Úgy tűnt Tasumit nem kellett erővel leszednem magamról, mert magától is megtette. Ezzel együtt a sírás is kezdett abbamaradni, ezek szerint részben sikerült lenyugtatnom. Tervem befejezéséül a titkos fegyveremet vetem be a teát, aminek elméletileg nyugtató hatása van. Amíg a két bögre nedűt szállítottam, Tasumi összehúzta magát a székén minél kisebbre. Nem tudom, hogy mért csinálja ezt, hiszen viszonylag jól fogadtam a hír, legalábbis szerintem és inkább nekem kéne azt csinálnom, amit ő most. Vagy lehet, attól fél, hogyha kiteszi a lábát az irodámból, én azonnal világgá megyek vagy hasonló. Nem tudom, hogy most mit kellene tennem, hogy minden kétségét eloszlassam, ezért csak mosolyogva odanyújtom neki a teát, majd leülök ismét mellé. A következő pillanatban azonban jajveszékelésre leszek figyelmes és látom, hogy Tasumi leégette a nyelvét, ezért kinyújtva próbálja hűtögetni. Különböző módszerekkel próbálja, elüldözi a fájdalmat a nyelvéből, amik viccesebbnél viccesebbek voltak, főleg a kutyákhoz hasonló lihegés. Már a nevetés szélén voltam, amikor Tasumi is zavarban érzetem magát, ezért elbújtatta az arcát a tenyerében. Ezt azonban csak néhány pillanatig csinálta, majd kinézett az ujjai között, amikor már nem tudtam tovább tartani a nevetésemet, így szép stílusosan elnevettem magam.
- Bocsi, hogy kinevetlek, de nagyon viccesen néztél ki. – próbálom menteni a menthetőt és elállítani a nevetésem. Igen viccesen nézett ki, ahogy próbálta lehűteni a leégetett testrészét és az is, ahogy a tenyerében keresett menedéket a pillantásom elől, meg persze amikor félősen kilesett az ujjai közül. Ez a kis közjáték talán arra is jó lesz, hogy miközben leordítja a fejem, amiért rajta nevettem, elfelejti az eddigi problémáját.
- Akkor a fiú nevébe nem is szólok bele, ha ennyire ragaszkodsz hozzá. A lánynak pedig… - itt egy ideig elgondolkoztam a dolgon, mivel eddig nem tudtam, hogy ilyeneken is kéne agyalnom. Sosem voltam jó az ilyen névkitalálósdiban, bár nem mintha valaha is csináltam. Egy ideig a gondolkozós arckifejezésemet viseltem magamon, amíg eszembe nem jutott az első olyan név, ami tetszik is, mivel mindig az első gondolat szokott lenni a legjobb. - …Shizune legyen a neve. – mondtam ki határozottan a választott nevet, majd egy elégedett képet vágtam, mint aki valami nagy dolgot csinált.
- Osztozzunk meg igazságosan a fiú a tiédet kapja, lány pedig az enyémet. Jó? – vázoltam fel az elképzelésemet Tasumi előtt a vezetéknevekkel kapcsolatban. Mivel nem vagyunk házasok, így nem kell az én nevemet felvenniük. Tasumi is valószínűleg erre akarta felhívni a figyelmemet vagy az is lehet, hogy emlékeztetni akart, hogy még nem vettem el, de itt lenne az ideje. Azonban én még erre nem készültem fel, úgymint az apaságra, de az ellen nem tehetek semmit és egyszerre egy dolog nekem bőven elég.
- Máris hozom! – pattantam fel a székről és szaladtam valami rongyért, mivel Tasumi sikeresen magára öntötte a forró teát, miközben megrázta a fejét számomra ismeretlen ok miatt. Gyorsan kinyitottam a szekrényt, ahol ilyen dolgokat szoktam tartani és kivettem egy konyharuhát, amit egyből oda is dobtam Tasuminak. Amint állok föl a polc mellől, véletlenül meglököm a könyökömmel a szomszédos polcot, amiről egy irat zuhatag borul rám, amit már le kellett volna fűznöm és berakni az egyik szekrénybe. A papírok esélyt sem adtak nekem, hogy felálljak, egyből visszataszítottak a földhöz és betemettek, úgy hogy csak a fejem és a lábaim látszottak ki.
