Végre egy nyugodt éjszaka, amit mostanában alig használt ágyikómban tölthetek. Ahogy zombi módjába elcsoszogok a szobámig, hatalmas ásítozásokkal spékelem meg az éjszaka rezzenéseit. Szemeim alatt fogadni mernék, hogy méteres táskák alakultak ki, de nem volt már annyi erőm se, hogy ezzel, vagy kusza hajtincseimmel foglalkozzak.
-Ágyikó! Ágyikó! Ágy! Ágy!-nyögdécselem ki fogaim közül ezt a most számomra igen csodálatosan csengő szavakat, ahogy közelítek a fekvőalkalmatosság felé. Mint egy élőholt, úgy vetődök bele a frissen mosott ágyneműk és párnák közé. A finom virágillata szinte másodperceken belül horpasztásra kényszerítenek. Elégedetten folytatom ezt a műveletet, kora hajnalig, mikor csodálatos álmomat egy szörnyű hang zavarja meg. Szemeim egy pillanat alatt felpattannak, és valamit nyöszörögni kezdek, mikor megérzem, hogy párnácskámat szinte teljesen cseppfolyóssá alakítottam. Fejemhez kapok, aztán egy szolid mozdulattal megtörlöm számat, és igyekszek kimászni ágyamból. Az ablak felől jön ez a borzasztó ricsaj, így nehézkesen arra veszem az irányt. Míg odaérek, addig is erőt gyűjtök a hatalmas kiabálásra, s ahogy gondoltam, gyanúm egy perc alatt bebizonyosodott.
-Hülye macskák! Ne itt vinnyogjatok, valaki aludni akarna!-mordultam rá a gonosz dögökre, de mintha mi sem történt volna egy pillanatnyi csend után ismét belekezdtek a sipítozásba. Szemöldököm heves rángatózásba kezdett, hogy már az ilyen nyavalyás állatok sem tisztelnek engem, így az elsőnek kezem közé kerülő tárgyat egyenesen hozzájuk vágtam, ami az egyik kedvenc cipőm volt. Hatalmasat szólt a cserepeken, de legalább a macskák szétszéledtek. Idegesítsetek másokat! Diadalittasan poroltam le tenyereimet, mikor leesett a tantusz, hogy talán most végeztem ki hőn szeretett pipellőmet. Könnybe lábadt szemekkel kezdtem el magamat szidni, hogy mekkora balek vagyok. Mivel igazán szeretem azt a cipőmet, megkíséreltem azt visszaszerezni. Elsőnek igyekeztem kimászni az ablakon, hogy a tetőn átsétálva visszaszerezzem az ereszbe szorult lábbelit, ami aligha ment valami egykönnyen. Mivel nem tudtam rendesen felhúzni a lábam -kimonóm jóvoltából-, ezért hatalmas keservek közepette, próbáltam ruhámon lazítani. ~Na így talán már jó lesz...-zsörtölődök folyamatosan magamban, ahogy egy lábamat a másik után kirakom az ablakból. Kissé ez az akcióm úgy hat, mintha épp betörősdit játszanék, már csak az hiányozna nekem, hogy valamelyik idióta őrjáratozó shinigami felfigyeljen rám, és a frászt hozza rám. Az sem hiányzik drága lelkecskémnek, hogy lebukfencezzek fejjel előre ezeken az amúgy is csúszós cserepeken. Ügyesen egyensúlyozva haladok az eresz felé, alkalmazva a tyúklépést. Mikor odaérek leguggolok, és kihalászom a moslékból a cipőmet, ami már tiszta piszok volt. Hüppögve térek vissza szobámba és lehajítom valahova a sarokba lábbelim viseletes párját. Annyira nem fontos egy holmi, hogy most nekiálljak hajnalok hajnalán pucolgatni, így ismételten nekiesek ágyamnak és folytatom akciómat.

A Nap sugara süti arcomat. Szemhéjamon keresztül már érzem erős fényét, így tudom, hogy reggel van. ~Annyira sajog a derekam, csak tudnám mitől.-fut végig agyamon ez a gondolat, ahogy felnyitom szemeimet, így megpillantom a plafont, ami mintha most teljesen más irányba állna, mint ahogy azt megszoktam. Balra jobbra fordulva figyelem meg, hogy szinte minden berendezési tárgy teljesen ellentétes irányba áll. Annyira megijedtem, hogy egy pillanatig azt hittem sikerült egy másik shinigami szobájába visszajönnöm z éjjel. Ahogy szélsebesen felpattanok ülőhelyzetbe, hatalmas kő esik le szívemről, hogy mégiscsak saját hálómban vagyok. Csak annyi zavart meg, hogy egy igen érdekes, és szokatlan pozícióban sikerült elaludnom. Pontosabban mondva teljesen keresztbe helyezkedtem el az ágyon. Nagyon reménykedek benne, hogy kora reggel egyik tiszt sem rontott be hozzám,mert akkor ilyen állapotban csodálhatott volna meg. Képzelem, hogy nézhettem ki. Lábam meg a fejem lelóg az ágyról. Nagyon aranyos lehettem. Egy kis életet magamba pofozva elindulok a mosdó felé és hozzákezdek a szokásos reggeli készülődéshez. Fogmosás közben néha néha szörnyülködök egy sort a vérem szemeim láttán, mikor megpillantok egy kis cetlit felcsíptetve a tükör szélére. ~"Fesztivál holnap!" Hát ez meg...? Jaj tényleg! Majdnem elfelejtettem! Namie, te szerencsés!-máris turbó üzemmódba kapcsolok, mert nem akarok nagyon elkésni semmiről. Szokásomhoz híven, a kapkodásomból, szinte majdnem mindig sikerült magamat el tenni láb alól. Vagy el akartam csúszni a szőnyegen, vagy be akartam bólintani az asztalt, mindig mindig volt miben elesnem. A ruhásszekrény elé lépve keresgetni kezdek egy igen szép kimonó után. Meg is találtam a tökéleteset, ami még nem is volt rajtam. Egy szép rózsaszín kimono. Bár annyira nem volt színem a rózsaszín, de a selyem mintákkal nagyon tetszett. Gyorsan magamra aggattam, és utána kontyba tűztem hajamat. Egy kis sminkelés után a ruhám alá rejtettem zanpakutomat, mert ki tudja hol ér baj. Remélem azért nem fogja egy bepöccent hollow vagy egy arrancar elrontani a mai fesztivált. De nem árt, ha felkészül a shinigami... Egy kis költőpénzt is dobok be tárcámba, és el is indulok.
Végre valahára elhagyom a Gotei13 területét és fellélegezve shunponozok a város felé. Hihetetlen, hogy most sem jött be ez a "kapcsoljunkráatempórashunpokkalhogyelőbbkiérjünkebbőlalabirintusból" dolog, mert mindig eltévedtem (szégyen szemre). Így hát ez is sok időt igénybe vett, mert a gyors séta mégsem olyan mint a villámlépés...
A város központja felé haladva hatalmas pompa és nyüzsgés fogadott. Ahogy egyre jobban beértem a fesztivál hangulata szinte azonnal magával ragadott. A sétafika közben annyi de annyi sok érdekes dolgot véltem felfedezni, és még nem tartok sehol. ~Hűh, de meleg van! Megnézem, hátha árulnak ezeknél a standok egyikénél napernyőt! Hátha lesz ilyen színben, mint kimonóm.-indultam el, csillogó szemekkel, egyenesen a megannyi stand felé.

[Mitsuko, Suke, Akane és Hanae csoportja]