinek alkotnia, nemde? Lehet, hogy mindenki csak ilyeneket kap kézhez, és mondjuk… a tizenkettedik, vagy melyik osztagnál nyomtatják őket, hatalmas mennyiségben! De akkor talán nem is lenne annyi munkájuk a vezetőknek… Valószínűleg az osztagok tagjai nem kérik az áthelyezésüket egyik napról a másikra; és az igaz, sok a küldetés, mostanában egyre több, ám annyi csak nem lehet, hogy az ellenőrzésük napokat vegyen igénybe >.< Tehát minden bizonnyal Yurenai kisasszony vezette be ezt az okos kis taktikát, hogy csak pár helyre be kell vezetni az adatokat, aláírni, és kész is, legalábbis nekem csak ennyit kellett tennem… De inkább elmesélem szépen sorjában ^.^
Miközben én csendesen iddogáltam a teámat, ő előhalászta a már oly’ sokat emlegetett papírlapokat, és nekiállt, hogy kitöltse őket. Sebesen száguldó tollát bámultam egy ideig, s persze el is szédültem tőle egy idő után, így azzal töltöttem az időt, hogy még jobban megszemléltem az irodát. Habár… most, hogy pont búcsúzni mentem, talán felesleges volt az ilyesmi, hiszen ki tudja, talán soha többet nem térek ide vissza – de éppen ezért jó lenne emlékezni. Hiszen valamit csak magammal kellene vinnem, valami hasznos tapasztalatot, valamire, amire emlékezhetek, merenghetek rajta… Valamit, ami olyan értéket ad az itt eltöltött hosszú időnek, hogy mindenképpen jelentsen valamit. Mert száz boldog tudatlanságban töltött évből megmarad a boldogság érzése, de ezen kívül semmi; semmit sem tettem, ami… Mondjuk, visszahúzna ide, hogy ha még egyszer itt járok, örülhessek neki, és tudjam értékelni. Mert hát ilyesmi is kéne, vagyis… így, hogy már elgondolkoztam rajta, hiányérzetem lett volna, ha minden ilyesmi nélkül hagyok ott mindenkit. Lehet, hogy az ilyesmi kissé szánalmasan hangzik, hogy a tizenegyedik órában kezdtem el lelki szuveníreket gyűjteni… Talán az is. Nem tudtam, és nem is tudom biztosan, de azt hiszem, én nem éreztem magam sajnálnivalóan; ez inkább olyasmi volt, mint amikor egy kisgyerek először jár egy helyen, és igyekszik felfedezni, megismerni, megjegyezni, hogy később hasznát vehesse. Amit én akkor tettem, az nem holmi kísérlet volt, hogy bepótoljam az elvesztegetett időt, inkább csak ártatlan érdeklődés… persze, lehet, hogy tévedek ^.^” S mialatt ezt végiggondoltam, megszemléltem a helyiséget, a hadnagy is végzett; adott egy lapot, hogy azt töltsem ki, és írjam alá. Buzgón neki is álltam, annak ellenére, hogy végig ott motoszkált bennem az az érzés, mintha ezzel felégetném magam mögött az utolsó hidat is, mintha a nevem minden egyes leírt betűje egyre jobban elszakított volna a hatodik osztagtól. Nem értettem magamat: tudtam, hogy nem ott van a helyem, mégis elbizonytalanodtam, vajon tényleg helyesen döntöttem-e. Azt hiszem, akkor nem is az elválástól féltem igazán, ráadásul én akartam elmenni, senki se kényszerített… amiatt aggódtam, hogy ki kell lépnem az én megszokott, biztonságos kuckómból az ismeretlenbe, olyan helyekre, ahol még soha sem jártam, olyan emberek közé, akikkel még soha nem is találkoztam… Persze, bennem is volt kalandvágy, még ha csak egy szikrája is. Ha ezt nélkülözöm, talán sosem fejeztem volna be az adataim leírását, hagytam volna az egészet, ám csak sikerült megoldani, amitől persze egyáltalán nem számítok bátornak, és még csak büszke sem voltam magamban, de kezdtem igazán megnyugodni. Bár számomra mindig is ijesztő volt az érzés, amikor nem hátrálhattam meg, és jobban szerettem a békességet, tudtam magamra hatni annyira, hogy csak az érveimre koncentráljak – ha úgy tetszik, annyira önző legyek, hogy a saját érdekeimet tartsam szem előtt… A tisztesség kedvéért meg kell említenem, Anemone is sokat segített, bár nem a jelenlétével, mert a szobámban hagytam – ez csak egy udvariassági látogatás volt, nem jelenteni jöttem, nem járőrözésből, s pláne nem is küldetésről érkeztem. Holott lehet, efféle hivatalos megjelenéskor illett volna teljes harci díszben megjelennem, de annak ki tudja, micsoda beláthatatlan következményei lehettek volna, ha mi ketten olyan dekoncentráltan elindulunk ^.