Tágas szoba, a közepén egy asztallal és azt körülvevő négy tatami székkel. Jobbra egy térelválasztó, mögötte a futon és a gardrób, bal kéz felől pedig a fürdőszoba nyílik. A szobában kellemes félhomály uralkodik, napközben a rizspapír ajtón beszűrődő fény világítja meg a helységet.

Egy ideje kicsit unalmasak a napjaim. Miután egyedül megreggeliztem, és egész délelőtt halálra güriztem magam, mint valami börtönbe zárt aktakukac, majd kiugrottam a bőrömből, amikor eljött az ebédidő.
Mióta Yuu-chan kapitány lett, és a túlbuzgó hadnagya egyfolytában nyöszteti, amiért nem dolgozik elég keményen -bevallom teljes joggal- nincs kit nyúznom, és nem oszthatom meg senkivel az ebédem. Az a pár ember, akivel jóban vagyok az osztagból, mind a közös étkezőben eszik, én meg... Talán féltem a fürkésző pillantásoktól és a találgatásoktól, hogy mit keresek én ott, ha eddig nem bukkantam fel.
Mivel amúgy is keveset tartózkodtam ott, elhatároztam, hogy ma a szobámban ebédelek. Mikor megérkeztem, minden életkedv nélkül vágódtam le egy puffra az asztalra vágva az ebédemet. Szomorúan fürkésztem a méretes obentót: sehogy sem tudtam megszokni, hogy már csak magamra főzök, és valamiért számomra a feleslegbe ment étel mindig a magány szimbóluma volt. Már épp kezdtem volna magam beleélni a totális egyedüllét fájdalmába, amikor egy hatalmas robaj kíséretében bedőlt az ajtó.
- Chichi-chaa~n! Jöttem veled játszani! - Pillantottam meg nemsokára a romokon ugráló Aiko-chant.
Úgy tíz másodperc intenzív bambulás után lassan felfogtam a történteket, majd zavartan pattantam fel az asztaltól.
- Aiko-chan! De örülök!! - mosolyogtam kedélyesen miután túlléptem a kezdeti döbbeneten. Az ajtóra csak futó pillantást vetettem, különösebben nem zavart a dolog, addig is történik valami izgalmas, amíg kicserélik.
- Épp ebédelek, nem vagy éhes? Van bőven. - Vigyorogtam bambán továbbra is, amíg rá nem eszméltem, hogy a felajánlásommal, felfedhetem megingott szociális pozíciómat.
- Mármint, tudod, úgy volt, hogy jön a néném, de mégsem jött, én meg, hát gondoltam, sebaj, hátha rám tör valaki, és akkor de jó is lesz, hogy ilyen sokat főztem, igen, bizony. Meg a pálcika, képzeld, nem vittem magammal, én buta, hát van ilyen? Nincs, persze, nem figyeltem, nem, ez nem jó... - Hadartam össze vissza minden zagyvaságot ami éppen eszembe jutott.

Mikor Aiko-chan említést tett a trutyiról és arról, hogyan sikerült azt egy tiszt fejére varázsolnia, akaratlanul is széles mosolyra húztam a szám, bár igyekeztem eltakarni, végtére is, nem szép dolog valakit kupánköpni, legyen bármilyen vicces is.
- Chichi-chan, vicces vagy, amikor beszélsz! - Nevetgélt Aiko-chan, miután elhadartam a hantámat a nénémről és az evőpálcikákról.
Zavaromban hirtelen átfutott a pír az arcomon, majd hamarosan még szívroham közeli állapotba is kerültem, mikor Aiko-chan egy shunpoval mögöttem termett és megölelt.
- Chichi-chan, eljössz velem sétálniii? Vagy tudod mit! Vicceljük meg a többieket! - Nézett rám naaagy nagy csillogó szemecskéivel amiknek valamiért én sosem tudok ellenállni, de most mégis erőt kellett venenem magamon.
- Nagyon szívesen, de azt kell hogy mondjam Aiko-chaaaan, hogy igazán nem szép dolog másokat ilyen csúnyán megviccelni... - Próbáltam magamhoz képest szigorúan lenézni a teljesen fellelkesült lányra, majd folytattam - Ha megdobunk valakit, ő bosszús, mert meg van dobva, mi meg nem is nevethetünk sokáig a dolgon. Viszont, ha netalántán összekutyulnánk... Egy két iratot? Mondjuk egy olyan helyen, ahol akkora nagy felfordulás kerekedne a dologból, hogy hónapokig emlegetnék...? - Néztem le Aiko-chanra a szemem sarkából olyan tettetett komolysággal, ami amúgy a legkevésbé sem jellemző rám.
Én magam is meglepődtem a kijelentésemen, hiszen a mondandóm elején még teljesen elvetettem a tréfa ötletét, de rájöttem, hogy mostanában pont annyira vagyok idegen saját magam szemében, mint amilyen idegenül hat ez a tettetett modor. Meg akartam szabadulni ettől a letargikus, mindenkit lehúzó Chiyotol, akit bármennyire próbáltam takargatni, egyre többször jött elő, mióta Yuu-chan osztagot váltott, és hirtelen úgy éreztem, ez az én nagy esélyem arra, hogy kitörjek a lelki defektusból.
Ugyanolyan hirtelen indultam meg az ajtó helye felé, ahogyan elhatározásom megszületett. Fittyet hánytam az ebédre, de még arra is, hogy a szünetem hamarosan véget ér.
- Ejnye Aiko-chan, nem jössz? - Mosolyogtam vissza mielőtt a folyosóra léptem volna. Talán már a régi, "Igazi Én" uralt.