- Majd, ha ott végeztél, nem segítenél? – szólok oda kedvesemnek egy kicsit szerencsétlenül, ami tökéletesen illett a szituációhoz. És most már elmondhatom, hogy szó szerint az iratokba temetkezem munka közben.

Meglepődtem, mikor Nara-san átterelte a beszélgetést rám. de várjunk csak, ez mégsem a megfelelő szó, sokkal inkább a kissé riadt, vagy a meghökkent az ideillő, semmint a meglepett. Természetesen nem azért ijedtem meg, mert a hadnagynak sikerült olyat kérnie, amiről nem szívesen beszélnék neki. Erről szó sem volt. Az idegesített, hogy nem tudtam, mennyire bízhatok magamban.
Próbáltam palástolni az érzéseimet, remélhetőleg sikeresen. Óvatosan és lassan kifújtam a benn felejtett lélegzetem, és gyorsan lezártam az önmagamban dúló vitát. Gyengén elmosolyodtam, kezemet a nyakamra csúsztattam, mintha csak kicsit megfájdult volna, miközben gondosan ügyeltem rá, hogy eltakarjam a heget, ami a fülem és a kulcscsontom között éktelenkedett. Mielőtt még egy másodpercig vacillálhattam volna, belekezdtem a mondókámba.
- Én is hasonló okokból indultam el a halálisteni pályán, mint Maga – felsóhajtottam, és kezemet az ölembe ejtettem. Nem volt értelme rejtegetni a nyilvánvalót, és amit elfogadtam évekkel korábban, azt nem akarhattam most mégis megváltoztatni. Nem lettem volna képes rá, nem tudtam volna eltűntetni a gyengeségem ilyen feltűnő bizonyítékát. – Az emberi életem is adott egy kis löketet, de miután Rokungai-ban majdnem felfalt egy lidérc, és én ijedtemben teljesen ledermedtem veszélybe sodorva így a megmentőmet is, fogadalmat tettem magamnak. Tudnom kell megvédeni magamat és másokat. – Pillanatnyi szünetet tartottam, és rájöttem szavaim jelentésére. Elég különös mondatot sikerült összepakolnom, amit úgy éreztem, meg kell magyaráznom. – Lehet, hogy önzőnek tűnhetett, amit mondtam, mégis… fontos, hogy képes legyek elsősorban magamat védeni, mert ha másokat próbálok előbb menteni, könnyebben elbukhatok, nagyobb eséllyel támadhatnak hátba, így elvéve az esélyt az életben maradásra azoktól is, akiket eredetileg védelmezni próbáltam.
Befogtam a szám… legalábbis gondolatban a számra tapasztottam a kezem, ami az elavult módszerhez képest elég jól működött, hisz végül is csendben maradtam. kíváncsi voltam, mire is gondolhat most a fukutaichou, de megkérdezni nem mertem, és nem is akartam. jobb volt nem tudni, mi járhat a fejében, így megadva magamnak a lehetőséget a reményre, hogy nem tart teljesen őrültnek. Már kimondtam, amit gondoltam, és ha tetszik neki, ha nem, már nem szívhatom vissza. Aztán bevillant valami, és mielőtt gondolkozhattam volna, kimondtam.
- Elnézést, nem is igazán arról beszéltem, amit kérdezett. Én csak elkalandoztam.
Ráharaptam a nyelvemre, és megforgattam a szemeimet. nem tudtam eltalálni, mi a fene bajom lehet. Vettem két mély lélegzetet, és újult erővel néztem valami szelídebb téma felé, így kihasználva Nara-san ajánlatát, miszerint kérdezhetek tőle. A válaszát hallgattam, és közben máris sokkal rózsásabb hangulatba kerültem. Képzeletben elutaztam sütiországba, és ott maradtam életem végéig. Jó is lett volna.
