Álláskeresés - a karrier beindul

Az üzletben nagyrészt eddig még nem sok tenni való akadt. Néhány vendégnek egy-két piercing és pár tetoválás nem nagy cucc, főleg, hogy az egész csak perceket vett el időmből. Ám a ruhatervezői állás már kissé fejtörést okozott nekem, így sürgősen találnom kellett valakit erre a célra, mivel már érkeztek felém különleges ruha tervezési munkákkal.
Reggel egy kávé kíséretében megreggeliztem, majd mikor éppen olvasom az egyik Karakurai hírújságot a gondnok beszól nekem a konyhába.
-Hoy! Maga tudja ugye, hogy érkezni fog egy férfi, az egyik állás ajánlására? -erre lehajtottam az újságot, mivel semmi ilyesmi információ nem jutott füleimbe.
-Valóban? Na, végre valami esemény! -kezdek el örülni, hogy hátha a kívánt posztot szeretnék betölteni, ám azt elfelejtette megmondani, hogy melyikre, s sajna a gondnok már közben elszelelt, mielőtt utána szólhattam volna, hogy megtudjam melyikre, vagy hogy nem-e tudja-e, hogy ki az. Mindenesetre igyekeztem rendbe szedni magam a találkozóra, hisz igyekeztem jó benyomást kelteni.
Elsősorban előkaptam a legszebb fehér ruhámat, mely kellően elegáns és markáns volt egy ilyen állás interjúra, bár igaz ami igaz, már nagyon untam a fehér színeket. Túlságosan is passzív az egész, ahhoz, hogy jól érezze magát benne az ember, s mivel erre rájöttem már meg is alakult fejemben a gondolat, hogy mi lesz a felvételi vizsgája a férfinak.
Mikor belépett sietve lépcsőztem lefelé, hogy üdvözölhessem. Úgy tűnt a ruhája visszatükrözi, hogy valóban nem amatőrrel van dolgom, s tudja mire is jelentkezik. Igaz a ruha nem az ízlésemre volt tervezve, de ez mégsem keltette bennem azt a benyomást, hogy rossz embert fogtam ki, hisz nem az én nézeteim számítanak. Végig mérve a férfit úgy tűnt kellő karizmája van ahhoz, hogy ezt a szakmáz űzze, s a mosoly is amit lejtett egy kellemes benyomást sugallt felém, így idáig úgy tűnt alkalmas az állásra.
-Igen jó helyre jött! Én is nagyon örvendek, az én nevem Zel Syneza Kaabel, de szólítson nyugodtan Zelnek és, ha nem bánja tegeződjünk, mivel elég kényelmetlenül érzem magam, ha magázódni kell egy olyan illetővel, akivel később baráti kapcsolat alakul ki. -rázunk kezet, s egy könnyed etikettből fakadó mosolyt magam is ellejtek a Touma nevű férfi irányába. Örültem mondatának, pont ő rá volt szükségem ebben a helyzetben.
-Gondolom, hogy nem egy tetováló szalon az, amire számítottál, de biztosíthatlak, hogy ez kulturált hely, nem afféle putri. De mellesleg, ha megmutathatom neked a te részeleged, szerintem rögtön más szemmel fogsz tekinteni a helyre, mert ahogy elnézem most a tűktől való félelem tükröződik. -állapítottam meg nézéséből, melyből állításom igaza kitűnt, bár megérzésem alapján az ő jövendőbeli osztálya ellentétes hatást fog majd kiváltani belőle, ha megpillantja, milyen lehetőségeket talál benne. Fel is kísértem őt a lépcsőn, majd bemutattam neki a helyet ahol a munkája zajlani fog.

*Általában egy-egy félős mosollyal szoktam takargatni valódi érzelmeim, hisz hiába, ezek a tűk sosem lesznek a kedvenceim. Még mindig nem bírom felfogni, hogy miért is jó bárkinek, ha telelyuggatja magát tetoválásokkal és piercingekkel. Persze, a szépségért szenvedni kell meg minden, de én igazán nem látom ebben az úgynevezett művészetben az értéket és a szépséget. Arcszínem talán sápadtabbá is válik a szokásosnál, amint valami berregő hang is eljut a fülemig, valószínűleg az egyik gépnek a műve lehet. Nem igazán lenne szívem beülni abba a székbe, és még csak az kéne, hogy tönkretegyék azzal a lemoshatatlan festékkel gyönyörű bőröm, nem élném túl! A plasztikai sebészek meg mint tudjuk, drágák, és nem is végeznek olyan tökéletes munkát, a hegek talán egy életre megmaradnak, bár még így is inkább vállalok egy kevés sminkkel talán takarható heget holmi ronda, bőr alá ültetett festéknél.
Egy furcsa gombóc keletkezik a torkomban, amit igencsak nehéz lenyelnem, új főnököm pedig pillanatok alatt rátapint a lényegre, és felfedezi, hogy mi is a problémám, hisz ez az egész piercingesdi-tetoválósdni nem az én világom, s igencsak kellemetlen atmoszférát teremt számomra ez a néhány rettegett és meg nem értett tárgy. Nem is kéretem magam, amikor a főnököm megkér arra, hogy fáradjunk fel az emeletre, hisz ez a hely… inkább Natsukinak való. Mintha említette volna párszor, hogy szívesen dolgozna tetoválószalonban, bár akkor már inkább legyen orvos, mert mégis. Sajnos túlságosan is el tudom őt képzelni, amint ilyen munkakörben dolgozik, mert tényleg képes lenne rá. Na ja, egyeseket nem ijeszt el a vér látványa, velem ellentétben.*
- E-ennyire feltűnő lenne? - *válaszolom meg, s vakargatom idegesen a tarkómat, míg haladunk felfelé, és annak igazán örülök, hogy a leendő főnököm megkér, hogy tegeződjünk, igaz, már hozzá vagyok szokva a magázódáshoz. A stylist és a divattervező egyben üzletember is, nem elég, ha a ruhákhoz és a divathoz van tehetsége. Én pedig természetesen meg lettem áldva megfelelő üzleti érzékekkel, hála tanulmányaimnak. Megtanultam, hogyan kell üzleti környezetben viselkedni, különben esélyem se lenne ebben a szakmában.*
- Nos, azt hiszem, ezzel rendben is volnánk. - *tekintek gyorsan körbe a teremben, hisz ennél nem váram el se többet, se kevesebbet. A felszereltsége megfelelő ahhoz, hogy munkámat rendesen végezhessen, mert mégis csak, a POPcorp-ban található műhelyem nem elég nagy ahhoz, hogy ruhatervezői ambícióimat is kiélhessem, na meg nem azért fizetnek, hogy a saját ruháimat aggassam rá a fiúkra, hanem hogy más, nagy tervezők gönceibe öltöztessem őket, s hogy tudjam tökéletesen, milyen alkalomra milyen ruhát kell felvenniük. Meg persze hogy koncertjeiken is mindig tökéletesen csilloghassanak.*
- Van-e bármi, amit tudni szeretnél rólam, vagy inkább kíváncsi vagy a munkámra? Néhány ruhatervemet is elhoztam magammal, bár sok még félkész közülük, és ha tesztelni szeretnél, csak rajta. - *mutatok rá a magammal hozott táskámra, amiben valóban ott lapul némelyik új és régi ruhatervem is. Persze az magától értetődő, hogy szükségem lesz majd néhány kisegítőre, hogy ne egyedül kelljen mindent megvarrnom, az jobb cégeknél mindig a segédek dolga. Ha pedig minden jól megy, majd a Hell’s Rose márkája fog díszelegni egyedi tervezésű ruháim címkéjén.*

Tekintve, hogy ténylegesen nem árt, ha az alkalmazottak közt jó viszony alakulna ki, nem árt, ha tudok egy keveset tudok róla. Persze ez alap dolog volt számomra, hogy megismerem előbb, vagy utóbb, hisz jómagam is barátkozó társulatok híve vagyok. A táskájára tekintettem, amit magával hozott. Mire elmosolyodtam.
-Nem szükséges. -jelentem ki, majd egy előre kikészített pezsgő után nyúltam, s a mellé kirakott poharakba töltöttem egy megfelelő mennyiséget, mivel nem tudtam, hogy ő szereti-e az alkoholt, vagy iszik-e ilyesmit, épp ezért keveset töltöttem csak.
-Én nem ilyenek alapján ítélem meg az ember képességeit. Ez túl sablonos és egyszerű. -nyújtom felé a pezsgővel töltött kristály poharat. Hát igen, nem adok az olcsóra, mindenből minőség és a legdrágább. Rossz szokás, de hát van is miből, de erről senkinek egy szót se! A titok nem derülhet ki, mert könnyen lehet, hogy megpusztulnék.
-Az én célom az, hogy ne a sablonokra hagyatkozzak. Mindig a fantázia vezéreljen, melynek nem szabad határokat felállítani. -ez tényleg igaz volt, hisz a harcokkal is így álltam. Sosem bevált taktika alapján rontottam neki a másiknak, csak az ösztöneim vezéreltek, s mindig a helyzet adta magát és az alapján jöttem ki ahogy csak a legjobban tudtam.
-Remélem érted, hogy hogy gondolom. -mosolyogtam felé, majd magam is kezembe vettem poharamat és felemeltem.
-Az új munkatársra, vagyis rád! -koccintottam össze vele a poharam, majd fenékig leittam a pezsgőt, ugyanis a szokásos alkohol mennyiségnél, valamint százaléknál ez jóval alacsonyabb, így egy kis hiányérzetem is volt.
-Az egyetlen, amit szeretnék kérni tőled, az az lenne, hogy, amint csak alkalmad nyílik rá jöjj be az irodámba, ha éppen nincs semmi dolgom, hogy alkalmunk nyíljon megismerni a másikat, mivel személy szerint szeretnék jó főnök és egyben jó barát is lenni. Szóval csak ennyi lenne az, amit kérnék. -fordulok el, majd ekkor saját ruhámra tekintettem, s felismertem magamon, hogy kicsit már ódon a magam fehér kis Arrancar göncöm. S ekkor az is eszembe jutott, hogy nem a póttestben voltam, hanem a rendes formámban, így vélhetőleg feltűnt neki, hogy mi is vagyok, de úgy tűnt nem zavarja a dolog, tehát erre nem akartam kitérni.
-Hmm... Bár ez a felvétel része, csak kíváncsiság... De ha nem nagy kérés az előző elv alapján tudnál nekem kreálni egy ruhát? És a mai címszó pedig a fekete, így a vágyam természetesen egy fekete öltözék. És természetesen minden szükséges kelléket megkapsz, csak néz körbe a hátsó szobában. -mutattam az ajtóra hátul, amiben mindent tárolva volt. TÉNYLEG MINDEN! S egy nem kis helyet szántam arra a helyre, mivel tudtam, hogy általában egy igazi mesternek sok esetben nem a saját szobája, hanem maga a kelléktár az otthona, hogy úgy fogalmazzak, persze ez nem biztos, hogy rá is igaz, de sosem lehetek elég biztos a dolgokban.

[Kétségek kálváriája - avagy az elfojtott fóbiák lázadása]

Az elmúlt napokban életem a tökéletes unalom jegyében telt. Mióta megünnepeltük Chiyo-chancsi születésnapját, azóta semmi érdekeset nem vagyok képes csinálni, valószínűleg egyetlen dolog sem képes felvenni a versenyt Ottó2 használásának csodájával. Fejemet lelógatva az ágyról nézek valami zagyva műsort a tévében, azonban agyamig egyetlen szó se jut el. Ez kétségtelenül a burámba tóduló nagyobb mennyiségű vér okozza, legalábbis nagyon remélem, hogy nem lettem autista vagy ilyesmi. Egy rossz szappanoperaszerű film megy az egyik adón, mely a yakuzák életét hívatott bemutatni. Elgondolkozva nézegetem a széttetovált csávókat, amikor hirtelen felvillan a nagy ötlet. A megvilágosodás olyan rohamban tör Rám, amitől nemes egyszerűséggel lefordulok fekvőhelyemről, azután tompa puffanás kíséretében landolok a szőnyegen. Fájó hátamat lapogatva örvendezek saját zsenialitásomnak, most már csak egy személyt kell keríteni, aki segítségemre lesz a megfelelő hely kiválasztásában. Masakiban nem bízok ilyen tekintetben, szóval a raktár másik szétvarrt és összevasazott tagjába vetem minden reményemet, aki nem más, mint Shun! Mivel nem tudom, mit kellene magammal vinni, így egy vállrándítást követően elteszem a pénztárcámat, mert arra biztos szükség lesz, valamint egy doboz cigarettát. A kiszemelt vaizard szobája pont az Enyém mellett van, szóval képtelenség eltéveszteni az utat. Teljes lelki nyugalommal masírozok át tehát, azonban többszöri kopogásomra sem érkezik a válasz. Türelmetlenül szobrozok az ajtó előtt, ami hirtelen kinyílik, ekképp biztosítva belépést számomra. A zárszerkezet kilazult, biztos ezért nyílott ki magától. Elmém hátsó szakaszában ugyan felvillan az a gondolat, miszerint nem illik engedély nélkül belépni más szentélyébe, de mikor foglalkoztam ilyesmivel?
A helyes válasz a soha, szóval nem most fogom elkezdeni. Fejemet ide-oda forgatva kémlelek körül a helyiségben, mely körülbelül a sajátom paramétereivel rendelkezik. Lassú léptekkel sétálok a szemközti könyvespolchoz, amin rengeteg manga foglal helyet. Néhány cím elolvasása után még Én is zavarba jönnék, ha képes lennék ilyesmire. Úgy tűnik, házigazda nincs itthon, ezért a várakozás mellett döntök. Hanyag eleganciával vetem magam az egyetlen fotelba a szobában, amibe rögtön bele is süppedek. Pár percnyi heveny küzdelem után újra kikászálódok, s ezúttal sokkal óvatosabban ülök le. Mikor már biztonságosnak érzem a talajt, előveszek egy szál energiarudat, azután ezüstgyújtóm egy villanásával beizzítom a végét. Az édeskés füst hamar szállni kell a mennyezet felé, miközben tekintetemmel egy hamuzót keresek. Néhány pillanat múlva meg is pillantok egyet, így már semmi sem áll kedvenc időtöltésem űzéséhez. Nem kell hozzá sok idő és máris otthonosan érzem magam, elterpeszkedve a karosszékben pöfékelek nagyokat. Már-már kezdem megunni a várakozást, amikor a semmiből egy törölközővel bebugyolált, jól láthatóan még csak félszáraz nő lép be sziesztám színhelyére. Két slukk között nemtörődöm módon felpillantok, csakhogy ezt követően félrenyeljem a füstöt, s hangos krákogás kíséretében fuldokolni kezdjek. Szerencsére végül túlélem ezt a kis balesetet, de nem sokon múlott! Elég egyetlen pillantást vetnem a haragtól villogó íriszekbe ahhoz, hogy inamba szálljon a bátorságom. Ámbátor nem hiába Én vagyok a világ önjelölt megmentője, nem állíthat meg semmi. Ráadásul már biztos sikerrel járok, legalábbis a lány vállán tekergőző sárkánygyíkból erre tudok következtetni.
- Cigarettát? – szólalok meg vékonyka hangon, próbálva menteni a menthetőt. Szerencsére ezzel le tudom kenyerezni a láncdohányos metálladyt, ebből adódóan életben maradhatok. Egyelőre. Elfogadja a felkínált dohányterméket, azután a mellettem terpeszkedő polchoz lép és elővarázsolja saját gyújtóját. Viszont az attrakció közben a mozgáskoordináció nem épp a legtökéletesebb, valamint kéz nélkül nem lehet tartani a pamutot sem. A galád textildarab gyorsabban szánkázik le a padlóra, mint ahogy az elképzelhető lenne, így hirtelen egy anyaszült meztelen Shunnal találom szembe magam. Elég magas hölgyemény, ami Japánban ritkaság, ezért ilyen hosszú combokat most látok először. Csupán egy századmásodpercnyi ideig nézelődök, mivel korbácscsattogást hallok a távolból, amitől rögtön összerándulok. Mostanában tucatnyi félreérthető helyzetbe kerülök, holott nem is csinálok semmit! Már kezdem azt hinni, hogy mióta megkértem Chiyo-chancsi kezét, azóta a Karma egyre-másra tolja elém a kihívásokat, valamiért mindenáron meg akar buktatni. Ám nem fogom megadni ezt az örömöt, így inkább elfordítom pillantásom és bagóm gyors eltüntetésére koncentrálok. Helyzetem tovább romlik, amikor lehajol (!) a törölközőért, majd újra maga köré csavarintja. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, hisz’ véget ért a megpróbáltatás, most már tudok beszélgetni is.
- Öhh… Húha…– szólalok meg kissé sután, megvillantva intellektuális tudásom legjavát. – Tetoválást akarok! Láttam van néhány piercinged és az a sárkány, ebből gondoltam segíthetnél Nekem…
A vége kicsit gyopira sikeredett, de azért elmondtam, amit szerettem volna. Reményeim szerint az előbbi kis színjáték ténye által nem indulok hátrányos helyzetből, mert másra nemigen számíthatnék ilyen témában. Wakahisa Shun, Önben van az utolsó reményem! Miután levettem a füleimről a kakaós csigákat, máris türelmetlenül várok válaszára. Nem tudom, miképp készül el egy ilyen alkotás, de biztos nem lehet szörnyűbb azoknál a dolgoknál, amiken már keresztülmentem. Ráadásul, ha egy nő kibírja, akkor Nekem kötelességem hasonlóképp tenni.

