Hogy mi? Számára "igen becses személy"?! Azta.... itt már van valami! Muszáj leszek többet kiszedni a kapitányból... Valamiért nagyon biztosra vettem, hogy az illető egy lány.
- Egy privarion espada? Hűha... - gondolkoztam el hirtelen, és csak pár másodperc után szólaltam meg újra. - Ez remek! Alig vártam már, hogy egy újabb tagunk legyen, ez pedig egyszerűen csodás! - ujjongtam szinte. lényegében nekem teljesen mindegy volt, hogy valaki milyen fajhoz tartozott. Fontosabb volt sokkal a személyisége, és hogy mik voltak a tervei! Ha lélekben jó, és nemes szándékú, felőlem lehet akár félhollow-quincy vagy arrancarr is.... - És? Az az új személy ugye lány? - fúrtam a témát, miközben almás kekszet dugtam a kapitány orra alá. - Ehh, én ide-oda rohangálok mostanában, és a sok papír meg csak gyűlik. De legalább a szabadidőmben jól érzem magam. És maga mit csinál? Persze ha szabad tudni! úúú, annyira boldognak tűnik! történt valami ? - faggattam, mint valami megkergült Veritaserumos varázsló, de hát na! Rég láttam a kedvenc kapitányom, és még kérdezni is akartam tőle kismillió dolgot. Miközben izegve-mozogva pislogtam körbe, eszembe jutott, hogy ő még nem is járt itt: - Téényleeg! Tetszik az új kinézet? A régi még Hirobumi hadnagytól maradt meg, de nekem az túl... nem jó volt. - rágcsáltam el egy kekszet.

♫♪♫ Beszélgessünk a kapitánnyal komoly dolgokról! ♫♪♫

Miközben lenyeltem a sütit, és belekortyoltam a teámba, felötlött bennem egy pár dolog. Régen tényleg nem mertem volna ennyire szabadszájún beszélni a kapitányom előtt, szinte ki kellett belőlem húzni a szavakat. Tény, hogy már sokkal "gátlástalanabb" vagyok társaságban... Mindenféle szívbajosság nélkül támadok le ismeretlen embereket, és kezdem el őket megölelgeti megismerkedésünk örömére. Na jó, ki a franc gondolta volna, hogy az Akadémiáról való kiszabadulásom után ekkora személyiségváltozáson megyek keresztül? Igazából még most sem tudom, hogy miért, vagy hogy hogyan történt. Lehet, hogy elraboltak az ufók, és agymosást csináltak rajtam! Ehhez a megállapításhoz bősz bólogatásba kezdtem, amit abba is hagytam, mikor rájöttem, hogy a kapitány enyhén szólva idiótának nézhet ezért. - Bountok.... akivel össze is csaptunk egyszer, ugye? - erőltettem meg csöppnyi kis agyamat, majd megtaláltam a keresett infókat. - Momiji és Dante! - vágtam ki nagyon boldogan a két nevet. ennyi papírmunka agyhalasztó képességgel rendelkezik! - Nos, őszintén szólva... - kezdtem el tologatni az egyik kész aktahalmot, és komolyabb hangnemre váltottam. - Szerintem tényleg nállunk van egy csomó faj... Bountok, most már Espada is... - és egy Vaizard, szerény személyemmel. Mondjuk ezt az infót tényleg nem kellene elkottyantani, mert az elég cinkes lenne, ha kiderülne.... szedhetném a sátorfámat SS-ből. Már ha életben maradnék, vagy egyéltalán elengednének, és nem használnának valami kísérleti alanynak... Eme gondolatmenet végiggondolása után csöppet borúlátón pislogtam a kapitányra, majd folytattam: - Az a baj, hogy a Shinigamik hosszú évekig egyedül voltak, és belemerültek arroganciájuk imádatába. Elnézést, hogy ezt mondom, de szerintem a shinigamik - magamat is beleértve, természetesen - minden más fajt korcsnak tekintenek. Én mondjuk már régóta nem így gondolom, hajlandó vagyok fajra való figyelem nélkül kommunikálni. A céljaink, a lelkünk határozzák meg, hogy milyenek vagyunk... Deeeeeh nem akarom magamat ismételgetni, szóval... - mondtam szépen elnyújtva, kissé gyerekesen, ahogyan csak azokkal beszélek, akik fontosak nekem. - Meséljen csak, mi zajlik itt Yumival? Nem vagyok vak én sem. - mondtam negédesen mosolyogva. Ha Ő mesél nekem, akkor én is neki....