- Mindkettőt nagyon szeretem, süteményből általában bármi jöhet, kivéve a meggyes dolgok. Azokat nem szeretem annyira, cukorkából viszont az epres-joghurtos nyalóka a kedvencem, ami nem is igazán cukorka.
Zavartan megráztam a fejem, majd félénken elmosolyodtam. Túl sokat beszéltem - mint mindig. Pedig már kezdtem felengedni Shiratoi hadnagy társaságában, és mégis túl sokat csacsogtam. Hát… természetesen ez vagyok én, a személyiségem ellen már nincs igazán mit tenni.
Míg így elkalandoztam, lassan eljutott a tudatomig, mit is mondott Nara-san. Ha jól hallottam, sütésről beszélt, pontosabban arról, hogy a sütiket ő maga is meg tudja sütni. Reméltem, hogy nem kezdtem el sikongatni eufórikus önkívületemben. Nem vártam, hogy nem árulom el az örömömet, ezért hagytam is, hogy arcvonásaim átszellemüljenek, és szemeim felragyogjanak.
- Juj! – kiáltottam el magam, mikor Nara-san felém tartotta a tortát. – Szeretném megkóstolni.
Reméltem, hogy Shiratori hadnagy nem néz teljesen bolondnak, mert az voltam, de erről neki nem kellett tudnia. Olyan széles vigyor terült szét az arcomon, mintha azt mondta volna, hogy mától én leszek a sütemények királynője, vagy valami hasonlót. Mindig is szerettem volna megtanulni sütni, csak valahogy sosem jött össze, erre most úgy tűnik, hogy akad rá esélyem. Ha valamikor sikerülne megbeszélnem a fukutaichouval, hogy leckéztessen meg sütésből, én lennék a legboldogabb.
Figyeltem, ahogy Nara-san leteszi közénk a sütit, aztán már csak arra eszméltem, hogy a villámat szorongatom arra készülve, hogy felnyársaljak egy íncsiklandozó falaltot. Összefolyt a nyál a számban már a gondoltra is. végül a számhoz emeltem a villát, rajta a csodásan illatozó tortadarabbal, és hammm… bekaptam. Olyan volt, hogy hűha! Rettentően finom volt, epres, és süti, és nyami. Legszívesebben most rögtön megkértem volna Shiratori hadnagyot, hogy fogadjon örökbe. Nem tudom, mit szólt volna hozzá, de én már ezért az egy falaltért is megvédtem volna az életét, ha azon múlik.
- Hadnagy, ez nagyon finom. – Próbáltam áradozni, de nem találtam a megfelelő szavakat. – Nem is finom, ez nem megfelelő szó. Sokkal inkább fantasztikus, nagyszerű… egyik sem elég jó. – Elgondolkodtam egy pillanatra, mert sikerült meghallanom a fukutaichou kérdését. – Szabadidőmben? – elhúztam a számat. – Mostanában nem volt túl sok – elnevettem magam, és egy újabb falat sütit tömtem a számba, rágtam rajta egy kicsit, hogy ne teli szájjal beszéljek, aztán folytattam. – Egyébként nagyon szeretek olvasni, ez igazán lefoglal, és szoktam edzeni is. Nehezen bánok Shinjouval, pedig nagyon is kezelhető. Én nem vagyok hozzá elég erős.
Tudtam, hogy most teljes mértékig az igazságot, mondtam. Nem bírok vele, mert ő az erősebb felem, és mert hagyom neki, hogy irányítson, és uralkodjon felettem. Persze, nem lenne szabad, de tudod, hogy nélküle a legtöbb harcban elvesztettem volna a fejem, és inkább bepánikolok, semmint rendesen tudok harcolni. Azt hiszem, ezt nevezik a zanpakutoura való túlzott támaszkodásnak.
- Maga mit szokott csinálni a szabadidejében, ha szabad kérdeznem? – néztem fel, Nara-sanra, és egy újabb falat talált otthonra a számban.
