[Hajnali cigarettavásár - avagy kinek van nagyobb arca?]

Az álmatlanság jelensége gyötör ismét, ami megszokott társként van Velem éjszakai virrasztásaim során. A Fészek hideg könyvtárában ülök, előttem egy régi, szövevényes történet leírása hever. Szemeimmel követem a sorokat, ám agyam már nem képes felfogni a betűk halmazának értelmét. Elnyomok egy feltörő ásítást, miközben kinyújtóztatom karjaimat. Vállaim hangos reccsenéssel adják tudtomra, miszerint ebben a testhelyzetben pillanatok alatt elgémberednek az ember testrészei. Karikás szemeimmel nemtörődöm pillantást vetek a hamuzóba, amiben toronymagasan állnak az elszívott és elnyomott csikkek. A helyiségben keringő levegő valószínűleg több méreganyagot tartalmaz, mint egy hajógyár, azonban most csak Én vagyok itt, így ez egyáltalán nem érdekel. Lassú mozdulattal nyúlok az asztal másik felén heverő doboz után, melyen vörös felirat hirdeti a márkát: Black Devil. Az utóbbi hónapokban igencsak megkedveltem ezt a fajtát, szinte már létezni is alig tudok nélküle. Ezért is tágulnak íriszeim hatalmasra a rémülettől, amikor meglátom a benne árválkodó egyetlen szál nikotinrudat. Fájdalmas kiáltás kíséretében kapok a szívemhez, azután nagy koppanással fejelem be a bútor lapját. Már-már azt hihetné egy külső szemlélő, hogy szívrohamot kaptam, ám ez nincs így. Csupán időbe tellett, amíg eljutott az agyamig a tény, miszerint nem ízlelhetem a dohány kesernyés ízét. Halk nyekegés közben próbálom magamra erőltetni a menetel gondolatát, holott semmi kedvem nincs. Bambán rápislogok órámra, ami hajnali fél négyet mutat. Hamarost realizálódik bennem, nem vagyok teljesen ép, de ez igazából eddig sem volt kérdés. Gyorsan megnézem, mennyi apró van Nálam, s miután elégedetten leszámoltam a cigaretta árát, útnak is indulok.
Nem valami kellemes a sötét erdőben bolyongani, azonban tisztában vagyok vele, hogy a legveszélyesebb lény a sűrűben jelenleg jómagam vagyok. Kezeimet zsebeimbe rejtve fordítom lépéseimet a legközelebbi éjjel-nappali felé, ahogy kiértem a fák közül. A közvilágítás nem épp a legkirályabb, mivel csak minden második lámpa pislákol haloványan és jól láthatóan már az utolsókat rúgják. Remegő kézzel emelem az utolsó szál energiarudat a pofámba, majd ezüstösen csillogó gyújtómmal bepirosítom a végét. Megkönnyebbülten fújom ki a világosszürke füstöt, viszont sietnem kell, mert biztos nem tart ki tovább hat-hét percnél. Masakitól hallottam erről a helyről, valami arrancarral is összefutott akkoriban, de remélem, Engem most elkerülnek a homokiak. Diadalittas kiáltás kíséretében lépek be a boltba, ami természetesen tömve van. Első körben mindenki félőrültnek tekint, viszont miután percek telnek el és nem eszem meg a saját alsógatyámat, úgy tűnik, napirendre térnek a jelenlétem fölött. Valójában nem értem, minek vannak itt ennyin, mivel a szinte még világos éjszaka van. Biztosan mindenki a reggelihez vásárol be, hisz’ a töménytelen mennyiségű alkoholos italból és raklapnyi dohányáruból csak erre tudok következtetni. Belépve nem gondoltam volna, hogy ez valami trafik, ennek ellenére senki sem vesz normális dolgokat. Kócos üstökömet megvakarva nézek körül a boltban, hisz’ még úgysem kerülök sorra. Ahogy kilépek a sorból, rögtön hárman sorjáznak be a helyemre, ezzel egy megrökönyödött arckifejezést kicsalva belőlem. Inkább nem is mondok semmit, csak letudom egy lesajnáló intéssel. A sorok között járkálva magamhoz ragadok egy csomag gumicukrot, valamint egy féltucat instant kávét. Nem szokásom a koffeint ilyen formában bevinni, elég Nekem az a mennyiség, ami a teából szokott a szervezetembe kerülni. Azonban ez egy különleges alkalom, ezért belefér.
