Mostanában mindig tökre ráérek. Mostanában... Két hete. Valahogy még a munkával is haladok. Ahelyett, hogy folyamatosan az elmaradásaimat próbálnám behozni, a munkaidőm utolsó óráit már csak céltalan firkálgatással töltöm, miután ledaráltam az előttem tornyosuló papírkupacot. Néha bejön egy-egy tiszt pár újabb aktával, kedélyesen rájuk mosolygok, és szép napot kívánok nekik, mielőtt kimennének az ajtón.
Aztán vége a melónak, irány a kis szobám... Út közben dudorászok, néha szökdécselek, és megint kedélyesen mosolygok, ha szembe jön valaki. Pontosan úgy, ahogy tettem ezt két héttel ezelőttig is. Majd mikor beérek a szobámba, hirtelen vége a kis színjátéknak. A díszlet is teljesen új: hatalmas felfordulás, fagyisdobozok, chipses zacskók, tálkák a házhoz szállított kajáknak... Mert már főzni sincs kedvem. Minek? Pontosabban.. Kinek....? Magamért meg kár a fáradtság...
Ezzel a vissza-vissza térő gondolattal dőltem el az ágyamon, úgy, ahogy minden nap, mikor hazaérek. Most se volt erőm, se kedvem semmihez, csak az önmarcangoláshoz. Magamra húztam a takarót, hátha elalszok - legalább addig sem eszek - de húsz perc forgolódás után felhagytam a próbálkozással. Nyekeregve egy sütiszacsi után nyúltam, de csak morzsákkal találkoztam, mikor kezembe akadt a csomagolás. Aztán mikor már remegő kézzel végigtúrtam az egész lakást utánpótlás után kutakodva, és mindenhol csak üresen tátongó dobozokba és zacskókba ütköztem, totál összetörtem. Eluralkodott rajtam a teljes hisztéria, de mielőtt végképp elmerültem volna mélységes kínjaimban, kopogtak az ajtómon. Nagy nehezen felkapartam magam, és leszívott, bágyadt arccal elindultam, hogy utánajárjak a vendég kilétének.
- Szia Chiyo-chan! Jöttelek kicsikét zaklatni, ha nem probléma... Hoztam csak neked csomó finomságot! A tortát én készítettem... - találtam magam szembe Chizu-chan kedvesen mosolygós arcával. Bevallom őszintén, kicsit meg is lepődtem, mert az emberek minta tartanának tőlem mostanság.. Lehet hogy csak tapintatosak.. És végül is igazuk van, baromira nem hiányoznak a sajnálkozó pillantások, talán pont ezért örültem meg annak, hogy végre egy derűs arccal találom magam szembe.
- Hahó, Chizu-chan, de jó hogy jöttél! - köszöntöttem őt egy ugyan nem száz százalékos, de a legőszintébb mosolyommal az elmúlt két hét alatt. - Jaj, de kedves vagy, te vagy az én védőangyalom! Pont most fogytam ki a kajából.... - Húztam magam össze kicsit elpirulva, mivel elég gáz, hogy már bevásárolni se vagyok képes elmenni. Óvatosan beljebb tuszkoltam az érkezőt, miközben még jobban égett az arcom a totális kupleráj miatt, de csak nem hajthattam el Chizu-chant, ha már volt ilyen rendes és felkeresett, ráadásul kajával.... - Ömmmm..... bocsi a kupiért...... De kééépzeld, beszökött egy mosómedve a szobámba, és mindent kirámolt, és totál kifosztotta a hűtőt meg a spájzot is! - próbálkoztam valahogy kivágni magam a ciki szituációból, de nem igazán fűztem sok reményt az akciómhoz. Nem akartam, hogy lássák rajtam az emberek, hogy gyakorlatilag csak vegetálok, mióta Yuu-chan elment, így is sok erőfeszítésbe került fenntartanom az álarcot, amit magamra öltök, mikor elhagyom a szobám. Mikor viszont egyedül voltam, teljesen átadtam magam a masszív önsajnálatnak. Ez van, nem futja másra. Nincs már értelme semminek.

~* Maya-chan látogat *~

Egészen elkezdtem örülni, és egy őszinte mosollyal léptem engedtem, hogy betuszkoljanak. Mikor sikeresen majdnem felbuktam a saját lábamban - vagy valamiben, ami előtte hevert, nyüszögve kaptam a zuhanni kezdő torta után; majd egy fulladozó bálna tüneteit produkálva markoltam meg a tálcát. Rémülten psilogtam a mellettem elhaladó Chiyo-chanra, aki bevonszolt a szobájába is.
- Ömmmm..... bocsi a kupiért...... De kééépzeld, beszökött egy mosómedve a szobámba, és mindent kirámolt, és totál kifosztotta a hűtőt meg a spájzot is! - figyeltem kicsit az arcát, és láttam rajta a megtörni készülő álarcot. Tudtam, hogy miért ilyen, és hogy próbálja nem mutatni a fájdalmát. Biztos voltam benne, hogy nem kérne a sajnálatomból, ezért maradtam az alaptervnél: enyhén szólva kiidegelem azzal, hogy megpróbálom jobb kedvre deríteni. Plusz, ha igényt tart egy olyan debil társaságára, mint amilyen én vagyok; akkor egy jó hosszú időközt˙töltök el nálla. Amit akár kezdhetek is azzal, hogy megetetem.
- Fúúú, nállam is ilyesmi a helyzet. Elárasztják Seireteit a sátáni mosómedvék, és világuralomra törnek! Még a kajánkat is elveszik! Meg kell őket állítani. - tény, hogy az én lakásom kicsikét jobb állapotban volt, de segíteni akartam Chiyo-channek, hogy ne érezze magát kínosan. Sosem foglalkoztam vele, hogy milyen rend van az embernél: nem ez alapján kell megítélni másokat. Ráadásul ebben a helyzetben ez normális.
- Nos, akkor, első lépés: keresek egy asztalt a cuccnak! - táncoltam keresztül az üres zacskók és dobozok halmán. Miután megláttam a telepakolt asztalt, a lábammal lepöcköltem róla a nemkívánatos dolgokat - szerencsére semmi törékenyet nem láttam és nem rugtam meg, - majd rápakoltam a tortát és a kosarat.
- Chiyo-chan, idenézz! Kaja! - legyezgettem felé az illatokat, aztán elrohantam egy tányérért. Tudom, nem illik rohangálni, kutakodni és turkálni mások lakásában, de most az egyszer önállósítottam magam. Fényesre sikáltam két tányért, arra szeltem tortát, és a villával együtt Chiyo-chan kezébe nyomtam.
- Ülj le, és egyél! A többit meg bízd csak rám! Előkerítem azt a gonosz mosómedvét, és befessük cukirózsaszínre a bundáját! - adtam neki a lelkesst, és reméltem hogy kicsit sikerül majd megnevettettni. Bár már a rózsaszín szó említésétől is rosszul voltam, úgy ttudtam, vagy hallottam, hogy a tortát eszegető lány szereti azt a színt. Elméletileg. Ezért is került a sütire rózsaszín cukormáz... Hogy meddig sikáltam azt a hajamból... De legalább kijött!
Boldog karlendítésem következtében a képembe hullott egy vékony hajtincs, amin még ott volt a főzőcskézés árulkodó nyoma: a rózsaszín máz, amitől menthetetlenül össze voltam ragadva. Aprót sóhajtottam megadásom jelül, és nekiálltam összeszedni a zacskókat és a dobozokat. Ehhez felhasználtam három nagyméretű kukászsákot, majd a teljesen megtömött zsákokat kihúztam a szoba ajtaja elé, és a szembejövő tiszttel közöltem, hogy tüntesse el. Nem tudom, mennyire volt bizalomgerjesztő a fejem, de a zsákok egész rövid idő alatt eltűntek. Aztán odarohantam Chiyo-chanhez, a kezébe nyomtam a csokissütiket, és kinyitottam az ablakot. A beáradó friss levegő meglibbentette Chiyo-chan haját, én pedig nekiálltam felseperni. A kiszóródott morzsákat kihajítottam az ablakon. Egy egész madárhadsereget jóllakathattam volna velük... Ehelyett azonban egy részóük az én képemben landolt, a maradék pedig a lent sétáló tisztek nyakában. Mindenféle kedves beszólásokat kaptam érte, amikben emlegették a drága jó édesanyámat.
- Ne szólj be te kis keksznyakú! Lemegyek és kókuszgolyót gyártok belőled! Azt se tudod ki vagyok! - prüszköltem, miközben a szememből dörzyöltem kifele a morzsákat. Aztán befordultam, bár a könnybelábadt szemeim miatt semmit sem láttam.
- Miért vagyok én ekkora nyomorék... - motyogtam, majd, hogy nyomatékosítsam a költői kérdésemet, sikeresen pofára estem az elfektetett seprűben. Olyan két másodpercig engedtem a bőgési rohamnak, majd felpattantam, és arrébbhúztam - remélhetőleg a helyére - a seprűt és a lapátot.
- Sajnálom, hogy tönkrevágtam a seprűd, Chiyo-chan... - néztem rá hatalmas bűnbánattal, majd arrébbvánszorogtam, és kivettem egy mentatea filtert a kosárból, amit beledugtam a forró vízbe.