^” Mindenesetre őt sem hagyhattam cserben, még úgy is, hogy neki igazából mindegy volt, hiszen sosem bocsátkoztunk harcokba; viszont szerintem ő is örült kicsit a levegőváltozásnak. Nem ismerem mások kardjának a lelkét, s Anemonéval ilyesmiről sosem beszélgettünk, de talán ő nem érezte olyan jól magát a sok csodásabbnál csodásabb képességgel rendelkező fegyver közt… Nekem könnyű volt, hiszen már jó ideje nemigen érintkeztem másokkal, ám ő talán kissé szociálisabb alkat nálam. Mindegy, térjünk vissza a hadnagy kisasszonyra, végül is, most ez a lényeg ^.^” Igazán kedves volt tőle, hogy olyan hamar nekiállt intézkedni az ügyben, különben ki tudja, meddig lebegtem volna hontalanul a két osztag között… Közben pedig barátságosan megnyugtatott, hogy nem szükséges a kapitányt felkeresnem – persze, megpróbálhatom, ám nem feltétlenül fogja siker koronázni a kísérletet. Úgy vettem ki a szavaiból, hogy hőn szeretett, általam sosem látott felettese igencsak aktívan tevékenykedik Soul Society jólétéért… ahogy Mistique mondta, „Hitoshi kapitány elég ritka látvány a saját osztagánál”. De nagyon rendesen biztosított arról, hogy minden rendben lesz a kérelemmel, anélkül, hogy mindenféle különleges látogatásokat kellene tennem, ami nagyon jólesett, és meg is könnyebbültem. Halkan megköszöntem a sok szívességet, még mosolyogtam is, mivel egyre jobban éreztem magam, és egyre több félnivalóm semmisült meg. Szegény Yurenai hadnagynak biztosan sok lehet a munkája, ha gyakorlatilag neki kell kordában tartania egy egész osztagot, még jobban felnéztem rá tehát, hogy minden egyéb gondját félrerakva, olyan gyorsan intézkedett miattam… ^.^ Közben ő tovább nyugtatgatott:
- A bemutatkozás miatt nem kell, hogy fájjon a fejed. Nekem is kisebb gondom nagyobb volt annál, hogy nem ismerem a tisztjeimet, mikor nem egész három héttel a kinevezésem után eltűnt Shoko... akarom mondani Suzumiya kapitány.
Elgondolkozva hallgattam – tényleg nem lehetett könnyű neki, egyszerre olyan sok minden szakadt a nyakába… ezekre az időkre még én is emlékeztem, habár nem voltam valami aktív résztvevője az eseményeknek. Szörnyű, egyre többen tűntek el, ahogy most is, kisebb-nagyobb pozíciókból… nagyon nyugtalanító ez az egész >.< Persze, a barátságos kisirodában az ilyen emlékek felidézése korántsem váltott ki belőlem akkora hatást, pár másodpercnyi hallgatás után ismét hallattam a hangomat ^.^
- Igazán köszönök minden, és sajnálom, hogy nem volt… több időm, hogy megismerkedhessünk – mondtam pirulva, szégyenlősen. Közben ő felállt, s egy iratszekrényhez lépett, elővett belőle egy meglehetősen vastag dossziét, és gyorsan átfutotta, majd legnagyobb meglepetésemre megszólalt:
- Szép a kézírásod!
Erre valahogy nem számítottam, természetesen a dicséret jólesett, hebegve meg is köszöntem a kedvességét. Hirtelen nem tudtam, hogyan is viszonozhatná, hiszen nem voltam benne biztos, hogy amit a lapon láttam, az vajon az ő írása-e…
- Ne haragudj, de… esetleg később is meglátogathatlak? – kérdeztem reménykedve, hirtelen elhatározással, kicsit el is képedtem magamon… ez nagyon váratlan volt, még számomra is, holott a gondolat egy ideje már ott motoszkált a fejemben ^.^

Yukariko érdekes személyiség, és egyre inkább kezd szimpatikusabb lenni. Minnél többet figyeli az ember, annál inkább fedezi fel benne azt a különös ellentétet, amely eléggé ritka már ebben a korban. A kislányos ártatlanság és egy nagyon leheletnyi nőiesség küzd benne a figyelemért, mostanság már eléggé egyenlőtlenül. Ilyen késségekkel nem csoda, hogy annyira bizonytalan, és nehezen jut döntésre. Ez a lány kezd a szöges ellentéte lenni az én habitusomnak, és éppen ezért van az a bizonyos érzésem, hogy nagyon jól ki tudnánk jönni. Ő olyan mint a víz, tiszta, és átlagos, ugyanakkor vigyázni kell vele, mivel a legkisebb csúnya szennyeződés is bepiszkíthatja az egészet. Róla eddig sikeresen lepergett az utolsó grammig minden kosz, de ez nem biztos, hogy mindig így lesz. Ha egyszer is lankad a figyelme, bárki aki a közelébe kerül rossz szándékkal, vissazfordíthatatlanul károsíthatja az ártatlan lelkét. Ez olyan szomorú, egy ilyen lány ritka kincs. A vicc az, hogy én próbálnám megvédeni, a