♫♪♫ Beszélgessünk a kapitánnyal komoly dolgokról! ♫♪♫

Boldog mosollyal jutalmaztam a kapitány őszinteségét, és meg is nyomorgattam.
- Ez nagyszerű! Akkor minden teljesen rendben is van. Ígérem, hogy ha ön nem lesz osztagközelben, le sem lehet majd vakari Yumi hátáról, és vigyázok rá! - mosolyogtam szinte áhítatosan. Annyira szerettem a kapitányt, igazán megérdemli a szerelmet. Bekaptam, és boldogan elropogtattam egy gyömbáres kekszet, majd válaszoltam, csöppet elpirulva, és nagy zavarban:
- Nos, ami azt illeti, van egy szerelmem, igen... - pirultam szép, ropogós színűre. Kissé kiakadtam már párszor, hogy sosem tudtam beesni a kapitányhoz, és ez a mostani látogatása kifejezetten jól esett. Elkezdtem játszani a hajammal, majd szépen hátracsaptam azt is. Megint komolyabb hangot ütöttem meg, és kissé oldalra hajtott fejjel pislogtam a kapitány aranyszínű szemébe. - Aggódok egy kicsit. Attól, hogy én, meg maga ennyire elszántan nem figyeljük az osztagunkhoz tartozó tisztek faját, a többiek eléggé morcmorcok tudnak lenni. - eszegettem tovább a kekszeket. Végülis úgy döntöttem, hogy ez egy igenis méltó alkalom, és ezért felálltam, bevonultam a kis ficakomba, előbányásztam az utolsó tortaszeleteimet, - amit elméletileg Yukénak és magamnak tettem félre - és visszavonultam a kapitányhoz, letettem elé az egyik tejszínes-epre-csokis csodát, a másikat magam elé. A villámra feltűztem egy falatot, és bekaptam, majd örömmel állapítottam meg, hogy....
- Még tudok sütniiiii! - ujjongtam, majd felsóhajtottam. - Mellesleg, lehet, hogy ismeri a kapitány, de lehet hogy nem... Tamachi Yukezo, a 7. osztag egyik tisztje. - persze, már miért ne ismerné? Több, mint valószínű, hogy most először hallja az én szívemcsücsköm nevét....

♫♪♫ Beszélgessünk a kapitánnyal komoly dolgokról! ♫♪♫

- Persze hogy megtestez hogy ránézek! - Hadartam el, mert köhöghetnékem támadt. Jellemző. A kapitány annyira tipikus. De ebbe inkább most nem gondolok bele... Tovább hallgattam mondandóját, és sikerült beleprüszkölböm a teámba.
- Vaizard??!! - mondtam fuldoklás utáni hangon. Heves rúgkapálásba kezdett a szívem, és hirtelen egy "műgyűjtő" képe villant fel előttem. Nem gondoltam volna, hogy ez is példa lesz, márpedig akkor kénytelen leszek valamit nagyon gyorsan kitalálni. Elvégre is eléggé megreagáltam a " Vaizard" szót, én hülye pedig ki is mondtam... apró odapillantást vetettem a kapitányra, és lejjebb csúsztam a székemben. Persze ott volt a mellemnél a ruhámban a maszkom, és már megszoktam, de a mostani göcsöm után még az is lehet, hogy "elmozdult". Nem, nem kellene elmondani. Lehet hogy a kapitány eltűrné, de én nem bocsátanám meg magamnak. Ez olyan lenne, mintha dicsekednék azzal, hogy a sajnos döntő "többség" szerint elkorcsosultam... Mindegy, én ilyen elkorcsossultan is tök jól érzem magam, ráadásul ahogy megfigyeltem, az átlag vaizard erősebb az átlag shinigaminál. Uraharabeli megállapítások egyike. Kellett nekem nálla gyógyulgatni, káros a társasága, egónövelő...
~ Mi a fészkes francot nyivákolsz te már megint össze magadban? Fáj tőled a fejem, kussolj már be, te ribanc!
~ Üdvözletem, Shirogane. Gané. Magadhoz tértél? - köszöntöttem lelkes szeretettel kedvenc zanpakutuo szellemem. Egy tahó bunkó állat. Egy perverz szadista sárkány...
- Izé, kapitány, maga kedveli a vaizardokat? Vegye úgy, hogy ez egy tesztkérdés! Jahajj, értem úgy is, hogy találkozott már velük? Látott már közülük valakit? Én igen! - modtam annyira nyugodtan, kedvesen, ahogy csak tudtam. Szerencsére az érzelmi dolgamiat könnyen átvészeltem, és még játszani is tudtam a pókerarcot! Már amikor....

- Ahogyan szeretné....d. - csöppet meglepett a kapitánynak ez a kérése, de hát végülis... akkor is szokatlan. A hadnagyok nem igazán tegezik a kapitányukat. Ez így is van rendjén! bár, ebben a fejvesztett mai világban mi minden megtörténhet... Felsóhajtottam, és fejemben meghallottam kedvenc szellemem.
~ Na jééé már, ribanckám! Csak nem nem tetszik a dolog?
~ Kuss. Örülj hogy még élsz... legszívesebben cafatjaidra tépnélek szét az akciód után. - olyan jól tudott esni az a sok, mélyenszántó beszélgetés, amit lefolytatunk! Szinte félóránként. - Apróbb okoból kifolyólag mostanában szinte sosem voltam itt. - sóhajtottam fel, és éreztem, amint fényes jókedvem nyomtalanul eltűnik. Eddig ragyogó kék szememben valószínűleg kihunyt minden fény, mert eszembe jutott az a szépnek egyáltalán nem mondható éjszaka. Úgy tettem, mintha megigazítanám a ruhám - de a maszkomat tapintottam meg.