~ Chizu-chan látogat^^ ~

Miután betuszkoltam Chizu-chant a szemétdombra, őszintén szólva arra számítottam , hogy sikoltozva kimenekül, vagy legalábbis kiül az arcára az őszinte csodálkozás, miközben a levágósan kamuszövegelésemet hallgatja a mosómedvéről. Ehelyett csak egyetértő bólogatással találtam szembe magam meg nagy helyeselésáradattal. Néztem, hogy akkor most mi meg merre, aztán hamar leesett, hogy Chizu-channak is leesett amire sejtettem, hogy leesik, csak arra nem, hogy így lesz majd lereagálva. Hát ha már ilyen kedves volt, és úgymond falazott ő is előttem a degeneráltságomnak, egy félig megjátszott (mondjuk úgy, felnagyított) kuncogással jeleztem, hogy benne vagyok a "csínyben".
Még ha így is alakult, gondoltam azért nagyjából normalizálom a helyzetet, de a lány talán észrevette a szándékaimat, és villámgyorsan elhipnotizált egy szelet tortával. Ciki/nem ciki, de amint megéreztem a finomság mámorító illatát, átmentem engedelmes kiskutya üzemmódba, és nagy csillogó szemekkel és csorgó nyállal vártam, amíg elém nem pakolódik a púposra pakolt tálacskám. Na innen már elég esélytelennek tűnt, hogy én majd takarítani fogok, amikor két pofára is tömhetném magam. Valahonnan a tudatom legmélyéről tompán rikácsolt valami hang, hogy "micsoda szégyen, hogy egy vendég etet és takarítja el a szemetemet", de a krémes tortácska angyalian trillázó hangocskája egy pillanat alatt elnyomta a figyelmeztető riadózást.
Mikor újra érzékeltem a körülöttem lévő világot, a sütiből már egy morzsa se árválkodott a tányéromon, ráadásul ekkor eszméltem föl, hogy Chizu-chan már legalább fél tonna rágcsacsomagolást és kajamaradványt hordott ki a szobámból.... Fura érzés volt újra látni a bútoraimat!
- Jaj Chizu-chan, ne haragudj, hogy bekómáltam! - pattantam fel a helyemről bűnbánóan és totálisan maszatos arccal. - Hagyd csak a seprűt, van még vagy négy a biztonság kedvéért a spájzban... Az a a lényeg, hogy hoooogy.. Te jól vagy? Nem fáj, vagy-vagy valami? Megütötted magad?? Felejtsd el a takarítást, innen már tényleg átveszem! Amúgy isteni a torta! - Fogtam neki a felmosáshoz, miközben a konyhából már éreztem a mentatea utánozhatatlan illatát. Ennek hatására kissé magával ragadott egy nosztalgikus érzés, úgyhogy rövidtávon neki is láttam itatni az egereket, de csak szépen szolidan, háttal a kis vendégemnek. Jól elszórakoztattam magam azzal, hogy egy helyben állva potyogtattam a könnyeimet a padlóra, amit gyorsan egyből fel is töröltem, így fényesre sikálva legalább fél négyzetmétert.
Miután nagyjából kisajnáltam magam, a tea is elkészült, úgyhogy egy hidratáló fejrázás után derűsen mosolyogva sompolyogtam Chizu-chan mellé.
- Jaj..... Úgy örülök, hogy itt vagy.. Tényleg... De nem muszáj ám, ha nincs kedved, érted.... Tudod, csak azért nem kell.. Szóval tudod na... Megértem ám, ha azért, de nem kell, tényleg, nem akarok kellemetlenséget okozni, meg ilyenek... De azért örülök ám neked tényleg.. Nagyon! Bizony, nagyon örülök, na és nem azért mondom mert, szóval tényleg nem!! Ezt most kivételesen így gondolom, mármint tényleg, na tudod, szóval..... Eszünk még tortát? - Vágtam ki magam valahogy gyorsan a saját hülyeségemből, mivel megint rám tört az összevissza halandzsázhatnék. Yuu-chan mindig egy pillanat alatt dekódolta őket, aztán jót derült az oktondiságomon.. Ehh, már megint hozzá kapcsoltam valamit, és erre ráébredve gyorsan cuki nyuszikák képét tuszkoltam a fejembe, majd rituálisan körbeugráltam Chizu-chant. Szegény, befogtam takarítani, megeszem a kajáját, sutyiban már hisztiztem is, úgyhogy elhatároztam, hogy csak azért se fogok többet szenvedni, amíg itt van, és azon ügyködik, hogy jobb kedvre derítsen. Annyira jól esett, hogy tényleg ennyire odafigyel rám, hogy már megint legszívesebben elbőgtem volna magam, amikor az előbb fogadtam meg legalább századjára, hogy nincs több sírás.

~* Maya-chan látogat *~

- Jaj Chizu-chan, ne haragudj, hogy bekómáltam! Hagyd csak a seprűt, van még vagy négy a biztonság kedvéért a spájzban... Az a a lényeg, hogy hoooogy.. Te jól vagy? Nem fáj, vagy-vagy valami? Megütötted magad?? Felejtsd el a takarítást, innen már tényleg átveszem! Amúgy isteni a torta! - miután feltápászkodtam, és kezemben a használt filterrel visszatértem, a kissé... bezsongott (?) Chiyo-chant láttam viszont. Nem, nem is találtam rá megfelelő szót... Egyszerűen csak Chiyo-chan Chiyo-chan volt. Hatalmasat pislogtam, mire eljutott a tudatomig, hogy valami égeti a tenyerem. Nos, nem a legjobb ötlet az, ha összeszorítjuk kezünkkel a forró teavízből kivett vizes teafiltert. Vörösödő fejjel szaladtam a kukához, és dobtam bele a dolgot, majd kezemet a csap alá dugtam. Utánn beletöröltem magam a ruhámba, és ragyogó mosollyal fordultam Chiyo-chan felé, aki odasompolygott mellém, és újabb sóáradttal tompított el:
- Jaj..... Úgy örülök, hogy itt vagy.. Tényleg... De nem muszáj ám, ha nincs kedved, érted.... Tudod, csak azért nem kell.. Szóval tudod na... Megértem ám, ha azért, de nem kell, tényleg, nem akarok kellemetlenséget okozni, meg ilyenek... De azért örülök ám neked tényleg.. Nagyon! Bizony, nagyon örülök, na és nem azért mondom mert, szóval tényleg nem!! Ezt most kivételesen így gondolom, mármint tényleg, na tudod, szóval..... Eszünk még tortát? - megnyomorgattam Chiyo-chant, jó alaposan, aztán szó nélkül húzni kezdtem a torta felé. Mondjuk biztos jött volna ő magától is, de talán nem ártott meg neki az a kevés kis ösztönzőerő. Mosolypogva szeltem még három szelet tortát, amit a tányérjára halmoztam, és a kezébe nyomtam, majd a kedvenc teámból is elraktam egy nagy csészével. Nem tudtam mennyi cukrot iszik, ezért elétettem a cukortartót, és leültem vele szemben a kis tortácskámmal és teámmal, majd megszólaltam:
- Örülök hogy nem csaptad be az orrom előtt az ajtót! Nem mindenki bírja elviselni a fejemm. - vigyorogtam egyet a saját akcióim emlékén, majd bekaptam egy falat sütit. Miközben igyekeztem magam alá tornázni a lábam, körbepislogtam. A padló egy része feltűnően ragyogott, és fejembe ötlött az a kérdés, hogy vajon nem kapott-e véletlenül extra-adag Chiyo-chan féle könnyet padlóápolónak? Jobbnak láttam hallgatni, ezért valami igazán jó beszédtémán törtem a fejem. Végülis inkább úgy döntöttem, szabad folyást engedek az agyamban lakozó szavaknak, amik egymás után áramlanak ki a számon, valószínűleg minden értelem nélkül...
- Nagyoon örülök hogy ízlik a torta! Nem igazán tudtam,, hogy mit szeretsz... Ami engem illet, én minden édességért élek-halok, a csípős kajáról nem is beszélve. Te szereted? Nagyon jó tud lenni, és Nabe-kun meg Yuke szerint egész jól meg tudom csinálni. A múltkor majdnem megfulladtam, annyira könnyeztem tőle... - hadartam el, majd pihegve nyúltam a már lelangyult tea után. Belekortyoltam, majd a kosarat Chiyo-chan kezébe nyomtam:
- Tessék benne turkálni! Ami megtetszik, vedd ki és kóstold meg. Őszintén szólva, már felére se emlékszek, hogy mit pakoltam bele... - halkultam el a dolog végére, majd elkezdtem falni a tortámat...