- Chichi-chan, menjünk egyenesen a 9. osztag kapitányi irodájába! - Jelölte ki Aiko-chan nagy lelkesen az irányt.
A bennem keringő megállíthatatlan energiaörvényt csak tetézte Aiko-chan elevensége, így gondolkodás nélkül bólintottam rá az ötletre a lehető legnagyobb magabiztossággal.
Mentünk, mendegéltünk, bandukoltunk nagy elánnal egyenesen a kilencedik osztag kapitánya irodája felé széles mosollyal az arcunkon, és elszántsággal a szívünkben, mikor is egyszer csak eljutott a tudatomig, hogy miféle bűntettre készülök a legnagyobb lelki nyugalommal.
Egy pillanat alatt gyökeret eresztettek a lábaim, levegőt is alig bírtam venni, mikor feleszméltem sötét gaztettet szövögető gondolataimból. Nagyot sikítottam rémületemben, majd megsemmisülve guggoltam le a folyosó közepére.
- A... Aiko-chan..... biztos hogy jó ötlet ez? - Motyogtam az orrom alatt halkan, félig abban reménykedve, hogy a címzett meg se hallja. - Én... én nem vagyok benne biztos, hogy képes lennék....
Ha képes lennék rá ha nem, Aiko-chan elég gyorsan meggyőzött a dologról, így akaratának alávetve úgy csoszogtam mögötte, mint egy agyongyömöszölt játékbaba.
- Hát jó, rendelkezz velem Aiko-chan! - omlottam össze ismét kellően drámaian a folyosó közepén - Nekem már úgyis mindegy! Végem! Ha lebukok, és a tiszteletre méltó Abarai kapitány úr nem könyörül meg rajtam, biztos, hogy kiraknaaaak, Aiko-chaaaaan! - borultam a kislányra egy hisztériaroham közepette - De nekem már mindegy, ha ezt az utat szabta rám a sors, hát legyen! Csak Aiko-chan... Ha már megyünk, mert ugye megyünk, mert ha én egyszer a szavamat adom, akkor nem szegem meg, nem én, akkor valami tervet ötöljünk ki, hogy esélyünk legyen a túlélésre.... - néztem rá könyörögve. Valami furcsa belső hang pedig a tudtomra adta, hogy nevetséges, hogy jelenleg gyerekesebb vagyok, mint ez a cuki szeleburdi kislány.

~Magánküldetés! - Chiyo-chancsi látogatót fogad xD~

Mostanában mindenféle hülyeséget találok ki magamnak délutánonként, hogy elfoglaljam magam. Sakktáblát faragtam bábukkal, meghajtogattam a brit hajóflottát, írtam pár country dalt, meg csináltam kovászos uborkát is tizenhat befőttesüveggel, biztos ami biztos. Aznap épp kencefice napom volt, ami abból állt, hogy különböző trutymós gyümölcsök és zöldségek lepaszírozott masszáját kentem a fejemre, két és fél óráig az "I will surviwe-ot" énekeltem (amit még valami filmben hallottam először az emberek világában) és kézen álltam a fal mellett, miközben egy másfél kilós súlyt kötöztem a hajam végére, hátha így felgyorsítom a növekedését.
Már épp az ájulás kerülgetett, amikor hallottam hogy valaki kétszer kopogtat az ajtómon, hát marhajó.... Nem igazán foglalkoztam vele, hogy milyen képet vág majd a tiszt, aki meglátja avokádózöld képemet és a hajam végére csomózott súlyt, azon merengtem, vajon miért keresnek föl délután, amikor semmi dolgom, és másnak sincs semmi dolga velem. Biztosra vettem, hogy megint elkutyultam pár iratot, vagy valamit rosszul vittem be valamelyik adatbázisba, esetleg csak valakinek fáj a hasa, és engem kíván boldogítani a szenvedésével.....
- Yuu-chan? - ámultam el egy pillanatra, amikor kinyitottam az ajtót, és nem egy hasfájós tiszt toporgott előtte - Yuuuuuuuu-chaaaaaaaaaaan!!! - sikoltottam, mikor a jelenség eljutott az agyamig, fel is fogtam, és meggyőztem magam, hogy nem délibábot látok. Túl irreális volt ez a kép, hogy az ajtómban állva találom, hiszen sose volt az a meglepős látogatós típus, az előléptetése óta pedig egyáltalán nem is láttam a tizenharmadik osztag területén.... Még arról is elfeledkeztem, hogy másfél kiló avokádó van a fejemen, a hajam végére pedig egy hasonló tömegű súly van kötözve, csak lógtam önfeledten Yuu-chan nyakában furcsa hangokat hallatva, olyanokat amilyeneket a teknősbékák adhatnak, amikor a talpukat csiklandozzák. Valami hideg baromira nyomta az oldalamat, meg Yuu-chan gerincének ropogása is diszkréten a tudtomra adta, hogy jobb lenne, ha lehuppannék az én egyetlen fél narancsom nyakából, így le is huppantam.
Mikor jobban szemügyre vettem a jövevényt láttam csak, hogy egyik mancsában pezsgőt és csokit szorongat, a másikban pedig minden bizonnyal egy csokor virágot, amit kissé sikerült leamortizálnom a vetődésemmel. Hirtelen támadt lányos zavaromban meg se bírtam mukkani, és amikor épp mondtam volna valamit, eszembe jutott a kép jelenlegi állapotomról.
Egy nagy sikkantás, és már rohantam is a fürdőbe arcot mosni, meg kiaplikálni a súlyzót a hajamból. Őszintén reméltem, hogy amíg rendbeszedem magam, Yuu-chan nem távozik sietősen, így kissé kétségbe esve hagytam el a fürdőt, hogy meglessem, itt van e még. Itt volt, talán meg se mozdult szegény, úgyhogy odasompolydáltam és megböködtem párszor, majd elvigyorodtam.
- Remélem nem ijesztettelek el nagyon, és beljebb jössz... A végén még elolvad a csoki, és azért aztán igazán nagyon kár lenne... - jegyeztem meg félig komolyan, félig komolytalanul, majd betessékeltem Yuu-chant.