Sosem akarok innen hazamenni! – duruzsoltam gondolatban, és kényelmesebben elhelyezkedtem a széken, míg vártam a hadnagy válaszát

Miközben hallgattam Ayumu-sant, aki elkezdte mesélni, hogy ő miért is lett halálisten, tudtam, hogy őt is felírhatom a képzeletbeli listámra, ahol számon tartom a barátaimat és a számomra fontos személyeket. Már ekkor előreláttam, hogy jó barátok leszünk, hisz van bennünk néhány közös, mint most a shinigamivá válás oka, és jól kijövünk egymással. Továbbra is érdeklődéssel hallgatom, hogy még mit mesél még, de ekkor olyat mondott, amivel nem nagyon értettem egyet, ezért egy ideig elgondolkoztam. Két karommal az asztalra könyököltem, az ujjaimat összefűztem és az államat ráraktam egy gondolkodós, de mégis komoly tekintettel az arcomon. Azt hittem, hogy nem csak én gondolkodok úgy, hogy először legyen mindenki más biztonságban és utána majd foglalkozhatok a saját biztonságommal is. Bár lehet, hogy csak úgy gondolkozok, mint egy hadnagy; mondjuk szerintem az előléptetésem előtt is így gondolkoztam. Lehet, hogy eredetileg ez volt nekem elrendelve és ezért lettem olyan amilyen.
- Hát ebben nem értünk egyet. Lehet, hogy csak a hadnagy beszél belőlem, de számomra mások védelme fontosabb, mint a magamé. A többi hadnagynak és kapitánynak is ilyen a gondolkodásmódja, hisz a beosztottjainkat meg kell védenünk. De ezzel nem azt akarom mondani, hogy te rosszul gondolkodsz. Én is azt mondanám vészhelyzetben a tisztjeimnek, hogy hagyjanak hátra, fussanak el és védjék magukat. És ha te önző vagy akkor én is, mert nem azért védem meg őket, hogy nekik jó legyen, hanem, hogy ne érezzek bűntudatot, ha meghalnának pedig én segíthettem volna nekik. – mondtam el egy rövidke monológot az elveimről, megmagyarázva, hogy én is ugyanolyan önző vagyok, mint ő. Nem szoktam azzal törődni, hogyha valami rosszul sül el, miközben valakit védek, hogy meg is halhatok. Ha az volt megírva nekem, hogy meg kell halnom, akkor úgy sem tudok mit tenni ellene. De engem nem kell félteni, elég kemény fából faragtak ahhoz, hogy csak úgy megöljenek. A shinigamik amúgy sem halnak meg olyan könnyen, mint például az emberek. Amitől egy ember meghalna, attól mi még csak egy erősebb fájdalmat érzünk.
- Nincs semmi gond. Amúgy, nem tegeződhetnénk? És lehetnénk, akár barátok is. – tettem fel Michiyonak egy kérdést és egy ajánlatot egyszerre, egy mosoly kíséretében. Amit az elején megemlítettem, most hangosan is kimondtam és kíváncsian vártam, hogy mit fog mondani erre Michiyo. Majd áttértünk a következő témára, ami az édességekről szól, azon belül is a süteményekről és a cukorkákról. Miután elmondtam, hogy mit gondolok róluk látni kezdtem Ayumun, hogy kezd teljesen felengedni, és hogy nagyon szeret erről a témáról beszélni. Akkor meg szó szerint kicsattant az örömtől mikor elővettem a szelet tortát a mini hűtőmből. Ha tudom, hogy ennyire örül ennek a szelet tortának, akkor előbb előveszem és akkor nem szomorkodott volna az elején. A kóstolás után pedig az egekig dicsérte a tortámat, azt tudom, hogy finom, de, hogy ennyire? Ilyen reakciót még nem váltott ki senkiből.
