"Ismerősök" találkozása

"Ismerősök" találkozása

"Ismerősök" találkozása

Örömmel nézem, ahogy a kapitány keze elindul a tálca felé, és lecsap egy szelet sütire. Most már nem menekül, örökké rabja lesz az édességeimnek. Lehet hogy ezt most rögtön nem érzi meg, de ha huzamosabb időt eltölt nélkülük, majd rájön, hogy valami hiányzik az életéből és előbb-utóbb ösztönei visszavezetik majd a forráshoz, azaz hozzám. Büszkén mosolyogva feszítek, amikor a taichou megdicsér, de hát kinek nem esne jól, ha az általa készített finomság ízletességét méltatnák. Elég hosszasan beszéltem Watanabe kérdésére válaszolva, ráadásul talán egy kicsit csapongó is voltam, hiszen mint annyiszor, most sem tudtam megállni, hogy ne regéljek kicsit Hitominról. Szám már-már automatikusan átáll ha saját magamról kéne beszélnem, de ez is jól mutatja hogy mennyire erős volt köztünk a kapocs. Szerencsére azonban ennek ellenére nem untattam a velem szemben ülő shinigamit, vagy legalábbis nem mutatta ki hogy unta volna magát. Érdeklődésemre a kapitány kicsit összeszedte a gondolatait - bölcsebb, mint én, én csak belekezdek, aztán ahogy esik úgy puffan - és elém tárta a saját élettörténetét. Ő legalább emlékezett arra, hogy mi történt vele, nekem teljesen kiesett az emlékezetemből a halálom összes körülménye. Bár tán jobb is így, hogy attól a shinigamitól tudtam meg, mi történt, aki megszabadított a lidérctől, ami elfoglalta a testem. Így nincsenek fájdalmas emlékeim az életemről, leszámítva azt az időszakot, amikor a húgomat tolószékhez kötve kellett látnom. Miközben beszélt, teám és süteményem lassacskán eltűnt előlem, persze közben végig odafigyeltem arra, amit a kapitány mondott. Furcsa volt hallani, hogy ő több időt töltött el a Rukongaiban lélekként, mint amennyi ideje én itt vagyok, de tökéletesen tisztában voltam vele hogy nem a klasszikus pályát futottam be eddig. Ennek a gyors “karriernek” egy rettentő nagy hátránya van, méghozzá a tapasztalat szinte teljes hiánya. Ugyan az elmúlt egy évben jó néhány nemkívánatos elemként számon tartott shinigamit kellett elfognom, de azok az alakok legfeljebb alacsony rangú tisztek voltak. Most viszont, hogy előrébb léptem már sokkal veszélyesebb árulók is az utamba kerülhetnek, pláne ha a kapitány távol lesz, és nekem kell helyettesítenem, mint most is. Ha ilyenkor történne valami olyasmi, mint a 8. osztag ex-kapitányának árulása, finoman szólva feltörölnék velem a padlót. Még rengeteg dologban kell fejlődnöm a tapasztalatszerzésen túl is, ha meg akarok felelni az elvárásoknak amiket a kapitány és a rangom rak a vállaimra. Csak kéne valaki aki a lehető legszemléletesebben el tudja magyarázni, hogyan kéne használnom a lélekenergiámat a shunpo és a különböző kidou-k alkalmazásakor. De még az akadémiai tanárok se voltak képesek 100%-osan megértetni velem a mechanizmusuk… Mindegy, ezen most nincs értelme töprengenem, vendégem van! Watanabe taichou hirtelen témát váltott, méghozzá olyasmit emlegetett fel, ami teljesen váratlanul ért engem. Olyannyira, hogy a számban lévő falatot egyből félrenyeltem és éktelen köhögésbe kezdtem ennek eredményeként, amit nem is bírtam abbahagyni egy darabig.
- Te-tessék??? Hi-Hitomint?
Nyögtem ki végül nagy nehézségek közepette, elkerekedő szemekkel. Csípjen meg valaki, ugye ez nem valami álom? Ugye jól hallottam, amit mondott? Itt ül előttem egy férfi, aki ismeri a húgomat. Személyesen. Találkozott vele. És felajánlotta, hogy elvisz hozzá. Nemhiszemelnemhiszemelnemhiszemel. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Felpattantam, és úgy ahogy voltam, a széken ülő kapitány nyakába vetettem magam hangos és elnyújtott ‘arigatou’-t kiáltva Watanabe vállának, majd rettentő boldogságomat tökéletesen kifejező arccal és csillogó szemekkel a kapitány szemébe néztem.
- Hogy van? Ugye teljesen felépült? Ugye egészséges? Mit csinál? Egyetemre jár? Sportol? Dolgozik? Van, aki gondoskodik róla? Hogy találkoztak? Kérem-kérem, meséljen el MINDENT, amit tud róla!
Hadartam a kérdéseimet, mint akinek elment az esze. Szét akartam dögönyözni ezt az áldott jó embert, aki ha igazat mond, shinigami-létem során a legnagyobb boldogságot fogja nekem okozni.