~Magánküldetés! - Chiyo-chancsi látogatót fogad xD~

- Több kell ahhoz, hogy Sierashi Yuusuke megijedjen. - Hallottam fél füllel Yuu-chan kissé egomán válaszát, miközben a konyhában kutakodtam poharak után. Ingerült pillanataimban ilyenkor szeretem bokánrúgni, de mivel az esetek többségében távol áll tőlem a mufurcság, inkább csak jókat mosolygok az ilyen és ehhez hasonló megjegyzésein. Amúgy is voltam annyira elvarázsolva éppen, hogy még azt is aranyosnak tartottam volna, ha három órán át fényezi magát, de azért kicsit reménykedtem benne, hogy nem fog így tenni.
Épp az asztalhoz szambáztam a poharakkal, amikor Yuu-chan felém nyújtotta a megviselt csokrot, aminek következtében természetesen megint a nyakában kötöttem ki. Valamiért kimondottan kellemes dolog Yuu-chanba csimpaszkodni, és nem csak azért, mert vicces, hogy nem ér le a lábam a földre. Meg különben is, ki kell használni az alkalmat, hogy ráér az urasága, ki tudja mikor lesz alkalmam megint jól megnyomorgatni.
- Köszönöm.. - motyogtam arcomat Yuu-chan egyenruhájába fúrva, továbbra sem elengedve áldozatomat. Őt ismerve valószínűnek tartottam, hogy a virágokat út közben szerezte valahol, de ez tőle sokkal többet jelentett, mintha más egy egész vagon rózsának mondott gyomot küld el egyenként felcímkézve. Ezért vicces, és mivel odáig vagyok a vicces dolgokért, törvényszerű, hogy érte is megvesszek, de hát így megy ez.
- Szegények... Kicsit összenyomorgattam őket... - Nézegettem a virágokat bűnbánóan miután végre valahára eleresztettem Yuu-chant. Egy ideig tanakodtam, hogy miként hozhatnám helyre a dolgot, majd miután bevillant egy energiatakarékos villanyköte, ismét eltűntem a konyhában, ezúttal vázát keresgélve, ami hamarosan meg is lett. Töltöttem bele vizet, a virágok mellé pedig hurkapálcát raktam amikhez celluxal rögzítettem őket. Még egy kis citromlé a szükséges C-vitamin bevitel érdekében, és tádááám! Kész is a virágambulancia!
- Nézd Yuu-chan, máris látszik, hogy jobban érzik magukat! - mosolyogtam a virágok mellett guggolva. Ekkor vettem észre az üvegszilánkdarabokat is, amik Yuu-chan lábánál hevertek szanaszét, így hirtelen rémületemben, hogy esetleg beléjük lép, sikongatva odaszaladtam.
- Észre sem vettem, hogy ezt elejtettem... Te észre vetted? Ezek a poharak, valami borzasztó! Csak úgy ficánkolnak kifelé az ember kezéből, amikor az gyanútlan és nem számít efféle szökési kísérletekre! Pedig ezek voltak a legszebb poharaim, saját kezűleg festettem rá az eprecskéket... - szedegettem a szilánkokat törökülésben, hol a maradványokra, hogy Yuu-chanra meresztgetve a szemeimet. A kezeimet persze pillanatok alatt sikerült összevagdosnom, de ezen már meg se lepődtem magamat ismerve, és végül is pont ezért halmoztam fel irdatlan mennyiségű kötszerkészletet a fürdőben.
Valahol még szerencsésnek is tartottam, hogy összetört ez a két pohár, így legalább volt mivel elfoglalnom magam miközben folyamatos késztetést éreztem, hogy Yuu-chant ölelgessem, vagy magyarázzak neki valami lényegtelen marhaságról, ami minden bizonnyal csak nekem fontos. Annyiszor próbáltam összeszedetten viselkedni előtte az utóbbi időben, de sose ment, mivel ha nem is bevallottan, de féltem, hátha felelősségteljes kapitányként már gyerekesnek tart, és nem vágyik a társaságomra. Az pedig rossz volna,. Nagyon nagyon rossz.

~Magánküldetés! - Chiyo-chancsi látogatót fogad xD~

Szórakozottan nyomogattam a sebek környékét, figyelve, hogy buggyan ki belőle egy két csepp vér. Valamiért nem sűrűn küldenek komolyabb küldetésekre, így megsebesülni is inkább csak otthon szoktam, úgyhogy magamban jót mulattam a harci sérüléseken.
Úgy festett Yuu-chan kicsit komolyabban kezeli az ügyet, mert tőle szokatlanul aggodalmas arckifejezéssel guggolt le hozzám, hogy szemügyre vehesse az apró vágásokat. Meglepődve, kissé kipirult arccal figyeltem, ahogy nézegeti a kezem, de olyan jó volt közel lenni hozzá, és nem csak úgy, hogy önkényesen rávetem magam.
- Ajh, te lány! Jobban vigyázhatnál magadra... Ezt meg majd én összeszedem mindjárt. Utána meglátom mit tudunk csinálni a kezeddel - folytatódott tovább a meglepetések sorozata, mivel Yuu-chanról sok minden elmondható, de az ilyesfajta nyilvános aggódás eddig nem igen volt rá jellemző. Nem mintha bánnám, sőt, meglehetne zabálni ilyenkor!
- Öhm, nem nagy dolog..... Igazán.... - Próbáltam magyarázkodni egy sort, de a kétségbeesett Yuu-chant követve a tekintetemmel (aki immár a fél helységet beszlalomozta), teljesen elvarázsolt a látvány, így meghatva, mégis somolygósan fangörlködtem magamban egészen addig, amíg Yuu-chan vissza nem tért egy halom kötszerrel, és varázsolt a kezemből Michelin babát.
- Na, meg is vagyunk! - kiáltott fel a kis házi rezidensem, miközben lesütött róla, hogy minden szakmai tudományát bevetve készítette el a már már absztrakt bronzszoborra hajazó kötést. Még egy nagy cuppanós puszit is kaptam mellé, amin jóízűen elbazsalyogtam volna még egy darabig, ám bambulásomból Yuu-chan rántott ki, megvalósítva ábrándjaim ábrándját.
Nem kicsit lepődtem meg, ez már biztos volt az első pillanattól fogva is, de ez az érzés sitty sutty, amilyen gyorsan jött, olyan szélsebesen távozott, és pár másodperccel később már teljesen elképzelhetetlennek hatott, hogy egyáltalán meg voltam lepődve. Álmodozásaim során már számtalanszor megéltem ezt a pillanatot, de elképzelni se tudtam, milyen boldoggá tesz, mikor valóban megtörténik. Teljesen olyan volt, mint az az igazi első csók, amikről a romantikus regényekben olyan szépeket írnak, amikről az ember szívesen olvas hosszú oldalakat anélkül, hogy megunná. Volt már ugyan némi tapasztalatom e téren, igaz az leginkább csak bohém éveim iszogatásainak volt köszönhető, és egyik eset sem hasonlított még csak kicsit sem erre a mostanira. Icipicikét, még egy töpörödött hangyányit sem!
Reflexből átkaroltam Yuu-chan nyakát a nagy batár Michelin gumibaba kezemmel, és őszintén csodálkozom rajta, hogy nem gabalyodtam bele a kötésbe, és még csak Yuu-chan nyakára sem tekeredett rá, pedig magamat ismerve nem lepődtem volna meg egy hasonló fordulaton.
Kicsit később, mikor már úgy éreztem, hogy záros határ időn belül a hajam fog meggyulladni, hátrébb húztam a buksim, hogy a paradicsom képemmel belemosolyoghassak Yuu-chan arcába.
- Szerinted nem butaság, hogy a zsiráfoknak olyan hosszú a nyaka? Vajon miért nem a lábuk sokkal hosszabb, akkor a fejüknek nem kéne olyan messze lenni a testüktől, nem? És a víziló? Miért néz ki olyan aranyosnak, ha igazából egy vérengző vadállat? Yuu-chan, elpusztítjuk gyorsan a dolgokat amiket hoztál? - bambultam a megnevezettre nagy szemekkel, továbbra is élénkvörös ábrázattal. Nem tudom, hogy sikerült megint ennyi sületlenséget összehordanom, de most már mindegy, valószínűleg már meg se lepődik az ilyen akcióimon.