kis kavarógép. Nekem a habitusom sokkal erősebb az övénél, és ha nem vigyázok, a végén még én leszek az a szerencsétlen alak, aki megmérgezi. Na jó, erre nem lennék képes, de akkor is. Ha rajtam múlik, egészen biztosan segíteni fogok neki megőrizni ezt a gyermekies énjét. Ő olyan lány, aki átlagosnak tűnik, pedig messze nem az. Sima, egyenes szálú, hosszú, barna haj, sötét, kékes szemek, fehér szalag, shinigami egyenruha. Ez a tipikus egy az ezerből ember, aki képes bárhol és bármikor beleolvadni a tömegbe, láthatatlanná válni. A saját önbizalma mellett ez nem akkora tragédia, de akkor is olyan furcsa, hogy a sok átlagos, sekélyes és becsvágyó ember mellett megtalálható egy-egy érdek nélküli, szerény és saját határait ismerő lány. Akárhogy is lesz, szerintem nem fogom engedni, hogy teljesen eltávolodjon tőlem, barátságot akarok vele mindenképp fenntartani. Azért remélem, ezt nem kell ráerőszakolnom, és ki fogja bírni az én szertelen stílusomat minden különösebb probléma nélkül is. Közben kicsit a kezemben tartott személyi lapját jobban is átnéztem, hiszen abból is sok mindenre lehet következtetni, miként válaszolt a „Hogy vélekedik magáról...?“ és „Mi a kedvenc...?“ kezdetű kérdésekre. Ami belőle eddig is sütött, hogy a saját önbizalma sikeresen a süllyesztőbe került még nagyon régen, és azóta sem volt senki, aki vette volna rá a fáradtságot, hogy kicsit alaposabban is seggbe rúgja és végre-valahára a felszínre hozza. A második esély a lány belső tulajdonságainak további elemzésére az írása. Ebben mindig is jó voltam, a kaligráfia az emberről olyanokat is képes elárulni, amit más nem. Nem nyomja rá sem a tollat, sem az ecsetet, vékony, egyenes ugyanakkor nagyon halvány vonalak az írásában utalnak rá, mennyire feszélyezve érezheti magát bizonyos helyzetekben. Ugyanakkor eléggé szépen kerekíti a betűket, ügyel rá, hogy egy vonalat se húzzon túl, ami pontosságra és nagy fokú precizitásra utal. Egy orvosi osztagnál nagyon hálásak lesznek ezekért a képességekért, hiszen nem egyszer a beteg élete múlhat rajta, hogy sikerül-e minden sérülését megtalálni és megfelelően ellátni, majd a fontosabb információkat tovább adni a többi ápolónak. Meg merném kockáztatni, hogy Yukariko az új helyen hamarosan be fog kerülni a legfontosabb tisztek közé. Megvan benne a segíteni akarás és a szorgalom, ami ott nagy kincs lesz. Ha csak egy jó ajánlásom múlik a dolog, tőlem a legjobbat kapja, hiszen nem sajnáltam sem a kezem, sem a papírt, amikor végül rászántam magam, hogy részletes jellemzést és megfigyelésekkel párosított leírásokat adjak az egyes tagokról saját magam és a kapitány számára is.
-Egyébként pedig ismeretséget soha nem késő kezdeményezni, nagyon örülnék neki, ha továbbiakban néha beszélgetnénk egyet. – mondom, miközben gyorsan magam elé kapom az egyik lapot, amit még mielőtt a lány belépett olvastam, és most már igazán illő lenne befejeznek a rövid választ rá. A kapitánynak hamarosan úgyis el kell juttatnom egy újabb tonna papírt, mivel szokás szerint eszem ágában sincs kiválogatni azokat, amelyekkel neki nem nagyon kéne foglalkoznia. Elméletbe a visszautasított példányokra bőven elég egy hadnagyi aláírás is, de most mi a fészkes fenének kímélném meg én a kedvenc főnökömet? Nem túl aktív amúgy sem, hacsak nem fürdő ellenőrzésről van szó, annyit igazán megtehet az osztagáért, hogy imitálja, minden problémát alaposan megfontol és csak komoly mérlegelés után dönt a vitás ügyekben. Ez utóbbi ezer százalék, hogy nem igaz, általában csak egyet ért az én döntéseimmel, mert energiája nincs egy vitára, amit akkor kezdeményeznék, ha felülbírálná őket. Ez az utolsó papírok egyike mára, és valami újabb edzőterem rendberakásról van szó, amire szerintem lehet még várni egy hetet. Kedd van, péntekig még szétverik párszor, és akkor egy füst alatt az egészet le lehet rendezni mindenestül. Egy gyors nemleges válasz, aláírás, majd a papír álkerül a mögöttem lévő toronyba. Ezzel már majdnem ki is ürült az asztal. Ekkor esett csak le, hogy nem adtam magyarázatot Yukarikonak rá, hogy miért hoztam elé egy jókora aktát, amihez azóta hozzá sem nyúltam.