"Ismerősök" találkozása

Annyira, de annyira izgatott voltam, hogy észre sem vettem mit is tettem. Még fél órája sem ismerem ezt a férfit, és máris a nyakában lógok, arról nem is beszélve, hogy ha nem is közvetlenül, de a felettesem, hiszen ő kapitány, én meg hadnagy vagyok. Lassan rádöbbentem cselekedetem helytelenségére, így ijedten kászálódtam le Watanabe taichouról és mélyen hajlongva esedeztem a bocsánatáért, majd gyorsan visszaültem a helyemre. Szégyenérzetem azonban gyorsan eltűnt, ahogy arra gondoltam hogy ez a remek ember Hitomin barátja, szóval innentől kezdve vitán felül az enyém is. Előrehajoltam, az asztalra könyököltem és a tenyereimre támasztva a fejemet epekedve vártam, hogy kinyissa a száját és végre beszélni kezdjen. Szavait úgy szívtam magamba, mint szivacs a folyadékot. Arcom végig ragyogott, hiszen egy csomó jó hírrel szolgált a kapitány. A legfontosabb, hogy jól van, és ezek szerint felépült, bármekkora hókuszpókusznak is tűnt annak a profnak a módszere, amivel a gerincsérülését meggyógyította. Elég ijesztő eredménye volt annak a kezelésnek, legalábbis nemnormális dolog hogy valaki szikrákat tudjon csiholni a semmiből. De Hitomin biztos nagyon hálás neki, ha ő is genetikával kezdett foglalkozni. Valahogy illik hozzá az ilyesmi, legalább ki tudja használni az eszét. Ha ott maradok mellette, most biztos elpazarolná a tehetségét valami másra. Remélem nem magányos, bár az elég aggasztó ebből a szempontból, hogy egyedül él. Az ember azt gondolná, hogy egy olyan szép és okos lány, mint ő, már réges-régen talált valakit. Biztos nem fél a fiúktól, vagy ilyesmi, hiszen mindig is közvetlen és barátságos volt mindenkivel. Bár… hajlamos az ember másképp viselkedni, ha tetszik neki valaki, szóval… na mindegy, majd megkérdezem tőle. Hihetetlenül hangzik, hogy megtehetem ezt, még mindig nem akarom elhinni, hogy Watanabe kapitány tényleg találkozott vele, és nem valaki másról beszél. A haoris alak utolsó megjegyzésére akaratlanul is kuncogni kezdek.
- Mindig is imádta az édes dolgokat, ha tehetné csak sütit meg csokit zabálna. És a hihetetlen, hogy egy dekát sem hízik tőlük! Biztos ettől van annyi energiája...
Mondtam, bár az utolsó mondat inkább már csak magamnak és annak a fantasztikus felfedezésnek szólt, amire ebben a pillanatban rájöttem. Egyél egy csomó édességet és egész nap pörögni fogsz, mint egy búgócsiga! Csak ha nem pörögsz eléggé, akkor hamarosan gurulni fogsz és nem járni. A taichounak viszont volt egy kissé furán hangzó mondata, ami nem igazán hagyott nyugodni.
- Anou… miféle szakszervezeti ülésre jár egy shinigami kapitány és egy ember?
Érdeklődtem Watanabe zavaró félmondata után. Biztos csak én értettem félre valamit, de nem nagyon értettem hogy mit keresnének ők ketten egy ilyen… ülésen, igaz a kapitányt egyáltalán nem ismertem, szóval ettől még járkálhat akárhova Karakurában. Ha, felteszem, megmentette volna egy lidérctől, az valahogy mégis hagyományosabb módja lenne egy shinigami és egy ember találkozásának.
- M-már ma?
Újabb hihetetlennek hangzó mondat a férfi szájából, hirtelen úgy éreztem hogy forogni kezd velem a világ. Remegő kézzel kapartam elő a zsebemből a határidőnaplóm, hogy megnézzem, egyáltalán megengedik-e a mai teendőim, hogy elhagyjam a Seireiteit. Alig-alig tudtam kiolvasni az írásom, de úgy láttam, azon a bizonyos eligazításon kívül semmi olyasmi nincs, ami teljességgel halaszthatatlan lenne. De ezek után nem is tudnék másra odafigyelni, most is remegek egész testemben az izgatottságtól.
- De-de, persze! Önnek bármit, kapitány!
Pattantam fel a székemből úgy, hogy kis híján elestem a bútordarab lábában. Fülig pirulva siettem a konyhaszekrényhez, hogy a komplett süteményt felszeleteljem. Igazából már korábban is meg akartam tenni, szóval jól jött, hogy Watanabe-san éhes. Kissé sokáig tartott ebben az állapotban a dolog, de legalább nem szúrtam le magam a késsel és csodával határos módon a tálcát sem sikerült a földre borítanom, így a süti menetrendszerűen megérkezett a taichou elé. Visszabotorkáltam a helyemre, de nagyon kéne valami vagy valaki aki helyrebillenti a lelki egyensúlyom, nem is tudom mikor voltam utoljára ilyen… hóbortos.
- Mi-mikor tudnánk indulni?
Kérdeztem félénken a férfit. Nem akartam türelmetlennek látszani, de hát mégis csak órák kérdése, hogy négy év után újra láthassam Hitomint, és attól tartottam, hogy szívrohammal végzem ha még sokáig itt kell ülnöm.