//Kétségek kálváriája - avagy az elfojtott fóbiák lázadása//

*Fura ismét a raktárban lenni... Nem is emlékszem így hirtelen, mikor voltam utoljára több napon keresztül a régi szobámban - mindenesetre azért megnyugtató, hogy semmi sem változott azóta, hogy félig-meddig Renéhez költöztem. Hivatalosan ugyan még nem, legalábbis a többi vizard látszólag nem vesz tudomást arról az apróságról, hogy hetekre eltűnök. Mondjuk lehet, észre sem vették eddig, bár jobban belegondolva csak feltűnt a díszes társaságnak, mivel múltkor is kollektíve elvonultak a város másik végébe csak azért, hogy félórás csengetés és ordítozás odaadják neki a bevásárlólistát... Ennyi erővel simán elmehettek volna akár maguk is megvenni a cuccokat. Csak tudnám, honnan jöttek rá, merre lakik René... Ha Urahara az egésznek az oka, nem fogja megúszni! Vagyis de, mert még mindig tőle lehet legolcsóbban beszerezni a cigit, a fenébe is! Mindegy, ahelyett, hogy gondolatban válogatott módokon bosszulom meg a bokor-cosplayert, inkább elmegyek letusolni, az úgyis megnyugtat.
Bezárom az ajtót, kitéve a táblát, mi szerint nem tanácsos zavarni, kivéve persze akkor, ha a behatoló élete hátralévő utolsó néhány percében meg szeretné tapasztalni, mikor élve megnyúzzák... Ehhez a felirathoz társul még egy elég realisztikus szemléltető ábra is elrettentésként, amit pár hónapja firkantottam a figyelmeztetés mellé. Hiába, így jár az, akinek módszeresen tönkreteszik az ajtaján lévő zárat, ezért nem veszi a fáradtságot az újabb szerelésre... Ha valaki még ezek után is be mer jönni, magára vessen!
Ruháimat szokás szerint lustán ledobom a fotelra és az ágyra, majd bevonulok a fürdőbe, és a csapot megnyitva már meg is szüntetem magam körül tulajdonképpen az egész külvilágot. Elég sokáig eltart a zuhanyzás - elvégre ki kell használni a ritka alkalmat, ha végre nem használják el az összes meleg vizet előlem... Igaz, a zanpakutómmal shikai-ban vagy valami kidou-val biztos fel tudnám forralni, de nincs kedvem lekopózni magam, szóval inkább ilyenkor számon kérem az első vizardot, aki utamba kerül, az mégiscsak egyszerűbb megoldás. Bár legutóbb, mikor Lisával futottam össze, szó nélkül felajánlotta, hogy legközelebb fürödjek le vele együtt, mert nála mindig van melegvíz. Tavaly halloween óta egyszerűen folyton igyekszik elintézni, hogy kettesben maradjunk - talán nem őt kellett volna megkérnem arra, hogy segítsen megvarrni a jelmezemet, az összes ruhapróbát felhívásnak érezte keringőre, ami miatt még a mangáit se mertem visszavinni neki... Bár, jobban belegondolva, egész jók voltak, szóval nem is baj, hogy megtartom őket.
A rossz emlékeket gyors fejrázással elkergetve aztán úgy döntök, hajamat is megmosom, így a következő néhány perc heveny vakoskodással telik, melynek során minden, karnyújtáson belül elhelyezkedő tárgyat módszeresen leverek, természetesen puszta véletlenül, így a vízcsobogással párosuló egyéb zörejek abszolút elnyomják az összes többi hangot. Hamarosan befejezem a műveletet, így a hevenyészett törülközés után beburkolózok a kéznél lévő anyagba, visszapakolászom az azóta is a földön heverő flakonokat, és a legnagyobb lelki nyugalommal lépek ki a fürdőből.
Békém azonban hamar elszáll, ugyanis valami édes füstszag csapja meg orromat a szobában, ami biztosan nem tőlem származik, lévén világéletemben utáltam az ízesített cigiket. A következő mintavételnél már azt is megállapítom, hogy valószínűleg vaníliás lehet a cucc - fel nem bírom fogni, hogy lehet ilyeneket venni... Végül szemet szúr a hörgőropi tulajdonosa is, ezt pedig leginkább artikulálatlan morgásomról, gyilkos hévvel villogó tekintetemről lehet észrevenni.*
- Yuu-chaaaan, nem tudsz olvasni?!
*Kiáltok fel dühösen, felváltva mutogatva rá - és a természetesen nyitva maradt - ajtóra, illetve az azon fityegő táblára. A továbbiakban csak szó nélkül forrongok egészen addig, amíg az illetéktelen behatoló meg nem kínál cigivel, amit nagyvonalúan elfogadok, elvégre nem szabad az ilyen alkalmakat visszautasítani, és nem halok bele, ha egyszer-kétszer az ízesített dohányt is kipróbálom...*
- Kösz.
*Biccentek felé, számban az egyelőre még meggyújtatlan bűzrudacskával, és a polcon kezdek kotorászni öngyújtóm után, mert a világ szende megmentőjétől nagy eséllyel nem fogok tüzet kapni. Nyúlkálás közben azonban megfeledkezem arról, hogy gyakorlatilag semmi sincs rajtam (vagyis hát eddig se voltam nagyon tudatában ennek), így a törülköző engedelmeskedhet a természet törvényeinek, aminek következtében rövid úton a földön köt ki, teljes rámlátást engedve...*
- De szűzies lettél hirtelen... Tudod, a hangok a túloldalról nem erre engednek következtetni...
*Magyarázok vörös fejjel, bár igyekszem leplezni zavaromat azzal, hogy gyorsan rágyújtok, mialatt SzuperYuusuke rázkódva elfordul, mondjuk előtte még gyorsan megvizslatja adottságaimat. Végül aztán lehajolok a törölközőért, hogy újra magam köré csavarjam, majd megpróbálom kirángatni látogatóm feneke alól nadrágomat és egyéb ruhadarabjaimat, miközben remélhetőleg nem vesztem el még egyszer az ominózus frottíranyagot.*
- Szóval azért tetszett... De nyugodt lehetsz, nem fogsz többé így látni...
*Szólalok meg unottan, visszanyerve higgadtságomat. Hamarosan azonban kiugrik a nyúl a bokorból, mikor megtudom, hogy tetoválást szeretne. Gőzöm sincs, honnan szedte az ötletet, de hát nincs szívem visszautasítani - elvégre ezután remélhetőleg jobban fog hajlani afelé, hogy az előbbi kis malőr kettőnk közt maradjon. Örökre. Egyikünknek sem lenne túlzottan jó, ha féltékeny shinigamikat és privaron espadákat kapnánk a nyakunkba...*
- És van valami pontosabb ötleted a tetkóra?
*Teszem fel a kérdést meglepetten, mivel jobb nem jut eszembe hirtelen. Sőt, az igazat megvallva ez a kérés annyira meglep, hogy ismét elfeledkezek arról, miszerint egy szál törölközőben ácsorgok előtte, ráadásul az ajtó is tárva-nyitva... Még szerencse, hogy elég eldugott helyen van a szoba.*

[Kétségek kálváriája - avagy az elfojtott fóbiák lázadása]

A véletlen valótlan illúzió. Még Egyiptomban kerültem birtokába ennek a nagy igazságnak, ami úgy tűnik, már kihat a hétköznapokra is. Nem nehéz összeesküvés-elméletet gyártani, ha az emberrel egyre-másra történnek a furcsa dolgok. Az elmúlt napok történései azt bizonyítják, hogy valami különleges képességgel rendelkezek, egy hatodik érzékkel, amitől a nők egyszerűen képtelenek magukon tartani a textilt. Évekkel ezelőtt még örültem is volna neki, azonban most inkább zavar. Az előbbi jelenet alkalmával is valami kaján poént kellett volna benyögnöm, ehelyett köhécselve fordultam el. Van egy sanda gyanúm, miszerint alvás közben egyszer Chiyo-chancsi felnyitotta a koponyámat és agyam azon részébe, ami a csajozást irányítja, egy gátlóberendezést tett. Fáradt sóhaj kíséretében veszem tudomásul, ki lettem sajátítva és ez valószínűleg már így is marad. Csupán abban reménykedem, hogy egy idő után a félreérthető helyzetek elkerülnek, így már teljes, s nyugodt életet élhetek, mert ez így nem mehet tovább! Tompa elektromos kisülést érzékelek a tarkómnál, de biztos csak beképzelem, szóval el is hessegetem az efféle gondolatokat, miközben Shun kirángatja ruháit alólam, mivel ugye rájuk ültem. Értetlenkedve fordulok az ajtó felé, amin a figyelmeztető tábla fityeg. Még kopogás közben sem vettem észre vagy ha mégis, akkor sem törődtem vele. Első kérdésére természetesen a nem lett volna a helyes válasz, ám Én inkább megvonom a vállam, nem foglalkozom az apróságokkal. Második csipkelődő megjegyzését rezzenéstelen arccal fogadom, amik e falak között történnek, azok itt is maradnak. Másrészről remélem, nem emlegeti fel, hogy kétféle női sikoltást szokott hallani, mert akkor bukta van. Jól láthatóan, kettőnk közül Ő van jobban zavarba. Nos, így járt, be kellene zárni az ajtót.
- Ó, de még mennyire! – szólalok meg visszanyerve régi hangszínem, azonban valami idegesítő még mindig ott zeng benne. – Nem is lesz rá szükség, sikeresen elmentettem a fejemben, szóval már csak valami technikát kell találnom, amivel kivetíthető és nyomtatható. A részesedésedet küldeni fogom, ha meggazdagszom a képekből.
Tudomásom szerint ilyet egyelőre még nem lehet csinálni, de attól még jól hangzott, szóval elmondtam. Láthatóan sikerült napirendre térni kis afférunk felett és máris szakmai irányba terelődik a beszélgetés. Kérdése elgondolkodtat, igazából még nem is töprengtem az ábrán, csak kitört Belőlem, hogy Nekem is kell. Valami nagyra gondoltam, ami az egész hátamat beborítaná. Valami tradicionális kellene, fekete-fehérben. Elmémben már körvonalazódni kezd egy ötlet, melyet biztosan meg fogok osztani a tetováló csávóval is. A nagy elmélkedés közepette két égitest képe úszik be, mégpedig a Napé és a Holdé. Ez a jelenség fogja közre a Földet, ha úgy tetszik, kezükben tartják. Mekkora feeling lenne már, ha pont annak a kiválasztottnak lennének ezek a kezére tetoválva, aki a világ megmentésére esküdött fel. Szimbolikus jelentése is lehetne, minthogy a világ sorsa az Én kezemben van vagy valami hasonló. Ez olyan szinten király ötlet, amitől majdnem elalélok a gyönyörűségtől. Fészkelődve próbálom szavakba önteni építő jellegű gondolataimat, nem sok eredménnyel. A nagy ide-oda hengergőzésben valami összegyűrődött anyagot érzékelek a seggem alatt. Egy perc türelmet kérek, azután kirántom magam alól az ismeretlen eredetű cuccot. Első ránézésre nem tudom megmondani, hogy mit is sikerült szereznem, azonban kétségtelenül csipkéből van. További forgatást követően tangává alakul át, ami rögtön tisztázza a helyzetet.
- Öhm… Azt hiszem ez a Tiéd, nagyon szép. – adom át a fehérneműt kisebb kuncogás kíséretében, azután egy torokköszörülést kővetően komolyságot erőltetek a hangomba. – A hátamra szeretnék valami monumentálisát, egy összetettebb ábrát, ami kifejezi a személyiségemet. Hagyományos ábrák felhasználására gondoltam, mint mondjuk a sárkány vagy a démon. Még nincs meg teljesen, hogy milyennek is akarom, viszont a csuklóimra szeretném varratni a Nap és a Hold képét. Még nem tudom miért döntöttem így, de valószínűleg azért, mert ezeknek köszönhetően kúlabb leszek, mint valaha.
A nagy pofázásban teljesen leégett a cigim, ezért megbotránkozva nyomom el a hamutálban. Wakahisa kisasszony – ahogy Kisuke mondaná – már nem is zavartatja magát jelenlétemben, s már Nekem is sikerült leküzdenem szűzies szendeségem, mivel láttam meztelenül. Újabb szál Black Devilt húzok elő, mivel az előző elpárolgott, nem is tudom miképp lehetséges az ilyesmi. Teljes lelki nyugalommal szeretném érezni a nikotin hatását, ám ekkor egy olyan jelenség tűnik fel, ami rögtön rémületre késztet. Egy pillanatnyi szemüvegkeretvillanás is elég ahhoz, hogy felismerjem a természeti (vagy inkább szexuálisan zaklató) csapást. Lisa nyílt titokként kezeli a dolgot, mely szerint mindkettőnket be akar cserkészni, azonban más-más szerepkörben szeretné kamatoztatni tehetségét. Mivel semmi kedvem nincs a megerőszakítódáshoz, gyors szökkenéssel átvágok a szobán, azután egy erőteljes csapással bevágom a nyílászárót. Tompa puffanás hallatszik a másik oldalról, mint amikor egy könnyebb zsák borsót a falhoz vágnak. Arcomon fájdalmas grimasz fut keresztül, ezt még Én is megéreztem. Gyorsan elmormogok egy bocsánatkérést a küszöb fölött, azonban nem féltem a leányzót, mivel ebcsont beforr, Neki meg mindennél fontosabb küldetése szexuális kapcsolatot létesíteni a raktár minden lakójával, nemre és méretre való tekintet nélkül. Azért megnézném, hogy mit kezdene mondjuk Hacchival… Miután kifújom magam a megpróbáltatásokat követően, újra bevágom magam „fotelomba”, azután várakozóan pillantok fel a piercingtündérre.
- Nem öltözöl, vagy most mi van? - teszem fel a kérdést teljesen ártatlanul, mintha mindennapos lenne, hogy előttem vált ruhát. Annyira fel vagyok spannolva, hogy az eddig is csak ködös fogalomként létező etikett halk halálsikollyal karöltve válik semmisé. Érzelmi analfabétaként, valamint világhódító harcosként lövésem sincs az olyan felesleges dolgokról, mint szégyenlősség vagy zavarba esés. Azt mondom, ha van valamid, akkor tedd ki rendesen!