A tortás ötlet szerencsére bevált, mert Chizu-chan erősen invitált a fincsi sütemény irányába, miután kellemesen kihisztiztem magam. Nincs is jobb ellenszer a lelki defektus ellen, mint a töménytelen mennyiségű édesség! Úgy tűnt a dolog, hogy a kis vendégem se gondolja másképp, mivel három, igen termetes szeletet pakolt a tányérra, ami másnak talán már elkezdené megfekdegélni a gyomrát, de nekem nem ellenfél semmilyen nyalánkság, legyen bármekkora is az elpusztítandó adag. Neki is láttam nagy elánnal a halaszthatatlan feladat végrehajtásának, miközben boldogságtól ragyogó szemekkel igyekeztem nasipartnerem tudtára adni, hogy a torta még mindig zseniális! Amikor épp megfulladni készültem a gyors arctömés következtében, nagyokat kortyoltam Chizu-chan isteni mentatájából is, amiért amúgy is megveszek.
- Örülök hogy nem csaptad be az orrom előtt az ajtót! Nem mindenki bírja elviselni a fejemm. - Már épp kezdtem volna átadni magam a finomság okozta eufórikus állapotnak, de Chizu-chan hál' istennek még idejében visszarángatott a földre, különben csupán szikrázó képemmel kellett volna beérnie.
- Faaaaaj Fhizu-fhaaaan, hof momhassz ifet?? - Kérdeztem vissza kapásból, bár arról az egyszerű dologról sikerült elfeledkeznem, hogy még nem igen nyeltem le az éppen csócsált falatot, úgyhogy kicsit bevörösödve nyeltem egy nagyot, és folytattam a szövegelést - Ne viccelj, mégis ki ne bírna elviselni egy ilyen aranyos lányt, aki ráadásul ilyen finomságokat csinál?! Mármint... Félre ne értsd, nem azért szeretlek, mert valami csudálatos a sütid! Na, de komolyan, nem is értem, hogy jutott ilyen az eszedbe! - Hüledeztem hatalmas átéléssel, de azért a nagy karrlengetésbe belefért, hogy bekapjak egy egy falatot, ami a hadonászás közben akadt a villámra. Tényleg ledöbbentem kicsit Chizu-chan szavain, mert ő lenne az utolsó, akiről feltételezném, hogy ilyen problémái lennének. Mert az egy dolog, hogy engem igen sokan közveszélyesnek és elmeháborodottnak tartanak, de ő tényleg annyira cuki, legalább olyan zabálnivaló, mint a tortája!
- Ó hát ez nagyon egyszerű! Én mindent szeretek a világon! - kalimpáltam tovább a leányzó kérdésére reagálva. - Na jó.. Azért mégsem, mert csak azt szeretem, ami finom, bár mivel majdnem minden finom, ezért majdnem mindent szeretek! Bár, ki tudja, biztos vannak olyan akárkik, akik nem igen konyítanak a főzéshez, ők biztos tudnak nemfinomat csinálni, de az a helyzet, hogy amit én csinálok, az mindig ízlik! Ja meg a csíííípőőős, na azt is nagyon szeretem! Mármint ha finom, tudod.... - zavarodtam bele a mondókámba, mikor Nabe-kun szóba került. Az alatt a kis idő alatt, amíg itt volt az osztagnál, nagyon megkedveltem, de ő is elhavazódott az ügyes bajos dolgaival, ugyan úgy, mint Yuu-chan anno. Eszembe jutott az a sok idiótaság, amit hárman vittünk véghez valamikor, ami már olyan messzinek tűnik, hogy reménykedni se merek benne, hogy lesz e valaha hasonló. Rendesen el is komorodtam filozofálgatás közben, úgyhogy gyorsan igyekeztem elhessegetni a borús felhőket a fejem fölül. - Umm.. Chizu-chaan... Kicsoda vagy micsoda ez a Yuke-kun? Mármint biztos hallottam már róla, vagy láttam futólag, de bevallom, nem a legeslegjobb ám a memóriám... - böködtem pirulva az ujjaimat, miközben várakozva pillantgattam a lányra, aki ezalatt a kezembe nyomott egy nyalánkságokkal teli kosárkát, amiben hamarosan el is merültem.
- Jajmegjajmeg!! Ne haragudj, hogy a szavadba, vágok, de eszembe jutott, hogy mi lenne, ha kifestenéd velem a szobám? Nem akarlak ám dolgoztatni, de az olyan jó móka, és és... Hát kell egy kis vidám változatosság! - Már gondoltam rá valamelyik éppen depressziómentes pillanatomban, hogy nem ártana feldobni a kis zugot, mert így, ha körbenézek, minden keservesen Yuu-chanra emlékeztet, és az nem igazán használ jelenleg a megtépázott lelkiállapotomnak. A kreatívkodás meg ráadásul olyan szuper foglalatosság, főleg, ha az ember nem egyedül csinálja!

Totttálisan kiborultam. De mennyire! Hát ki ne akadna ki, amikor megtudja, hogy az egyetlen szívszerelméről kiderül, hogy citromos fürjként felszolgálva akarja elfogyasztani a kedvenc háziállatát?! Ráadásul a citrom nem is passzol a fürjhöz, egy vézna kis csibefalathoz meg pláne nem! Legalább enné barackkal vagy áfonyaszósszal, de neeem, neki citrommal kell az én kis drágám! Ja és ha ez még mind nem lett volna elég, úgy tűnt, Yuu-chant nem igazán érdekli a patáliám, ugyanis teljes lelki nyugalommal nekiállt öltözködni... Kész, sosem fogom megérteni a férfiakat!
Gondolatban már hozzávagdostam az árulóhoz (hehe xD) a szoba teljes bútorzatát, mikorra Yuu-chan gondolt egyet, és mellémtelepedett a sötét felhőcském alá. Azt hitte a kis oktondi minden bizonnyal, hogy férfiúi bájával majd egyből el is intézi a dolgot, de egy csók bizony nem hoz helyre egy ilyen vétséget! Valószínűleg ő is észrevette, hogy ennyitől ugyan nem adom be a derekam, úgyhogy nekilátott a védőbeszéde előadásának. Néhány megjegyzésén magamban már majdnem el-elvigyorodtam, de szent elhatározásként tűztem ki, hogy nem érem be annyival, hogy mondvacsinált dolgokkal kidumálja magát, bááár a goauld szó említésére kezdem kissé komolyabban venni a magyarázkodást. Hamarosan néhány tucat zsírkréta és egy halom papír is előkerült, és Yuu-chan olyan irtózatos hévvel látott neki a felvetése rajzos alátámasztásának, hogy bár ugyan erős kétségeim voltak az érvei helyessége felől, de nagyon nagyon úgy tűnt, hogy ő teljes mértékben elhiszi amit mond. Másfelől meg.... Tényleg elég gyanús volt Buci tegnapi beájulása -arról nem is beszélve, hogy mennyire kellemetlen-, de Csirkéről legvadabb álmaimban se tudnám elképzelni, hogy ilyen szörnyűségre képes lenne! Viszont a goauld vadpingvinek... Az ilyen aljas és alávaló népség, csak ők vinnének véghez egy ilyen kegyetlenséget!
Már kezdem azt hinni, hogy értem Yuu-chan észjárását, de amikor az orrom alá dugta a demonstrációkat, egy icikepicikét megzavarodtam. Bárhogy forgattam a lapot vagy hunyorogtam minden felismerőképességemet bevetve, nem láttam a papíron semmi mást, csak egy rakat színes krikszkrakszot. Az egyik alak valami nyolclábú csigára emlékeztetett, a következő ábrán meg egy lila vízimajom spárgázott egy elég művészien kivitelezett trónteremben. Kérdően pillantottam fel a műremekek alkotójára, de amikor szembetaláltam magam maszatos képével, nem bírtam magamban tartani a nevethetnékemet. Talán azt hitte a szentem, hogy az irkafirkákon kacarászok, mert tovább bizonygatta ártatlanságát egy tündéri kiskutyanézéssel megspékelve, aminek már persze képtelen voltam ellenállni. A vihorászás viszont nem csillapodott, sőt, egyre erősebben tört fel minden egyes alkalommal, amikor Yuu-chancsi pofikájára néztem. Könnyeimet törölgetve elslattyogtam a fürdőszobáig, majd miután újra lehuppantam az ágyra, egy vizes törülközővel tisztára sikáltam a kis maszat képét.
- Jól van Yuu-chan, elhiszem, biztos úgy volt! - Pislogtam szerelmemre együttérzően, majd egy nagy puszit nyomtam az egyik zsírkrétapaca hűlt helyére. - Na de most tessék feltápászkodni, megyünk a játszira fagyit enni! - Tapsikoltam boldogan, majd felrángattam Bucit az ágyról és hozzábújtam, hogy közvetlen közelről csicsereghessek az arcába - De ugye keresünk padlizsános fagyit? Megígéred, hogy keresünk? Szupeeeer! - Yuu-chan ugyan nem reagálta le a kívánságomat, de én remekül megvitattam a dolgot egymagam is, úgyhogy boldogan szökdécselve rángattam magam után az én hősömet a csudálatosnak ígérkező játszótérkereső körútra.