A szokottnál korábban keltem ma, ugyanis még tegnap arra az elhatározásra jutottam, hogy szabaddá kéne tennem a holnapi napomat. Az elmúlt másfél hétben valami mindig közbejött: hol egy küldetés, hol valami váratlan feladat, még egy hadnagyi értekezlet is. Mindig azon a napon, amikor célomnak azt tűztem ki, hogy kirándulok egyet az Emberi Világban. Természetesen kirándulás alatt egyetlen személy, az én drága húgocskám meglátogatását értem, aki már roppant módon hiányzik. Furcsa, hogy előtte négy évig nem láttam, most meg cirka 10 nap után már elviselhetetlen hiány tör rám. A tudat, hogy bizonyos határokon belül akkor láthatom, amikor akarom, az van rám ilyen hatással. Legalábbis most még igen, de már látom az elkerülhetetlen véget, amikor ismét szokványossá válik, hogy együtt töltünk egy-egy napot, vagy rosszabb esetben délutánt, és nem fogom annyira különlegesnek érezni a közösen eltöltött perceket. Ráadásul nem lesz ez mindig így, hogy akármikor betoppanhatok hozzá, és ő azonnal otthagy csapot-papot, neki is van már egy élete, amit tőlem függetlenül él, és mintha-mintha olyan jeleket is észrevettem volna rajta, hogy valaki más is jár a fejében. Remélem nem tévedek - bár miért tenném, ehhez jó szemem van - és tényleg egy jóképű srác okozza a szétszórtságát, és a közeljövőben azzal fog megrohamozni, hogy tanácsot kér, mit vegyen fel egy randira *.* Tulajdonképpen mióta Watanabe kapitány elvitt hozzá, nekem is egyre többször eszembe jut, hogy itt lenne az ideje nekem is összejönnöm valakivel. Engem nem sürget az idő úgy, mint mondjuk őt, köszönhetően a léleklét jótékony hatásának, deee... hát régen volt már valakim, és hiányzik pár dolog, ami azzal jár, hogy az embernek fiúja van.... khm... Szóval korán keltem, és a reggeli rutinom elvégzését követően tétovázás nélkül a hadnagyi iroda felé vettem az irányt, ahol még várt rám egy köteg aláírásra váró papír. A nagyján már tegnap túlestem, a négy-öt órányi munka eleinte jól indult, de aztán intenzív szenvedésbe torkollott a végére és kitörő örömmel konstatáltam, hogy mehetek levezényelni az osztag edzését végre, amikor az óra mutatója elérte a megfelelő számot. Már nem emlékszem, hogy melyiket, de ez lényegtelen is most. Az irodába belépve nagy örömömre az az állapot fogadott amiben otthagytam tegnap délután, ami azért volt fontos, mert meg tudtam némi időt spórolni azzal, hogy nem kellett a konyhaszekrényből kipakolásznom a számomra szükséges edényeket. A reggeli programomhoz már hozzátartozik a sütés, így most villámgyorsan letettem az otthonról hozott tepsit és a benne lévő finomságot tökéletesen egyenlő szeletekre szelve egy gyönyörű porcelán tálra raktam a süteményt, amit a látogatóim fognak kapni. Pár ember úgyis mindig betéved hozzám, valaki már bevallottan csak a sütiért jön Amint a tál megérkezett az íróasztalra, feltettem a vizet is a reggeli teámhoz, majd levetettem magam a székemre és nekifogtam az olvasásnak. Azonban nem sokáig jutottam, ugyanis percek múlva diszkrét kopogást hallottam az ajtón.
- Szabad!
Néztem fel és eresztettem ki barátságos hangomat, miközben gondolkodóba estem, hogy vajon ki az aki ilyen relatíve korán beesik hozzám. A bejáraton egy magas, szőke, vörös szemű férfi lépett be, akinek ha íriszei kékben játszottak volna, azt is meg mertem volna kockáztatni, hogy egyenesen egy európai mesekönyvből lépett ki, mint egy szőke herceg a fehér lovon, aki megmenti a királylányt a gonosz sárkány karmai közül. Oké, lova sem volt, én meg nem voltam királylány, sőt, még megmenteni sem kellett semmitől, legalábbis egyelőre nem hatalmasodott el rajtam a papírmunka iránti ellenszenvem. Mindegy, az a lényeg hogy egy szimpatikus fiatalember látogatott meg, akit még soha életemben nem láttam. Legalábbis azt hiszem.