//Kétségek kálváriája - avagy az elfojtott fóbiák lázadása//

*Megadóan felsóhajtva ülök az ágyra, tovább pöfékelve. Időnként halvány fintorok ülnek ki valószínűleg arcomra - hiába, még mindig nem értem, hogy lehet bármiféle ízesített cigit megvenni... Ehhez képest azonban most is valami vaníliás vackot pöfékelek, mert hát ha egyszer megkínálnak vele, hülye lennék visszautasítani. Ó, a raktárban száz év alatt rám ragadt csodás szokások és vizard-életben-maradási-törvények, üdv nektek! Egyébként is, ki tudja, mikor nyúlja le valaki megint a különböző helyen felhalmozott vésztartalékaimat, túlzott egészségmániától vezérelve, melynek alapján egyedül engem akar leszoktatni a cigizésről. Hiszen az orrom előtt ücsörgő Yuu-chan is elég intenzíven gyárkémény-módban műveli már az ipart, és Masakit sem mondanám ártatlan antidohányosnak, nemcsak az "ártatlan" jelző miatt.*
- Ugyan, nem szükséges megosztani a nagyközönséggel az ilyesmit... Bűntudatom lenne, ha miattam válnának az éjszakáid jóval, khm, intenzívebbé...
*Szólok gúnyosan, szemem sarkából beszélgetőtársam reakcióját figyelve, miközben tovább pöfékelek ráérősen. Következő dolgom megkeresni a hamutartómat, aminek nagy eséllyel Yuu-chan karnyújtásnyi közelében kell jelenleg lennie. Rövid vizslatás után észre is veszem az edényt a fotel távolabbi felén, majd szó nélkül áthajolok felette, hogy megszabaduljak a felesleges hamutól - jól láthatólag nem igazán érdekel, hogy mit szól az újabb jelenethez, azonban ha már én zavarban vagyok, hát ő se maradjon ki! Ez a legkevesebb az előző megjegyzéséért...
A következő pár pillanatban legszívesebben megkérdezném tőle, mire gondol, amitől ilyen jól érzi magát, hogy kissé félreérthető módon fészkelődik az önkényesen befoglalt fotelben, alaposan összetúrva a bútorra dobott pár díszes pokrócot is. Azonban a mocorgása során előkerülő újabb textil, amiről azt hittem, valahol a felsőm és nadrágom közt van eltakarva, előkerül.*
- Ha ennyire tetszik, tartsd meg nyugodtan, biztos csinos lennél benne... Nekem úgyis van még néhány.
*Először ugyan majdnem megfulladok a váratlan orvtámadástól, aminek következtében kis híján lenyelem a füstöt, de a következő másodpercekben aztán igyekszem minél gyorsabban visszaszerezni lélekjelenlétemet, amit azzal tetézek, hogy könnyedén a képe felé fújom a füstöt. A műveletet azzal fejezem be, hogy szó nélkül visszatolom felé a kérdéses fehérneműt, ha már így ragaszkodik hozzá.
A továbbiakban végre ismét arról van szó, ami Yuu-chan jövetelének célja, vagyis a tetoválás. Nagyokat bólogatva hallgatom a beszámolót, mialatt igyekszem nem elröhögni magam, ahogy eszembe jut, hogy a világ önjelölt hős megmentőjének valószínűleg gőze sincs arról, hogy mennyi ideig tarthat egy ekkora méretű mintát megvarrni... Ja, és ráadásul fájdalmas is. Bár nem aggódom érte - ha egyszer régi maffiafilmekből művelődik ilyen téren, milyen jogon törném darabokra finom lelkivilágát? Amilyen önbizalma van, úgyse hallgatna senkire, legfeljebb a shinigami barátnőjére egy kis éjszakai "kezelés" után.
Amikor látom, hogy újabb szál cigit kotor elő, szó nélkül nyújtom felé öngyújtómat, hogy tüzet adjak neki, ezt azonban nem sikerül megvalósítanom, mivel a másik vizard váratlanul az ajtó felé ugrik, a nagy lendülettől pedig kis híján ismét elvesztem a törülközőt, bár nem is értem, minek akadok még fenn az ilyesmiken az előző malőr után. Érdeklődve figyelem az eseményeket, amikor még búcsúzóul mintha egy vakut látnék villanni a becsapódó ajtó résén keresztül, és azonnal megértem, mi is történt. Csak azt tudnám, hogy sikerül Lisának mindig kiszagolnia, ha valaki a raktárban a megszokottnál... nos, lengébb öltözetben van. Eddig ugyanis az esetek nagy részében meg kellett küzdenem a szóban forgó lesifotóssal. Többek közt ezért is zár olyan nehezen az ajtó...*
- Még szerencse, hogy egyelőre nem akarja megvalósítani az extrémebb... felnőttmangáinak cselekményét...
*Sóhajtok fel, gyors pillantást vetve a polcon sorakozó címekre, miközben élénken emlékszem arra, amikor néhány évvel ezelőtt a raktár hímnemű egyedeivel akarta lemodellezni az egyik yaoi-kötetét... Szép kis tömegverekedés tört ki akkor is, máig csodálom, hogy épségben maradt az épület.*
- Hm? Ja... de, tényleg, jó, hogy szólsz...
*Térek vissza gondolataimból a jelenbe, amikor eljut tudatomig a kérdés, és nekiállok szedelőzködni. Legelőször is az egyik fiókból egészítem ki öltözetemet, mivel arról a bizonyos csipkés darabról önként lemondtam Yuu-chan javára pár perce. Ahogy teljesen megvagyok az előkészületekkel - vagyis elszívtam cigim maradékát is -, némán el is kezdek felöltözni. Nem vonulok el a fürdőszobába, csak a szoba egyik végébe, elvégre előbb már a véletlennek(?) köszönhetően finoman szólva magasabb szintre emeltük kapcsolatunkat, egy kis öltözködés már nem oszt, nem szoroz... Legalábbis remélem.*

[Kétségek kálváriája - avagy az elfojtott fóbiák lázadása]

Gúnyos megjegyzésére csupán egy sejtelmes mosollyal válaszolok, mintha akár úgy is lehetne, ahogy mondja. Természetesen tökéletesen izgalomba tudok jönni Chiyo-chantól, ebből adódóan nincs rá szükségem, hogy más nőkről fantáziáljak vagy ehhez hasonló dolgokat csináljak. Különösebb megrökönyödés nélkül veszem tudomásul, amikor áthajol fölöttem, ezzel tökéletes belátást engedve a törölköző alá, miközben lehamuzza a Tőlem kapott cigijét. Nemigen tudván mit kell reagálni egy ilyen helyzetben kapcsolatban élő emberként, zavartan köhécselni kezdek, azután megpróbálok az egyik sarokban találni valami szórakoztatót, azonban nem járok sikerrel. A tanga megszerzésének ténye sem villanyoz fel túlságosan, de ha már ilyen kedves Velem, akkor nem utasíthatom vissza. Egy vállrándítás kíséretében hátsó zsebeim egyikében landol, ám nem vagyok tisztában azzal a tudattal, miszerint a fele kilóg. Mindenesetre ebből hatalmas félreértés is kerekedhet, s fog is, viszont elég jó a beszélőkém, szóval minden további nélkül ki tudom dumálni magam, ha netalán tán úgy hozná a Sors. Belegondolni is rossz, milyen jelenetek játszódhatnak le Lisa fejében, ezért még a hideg is kiráz. A múltkori menekülés Mayával egy életre elintézte, hogy soha többet ne menjek homokos közelébe. Végre valahára Shun is belátja, miszerint készülődni kellene és ennek megfelelően öltözni is kezd. Igazából jómagam sem látom értelmét is játszani a szende szüzet, fordított szituációban Én se zavartatnám magam. Mindketten felnőtt emberek vagyunk, nem egy partnerünk volt hosszú életünk során, szóval van viszonyítási alap. Mondjuk, egy harmadik mellbimbón vagy hasonló furcsaságon azért meglepődnék, azonban legnagyobb megkönnyebbülésemre semmi ilyet nem vélek felfedezni.
Halkan dúdolgatva nyomom el elszívott cigarettám végét, eközben már minden zavarba ejtő bájt textil fed. Eddig se volt bajom a környezettel, viszont mostantól sokkal fesztelenebbül tudok majd viselkedni és beszélgetés közben nem kell arra koncentrálnom, hogy a megfelelő testrésszel szemezzek. Miután mindennel megvagyunk, ellenkezést nem tűrően vezetem ki az ajtón, azután mögötte cammogva a kijárat felé veszem az irányt. Visszapillantva még láthatom a kukkoló vaizardlányt, aki a szex nemzetközi jelét mutogatja Felém egy kérdőjellel vegyítve. Sokat sejtető vigyor kíséretében fordulok inkább vissza, tudván, holnap ilyenkorra már egy szaftos pletykával fogjuk szembe találni magunkat. Igazából a legkevésbé sem zavar mit gondolnak Rólam a többiek, mindenkinek megvan a saját hangyája, hadd legyen Nekem is! Szinte szökdelve indulok meg az utcán célpontom felé, amit már régebbről ismerek, Yasu tolmácsolásának hála. A múltkori nagy, közös tetoválásról lemaradtam, biztosan valami extrafontos dolgot csináltam, ami ugye érthető, ha a munkámat nézzük. Apropó, munka… Már egy ideje azon gondolkodom, hogy kéne valami munkanélküli segélyt szerványolni, mert hát évek óta nincs rendes munkám, most meg van hamis személyim meg stuff, szóval lehet kezdhetnék magammal valamit. A rossz tapasztalatoknak hála ugyan nem sok fogam fűlik dolgozni, viszont el kell mulatni az időt két világmegmentés között. Újabb szál energiarudat elővéve caplatok továbbra is a járdán, észre sem véve a megbotránkozó pillantásokat, amelyeket a kilógó női alsónemű okoz. Elgondolkodva pillantok a piercingtündér felé, s ismét realizálódik bennem, miszerint rohadtul kilógunk a tömegből magasságunk miatt. Valami érthetetlen okból, a Soul Society jó hatással van a japánok növekedési hormonjaira.
- Azért örülök, hogy így összemelegedtünk, Shunc… - szólalok meg megilletődöttséget színlelve, holott majd kipukkadok a nevetéstől. – Figyelj, ha úgy van, zuhanyozhatunk együtt, szólj nyugodtan és szívesen megmosom a hátad vagy ilyesmi. Szerencsére egy kicsivel magasabb vagyok, pont kényelmes lenne számomra!
A megállapítás helytálló, mivel ellenkező esetben sem vallanám be az ellenkezőjét. Fensőbbségem teljes tudatában lejtek végig az utcán, örüljön a nép, mert a Megváltó eljött közéjük. Azonban a polgárok nem köszöntenek üdvrivalgással, inkább egyre kerekebb szemekkel néznek pöffeszkedő, tangaszállító valómra. Miután egy vénasszony macskakonzerves cekkerével fejbe basz, jobbnak látom visszafogni magam, mielőtt még a veresegyházi asszonykórus kommandós alakulata el nem tesz láb alól. Kissé visszafogottabban bagózgatok magamban, egyelőre a kedvem is elment attól, hogy bármi provokálót tudjak mondani. A csikket szokásomtól eltérően egy szemetesbe oltom be, ám előtte körbekémlelek, hátha egy vén bosszúálló rejtőzik valamelyik villanyoszlop mögött. Sosem jöttem ki az idősebb nemzedékkel, valahogy mindig megérzik, miszerint kétszer olyan idős vagyok, s mégis üde és kívánatos. Nem tehetek róla, biztos a jó gének miatt nem ereszkedik még meg a zacsi. Vagy talán azért nem, mert fénykoromban, húszas éveim elején múltam ki és a legkiválóbb évjáratban maradtam. Szerencsére a ráncokkal sem kell törődnöm még úgy öt-hatszáz évig, valamint nem vénülni fogok, hanem karakteresedni. Amúgy is Én vagyok a legkarakteresebb karakterek, ezt még a karakterisztika legújabb számában is közölték. Az élet mindenesetre nem egyszerű, de híró vagyok, megküzdök Vele.
- Azt hiszem, megjöttünk… - zendül baritonom végül megtörve a csendet, amikor a megfelelő kirakat elé érünk. A cégéren egy ismerős név fogad, nem is gondoltam volna, hogy Zel ilyesmiben is utazik. Kétségtelenül elég extrém külseje van, ennek ellenére se egy piercinget, se egy tetoválást nem láttam még Rajta. Na mindegy, nem is érdekel igazán hol van és hol nincs Neki. Előzékenyen lenyomom a kilincset, majd magam elé engedem Shunt, mivel makulátlan úriember vagyok, aki csak a körülmények áldozata!

//Kétségek kálváriája - avagy az elfojtott fóbiák lázadása//

*Hiába készült már többször is megfulladni pár perc alatt, azért mégsem olyan szívbajos - állapítom meg Yuu-chanról, amikor szó nélkül zsebre vágja jogos tulajdonomat, a tangát. Vagyis helyesebben szólva most már az ő jogos tulajdonát... Inkább bele se merek gondolni, mire kellhet neki az alsónemű; remélhetőleg nem hordani szándékozik a továbbiakban. Bár, a képregénybeli szuperhősök is kívül hordják az alsógatyát, lehet, Yuu-channak annyira agyára ment ez az egész pózőrködés, hogy át akarja ültetni ezt a viseletet a gyakorlatba is, csak éppen női fehérneműkkel... De hát az ő dolga - ha ez kell neki, váljék egészségére, én ugyan bele nem szólok! Meg amúgy is, lehet, a másik vizard szerint büszkének is kéne lennem arra, hogy méltónak találta a kis textildarabot arra, hogy magához vegye... Inkább nem is szólok neki arról, hogy enyhén kilóg a fele zsebéből, elvégre könnyen előfordulhat, hogy pont így akarja elkezdeni a világmegmentői hivatalos öltözet reformálását.
Öltözködés közben nem zavartatom magam, (már) felesleges lenne szégyenlősködőst játszani, hiszen nem sokkal ezelőtt volt alkalma Yuu-channak arra, hogy elég alaposan végigtanulmányozhasson. Bár gondolom, azért még most is biztos szakértőként stíröl... Ez van, mindketten felnőttek vagyunk, semmi dolgunk egymással ilyen téren, és még ha nem lennének szomszédosak szobáink, kizárva azt, hogy hallani lehessen, mi történik arrafelé éjszakánként, akkor sem nézném ki azt belőle, hogy bármelyik pillanatban leteperjen egy asztalon, mint valami rossz hentai-ban. Na persze a polcon lévő "felnőttmangák" közül egyik sem erre a sémára épül... Igyekszem minél gyorsabban magamra kapni ruháimat, így hamarosan útra kész állapotba kerülök. Még gyorsan megtörlöm hajamat a törülközőben, majd a frottírdarabot Yuu-chan felé hajítom lazán - mindenesetre azért remélem, ezt már nem áll szándékában zsebre tenni, mivel nincs akkora felhozatalom belőle, kölcsön kérni meg nem akarok. Pláne nem egy túlságosan is segítőkész Lisától. Nem vacakolok hajszárítással és egyebekkel, kint az utcán úgyis simán megszárad majd sörényem, elég jó idő van hozzá, és addig is hűti a fejemet.
Kegyesen szó nélkül hagyom, hogy Yuu-chan kilökdössön az ajtón, majd elindulok minél gyorsabban kifelé, hogy a perverz, szemüveges istennyilával való találkozás esélyét a lehető legalacsonyabbra csökkentsem. Remélem, még tart az ajtó általi kiütése, és nem fog a legváratlanabb helyekről előugrani, hogy fényképezőgépét lobogtatva zsarolni kezdjen...
Az utcára érve azonnal rágyújtok, ezúttal már saját, Peace márkájú cigimmel, és az illem kedvéért Yuu-chant is megkínálom vele. Ahogy ismerem, el is fogja fogadni... Hiába, tüdőmérgezési szokásaink túlságosan is hasonlóak. Némán pöfékelve baktatok lelkes társam nyomában, aki látszólag jól ismeri az utat a Red Dragon felé, ahol legutóbb voltunk. Biztos útbaigazítást kért valakitől, így szerencsére nekem sem kell megerőltetni magam, hogy emlékezzek olyan apróságokra, mint a helyes útvonal.*
- Ne nézz így rám, nem miattam bámulnak meg téged...
*Szólalok meg végül, miután ismét lehamuztam cigimet és feltűnt Yuu-chan pillantása. Végül is, nem csoda, hogy ilyen érdekes látványnak tartanak minket, elvégre elég szokatlan lehet az átlagos járókelőnek egy pasi farzsebéből kilógó tanga, vagy éppen saját szolid, agyonlyuggatott füleim és tetoválásom, ráadásul egyiken sem tartozunk a tipikus japán átlagmagasság határértékein belülre.*
- Hja, legközelebb majd fordítva játsszuk el, és lepontozzuk egymást...
*Válaszolok sunyi vigyorral, körülnézve a tömegben, majd rövid hatásszünet után folytatom.*
- Sajnálom, amiért el kell utasítsalak, de Lisa már hamarabb felajánlotta segítségét, és ha már választani kell köztetek, inkább ő... Egyébként meg magasabb vagyok nálad.
*Kezdem először véresen komoly hangsúllyal, majd a mondat végénél már majdnem elnevetem magam. Az meg, hogy magasabb lenne nálam, egyszerűen röhejes! Hiszen most is egyértelműen látszik, hogy én nőttem nagyobbra >.> Még mutogatom pár másodpercig a kettőnk közti, nagyjából egyetlen hatalmas centis különbséget (természetesen saját javamra), egészen addig, amíg Yuu-chant fejbe nem kólintja egy erkölcscsősz öregasszony.*
- Talán ha kicsit visszafogottabban hordanád a tangádat...
*Mutatok az önjelölt hős szebbik felére és a kilógó fehérneműre kuncogva, következő kreatív megjegyzésem azonban azonnal elhal torkomon, ahogy a kérdéses épülethez érünk. Ami eltűnt, és most helyette van egy hatalmas, csicsás üzletkomplexum! Teljesen lefagyok a bejárat előtt és szóhoz sem jutok, ahogy bámulom az előző, hangulatos kis szalon helyén pöffeszkedő modern undormányt. Biztos tele van a hely elitista újgazdagokkal, akik nagy arccal tele akarják varratni magukat, de már attól ájuldozni kezdenek, ha meglátnak egy tűt... Ráadásul rohadt drága is lehet - mondjuk ez már nem az én gondom, elvégre Yuu-chan fizet majd, mert neki kell a tetoválás. A nagy forrongásban szinte észre sem veszem, hogy a másik vizardnak köszönhetően a pár pillanaton belül már az üzleten belül is vagyunk...*

[Kétségek kálváriája - avagy az elfojtott fóbiák lázadása]