- Örülök, hogy ízlik. Ha szeretnéd, megcsinálhatom neked a kedvenc süteményedet is, ha elárulod mi az? – teszem meg neki, a gondolom számára, visszautasíthatatlan ajánlatomat, hogy csak neki csinálok valamit. Ezután pedig a szabadidőről kérdeztem Ayumut, amit vidáman elmondott, mivel közben evett a tortából. Én nem nagyon ettem a tortaszeletből, ahhoz képest, hogy akartam, mivel olyan élvezettel fogyasztotta, hogy nem akartam elenni előle, így csak úgy tettem mintha ennék. Pedig eddig úgy gondoltam, hogy a lányok nagyon is ügyelnek az alakjukra, ezért nem sok süteményt esznek, főleg ilyen késői órában. De nem mintha zavarna, inkább örülök neki, mivel nem kedvelem az ilyen lányokat, akik soványak, de mégis fogyózni akarnak.
- Én, mit szoktam csinálni? Hát én olvasni nem szoktam, legalábbis könyveket, mivel elég nekem, ha a jelentéseket elolvasom. Amúgy sütni-főzni szoktam vagy edzeni, de néha csak egyszerűen lazítok egy fa tövében felhőket nézegetve. Nagyon megnyugtató tud lenni és kitisztul tőle a fejem. – mondtam el a szabadidőmmel kapcsolatos dolgokat Ayumu-sannak. Nem mintha olyan sok szabadidőm lenne, de ezeket csinálom, amikor van.

Úgy tűnt, valahogy elferdültek a dolgok a fejemben, mert amit Nara-san mondott, azt én is úgy gondoltam, és hasonlóképpen is cselekedtem volna, csak valahogy egészen máshogy tálaltam, és más cselekvéssorozat fejlődött így ki belőle. Nem tudtam, mégis mit mondhatnék, de úgy éreztem, valamit mondanom kell, és nem csak annyit, hogy inkább váltsunk témát, az nem rám vallott volna.
- Feltehetően mégis rosszul gondolkodok, pontosan rosszul adom át a fejemben kavargó zűrzavart – elpirultam, és lesütöttem a szemem. – De egy olyan helyzetben, ha azt mondaná nekem valaki, akár Ön, akár a hadnagyom vagy kapitányom, hogy hagyjam ott, nem tenném és akkor is harcolnék érte, ha négykézláb kellene elmásznom az ellenségig. Én viszont akkor éreznék bűntudatot, hogy otthagynám azt a személyt, aki azt mondja, meneküljek. Képtelen lennék rá, és ugyanaz által az önző kényszer által vezérelve tenném ezt, ami a kapitányokkal és a hadnagyokkal és másokkal is kimondatja az ilyen és hasonló jelentésű mondatokat.
Túl sokat beszéltem, így végül inkább csendben maradtam, és befogtam a szám. Nem akartam kidumálni Nara-sant a türelméből, viszont így estefelé, mikor már fáradok is, rettentően sokat tudok szövegelni a semmiről, vagy a valamiről, aminek amúgy semmi értelme.
- Barátok? – elkerekedett szemekkel néztem a hadnagyra, és bátortalanul visszakérdeztem, mert nem mertem bízni a fülemben.
Remélhetőleg tényleg jól hallottam, és azt mondta, amit én véltem felfedezni a mondatában. Persze lehet, hogy nem ezt mondta, és most még idiótábbnak tart, mint amilyen vagyok, de ez most nem számított. Ha ezt kérdezte, ha nem, nekem akkor is válaszolnom kellett, mert ha ajánlatot tett fel, akkor azt nem illik nem elfogadni, meg természetesen nem csak az illendőség vezetne, csakhogy pofátlanság egy ilyen ajánlat után nem rávágni rögvest az igent. Ha nem ezt kérdezte… nos akkor még mindig átvezethetem a tegeződésre a beszélgetés menetét, vagy bedobhatok valami egészen új témát is, attól függ, mennyire szégyenkeznék, h mégsem ezt kérdezte volna.
- Nagyon szeretnék az lenni… mármint a barátod – lelkendeztem vigyorogva, és a mellettem ülő hadnagy nyakába vetettem magam.