~Magánküldetés! - Chiyo-chancsi látogatót fogad xD~

Ahogy kezdett lassan kihűlni a fejem, egyszeriben egész épelméjű gondolatok is nekiálltak az agyamban való keringésnek az előző habogás után. Most hogy így eszembe jutott, végül is érthető a dolog, hiszen ha az agy felmelegszik akkor nyilván nem működhet százszázalékosan, meg ugye nyilván nem véletlenül használják a "felforr az agyvize" kifejezést a..... Szóval a felforrt agyvizű egyénekre.
Miközben Yuu-chan a zsiráfok helyes súlyelosztásáról értekezett, én erősen fontolóra vettem, hogy a fejemre borítom azt a vödör jeget, mivel a hőhullámok olyan sűrűséggel találtak meg, mint valami klimaxos jegesmedvét. Szerencsére Yuu-chan eléggé elmerült a doktori disszertációjának elővezetésében, és nem igazán tűnt fel neki, hogy hármasával nyelem a vödörből kihalászott jégkockákat egy-egy hidegrázás között.
-Muhum humm! - helyeslek néha közben teli szájjal, csak hogy érzékeltessem a beszélővel, hogy figyelek ám minden szavára, és egyenlőre még a fonalat se vesztettem el, vagy ha mégis, nem olyan súlyos mértékben, hogy fennakadjak a kiselőadás egyéb részeinek értelmezésében.
Mikor felajánlásomra Yuu-chan megkezdte pohárfelderítő túráját, én csak ültem tovább a helyemen pont úgy, ahogy olyan tíz perce leraktam magam üvegszilánkszedegetés céljából. A két kezemet úgy tartottam, mint ahogy körömfestés után szokás, így követem figyelemmel Yuu-chan ténykedéseit tettre készen várva, hátha nem talál valamit, és ne adj isten az én szakértő segítségemre volna szükség. Kissé bánatosan konstatáltam, hogy Mr. Tökély kellőképpen feltalálja magát, és már ott sem kellek ahol egyes egyedül is elboldogulok, vagyis a konyhában. Csak az a tudat vigasztal, hogy ha már egy egyszerű tojásrántottát is kéne csinálni, valószínűleg nem menne olyan simán az ügy az én hathatós közbelépésem nélkül. Hiába, a női sors előnyei és árnyoldalai...
Hamarosan Yuu-chan is visszatért a megkaparintott poharakkal, amikből nem éppen pezsgőt szokás iszogatni, én leginkább a narancslémet szoktam bennük tárolni mikor reggelizem.
- Meg tudod fogni a poharat? Talán kicsit túllőttem a célon a kötözéssel... ^^" Viszont legalább már biztos, hogy nem fogsz elvérezni. - Kérdezte Yuu-chan miután lehuppant mellém. Most vagy vak vagyok, vagy tényleg menthetetlenül bepállott az agyam, de esküszöm, mintha szégyellősen bazsalyogna magában.. o.O Nem mintha baj lenne, legalább tök jól elvan, aminek egyrészt örülök, másrészt irtó aranyosak ezek a mai tőle szokatlan fejei, úgyhogy igyekszem jó mélyen elraktározni a képeket a memóriámban, ami hosszútávú megőrzésre valószínűleg csak Yuu-channal kapcsolatos dolgokat tárol el.
Éppen egy serény bólogatássorozat után próbáltam demonstrálni a kétkedőnek, hogy milyen profin szorítom össze két bucó kezemmel a poharat, mikor megint totálisan hirtelen megcsókolt. Komolyan, lehet, hogy ez a mániája, hogy a szívbajt hozza rám, de sebaj, mert kimondottan szeretem az ilyesféle meglepetéseket, úgyhogy azt hiszem elbírok még pár hasonlóval. Megint csak átkaroltam miután kissé közelebb fészkelődtem, mert azért mégse volna túl szívderítő látvány, ha a nyakam úgy maradna három napig, félig kifordítva.
Szerencsére ez nem az a foglalatosság, ahol túl sokat kéne beszélni, mivel az agyam minden bizonnyal bemondta az unalmast az eddigieknél jóval magasabb fokozatra kapcsolt hőmérséklettől, pici szívem szerint pedig ellettem volna így egész álló napig.
Furán hangzik, de valahogy amúgy kislányos álmodozásaim közreműködésével is ugyan, de egészen megvoltam a kapcsolat (egész idáig nem is voltam benne teljesen biztos, hogy ez tényleg egy olyan kapcsolat kapcsolat) ezen része nélkül, mivel az életemet sokáig végigkísérő rengeteg "nagy szerelemmel" ellentétben Yuu-chanhoz elsősorban nem az a kimondott vonzalom kötött, aminek köszönhetően korábban sorra szemeltem ki álmaim férfijait. Az megint más, hogy így utólag belegondolva, Yuu-chan valószínűleg csinibb az eddigi szívtipróimnál, de mégsem ez a tényező játszott központi szerepet abban, hogy totálisan belehabarodjak, úgy istenigazán.