~* Maya-chan látogat *~

Miközben megilletődötten pislogtam Chiyo-chanre a kiadott szónoklata miatt, mely szerint én tudok főzni, és talán egy aranyos lány vagyok, befejeztem a tortaevésemet. Letettem a kis tányérkámat az asztalra, majd felálltam és megnyomorgattam.
- Chiyo-chan te meg olyan aranyos és kedves vagy... feltétel nélkül fogadsz el másokat. Igazi kincs vagy! - érzékenyültem el, és nem tudtam nem kiendedni egy - két könnycseppet. Elhatalmasodott rajtam az, amit talán Chiyo-chan érezhet. Magamba fojtottam az elhatalmasodott sírhatnékomat, és megdörgöltem az arcomat, majd egy kis hideg vizet is engedtem magamra a csapból. Nem igazán érdekelt, hogy megfázhatok... Jelenleg volt más bajom is.
- Kifesteni, a szobádat, Chiyo-chan? Persze hogy benne vagyok! Milyen színt szeretnél, mondd? Lila? Kék? Fehér? Szürke? Szürke... Az nem ide való, neked egy lelket nyugtató, gyönyörű szín kell! Mit szólnál a zöldhöz? Az árnyalaon gondolkozhatsz addig, míg hozok festéket és színezőpasztát! - hadartam félelmetesen gyors beszédtempóban. Őszintén szólva komolyan kétségbe vontam, hogy ezt a tempót - és frekvenciát - a denevéreken kívül más meg tudná érteni; de Chiyo-chan egyfajta mindenre képes hős volt a szememben, annyira nem aggódtam érte. Mármint azért, hogy megérti-e, amit mondok. Amúgy meg igenis aggódtam érte, legszívesebben ágyba dugtam volna és takaróval tekertem volna körbe h aludjon... Szegény olyan nyúzottnak tűnt. A ruhám szélét húzogatva léptem el beszerezni a szükséges mennyiségű fehér festéket. Magamat ismervelegalább tizenöt percig fogok ott álldogállni, és fogok azon gondolkozni, hogy mit kellene tennem. Aztán elszalajtok majd valakit, hatalmas, könyörgő szemekkel, és miután megkapom a szállítmányt, nagyokat fújtatva elvonszolom majd Chiyo-chan szobájáig.
Miután már a lábam előtt állt a négy hatlmas, legalább tíz literes festék és a kisebb halom zöld paszta, kezdtem bepánikolni, hogy hogyan juttatom el a rakományt a célig.
- Mataaaaaaaaaaa~aa! Akkor egyenként! - nyüszögtem, és felkaptam az elsőt. Miután sikeresen odashunpoztam Chiyo-chan szobájához, és kisebb hasraesési-majdnem-manővert vittem véghez, pihegve betuszkoltam az ajtó mögé a festéket.
Miután végeztem a kis magánakciómmal, végkifulladva rogytam le Chiyo-chan szobájának padlójára, és tekintetemmel valamiféle időmérő-eszközt kerestem. Össz-vissz olyan másfél órát voltam távol,és nem igazán tudtam, hogy Chiyo-chan mit művelt. Reméltem,kissé jobb lett szegény kedve...

Mostanában olyan keveset ég a lámpa a szobámban. Keveset vagyok ott, mindig akad valami ügyes-bajos elintéznivaló a városban, ha pedig nincsen, akkor órákig képes vagyok a gyümölcsös standdnál válogatni, hogy Ők mindenből a legjobbat kapják.
Mostanában újra sokat főzök.
Mostanában csak elpilledve heverészek az ágyamban, mikor a nap végén számtalan gondolattal, megvalósítható és megvalósíthatatlan elképzelések tömkelegével koponyámban magamra rántom a vékony takarót. Boldog vagyok, rettentő boldog, de ilyenkor néha belém mar egy ismerős érzés, aminek ugyan ismerem az okát, mégis minden egyes lélegzetvételemmel igyekszem tagadni a puszta létezését. Nem tehetem meg, hogy szomorú legyek, egyszerűen nincsen hozzá jogom. Túl sok mindent köszönhetek az életnek, aminek mindig elég jól ismertem a határait, de sosem kerültem még hozzájuk ilyen közel.
Mikor Yuu-chan magamra hagyott, egy percig sem gondoltam volna, hogy mégsem leszek olyan magányos, és azt sem, hogy nagyobb szükségem lesz rá, mint valaha. Másfél hónap alatt egészen egyenesbe vágtam magam, úgy éreztem, képes vagyok elfogadni azt ami történt, és megpróbálni létezni egy porhüvelyben. Nélküle nem voltam más, csak csak egy üres fiola az élni akarás legkisebb szikrája nélkül, így azt hittem, csak a lelkem fájdalmának kivetülései a folyamatos rosszulléteim. Nem is nagyon izgattam magam a dolog miatt, és utólag rettenetesen fájt, hogy nem értettem, nem éreztem egyből, hogy miről is van szó valójában. Mert akkor már három szív dobogott az én meggyötört fiolámban.
Annyira abszurdnak és lehetetlennek tűnt még csak az elképzelés is, hogy akkor sem akartam elhinni, mi történik velem, amikor már egyértelmű jelei voltak a dolognak. Olyan álomszerű képzelgés volt az egész, ami a legkisebb mértékben sem lehetett igaz. Nem érdemeltem meg ilyen boldogságot. Én szenvedni akartam a szeretett férfi nélkül, és nem örömkönnyeket hullajtani. Azt akartam, hogy Ő legyen mellettem, amikor az orvosok közlik a csodálatos valóságot: ikreim lesznek.... És aztán fogni akartam a kezét, amikor elhaló hangon és érzéktelennek tűnő tekintettel közölte két nő a negyedik osztagot képviselve, hogy talán sosem érezhetem az én két pici kincsem szívdobbanását...... Talán sosem foghatom meg apró kezecskéjüket, sosem hallhatom tündéri kacajukat vagy fájdalmas sírásukat, nem láthatom őket játszani, szaladni, felnőni, élni........ És mindezt az én gyengeségem miatt. Apjuknak köszönhetően akkora erőt örököltek, amekkorát az én vézna testnek hívott üvegcsém nem volt képes elviselni, pláne nem életed adni két olyan gyermeknek, akik születésüktől fogva kontrollálni tudják azt a hatalmas mennyiségű lélekenergiát, ami fejletlen kis lényüket feszítette.
Már rég nem bíztam a sorsban, vagy a puszta szerencsében. Két kicsi élete múlott rajta, és mégsem tudtam reménykedni, és ezért rettenetes bűntudat lett rajtam úrrá. Én, aki legnehezebb pillanatokban is elhiszem, hogy mindig van esély, nem tudtam hinni abban, hogy valaha ránézhetek arra a két gyönyörű arcocskára, aminek minden egyes porcikáját ismerem anélkül, hogy valaha is láttam volna, vagy elmerülni íriszeik bonyolult mintázatában.
És akkor egy férfi, akivel azelőtt sosem találkoztam, azt mondta, megmenti a gyermekeim életét. Ő már nem az "egyszerű" orvoslás embere volt, hanem a száraz tudományé. Hamarosan nem félelemmel kevert undorral néztem végig a tizenkettedik osztag rémisztő műszerein és gazdátlan testrészeket őrző üvegjein, hanem azzal a reménnyel, amit azt hittem, hogy már nem találom meg soha.
Tudtam, hogy nem válthatom meg ilyen egyszerűen a lelkem, így nem ért váratlanul a tény: komoly ára van az ikrek életben maradásának, méghozzá a gyermekkoruk. Nem volt más választás, hiszen az egyetlen mód aminek köszönhetően megtanulhattak bánni elképesztő hatalmukkal az volt, ha fizikailag és mentálisan is megérnek a feladatra, az a férfi pedig felkínált egy lehetőséget, hogy az én csöpp kisbabáimból a születés után pár nappal már jól megtermett kamaszokat csinál. Egy percig sem haboztam, hiszen nem lett volna épeszű anya, aki elgondolkodik, hogy megmentse-e két fia életét, még ha a legkétségesebb módszerrel is.
Persze minden egy pontosan meghatározott menetrend szerint alakult, a legapróbb részletekig tudattákközölté velem ezek a fura okos emberek, hogy mikor mit fogok érezni a terhesség során, így nem igazán lepődtem meg, mikor hosszú számolások után a kezembe kaptam egy cetlit, amin egy dátum állt: augusztus tizenkettő...
Miután megjelentem a kitűzött napon a kitűzött helyen, csak harmadnap tértem magamhoz. Egy kósza pillanatig sem lehettem magamnál, mikor életet adtam az én két pici csöppségemnek, de mégis teljesen magaménak éreztem őket, elvégre kilenc hosszú hónapon át együtt léteztünk és voltunk egymás részei. Még ki se nyitottam teljesen a szemem, de már fordultam le az ágyról, hogy akár vakon is, de mehessek, szaladhassak hozzájuk, Katsu-chanhoz és Masa-chanhoz, bár nem tudtam mi vár majd rám a szobájukban. Egy alak hamarosan odalépett hozzám, és olyan átható mosollyal nézett rám, hogy csak foltokban látva is egyből tudtam, hogy ő nem más, mint Hanae kapitány. Feltörő könnyeim továbbra sem élesítették a látásomat, de ez volt a legkevesebb, olyan jó volt ráborulni és pityeregni egy kicsit, tudva, hogy nem vagyok egyedül.
Kérdésemre, hogy mi van a kicsikkel, újra csak egy mosollyal felelt, de mégis mindent egyből megtudtam, amit tudni akartam. Jól vannak. Semmi más nem számít.
Nem sokkal később már izgatottan csörtettem a folyosón, miközben a Kapitány elmesélte a részleteket, többek között azt is, hogy háromnapos kőkemény harc során küzdött meg a számos orvos és tudós Katsu-chan és Masa-chan életéért, de hát nem hiába az apjuk vére a két szép szentem.
Annyira csodálatosak voltak, sose felejtem el. Tizenöt éves vonásaik mögül két kíváncsi csöppség pillantott hol rám, hol az őket körülvevő rideg laborra, miközben ügyetlenül kalimpáltak hosszú karjaikkal a kiságyban lévő játékok után. Én pedig csak álltam előttük potyogó könnyekkel, anélkül, hogy egy szót is szóltam volna. Az sem érdekelt, ha csecsemőként maradtak volna kamaszfiús nyurga testükben. Éltek. A mieink voltak. A mi két pici fiunk.
Hamarosan ismerős arcok térítettek kissé magamhoz elmélyült eufórikus állapotomból, olyan emberek arcai, akikre minden pillanatban számíthattam, akiknek annyi mindent köszönhetek, hogy egy élet se volna elég arra, hogy legalább magamhoz mérten megháláljam azt a sok jót, amit tettek értem. Hanae kapitány, Nagano kapitány, Nabe-kun és Chizu-chan mind mind olyan elképeszetően nagyszerű személyek, akik nélkül már rég összeroppantam volna.
Mostanában mindig elég hamar elalszok különösebb rágódások nélkül, de most mégse megy. Boldog vagyok, mert van két gyönyörű fiacskám, akik nap mint nap felülmúlják minden elképzelésemet, mikor osztályesőnek bizonyulnak az akadémián, és elvégzik azt két hónap alatt, vagy mikor példátlan képességeiknek köszönhetően tisztként mutatkoznak be a tizedik osztagban. És én, ha nincs is jogom hozzá, még is szomorú vagyok, mert az én két hősöm olyasmi miatt szenved, ami miatt nem nekik kellene vezekelniük. Megérdemlik az apjukat. Mert ők a legcsodálatosabbak a világon.

Nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy sikerült Chizu-chant is belerángatnom a "marcangoljuk kicsi lelkünket egy jobb világért" mozgalomba. Nem is esett jól, hogy már rá is átragasztottam a rossz hangulatomat, elvégre szegény idejött, hogy feldobjon meg kirángasson a pszichés kakából, erre már majdhogynem itt ül mellettem az idióta ömlengő szövegelésem miatt. Még a Yuke-kunos kérdésemre se reagált, ami végül is érthető... Egyáltalán nem tartozik rám... De nem ám.. Viszont szerencsére legalább ezzel a falfestős őrülettel sikerült jobb kedvre deríteni, sőt, úgy látszott, hogy ő is totál odáig meg visszáig van a dologtól!!
- Umm... uuuuum... Jó, jó a zöld, szuper!! - Törtem a kis buksim a felvetett ötletet hallván, mert a zöldről elsőre ilyen csúnya fűzöld, aztán meg az a haragos táblazöld villant be, és ez utóbbi igen csak kellemetlen emlékeket ébresztett bennem nyomorult akadémiai korszakomból. Aztán amikor továbbgondoltam az egészet, akkor már ilyen szépséges óceánszínek kavarogtak a szemem előtt (persze nem a kék fajtából), de mire meg akartam kérdezni Chizu-chant, hogy egy türkizkékes-zöldes árnyalat megoldható e úgy, hogy emellett pár falat sima világoszöldre mázoltatnék, már kiviharzott a szobából valami pasztát emlegetve.
Paszta paszta..... Már megint beindult egy rakat asszociáció a legkülönbözőbb fajtából. Amikor megpróbáltam elképzelni a színkikeverős dolgot, valamiért tök úgy láttam, mintha egy nagy, vastag, pasztellszínű krétát kéne a fehér festékbe dobni, ami aztán ott feloldódva eggyé válik az alapanyaggal. A különböző erősséget meg azzal lehetne szabályozni, hogy akkorát törünk le a krétából, amennyit kigondolunk magunkban a kívánt hatás elérése érdekében.
Amíg ezen filozofálgattam őrült magányomban, ráébredtem, hogy tulajdonképpen a mai nap folyamán csak újabb és újabb elvárásokat támasztok Chizu-chan elé, még ha nem is szánt szándékkal. Először megkajáltam azt a sok finomságot, amit egyedül is elpusztíthatott volna, aztán leálltam szegénynek hisztériázni, most meg ki tudja merre bóklászik az a lány festékesbödön után kutatva. Gondoltam itt volna az ideje, hogy valamiképpen törlesszem a dolgot, úgyhogy hamarosan azon kaptam magam, hogy ezerrel gyúrom a marcipános süti alapjául szolgáló masszát. Beledobtam a dologba minden létező kreativitásom egy kis ételszínezővel megspékelve, úgyhogy hamarosan tündi kis marcipánállatkák toporogtak a konyhapulton arra várva, hogy minél előbb leharapják a fülüket vagy a fejüket.
Éppen mélységesen meghatódva szemléltem legújabb konyhaművészeti alkotásaimat, amikor valami éktelen csuszatolás, maszatolás, szuszakolás hangjaira lettem figyelmes a bejárati ajtó irányából. Egy rövid idejű nyak és szemmeregetés után sikerült ám befognom a képet és leszűrni, hogy Chizu-chan bizony tök egyedül vonszolt el egy hattaaaalmas bödön festéket, ki tudja milyen őrült távolságból!
- Chizu-chaaaaaaaaaaaaan!!! Jól vagy?? - rohantam irányába egy nagy pohár vízzel biztos ami biztos alapon, ki tudja mióta vergődik szegénykém az alatt a böhöm nagy cucc alatt étlen-szomjan. Kissé magához térítettem egy kis gyengéd pofozgatással, majd kihúztam belőle, hogy merre van a cipelni való, ha van még egyáltalán.
- No várj csak itt, egy szempillantás és máris itt vagyok! - ugráltam meglehetősen egy energikus pszichopatára hajazva. -Ja és csináltam egy kis finomságot, tömd meg jól a pocakod! - Még visszakiabáltam a küszöbről, majd elviharzottam a messzeségbe.
Elég hamar megbotlottam egy tagbaszakadt, sűrű szemöldökű tisztben, aki férfiember lévén tökéletes málhás szamárnak bizonyult. Rövid úton elhadartam neki, hogy most kemény tíz percre a rabszolgámmá óhajtom tenni, ami azt takarja, hogy szépen elcipeli azt a két jól megtermett festékesvödröt a fellelőhelyétől egészen a szobácskámig. Szegény formának nem igazán volt lehetősége ellenállni, mivel mondandóm végeztével egyből karon ragadtam, és elszáguldoztam vele a megmozdítandó áru irányába. Csóri gondolta, hogy fitogtatja egy csöppet az izomerejét egy gyönge és törékeny leányzó előtt ha már így alakult, úgyhogy egy lendületből kapta fel a két tégelyt, aminek következtében olyat reccsent a háta, hogy azt hittem, ott helyben hal szörnyet szerencsétlen. Fejemet elfordítva kuncogtam egy sort, aztán előadtam a lenyűgözött és elalélt nőcske szerepét, aminek köszönhetően a hatás sem maradt el. A pasas olyan tempót diktálva szökdécselt, vállán a két irdatlan hordóval, hogy alig bírtam követni. Az egy dolog, hogy mire a szobámhoz értünk, szegény pára félájultan terült el a padlón, de hát istenem.... Nem sok fegyverrel vagyok felszerelve a bájos szempillarezegtetést leszámítva, ki kell használnom a képességeimet!
- Megjöttem, Chizu-chaaaaan! - libbentem be a lányhoz, majd felmarkoltam egy jó adag sütit meg egy üveg vizet, és lepasszoltam az agyhalott palimadárnak, aki még mindig ott sziesztázott az ajtó előtt. Mikor a helyiségbe visszatérve a lányra néztem, ráébredtem, hogy már legalább egy órát töltöttem el masszív Yuu-chanragondolás nélkül, és bárhogy is vesszük, ez totális pozitív rekord az elmúlt hónapok távlatában! Kicsit megint önmagam voltam, bár tudtam, hogy amint kis vendégem elhagyja a zugomat, újra visszazuhanok keserű valóságomba, visszatérve a folyamatos önmarcangoláshoz... De akkor végre valaki őszinte mosolyt csalt az arcomra, és úgy éreztem, ekkora kincset sose fogok tudni meghálálni.