- Bocsánat elfelejtettem mondani, az ott a személyes anyagod, nyugodtan elolvashatod. – utalok a dossziéra, amelyet nemrég bányásztam ki az egyik sötét fiók mélyéről, ahol az aktuális feljegyzéseket szoktam tartani. Mit ne mondjak, sikerült jól elrejtenem a többivel együtt, de ki gondolta volna, hogy már ilyen hamar szükség lesz rájuk. Na, legalább molymentes helyen voltak, nemúgy, mint a felső fiókok lakói. Arra kéne találnom egy ingyen szivót, aki hajlandó helyettem teljesen átírni, lehetőleg olvashatóbb betűkkel, mintha Ciara csinálná. Talán valamelyik tilosban elkapott női tiszt jó lenne, a kapitányhoz most úgysem mehetnek a büntetésük letöltésére. – Benne vannak a különböző adatlapjaid, küldetéseid eredményei, és bátorkodtam kicsit felhizlalni a személyes megfigyeléseimmel is. Remélem, ez utóbbi nem baj. – utalok az utolsó lapokra, amelyeket minta szerűen pötyögtem tele írásjelekkel, eredetileg saját használatra, de azt hiszen, nyugodt szívvel átengedhetem Chiyoko kapitánynak is. Nem tudom mennyire fog vele menni, de holnaptól a lány az ő fennhatósága alá tartozik, így talán rá is szánja magát, hogy egy szép, hosszú és unalmas délutánon végig olvassa, mi mindent tudok én összehordani egy tisztem viselkedésével kapcsolatban, amikor nagyon nincs kedvem a papírmunka fölött görnyedni. Na jó, ez is papírmunkának számít, de másfajta. Itt nem monoton szövegeket, hanem benyomásokat és az elsőtől az utolsóig minden viselkedési észrevételt le szabad írnom, semmilyen szabály vagy megkötés nélkül. Pihenésnek jót tesz, ráadásul a munka részének is számolom fel, így senkinek nem lehet egy szava sem ellene. Közben pedig próbálok rájönni, hogy esetleg nem felejtettem-e el valamit. Sikerült már néha, így piszok hálás lennék érte, ha végre egyszer biztosan stimmelne minden, és egy nap alatt át lehetne esni a költöztetésen kívül az osztagváltási procedúra minden egyéb részén.
A hirtelen kérdésével sikerül meglepnie, nem hittem volna, hogy elnyertem a rokonszenvét ennyire. Legszívesebben azonnal rávágnék egy igen választ, de az nem lenne éppen egy hadnagyhoz méltó dolog. Ugyan, vigyék a fenébe az illemet, ha 800 évig egy cseppet sem érdekelt, miért most mennék át karót nyelt erénycsőszbe? Ennek semmi értelme, inkább fogom magam és a szokásos mosolygós stílusomba válaszolok, mert még a végén azt fogja hinni, sikerült a kérdéssel a frászt hoznia rám. Pedig ez messze nem igaz, nagyon örülnék a látogatásának, hiszen most is itt van, és hála a társaságának, sokkal jobban telik az az egy nyavalyás óra, ami még a mai műszakomból hátra van. Ja, már csak húsz perc lehet belőle hátra, utána mehetek el a fenébe innen. Tudom, az iroda nem börtön, de ez engem nem vígasztal. Akkor is unalmas, azt nem mondom, hogy felesleges, de kifejezetten idegesítő munka a papírtologatás.
- Persze, gyere csak nyugodtan bármelyik nap. Bár ha rám hallgatsz két óra után jösz, akkora már általában a papírokat lepasszolom a kapitánynak, és nincs dolgom. Olyankor akár be is ületünk valahová teázni, vagy megnézheted mi változott az osztagban a távozásod óta. – adom az ötleteket, hiszen ez a javaslat engem teljesen felpörgetett. Egészen biztosan jól ki fogunk jönni, és lesz valaki, akivel kicsit el tudok szórakozni munkaidő alatt. Egy kis lemaradás amúgy sem tragédia, főleg amellett, hogy nekem messze nincs meg a napi 8 óra munkám, már ami az irodában ülök részét illeti. Ha az edzések is benne lennének, akkor 12 körül járnék, hiszen mindig találok ki valami ökörséget, amivel el lehet szórakozni az osztagon belül...

Annyira, de annyira rendes volt a hadnagy kisasszony, hogy csak na! Még ha elfogult vagyok is, ráadásul egyre jobban elragadtattam magam, és általában nem szoktam a dolgokat ilyen határozottan megállapítani… ^.^” Mindenesetre annyira másként reagált az… öööö… egészre, mint ahogy vártam; persze, soha nem tudnám pontosan megmondani, mit is hittem, mielőtt elkezdtünk beszélgetni - már azon kívül, hogy izgultam. Mindenféle meghatározhatatlan dolog miatt izgultam, gyakorlatilag… ha kissé talán barátságtalanul reagál, nem hiszem, hogy felkészületlenül ért volna, ám ez korántsem jelenti azt, hogy nem ijedtem volna meg. Viszont arra, hogy efféle változatok is eszembe jussanak, amik akár csak picit is megközelítik azt, ami történt – szóval az ilyesmihez nem az én lelkialkatom a megfelelő ^.