Belépve az üzletbe kellemes légkör fogad, az egész helyiségből valami megnyugtató újdonság árad. Jól láthatóan nemrégiben újították fel a helyet, s Shun arcáról rögtön le tudom olvasni, miszerint nem tetszik Neki a változás. Feszülten lépdelek el a pultig, ahol egy széttetovált tag fogad. Nem is csodálkozom a dolgon, a tetoválást olyan emberek szokták csinálni, akik nem félnek magukat is összetintázni. Eléggé izgulok, ennek ellenére a türelmemet kéri, s egy vastag paksamétát nyom a kezembe, mondván nézegessem addig, amíg sorra nem kerülök. Ugyan morgolódok egy kicsit a fogadtatás hűvössége, valamint az elhajtás ténye miatt, azonban nem akarok leállni balhézni, mert a végén még kivágnak, mint a pinty! Szitkozódva huppanok le a kanapéba, a dossziét a dohányzóasztalra ejtve. A vaizardlánytól szerványolt cigarettára még nem gyújtottam rá, pont itt az ideje. Gyújtómat előkapva izzítom be a dohányrúd végét, ennek köszönhetően a szürkés füst máris szál az ég, azaz a mennyezet felé. A szokottnál erőteljesebben érződik az égett nikotinnövény aromája, túlságosan hozzászoktam már az ízesítetthez. Igazából mindkettőben ugyanaz van elméletileg, de mióta rátaláltam a Black Devilre, egyszerűen képtelen vagyok mást szívni. Persze a nagy millerek, mint Yuke, mindig Djarumot szív, azonban azt is meg lehet unni egy idő után. Másrészről, ha szegfűs cigire vágyom, akkor veszek egy instant gyümölcslevest és beledobok egy doboz energiarudat. Persze ez pocséklásnak tűnik, ám ha megvárjuk a száradás végét, akkor kétségtelenül ugyanazt az íz világot tudhatjuk magunkénak, ahogy az eredetivel is. Vagy nem. Az élet efféle nagy dolgain elmélkedve, üveges tekintettel lövöldözöm a karikákat az egyik kiszemelt sarok felé, viszont egyik sem érkezik meg egészben. Ez igencsak idegesítő, fel is hagyok ezen elfoglaltságommal.
A csodakönyv kinyitását követően tucatnyi ábra kerül elő, egyik szebb, mint a másik. Sikerül néhány érdekesebbet is fellelni érdekesebb helyeken, ám ezeket gyorsan átlapozom, még a végén ihletet kapok valamelyikhez. Már megvan a fejemben, hogy mit is szeretnék, de gyakorlatiasan először a két kisebbet szeretném kiválasztani, a nagyot biztosan tovább fog tartani megrajzolni, s utána felvinni. Elég vastag a cucc, biztos ezer oldalra rúg. A kezdeti lelkesedés kezd zombulásba fulladni, ami nem király az erős indítás után. Miután már a sokadik nyálcseppet kell letörölgetni az albumról, jobbnak látom felébreszteni magam, mielőtt egy horkantás kíséretében beájulok. Hatalmasat nyújtózok, és ráadásként még egy gigászi ásítással is megspékelem a dolgot. Ekkor akad meg a szemem egy érdekes képen.
- Shun, megtaláltam a következő tetoválásod! – jelentem be drámai hangon, hasonló mimikával együtt. Felkiáltásomat követően rá is bökök a megnevezett mintázatra. – A sárkányodhoz tökéletesen illene ez az erotikus, fagylaltkehely-forma! Az egyik cicid lehetne a gombóc és akkor még 3D-s is lenne, valamint realisztikus cseresznye pihenne a tetején. Tökéletes választás, a helyedben magamra hallgatnék…
El se tudom képzelni, hogy milyen vadállat csináltathat a bőrére ilyesmit, azonban a kép a bizonyíték rá, miszerint csak léteznek ilyenek is. Még néhány percig úgy csinálok, mint összehasonlítanám a méreteket, azután megunom a játékot és visszalököm a cuccost az asztalra. Csalódott sóhaj kíséretében döntöm hátra a fejem az ülőalkalmatosságon, ennek köszönhetően a plafonnal kezdek szemezni. Díszítésként különböző jól sikerült művek vannak kirakva, leginkább csillagokról és efféle égitestekről. Tekintetem rögtön megakad két ábrán, melyekbe abban a minutumban beleszeretek. Hümmögök még egy kicsit magamnak, miközben elraktározom elmémben az információt. A nagy kempelésben eszembe jut a másik eget rengető probléma is, ami idefele jövet ütötte fel a fejét. Ez pedig nem más, mint a magasság kérdése. Töprengő arckifejezést vágva ragadom meg a nő lábát, azután rántom egészen a pofám elé. Szakértő szemmel vizsgálom a cipő talpát, esetleges turpisság bizonyítékát keresve rajta. Sajnálatos módon egyetlen ilyenre sem bukkanok, mintha tényleg beelőzött volna. Gyorsan megrázom kobakom, mert ugye ez egy hatalmas képtelenség! Tisztában vagyok a méreteimmel, ebből kifolyólag egy madjnem hasonló nagyságú nő mellett, egyértelműen Nekem kell kiemelkednem.
- Rosszul van betonozva a járda, azon a részen, amin Én jöttem, lejtett. – jelentem ki szemrebbenés nélkül ezt az orbitális nagy ökörséget, ami pillanatok alatt kipattan az okos fejemből. – Biztos kispórolták belőle az anyagot, meg se lepődnék rajta. Ennek fényében már érthető az az egy centiméter eltérés, amit annyira emlegettél. Egyszóval rendes körülmények között és közjegyző jelenlétében kijelenthetem; magasabb vagyok.
Kétség sem fér hozzá, ennek ekképp kell lennie. Eszembe sincs elvitatni az érdemeit azok után, hogy tisztán láttam őket, de igazságérzetem nem bírja elfogadni, hogy füllentés történt. Amúgy meg sok dolog közrejátszhat, ezért nem biztos az eredmény. Például a cipőink talpmagassága közötti különbség vagy a hajunk hossza, ami még rátesz az egészre. Mindenesetre tudom, amit tudok, szóval nyugodtan engedem el Shun tappancsát, aztán magabiztos vigyor kíséretében dőlök hátra a kanapén.

//Kétségek kálváriája - avagy az elfojtott fóbiák lázadása//

*No, talán mégsem annyira gonosz ez a hely, tanakodom magamban, ahogy leplezetlenül felmérem a helyiséget. Igen, modernnek és jól felszereltnek tűnik, a kipakolt képek alapján pedig tényleg profik az alkalmazottak... És rengeteg ügyfelük volt annak ellenére, hogy ilyen friss még az egész, ráadásul alaposabban belegondolva mintha valami helyi újságban is méltatták volna. Talán nem ártana nekem is tetováltatnom valamit megint... De nem, nem, nem szabad engednem a kísértésnek csak azért, mert ebben a flancos, csillogóan új épületben tökéletes tetoválásokat készítenek! Biztos azért van az egész, mert összeollózták a képeket mindenhonnan, hogy megnyerjék maguknak azokat, akik - hozzám hasonlóan - visszasírják a régi Red Dragont. Igen, csakis aljas összeesküvés lehet, melynek során tönkre akarják tenni azokat a művészeket, akiknek nincs elég pénzük arra, hogy az ilyen helyeken melózzanak, mert az ismeretlen főnök úr nem engedi nekik!
Miután sikeresen megtárgyaltam magamban a fejlődő világ pénzsóvár rákfenéit, és lebeszéltem könnyedén megvesztegethető énemet egy újabb tetoválás szükségességéről, követem Yuu-chant a kanapékhoz, tovább lázadozva gondolatban a nagy cégek pofátlanságán és csatlakozom a másik vizardhoz a "katalógus" elmélyült böngészésében.*
- Nézd, ez pont illene hozzád! A kék és zöld remekül passzol a szemed színéhez és a hajadhoz...
*Mutatok rá kaján vigyorral az egyik mintára, ami minden bizonnyal valami olcsó gyereksorozat agyszüleménye lehet, legalábbis erre saccolok első blikkre a kékeszöld, elefántszerű nyomiság láttán. Mindenesetre előszeretettel húznám tovább Yuu-chan idegeit, részben a szobámba való illetéktelen behatolás és az azt követő elvetemült kukkolás miatt, amikor beszélgetőtársam mintegy válaszul előhozakodik saját javaslatával arra nézve, mit kéne magamra varratnom.*
- Ugyan, nem olyan nagy a mellem... Egyébként is már kinéztem egy másikat, név szerint a vádlimra azt a hajókormány mögött pózoló, egy szál ballonkabátos tengerészcsajt!
*Látványosan vágom a pofákat, ahogy végighallgatom a vizard igencsak érzékletes leírását, hova és hogyan kellene elhelyeznem az említett fagylaltkelyhet, majd szinte rögtön elkezdek érvelni a közvetlenül mellette lévő kép mellett, már-már giccsesen túljátszva "lelkesedésemet" az ötletért.
Azonnal ölembe kapom a vaskos portfóliót, miután társam végzett a minták átbogarászásával, és unottan nekiállok lapozgatni a méretes mappát, időnként elnyomva egy-egy kisebb ásítást, melyek száma unalmam fokozódásával gyakorlatilag egyenes arányban nő. Egészen addig, amíg ismét szóba nem kerül a magasságkérdés súlyos problémája... Vagyis hát az igazat megvallva arra eszmélek fel, hogy valami megragadja lábamat, és az égbe emeli - a következő pillanatban pedig bebizonyosodik, hogy a kérdéses személy maga Yuu-chan.*
- Ja, a talpamat kivételesen nem láttad még, mi?
*Nyekkenek fel a meglepetéstől, miközben azon igyekszem, hogy ne ejtsem ki kezemből a referenciákat, elvégre még a végén képesek lennének velem kifizettetni az esetleges "kárt", pedig a vak is láthatja, hogy önhibámon kívül történik minden. Ki gondolta volna, hogy szó nélkül - és nem képletesen értve - lekap a lábamról? Még jó, hogy sose hordok szoknyát.*
- Van az tíz centi is, de ki számolja...
*Húzom fel szemöldököm a precíz levezetés hallatán, és nagyjából hasonló igazságtartalmú kijelentéssel válaszolok neki. Lehetetlen, hogy ő legyen a magasabb, hiszen Masakitól is csak pár centivel vagyok kisebb, pedig ő aztán nem panaszkodhat ilyen téren... Ha szükséges, akár arra is készen állok, hogy egy harmadik fél mérjen meg mindkettőnket, aki nem elfogult egyikünk irányában sem!*
- Amúgy tudod egyáltalán, hogy készül egy tetoválás?
*Fordulok felé kis idő múlva gyanús pillantással. Az, hogy egyszerre a hátára és a két csuklójára is akar varratni, ráadásul nem is valami kicsi mintákat, kezdi egyre jobban beleültetni a bogarat a fülembe, mely szerint Yuu-channak gőze sincs arról, hogy megy ez. Mindegy, ha annyira muszáj, hát felajánlom neki, hogy bátorítólag fogom a kezét vagy ilyesmi, ha túlzottan megijedne... *

[Kétségek kálváriája - avagy az elfojtott fóbiák lázadása]

Gondolhattam volna, hogy nem veszi teljesen komolyan a tetoválós szándékom, de legrosszabb rémálmomban sem csináltatnék egy kelkáposztahátú varangyos békát magamra! Zseniális ötletem is visszautasítja egy olyan mondvacsinált indokkal, minthogy nem elég nagy a melle hozzá. Ugyan kérem, létezik 3 grammos fagylaltgömb is, nem csak 5 grammos. Mindenesetre nem erőltetem Rá az akaratom, ha nem akar egy vicces ábrát magán, akkor nem fog kapni, ilyen egyszerű! Való igaz, már csak a talpát nem vizsgáltam meg közelebbről, azonban a többi testrész megfigyelése is csupán a véletlen műve volt, tudomásom szerint nem az Én hibám miatt esett le az a törölköző, s ha így is lenne, ki róná fel Nekem ezt a kis ballépést? Mert hát emberi lények vagy valami hasonlóak vagyunk, s mint olyanok, mi is hibázhatunk. Számomra érthetetlen okokból kifolyólag, mostanában egyre több és több baki történik Velem, holott egyáltalán nem vágyom ilyesmire. Ott van Nekem Chiyo-chan, a legcsodálatosabb nő, akivel találkoztam, ráadásul nem is kell a lehulló törölközőkre vagy a selejtes bőrkabátokra hagyatkoznom, ha lengébb öltözetben szeretném látni. Halk horkantással kommentálom kijelentését, az egyszerűen lehetetlen, hogy ennyivel magasabb legyen Nálam. Szúrós szemekkel méregetem, valami árulkodó jel után kutatva, ami végre lerántja a leplet a titokról, s kiderül, miért tűnik magasabbnak, mint Én. Természetes úton ez lehetetlen, szóval egyfajta plasztikai műtét bizonyítékát kell keresnem. Hirtelen ötlettől vezérelve felsőjét kicsit felhúzom, ezáltal szabaddá téve a hasát. Villámgyors pillantásokkal mérem végig, de nem látom a csípőimplantátum bemeneti vágását. Fogaimat csikorgatva huppanok vissza helyemre, azonban a kérdés ismét a nőre irányítja figyelmem.
- Persze, hogy ne tudnám…? – kérdezek vissza megbotránkozva, hisz’ egyértelmű, hogyha tetoválást akarok, akkor tisztában kell lennem a készítés módjával is. – Az egész a megfelelő ábra kiválasztásával kezdődik. Ezt követően a csávó megrajzolja egy különleges papírra, amit végül a kuncsaft kijelölt testrészére tesznek, azután lehúzva ott marad a minta és tádám, kész is!
Biztos így van, mivel valamelyik tévécsatornán láttam erről egy dokumentumfilmet, habár épp romlott tejet ittam és a műsor vége felé ellenállhatatlan késztetést éreztem a toalett kacsa levadászására. Ennek köszönhetően nem vagyok tisztában a procedúra igazi oldalával, de addig jó Nekem! Az esetleges reakciókkal mit sem törődve pattanok fel a helyemről, odaszlalomozva az információs pulthoz. Szerencsére most sikerül tárgyalnom a csávóval, s miután leperkáltam egy nevetségesen magas összeget, máris a hátsó részek felé kezd kísérni. Intek Shunnak, ne üldögéljen kint egyedül, amíg ez a rövid procedúra tart. Legalább visszakaphat valamicskét az ingyen műsorból, amivel a reggel folyamán kedveskedett szerény személyemnek. Belépve a helyiségbe egy fogászati műszerrel találom szembe magam, legalábbis számomra leginkább egy fullextrás fúrós-öblítős ülőalkalmatosságnak tűnik. Rövid beszélgetésbe bonyolódok a mesterrel, azután leadom rendelésem arra a két cuccosra, amit a plafonon láttam. A tag egy perc türelmet kér, majd miután papírra vitte a kívánt formákat, újra visszatér. Ahogy a csodadobozban történt, most Rám nyomdázzák az ábrát és mehetünk is. Ez így is lesz, azonban amikor már pattannék felfele megköszönni a munkáját, a férfi előveszi az egyik minifúróját és egy különösen hegyes tűt tesz bele.
- Köszönöm szépen a segí… Minek az a tű?! o.O – a végére hangom hihetetlenül magas tartományt üt meg, már-már attól félek, hogy szétpattan az ablaküveg vagy valami más. Ugyanezzel a lendülettel vetődöm ki a székből, egyenesen a vaizardlány ölébe, mint egy rinyálós kisgyerek. Szinte már remegve, hüvelykujjamat a számba véve próbálom nyugtatgatni magam, ám miután realizálódik bennem a helyzet komikuma, mérges pillantással fordulok ki „szeretőm” karjai közül, s hangos csattanást követően elhasalok a padlózaton. Hosszú életem során rengeteg borzalommal és halálos ellenféllel összehozott már a balsors, azonban létezik egy, amely mindnél rosszabb. Sosem bírtam ezeket a hegyes vaspilléreket, egy pszichológus szerint valami régi, gyermekkori traumára vezethető vissza az egész. Emlékeim szerint semmi olyasmi nem történt, ami meggátolt volna a szellemi fejlődésben, sőt, egész okos kölyök voltam a magam módján. Ennek ellenére az évi oltások szörnyűek voltak, valószínűleg csak benyugtatózva tudták egyáltalán Belém döfni ezt a Sátán bökőjét! Egy évszázad telt el azóta, harcos vált Belőlem, a legnagyobbak egyike. Most mégis magzatpózba gömbölyödve rángok a földön, mivel Én egyáltalán nem így gondoltam el a dolgokat. A tetováló arckifejezésére pillantva realizálódik, hogy nem csak Én vagyok ilyen gyopi, más is mutatott már hasonló reakciókat. Ez kicsit megnyugtat, szóval remegő térdekkel tornázom magam álló helyzetbe, azután egy köhintés kíséretében megigazítom amúgy tökéletesen álló hajam, majd visszaülök a kínzópadba, önként. Arcomból kifut az összes vér, olyan vagyok, mint egy három napos vizihulla, akit szét akarnak szurkálni. Nem is tudok hova nézni hirtelen, valahogy mindig ősi ellenfelemre terelődik a figyelmem. Mennyire lenne gáz, ha a világ megmentőjeként elsírnám magam? Eléggé, így talán el kellene ájulnom, hátha bejön…