- Miben segíthetek?
Kérdeztem mosolyogva, a kérdésre pedig pillanatokon belül választ is kaptam: bemutatkozni jött. Szóval ő az a tiszt, aki átvette a helyemet anno, amikor kineveztek hadnaggyá és hamarosan megsérült az egyik küldetésben. Így érthető, miért nem emlékszem rá, pedig ez a metsző pillantás biztos ismerős lenne, még nekem is.
- Örvendek, Sakai Kotomi vagyok, az osztag hadnagya. Örülök, hogy megismerhetem, Haerowataru-san.
Mutatkoztam be én is, majd kis híján a számhoz is kaptam a kezemet. Mióta magázom én az osztag tisztjeit? Annyira hűvös és eleganciát sugárzó hangja van Narao-kunnak, hogy képes volt belőlem automatikusan kihozni egy ilyen rideg, személytelen választ? Na ezen sürgősen változtatni kell, addig nem nyugszom amíg ki nem facsarok a férfiból egy kedves mosolyt, vagy valamit ><
- Ami azt illeti, kisasszony. De ha lehet, hagyjuk a magázódást, engem mindenki Kotominak szólít, örülnék ha te is így tennél. Én hogy szólíthatlak téged?
Érdeklődtem barátságosan, és reméltem hogy nem haragszik meg a tegeződés miatt, de tőlem annyira idegen az efféle udvariaskodás, hogy belebetegednék, ha mindenkit magáznom kéne. Az osztag tagjai a társaim és a barátaim, barátok között pedig a közvetlenség dívik, még ha a régebbi tagokba az is van beleverve, hogy a magasabb rangú tisztekkel a végtelenül udvariasnak és távolságtartónak kell lenni. Akárki is nevelte ezt beléjük, már nem azokat az időket járjuk, amikor a 2. osztag a katonás fegyelmezettségről szólt a nap 24 órájában, legalábbis reméltem hogy ennek már vége és ezt a tulajdonságot csak a küldetések idején veszik elő, ahogy én is.
- Meg kell mondjam, egy lánynak jobban imponál ha mondjuk vacsorázni, vagy moziba hívod randira és nem verekedni a kitaszított halálistenek közé, de részemről semmi akadálya sincs.
Viccelődtem kuncogva, hogy oldjam egy kicsit Narao-kun fagyos hangulatát. Belegondolva azóta nem jártam a Féregbolyban mióta előléptettek, és biztos nagyon hiányolnak azok, akik már-már sportot űztek abból, hogy melyikük tud megtapizni, de a kék, zöld és lila foltok begyűjtésénél nem jutottak előbbre egyszer sem. Meg persze azok is, akik nem tudtak belenyugodni abba, hogy a 46-ok Tanácsa nem kívánt elemmé degradálta őket, és a dühüket azon akarták levezetni, aki csupán parancsot hajtott végre - azaz rajtam.
- De addig is, kérlek ülj le és szolgáld ki magad. - utaltam a sütire. - Sajnos a teára még egy kicsit várni kell. Viszont mivel együtt fogunk dolgozni és gundanchouként elég gyakran is fogjuk látni egymást, szívesen megismernélek egy kicsit közelebbről is. Megtennéd, hogy szólsz pár szót magadról?
Kértem meg a szőke férfit egy fokkal bővebb bemutatkozásra, miközben a vízforraló felé lestem, de annak még kellett egy kis idő, úgy tűnik. Így én is helyet foglaltam, és végre sikerült észrevennem a dobozt, amit Narao-kun lerakott az asztalra korábban.
- Ó, ezt csak nem nekem hoztad?
Kérdeztem a férfit őszinte meglepettséggel a hangomban. Talán még senki sem hozott nekem semmit bemutatkozásnál, igazán örültem ennek az apró figyelmességnek. Lehet a hűvös modor mögött egy igazi úriember rejtőzik?