Valószínűleg nem kicsit reagáltam túl, de mostanság nem sok embert mondhattam barátomnak, és nagyon jólesett, hogy ő annak szeretne engem. Persze gyorsan levakartam magam Nara-sanról, és égett is rendesen az arcom, de akkor is nagyon örültem. Valahogy teljesen másként éreztem magam vele így, hogy immár megbeszélt barátok lettünk. Pont, mint az oviban a kicsik, ahogy a homokozóban egymás mellett ücsörögnek, és megbeszélik, hogy barátok lesznek. Azok a kapcsolatok pedig, amik a homokozóban köttetnek, örök életűek.
Megvakartam a kobakomat, mikor Nara-san megkérdezte, mi is a kedvenc sütim. Leginkább a mignonokat szerettem, mert azok picik és édesek voltak, pont olyanok, mint a cuki kis édességkatonák. Ők védték a torta palotát, és a cukorszirup –folyóból ittak.
Néha el kell gondolkoznom azon, mégis hány éves vagyok pontosan. Az egyetlen dolog, amit a gyerek eszemnek köszönhettem, hogy jól le tudtam foglalni a kicsiket, és a világraszóló fantáziámmal könnyen fabrikálhattam új és izgalmas meséket is a szórakoztatásukra. Örültem, ha apróságokkal lehettem együtt, és szerettem is játszadozni, meg ilyesmik. Ha bűn rosszak is, akkor is imádnivalók.
- Bocsánat, kicsit elkalandoztak a gondolataim – magyarázkodtam újra zavarban. – De nagyon boldog lennék, ha sütnél nekem, sőt… Nem süthetnénk majd együtt? Nagyon szeretnék megtanulni sütni, és örülnék, ha te lennél a mesterem.
Nagyon ügyeltem, nehogy kifolyjon a nyálam az elképzelt jelenet láttán… nagyon jól tudtam vizualizálni, bárcsak ilyen jó lettem volna másban is. Lehettem volna erősebb, ügyesebb, okosabb, meg minden, de sajnos ilyen lettem, ez vagyok, és kész. Próbálkozom változni, és majd meglátom, mi sül ki belőle.
Olyan mohón ettem a tortát, hogy nem is igazán figyeltem, Shiratori hadnagy lapátol-e belőle néha a szájába, vagy mit csinál. Rettentő finom volt, és annyira lekötött. Legszívesebben naphosszat Nara-san tortájával tömtem volna magam, de azért csak módjával. Így is elég későre járt, viszont én ahhoz képest halál nyugalommal gyűrtem magamba a cukrot. De nem idegeskedtem emiatt, úgyis mindig mindent lemozogtam, megengedhettem magamnak, hogy bűnözzek.
Majdnem az egész szeletet én ettem meg, így most zavartan tologattam a tányéron maradt morzsákat. Egy kicsit elszégyelltem magam, hogy így megettem Nara-san elől a finomságot, és arcom rákvörös színezete ezt híven tükrözte.
- Bocsánat! – mondtam gyorsan, hogy enyhítsek kicsit a bűntudatomon, amit a hadnagy kifosztása miatt éreztem. – De rettentően finom volt a torta… nem tudtam megállni... Elég későre jár. – tettem hozzá mellékesen, és újdonsült barátomra pillantottam. – Azt hiszem, mennem kellene, mert biztosan fáradt vagy.
Bátortalanul pillantottam a mellettem ülő férfire, de azért egy enyhe kis mosoly bujkált a szám sarkában. Elvégre van egy barátom!

Most nem nagyon értem, hogy mit gondol Ayumu-san. Először A-t mond utána meg B-t. Ennyire már csak nem érthettem félre, amit először mondott, vagy mégis? De az is lehet, hogy azért váltott álláspontot, hogy egyetérthessen velem. Mondjuk, ennek nincs sok értelme, hiszen nem haragudtam rá azért, mert mást gondol, mint én. Szóval ezúttal nem nagyon tudok rajta kiigazodni, de azért mondok egy-két dolgot neki.