^” De azt hiszem, a kellemes meglepetés nem baj, legalábbis nem lehet annak értékelni, igaz? Persze, most sem arról beszélek, amiről kéne >.< Tehát Mistique nagyon-nagyon kedves volt velem, azt mondta, szerinte nem késő elkezdeni az ismerkedést… sőt, hogy később is beszélgethetnénk. Örömömben fülig pirultam, egyrészről, hogy ilyen jól alakultak a dolgok, másrészről én nem igen tudom, hogy lehetne az ilyesmit szóba hozni… Mert ahogyan ő mondta, az valahogy teljesen természetes volt, mindennapi, de ha én tennék ilyet, az valahogy sokatlan lenne, furcsa, olyasmi, amit… senki nem várna tőlem, még én sem. Ez nem baj, nem hátrány, és azt hiszem, nem is szégyellnivaló, habár leírva kicsit fura, egyszerűen csak a jellemem része, amire ugyan nem tudom, kíváncsi-e a mélyen tisztelt olvasóközönség, de most még tovább lehetett árnyalni szerény személyemről kialakult képet… Így, magamat letudva, folytassuk az alkapitány dicsőítését ^.^
Miközben azon elmélkedtem, hogy milyen egyszerű az osztagok közti átjárás, valamint, hogy milyen kellemes az iroda, meg hogy milyen szép is az idő, egyszóval mindenféle pozitív dolgon, és főként megkönnyebbülve, rájöttem, hogy talán feltartom kisasszonyt. Legalábbis mialatt én csendben ültem, magam elé meredve, ő maga elé húzott egy lapot, és elkezdte kitölteni. Mert természetesen egy ilyen helyiségben nagyon sok különböző papírlap van, amik mind arra várnak, hogy kitöltsék őket… S miután a fent említett szerencsés módon megmenekült attól, hogy remegő kezemnek hála összeteázzam, vagy ilyesmi, végül is beteljesítette küldetését, de rájöttem, sok társa valószínűleg valami hasonlóra vár. És attól még, hogy nekem gyakorlatilag mindig van szabadidőm, nem mindenki van így ezzel… A hadnagynak nyilván még rengeteg dolga van, kicsit talán irigyeltem is; miközben sejtettem, hogy az ő helyében nem éreznék így. Vagyis… hogy magyarázhatnám el érthetően? Én örültem volna, ha akad tennivalóm, mert amennyi üres órám volt, nem igazán tudtam értékelni a szüneteket, mozgalmasságra vágytam, valamire, amivel elfoglalom magam – persze itt olyasmire gondolok, ami szelíd, nyugalmas dolog. Viszont Mistique-nek minden bizonnyal rendkívül unalmas lehetett nap nap után egy kicsi, félhomályos szobában ücsörögve töltögetni azt a sok aktát… jó, kissé elragadtattam magam, de remélem, érthető így. Egyszóval dicsőségére vált, hogy mindezek ellenére olyan életvidám, kedves, lendületes tudott maradni, és nem lett belőle besavanyodott, mogorva nőszemély ^.^ Legalábbis nem dobott ki az irodából, úgy tűnt, kicsit sem zavarja a jelenlétem. Már éppen álltam volna fel, hogy megköszönjem a szívélyes vendéglátást, no meg persze a gyors ügyintézést, és elbúcszzak, amikor hirtelen felpillantott, és megszólalt:
- Bocsánat elfelejtettem mondani, az ott a személyes anyagod, nyugodtan elolvashatod. Benne vannak a különböző adatlapjaid, küldetéseid eredményei, és bátorkodtam kicsit felhizlalni a személyes megfigyeléseimmel is. Remélem, ez utóbbi nem baj. Nem voltam biztos benne, hogy látni akarom… De végül győzött a kíváncsiság, akarom mondani, udvariasság, hiszen, ha már felajánlotta, nemigen utasíthattam vissza.
- Dehogy baj… – kezdtem hadonászni meglepetten. – Ellenkezőleg, nagyon köszönöm, meg azt is, hogy elolvashatom…
Fogalmam sincs, hogy ez más osztagoknál hogy megy, de én még sosem láttam a rólam szóló iratokat… az is meglepett, hogy az a viszonylag nagy halom papír csak rólam szól. Azt hittem, egy újabb kitöltendő aktahalom; amennyit eddig tevékenykedtem, aligha töltene meg ennyi mindent. Ráadásul szerintem, bár lehet, hogy tévedek, az ilyesmi szigorúan magánjellegű, nem szokás csak úgy kiadni, legalábbis… mástól biztosan nem kapnám meg, még akkor sem, ha esetleg naponta találkoznánk. Félreértés ne essék, eszem ágában sincs arra célozgatni, hogy Yurenai kisasszony gondatlan lenne, dehogy! Nagyon is kedves volt tőle, hogy megnézhettem… Utólag belegondolva, meg is nyugodtam tőle. Talán tudta ezt, és ezért… nem tudom. De ha ennyi papírt kéne leadnom bárkinek, tudva, hogy rólam, szól, és fogalmam sem volna, hogy