//Kétségek kálváriája - avagy az elfojtott fóbiák lázadása//

- Azt hiszem, lemaradtál nagyjából a feléről annak a műsornak...
*Sóhajtok fel - kis híján az előttem lévő asztalt is megfejelve -, miután végighallgattam Yuu-chan beszámolóját a tetoválások készítési módjáról. Kíváncsi vagyok, milyen fejet vág majd, amikor szembesül a géppel... Bár nem emlékszem, hogy abban a tévéműsorban szerepelt-e már olyan alany, aki ordítva menekült volna a tű elől a fájdalom miatt, szóval ezek után azt is kinézném társamból, hogy azt hiszi, valami idétlen formájú filctollal színezik ki a mintákat... Gondolom, ha a másik tetoválós adásból is látott volna epizódot, hatunknak sem sikerült volna elrángatni Yuu-chant a Red Dragonba. Vagyis már nem Red Dragon, hanem valami más - túlságosan ki voltam akadva ahhoz, hogy még a szalon megváltozott nevét is nézegessem. De visszatérve a tévére, azon a másik műsoron néha én is ledöbbenek, amikor egy-egy isten háta mögötti kis törzs tetoválási szokásairól van szó. Még így utólag is beleborzongok, ha csak rágondolok például azokra a heges cuccokra... Igazság szerint a raktárban nincs tévé, viszont Renénél rendszeresen belebotlok ezekbe az ismeretterjesztő csatornákba, és be kell valljam, nagyon is érdekesek! Száz éve vagyok itt, azonban ezt az időt intenzív bujdosással töltöttük, szóval finoman szólva kevés lehetőség volt arra, hogy megismerhessük az emberek világát - elég ránézni Mashiróra, aki, ha jól emlékszem, még a '70-es években látott véletlenül valami szuperhősös marhaságból vagy öt percet, azóta is azt hiszi szerintem, hogy ez az átlagöltözet az emberek közt, azért is néz ki úgy, mint egy kifehérített szöcske...
Tovább már nem jutok gondolatmenetemben - ami nem is baj, hiszen ismét felrémlik előttem Lisa gyanúsan vigyorgó feje, miszerint már agyamba is befészkelte magát az aljas lesifotósa, ezt a képet pedig nem ártana gyorsan elhessegetnem, vagy legalábbis bérleti díjat kérnem gondolataim kisajátítása miatt -, ugyanis ekkor int felém Yuu-chan, hogy menjek vele. Fel se tűnt, hogy idő közben már letárgyalta az egyik taggal a varrást... Szó nélkül követem a másik helyiségbe a párost, az elkövetkezendő műsoron gondolkozva, amikor is a vizardot szembesítik a tűkkel. Érdekes látvány lesz, az biztos... Ha egy kicsit várt volna az előbb, talán lett volna időm elmagyarázni neki a dolgok valódi menetét, hogy legalább lelkiekben felkészülhessen vagy meg elmenekülhessen innen örökre.
Így azonban csak tenyerembe temetem homlokomat, ahogy elérkezünk a kérdéses pillanathoz - hogy aztán a következő másodpercben riadtan forogjak körbe, honnan jön ez a hang, ami leginkább egy csapat macska nyúzására hasonlít. Hamarosan sikerül beazonosítani, miszerint Yuu-chan adta ki magából ezt a visítást, legalábbis erre következtetek abból, hogy váratlanul az ölemben köt ki. Kisebb szívroham kerülget ennek hatására; nem éppen megszokott látvány, hogy egy rettenthetetlen harcos egy apró tű miatt keressen menedéket rajtam... Próbálkozását végül egy fejsimogatással és lemondó sóhajjal jutalmazom, majd le is fordul a padlóra partnerem.*
- Gyere már, minél kevesebbet nyígsz, annál gyorsabban szabadulsz!
*Hajolok felé, és igyekszem feltámogatni, azonban szerencsére nincs szüksége segítségemre - gondolom, egója javíthatatlan sérüléseket szenvedne, ha elfogadná -, így rövidesen már magától ücsörög a székben.*
- Ha gondolod, szoríthatod a kezem. Ne figyelj a zajra, inkább beszélj majd valamiről...
*Ülök mellé, tanácsokat osztogatva. Nem igazán érdekel, megfogadja-e őket, ha van olyan hülye, hogy önbizalma miatt inkább egyedül meg némán szenved, hát magára vessen - én felajánlottam a segítséget, ennél jobban nem fogom pátyolgatni.*

[Kétségek kálváriája - avagy az elfojtott fóbiák lázadása]

Úgy érzem, egy lidérces rémálomba sikerült belecsöppennem, holott csak egy egyszerű tetoválást szerettem volna. Kiver a hideg veríték, egyszerűen nem tudom, mi van Velem. Önbecsülésem romokban hever, s ezen Shun buksi simogatása se segít. Fehérebben a frissen meszelt falnál, szorongok az azelőtt kényelmesnek tűnő székben, miközben tekintetem képtelen vagyok levenni arról a hegyes kis izéről, ami megpróbálja megkeseríteni az életem. Valamiért megrémít a tény, mely szerint egy ilyen apró semmiség képes Felém kerekedni. A nő szavait szinte meg sem hallom, csupán felkínált kacsóját ragadom meg görcsösen, mintha az életem függne tőle. Nem lepődnék meg, ha a nagy pánikrohamomban eltörném egy-két ujját, ám Ő ajánlkozott fel, ebből kifolyólag vállalnia kell a következményeket is. A valós rettenet ül acélkék íriszeimben, melyek most rémülten cikáznak ide-oda a bőröm és a felé közelítő szerkezet között. Legszívesebben most azonnal elszaladnék, viszont ezt nem tehetem, mivel a lány biztosan nem engedne ki. Popó, a plüssteknősöm biztosan képes lenne lelket verni Belém, azonban most nincs itt, a szekrényem mélyén parizik épp. Irigykedve gondolok erre, Én is szívesebben kempelnek most egy biztonságos gödörben, mintsem hogy önként menjek a kínpadra. Halk imát rebegek magamban üdvözülésemért, s már kezdeném a rózsafüzért keresni, amikor rájövök a problémára, miszerint nem is vagyok keresztény. Esélyeim nem a legrózsásabbak, van egy olyan érzésem, hogy a hatalmas hős, Sierashi Yuusuke, ezen a helyen fog szörnyet halni a félelemtől. Mondhatják majd, keményen küzdöttem és mindent beleadtam, de ez egy hazugság lenne. Valójában remegve, s egy vaizardtársam kezét markolászva várom a büntetést, melyet bűneim hoztak a nyakamra.
- Úristen, úristen, úristen, úristen… - motyogom magam elé meredten, eközben a pokoli masina felzúg, majd gyilkos szúrószervét az alkaromba mélyeszti. – Még van rá esély, most elmenekülhetek! Nem számít, ha itt marad néhány felesleges testrészem, csak engedjenek ki, még élni akarok! T-T
Sajnos, nincs menekvés, ezt hamar be kell látnom az első vonal meghúzása után máris a végső stádiumban vagyok, azaz nyáladdza rángok mit sem tudva magamról. A mester ennek ellenére kegyelmet nem ismerve rajzolgat tovább, mintha egy famentes írólap lennék, nem pedig egy élő, érző ember. Az igazat megvallva ennél sokkal nagyobb fájdalmat is túléltem már, egyszer még a saját karomat is levágtam, mert különben végem lett volna. Viszont a mostani helyzet teljesen más, nincs bennem semmi adrenalin, ráadásul valami lelki sérülés állhat a háttérben, mivel minden egyes ív megrajzolását követően meghalok egy kicsit. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy létezik olyan lény a világon, aki szereti ezt a dolgot. A tetoválóra pillantva be kell látnom, vannak ilyen elmebetegek, ezen a csávón is több festék van már, mint egy kisebb barkácsüzlet polcán. Nagy szenvedésem közepette sikerül megvilágosodnom, de ez sem szolgálja a jólétemet. Ahogy egymás mellett ülünk Shunnal meglátom azt a minimális különbséget, amivel hosszabb az Ő lába az Enyémnél. Szeretném megdörzsölni a szemem, ám az egyik kezemet épp varrják, míg másik a nagy szorításban már annyira elzsibbadt, hogy mozdítani se tudom. A Nap körvonalai már felkerültek, így engedélyeznek néhány percnyi szünetet. Nem érzek elég erőt a felálláshoz, ezért továbbra is a hihetetlenül kemény fotelban tengődök. Különleges kényelmet ígértek, mégsem érzem ezt.
- Érzem, itt a vég… - adok hangot elkeseredésemnek alig hallhatóan, egyszerűen elment a hangom a nagy görcsölésben. – Ha kiléptem eme árnyékvilágból, Rád bízom az ifjú Popót, Ő annyira gyerek még, egyedül nem tudná túlélni a plüssjátékok kegyetlenségét. Még utoljára jó lett volna látni Chiyo-chant, meg a srácokat, de botor módon búcsú nélkül jöttem el a vágóhídra. Remélem, következő életemben egy sokkal bölcsebb létformaként fogok feltámadni, aki majd nem akar önként tűvel karcoltatni magára!
Nagy megindultságomban átölelem a nőt, eközben fejemet a melleire hajtom. Mindig is úgy gondoltam, hogy a harcmezőn fog érni az elmúlás, ám ha a Kaszás két cici tetején jön el értem, az se gáz. Már épp álomra szenderülnék, amikor kínjaim okozója visszatér, s int, ideje folytatnunk. Nagyot nyelek, azután a haragos vörösben égő alkaromat visszateszem a boncasztalra. Nem tudom, milyen módon leszek képes túlélni még egyszer ennyi szenvedést, pedig még az ábra elkészítésének felénél se járunk. Még meg kell adni neki a tónust, azután balomon is megismételni az előbbi műveletet egy sokkal aprólékosabb mintánál. Már megfogalmazódott bennem percekkel ezelőtt, miszerint ez egy nagyon rossz ötlet volt. Magabiztosságom romokban hever, s már rengetegszer elátkoztam azt a rohadt tévéműsort, amiben nem tudták rendesen leközölni a procedúra menetét. Abban az esetben, ha mégis túlélném ezt a kalandot, hazaérve első dolgom lesz írni egy szép, hosszú levelet a csatornának, melyben ki fogom fejteni milyen veszélyes is lehet az, amikor az ember gyomorrontás közben egy dokumentumfilmet nem tud rendesen megnézni. Persze, mindezt csak azután fogom megtenni, hogy újra képes leszek tollat fogni. Elmém egyik ködös részén ugyan motoszkál a gondolat, mely szerint egy gigászi formát még a hátamra is fel akarok vitetni, azonban ezt jelenleg jobb is elfelejteni.

//Kétségek kálváriája - avagy az elfojtott fóbiák lázadása//

- Héhéhé, azért ne törd le a kezemet!
*Morgok egy sort, ahogy megérzem a túlzottan erős szorítást. Persze, persze, én ajánlottam fel az egészet, de nem arra gondoltam, hogy ebben a rohadt pánikrohamában ki kell csavarnia vagy csuklóból leszakítania végtagomat! Ráadásul én hülye képes voltam a bal kezemet nyújtani neki, amire amúgy is jóval nagyobb szükségem lenne még a későbbiekben, mint a másikra, lévén balkezes vagyok. Azt hiszem, ez után a tetoválás egy darabig nem leszek harcképes állapotban, pedig csak egy egyszerű kísérő vagyok... Sőt, azt hiszem, egy darabig a raktár néhány száz méteres körzetén belülre sem fogok merészkedni, nehogy ismét elkapjanak és befogjanak valami ilyen melóba. Renénél majd meghúzom magam ismét, mint a Retsuval való küzdelem után, amíg össze nem forrnak teljesen kézfejem csontjai - mivel minden bizonnyal ripityára készülnek törni, nehogy még véletlenül mutatóban maradjon egy négyzetmilliméternyi ép darabka is... Szinte már hallom a hangos recsegés-ropogást is, amellyel egymás után adják fel a hiábavaló küzdelmet ujjaim. Bár, jobban belegondolva az valószínűbb, hogy csak a vért szorítja ki kezemből Yuu-chan, aminek hatására már úgy elzsibbadt végtagom, hogy azt se érezném, ha levágnának belőle pár centit...*
- És még azt mondják, hogy ha az embert szembesítik a fóbiájával, az megszűnik...
*Fintorodom el az ingyenműsort nézve (vagyis hát a főszereplő szempontjából rohadtul nem volt az, fél szemmel láttam, hogy nem kevés pénzt fizetett szenvedéséért), és megállapítva, hogy még azok a dokumentumfilmes csatornák is képesek hatalmas baromságokat állítani. Pedig annyira bíztam benne, hogy azok legalább értelmesebben megmagyarázzák ezt az emberi világot... Mindegy, majd legközelebb valami ismerőst kérdezek meg ilyen témákban.*
- Legalább ne nézz már oda!
*Takarom el szabad kezemmel szemeit, hátha valamivel jobb lesz úgy vizardtársamnak, ha nem látja félelmének legfőbb tárgyát. Mondjuk ettől még ugyanúgy fog zúgni a gép, de remélhetőleg a zajtól már nem fél - annyira... Valamivel le kellene foglalnom, hogy eltereljem figyelmét jelenlegi haldoklásáról. Fogadni mernék, ha nem azzal lenne elfoglalva, hogy éppen most készülnek meggyilkolni egy kis festékes tűvel, észre se venné a fájdalmat sem... Csak tudnám, mi a fenének vállalta el egyáltalán, ha fél a kis fémtövisektől. Ja, igen - nem tudta, hogy készül... Ezennel ünnepélyesen megfogadom magamban, hogy az elkövetkezendő évszázad(ok)ban bárki is ilyesmire akar majd megkérni, órák hosszáig fogom kikérdezni az illetőt, mielőtt rábólintanék a felkérésre! Kell a fenének egy újabb ilyen meglepetés. Jó, persze, először azért szórakoztató volt a tudat, hogy a magát korunk legkúlabbnak és legerősebbnek tartó hőse berezel egy ilyen apróságtól, de ez azért már mégiscsak túlzás.*
- Köszönöm nagyvonalúságod, de egy fenékre sem tartok igényt...
*Masszírozom meg teljesen érzéketlenre zsibbadt kezemet a szünet kezdetekor, és még hozzáfűznék pár egyéb megjegyzést is a végrendelethez, azonban nincs rá időm, mivel Yuu-chan váratlanul átölel, majd pedig konkrétan párnának kezd el használni... Szóhoz sem jutok a döbbenettől, végül azonban ismét elejtek egy buksisimogatást, és egy biztonsági kamera-mentes területért fohászkodok, hogy a jelenet még véletlenül se kerülhessen elő később, mert akkor nagy eséllyel mind a ketten csúnya véget érnénk, egy másodpercet sem hagyva a magyarázatra... Az újabb félreérthető mozdulat pedig egyenesen bosszúért kiált!*
- Te akartad a lassú halált...
*Nyomom vissza fejét morogva a szék támlájába, majd szabad kezemet ezúttal úgy tartom, hogy a tetoválás folyamatát kelljen néznie, pár perc után ismét megunom látványos kínszenvedését, így eltakarom előle a tűt - fene azt a lágy szívemet >.> Ráadásul még hátra van a másik csuklója meg a háta, amit valószínűleg máskor kell majd megejteni... Akkor viszont már rángassa magával Masakit, vagy meg adjon veszélyességi pótlékot... És lehetőleg ne természetben.*

[Kétségek kálváriája - avagy az elfojtott fóbiák lázadása]