- Hát, de ha tegyük fel, hogy van egy hadnagy meg egy tiszt és egy a hadnagynál erősebb ellenfél és együtt harcolnak ellene. Ha én az ellenfél fejével gondolkozok, az a legkézenfekvőbb megoldás, hogy a gyengébbet gyorsan elintézem, majd pedig jöhet az erősebb, akivel tovább harcolnák. Azonban a hadnagy kétségbeesve védené közben a tisztet, ezzel valószínűleg bekapna olyan támadásokat is, amiket ha nincs a tiszt könnyedén kivédett volna. Szerintem az lenne ebben a szituációban a legmegfelelőbb, ha a tiszt csak a kispadról figyelné a harcot és akár vészhelyzetben segítene. – mondom el a kis monológimat reagálásképpen Michiyo beszédére. Remélem érthetően sikerült elmondanom, mivel a magyarázás sosem volt az erősségem. Most nem mondtam valami sok új dolgot, csak előbbi mondandómat fejtettem ki egy példán keresztül. Már csak egy-két ábra és grafikon kellett volna és elment volna egy kiselőadásnak is.
- Igen, barátok. – ismétlem meg ajánlatom lényegét, hogy ne halljon félre semmit Ayumu-san. Ezzel, hogy visszakérdezett egy kicsit letörte a magabiztosságomat. Bár, mit gondoltam; hogy én valami nagy valaki vagyok, akinek megtiszteltetés a barátjának. Biztos most szedi össze a gondolatait, hogy utasíthatja vissza az ajánlatomat kedvesen. Csak ez lehet az oka, hogy nem egyből válaszolt.
- Már azt hittem, hogy el akarsz küldeni melegebb éghajlatra. – esett le egy nagy kő a szívemről, amikor végre válaszolt Michiyo és nem nemleges választ adott. A hosszúnak tűnő szünet után végre kimondta azokat a varázslatos szavakat, majd a nyakamba ugrott. Nem sokan szoktak a nyakamba ugrani, ez a nem sok pedig főleg Tasumit jelenti, meg egyszer még Vera is megtette, mert örült az érkező papírmunkának. Nem vagyok valami érzelgős személy, de azért néha nem árt egy ölelés.
Ezután az édesség témánál megkérdeztem, hogy mi a kedvenc süteménye, hogy el tudjam neki készíteni. Azonban ez sem ment olyan gördülékenyen. Ezen is egy kicsit hosszabb ideig kellett gondolkoznia Ayumu-sannak. Pedig ez sem volt olyan bonyolult kérdés. Azt hiszem, hogy ehhez elkezdhetek hozzászokni, ha mindig ilyen, mivel most már barátok vagyunk és a barátoknak el kell fogadniuk egymás rossz szokásait.
- Semmi baj. De persze, szívesen megtanítalak. – mondtam, miután végre megszólalt Michiyo elkalandozása után. Mindig is szerettem volna egy tanítványt, akinek átadhatom minden tudásomat, bár nem éppen sütés-főzésből, hiszen már Mistynek is megígértem, hogy tanítom. De amúgy egy shinigami palánta, akinek megtaníthatom a fortélyaimat és kiképezhetem a következő generációnak.
- Á, semmi baj. Azért volt, hogy megegyük. – mondom Ayumu-san bocsánatkérésére, amiért megette a tortaszeletet. Bár én is ettem belőle egy-két falatot, de a többit tényleg ő ette meg. Ha tudom, hogy ez lesz, akkor többet csinálok. Legközelebb erre is fogok gondolni. Legalább van kinek sütnöm most már, hiszen Misty nem szokott sokat enni, Tasumi meg tud magának is csinálni, ezért neki is keveset kell csinálnom.
- Hát, tényleg elég későn van már. Nem vagyok annyira fáradt, de nem fogunk tudni felkelni holnap, legalábbis én nem. – értek egyet Michiyoval abban, hogy el kéne raknunk magunkat holnapra. Felállok és összepakolom az asztalomon lévő cuccokat, hogy ne úgy kelljen elmennem, hogy minden össze-vissza van. Miután végeztem kinyitottam az ajtót Michiyonak illedelmesen, majd jöhetett az elbúcsúzás.