~Magánküldetés! - Chiyo-chancsi látogatót fogad xD~

Hát elvoltam, mint a befőtt. Az se igazán zavart, hogy erősen levegő híján voltam, se az, hogy annyira elgémberedtek a végtagjaim, hogy leginkább csak egy nagy kupac hangyabolyt éreztem a helyükön.
Lehet, hogy túl közel volt a fejünk egymáshoz, és megszökött egy-két gondolat csak azért, hogy az én elhalt testrészeim helyett Yuu-chan keze és lába engedelmeskedjen az agyam kétségbeesett kiáltásainak, miszerint ha nem áll be sürgősen valamiféle változás a pozíciót illetően, hamarosan elhalálozok az éltető vér híján.
Mikor eltávolodik, pezsgőt tölt magának és nekem is, amit én egy szempillantás alatt lehúzok, hogy minél előbb túl legyek rajta. A fürge buborékok nevetgélve csiklandozták a torkomat, de erőt vettem magamon, hogy ellenállhassak, és ne szálljak be végül én is a kacarászásba. Yuu-chan még köhécselt egy két sort, majd levágta a poharakat az asztalra, de olyan pózőrséggel a mozdulataiban, hogy egy hollywoodi sztár is megirigyelhette volna.
Újra megcsókol, és én újra átkarolom a nyakát, ám ezúttal olyan szorosan, mintha az életem múlna azon, hogy ne engedjem el.
Halk puffanás ahogy földet (vagyis párnát) érek és el is szállok egyszerre. A hideg rendszertelen gyakorisággal szaladgál keresztül kasul a gerincemen, olyan ritmusban ahogy a libabőr hullámzik a bőrömön a forróan fagyasztó érintések hatására. Már épp elhagyna minden épelméjű gondolat, hogy az agyam teljesen átállhasson kizárólag az impulzusok értelmezésére, tárolására és viszonzására, amikor bumm, egy csapásra visszazúdul a fejembe minden hülyeség, mintha csak egy pofonra ébrednék egy émelyítő álom után.
Legalább fél percig még nem tudtam eldönteni mi is történhetett valójában, azt, hogy még csak annyira se kapok levegőt mint eddig, betudtam ennek a különös tudatállapotnak, ami derült égből csapott le rám. Nagy nehezen sikerült levennem a tekintetemet a színesen villogó búgócsigák hátteréül szolgáló plafonról, és mikor körbenéztem, realizálódott bennem a dolog: az irdatlan súly ami kiszorított belőlem minden szuszt, és visszatuszkolta az agyamba a gondolatokat, Yuu-chan elernyedt valója volt. Na hát ezen még jobban meglepődtem, mintha egy különös álomvilágban gyötörnének az eufórikus hatás közepette, így egy ideig csak kikerekedett szemekkel feküdtem kábult fogvatartóm alatt.
- Yuu-chan? - kérdeztem némi kínkeservvel, félszegséggel kíváncsisággal és reménykedéssel a hangomban, de még egy mukkot se kaptam válaszul. Mikor kissé erélyesebben ismét felszólítottam élő kelepcémet, egy horkantás adta tudtomra, hogy az én drága egyetlen Yuu-chanom, ez az igazi férfi volt olyan kedves és úgy bealudt, mintha tarkóncsapták volna egy ajtófélfával. Egy ideig sértődötten puffogtam magamban, aztán a morgás hirtelen átváltott csillapíthatatlan röhögőgörcsbe, ami egy kifejlett és teljesen öntudatlan férfiember súlya alatt nem éppen egy praktikus foglalatosság.
Amikor már zsibbadt a mellkasom a folyamatos rángatózástól, nagy nehezen rávettem magam, hogy kikászálódjak Yuu-chan alól, és az ágyig cipeljem. Nem volt valami nagy táv, de agyonnyomott izmaimnak valahogy mégsem ízlett, hogy egy jól megtömött krumpliszsákot kell a helyiség másik végéig elvonszolni. Miután ezt mégis véghezvittem, művészi gyorsasággal lecseréltem egyenruhámat a kedvenc kis hálóingemre, és meggyötörten az ágyamra zuhantam.
Csobogcsobogcsobogcsobog.... Valami vízesés szüntelenül sikítozott a távolból mégis olyan érzetet keltve, mintha egyenesen a fülem mellett rikácsolna arra ösztönözve, hogy sürgősen térjek magamhoz, és ugorjak ki az ágyból. Ha már egyszer muszáj volt felkelnem, a sietséget nem vállaltam be, így egy nagy nyekergéssel párosított nyújtózással a másik oldalamra fordultam, szemhéjamat tornáztatva, hátha gondol egyet, és kinyílik. Csak kinyílt, ám az agyam még nem fogott rendesen, így nehezemre esett beazonosítani a nyomot, amit valaki más, egy egészen nagyranőtt személy hagyott az ágyam másik oldalán. Belefúrtam a fejem az ismeretlen párnájába, majd hamar össze is állt a kép: a nyom forrása nem más mint Yuu-chan, aki feltehetőleg zuhanyzik a csobogásból ítélve. Lassan de biztosan bekúsztak az előző este képei, így halkan kuncogva fuldokoltam az én kis narkolepsziásom párnájába.
Miután nagy nehezen kiszerencsétlenkedtem magam az ágyból, a konyha felé vettem az irányt, hogy frissen készült reggelivel fogadhassam a zuhanyzásból visszatérő Yuu-chant. A rizsből, miso levesből, tojásrántottából és zöld teából álló reggeli menü kisvártatva el is készült, akkorra már a fürdőből se hallatszott ki vízcsobogás egy jóideje.
A tegnapi után kissé megrettentem, hogy netalántán Yuu-chan most egy jól irányzott mosdókadlófejelés után a csempén fekszik vérbefagyva, így egy nagy, nyugtató lélegzetvétel után fogtam magam, és benyitottam a helyiségbe.
- Yuu-chaaaan, készen van a re..- Kezdtem bele a mondatomba, ám a befejezés előtt robotokat megszégyenítő reflexxel csaptam magam előtt vissza a tolóajtót. Kikerekedett szemeim nem láttak túl sokat, csak annyit, hogy lángoló fejjel, rémülten visszacsaphassam az ajtót. Legalább fél percig álltam ott ledermedve, amikor eszembe jutott, hogy ha nem csinálok semmit, akkor Yuu-chan a fürdőben fog megrohadni, így elszaladtam a szekrényhez egy méretes törülközőért, amit aztán az ajtó elé lerakva, annak háttal állva, sarokkal rugdostam be Yuu-chanhoz, miután résnyire benyitottam.