♫♪♫ Beszélgessünk a kapitánnyal komoly dolgokról! ♫♪♫

Kissé kínos lett volna elregélni kalandjaim hosszú sorát, azzal az élen, hoy a hadnagyi munka jelentős része porítva végezte - a kukában. Halk torokköszörülés után megszólaltam:
- Volt egy - két küldetésem, azon kívül vagy a hadnagyi irodában pusztultam, vagy a kedvesemmel voltam. - közöltem a tömör választ. Meg persze volt egy harmadik, esetlegesen negyedik küldetésem is, amely során vaizard lettem, és még azelőtt elértem a bankait. bár mi lenne, ha ez elmondanám? Valószínűleg nem lenne különösebb baja... őszintén örültem, hogy a kapitánnyal elértem a bartáság szintjét. Mindent sosem fogok elmondani neki magamról, az biztos - minden embernek szüksége van a saját titkaira, bizonyos mértékű magányra; hogy megőrízhesse önmagát, és ne váljon túl nyalttá. Nekem megfelelt a jelenlegi állapot: de azért mégis mondani kellene valamit. Vagy maradjon meglepetés? Estelegesen megpróbálhatnék vele összecsapni? Ezúttal valószínűleg több esélyem lenne ellene, mint a legutóbb: olyan kegyetlenül lealázott, hogy még a shikai szint használatáig sem jutottam el. Tény, hogy akkor még újonc voltam, és nagyon gyenge. Az is tény, hogy ez máig fáj, és talán valamennyire haragszok is miatta.. vagy talán inkább magamra, amiért gyenge voltam? Még most is az vagyok. Nem is ez a lényeg. Inkább csak az, hogy képtelen voltam felvenni a versenyt a kapitánnyal, csak egy kicsit is... Az a híres, komplexusos múltam büszkesége a semmire. Arcomon fanyar mosollyal húzogattam ujjamat az asztal lapján, majd Shoko szemeibe néztem: - Ami azt illeti, van néhány változás, ami végbement bennem... elértem a Bankait. Már teljesen jól tudom használni... - sóhajtottam, és hátradobtam hosszú fekete fürtjeimet. Kék szemeimben talán némi aggodalom csillant, amint arra gondoltam, hogy talán a legnagyobb titkom is megosztom a kapitányommal...

♫♪♫ Beszélgessünk a kapitánnyal komoly dolgokról! ♫♪♫

Már érgóta volt valami furcsa érzésem a kapitánnyal szemben, de ezen még sosem gondolkoztam el. Most azonban megint ezt éreztem, és úgy döntöttem, inkább elmondom, előbb - utóbb úgyis rájönne. Mélyet sóhajtottam, és belekzdtem:
- Semmifélem ás érzést nem váltott ki; szimplán csak annyit érzek, hogy ezután nehezebben tudnak megölni, ami az én szemszögemből jó szempont. - hadartam, majd felsóhajtottam. Idegesen megfogtam a zanpakutuomat, majd úgy döntöttem, besegítek magamnak: kicsike reiatsut felengedtem, és tényleg: nem is voltam már olyan feszült. Itthon mindig teljes mértékig visszaszorítottem: nem akartam, hogy rájöjjenek a titkomra. Nabe-kun nem vetett meg érte, sőt, kedves volt velem, és megértő; nem is utált meg. Mondjuk a bátyjától az ember elvárhatja az ilyesmit, nem?
- Kapitány, én egy apróbb baleset folytán vizard lettem. - nyögtem ki, és vártam a végítéletet. Nem is lehet olyan rossz a menekülés, az élet arakurában a többiekkel pedig kifejezetten szórakoztató lehet- főleg, ha Masakiék beindulnak.
- Most el kell mennem innen, igaz? - kérdeztem remegő hangon, majd a kezembe temettem a fejem.

♫♪♫ Beszélgessünk a kapitánnyal komoly dolgokról! ♫♪♫

A kapitány szavai kicsit megleptek, de azért alaposan megnyugtattak. Szóval még maradok Soul Societyben. Nem mintha nem fordult volna meg a fejemben az, hogy Masakiék nyakába varrom magam, de talán jobb lesz így. Mármint, biztos hogy így lesz a jobb, hiszen ott van nekem Yuke. Majd összeköltözünk, és lesz egy szép jövőnk... talán. Olyan furcsa, hogy még mindig nem lehetek biztos semmiben sem. Ujjaimmal az asztalon doboltam, és ránéztem a kapitányra.
- Őszintén szólva most be kellene vallanom hogy el vagyok maradva a papírmunkával... - vigyorodtam el. Láttam rajta, hogy nem érti, hogyan jött ez most ide. Nos, hát igen. Sosem lehetett engem követni, szinte ugrásszerűen válltogattam a témákat. Kínosan szerencsétlen egy hadnagy vagyok, ez tény. de nagyjából igaz, amit a kapitány mondott rólam. - Mellseleg köszsönöm, hogy megőrzöd a titkomat. Bár nem tudom, meddig leszek még Soul Societyben... Tudod ez nem csak tőlem függ. - dobtam hátra a hajamat. Majd felálltam, és kinyitottam az ablakot. Régóta nem beszélgettem ennyit a kapitánnyal... - Eszembe jutott a küldetésünk. Egy fél állatkertet kiírtottunk alatta... - hajoltam ki a friss levegőre, majd visszafordultam. - Amúgy ha távol leszel, bízhatsz benne hogy vigyázok majd Yumidra.