Az ezt követő tíz perces sorban állás életem egyik legrosszabb élményei közé fog tartózni. Egy valószínűleg illuminált állapotban lévő, középkorú férfi elmeséli az élettörténetét, s megpróbál meggyőzni arról, hogy Ő Fantomasz. Legszívesebben rálépnék a nyakára, azonban az ideges eladó ijedt tekintetét látva, ezt nem tartom túl jó lehetőségnek. Miután gazdagodok némi jó tanáccsal, könnyes búcsút kell vennünk egymástól, s immáron felszabadultan adhatom le rendelésem. Az olcsó szaké szaga még mindig marja a nyálkahártyámat, sajnos a minőségi italhoz vagyok szokva. Vigyorogva kérem ki az utolsó doboz fekete ördögöt, ami számomra a megváltást jelenti. Sűrű hálálkodás közben oldalazok kifele az üzletről, s érthetetlen módon elfelejtem kifizetni zsebeim tartalmát. No, sebaj, elviszem őket kölcsönbe és majd egyszer bedobom az árukat, anyúlhaljonmeg, ha nem így lesz. Vidámságom azonban hamar alábbhagy, ahogy kiemelkedő lélekenergiát érzékelek a bejárat felől. Szitkozódva torpanok meg, ezt követően pedig kabátom gallérját felhajtva próbálok láthatatlanná válni. Kétségtelenül le fogok bukni, hogyha pont olyan halálistennel hoz össze a balsors, aki ismeri az arcomat. Túl fáradt és túl nyűgös vagyok most egy harchoz, így inkább az elvegyülés lehetőségét választom. Halk káromkodás közben kell észrevennem, miszerint teljesen kiürült a bolt. Üldözőm biztos csak erre vár, minimalizálni akarj a civilek jelenlétét. Be kell valljam, Én is így csinálnám, ha egy árulót kellene elfognom. Nos, a gond csak annyi, hogy jelenleg Rám hárul a dezertőr szerepe. Igaz, csak magamnak köszönhetem, de akkor is… Miért nem akkor akarnak kinyírni, amikor nappal van és kialudtam magam?!

[Hajnali cigarettavásár - avagy kinek van nagyobb arca?]

Nem fűzök sok reményt a rejtőzködés sikerességéhez, mivel felelőtlen módon nem fogtam vissza eléggé a lélekenergiámat, így simán kilógtam a többi ember közül. Utolsó reményként pislákol a lehetőség, miszerint egy lusta halálistent sodort erre a balsors, aki tényleg csak vásárolni jött. Már-már fellélegeznék, amikor a tranzakciót követően Felém veszi az irányt. Nagyon rosszul játssza el, hogy teljesen véletlenül vetődik ide, ilyen módon biztos nem fog tudni becserkészni. Valószínűleg fegyver nélkül is képes lennék megölni, de ki tudja vannak-e társai a környéken. Egy vérontás most semmiképp sem hiányzik, szóval okosabb lenne elkerülni. A cipőkötözés közben elmondja valójában miért is jött, amivel egy értetlen nézést vált ki belőlem. Fogalmam sincs, mit akarhat egy tiszt a magamfajta hazaárulótól, viszont ha valami tippekre számít ebből a témából, akkor csalódnia kell. Megadóan caplatok ki utána az üzletből, azután Én is rágyújtok egy szál cigarettára. A dohány markáns íze épp kellő mennyiségben keveredik a vanília aromájával, ketten együtt bódító elegyet adnak. Már megbántam azon döntésemet, hogy kimerészkedek a Fészekből a rohadt nikotinfüggőségem miatt. Ideje lenne már leszokni és akkor nem lennének ilyen problémáim. Persze ez a gondolat már magában véve is abszurd, lehetetlen egyik napról a másikra letenni a cigarettát, emberi képtelenség. Habár kétségtelenül Nekem sikerülne, mert ugye mi ne sikerülne? Halk pöfékelés közben távolodunk el a bolttól, feszült némaságban, holott azt mondta, beszélni akar.