Nem kerülte el a figyelmemet az a bizonyos pillantás, amellyel egy egészséges férfi végigmér egy nőt - jelen esetben engem. Régebben, emberi életemben talán zavart volna, de ma már nem. Mondjuk úgy, hogy hozzászoktam? Hisz' sokaktól megkaptam már, ha akartam, ha nem. Mondhatni ez a velejárója volt a természetes adottságaimnak és a kiskorom óta tartó folyamatos és rendszeres sportolásnak. Így csupán tudomásul vettem, hogy Narao is pasiból van, ami persze egyáltalán nem baj, nincs azzal semmi gond ha egy férfi nőként lát egy nőt. Sőt, nekem is jól esik ha észrevesznek, főleg ebben a felettébb praktikus ruhában, amiben ugyan könnyen lehet mozogni, de cseppet sem emeli ki a nőies vonásokat.
- Rendben van, Narao-kun ^^ Akkor ezt megbeszéltük.
Örvendtem a hírnek, miszerint nincs ellenére a tegeződés, szóval az ő jelenlétében sem kell majd feszengenem a japán nyelv agyonbonyolított udvariassági formáival törődve. Elég volt a többi hadnaggyal meg a kapitányokkal eljátszani ezt, nekik egyszerűen muszáj volt megadni a tiszteletet verbálisan is, nem csak viselkedés tekintetében.
- Ezt... vehetem meghívásnak?
Kérdeztem kissé elgondolkodva, elvégre én csak poénkodni akartam, szóval nem voltam benne biztos, hogy a válasz mennyire komoly. Bár van egy olyan érzésem, hogy teljes mértékben az volt, elég csak visszagondolnom az előbbi tekintetre. Jó, asszem hülyeség volt ilyesmivel viccelődni, amíg egyáltalán nem ismerem Narao-kunt. Még a végén túlkombinálja az érdeklődésem és úgy veszi, hogy teljesen szabad az út, és még valami könnyen kapható kis könnyűvérű nőcskének fog gondolni, aki az első szóra ugrik az ágyba >.> Nem arról van szó, hogy nincs ellenemre a gyors tempó, de azért tenni is kell, na... No, jó hogy így előreszaladtam, tényleg kezd az agyamra menni az egyedüllét, Érdekel engem egyáltalán ez a fickó?
- Igen, én. Köszönöm, örülök hogy ízlik.
Erősítettem meg a gyanúját, miközben a fejemet kissé oldalra döntve ismét elmosolyodtam. Lassan háborúvá fajul a kettőnk arckifejezésének találkozása, az én kedves, meleg mosolyom az ő fagyos vigyora ellen. Vajon melyikünk fog behódolni a másiknak és alkalmazkodni? Bár lehet csak én érzem úgy, hogy valami előbb-utóbb változni fog >< Narao-kun emberi életének rövid ismertetése sok mindenre magyarázatot adott mindenesetre, a nemesi származás megindokolta a hűvös, mégis udvarias viselkedését. Azon nem lepődtem meg, hogy jóval idősebb mint én, tisztában voltam vele hogy roppantul fiatalnak számítok a halálistenek között. Mindenesetre nem irigylem, amiért átélt egy világháborút, nekem épp elég volt az erős földrengés, amit hatévesen átéltem, igaz szinte nem is emlékszem rá, csak az ijedtség érzése maradt meg bennem. A félmondat, miszerint vívóbajnok volt felvillanyozott, lehet végre alkalmam lesz kipróbálni a vívóstílusom egy komoly tudású ellenfél ellen, sőt még akár tanulhatok is tőle! Az akadémia óta nem találkoztam olyannal, akitől elleshettem volna egy-két mozdulatot vagy fogást.
- Hűha, máris indulunk? Öhm... egy pillanat ^^
Picit meglepett, hogy amikor "későbbiekről" beszélt, akkor úgy 10 percnyi időtartamra gondolt, így enyhe pánik fogott el, ami két-három kapkodós fejmozdulatban nyilvánult meg. A tea pont készen lett, de ezek szerint az itteni keverékből most nem iszom és a tervezett papírmunka is későbbre marad. No sebaj, terveztem elég holtidőt az ilyen rendkívüli esetekre. Rövidke rendezkedés után már készen is álltam és karon fogtam Naraót. Így belegondolva ezt talán nem kellett volna, de úgy éreztem az első benyomások alapján, hogy szimpatikus fiatalembert ismerhettem meg a személyében - hűvös modor ide vagy oda -, és úgy döntöttem nem bánom, ha közeledni akar. Ha le akar és le tud venni a lábamról, tegye. Nem kezdte rosszul, bár gondolom a csokit nem egészen ezzel a céllal hozta
- Ó, hogyne, nagyon köszönöm. Nem kaptam ilyesmit... nem is tudom... vagy négy éve. Még élőként. Ritka madár errefelé a figyelmes férfi.
Feleltem rendületlenül mosolyogva, bár elszomorító volt, hogy mennyire kevés rendes pasas szaladgált errefelé. Watanabe kapitány egy, meg... ööö... van egy hadnagy is, aki normálisnak tűnt, csak a neve most nem jut eszembe, jó szokásom szerint >.> Bár még beszélni nem tudtam vele, csak a hadnagyi gyűléseken mutatott megnyilvánulásaiból tudtam kiindulni.
- Most akkor vacsora legyen vagy ebéd? ^^ - kérdeztem vissza némi pajkos vidámsággal a hangomban, majd válaszoltam is. - Én jóval később éltem, mint te, a XX. század vége felé születtem, jómódú családba. Ígéretes softball-játékos voltam középiskolásként, de abbahagytam, miután a húgom súlyos balesetet szenvedett és tolószékbe kényszerült. Szerettem volna folytatni, miután felépült, de egy lidérc másképpen gondolta 18 éves koromban. Különös tehetségem van a mozgáshoz, nagyon gyorsan tanulok, ezért lehetek ilyen fiatalon már hadnagy. Igazából még az akadémián kéne ücsörögnöm, de emiatt jóval hamarabb levizsgázhattam. Szeretek festeni, sütni és mozogni illetve másoknak örömet okozni... Öhm... tulajdonképpen mindenevő vagyok, bár a tengeri herkentyűkért nem különösebben rajongok. És neked milyen hobbijaid vannak?
Kérdeztem vissza végül. Ha már ott tartottam hogy mit szeretek csinálni, akkor már én is szerettem volna megtudni, hogy Narao-kun mivel tölti szívesen a szabadidejét.