♫♪♫ Beszélgessünk a kapitánnyal komoly dolgokról! ♫♪♫

- Remélem tényleg lesz még közös küldetésünk... -majdnem utánnamondtam, hogy "kapitány". Nem tehetek róla, még mindig a számban érzem a szót. Őszintén szólva nem is gondoltam volna, hogy egy nagy nap majd tegezhetem mélyen tisztelt és szeretett kapitányom...
- Vigyázni szoktam rá, hogy kikkel mászkálok el. A titkomat is csak azoknak árulom el, akikben megbízok - akár az életem is a kezükbe helyezném. - nyújtóztam egyet, és az asztalhoz támasztottam az előbb sikeresen felrúgótt zanpakutuomat.
~ Vigyázz már te retkes ribanc! Nehogy akár egy karcolás is essen rajtam... - valahogy volt egy olyan érzésem, hogy Shiro nem hagyja beszólás nélkül a dolgot. Igazából még mulattat is, hogy sokszor elpofázhatok vele egy kicsit magunkmódiasan.
~ Hogy fognád már be... Ha nem kussolsz, rózsaszín tokban foglak hordani, és piros masnikat kötök rád! - persze eszem ágában sem volt ilyesmit tenni, de a kis fenyegetés elérte célját: Shiro dühösen bár, de elhallgatott. Éreztem a belőle áradó sértett hullámokat, de nem foglalkoztam most szegény lelki világával. Sokkal fontosabb dolgom volt...
- Akkor már van két ember, akikről tudom, hogy ha az lenne is a parancs, nem bántanának. - mosolyogtam szélesen, kicsit visszatalálva a régi önmagamhoz. Tény, hogy fogalmam sincs, mikor mertem utoljára nem depressziósan szemlélni a világot, hanem kicsit pozitívan...

♫♪♫ Beszélgessünk a kapitánnyal komoly dolgokról! ♫♪♫

- Óh, ezt nem azért mondtam, mert bepánikoltam. Amilyen hosszú éltünk van, biztosan kinyírunk még egy - két hollowot előbb- vagy utóbb. - Arról azonban inkább hallgattm, hogy az utóbbi időben egyre jobban élvezem a harcokat. Kivéve, ha egy hollowwal vagy egy arrancarral kell küzdenem - egy olyannal, aki valamiért szimpatikus. Az nagyon fárasztó és eléggé leterhel... Mintha a saját testvéreimet pusztítanám. Ez vajon azért van, mert félig hollow vagyok? Mi van akkor, ha egyszer csak elkezdem legyilkolni a shinigamikat? Nem, ez hülyeség... Olyan vagyok, mint régen. Sosem fogok elárulni senkit sem, kivéve, ha nyomós indokom lesz rá. Titokban most is azt tervezem, hogy elmegyek majd HM-be Slarinhoz... Ha már Yumit elfogadtam, nem értem, miért ne tehetném ezt a többivel is. Azért, mert a másik oldalon állnak? Felül lehet emelkedni az ilyesmin... Sőt, érdemes is. Rengeteg érdekes, művelt személlyel lehet összefutni, akiktől lehet tanulni. Végülis ez hajt engem még most is.... a tanulni vágyás. A mindent elnyomni akaró tudásvágy.
- Örülök, hogy megbízol bennem. - szóltam és felálltam. Az előttem heverő papírhalmot két kupacba kezdtem rakosgatni. Az egyiket a kapitány elé toltam:
- Ezt majd szépen vigye magával! Izé, vidd magaddal... Ez még új... A többihez elég az én aláírásom, de ezek a papírok ma... érted sírnak. - jelentettem ki, aztán ellibenntem egy adag újabb kekszért. Nem igazán értettem, hogy most mi van... kezdett kimenni a fejemből, hogy eddig miről beszéltünk, és kezdett frióustrálni, hogy mi van, ha ugyanazt a témát dobom fel, amit már egyszer letárgyaltunk?