Bármennyire is jól esik egyszerűen csak lebegni és nem foglalkozni semmivel, ezt sem tart tovább öt percnél. Kínzóm újra visszatér, s galád módon újra zúgatni kezdi pokoli masináját. Kicsivel jobban bírom a kiképzést, amikor nem kell látnom a tűt, így már a fájdalom is elhanyagolható. Az igazat megvallva szinte semmit sem érzek, lélekenergiám már olyan magas, hogy normális körülmények között lehetetlen lenne sérülést okozni Nekem olyan fegyverekkel, amiket nem jár át reiatsu. Viszont amint Shun keze elkerül, rögtön akadozni kezd a légzésem, valószínűleg záros határidőn belül ki fogom dobni Vukékat a sarokba, hadd szaladgáljanak kedvükre. Szerencsére a lánynak megesik Rajtam a szíve, ennek köszönhetően már majdnem normális körülmények között vészelem át a tetoválás befejező szakaszát, ezzel a Nap felkerült a csuklómra. Amint kikapcsolódik a gép, s a vashegy is kellő távolságra kerül, rögtön visszatér a szín az arcomba, azután pedig kedvtelve nézegetem a formát. Igaz, még kicsit vörös körülötte a bőr, de ez valószínűleg egy-két napon belül lelohad és akkor teljes szépségében válik láthatóvá a cucc. Fogalmam sincs, minek rinyáltam ennyire a dologtól, hisz’ ennél nagyobb fájdalmat is kiálltam már, nem is egyszer. Egy katana vágása nem hasonlítható össze ezzel, ám a csatatéren való sérülést nem igazán érzi az ember, az adrenalin elnyom minden mást a szervezetben. Talán fel kellett volna pörgetnem magam, mielőtt idejövök vagy venni egy kis partydrogot, amivel mesterségesen lehetne előidézni azt az állapotot. Mindenesetre rohadt jól mutat, viszont csak kistestvérével együtt lesz teljes az összkép. Ekkor jövök rá, miszerint még mindig szorongatok a másik vaizard kezét, holott semmi veszély nincs a közelben. Gyors megfontolás után elengedem a végtagot, mondjuk már amúgy is pletykálni fognak Rólunk otthon, az idegenek meg mindegy mit gondolnak.
- Nem is volt olyan vészes, ugye? – teszem fel a kérdést olyan hangnemben, mintha nem Én szenvedtem volna végig az elmúlt fél órát. – Egy kicsit meglepődtem, amikor elővette azt az izét, de aztán tökéletesen a kezemben tartottam az irányítást. Biztos azért vagyok ilyen magas, hogy a fájdalom egyenletesen tudjon eloszlani bennem, bár ezt Te nem értheted meg, mivel alacsonyabb vagy Nálam.
Ahogy egy kicsit magamhoz térek, máris szóba hozom a másik zavaró tényezőt. Különös módon eddig nem volt probléma, ha egy nő Fölém kerekedett, de most érthetetlen okból nem akarok veszíteni ilyen téren. Slarin-chan is igen nyurga alkat, Vele szemben azért érzékelhető volt a különbség. Kétségem sem fér hozzá, hogy a mellei gravitációs mezejének köszönheti méreteit, mivel japánként az életben nem lenne képes ilyen megtermettségre szert tenni. Már kifejtetett teóriám a növekedés miértjéről, ezért itt már nem is pazarolok rá több karaktert. A csávó előzékenyen két energiaitallal tér vissza, ami remélhetőleg a cég ajándéka, mert különben biztos nem iszom meg. Még pár perc türelmet kér, mivel a másik mintát is meg kell rajzolnia, az pedig tovább fog tartani, mint az előző. A viselkedésemmel kapcsolatban pedig nem tesz megjegyzést, kétségtelenül azt az elvet vallja, mely szerint a vendégnek mindig igaza van. Ebből kifolyólag, hogyha a vendég vinyákolva akar sírni a székben, akkor megteheti. Rövid némaság áll be a helyiségben, ezen idő alatt az arany iránytű egykori helyére meredek. Az egy sokkal összetettebb szerkezet volt, mint amivel eddigi pályafutásom során valaha is találkoztam, ráadásul még tetoválásként is képes volt a mozgásra. Sajnálatos módon eltávolításra került az alkaromból, ám ez beleegyezésem nélkül történt meg, habár abban a pillanatban kisebb bajom is nagyobb volt a tetkó elvesztésénél. Két nagy kortyban sikerül a másvilágra küldenem a pezsgős nedűt, ezt követően már teljes bizonyossággal nézek az előttem álló újabb kínszenvedés elé. Azonban mielőtt még elkezdenénk, zseniális ötlet jut az eszembe, amihez szükségem van új tangámra. Géniuszom szárnyal, bár hamarabb is eszembe juthatott volna.
Gyors mozdulattal rántom elő az alsóneműt, majd némi tanakodást követően a lehető legjobb pozícióban kötöm fel a homlokomra. Funkciójánál fogva nem arra lett kitalálva, hogy sok mindent takarjon, viszont jelen helyzetben több a semminél. Egy fordulást követően bal karom kerül a boncasztalra, innen már nincs visszaút, a másik is el fog készülni. Ennek ellenére mégsem érzek magamban szorongást, úgy tűnik perverzségemmel leikszeltem a rettegést, szóval nincs mitől tartanom. Fel sem veszem, amikor ismét rajzolgatni kezdenek a bőrömre, pedig ezelőtt néhány pillanattal még úgy sírtam volna, mint egy éhes kisbaba. Biztosan hülyén nézek ki újonnan szerványolt fejkötőmben, de a nehéz idők nehéz döntéseket kívánnak, így Én sem panaszkodok. Nincs is miért, ha belegondolok hol volt ez a csipkedarab, mielőtt még Reám adományozódott.
- Hm, jó az illata… Kókuszos öblítővel van mosva? – teszem fel a kérdést kajánul vigyorogva, végre visszatért régi formám egy szikrája, aminek elvesztését annyira sajnáltam. Félreértés ne essék, imádom Chiyo-chant, sose lennék képes megcsalni, de ezért nem kell impotensen viselkedni a nők közelében, mert a végén még búzának néznének, az pedig felérne egy arculcsapással. Azt már csak csendesen jegyzem meg magamnak, miszerint Mayával a folyóparton könnyedén beolvadtunk a tömegbe, ám ennek csak az lehet az oka, hogy részegen nő a szívdöglesztői faktorom. Bármennyire is hízelgő a közeledés, ha egy melegfront 10 méternél közelebb merészkedik, megtudja mit jelent az Istenek haragja kifejezés.

//Kétségek kálváriája - avagy az elfojtott fóbiák lázadása//

*Végre nem akarja letépni tőből a kezemet Yuu-chan - szóval használ az, hogy nem látja azt a kétségkívül tényleg rettentően félelmetes tűt, ráadásul amint lekerül szemeiről kezem, azonnal megint pánikolni kezd, ami szintén bizonyítja gondolatmenetem helyességét. Így már legalább van mivel "zsarolnom": ha megint közelebbi ismeretséget kíván kötni például melleimmel, hát vállalja a következményeit, miszerint pár percig nézheti, amint a gonosz tű épp őt varrja! Csak arra kell vigyáznom, nehogy túl sokáig kelljen gyönyörködnie ebben, mert már előbb is olyan fejet vágott, mint aki menten elhányja magát, és nincs túl nagy hangulatom még ahhoz is, hogy a nagy sikerre való tekintettel egy egész hadseregnyi rókával legyek gazdagabb. Elég volt az akaratlan sztriptízbemutató a raktárban mára...*
- Épp ideje volt.
*Veszem el jobb kezemet ismét, amikor megszűnik a gép zúgása. Alig vártam már ezt a pillanatot - a végére már azt hittem, ráesek Yuu-chanra, annyira elgémberedett minden tagom a kissé kicsavart póztól -, így rögtön meg is ragadom az alkalmat arra, hogy felpattanjak a székről és kinyújtóztassam végtagjaimat. Vagyis csak ragadnám, feltéve, hogy Yuu-chan is el méltóztatik végre engedni bal kezemet, amit azóta is görcsösen markolászik. Halk köhécseléssel és torokköszörüléssel igyekszem fenti tényt és az "életveszély" elmúltát a másik vizardnak is tudtára adni, azonban, valljuk be, nincs túl sok esély arra nézve, hogy pont emiatt engedi el nem sokkal ezután karomat... Miután azonban ez megtörténik, újult erővel nyújtózkodok egy sort; ezt a műveletet pedig hangos ropogás jelzi, ahogy (a száz év alatt már biztosan kissé megkopott) póttestem darabjai mintha megadni készülnének magukat. Azt hiszem, el kéne menni ez ügyben Uraharához, mert nem lehet túl normális az, hogy olyan hangot adnak ki már lassan csontjaim, mintha egy kisebb ház omlana össze... Biztos selejtes cuccot sózott rám anno, kinézem belőle >.>*
- Hja, nekem ugyan nem volt vészes, sőt, akkor sem volt bajom, amikor engem tetováltak... Tudod, kicsit több időbe tellett, ahogy magasabb vagyok nálad, nagyobb minta is kellett a vállamra, mint a tiédre kellene.
*Vágom rá szinte azonnal, nyomatékosításként pedig még kicsit lábujjhegyre is állok, hogy még magasabbnak tűnjek Yuu-channál. Nem tudom, mi ütött belém, de elég nehezen viselem el, hogy jogos tulajdonomat, a kettőnk közti magasságkülönbséget ennyire igyekszik elvitatni tőlem társam. Már Seireitei-ben is büszke voltam 183 centimre, elvégre akkoriban még kevésbé volt gyakori ez a méret, pláne nők közt, bár kétségkívül megvoltak a hátulütői is. Többek közt az, hogy mindig, minden hátráltató körülmény ellenére ugyanúgy felismertek, szóval az esetek többségében még véletlenül sem sikerült csendben és feltűnés nélkül elslisszolnom...
Aztán visszatérek a jelenbe, amikor újra megjelenik az alak, aki tetoválta/tetoválja Yuu-chant, és hoz mindkettőnknek energiaitalt. Nem igazán törődöm azzal, hogy ingyen van-e vagy sem, rögtön felbontom dobozomat, majd bele is kortyolok - elvégre én csak kísérőként vagyok itt, természetesnek kellene lennie, hogy társam fizet, ha szükséges! Mondjuk nem igazán értem, mit lehet szeretni ezen a löttyön, de ha már ingyen van, hát nem leszek semminek az elrontója... Ha fáradt az ember, hát igyon kávét, nem pedig ilyen vackokat!
A rövid csend alatt gyorsan megfigyelem a mestert is - hja, eddig nem volt rá sok alkalmam a nonstop Yuu-chan-pánik közepette, melynek hol a tű volt kiváltója, hol pedig az a tény, hogy alacsonyabb nálam. Most azonban bepótolom ezt a hiányosságot: látszik az emberen, hogy már régóta benne lehet a szakmában, és a majdnem mindenét beborító minták is egész jól néznek ki. Ráadásul őszintén csodálom, hogy ilyen fapofával kibírta társam mutatványát... Bele se merek gondolni, hány hozzá hasonló alak szaladgálhat a városban, akik úgy akarnak varratni magukra, hogy nincsenek tisztában a dolog menetével.*
- Gőzöm sincs, eredetileg Lisáé a cucc...
*Válaszolom reflexből, ahogy meglátom, hova kerül a tanga, amiről már el is feledkeztem a nagy magasság-csatában. Az jó kérdés mondjuk, hogy a fenébe kerülhetett volna hozzám a szóban forgó vizard fehérneműje (aki valószínűleg jelenleg is csuklik és tüsszög), szóval nem lehet túl hatásos kifogásom, de hát ez van, már így is épp eléggé elvontnak nézhetnek minket, szóval egy újabb ok a furcsa tekinteteknek már nem oszt, nem szoroz.*

[Kétségek kálváriája - avagy az elfojtott fóbiák lázadása]

Igazából teljesen hidegen hagy, kié a bugyi, amíg női személy hordta. Viszont Shun elszólása beindítja az agyamban lévő rozsdás fogaskerekeket és gondolkodásra kényszerít. Hitetlenkedve lesek ki a csipke alól, már egyáltalán nem foglalkozom a fájdalommal, sokkal izgalmasabb dolgok vannak itt készülőben. Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy összekössem a pontokat, majd felvegyem a teljes elképedés kifejezését. Olvastam már efféle mangát Lisának köszönhetően, azonban sosem gondoltam volna, miszerint az ismeretlen szereplők helyére bármikor be tudnék rakni két, valóban létező nőt. Nos, ma végre eljött ez a nap is, ennek köszönhetően be tudok helyettesíteni a yuriba, ami igen nagy sikerélménnyel tölt el. A perverzség királynője tudvalevőleg mindkét nem felé kacsingat, ám a piercingtündérről sosem képzeltem volna ezt. Lelki szemeim előtt egy igen vad jelenet játszódik le, ami minden férfiember orrában elpattintaná a hajszálereket, nem csak az Enyémben. Szabad kezemmel letörlöm a kifröccsent rubintsznű nedvet, azután saját meglepődöttségemmel küzdve próbálok tapintatosan rákérdezni az esetre. A kis játszadozás után biztosan gyorsan kellett távozni a 8. osztag volt hadnagyának, felöltözni már nem volt idő. Mindennapi esemény pucéron rohangáló a vaizardokkal találkozni a raktárban, így senki sem gyanakodott semmire. Ettől függetlenül Én most rájöttem mindenre, ráadásul ezzel zsarolhatom is majd Törpikét, ha úgy tartja kedvem. Itt felharsanhatna ördögi kacajom, de nem fog, anélkül is elég gyopinak néznek már a tetováló szalonban, pedig igazából semmi polgárpukkasztót nem csináltunk. Az általam bemutatott jelenet színészi képességeimet villogtatta meg, természetesen nem félek a tűktől, csak szeretem, ha legalább három lépés távolságban vannak Tőlem. Elővigyázatosság, semmi több.
- Mindig is tudtam, hogy az összes bentlakót el akarja kapni, viszont sosem gondoltam volna, miszerint Te leszel az egyik, akinél sikerrel jár. – szólalok meg végül rezignáltan, mit sem törődve az érdeklődve fülelő mesterrel. – Semmi bajom nincs a homoszexualitással, főleg a lányok esetében, így bármi van, nyugodtan fordulhattok hozzám is segítségért. Teszem azt kiadatni a házi videótokat vagy megcsinálni egy honlapot a film számára, ilyesmik.
Szavaimból teljes komolyság árad, még mindig nem esett le a kamuzás ténye. A tanga eltakarja előlem az igazság fényét, így a fikció sötét világában kell bolyonganom egészen addig, amíg vége nincs a varrásnak. Barátságosan megpaskolom a lány térdét, ekképp is biztosítva teljes lojalitásomról. Ugyan még mindig nem merek rápillantani a készülő műre, de az egyre sűrűsödő húzogatásokból ítélve most kezdi el beszínezni a megrajzolt ábrákat. Jobbom alig észrevehetően sajog a kötés alatt, amit nem is olyan rég tettek rá. Azt mondta a manus, még néhány napig rajta kell hagyni, ezen idő alatt a bőröm visszanyeri eredeti színét, valamint a tinta befeketedik. Már alig várom a csodáló pillantások érzését magamon, miközben a kúl tetkókat kivillantva végiglejtek Karakura Town utcáin. Első dolgom lesz az attrakciót követően végigjárni a városban minden utcáját, hadd gyönyörködjön mindenki eme csodában. Képemen álmodozó kifejezés ül, ami igencsak félreérthető az előző téma fényében. Igazából már meg is feledkeztem arról a bizonyos afférról, önön ragyogásom minden mást kitöröl az elmémből, egyszerűen képtelen vagyok két eseménysorra egyidejűleg koncentrálni. Meg sem próbálom megosztani figyelmem, attól csak megfájdulna a fejem, az meg kinek lenne jó? Nekem biztos nem, szóval ezzel sztornózva is van a lehetőség. Az íriszeimet takaró anyag lejjebb csúszik, s irritálni kezdi az orromat. Az adott testrész mozgatásával szeretném visszatolni kiindulási helyére, ám nem járok sikerrel. Egyre jobban idegesít a cucc, viszont levenni még mindig nem merem, elég volt egy pánikroham mára. A dolgok egyszerűsítésének érdekében nagyot tüsszentek, ennek köszönhetően kobakom előre, azután hátra bucskázik, jó erősen megfejelve a háttámlát. Jól láthatóan a csávó is megijed, főleg akkor, amikor alkaromon egyszerűen eltörik a tű és némi repüléssel megspékelve csapódik a férfi mögötti falba.
A lehető legtapasztaltabbnak tartotta magát, de olyan vendéggel még sose hozta össze a balsors, mint Én. Valahol mélyen büszkeséget érzek magamban, megint maradandó benyomást tudtam hagyni egy emberben. Újabb pillanatnyi türelmet kér, ami alatt valószínűleg alsót vált, s egy új vasheggyel tér vissza. Míg ez megtörténik, szemellenzőmet feltolom a homlokomra, ezután pedig felkelek a székből, mivel az előző szünet alkalmával ezt elfelejtettem megtenni. Gigaiom még nem recseg-ropog, mint a Shuncé, ez már egy strapabíróbb verzió, lehetne 2.0-nak is nevezni. Némi nyújtó gyakorlatok után teljesen kiegyenesedem, ekképp magasodva a nő felé, mert ugye csak nyurgább vagyok, mint Ő. Amikor ennek ellenére sem tűnök nagyobbnak, hirtelen ötlet által vezérelve alig észrevehetően szellemi részecskéket vezényelek cipőm talpára, melyek legalább két centivel megemelnek.
- Tessék, itt a bizonyíték a kettőnk közötti méretkülönbségről! – kiáltok fel diadalittasan, amint láthatóvá válik kísérletem eredménye. Ajkaimon magabiztos vigyor látszik, teljesen biztos vagyok győzelmemben. Valójában ez már a kezdetekkor el volt döntve, csupán a ferpléj miatt mentem bele, hogy igazáról bizonyosságot szerezhessen, viszont csúfos kudarc lett a vége. Ennek ellenére semmi oka nincs szégyellnie magát, mivel Velem szemben maradt alul, ez pedig olyan, mintha Dávid akarna Góliát felett diadalmaskodni.