mi van benne… Azt hiszem, rettenetesen ideges lennék, sokkal jobban, mint szoktam. Próbáltam nyugodtnak tűni, ahogy belelapoztam – arra esélyem sem volt, hogy az összeset elolvassam, eszembe sem jutott ilyesmi; az elején a szokásos dolgok voltak, névvel, csatlakozási dátummal, meg ilyesmikkel. Szóval körülbelül ugyanaz volt, mit a lapon, amit azelőtt kitöltöttem, és nem igazán érdeket… Az viszont egyre inkább foglalkoztatott, milyen lehet a vége. Küldetések, persze, alig voltak, ha ugyan küldetésnek lehet egyáltalán nevezni az olyasmit, hogy kimerészkedtem pár shinigamival Rukongai hozzánk legközelebb eső részébe. Ez is milyen furcsa… mármint, hogy hozzánk. Vagyis… nem hozzám, nem az én lakhelyemhez, sőt, nem ahhoz a helyhez, ahol élek, nem így fogalmaztam. Öntudatlanul is… mintha… ez az én városom is lenne, ahogy mindenki másé is, a miénk. Talán ez nem is meglepő, de pár hónapja el sem tudtam volna képzelni, hogy én valóban ide tartozzak… Ennyire megváltoztam volna? Mindegy ^.^” Igazán megnyugtató volt ott ülni, nézni, mit is tettem azalatt, amíg az osztagnál tevékenykedtem, miközben Mistique néhány további lapot írt alá… Gyakorlatilag összefoglalta helyettem életemnek ezt a szakaszát, nekem nem kellett átgondolni, mit is tettem, nem kellett ezen merengenem; ott volt előttem, feketén-fehéren. Még ha nem is értettem egyet minden egyes jelével – túlzottan hízelgőnek éreztem az egészet – akkor is ott volt, láthattam, milyen benyomást tettem gyakorlatilag a puszta létezésemmel pár shinigami életére. Amiatt, hogy radikálisan befolyásoltam volna bármit, nem kellett aggódnom ^.^ De a hadnagy kisasszony igazán, de igazán… kedves dolgokat írt. Igen, nagyon kedves volt, és kicsit zavarba ejtően sok, ahhoz képest, hogy most találkoztunk először; mégis, mindezek ellenére mintha nagyon is jól ismert volna. Annyira határozott véleménnyel volt rólam, amilyenhez foghatót én nemhogy magamról, még másokról sem tudok alkotni – valahogy szívmelengető volt olvasni. Olyan volt, mintha… nem is tudom elmondani, de azért megpróbálom ^.^ Mintha mindig is mellettem lett volna, tudott volna mindenről, amit tettem; pontosan úgy, mint egy barát, akinek a létezéséről egészen idáig nem fogalmam sem volt, de ő már jól ismer. Itt most nem arról van szó, hogy mennyire igaznak találtam a szavait, mert egy kicsit sem! Pontosan erről van szó! Én… sosem mondtam volna magamról ilyesmiket, sosem gondoltam volna, hogy így vélekedik felőlem, hogy ilyennek lát. Sokkal inkább olyan volt számomra (gondoljanak bármit is, nem tudom jobban elmagyarázni), mint egy közeli ismerős kissé elfogult véleménye. Megható volt, igazán… Ha engem bárki megkérdezett volna ezelőtt: mit gondolok a hadnagyomról?, csupán kissé elpirulva azt mondtam volna, hogy sajnos nem ismerem. Ez nagyon-nagyon sajnálatos dolog! >.< Ilyen kedves halálistenekkel olyan ritkán lehet találkozni, vagyis az én csekélyke ismertségi körömben mindannyian annyira aranyosak, és mivel nem közeledem másokhoz, valójában fogalmam sincs, hogy milyenek, de… szóval nagyon megindítónak találtam az egészet. Azt nem mondom, hogy sírtam, talán… közel álltam hozzá, nem tudom. Mentségemre szóljon, olyan gyakran nem fakadok könnyekre egyébként sem, bár ez talán furcsa, engem ismerve… ^.^” Mindenesetre ahogy ott olvasgattam, abszolúte szentimentális hangulatban, észre sem vettem, hogy Mistique közben már jó pár lapot rakott kupacba, nyilván készen… Fogalmam sem volt, mennyi idő telt el azóta, hogy beléptem az ajtón, de elég későre járhatott, vagy talán csak hirtelen rám tört a fáradság, nem tudom. Addig nem érzékeltem, hogy olyan későre járna, és egyszerre teljesen összezavarodott az időérzékem. Halkan becsuktam a könyvecskét, vagy minek is hívjam… a személyes anyagomat, és leraktam az asztalra, azzal a szilárd elhatározással, hogy most már tényleg nem tartóztatom tovább a kisasszonyt.
- Persze, gyere csak nyugodtan bármelyik nap. Bár ha rám hallgatsz, két óra után jössz, akkorra már általában a papírokat lepasszolom a kapitánynak, és nincs dolgom. Olyankor akár be is ületünk valahová teázni, vagy megnézheted mi változott az osztagban a távozásod óta. – felelte arra a kérdésemre, hogy majd jöhetek-e látogatni.