Nos, mivel a hely gazdát cserélt, úgy gondoltam ideje egy kicsit a bútorzatát is átalakítani.
Valójában az alap maradt ugyanaz az irodában, még mindig van benne egy asztal, három szék, oldalt pár irattartó szekrény és egy szép ablak, valamint az ajtó. Ezek kívül bekerült pár apróbb díszítő elem, és kicsit fel lett cserélve a bútorok helye, de még mindig megismeri az ember, hogy a hadnagy irodájában jár.
Mostantól a 6. osztag tisztjeit én fogadom itt, és örömmel várok bárkit, aki szeretné jobban megismerni a hadnagyát. Az újocokat is kérem, hogy ide jelentkezzenek, és nem kell félni, eddig senkit nem ettem meg
Az iroda kinézete:

Na igen, vagy legalábbis megpróbáltam normálisan elbúcsúzni a hatodik osztagtól… Ami azt illeti, nagyon is izgultam, talán még jobban is, mint amikor nagyon, nagyon régen be kellett mutatkoznom a kapitánynak. Persze, még az előzőnek, mert hát már régóta más terelgeti az osztag… nos, aktív tagjait ^.^” Hiszen ilyesmi rólam igazán nem mondható el, és – igazán szégyellnivaló – valójában még soha nem is találkoztam az új feletteseim egyikével sem… Viszont ez mégsem olyan, mint amikor újonc voltam, habár nem sokat változtam azóta; ez most nehezebb, sokkal, de sokkal, de sokkal >.< Vagyis… amikor kinevezték őket, igazán illett volna elmennem bemutatkozni, és mentségemre szóljon, az, hogy nem tettem ilyesmi, nem azért volt, mert elleneztem volna a döntést, sőt, mielőtt bárki bármi rosszra gondolhatna, szorult belém annyi jó modor is, hogy tisztában legyek a társasági etikettel, feljebbvalóim iránt tanúsított tisztelettel, és az alapvető udvariassági dolgokkal. Csak… féltem, azt hiszem. Számomra az idő nem jelentett semmit, nem siettem sehová, és nem is akartam semmit sem elérni. Egyszerűen csupán voltam. Talán azért, mert, bár lelkem mélyén talán tudtam, de nem mertem elhinni, hogy már nem térhetek vissza a régi életemhez, amikor ember voltam… Nem tudtam elfogadni, féltem, hogy ha bármi jelentőset teszek, akkor az az álomszerű valami, amiben élek, valósággá válik, és az emberi létem végképp a múltam része lesz. Ezt pedig nem akartam látni, csak csöndben, nyugodtan vártam, hogy felébredjek, derűsen éltem a napokat egymás után, mintha semmi sem történt volna – meg sem próbáltam, milyen az élet halálistenként, nem kerestem, hogyan tudnék beilleszkedni, és legfőképpen… Mereven elzárkóztam az elől, hogy elfogadjam ezt a létformát. Bár ez most elég tragikusan hangzik ^.^” De nem volt rossz, nem voltam szomorú, nem féltem, semmit sem csináltam, ami nekem tökéletesen megfelelt. Viszont egyszer kimondtam magamban ezeket, és akkor már szánalmas lett volna, ha folytatom ezt a viselkedést, szóval szépen, csendben, apránként elkezdtem feldolgozni az elmúlt… talán száz? Mindegy, tehát jó sok évet ^.^ És rájöttem, persze, sok más mellett, ami nem tartozik ide, hogy én egyáltalán nem illek ebbe az osztagba. Persze, ha akarnék, elkezdhetnék beilleszkedni, de egyszerűen olyan vagyok, aki nem való ide. Nem azért, mert gyáva vagyok… vagyis kicsit félek harcolni, de nem azért, mert félek, hogy valami bajom lesz – persze, ettől még nem vagyok valami hősies alkat ^.^” – ám nem szeretnék nagyon ártani másoknak. Én sem örülnék neki, ha ilyesmit tennének velem, és nekem sem áll szándékomban semmi ez, ebből pedig egyenesen következik, hogy sokkal hasznosabbá tudnám tenni magam… mondjuk, a negyedik osztag tagjaként, mivel hát tudományos ismereteim igencsak megkoptak ^.^” Mindenesetre jobban tenném, ha betegeket ápolnék, hiszen hiába tartozom egy alapjában véve harcos beállítottságú csapathoz, ha évtizedek alatt egy küldetésre sem merek jelentkezni.
A lényeg, hogy pontosan tudtam, miért szeretnék elmenni, csak azt nem, hogy ezt hogyan mondhatnám el a hadnagy kisasszonynak, akit ráadásul még soha nem kerestem fel. Ugyanis arra a zseniális következtetésre jutottam, hogy célszerűbb lenne neki elmagyarázni, magamat ismerve nagy nehezen, minthogy a kapitánynak, akiben ezáltal azt is tudatosítom, hogy a bemutatkozás rendkívül illetlen elhagyása mellett ráadásul minden felmutatható eredmény nélkül akarom elhagyni szeretett osztagát. Persze, még így is nagyon zavarban voltam, nem akartam, hogy azt higgye valaki, hogy azért megyek el, mert nem kedvelem őket… Mert igaz, az előző feljebbvalókat, legalábbis magamhoz mérten, egész jól ismertem, és Mayára büszke vagyok, hogy ilyen magasra jutott *.* Semmi kifogásom az új vezetőség ellen, hiszen valószínűleg szívvel-lélekkel azon vannak, hogy jobbá tegyék az osztagot, de nem mertem bemutatkozni… csak néztem, ahogy lassan mindenki elszivárog más helyekre, magasabb pozíciókra, ahogy azt kiérdemelték. Na mindegy, egyáltalán nem bántam, hogy itt maradtam, de lehetett volna annyi eszem, hogy akkor bemutatkozom, mert így… De hát nem volt mit tenni, csak sóhajtottam egy nagyot, és miután észrevettem, hogy már vagy tíz perce toporgok az ajtó előtt, rendkívül súlyos problémámon rágódva, végül is sikeresen bekopogtam ^.^"