A Kapitányhoz indultam, a Hadnagynál kötöttem ki - avagy ismerkedés Kotomi Fukutaichuval

Sütikongresszus, avagy Tasu-chan megismerkedik velem

Az irodai munkám mennyisége drasztikusan lecsökkent, mióta Vera-chan személyében aktív kapitányt kaptunk. És ez alatt nem csak azt értem, hogy megszabadultam azoktól a papíroktól, amiket kapitány hiányában nekem kellett kitölteni, de rengetegszer előfordul, hogy amikor azokat a járőrcsapatoktól származó jelentéseket keresem, amiket viszont még mindig az én feladatom átolvasni és ellátni a kézjegyemmel, Veránál találom meg már készen és beiktatva o.O Jó... nem mintha bánnám, hogy több időm jut mondjuk Naracchira, Hitominra vagy a hobbijaimra, és hogy megszabadulok az egy helyben üldögéléstől, amit annyira utálok, csak... nem tudom, picit furán érzem magam attól, hogy nem tudom elvégezni a rám bízott összes feladatot, mert valaki megelőz Mondjuk a mai nap kivétel, mivel a kapitány éppen küldetésen van, szóval van alkalmam iratokat tologatni, de persze pont azon a napon amikor ez lenne az utolsó dolog, amihez kedvem van. Képzeletbeli ranglistám első helyén az én szexi Adóniszom állt, akitől a szokásosnál is nehezebben váltam el reggel, legszívesebben az egész napot az ágyban töltöttem volna vele, puha érintését és lágy csókjait képtelen voltam megunni *.* Azonban neki is dolga van, meg nekem is, így estig biztosan nem láthatjuk egymást újra T_T Bánatomat kedvenc zserbóm felfalásába fojtottam, miközben a jelentéseket olvasgattam. Balhék a Rukongaiban, füst a 10. osztag környékén, robbanás hangja a 12. osztag területén... csak a szokásos, semmi különös. Eh, el se kéne olvasnom, teljesen értelmetlen újra és újra ugyanazon végigrágni magam. Hálát adtam az égnek, amikor az ajtómon bekopogtak, legalább kicsit elszakadhattam ettől a dögunalmassá vált feladattól, amihez egyébként sem volt jelenleg semmi gusztusom.
- Szervusz ^^ Az én nevem Sakai Kotomi, és ez itt a hadnagyi iroda. Rossz hírrel kell szolgálnom, ha a kapitányt keresed, sajnos nem fogod megtalálni se az irodájában, se máshol ma. De hátha én is tudok segíteni a problémádon, kérlek, kerülj beljebb ^^ Kérsz valamit esetleg? Van tea, és zserbóval is tudok szolgálni
Invitáltam be a lányt, miután én is bemutatkoztam Tasuminak egy meghajlás kíséretében. Kicsit déjá-vu érzésem támadt a szituációval kapcsolatban, mintha már mondtam volna valami hasonlót ugyanitt valaki másnak, de biztos nem hiba a Mátrixban, vagy valami, hanem az én rossz emlékezetem az oka ><
- Azt mondtad, hogy újonc vagy, ugye? Sikerült már beilleszkedned?
Kérdeztem, miközben visszaültem a székemre, és félretoltam a papírokat, hogy még csak szembe se jussanak ezek a csúnya iratok, legalább arra a kis időre, amíg Tasu-channal beszélgethetek. Már persze ha itt fog egyáltalán maradni, most hogy tudja, Verával nem tud beszélni ><

A Kapitányhoz indultam, a Hadnagynál kötöttem ki - avagy ismerkedés Kotomi Fukutaichuval