~ Missön inpásszibül: A nagy mentőakció:

Álmodtam. Legalábbis azt hiszem, hogy álmodtam. Pedig olyan valóságosnak tűnt. Egy szép város, ami hasonlít a Soul Societyra, csak annyi volt a különbség, hogy egy folyó szelte át a tájat. Nem is akármilyen folyó! Nem víz folyt benne, hanem SAKÉÉÉ! Álmonban mikor észrevettem, csillogó szemekkel futottam oda és ugrottam bele, Csípte a szemem de kit érdekel? Ez maga a paradicsom. Mindenhol saké! Egyszer csak azt éreztem, hogy emelkedni kezdek ki a folyóból, meg mintha valaki a bal karomnál matatna. Morogtam egyet álmomban és inkább vissza vetettem magam az alkoholos habok közé. De szép is volt. Egy idő után azonban kezdett unalmas lenni az úszás, így kimásztam a folyóból, és elindultam a városba. Bementem álmomban egy ivóba és ránéztem az árlistára: Saké. Semmi más, csak saké, ráadásul ingyen!!! Ez biztos csak egy álom, gondoltam, mert ez lehetetlen. Hova kerülhettem? Mi lehet ez a hely? Tovább indultam és egy házhoz érkeztem. Kezdem újfent szomjas lenni, mintha nem ittam volna elég ingyen sakét, és a folyóból is rendesen fogyasztottam. Bementem a konyhába, kerestem egy poharat és megnyitottam a csapot. Mi jött belőle? Ki hitte volna, hogy sakééé. Ez valami csodálatos, örvendeztem. Aztán hirtelen kezdett mosódni a kép. Éreztem hogy valami bökköd. - Jaj hagyjál már!-morogtam magamban. - Épp aludnék!-mérgelődtem. A bökködés abbamaradt, én pedig boldogan vetettem vissza magam az álmomba. Megint sakét ittam, mikor éreztem valamit a levegőben. Ínycsiklandozó kaja lehetett, és nem bírtam aludni tovább. Lassan kezdtem ébredezni. Az első dolog ami lejött, hogy nem az árokban vagyok az ivónál, hanem egy ágyban. Lassan jobbra fordítom a fejem és elképedve látom, hogy mellettem Yuu alszik. -Mi a ...? Hol vagyok?!-kezdtem rémüldözni, aztán észrevettem, hogy valaki ül az ágy szélén és szomorúan piszkálgat két rizses tálat. Jobban szemügyre vettem az alakot, és pár másodperc után rájöttem ki lehet az. Chiyo-chan volt az az osztagomból, akit egy kedves lánynak ismertem, ráadásul Yuu kedvese. Biztos ő hozott ide minket. Nahát, de rendes! Fel akartam ülni, de nem ment, mert abban a pillanatba elkezdett hasogatni a fejem. Na igen, gondolni kellett volna erre, mielőtt leiszom magam. Hát most már mind egy, megtörtént.
- Uhh..-egyelőre csak ennyit tudtam kinyögni, mert eléggé kómás állapotban voltam. Chiyo-chan észrevette hogy felkeltem, felém fordult mosolyogva, majd odanyújtotta az egyik rizses tálat.
- C-Chiyo-chan!-nyökögtem. -Hogy kerültünk ide? Te hoztál ide minket? Nagyon köszönöm, nem akarlak feltartani, meg különben is most jól elintéztem magam előtted, úgyhogy inkább le is lépek.-próbáltam felülni de vissza is estem mert mozdulni is alig bírtam.
- Ne haragudj, nem akartalak ilyen helyzetbe hozni és köszönöm a rizses tálat.-mondtam bűnbánóan, és neki kezdtem csipegetni a rizst. Míg beszéltem, az ágy másik felén alvó Yuu is kezdett ébredezni.