- Nos, ha lehet, essünk túl gyorsan ezen a kis csevejen, még rengeteg dolgom van. – szólalok meg halkan, ezzel ösztökélve beszédre a férfit. – Biztosan a Gotei 13 küldött, hogy tudj meg Rólam egy s mást. Sajnos nem tudok semmi használható információval szolgálni, épp nem tömeggyilkolok, az a jövő hétre van betervezve.
Rezzenéstelen arccal mondom végig szövegem, mintha tényleg komolyan gondolnám. Kabátom zsebéből előhalászok egy instant kávéport, azután leharapva a csomagolás tetejét, az egészet a számba töltöm. Heveny rágás közepette realizálódik bennem a tény, miszerint ezt nem így kell fogyasztani, ráadásul valami brutál íze van. Tisztában vagyok vele, hogy forró vízbe kell belekeverni, ám honnan a rákból szerezzek ebben a pillanatban olyat? Remélhetőleg a kellő koffeinmennyiség így is bejut, mert különben végem van, mint a botnak. Még három tasak elfogyasztása után kellően összeállt a nyálam, már levegőt venni is kihívás jelent. Lenyelni már nem bírom, így némi gondolkodás utána közeli ház falára ragasztom fel köpés formájában. Igen, sikerült a hatalmas kapitányból egyszerű suhancra ledegradálnom magam, viszont ez tökéletes álca, ezért nem is akarok tenni ellene. A Daitenshi vezéreként ugyanúgy gyakorlom az irányítás művészetét, ahogy régen, így sosem fogok kiesni a ritmusból. Másrészt a séta az étvágyamat is meghúzta, ennek köszönhetően másik zsebem felé nyúlok, amiben a gumicukrot tulajdonítottam el. A medvealakú édességek egy villanásnyi emlékképet idéznek fel előttem, amikor egy fekete hajú, mellcentrikus hadnaggyal végighalluztam egy egész éjszakát. A Sors iróniája, hogy pont azokkal a lényekkel fogom csillapítani gigászi éhségem, amiknek a bolygóját oly’ nagy odaadással védelmeztem. Ám most vészhelyzet áll fent, s ha választanom kell köztem és köztük, akkor egyértelmű a túlélő személye. Kis lelkifurdalás közepette rágódom a színes cukormasszán és egy-egy slukk füsttel kísérem el őket a csodálatos utazásra az emésztőrendszeren keresztül. Jobb, mint egy hullámvasút, csak a végén szar lesz kiszállni belőle. Igen, az ízléstelen poénok még így is mennek hajnaltájt.
- Bökd már ki végre, hogy mi érdekel! – csattanok fel megelégelve a kussolást, mert szótlanul egyedül is haza tudnék menni, nem kell ahhoz díszkíséret. Meg se fordul a fejemben a gondolat, mely szerint meg kellene kínálni a halálistent, mert szemét vagyok, ráadásul izzasztó munkával lop… izé… vettem kölcsön. Mostanában egyre több olyan személybe futok bele, akit a leginkább a hátam közepére kívánnék. Őrült Esperek, magamutogató Espadák és most a shinigamik is tiszteletüket teszik. Látszólag ez egy monumentális összeesküvés, amit az Én kínzásomra eszeltek ki. Szerintem már csak idő kérdése és a Quincyk is megtalálnak...