- Na, akkor jó éjszakát. Majd legközelebb folytatjuk a beszélgetést. A sütni tanításról pedig, majd szólok, hogy mikor érek rá, vagy egy pokollepkével, vagy amikor a 8. osztagnál járok. – köszöntem el a mai napra újonnan szerzett barátomtól és indultam meg a szobám felé, hogy pihe-puha ágyamba vethessem magamat.

Már egyáltalán nem is értettem, miről beszélünk, meg honnan is indultunk ki. Úgy éreztem, már mindketten ezer félét mondtunk, és tulajdonképpen semmi értelmet nem találtam már a mondatokban. Mármint, biztos volt benne, csak eléggé fáradt voltam, és nehéz volt arra koncentrálni, mi is lehet a beszélgetésünk lényege. Így is elég hosszúra nyúlt már a reakcióidőm, de most még egy rettentő értelmet tükröző válasszal is letudtam a beszélgetés ezen részét.
- Értem. – kissé elpirultam, mert ez hazugság volt, de nem akartam elkeseríteni Nara-sant.
Izgatottan, vártam, mit is mond Nara-san arra az idióta kérdésemre, hogy tényleg a barátom szeretne-e lenni, vagy esetleg csak félrehallottam, amit mondani szeretett volna. Úgy éreztem, ezt neki is el kell mondanom, mert mintha egy kicsit begubózott volna… Talán letörtem a jókedvét, meg a barátkozási szándékát. Mi van, ha e miatt a fáradtságból adódó dilinyós viselkedésem miatt már nem akar a barátom lenni. Nagyon rosszul éreztem volna magam, de csak magamnak köszönhetném.
Olyan jó kedvem kerekedett, mikor megismételt mondatából ugyanazt a szót hallottam, mint első alkalommal, habár ettől csak milliószor rosszabbul éreztem magam még a hatalmas jó kedvem ellenére is. Bántott a dolog, hogy így megvárakoztattam szegény férfit, és még össze is zavartam. Bocsánatot kellett kérnem, elvégre nem hagyhattam, hogy olyasmiket higgyen, ami meg sem fordulna a fejemben.
- Ne haragudj, hogy visszakérdeztem – magyaráztam egyre vörösödő arccal –, csak ilyen kései órán már nem igazán bízom az egyébként sem tökéletes hallásomban.
Miután áttértünk az édességtémára, váratlanul ólmos fáradtságot éreztem, és csak nehezen tudtam koncentrálni. Azért persze hallgattam, és válaszoltam is Shiratori-kun kérdéseire, csak enyhe fáziskéséssel. Különben is annyi, meg annyi képtelenség járt közben a fejemben. A fáradtság nem tett jót nekem, olyankor mindig sokkal nagyobb butaságok jutottak az eszembe, mint éber állapotban.
- Úgy örülök neki!*.* - lelkendeztem, mikor elvállalta, hogy megtanít sütni. Szinte majdnem felébredtem, de csak majdnem.
Nara-san szerint is késő volt már, és én is eléggé szégyelltem magam, amiért ilyen sokáig a nyakán lógtam, szegény biztos rettentő fáradt volt. Felálltam, és az ajtó felé vettem az irányt, amit az új barátom készségesen nyitott ki előttem. Illedelmesen megköszöntem, szélest mosolyt villantva a hadnagyra, és kisétáltam, ám még gyorsan visszafordultam, hogy elköszönjek tőle.
- Neked is szép álmokat, és köszönöm, hogy beszélgettél velem. – bátortalanul intettem, majd hátráltam egy lépést. – Szavadon foglak.
Megfordultam, és még hallottam, ahogy becsukódik az ajtó mögöttem. Elindultam az egyik irányba, és reménykedtem benne, hogy nem tévesztettem el, és valahol a nyolcadik osztag környékére keveredek. Szépen elballagtam a holdfényes éjszakában, miközben álmosan fürkésztem körbe a helyes utat kutatva. Egyszer csak befutok az ágyamba, addig meg: Szép álmokat!^^