//Kétségek kálváriája - avagy az elfojtott fóbiák lázadása//

*Na, már csak ez hiányzott: Yuu-chan jól láthatóan elhitte az előző, lisás elszólásomat, legalábbis a hirtelen orrvérzését elnézve. Szabad kezemmel idegesen kapom el a vérszökőkút forrását és erőteljesen szorítani kezdem, ahogy magamat szidom gondolatban. Elvégre tudhattam volna, hogy kísértem olyan tipikus hímnemű, mint azokban a mangákban, tehát nagyjából azt nem érti félre, amit nem akar >.> Lelki szemeim előtt pedig sajnos már én magam is látom, miféle jelenetek játszódhatnak le fejében, főszerepben Lisával és velem - nem tehetek róla, túl képszerű a fantáziám... Amúgy is olvastam már elég történetet a témában, szóval még nagyon erőlködnöm sem kell, egész egyszerűen behelyezem kettőnket néhány perc alatt az összes sztoriba, ami hirtelen eszembe jut. Hja, így jár a vizard, ha száz éven keresztül össze van zárva a hentai-mangák koronázatlan királynőjével, azt már meg se említve, hogy arra is próbált már rávenni néhányszor, hogy rajzoljak neki pár hasonló témájú képet... A raktár lakóiról. Az összes lehetséges párosításban, vagy rosszabb esetben hármasításban, négyesítésben, satöbbi. El sem hiszi az ember, hogy milyen gondolatok lapulnak a szemüvegvillanások mögött, amíg nem hallja az egészet... Újfent bele is vörösödök, ahogy eszembe jut némelyik extrémebb ötlete, bár remélem, ezt nem fogja meglátni már Yuu-chan - így is épp elégszer fogom tőle még hallani ezt az esetet biztosan, nem kell még az is, hogy az arcpírt is bizonyítékként tüntesse fel -, szóval nyomatékosításként még csavarok egyet orrán, majd elengedem szaglószervét. Ha meg szóvá teszi a nem túl finom bánásmódot, hát majd rávágom, hogy az erős orrvérzést így kell elsősegélyezni. Amúgy is, inkább örüljön, hogy nem a tangát cibáltam le a fejéről és nem tartottam orra elé a tűt.*
- Nos, ha ennyire tetszik, legközelebb csatlakozhatsz hozzá, úgy is régóta szeretne már... átvizsgálni, hogy melyik yaoi karaktertípust személyesíted meg.
*Válaszolok, miközben igyekszem elterelni a témát a yuri vonalról, remélhetőleg sikerrel. Azonban ez a reményem is rögtön szertefoszlik, ahogy megkapom az együttérző térdpaskolást. Tüntetőleg inkább a készülő tetoválásra koncentrálók, egy pillantást se vetve Yuu-chanra, aki látszólag ismét elmerült az előbbi fantáziálgatásában. Még jó, hogy doujinshit nem akar írni! Bár, jobban belegondolva és elnézve álmodozó arckifejezését, akár még erre is képes lenne...
Aztán kisebb szívrohamot kapok az elpattanó tű láttán, és reflexszerűen hátrébb ugrok a székkel - a fene se tudja kiszámítani hirtelen, merre száguld a fémdarab, én pedig egyelőre nem szándékozom újabb piercinggel gyarapítani gyűjteményemet. Bele se gondolok inkább, a mester miként reagált a tű eltörésére, mert bár igyekszik leplezni, azért mégiscsak ember, és látszik, hogy rendesen kifutott arcából a vér. Nem valószínű, hogy valaki is képes lett volna eddigi pályafutása alatt erre a mutatványra, szóval azon se lepődnék meg, ha ezután pár hetet (hónapot) pihenéssel töltene a tag...*
- A francba már, Yuu-chan, előzőleg az a tanga végigment a raktár összes pasiján, mindenki hordta pár napot, igaz, Hacchi karkötőként... Komolyan bevennéd ezt is meg a lisás verziót?!
*Fakadok ki végül mogorván, mikor ismét ketten maradunk a teremben, mert a készítő kimegy újabb tűért (és valami szíverősítőért is valószínűleg). Nem hiszem el, hogy képes elhinni előző egyértelmű marhaságomat, elvégre ő is látta elégszer, ahogy menekülök a magát diáklánynak képzelő, túl lelkes vizard elől...
Nem tudok túl sokáig lovagolni azonban ezen a témán (szerencsére?), mivel ismét felmerül a magasság kérdése. Persze Yuu-chan még mindig képtelen elfogadni azt, hogy alacsonyabb nálam, így most már csaláshoz is folyamodik, amikor beveti lélekrészecskés-lebegős cuccot. Hihetetlen.*
- Ugyan-ugyan, egyértelmű, hogy szenvedsz az alacsonyságod miatt, apróság...
*Állok lábujjhegyre mintegy válaszként, ahogy kihúzom magam: ha társam bevetheti piszkos kis trükkjeit, hát én is! Amúgy is, mintha kicsit szorítana a gigai-om, biztos magasabb kellett volna, és azért is ropognak csontjaim, mert nem férnek el kényelmesen a póttestben.*

[Kétségek kálváriája - avagy az elfojtott fóbiák lázadása]

Eddig azt gondoltam, állam már nem eshet tovább a padlónál, azonban kijelentésével ezt is sikerül elérnie. Már-már épp tépném le a fejemről az alsóneműt, amikor valóban elgondolkodok kissé a dolgon. A raktár férfi lakóit nem úgy ismerem, mint akik szívesen felvennének egy tangát, ráadásul Hachira nem is lehetne méretet találni. Azonban az elpirulás sem kerülte el figyelmem, ami pedig egy félreérthetetlen bizonyíték, ami a történet hitelessége mellett szól. Lisa egy kicsit tényleg sérült szexuális tekintetben, valószínűleg Shunsui taichou Őt is molesztálta, mint ahogy az utódjait is. Felemelő érzés volt egy ilyen ember helyét elfoglalni, még ha rövid ideig is. Egyetlen búzacsíra karakterstílust sem személyesítek meg, olyannyira hetero vagyok, hogy a nőknek már csak a közelségemtől teherbe kellene esniük! Persze ennek Chiyo-chancsi biztos nem örülne, kétségtelenül már azért kitekerné a nyakam, amiért teljesen véletlenül Shun levetkőzött előttem. Nem akarok semmit egyetlen „futókalandomtól” se, meg amúgy is a vaizardlány épp valami digóval kavar, kedvem sincs elrontani az idilli kapcsolatukat. Nevetséges lábujjhegyre állós próbálkozásával nem ér el sokat, bár mintha pár centivel magasabb lenni. Fogaimat csikorgatva követem Én is a példáját, azonban a mérgelődés miatt koncentrációm megtörik, így a lélekszemcsék sem jelentenek további biztos támaszt talpaim alatt. Elkezdek előre dőlni, ebből a közelségből az ütközés elkerülhetetlen. Szerencsére társam már biztosan előre látta a jövőt, ezért is készítette elő számomra a puha légzsákokat. Számomra érthetetlen módon, nadrágom övtartója pont beleakad a landolási területként használt szék karfájába, ennek köszönhetően majdnem combközépig lehúzódik a galád ruhadarab. Ráadásul még keményen bele is fejelek a háttámlába, ennek köszönhetően fájós fejjel próbálok némi energiát gyűjteni a felkeléshez.
Ekkor tér vissza a tetováló, s meglátva kettősünket rögtön kiesik a kezéből a hozott tű. Nagyon félreérthetően tűnhet a helyzet, pedig csak egy szerencsétlen baleset miatt történt az egész. A vasbökő kicsúszik ujjai közül, majd némi pattogást követően az egyik szekrény alatt tűnik el. Túlságosan alacsony a bútordarab alja, kiszedni alóla igen fáradságos munka lenne, mivel még cipekedni is kellene. Megpróbálok felkászálódni, azután segíteni Neki, viszont egy intéssel elhárítja a gesztust, pillantásából a „Nem akarok zavarni…” üzenetet vélem kiolvasni. Felesleges mentegetőzésbe kezdenék, azonban már hamarabb kioldalog, mondván, hoz még egy tűt. Teljes letargiába zuhanva huppanok a kínpad mellé, eszembe sem jut rendbe rakni magam. A nő is elég megtépázott állapotban van, mintha most másztak volna Rá, nem is olyan régen.
- Ez mind miattad van… - szólalok meg egy szúrós tekintettel karöltve. – Ha nem próbálnád betegesen bizonygatni a magasságod, akkor még mindig normális embereknek néznének Minket, még ha nem is vagyunk azok. Amúgy meg felcsúszott a pólód, igazítsd meg… >.>
Bármennyire is a hegyvidék szerelmese vagyok, csak egyetlen hegységrendszer bebarangolására van jogosultságom, máséra már nincs is szükségem. Képeslapokat meg nem szoktam nézegetni a külföldi érdekességekről, úgysem jutok ki oda soha. Nagyokat szuszogva kísérlem meg idegállapotom visszaállítani a szokásosra, miközben gatyám zsebében kutatok a cigarettásdobozom után. Hamarosan meg is találom a megszokott papírborítást, így már semmi sem állhat egy rövid bagószünet útjába. Nemigen foglalkozom vele, hogy itt lehet-e dohányozni vagy sem, a csávó már úgyse szól be semmiért, talán egy életre sikerült kikészítenem. Isten lássa lelkemet, esküszöm nem ezt volt a célom! A Karma egyfolytában ki akar baszni Velem, holott mindig is jófiú voltam, semmi olyat nem csináltam, amivel kiérdemelném a folytonos szívatást. Szál szálat követ, s egy ültő helyemben legalább öt energiarúddal végzek. A csikkeket a frissen polírozott parkettába nyomom el, Zel úgysem fog haragudni Rám, ha meg igen, akkor így jártam. Az elkövetkezendő negyedórát hullacsendben töltöm el, már egy rossz szavamtól a nyakunkba szakadhat az egész kóceráj, arra meg nincs semmi szükség. A kényszeredett várakozást követően a mester ismét visszatér, habár kicsit rosszul esik, miszerint ilyen lagymatag teljesítmény néz ki Belőlem, még akkor is, ha valójában nem történt semmi. Biztos magából indult ki, csak ez lehet a magyarázat. Ifjú és erős vagyok, még nincs probléma a libidómmal, remélem nem is lesz. Mindenesetre a munka nem állhat meg, ezt a tetoválást még a mai napon mindenképp be kell fejezni. Valamiért van egy olyan érzésem, hogy szerencsétlen csávó ezt követően gyorsan nyugdíjba vonul, mert a végén még újra visszatérnék, és akkor lenne mulatás megint! Kényszeredetten egy vigyort villantok az irányába, ami igen félreérthető lehet egy tangaszemellenzős sráctól.
- Lehet még ennél is égőbb a helyzetünk?! – súgom a kérdést Shunnak, miközben megigazítom magamon gönceimet, s újra elfoglalom kiindulási pozíciómat. Szemeimet becsukva koncentrálok a mozdulatlanságra, mivel már akaratlanul is csak a bajt csinálom. Olyan vagyok, mint egy hurrikán, a nyomomban csak pusztulás és fájdalom jár. Még egy házat is fel tudnék kapni, habár ahhoz eléggé erőlködnöm kellene. Mondjuk egyelőre nem kísérleteztem ilyesmivel, épp itt lenne az ideje!

//Kétségek kálváriája - avagy az elfojtott fóbiák lázadása//

*Yuu-chan továbbra is gondolataiba merült arckifejezését látva egyre biztosabb vagyok abban, hogy még azt is elhitte, amit pedig igyekeztem rohadtul nem hihetően előadni - úgy látszik, sikertelenül, és megint életbe lépett a vizardnál a mindent-kimagyarázunk-úgy-hogy-nekünk-jó-legyen program. Igazság szerint az nagyobb gondom jelenleg ennél, hogy nálam pedig a túl vizuális fantáziám indult be a legmagasabb szinten, ugyanis teljesen akaratlanul megjelennek lelki szemeim előtt a raktár hímneműi az ominózus fehérneműben... Azt hiszem, kevesebbszer kéne Lisától mangát kölcsönöznöm, de hát az a legkevesebb, hogy én is elolvasom azokat, amiket velem vetet meg! Ez teljességgel rajtam kívül álló ok, túl lágyszívű vagyok, ő meg túl... fiatalosan öltözködik, szóval nem adják ki neki a cuccot a tizennyolcas karika hiányára hivatkozva. Amúgy is, ha már hadnagyom volt évekig, illik segítenem neki!
Még szerencse, hogy varrnivaló vizardtársam (egyelőre?) nem tudja, a harmadik osztag előtt pont a nyolcadikban szolgáltam. Azzal aztán végképp elásnám magam ebben a tekintetben, biztos úgy gondolná, ott kaptam a yuri - és egyéb - témákban a kezdő, khm, kiképzést. Bár, jobban belegondolva, így is sokat "köszönhettem" a lánynak már akkor is, amiért most ennyire... tájékozott vagyok felnőttmangák terén.
Amikor ismét megpróbálja - valljuk be, teljesen feleslegesen - lekörözni magasságomat, már épp kezdenék én is ugrálni vagy ilyesmi, hogy csökkentsem a távolságot. Ekkor azonban (jó ecchihez híven >.>), minden bizonnyal puszta véletlenül, előredől és elveszti egyensúlyát, ezzel együtt pedig azonnal rám zuhan. Ennek eredményeként hatalmas lendülettel esek vissza székembe, rendesen beverve hátamat a támlába... De legalább Yuu-chan se járt jobban, ő ugyanis a fejét vágta bele a székbe, ráadásul még a nadrágja is lecsúszott - ezzel félreértésekre adva okot az újra belépő tetoválónak. Miért nem tudott egy-két perccel hamarabb visszapofátlankodni?!*
- Yuu-chan, nem is tudom, hogy fogalmazzam meg finoman... Áh, megvan: még egy ilyen, és megöllek... >_>
*Sziszegem a még mindig rajtam fetrengő vizard fülébe, időnként hangosan felnyekkenve és nyögve, amikor társam a nagy feltápászkodás közepette éppen belekönyököl bordáimba vagy belerúg sípcsontomba, esetleg rálép teljes súlyával a lábfejemre - a kissé félreérthető hangok (rákvörös fejemhez társulva) pedig biztos még jobban meggyőzi a tagot tévedésében, így rövid időn belül ismét magunkra maradunk... Mihelyst aztán lemászik rólam Yuu-chan, hatalmas levegőt veszek; azt hittem, megfulladok a nem éppen pehelysúly alatt.*
- Igen, miattam van, mert én akartam eljönni ide úgy, hogy félek azoktól a rohadt tűktől, ráadásul túlzott férfiúi büszkeségemtől vezérelve nem bírom elviselni, hogy egy nő magasabb tőlem... >.>
*Válaszolok neki mérgesen, majd kedves javaslatát hallva először tiltakozni akarok, miszerint nem én szabadultam meg rövid úton a nadrágomtól, tehát semmimet nem kell megigazítani, azonban az ominózus területre lepillantva kelletlenül megállapítom, hogy ezúttal mégiscsak igaza van. Tovább duzzogva magamban húzom vissza eredeti helyére felsőmet, hogy ismét kellő mértékben takarja a megfelelő objektumokat, és szó nélkül veszek egy szál cigit a Yuu-chan által előszedett dobozból - úgy gondolom, ennyit igazán megérdemlek, amiért hagytam magamat belerángatni a félreértések sorozatába. Kár, hogy vaníliás a cucc, de hát ennyi áldozatot igazán kibírok ezek után, legalább addig sem a saját készletem fogy. Egyébként is, már megkínált párszor ismeretségünk alatt, biztos nem sértődik meg, ha most is tőle szedek cigit!
Szinte fel sem tűnik, amikor visszatér végül a tetováló, csak amikor afelől kezd érdeklődni, befejezheti-e művét. Elnyomott csikkemet az egyik közeli asztal alá hajítom, "ami nem látszik, az valójában nincs is ott" alapon, majd hátradőlve nézem tovább, ahogy készülődni kezd, hogy újra nekifogjon a munkának. Vagyis csak hátradőlnék, ugyanis - valószínűleg az előző véletlen baleset hatására valami gebasz történt ülőhelyemmel, így, amikor lendületesen a támlának akarok dőlni, nemes egyszerűséggel felborul alattam ez a vacak, aminek köszönhetően hasonló gyorsasággal kerülök padlóra. Esés közben lábaim felett is elvesztem a kontrollt, ennek következtében pedig kinyújtott végtagjaim önálló életre kelve - és túl nagy erővel - rúgnak bele Yuu-chan "kínpadjába" alulról, gőzöm sincs, milyen hatást váltva ki ezzel. Kedvenc mesterünk viszont ekkor is kisebb szívrohamot kap láthatólag - komolyan mondom, ezzel az egy kis túrával biztos megrövidítettük az életét legalább tíz-tizenöt évvel.*
- Nos, mint látod, igen.
*Kászálódok fel a földről ruhámat igazgatva és inkább rá sem nézve Yuu-chanra. Mindenesetre, miután a széket visszaállítottam eredeti helyére, már meg se merek ülés közben mozdulni, csak bámulok magam elé mogorván...*

[Kétségek kálváriája - avagy az elfojtott fóbiák lázadása]