- Köszönöm szépen – mosolyogtam kicsit pirosan, és meghajoltam, már amennyire ez ülve lehetséges. Bárhogyan is, ezt elég hirtelen kérdeztem… Elgondolkoztam, hogy vajon elmúlt-e már két óra, de ahogy említettem, erről fogalmam sem volt. A teázás gondolata előrevetítve is igazán csábító volt, arról viszont, hogy megnézzem a változásokat az osztagnál, nem igazán tudtam volna véleményt nyilvánítani – most sem tudok… Mi lehetne másmilyen? Belegondolva persze… amíg itt éldegéltem, folyamatosan változott minden, de ez olyan természetes volt számomra, hogy nem tekintettem a szó szoros értelemben változásnak…
- Igazán nem akarlom tovább feltartani – mondtam, miközben felálltam, bár szívem szerint maradtam volna… – de nagyon szépen köszönök mégegyszer mindent ^.^
Ez volt az a rész, ahol elakadtam. Úgy éreztem, még mondanom kéne valamit, de semmi sem jutott egyszerűen az eszembe…

Yukariko igazán szeretetre méltó személy, ez alatt a pár perc alatt is sikerült neki belopnia magát a szívembe. Az örökös bizonytalansága ellenére olyan lány volt, aki öszintén hisz abban, amit tesz és próbál mindig a lehető legjobban alkalmazkodni a helyzethez, a saját képességeit felismerve és mérlegelve az eshetőségeket eldönteni, mi is lenne számára a legjobb megoldás. Szívesen tartottam volna az osztagnál még szép hosszú ideig, hiszen, ha már egyszer valaki őt kicsalta a csigaházából, akkor kicsi az esélye, hogy visszamászna. Biztos vagyok benne, hogy csak két-három ilyen beszélgetésre lett volna szükség, és oszlopos tagjává vált volna a 6. osztagnak. Utólag sajnálom, hogy korábban rá nem fordítottam túl nagy figyelmet, és most, hogy alá lett írva az összes áthelyezési kérelemhez kellő papír, csak nézhetek utána. De nem fogom ezt kimutatni, hiszen amennyiben ő a 4. osztagot gondolja tökéletes helynek, egy csepp nehezteléssel sem gondolhatok rá. Ráadásul ott nagy haszna lehet, hiszen a kardja a szokásossal ellentétben nem az a tipikusan erős lélekölő, hanem védekezésre és betegszállításra használható változat. Vérzik a szívem szinte, hogy elmegy, de nem baj. Jobb helye lesz, biztosabb posztja, ráadásul tovább képezheti magát...
Közben pedig én próbálom nem észre venni, hogy egy kicsit még mindig feszélyezi a helyzet, amibe került. Ritka közvetlen tudok lenni elismerem, és egy félénk lánynak, aki most találkozik velem először valódi sokk lehet a viselkedésem. Remélem azért hamar meg tudja szokni, ha társnak nem is, barátnőnek remek lenne, hiszen megbízható és bárki másnál jobban tudja, mi az a magány. Olyannak nézem, akire bármikor nyugodt szívvel rá lehet bízni a legsúlyosabb titkokat is, és az éjszaka közepén sem harapná le érte az ember fejét, ha segítségért ébresztené fel. Nekem legalábbis ez a benyomásom róla rég óta, és minden egyes szó után, amit kiejt, egyre erősebb lesz az e feletti meggyőződésem. Egészen biztosan tartani fogom vele a kapcsolatot, sőt, azon sem lepődnék meg, ha hamarosan már úgy hallanék róla, mint az osztag egyik gyöngyszeméről. Elvégre az orvosoknak nagyon sok hasznuk van, és meg becsülik őket rendesen, nagyrészt. Kivéve engem, nekem utoljára mikor a 4. osztaghoz kellett látogatnom, majdnem sikerült kettőt is kinyírnom. De nem tehettem róla, csak pár papírt hoztam, ennek ellenére mindkettő meg akart nézni és helyre rakni a nem létező töréseimet. Köszönöm szépen, gyógyulok én elég gyorsan nélkülük is, ha meg véletlenül nincs erőm hozzá, akkor is ott van Ciara. Szerintem mondjuk a mi osztagunk vezetősége az, aki a minimumon tartja ott a látogatásokat, hála annak, hogy Hitoshinak sem a kedvencei a tűk, szikés emberek és a különböző fura gépek. Érdekes lesz Yukarikot köztük látni, már megszoktam, hogy egy mozgó szobor módjára majdnem mindig ott tartózkodik az osztagon belül. De nem baj, legalább ő is tapasztal új dolgokat.
Közben én újra beletemetkeztem a saját papírjaim maradékába, abba a kereken négy darabba, amit még ma el kellett intéznem. Nem sok, de eleve lassan csináltam, közben rendszeres teázva, hogy szemmel tudjam követni, amint Yukariko elolvassa, amit róla írtam. Az arca sok mindent elárult, tudtam melyik részt érzi túlzónak, hol gondolja, hogy pontatlan voltam, esetleg kicsit felmagasztaltam, vagy éppen túldícsértem. Egybe véve nem volt elégedett a papírral, de nem aggódtam, eleve kicsit kétes személyiség, nem lesz vele baj, ha megtudja, miként is látja őt a külvilág. Persze ez csak abban az esetben volt lehetséges, ha el tudja olvasni az írásomat. Nem mintha csúnyán írtam volna, sőt, kifejezetten szépnek tartották régebben, csak idéoközben sokat változtak a betűk, és mikor még én tanultam őket, sokkal több gondot kellett fordítani az ecsetkezelésre és a formákra. Most már nem is tudom milyen stílus a modernnek számító, így egy átlagosat választottam és reméltem, hogy nem lesz már több próbléma itt.