Sütikongresszus, avagy Tasu-chan megismerkedik velem

Győzelem, Tasumi beljebb lépett! Legszívesebben nyelvet nyújtottam volna a papírokra, hogy ott rohadjanak meg ahol vannak, pedig igazából már csak kábé fél órát kéne velük szöszmötölnöm, de nem vagyok én aktakukac, hogy vegyek egy nagy levegőt, és egy szuszra megcsináljam az egészet. Én mozgásra születtem, nem arra hogy röghöz kötve üljek és olvassak, pont >< Az ilyesmibe nekem be kell iktatnom egy vagy két szünetet, szerencsére a lány érkezése most tökéletes kifogás volt! Amikor meghallottam, hogy miért is kereste Vera-chant és hogy a sütit végül nekem adná, egyből eszembe jutott, hogy Narao-kun is egy doboz bonbonnal állított be, amikor eljött hozzám bemutatkozni, és hogy aztán aznap este már egymás karjaiban töltöttük az éjszakát, a hülye fejem pedig önkéntelenül is párhuzamot vont a két eset között, kicsalva belőlem egy nevetést, amikor a helyzet abszurditására gondoltam. Nyilván még egyszer nem fog ugyanaz megtörténni, plusz Tasu-chan különben sem fiú, hanem lány, és Naracchit sem fogom dobni, hülye lennék otthagyni álmaim pasiját
- Tényleg sajnálom, Vera biztos nagyon örülne neki, de akkor ha tényleg komolyan gondolod, akkor feláldozom magam az ügy érdekében, és nagyon köszönöm ^^ Bár kicsit bűntudatom van, így hogy tudom, ez az ő sütije lenne eredetileg.
Mosolyogtam rá, miközben elvettem a dobozt, és a tetejét felnyitva megízleltem az édesség aromáját. Be is indult a nyáltermelésem, noha az már eleve intenzív volt, lévén kedvenc sütimmel közösen múlattam az időt eddig is. Lassan már én is annyi édességet zabálok, mint az imádott húgocskám, pedig igazán nem vittem eddig túlzásba. Szerencsére attól nem kell tartanom, hogy meghízok, éppen eleget mozgok így is, és amúgy is annyit eszek, mint egy egész röplabdacsapat Kell az energia az életmódhoz, amit folytatok, na ><
- Ami azt illeti, életet mentettél, ha nem jössz, megpusztulok ezektől. - böktem a kisebb stóc papírra az asztal sarkában. - Van vagy kétszáz shinigami ebben az osztagban, kisebb csoda lenne rövid idő alatt minddel megismerkedni, szerintem még én sem találkoztam mindenkivel, pedig már itt vagyok... lassan két éve. Amúgy igazán remek illata van ^^
Tűztem a mondókám végére a sütivel kapcsolatos gyors véleményem. Tulajdonképpen lehet, hogy ismerek már mindenkit, de amilyen lyukas az agyam, biztos mindig fogok új arcokat felfedezni egy-egy eligazítás vagy edzés során, ezért nem is törődtem azzal, hogy figyeljem, ki jelenik meg ezeken és ki nem, leszámítva azokat, akik magasabb rangban álltak. Ha egy dolog van, amit utálok magamban, az a memóriám, pedig nem mondhatnám, hogy negatív önképet tartok fenn magamról.
- Tulajdonképpen nem sokban különbözik az egyéni vagy páros edzéstől, a gyakorlás itt is párokba rendeződve történik. Azonban van egy olyan része is a tréningnek, amikor az egyik szőnyeget minden résztvevő körbeüli, és a gyakorló párosoknak mindenki szeme láttára egy éles küzdelmet kell egymással lefolytatnia, amit én a végén értékelek, de akárki hozzáteheti a véleményét a látottakhoz. Ezekből az alkalmakból lehet a legtöbbet tanulni, valamikor még nekem is tudnak újat mutatni, szóval jó szívvel ajánlom a részvételt ^^ Hétfőn, szerdán és pénteken hakudát, kedden, csütörtökön és szombaton pedig zanjutsut lehet gyakorolni, de vasárnap sem pihenünk ám, hanem a bemutató helyett lehetőséget kaptok, hogy kihívjatok engem, és a vállalkozó kedvűek egyszerre küzdhetnek meg velem. Én rendszerint ezeket élvezem a legjobban, a kihívók rendszerint nem annyira. De akinek sikerül megütnie vagy eltalálnia a fakardjával, annak sütök egy tetszés szerinti süteményt, szóval érdemes próbálkozni ^^
Kuncogtam egy keveset, ahogy visszagondoltam arra, hogy egyszerre akár 6-7 ellenféllel is meg kell ilyenkor küzdenem egyszerre, de sütnöm még csak egyszer kellett. Végre eljutottam odáig, hogy a dobozba nyúlva kezembe vehessek egy szelet pitét, és ne csak az illatát, hanem az ízét is élvezhessem, amíg a lány a zserbót fogyasztotta el, és ami azt illeti, nem kellett csalódnom, legalább olyan finom volt a süti, mint amilyen az illata volt *.*
- Ne viccelj, a tiéd is nagyon finom. Én még sose sütöttem pitét, ritkán csinálok nyugati édességeket, kivéve ha zserbóról van szó ^^ Mindenesetre nagyon köszönöm, örülök hogy ízlik, és bármikor szívesen látlak egy kis sütizésre, itt az irodában mindig van valami. Képzeld, még a 10. osztag kapitánya is be szokott ide ugrani, ha jön meglátogatni Verát ^^ Nem tudom tudod-e, de a taichou Watanabe-san hadnagya volt, mielőtt kinevezték ide, és nagyon jó barátok ők ketten. Én pedig nagyon sokat köszönhetek neki, mivel ismét összehozott a húgommal, aki még életben van. Négy évig nem láttuk egymást, képzelheted milyen rossz volt ><
Meséltem Tasumira mosolyogva, miután elpusztítottam a szeletet. Újabb tisztet tettem a sütijeim függőjévé azt hiszem, egy lépéssel közelebb kerültem világuralmi terveim megvalósításához. Már csak úgy 2500 shinigami, pár százezer lélek és pármilliárd ember hiányzik a sikerhez, igazán közel vagyok már a célomhoz, nem?
- Egyébként ne haragudj, ha sokat beszélek, ha jó kedvem van, be nem áll a szám >< Persze Verához képest sehol sem vagyok xD Mondd csak, egyébként melyik alakulatban szolgálsz? Vagy nem vagy az Onmitsukidou tagja, csak szimplán a második osztaghoz tartozol?
Kérdeztem, miközben kezem ismét a dobozba vándorolt, hogy tovább majszoljam szegény Vera-chan sütijét, de hát mit lehet tenni, ő most hoppon maradt :/ Majd sütök neki valami csokisat, hogy kiengeszteljem, a lelkiismeretem úgy sem fog békén hagyni, amíg nem teszem meg