Viszlát Yukariko!

Papírmunka, a világ legnagyobb csapása. A régi mondákban szereplő ötletes büntetések, vagy a tíz egyiptomi csapás ehhez képest lassan semmivé fog foszlani. Egyre nagyobb tisztelettel kezdek adózni azoknak, akik képesek vele végezni a nap vége előtt. Talán hat órára nekem is sikerülne, technikai probléma azonban, hogy háromnál tovább nem vagyok hajlandó benn maradni egy irodában. A különböző hülyeségekkel úgyis reggel zaklatnak, akkor meg nem éri meg az óráimat elpazarolnom a később érkező tisztek ügyeinek kitárgyalására. Ahogy őket ismerem, másnap délelőtt újra el kell ismételnem a dolgokat, akkor meg mi a fenének fárasztanám magam duplán?
Már lassan három órája körmöltem megállás nélkül a küldetések elemzését és a beleegyező nyilatkozatokat az osztag tagjainak különböző agyament ötleteire, és nagyon kezdett elegem lenni belőle. Nem hiszem el, hogy egyesek még mindig nem fogták fel, miért is tilos az osztag területén belül nagyobb hangerővel bíró zenelejátszót alkalmazni. Nem, ennek még mindig nincs köze az egyébként nem létező migrénemhez, egyszerűen csak nem mindenkinek egyezik a zenei ízlése, és egyáltalán nem akarok csendzavarásos panaszokra válaszolgatni.
A levegő ma piszok meleg volt egyébként, majdnem 38 fokot mutatott a hőmérő, így a tíz perces sétálási pihenőmről is lemondtam, csakhogy ne kelljen ebben az időben fekete cuccban mászkálnom. Az őrjáraton lévő tiszteknek is kiadtam, hogy maximum másfél órát lehetnek kint, utána kötelezően a pihenőbe mennem, valamint aki rosszul érzi magát, az indulhat is tiszteletét tenni a 4. osztagnál. Ha pedig ehhez nem fűlik a foga, jöhet hozzám büntetésért. Na igen, a mai napon eléggé napszúrásgyanús a banda, és inkább töltögetem ki a papírokat az orvosi ellátásról pár esetben, minthogy két hétig betegszabira kelljen küldenem minden kísérletező kedvű egyént. Ráadásul még ez sem volt elég a mai napra, így is sikerült pár tisztnek ájultam végeznie. Először ezt nem nagyon értettem, hiszen nekem semmi különösebb bajom nem volt, de utána valaki volta kedves felhívni rá a figyelmemet, hogy a nagyobb lélekenergiámnak köszönhetően megnövekedett az aktuális ellenállóképességem a betegségekkel, hideggel vagy éppen a meleggel szemben. Ugyanez nem mondható el az állatokról, csak sajnos velük nem mindenki foglalkozik. Sajnálom is szegény szőrmókokat.
A merengésemből és a monoton tollmozgásból egy nagyon érdekes lélekenergia riaszt fel, amelyet az ajtó felől érzékeltem. Az osztag egyik tagjáé, és meg is tudom mondani kié, de nem ez benne a furcsa. Inkább az zavar, hogy már vagy öt perce áll az ajtó előtt, és egyenlőre semmi hajlandóságot nem érzek felőle az iránt, hogy bekopogjon és közölje, mit is szeretne. A szegény lány, vajon mitől fél ennyire? Csak nem neki kell ezúttal közölnie, hogy valami baj történt, ami miatt a fél osztag nagy eséllyel büntetésben lesz? Nem, ilyet nem érzékelek, de akkor nincs tippem rá, hogy mit akarhat. Még hagyok neki két percet, utána ha nem mozdul, akkor magam fogok az ajtóhoz menni. Merem remélni, hogy nem egy gyakorlóbábut fogok ott találni, amelyet valamelyik vicces kedvű, a közeljövőben padlósúrolást végző tiszt helyezett el pont előttem. Végül mikor éppen állnék fel, megkapom a hőn áhított jelet, bátortalanul kopognak. Gyorsan visszaülök a székbe, magam elé húzok egy lapot, és csak utána szólalok meg.
-Gyere be! - kiáltok ki, majd neki állok gyorsan átfutni, éppen mit is sikerült kifognom. Közben bátortalanul belép a lány, én pedig rá pillantok. Eléggé szende teremtés, de érzek benne elhatározást is. Mit akarhat? - Üdv... Yukariko, igaz? - teszek úgy, mintha elgondolkodnék pár percig a nevén és a beosztásán. Erre valójában semmi szükség, az első tíz tisztet névről ismerem kép alaján, mivel kevesebb mint a fele tette eddig nálam tiszteletét. - Kérlek foglalj helyet! - intek az asztallal szemben álló székek felé, miközben a sajátomról felállva közelebbről is megszemlélem a kis italospultot, amelyet a fal mellett helyeztem el a közelmúltban a vendégekre való tekintettel. Nincs nagy kínálata, pár tea, kávé és persze egy kis töményebb is, bár, erre még nem volt szükség soha. - Egy üdítőt esetleg? Nemrég szereztem be pár hideg vízzel is fogasztható teát. - teszem fel a kérdést, miközben komolyabban megszemlélem milyen is az ízesítésük. Remélem nem csalán, azzal az eggyel soha nem tudtam kijönni. Különben nagyon örülök ezeknek a kis tasakoknak, nincs az az őrült, aki ilyenkor hajlandó meginni a forró változatát az italnak. - Közben el is mondhatnád, miért jöttél? Megint napszúrásgyanús tiszteket kellett a gyengélkedőre szállítani? - teszem fel a kérdést, mert ebből a látogatásból ma már kettőben volt részem, és ez az egyetlen tippem rá, mi is lesz a harmadik...