~Magánküldetés! - Chiyo-chancsi látogatót fogad xD~

Nem tudom, hogy még mindig teljes sokkhatás alatt voltam-e, vagy csak hozzászokott a szemem a céltalan bambuláshoz, de már hosszú percek óta nem nagyon mutattam életjelet, már csak a nyálcsorgás hiányzott volna a totális agyhalálhoz. Mikor nagyjából elkezdtem észlelni a körülöttem lévő dolgokat, Yuu-chan már az asztalnál ücsörgött, és meglehetősen furán bámult rám.
-Öhm... Jól vagy? Látom csináltál reggelit... Nagyon jó az illata.- szólalt meg egy kis idő után, nyilván hogy megtörje ezt az egyre kínosabb hallgatást.
- Um - biccentettem válaszul, továbbra is kissé üveges tekintettel. Hiába, ha az ember egyszer rá van zúúmolva valamire, akkor csak naaagy nehezen nyeri vissza az irányítást az agya felett. Ilyen ez.
A következő amit sikerült beazonosítanom, az Yuu-chan képe volt közvetlen közelről. A nagy fejkinézésben észre se vettem, hogy került oda, de ha már egyszer oda van kerülve, akkor biztosan valahogy eljutott oda, úgyhogy ezzel az egyszerű magyarázattal beérve elfogadtam a tényt, hogy akkor most Yuu-chant fogom bámulni a változatosság kedvéért. Hesszelésem legújabb tárgya azonban úgy gondolta nem lesz jó csendélet és ficereg egy kicsit, meg hogy kerek legyen a dolog, meg is csókol. Na itt ezzel vége is volt a nagy mozizásnak, mert hirtelen úgy éreztem magam, mintha náthásan teletömtem volna magam egy rakat mentolos cukorkával. Nem tartott valami sokáig, viszont hatásosabb volt mint két pofon, mivel egész szépen sikerült magamhoz térnem, bár még kicsit el volt zsibbadva a lábam, amikor Yuu-chan az asztalhoz ráncigált.
Igazából még egy icipicit se voltam éhes, ami azért tőlem elég szokatlan, ráadásul megint irdatlan mennyiségű kaját sikerült összehoznom. Bár ez utóbbi talán nem is volt akkora baj, mert Yuu-chan feltűnően nagy étvággyal tömött magába mindent, ami csak elé került.
-Kérsz? - Támadt nekem a pálcikájával tök hirtelen, amire persze, hogy egyből rávágtam, hogy nem, nagy ijedtemben. Mondjuk ha kopog a szemem, se fogadtam volna el, már csak azért is, mert a kaja az szent és sérthetetlen, és soha nem vetemednék odáig, hogy valakit megfosszak a legdrágább tulajdonától.
-Azért köszönöm.... - kuncogtam magamban egy sort, amikor szembesültem Yuu-chan igen csak maszatos ábrázatával. Gondoltam rettentő kedves leszek meg aranyos, és hozok neki egy anyagszalvétát, ám amikor felálltam és elindultam volna a konyhaszekrény felé, a lábamat valahogy sikerült az asztal lábánál felejteni, így lendületből magamra borítottam az egész világmindenséget, amit reggeli gyanánt tálaltam fel.
- Nyaaaaa... uhhhuuuhhuuuu... - Nyekeregtem az asztal alatt beborítva rizzsel, rántottával meg levessel. Szerencsére a tea már elfogyott, mire a nyakamban köthetett volna ki, így csak a porcelánt törtem ripityára. Még egy darabig tágra nyílt szemmel próbáltam feldolgozni a történteket, de mire eljutott az agyamig, hogy mi is történt valójában, olyan éktelen röhögésben törtem ki, hogy rázkódott rajtam az asztal az összes étkészletmaradvánnyal együtt. No és mivel háton nevetni a legviccesebb, az egész csak egyre egyre gerjesztette magát, aminek köszönhetően már levegőt se nagyon kaptam, a szememből pedig patakzott a könny. Na ha Yuu-chan most nem nézett totális elmebetegnek, akkor talán soha, minden esetre én rettentő jót szórakoztam saját szerencsétlenségemen. Kis idő után elkezdtem kapálózni a kis asztal alól, és valami Yuu-chan nevére emlékeztető szót hörögni, mivel gondoltam Yuu-chan talán már unja, hogy magamat szórakoztatom.

~Magánküldetés! - Chiyo-chancsi látogatót fogad xD~

Egészen megszoktam már magamon az asztalt, és végül is ha nagyon muszáj volna, akkor talán napokig is elhemperegnék a bútor alatt. Bár hamar feleszméltem, hogy kaja ugyan tényleg van, csak az a baj, hogy talán egy óráig se lenne elég bélpoklos gyomromat ismerve, így egészen megörültem, amikor Yuu-chan egy laza mozdulattal félresöpörte fogvatartómat.
Miután szerencsésen kikászálódtam és kikacarásztam magam, Yuu-chan még utoljára végigkóstolta a reggeli menüt, aztán gyakorlatilag elzavart átöltözni. Nem igazán értettem, hogy miért nekem kéne szerelést váltanom, amikor a hálóingem a foltokkal teljesen egyedi és formabontó, amíg Yuu-chan még mindig egy törülközőben flangál anélkül, hogy egy pillanatig is zavartatná magát.
Minden esetre gondoltam inkább szót fogadok, mielőtt még a kajamaradványok újabb kísértést jelentenének az én bucókámnak, úgyhogy a konyhában kutakodóra ügyet se vetve a koszos pizsamámat lecseréltem egy szép és rendes egyenruhára.
- *Hu..... Mintha ma szabadnapom lenne....* - bukkantam rá a felismerésre, miközben éppen a kimonómba igyekeztem belebújni. Aztán odáig is eljutottam, hogyha már éppen öltözök felfelé, akkor tuti valami olyan időtájt van, amikor az emberek elkezdegetik a napjukat, mennek mindenfelé, és leginkább a dolgukra. És hajhm.... Yuu-chan-mint elfoglalt kapitány vagy mi, biztos el van havazva a tömérdek munkával, elvégre eddig se volt valami sok ideje, rám meg még annyi se... Pedig annyira kedvem szottyant volna hintázni meg csúszdázni meg libikókázni meg fagyit enni egy padon, no de nem ám egyedül.... De még ha ideje lenne rá sem hiszem, hogy egy játszótéren szutyorogna ahelyett, hogy a pajtásaival támasztaná a kocsma pultját.
- De Yuu-chaan.... - kezdtem el motyogni, mintha a beszélgetés eleje már lezajlott volna, és már csak meg kellene győzni az érintettet - Én úgy szeretném, ha eljönnél velem, de tényleg... Csak egy kicsit naaaaa, meglátod, nagyon szuper lesz! És ehetnénk fagyit meg ilyenek, úgy ennék fagyit! Meg különben is! Nem is tudom, hogy van-e Soul Societyben rendes játszótér!! - Fordultam meg naaagy csillogó szemekkel, miközben mondandóm alatt sikerült teljesen felöltöznöm. - Yuu-chan, figyelsz.. rám? - kérdeztem vissza, amikor szembesültem egy sátánian kacarászó elmeroggyanttal, aki mintha valami fecnit szorongatott volna a kezében.... Méghozzá az egyik kedvenc receptkönyvem egy oldalát. Kissé hunyorogva próbáltam elolvasni, mi is áll a papíroson, majd hamarosan arra a következtetésre jutottam, hogy Yuu-chancsi egy citromos fürj receptjét tarja a kezében.
- Yuu-chaaaan..... Minek neked az a....... CSAK NEM?! - Kaptam a számhoz a kezem hirtelen, mikor nagy nehezen megláttam az összefüggést a fürj recept és Yuu-chan Csirkéhez címzett többszöri halálos fenyegetése között. - Te tetttte, te, te képes lennél megenni.. ŐT?! Azt a tüneményes ártatlan kisállatot, aki annyi szeretettel halmoz el minket?! Azt a szegény kis árvát, akit vérbefagyva, étlen, szomjan, megviselten, elhagyatva egy kietlen sivatag kellős közepén találtunk, és... És.... OLYAN SZÍVTELEN VAGY YUUUUU-CHAAAAAAAAAAN!!!! - Kezdtem fájdalmas zokogásba majd az imént említetthez vágtam a kezem ügyébe kerülő legelső párnát. Egy kis idő múlva sikerült nagyjából kitombolnom magam, úgyhogy durcás fejjel gubbasztottam le az ágy szélére a lehető legcsúnyább nézésemmel méregetve a bűnöst, miközben vártam a magyarázatot megbocsájthatatlan tettére.