Mérhetetlen megdöbbenéssel pislogtam az előttem tornyosuló marcipán sütikre. Ennyi ideig ellettem volna? Na de... ezek iszonyat milyen édesek! Meg aranyosak! Mélyet sóhajtva nyomtam a képembe egyet, majd kezemben a pasztával egy másikért nyúltam. Miután eljutott az agyamig a hibás koordináció, a zsebembe tömtem a pasztát, és bekaptam még egy finomságot.
- Chiyo-chan, ezennel a rajongóddá avanzsálom magam. Ez isteni. - rogytam le a padlóra, pont az egyik festékes izé mellé. Aztán felhajtottam a pohár vizemet, és pihegve fókuszáltam a befestendő falakra. Szép kis munka lesz velük, de ha ettől a lelkivilága javulásnak indul, felőlem mehet. Tényleg tök jó lett volna, ha végre látom, hogy pozitív hangulat lesz rajta úrrá. Ezenfelül biztos voltam benne, hogy nem hagyta őtet el senki sem. Az anno közös küldetésen elég nyilvánvalókká váltak a dolgok, pedig akkor még nem is ismertem őket annyira. Csak a hülyék hiszik azt, hogy ők szétmentek... Adtam az illetőnek maximum két hónapot.Nincs olyan ember, aki kibírná Chiyo-chan kedvessége nélkül ennyi idő nélkül tovább. Még most, hogy szegény ennyire le van törve, így is segített rajtam. Jobb kedvre derített, ami nagy szó. Ugyanis én akartam őt jobb kedvre deríteni, ehelyett megelterelte a figyelmemet a saját bajomról. Hiszen ott van Yuke, aki egy hülyeséget akar csinálni. Már ha nem tette meg. Erre a gondolatra kezem megszorította a poharat, de úgy, hogy az megrepedt. A sérült ivászati eszközt igyekeztem betuszkolni a zsebembe, de nem fért bele a paszta miatt. Azt kikaptam, és a helyére csusszantottam a poharat. Égett a fejem ezerrel, miközben eszembe jutott Chiyo-chan korábbi kérdése.
- Jézusom! El is felejtettem! Izé, nos, hát... Yuke-kun a vőlegényem. - sóhajtottam akkorát, amit egy szélszellem is megirigyelt volna. Gondolataim most visítva könyörögtek azért, hogy nem beszéljek róla. De azért mégis megtettem: nem menekülhetek el a bajaim elől csak azért, mert félek tőlük... Ő sem fut el előlük.
- Te, Chiyo-chan. Haragudnál ha meghívnálak majdanra az esküvőmre? Szeretném ha ott lennél. - bökdöstem meg a zsembemet. ennyi kellett a pohárnak : összetört. Éreztem, hogy darabjaira törik, és még silingelő hangot is adott. Hatalmasra tágult a szemem, és kiszaladtam a konyhába, a kukához. miután visszatértem, bűnbánó képpel jegyeztem meg:
- Elnézést kérek, de megöltem egy poharadat. Ezenfelül lenne egy javaslatom. Bár lehet hogy megölsz érte. Nos, szerintem kicsit megint bezuhansz majd egyedül, és nem tudom segít-e a dolog, de mi lenne ha átrendeznénk kicsit a lakásod? Mármint, ha átfestjük, úgyis kitoljuk a bútorokat. Aztán meg ha picit máshogy kerülnek vissza a helyükre... - pislogtam reménykedve.

Narancs, meg alma, meg grapefruit, meg szőlő, meg nagyon sok grapefruit és még több narancs.... Azt mondják az okosok, hogy kell a sok vitamin a csöppeknek, az egy másik dolog, hogy már csak az almamag látványától rám tör a heveny hányinger. Azért a mai vacsiba - ami amúgy rendes esetben póréhagymás tejszínes csirke lett volna - is belemixeltem egy fej narancsot, nehogy a két tininindzsa harci teknős skorbutot kapjon nekem. Ha még csak bent lubickolnak, és még így is nehezemre esne foglalkozni velük, amikor nem vinnyognak, nem gyártanak büdös szeretetcsomagot a pelusukba, nem törik szét egymás fején a dzsiájdzsót, akkor mégis micsoda rémes anya lennék?
Meg kell alapozni az ízlésük milyenségét, mert azért ciki lenne, ha nem volnának hajlandóak megenni az én isteni kosztomat. Meg különben is, végtére az apjuk kölkei, Yuu-chan meg biztos a körmömre nézne, hogyha aszott kis lógóbőrű gyíkocskákat nevelgetnék az ő neve alatt. Hülyeség.... Azt se tudja, hogy mi a szitu, és ki tudja meddig nem méltóztatik még visszatolni azt a fene nagy képét, hogy miközben jól hátsónbillentem, a fejéhez vághassam a rakat kis hülye sérelmemet, meg a nem túl elhanyagolható információt, miszerint hamarosan két pici Yuu-chan fog rohangálni Sereteiben.
Rövid idő alatt sikerült magam tökéletesen felidegesíteni azon az istencsapásán, ennyit arról, hogy a kismamáknak nem szabad stresszelniük... Igazából még hasam sincsen, ehhez képest folyton ezzel dobálózok, hogy terhesség így, meg gyereknevelés amúgy.... Két nap alatt sikerült bevágnom a városban található összes ilyen témájú könyvet és kiadványt, de valamiért semmivel sem érzem magam okosabbnak. Oké, ne fejjel lefele himbáljam a gyereket, amikor pelust akarok cserélni, meg lehetőleg éhen se hagyjam szegénykéimet.... De az ilyesmit minden várandós nő tudja, meg ott az a csomó anyai ösztönnek hívott megérzés, az meg marhára nem tud foglalkoztatni, hogy ha rántottagombóc belsővel kenem be a csöppség homlokát, akkor egyenletesebb lesz a légzése. Belemagyarázott áltudományi maszlag, ha így lenne, akkor minden anya ösztönösen rántottagombócot passzírozna a csöppje fejére.
Még mindig kicsit mogorva fejjel bambultam magam elé, miközben tömtem magamba a narancsos csodát azzal "szórakoztatva" magam, hogy a legkülönbözőbb körülmények között, a legkülönbözőbb nők társaságában vizualizáltam magam elé Yuu-chant. Mikor már ott tartottam, hogy valami szőke ribancot fűz a legkedvencebb dubai hotelem legfelkapottabb rezidenciájának a legeslegkirályabb pezsgőfürdőjében, fogtam egy kézre eső poharat, és kellő vehemenciával a szemközi falhoz vágtam, majd duzzogva elvonultam zuhanyozni.
Baromira bántott a tudat, hogy mennyire ki vagyok szolgáltatva, hiszen ha Yuu-chan azzal jönne haza, hogy időközben alapított negyvenhárom új családot, és nem tudja eltartani mind a száztizenkilenc gyerekét, akkor én mit csinálnék? Nem hogy emancipált és erős nő módjára felképelném és elküldeném a búsba, neeeeem nem, én barom elmennék Kuvaitba tealevélcsipkézőnek három műszakban vért izzadni és sírva borulnék Yuu-chan vállára, hősies kitartását és páratlan emberségességét ecsetelve.
A forró zuhany kicsit kijózanított forrongó dühöngésemből, így hamar át is léptem az általános esti depresszió állapotába. Szipogva és csuromvizesen trappoltam át a hálószobába, majd egy hatalmas doboz csokifagyi társaságában önmarcangolva bámultam a plafont egy órán át, végül minden bizonnyal úgy aludtam el, ahogy minden este: üresen és elhagyatottan, mint egy kiürült gyufásskatulya.
Nem álmodok újabban. Miután Yuu-chan lelépett, egy hónapig még állandó szereplője volt az esti képzelgéseimnek, de már ezek sem maradtak meg, ezeket is elvették tőlem. Néha eszembe jut, hogy ha nem lennének a kicsik, talán már értelme se lenne létezni... Minek? Várni és várni az idők végezetéig? Az a baj, hogy akkor is így cselekednék, ha tudnám, hogy nincs esély viszontlátni azt a nyomorékot, azt a semmirekellő tuskót, akit mindennél jobban szeretek ezen a nyamvadt világon.
Most viszont mintha álmodnék talán... Ajkaimon apró csók nyomát érzem, majd a hangját is meghallom. Idióta álom, egy a sok közül, de mégis örülök neki. Jól esik.
Valami mégsem hagyta, hogy hogy egy képzelt legyintéssel elintézzem a dolgot. Annyiszor riadtam már fel az éjszaka közepén abban a hitben, hogy Yuu-chan visszajött, eggyel több vagy kevesebb pofáraesés már mit számít..?
- He? - Nyitottam ki félig egyik szemem egy arcdörzsölés kíséretében. Egy hatalmas nyújtózás után már képesnek éreztem magam, hogy észleljem a dolgokat, így egy újabb képgyömöszölés után felnyitottam súlyos szemhéjaim.
Csak feküdtem mozdulatlanul, talán még lélegezni is elfelejtettem hirtelen. Néztem, néztem egy halvány alakot, aki az ágyam mellett térdelt immár szótlanul. Még egy darabig nem mertem megmoccanni attól félve, hogy a legkisebb szellővel a semmisé válik ez a délibáb, így egy hirtelen vezérelt ötlettől gurultam egy felet, hogy kinyújtott karommal elérhessem a fantomkép arcát. Hason feküdve, másik, testem alatt lévő zsibbadó kézzel, és egyre súlyosabbá váló, levegőbe emelt balommal kutattam az ismerős vonások után, mikor ujjbegyeim arcbőrt értek. Egy hirtelen sokk okozta ledermedés után végigfuttattam ujjaim minden imádott élen, gödröcskén úgy tapogatva a pórusokat, mintha az elveszített felemet akarnám kinyerni belőlük, mikor hirtelen megállt a kezem. Egy heg, egy mély vágás, ami mintha csak a gerincemig marna minden kételyt, szenvedést, amit az elmúlt két hónap alatt megéltem, és amin keresztül mehetett Ő is.
Hirtelen mintha hátba vágtak volna egy furkósbottal, de a bénító érzés ellenére lassan feltérdeltem az ágyon. Éreztem, ahogy remegnek a hangszálaim, pedig egy szót se szóltam. Annyi mindennek kellett volna a fejemben lenni, és mégsem találtam semmit, amibe kapaszkodhatnék. A hátamat mintha száz evezős ütötte volna súlyos lapátaikkal, a kezemen mintha ezernyi apró hangya járt volna esőtáncot. Nem bírtam tovább. Az ágy széléről elrugaszkodva a férfi nyakába vetettem magam, aki az állandó napfény a sötétségben, aki magamra hagyott egy árva szó nélkül, akinek ezt mégsem tudtam a szemére hányni.
- Soha soha soha soha soha többé... Soha... Ígérd meg....... - Tört elő belőlem két hónap kétségbeesése, miközben olyan erővel szorítottam magamhoz Yuu-chant, hogy a csontjaim beleroppantak. Minden lélegzetvétel fájt, ahogy mellkasom egyre szaporábban emelkedett fel és süllyedt alá, forró levegőt lehelve a sötét szobába.
Itt volt Ő, aki után annyi ideig ácsingóztam, és én nem tudtam kezdeni vele semmit, csak ölelni a padlón elterülő valóját. Forró arcomat álla alá fúrtam, hogy érezzem a vénákban lüktető életerőt, ahogy krokodilkönnyeim aláhullnak.