A felhangzó „Gyere be!” egyáltalán nem tűnt mogorvának, bosszúsnak, semmi sem utalt rá, hogy esetleg a hadnagy teherként venné a látogatásomat, de azért eléggé ijedten oldalogtam be, mert persze elkapott a lámpaláz, ahogyan az lenni szokott. Hiszen szép az az elmélet, hogy bemegyek, köszönök, és elmondom, mit akarok, csak hát… megvalósítani egyáltalán nem könnyű. Persze, kicsit idegesített is a saját tétovaságom, és azzal tisztában voltam, hogy ez csak egy egyszerű kijelentés, de fogalmam sem volt, hogy a lány, aki beinvitált, hogy fogadja majd a hírt. Ami azt illeti, első pillantásra nem tűnt valami harapósnak, és az iroda is nagyon barátságos hangulatúnak tűnt, ahogy beléptem – nagyon szépek voltak a színei, nem is ilyenre emlékeztem; bár ami azt illeti, régen jártam itt, és akkor sem voltam gyakori vendég, szóval nem bízhatok a memóriámban. Az első sokk akkor ért, amikor, miközben gyorsan meghajoltam, felettesem megszólalt:
- Üdv... Yukariko, igaz?
Ez kicsit váratlanul ért, nem számítottam arra, hogy a nevemet is tudja – elvégre soha, semmi jelentőset nem csináltam, sem rosszat, sem jót. És hát… nem is mutatkoztam be, a kinevezését követően, ami miatt egyre jobban szégyelltem magam. Hiszen, ha ő vette magának a fáradságot, és utánanézett annak, ki is vagyok, igazán megtudhattam volna én is egy kicsivel többet róla… illett volna. Még a nevét is csak nem sokkal a látogatásom előtt kerestem meg, mert őszintén szólva, nem voltam benne biztos, hogy jól emlékszem, és ez szörnyű >.< Még most is annak érzem, de akkor meg még inkább zavarban voltam, és szégyelltem magam… Ráadásul egy lapot tartott a kezében, és osztagbeli aktivitásom teljes ismeretében feltételezhető volt, hogy az az egyetlen, árva kis papír mind az én eddigi eredményeimet tartalmazza. Ha tévedek is, mert persze előfordulhat, akkor is… hirtelen elfogott az érzés, hogy könnyebb szívvel távoznék, ha hagynék magam után valami… felmutathatót, amire büszke lehetek, és hát... ők is büszkék lehetnek rám. Mert most úgy fogok elmenni, ahogy jöttem, mintha kis újonc lennék, ami persze igaz is, hiszen nem változtam semmit, mióta idekerültem, és eddig nem is bántam. De még ha olyan sokáig élek is, sajnáltam kicsit, hogy semmit sem tettem, meg sem ismertem legalább pár embert, vagyis shinigamit, hiszen… ez olyan, mintha a sok év üres lenne, pedig valójában nem volt az. Csak… Mostanában megváltoztam, és más szemmel látom – nem dühöngök az elvesztegetett idő miatt, erről szó sincs, csupán most már úgy gondolom, hasznosabban is eltölthettem volna azt a néhány évtizedet, vagy mennyit. És az elmélkedéssel természetesen még jobban sikerült aláásnom az önbizalmamat, legszívesebben összekuporodtam a felajánlott széken, de ezt persze nem tehettem, így csak néztem magam elé, próbáltam megfogalmazni, mit is akarok mondani. A hadnagy kisasszony hangjára rezzentem csak össze, nem azért, mert ijesztő volt, sőt, nagyon is kedvesen viselkedett velem, megkérdezte, kérek-e egy kis hideg teát *.*
- Igen, kérek szépen – mondtam, bár azt hiszem, csak suttogtam szinte. Talán aznap még nem is beszéltem hangosan, így aztán rekedt is voltam, ijedt is, ráadásul a hangom sem nagyon akart… nos, szárnyalni ^.^” Ami azt illeti, bár ez nem ide tartozik, de még sosem hallottam azelőtt hideg vízzel elkészíthető teáról, így ez is az újdonság erejével hatott… Mindenesetre igyekeztem összeszedni magam, hiszen a hadnagy láthatólag mindent megtett azért, hogy kényelmesen éreztem magam, ezért egyre inkább úgy éreztem, cserbenhagyom, legalábbis nem szolgálok rá ilyesmikre. De a felszólítás, hogy mondjam el, miért jöttem, annyi töprengés ellenére váratlanul ért, holott számíthattam volna rá… Végül is, nem teázgatni érkeztem az irodába, erre gondolhattam volna, ám fogalmam sem volt, hogyan kezdjem.