Shun olyan negatív Velem, pedig semmi okot nem adtam rá! Halálosan megfenyegetni valakit egy buta félreértés miatt egyáltalán nem vicces, igazán a lelkembe tiport ezen kijelentésével. Az már más tészta, hogy ha ketten lenne, akkor sem tudna lenyomni, de ez egy másik történet. További szavaira méltatlankodva hördülök fel, nem félek semmitől és Én vagyok a magasabb! Magamban fortyogva próbálok inkább valami nyugtatóra gondolni, mondjuk a szivárványréten vágtázó pónikra. Már épp simogatnám meg az egyik hátát, amikor természetesen kizökkentenek koncentrációmból. Még utánakapnék Csillám sörényének, ám Ő már messzire szökdelt a naplementébe, mely vörösre festi az ég alját. A székemet ért váratlan rúgás reflexszerű védekező mechanizmust indít be agyamnak, ennek köszönhetően térdemmel homlokon lököm magam, mivel egy speciális pozíciót akarok felvenni, aminek embriópóz a neve. Szerencsétlen csávó már tényleg a szívroham szélén áll, nem csodálkoznék, ha egyszer csak előre dőlne és kilehelné a lelkét. Igazából pont kapóra jönne Neki jelenlétünk, mivel simán át tudnánk küldeni a Seireiteibe, ahol új és valószínűleg békés életet kezdhetne. Viszont mindenek előtt fejezze be a munkáját, ha már egy kisebb család éves jövedelmét kicsengettem az információs pultnál. Már csak az utolsó simítások hiányoznak, szóval hamarosan megszabadulok, s mint a csődör, ki letépte láncát, száguldok majd Karakurán át. A mesternek egyre jobban remeg a keze, az idegei kétségtelemül felmondták a szolgálatot. Pont most jön a megadott részek kiszínezése, ebből adódóan pont jól jön az efféle mozgás. Megkínálom a hozott energiaitalból, hátha tud egy kis erőt meríteni belőle, azonban visszautasítja érthetetlen okokból. Egy vállrándítás kíséretében legurítom a torkomon a még megmaradt löttyöt, azután halk böffentéssel adom a világ tudtára, miszerint ez bizony jól esett!
- Azért köszi Shunc, hogy elkísértél, elég furcsa lett volna, ha teszem azt Masakival kellett volna itt szenvednem. – szólalok meg végül némi gondolkodást követően, majd a kiürült alumíniumdobozt a hátam mögé hajítom. – Veszek Neked szerintem egy magassarkút, azzal talán eltörölhetnék a köztünk feszülő ellentéteket, mivel egy szintre kerülnénk. Mit szólsz?
Néhanapján olyan gáláns vagyok, még magamat is sikerül meglepnem! Eltelve önön nagyságomtól meredek néhány percig a semmibe a tanga csipkés anyagán keresztül, gondolataim már messze szárnyalnak. Bármit is mond a lány, sose mossa le magáról a Lisával való kavarást, ráadásul képi bizonyítékom is lesz róla! Mostanában elmerültem a modern kor élvezeti cikkeiben, vagyis rátaláltam az internetre is. Csodálatos, mennyi mindent lehet megtudni csupán egy kattintással! A múltkor például egy szerepjátékos oldalba botlottam bele, azonban némi nézelődést követően rá kellett jönnöm, miszerint nem az Én világom az ilyesmi. Sokkal jobban szeretek a való világban élni, mint az emberiség védelmezője – egy második Prométheusz, ha úgy tetszik -, aki fáradhatatlanul küzd az univerzum jobbá tételéért. Egy pillanatra elgondolkozom a dolgom, hogy a tarkómra tetováltassam-e a hőst jelentő kajit, de inkább elvetem az ötletet. Kitudja, milyen fájdalmat kellene kiállnom, ha már egy ilyen kevésbé érzékeny területtől is így kikészültem. Elmélkedésemből a tetováló hangja ránt vissza, amikor bejelenti a mű elkészültét. Gyönyörködöm még néhány pillanatig gigaiom díszeiben, mivel elég furcsa lenne, ha a lelkembe is bele tudta volna karcolni a jeleket. Olyasfajta elégedettség önt el, amilyet egy-egy sikeresen teljesített küldetés után szoktam érezni, felülkerekedtem ellenségeimen, s végül győztesként hagytam el a csatateret! Persze ebben nagy szerepet játszót hű fegyverhordozóm és vaizardtársam is, művésznevén a Piercingtündér. Ezt követően egy rövidebb előadás hangzik el a bőrfelület kezeléséről, blablabla, azután áttérünk a nagyobb minta megvitatására. A tanga eközben visszakerül a farzsebembe, természetesen ugyanúgy kilógva, mint eddig. Egy pillanatra minden vér kifut az arcomból, amikor meghallom a „többszöri alkalommal való elkészítés” kifejezést.
- Kami-sama kegyelmezzen… - suttogom magam elé alig hallhatóan, mivel nem akarom mindenkivel tudatni, miszerint egy túlméretezett Yodához imádkozom a Dragon Ballból. – Mindenesetre köszönöm a közreműködését mester, engedje meg, hogy egy jelképesebb összeggel megháláljam a mun…
Be se tudom fejezni a mondatom, máris kiviharzik a helyiségből. Korát és testalkatát meghazudtolva menekül ki az üzletből is, mondván, ebédszünete lesz. Megértem Én, ha az emberre délután négykor jön rá az ebédelhetnék, akkor menjen csak, de a kajapénzt igazán zsebre tehette volna. Kicsit elszontyolodva teszem vissza a suskát a zsebembe, miközben az egyik asszisztens laza kötést helyezz a tetkókra. Olyan kedves embernek tűnt a sok festék és vas alatt, ámbátor a kemény külső érezhetően érző lelket takart. Ezután az a legkevesebb, ha elpakolom a szerteszét hagyott műszereket! Nos, ez irányú próbálkozásaim csúfos kudarcot vallanak, amikor ismét eltörök egy ismeretlen működésű cuccost. Ezt követően rohamléptekben hagyja el szerény személyem a Hell’s Rose épületét, a következő kezelés alkalmáig. Ha tippelnem kellene, akkor biztosan egy új tetoválóra tenném a voksom.
- Hova tovább? – teszem fel a kérdést, mivel feltett szándékom meghálálni Neki, amiért alacsonyságával együtt nem hagyott eltérni elhatározásomtól. Örülök, hogy ilyen barátaim vannak, ráadásul, ha egyszer pénzszűkében leszek, akkor le is adhatom majd a telepen, hátha kapok érte valamit! *.*

//Kétségek kálváriája - avagy az elfojtott fóbiák lázadása//

*Úgy látom, az istennek se fogom vele megértetni, hogy akármit is gondol magában Yuu-chan lelkiismerete nyugtatgatása miatt, kettőnk közül igenis én vagyok a magasabb. Sajnálkozó intéssel és lemondó sóhajjal nyugtázom, miszerint csúnya tévedésben kell leélnie egész hátralévő életét - mi is az a néhány száz év? -, majd az energiaitalos dobozt keresném, azonban hamarosan rá kell jöjjek, hogy előző akcióm folytán a maradék egyszerűen leborult és kiömlött a földre... Na, mindegy, nem vagyok annyira oda érte, hogy rosszul érintsen a veszteség, meg amúgy is: mi a fenét csinálhatnék ezután? Legfeljebb fel lehetne már nyalogatni onnan, ezt a "dicsőséget" pedig meghagyom valami négylábúnak, ami errefelé bóklászik elég gyakran, legalábbis a padló tisztaságát elnézve. Igazán felvehetnének valami takarítónőt vagy ilyesmit, mert jól láthatóan hiányában vannak ennek a munkakörnek.
Az igazat megvallva, enyhén kárörömmel tölt el, ahogy nézem a tetoválás befejezését - kicsit reménykedek is abban, hogy a készítő véletlenül kifut a vonalból (olyan kézremegéssel senki se csodálkozna rajta szerintem), ráadásul a világmentő Yuu-chan reakciói is roppant szórakoztatóak. Mindenesetre igen ügyes a tetováló, ha még ilyen körülmények közepette se vétett egy hibát sem. Megnéztem volna, ha mondjuk a barátnője nevét akarta volna magára varratni a másik vizard, aztán egy fatális véletlennek köszönhetően például egy betű miatt teljesen más nevet kapott volna a karjára!*
- Egészségedre... Amúgy meg nincs mit, bár szívesen megnéztem volna, ahogy Masakit rángatod meztelenül tetováltatni, utána meg őrá esel... Még Lisát is hoztam volna, neki bejön az ilyesmi, tudod.
*Magyarázok vontatottan, majd a kettőnk közti magasságkülönbség ismételt szóba hozását hallva csak felvillan tekintetem, és néhány perc azzal telik, míg magamban próbálom nyomdafestéket tűrően megfogalmazni a válaszomat.*
- Ugyan, még jobban ki akarod emelni, hogy mennyivel alacsonyabb vagy? Akkor már inkább valami kalapot vagy ilyesmit kérnék...
*Legyintek, a csipkés tanga nem rendeltetésszerű használata pedig már fel sem tűnik. Érdeklődve figyelem az utolsó simítások elkészültét a mintán, teljesen gondolataimba mélyülve. Szinte meg se hallom, amikor végre befejeződik a nagy mű, így rövid ideig ezek után is ott ücsörgök a székben, ugyanarra a pontra bámulva, ahol előbb még Yuu-chan karja volt, most azonban a nagy semmi - sebaj, elég hülyének látszunk már így is.*
- Amúgy sok gondot megspórolhattál volna, ha kilépsz a tetoválás idejére a póttestedból és helyettesíted magad valami lélekcukorkával. Gondolom, a tied még szétválasztható...
*Jegyzem meg látszólag még mindig elgondolkozva, azonban arcomra kiülő vigyorom egyértelműen kifejezi, eddig is tudatában voltam ennek az opciónak, és direkt hallgattam el előle ezt az apróságot. Mindenesetre a következő pillanatban már mögötte ácsorgok, és egy erőteljes mozdulattal dugom a kilógó fehérnemű-darabot vissza Yuu-chan farzsebébe, hogy ezúttal már ne látszódjon ki, és legalább egy kicsit úgy nézzünk ki, mintha nem most szöktünk volna a diliházból.*
- Plusz ha már így felajánlottad, abból a pénzből, amit a pasi kapott volna, akár vehetnél valamit nekem, ha már egyszer megígérted.
*Fordulok vissza még az ajtóból, mielőtt egy közeli ruházati áruház felé veszem az irányt. Nem tehetek róla, nincs túl sok ruhám - lassan úgy érzem magam, mintha most léptem volna ki egy mangából, ahol minden szereplőnek csak és kizárólag egyféle öltözéke van...*

[Kétségek kálváriája - avagy az elfojtott fóbiák lázadása]

A Masakis felvetéstől még a hideg is kiráz, már látom is magam előtt Lisa élvezettől eltorzult vonásait. Jobbnak látom más irányba terelni gondolataimat, mielőtt még a sarokba hajítanám a prémet. Atyáskodó mosoly kíséretében bólintok a lány magasságról szóló szavai, természetesen tekintetemben a hitetlenkedés fénye csillog. Több tény is bizonyítja, miszerint Én vagyok kettőnk közül, aki nagyobbra nőt, szóval mindenki, aki mást állít, az hazudik. Cipőt akartam venni Neki, ám ha ilyen alacsony szeretne maradni, akkor tiszteletben tartom a döntését. A gigaijal való felvetést hallva szemöldököm heveny remegésbe kezd, hisz’ ezen információval a hátam mögött nem kellett volna kitennem szerencsétlen testem a szenvedésnek! Gyilkos pillantásokat lövellek a másik vaizard irányába, valószínűleg Ő már a kezdetek óta tisztában volt ezzel a lehetőséggel is, csupán örömét lelte szenvedésemben. Elég szadista jellemre vall ez, csodálom a barátját, biztos nem lehet vele egyszerű. Az utcára kilépve tanácstalanul forgatom a fejem a nagy tömegben, lövésem sincs, hol lehet ruhákat vásárolni Karakurán belül, mert minden göncöm Urahara által lett importálva, nem érdekelt igazán, hogy honnan jön az, amit felveszek. Belegondolva ez nem épp a legkövetendőbb hozzáállás, hiszen akár egy csöves felújított culáit is viselhetem teljes lelki nyugalommal, mit sem tudva a kedvezőtlen higiéniai feltételekről. Mondjuk, megnézném azt a hajléktalant, aki egy méregdrága selyemingben flangál, kétségtelenül a felső árából legalább öt alkalommal be lehet rúgni, ha az ember tudja, hol vegye az olcsó piát. Elmélkedésemből egy váratlan akció ránt vissza, amire egyáltalán nem számítottam. Íriszeim hatalmasra tágulnak a meglepődéstől, miközben darabos mozdulatokkal hátra fordulok. S igen, tényleg nem képzelődtem!
- Öhm… Bocsi, mi is mondtál? – adok hangot zavarodottságomnak, még mindig nem térve napirendre a történtek után. Shun megfogta a seggem! – Jah, igen-igen. Azt a pénzt úgyis mindenképp el akartam költeni, bár inkább adtam volna a csávónak, ha már ennyit dolgozott a karjaimon ilyen körülmények között. Mindenesetre megveszem, amit akarsz, amíg elfogadható árban van. Nem fogok kiadni hétezer ryout egy nadrágért, ezt előre leszögezném!
Elég vegyes jeleket küld Felém a nő, fogalmam sincs, mit akar elérni ezekkel. A magamutogatás csak egy dolog, bárkivel megtörténhetnek ilyen balesetek, viszont véletlenül nem lehet letaperolni a másikat, ahhoz pontos elhatározásra van szükség. Eszemben sincs félrekavarni, ebből adódóan inkább elfordítom arcom és tekintetemmel keresni kezdem a kijelölt áruházat. Elég monumentális épület, eltéveszthetetlenül kiemelkedik többi társa közül, pont, mint jómagam Shunc mellett. Oda se figyelve kerülgetem a szembe jövő népeket, mindenki rohan a munkájába, csak Nekünk nincs semmi tennivalónk a shoppingoláson kívül. Bizony, szép is az élet, ha nincs más feladatod, mint néha-néha megmenteni a világot vagy visszapaterolni egy-egy rosszfiút oda, ahova való. Be kell valljam, nem vagyok oda a butikokban való válogatásért, férfi emberként elég 30 másodperc a vásárláshoz. Meglátom, megtetszik, leveszem, megveszem. Ennyi, felesleges egy másik darabot kipróbálni, mert akkor már döntésre kell kényszerítenem magam, az pedig agytornával jár. Így is elég izmos vagyok, nem akarom tovább növelni e tulajdonságom, mert a végén még úgy fogok kinézni, ahogy Arnold Senkisemtudjaleírnianevétrendesen, s akkor mindenki terminátornak csúfolna. Nem bírnám elviselni, hisz’ lelkem erős, szívem bátor, de nem vagyok egy érzéketlen szupergép. Egy pillanatra elgondolkozom azon, milyen előnyökkel járna, ha netán egyszer mechanikus létformaként szeretnék tovább élni, ám gyorsan elvetem az ötletet. Az operációt követően max a konnektort tologathatnám, ráadásul az se lenne ínyemre való, hiszen egy rossz mozdulat, és máris megbasz a 230 V! Filozofálásomból az automatikusan nyíló ajtók ismert szisszenése húz vissza a valóságba, majd rögtön az arcomba kapom a légkondicionálók által keltett kellemes, hűvös szellőt. Ezt sokkal inkább preferálom, ámbátor az egész egy marketingfogás, hogy ilyen módon is becsalogassák a tudatlan kuncsaftokat.
- Nos, itt vannak a nadrágok, válogass kedvedre! – szólalok meg néhány perccel később, amint felfedező-expedíciónk véget ér. – Addig is átmegyek a férfiosztályra, s keresek magamnak is valamit. Bármi probléma van, csak sikíts, tudod.
Eszemben sincs megmenteni bármi elől, eléggé bízom a képességeiben ahhoz, hogy egy vészhelyzetet maga is orvosolni tudjon. Felajánlásom a cipzárak felhúzására és/vagy ruhadarabok fel/levételére korlátozódik. Senki sem számít arra, miszerint egy ilyen helyen is hatalmas veszélynek van kitéve a gondatlan nézelődő, pedig de! Mindenki nagy szerencséjére Én felkészült vagyok, szóval nem érheti baj a polgárokat, amíg Velem együtt tartózkodnak az épületben. A körzetemből való kilépést követően elszenvedett sérülésekért felelősséget nem vállalok, lehet hívni a barátaimat, ha minden kötél szakad. A számuk: 911. Nem telik bele két percbe, s máris két farmer pihen a kosaramban, már csak a próba van hátra, habár a méretek passzolnak, kicsit lehet nagyobb, nem foglalkozom az apróságoknál. Az a lényeg, hogy kényelmesen elférjek benne, s egyetlen testrészemnek se kelljen nyomorognia. Gondtalanul lököm be az egyik öltözőkabin ajtaját, nem foglalkozva azzal az apró problémával, mely szerint két ismeretlen láb tartózkodik bent, ennek köszönhetően egy monumentális sikoltásorkán fog Rám várni, abban az esetben, ha test is tartózik az alsó végtagokhoz. Elég furcsa lenne két gazdátlanul járkáló tappancs, ámbátor az Adams Family megnézése óta már semmin sem lepődök meg. Ott is volt egy kézfej, ami teljesen magától ment! Őrület!

>> Folytatás