Láttam azt is, hogy igyekszik minnél hamarabb túljutni a lapokon, nyilván már szeretett volna távozni. Meg tudom érteni, ez az enyhén félhomályos iroda nem olyan hely volt sohasem, ahol szívesen tartózkodtak az emberek hosszabb ideig, és ezen a hadnagy személye valamint a berendezés és a jövetel oka nem sokat segített. Ráadásul amilyen a fekvése, nagyon kevés napfényt is engedett be. Nem szívesen vagyok itt én sem, főleg nem az akták között, pontosan ezért szoktam hamar befejezni a munkát és minimumra szorítani a napi benntöltött óraszámot. Ami mára csodák csodájára már a vége felé tartott, sőt ha jól látom nem egészen öt perce le is járt. Szuper, ezeket a papírokat leadom a kapitánynak, kicsit megsétáltatom a cicuskámat és kitalálom időközben, hogy mit csináljak este. Merthogy amennyire én látom Yukariko sem igen akar itt maradni és ez az érzés kölcsönös. Mikor végez a papírral és az asztalra teszi, én felállok és gyorsan helyre rakom a pár utolsó lapot is. Ma nem volt túl sok munka, a kezembe veszem a még aláírásra való lapokat és újra felé fordulok. Bár biztató mosollyal nézem, csak nem sikerült neki a végére érnie a szövegének, látszik rajta, hogy mondana még szívesen valamit, csak nem tud. Azért én kiérzem belőle amit akar, és nem kell befejeznie. Kezébe nyomom a neki szóló papírokat, és máris elindulok az ajtó felé.
- Igazán nem tartottál fel, nagyon örültem a látogatásodnak. Nyugodtan elmehetsz pakolni, azokat a papírokat holnap reggel kell leadnod a 4. osztagnál. A többi az én doglom lesz. Közben pedig, ha nem bánod én is leszállítom a kapitánynak a holnapi munkáját... - teszem még hozzá, majd óvatosan kinyitom az ajtót és kikísérem rajta. Még ide vissza kell jönnöm rendet rakni, de előtte megszabadulok az összes felesleges cucctól. - Sok sikert! - kiáltom még utána, majd elindulok a másik irányba, amerre a dolgom visz. Remélem minden rendben lesz vele...

//köszi a játékot, de se időm sem ihletem, úgyhogy befejeztem. És bocsi a késésért.../

Az újonc >.>

Ugyanúgy, mint szinte mindig, az osztag épületében bolyongtam, céltalanul, magam elé meredve, néha neki menve másoknak, akik utána engem szidva tovább mentek.
JouMae tájékoztatott arról otthon, hogy be kéne mutatkoznom a hadnagynak, vagy legalábbis a felsőbb rétegnek, mert ezt illik megejteni ha beosztanak egy osztaghoz.
Persze, én bizonytalankodva bár, de belementem ebbe a játékba. Részemről egy furcsa, örökké tartó játéknak kezdődött, hiszen a tájékozódási képességem sose volt tökéletes - azaz nem találtam meg a hadnagyi irodát. Amikor erre rájöttem, persze senki nem volt a közelemben, akitől megkérdezhetném, hol található...
Persze öt perc sikertelen bolyongás, össze-vissza kopogtatás illetve másokra való rányitás után végre megtalálom a szobát, pontosabban az irodát, amire az van írva, hogy "Hadnagyi iroda".
Nagyot sóhajtok, és bekopogok. Miután választ kapok - már, ha kapok - benyitok, és beljebb lépve meghajolok, majd köszönök.
- Jó napot, Hadnagy úr! Tabuchi Tara lennék, a 6. osztag, 11. tisztje, ha eddig nem ismert volna. Remélem, nem zavarom!

[A színem lightseagreen >.<]

~ Szóval Nara Shiratoki..Shiratori! Na, feljegyezve. ~ fújom ki magam, újabb információval tömtem meg szűkös tárhelyű agyamat. De legalább abban biztos lehetek, hogy Ő a hadnagy. Legalábbis, valószínű, hisz az előbb ezt állította..
Hellyel invitál, én meg persze leülök, és elhelyezkedek. Nem nagyon nézek a hadnagyra, kicsit zavarban vagyok, inkább nézelődök a szobában.
- Szép az elrendezés.. - motyogom alig hallhatón, és hasonló ilyen megjegyzést teszek függönyre, asztalra, szőnyegre..
Mivel megkínál, és végül is már órák óta nem jutottam étel közelbe, úgy döntök, elfogadom az ajánlatot.
- Mindkettőből egy picit. - válaszolom, és magának is készít egy csésze teát, majd én is megkapom, amit kértem.
- Nos.. hogy miért lettem shinigami? Hát, szerettem volna valamit kezdeni, így, hogy már nincs meg az a kapzsi családom, és a barátom. Szabadidő.. leginkább JouMae-vel vagyok, Ő az, aki ide hozott engem - vakarom meg a fejem - ezért kölcsönösen törődünk egymással.. Céljaim egyenlőre nincsenek, bár még így holtan is szívesen látogatnám meg az ex-barátom.. aki azóta biztos már családapa. Más egyéb tudnivaló esetleg rólam.. nos.. nem vagyok egy nagyon szociális alkat, inkább magamnak való vagyok. - itt beleszürcsölök a teába, de óvatosan, mert még nagyon forró. - Ja, és a témára visszakanyarodva, talán még cél lehet az, hogy erős Shinigamivá váljak a Zanpakutom segítségével. - paskolom meg a katanát, mely az oldalamról lóg le.
Ezután rövid ideig tartó kínos csönd következik, amit én próbálok megtörni.
- ... és Ön.. hogy áll hozzá, ezekhez a kérdésekhez, ha szabad kérdeznem? Úgy értem, hogy Önnek mi a szabadideje, ilyesmik.. ha szabad kérdeznem.. - kicsit motyogok, tényleg nem szoktam sokat beszélgetni.

//Elnézést a késésért, meg a rövid postokért, csak sokat kell tanulnom. T.T //