- Megint napszúrásgyanús tiszteket kellett a gyengélkedőre szállítani? – kérdezte… hát, nem is tudom, hogyan, mármint milyen hangsúllyal. Vagyis nem volt bosszús, szerencsére, mert azt hiszem, abban a helyzetben többet nem is tudtam volna megszólalni. De ráadásul meg szegény kis zaklatott idegrendszeremre igencsak sokkolóan hatott a „gyengélkedő” szó. El is terelte picit a figyelmemet, azon kezdtem éppen töprengeni, hogy vajon tudja-e, miért jöttem, viszont ez valószínűleg csak amiatt volt, mert hajlamos vagyok túl sokat aggódni. Az is igaz persze, hogy lámpalázam az arcomra lehetett írva, de azt biztosan kijelenthetem, hogy egyre inkább elpirultam. Ami azt illeti, mindezidáig annyira lekötöttek a saját gondolataim, hogy fel sem tűnt, milyen meleg volt az elmúlt napokban… Végül pár pillanatnyi tanácstalan pislogás után teljes mértékben tudatosult bennem, hogy mit is szeretne megtudni a kisasszony, és gyorsan megráztam a fejem.
- Hát, én nem tudok ilyesmiről… - mondtam tétován, fogalmam sem lévén arról, hogy hogyan is folytassam. – Igazából… Én egy meglehetősen személyes jellegű ügyben kerestem fel Önt…Holott abban a pillanatban nem voltam benne biztos, ez-e a jó kifejezés, szóval félénken felpillantottam, majd folytattam ölemben lévő kezecskéim elmélyült tanulmányozását. Azon töprengtem, mi lenne a célszerűbb: óvatosan kipuhatolni, hogy fogadná a hírt, vagy egyszerűen közölni, hogy hamar túl legyek rajta… Mert kétségtelen, hogy egy barátságos hangulatú beszélgetés közben sokkal könnyebben tudnám közölni osztagelhagyási galád terveimet… Egyértelműen nem lenne rossz, ha végül is nagy nehezen kimondanám, mit is akarok, miközben a hadnagy kisasszony végig bátorítóan, megértően nézne rám, és abszolút toleranciával fogadja szégyenteljes elhatározásomat… *.* Gondolom, ha ismertem volna, rögtön így teszek, hiszen annak alapján, amilyen kedves volt velem eddig is, minden bizonnyal nagyon barátságos természet – így aztán, más szemszögből megközelítve a dolgot, nem lenne szép tőlem, ha a nyafogásommal olyan sokáig feltartanám. Szegény egész nap itt ül a hőségben, gondolom, mindenféle papírokkal bajlódva – érdekes, mást nem is tudtam elképzelni, mit csinál egy hadnagy, amikor nem küldetésen van -, én meg itt véget nem érően próbálnám végre elmondani, mit akarok… Inkább amellett döntöttem, hogy nem idegesítem. Hiszen, ha érdeklik az indokaim, úgyis megkérdezi, gondoltam, és hát… Jobban szerettem volna a dolog eme kellemetlen részét magam mögött tudni.
- Tudja, én… - mondtam erőtlenül, nagy levegőt véve, és majdnem kicsúszott a számon, hogy „szeretnék átmenni máshová”, de aztán nem így folytattam. – Én… azt hiszem, jobban illenék a negyedik osztagba, és… hát, ha nincs ellenére, szeretnék hozzájuk csatlakozni…
Félénken felpillantottam, hogy lássam, mit reagál, ráadásul viszont kicsit sem múlt el az idegességem attól, hogy végre elrebegtem rendkívül komoly döntésemet… Így ezen a rendkívül izgalmas ponton, hogy megmaradjon a feszültség, egyelőre abba is hagyom a történetet ^.^