~* Maya-chan látogat *~

Elmélyülten pakolgattam a kezem ügyébe kerülő dolgokat a kis szalmakosárba, és elégedetten pislogtam egyet, miután megtaláltam a csokissütis dobozt. Még érintetlen volt, amit igazán nem értettem. Hogyan történhettett ekkora csoda? Már amikor eldugtam, akkor is tudtam tudat alatt, hogy látogatóba akarok majd menni? Bár a dolog kicsit érdekes lesz, hiszen még sosem jártam a 13. osztag területein... De majd most! Miután a kis kosárral átlibbentem a szobám előterébe, éppen az aztalra helyeztem, mielőtt pofárestem a lábamban. Morcosan és hisztisen felálltam, majd motyogva elküldtem a röhögő és a csokisütis doboz felé kapó Shirot a fenébe.
- Ne nyúlkálj! Nem a tied! Neked különben is, minek?! - néztem szúrósan, és kikaptam a kezéből a kicset, majd visszadugtam a kosárba, és arrébb másztam. Igyekztem eltüntetni a szemem előtt táncolgató fekete foltokat, mert hát ma még nem kerültem étel közelébe...
~ Mit izgat az téged? Adide! - morgott, majd miután látta, hogy nem érdekel az akciózása, mert mindenre el vagyok szánva, arrébb állt, úgy két centivel, és kegyesen engedett visszarohanni a saját kis konyhámba. Ott kihajigáltam a hűtőből a felesleges - és a célt eltakaró - dolgokat, mint pl.: tojás, joghurt, siokara.... Majd hatalmas ujjongással a kezembe vettem az előző nap elkészített epres-joghurtos, ribizli díszítésű, tejszínhabos tortámat. Nem volt egy mestermű, de némi nyoma azért volt a még emberi életem alatt elvégzett szakács- cukrász tanfolyamnak.
- Megvaaaaaaaaaaaaaaan! - visítottam egy hatalmasat, minek követkztében esés, morgás, és dörömbölés zaja szűrődött be hozzám. Majd futó léptek, és az idióta zanpakutuo szellemem feje bukkant fel.
- Megtaláltad a vibrátorod, izgatt szuka? - kukkantott felém, és belépett. Majd igencsak érdekes fejet vágott a dühösen fújtató énemre, aki bevágta a hűtő ajtaját, és elrohant mellette, a kosár felé.
- Tudod mit? Baszódjál meg, te szemét. Itthon hagylak! Pusztulj meg a sarokban! - morogtam rá, majd lecsatoltam a zanpakutuom és bedobtam az ágyra. Aztán felkaptam a kis kosarat, és fél kezemben azt fogva, a másikban egyensúlyozva a tortát, kiléptem az ajtón, és elindultam.
Miközben a népet kerülgettem, és igyekeztem eltalálni a keresett személy szobája felé, gondolataimba mélyedtem. Nem is olyan régen már láttam Chiyo-chant, és akkor nem igazán tudtam neki ajándékot, vagy valamit is adni; pedig igazán megérdemelné. Olyan nagyon erős, és kedves, meg bátor! Szegényre rájár a rúd... Sierashi-taichou elment, és őt itthagyta. Jobb lett volna, ha elviszi magával a kedvesét... De ha már itt van, majd igyekszem egy kicsit, csak egy icipicit jókedvre deríteni! hátha szereti ezeket a finomságokat, és eszik is belőlük!
Reménykedve lépkedtem az utcákon, majd szinte ujjongva rohantam be a 13. osztag épületébe. Sosem felejtem majd el azt a mérhetetlenül nagyra tágult szemmel mellettem elhaladó shinigami - csoportot, ami megbámulta felpakolt alakomat. Szerintem fogalmuk se volt, hogy mit keresek itt... Ami azt illeti, nekem sem, mert lehetségesnek tartottam, hogy a képembe vágkák az ajtót. Boldogan fékeztem le egy ajtó előtt, és a kosaras kezemmel valami kopogásfélét produkáltam. Aztán, miután az ajtó kitárult, igyekeztem kedvesen és mosolygósan köszönni Chiyo-channek:
- Szia Chiyo-chan! Jöttelek kicsikét zaklatni, ha nem probléma... Hoztam csak neked csomó finomságot! A tortát én készítettem... - hallgattam el, és pislogtam párat...