Már a felvetést is tömény undorral hesegetem ki a fejemből, miszerint csak egy újabb aljas álom az egész.. Annyira valószerűtlen, mégis oly' igazi.... De miért most, miért pont most?
Ha nem lettem volna teljesen elkábulva, talán még a fejéhez is vágtam volna, hogy kicsit sokáig tartott amíg idetalált, bár ezzel az az egy gond van, hogy bármilyen szituációban zárlatot kapott volna az agyam, amikor viszont látom. A fejem zúgott, a tüdőmet perzselte az émelyítő levegő, a gyomromban mintha ezernyi pillangó repdesett volna fel alá... Ösztönlény voltam, aki nem képes gondolkodásra, csak többet és többet akar az éltető erőből, és annak megszerzéséért bármire képes. Nem is emlékeztem már, hogy Yuu-chan mire válaszolt, minden esetre nem érdekelt már senki és semmi, csak igaz legyen, csak el tudjam hinni... És én hinni fogok, akkor is, ha már minden veszni látszik, és nem azért, mert olyan kitartó lennék... Egyszerűen nincs választásom. Inkább meghalnék ma, mint hogy száz évig éljek tovább nélküle.
Hamarosan már az ölében ülve öleltem, nagy sóhajtásokkal igyekezve csendre bírni veszettül kalapáló szívem, hogy legalább mondani tudjak valamit, bármit. Az éjjeli lámpa vakító fénye élesen szúrt a szemembe egy pillanatra megfosztva látásomtól, pont úgy ahogy Yuu-chan arcának látványa hasított lelkembe az immár félhomályba burkolózó helyiségben. Nagyokat fújtatva vártam, hogy kicsit kitisztuljon a fejem, s mikor épp kezdtem volna magam összeszedni, a szeretett férfi csókja olyan erővel taszított el a valóságtól, hogy ijedten kaptam erős hátába, mintha csak az tartana a halál szélén. Kicsit bántott is, hogy érzékiségét csak nagy nehezen, állatias ösztöneimet kínkeservvel visszafogva tudom csak viszonozni, de az illata, az érintése, puha ajkai egyszerűen teljesen elvették az eszem.
Sípoló tüdővel kaptam levegő után, mikor Yuu-chan kissé eltávolodott, és tekintetét az enyémbe fúrta. Már az agyam is kezdte elhinni, amit eddig csak a testem tudott, hogy itt van, hogy tényleg itt van és ezúttal nem azok a mocsok álommanók szórakoznak velem, hogy aztán jót röhöghessenek a vergődésemen.
Szavai olyan fájdalmasan őszinték voltak, hogy én kezdtem magam rosszul érezni. Csak néztem Őt némán, néha a szememet forgatva, hogy nehogy megint neki álljak pityeregni, ha már viszonylag összeszedtem magam, ami persze megint nem jött össze százszázalékosan. "Elveszíteni?" Olyan abszurd baromság, hogy nevetnem kellett, ami mellé persze jöttek a könnyek is már megint dögivel.
- Szeretlek te idióta, te világ marhája... Azt hitted, hogy ilyen könnyen megszabadulsz tőlem? - Suttogtam közelről az arcába könnyeimmel küszködve. Hát nem ez a legzseniálisabb válasz egy ilyen vallomás után? Szipogva dörzsöltem vérvörös szemeimet, hogy aztán az övéibe nézhessek, hátha világosságot nyer az az okos búrája, és nem feltételez többé ilyen marhaságot. Annyira furcsa volt Őt ilyennek látni, és mégis, szavai a velőmig hatoltak. Ahogy homloka az enyémhez ért, mintha egy pillanatra láttam volna azt a rengeteg szörnyűséget, amit neki kellett látnia, mintha a fejembe tódult volna az összes fájó gondolat, ami Őt nyomaszthatta két hosszú hónapon át. Mindig próbáltam figyelmeztetni magam, hogy nem egyedül én vagyok a szenvedő alanya ennek az egésznek, de mégis, olyan nehéz volt belegondolni, hogy miken mehet keresztül egy általa szentnek vélt cél érdekében, amíg én esténként masszív önsajnálatba burkolóztam.
A sok apró csók hamar száműzte fejemből a negatív gondolatot ráébresztve, hogy most már minden mindegy, már hiába rágom magam azon, ami megváltoztathatatlanul megtörtént, a lényeg az, hogy újra velem van, semmi más nem számít.
Fejem erőtlenül billent oldalra, ahogy mély sóhajok hagyták el mellkasom a részegítő csókok nyomán. Minden porcikám őrítően sikongott, hogy adjam át magam teljesen a pillanatnak, de tudtam, hogy ha most elveszítem a fejem, akkor képtelen leszek újra visszaszállni a földre, és ezt most nem engedhetem meg magamnak, most nem csak rólam volt szó. Valószínűleg megérezhette a bennem támadt kételyt, mivel hamarosan Yuu-chan szokatlanul lágy hangja törte meg a csendet.
Egy darabig csak mélázva ingattam a fejem, hogy egy kicsit egyenesbe térjenek cikázó gondolataim. Nem tudtam, hogy mondjam el, ami talán az egész életünket megváltoztathatná... Vagy akár félelmet is ébreszthet Yuu-chanban.
- Van valami...... - nyögtem ki egy idő után rekedten, majd kezembe fogva arcát próbáltam erőt nyerni a folytatáshoz. - Van valami, amit nem most, nem így kellene megtudnod. Valami, aminek boldoggá kellene tennie az embert.... Én az vagyok, elmondhatatlanul annak ellenére, hogy fogalmam sincs, benned milyen érzéseket ébreszt majd a dolog.... De tudod, az, hogy... Önző vagyok.... De.... Félek, Yuu-chan, nagyon félek..... És én megértem, ha... Tényleg...... Az van, hogy.... Kicsik.... Két kicsi... Szív..... Babáink lesznek...... - Suttogtam szinte alig hallhatóan a nem túl folyamatos szöveget. Rettegtem, hogy Yuu-chan nem úgy fogadja majd a hírt, ahogy én fogadtam annak idején a körülmények ellenére. Ő a kezdet és a vég, és annál nagyobb ajándékot, mint két tőle való csöppség soha nem kaphatok az életben, és mégis.... Ha ezzel terhet jelentek számára, ha nem tehetem boldoggá, abba belehalok. Nem bírnám elviselni, ha csalódnia kellene bennem.

Hirtelen fel se fogtam, hogy mi történik. Csak forogtam körbe körbe a szobában Yuu-chan kicsit ijesztően intenzív kacagásával kísérve... Nem igazán tudtam eldönteni, hogy ezt most a földöntúli boldogság váltotta ki belőle, vagy a sokkoló hír által kiváltott akut elmebaj. Mikor földet értem kérdő pillantásaimra "csak" egy csók volt a válasz, amiből már mertem arra következtetni, hogy tényleg örül a csöppeknek, a Mi pici csöppjeinknek.
Megkönnyebbült sóhajjal nyugtáztam a tényt eszeveszett vigyorral hallgatva Yuu-chan lelkes mondókáját. Biztos a mazochista vonásom miatt, de mindig úgy képzeltem ezt a jelenetet, hogy totálisan kiakad, és sok gonosz dolog fejemvágása után elviharzik. Tényleg nem tudom miért, mert ha kellemetlenül is érintené a dolog sem hiszem, hogy így reagálna, de egy magányos nő sok mindent ki tud találni a párnájával való drámázás során.
Aztá, puff... Rettenetes volt látni, ahogy Yuu-chan arcán megfagy a mosoly, amint az a felismerés hasított belé, ami az én jövőről szóló elképzeléseimet nap mint nap körüllengi.
Tudtam, ha vissza is jön, amíg elfogadható magyarázatot nem talál a tetteire, Sereteiben akasztófáravaló bűnözőként fognak rá tekinteni anélkül, hogy bárkit is meghatna, hogy esetleg két apróságtól veszik el az apukájukat. És amíg az a nap eljön, hogy egykori otthonában ne akarják a vérét venni, tudom, érzem, hogy Ő sem fog a babérjain ülni.... Hiába ígértettem meg vele, hogy most már soha soha soha, amikor erre rohadtul nincs lehetőség.... Ha kitalálnám, hogy vele megyek, tuti ellenkezne ezerrel, és olyan érveket dörgölne az orrom alá, amikhez hozzá se tudnék szólni.
Mintha csak kavargó gondolataimra válaszolt volna, mikor Yuu-chan újra megszólalt. Szökevény, biztonság, távolság, fenyegetés...... Nekem aztán jöhet az észérveivel, sokra megyek velük. Megértem, mert megértem, de akkor is..... Nem akarok kétségek közt vergődni, hogy merre jár, vajon egyáltalán él e még, hogy a kicsik fogják e ismerni, vagy csak egy név és egy fénykép marad számukra.... Elegem van belőle, hogy mindig mindenki leint, amikor ezer meg ezer kérdésem lenne.....
- De mi ez az egész, és miért mentél el, és miért nem szóltál?? Miért nem bízol meg bennem annyira, hogy elmond, hogy mégis mi folyik itt? - Lángoló fejjel néztem farkasszemet Yuu-channal, aki láthatólag szívesebben hanyagolta volna a témát. Kicsit el is szégyelltem magam a kirohanás miatt, mert nyilván nem azért jött el ki tudja milyen körülmények közül, hogy az én nyekergésemet hallgassa, így kicsit enyhítve a dolgon látható megbánással odabújtam az érintetthez.
Egyszerre Yuu-chan fejében minta villanykörte gyúlt volna, széles vigyor jelezte arcán, hogy valami fenomenális mentőövet talált, amivel kicsit lecsillapíthatná a kedélyeket.
- Gondolkodtál már rajta, hogy mi legyen a nevük? - talált be a kérdéssel olyan intenzitással, hogy jó hogy nem csapta magát közben lendületből homlokon.
- Ööööööhm..... Hát persze! - vágtam rá egy rövid tétova hebegés után, mivel az az igazság, hogy még egyáltalán nem gondolkoztam rajta. Annyi minden mással lehet velük kapcsolatban gondolkozni, gondoltam a név még ráér egy kicsit, de nem ért meglepetésként Yuu-chan felvetése tudván, hogy micsoda misztikus fontosságot tulajdonít a dolognak. Ennek ellenére nem áldotta meg a Gondviselés túl kifinomult nevezési készséggel, méghozzá olyannyira nem, hogy azt sem hagynám, hogy egy döglött patkányt elkereszteljen. Ha lányunk lenne és rajta múlna, gondolkodás nélkül bélyegezné meg egy életre szerencsétlen csórit egy Frigyerina kaliberű gyönyörűséggel, úgyhogy muszáj volt beadnom neki, hogy én már réges-rég óta tudom, hogy fogják hívni a Prücsköket. Neki is kezdtek az agytekervényeim az iszonyatos iramú munkának, mivel nem nyöghettem ki akármit ismerve Yuu-chan finnyás és felettébb válogatós habitusát, így csak valami olyasmit terjeszthettem fel, ami megfelel az ő csodálatos génjei öröklőinek, tehát valami felettébb hatásvadász kellet.
- Háááát az egyik Katsuo a másik pedig Masaru lehetne..... - nyögtem ki nagy nehezen, mivel csak nem fog vitatkozni ilyen jelentésű nevekkel, mint hogy hős, határozott és győzelem; ezek mindenképp meg kellett hogy feleljenek hím egójának. Lánynév egy darab nem jutott az eszembe, mivel ott kicsit nehézkesebb a férfias témára koncentrálni, úgyhogy őszintén reméltem, hogy egyenlőre megelégszik ezzel a két felettébb kúl névvel, de azért biztos ami biztos alapon pluszban igyekeztem meglehetősen csábosan felpillangatni Yuu-chanra, erősítve benne a férfiállat ösztönét, ami még véletlenül se fog lányneveken gondolkodni.
A nagy elmélyülésben majdnem szívrohamot is kaptam, amikor kattant az egyik fiók zárja, és fél perc keserves szöszmötölés után egy aprócska tollgombolyag puffant a földön.
- Mondd miért nem lepődök meg, hogy már megint zajongsz éjnek éjvadján?? - dörzsölte meg picúr gomb szemeit Csirke - Ha az öt literes csokoládés borzadájt keresnéd: elárulom, hogy még délután elhurcoltam a szeméttelepre, még a végén ez a rengeteg kalória a fattyaid agyára menne, az meg maga lenne a világvége, ha azok is hasonló szellemi képességekkel lennének megáldva, mint te, ostoba nőszemély.
Széles mosollyal köszöntöttem a frissen ébredőt, mivel sikerült már annyira kiismernem, hogy tudjam, kemény szavai mögött valós aggódás rejlik, úgyhogy egy kellemesen csontropogtatós öleléssel ajándékoztam meg a kis tollast, aki ettől kicsit éberen sokkolt le, amint sikerült bemérnie Yuu-chant.
- Nocsak nocsak, kit látnak szemeim....... - váltott át fagyosba eddigi hóbortos hangneme. - Az áruló Sierashi Yuusuke személyesen, micsoda megtiszteltetés.... Mégis minek köszönhetjük váratlan látogatását? Vagy csupán csak állatias ösztöneit kielégítendő tért haza, hogy aztán megint felénk se bagózzon? Rossz a koszt a menzán, visszatért egy kis útravalóért? - Bennem kis híján megfagyott a vér Csirke gúnyos szavait hallva. Tudtam, hogy bár az ellenkezőjét mutatta, nagyon megviselte Yuu-chan szó nélküli lelépése, emellett az ő intellektuális valója biztos megalázónak is érezhette a szituációt, nyilván ennek tudható be a gőgös magázódás.
Próbáltam egy kicsit feloldani a madárka feszültségét, és az éjjeliszekrényen lévő tálból egy kókuszos kekszet nyújtottam felé. Máskor elegánsan lenyelte volna egyben az egészet, de most, mintha ott se lenne, kőszoborrá merevedve bámulta Yuu-chant, mintha bármelyik pillanatban a torkának eshetne.