A Kapitányhoz indultam, a Hadnagynál kötöttem ki - avagy ismerkedés Kotomi Fukutaichuval

Sütikongresszus, avagy Tasu-chan látogatóban

Lassan, de biztosan érzem, hogy a 2. osztag az eddigi fegyelmezett, katonás, szigorú osztagból átvedlik egy sütimániás, locsogó-fecsegő hölgyekkel teli osztaggá. Naraku taichou egyfajta átmenetet képviselt a sütiimádatával, aztán amióta én lettem a hadnagy, azóta szinte teljesen megtelt az osztag vezetése a definíciónak megfelelő lelkekkel, hiszen Vera után most itt van Tasumi is! Valóságos felüdülés arra gondolni, hogy szerencsére van kivétel is, és itt elsősorban egy bizonyos szőke hercegre gondolok, akivel mindenki másnál szívesebben töltöm a Seireitei-béli szabadidőmet, persze nem azért mert ő velünk ellentétben egy húsfüggő, szűkszavú pasi, hanem mert lenyűgöző modorával, gyengédségével és férfiasságával teljesen levesz a lábamról, és mert mellette nem shinigaminak, a nibantai hadnagyának és a Járőralakulat vezetőjének, hanem valódi nőnek érezhetem magam. Amikor vele vagyok, elfelejthetem minden gondom-bajom, és anélkül kapcsolódhatok ki, hogy eszembe jutnának a feladataim vagy éppen a múltam borzalmas élményei.
- Tényleg? Ó, akkor ezek szerint te lennél az új tagja az alakulatnak? Ne haragudj, fel kellett volna ismerjem a neved, csak... ha nevekről van szó, olyan lyukas az agyam mint egy ementáli sajt :/ Hacsak nem vagyok valakivel napi kapcsolatban, akkor rendszeresen megfeledkezek arról, hogy kit hogy hívnak... Mindenesetre örülök neki, hogy ilyen a mentalitásod, bár nem harapok, de azért elvárom a közvetlen beosztottaimtól a pontos munkát és a jó csapatmunkát. Járőrként mindenre fel kell készülni, hiszen van hogy csak arról tudunk jelentést írni, hogy szárad a festék vagy nő a fű, máskor meg tőlünk várják el a gyors beavatkozást, ha valami incidens történik, legyen az szinte bármi a harctól kezdve a nyomkövetésig. Éppen ezért az a legfontosabb, hogy tökéletes összhangban működj a csapatoddal és együtt formáljatok egy hatékony és ütőképes egységet.
Magyaráztam komoly arccal, hiszen ez nem olyan téma amit el lehetne viccelni vagy vidámkodni. A munka az munka, amit mindig komolyan kell venni, és a maximumot kell nyújtani, különben könnyen otthagyhatod a fogadat vagy ami még rosszabb, a saját társaidat sodorhatod veszélybe, ha figyelmetlen vagy, esetleg lusta. Azok, akiknek hanyagsága miatt mások kell hogy szenvedjenek, na én az ilyen embereket tartottam a társadalom legaljának.
- Ugyan-ugyan, bőven eleget mozgok ahhoz, hogy ne hízzak meg, ettől nem kell tartani. Ha olyat eszem, akkor egyszerűen csak több edzést vagy... egyéb mozgást iktatok be. Ami pedig Rosát illeti, az ő munkabeosztásáról csak a kapitány tudhat, az ő alakulatának munkája még itt az osztagon belül is szupertitkos. Szóval csak tippelni tudok, hogy hol lehet. De ha nincs küldetésen, akkor ebédidő tájékán biztos megtalálod a kantin környékén.
Mosolyogtam rá biztatóan Tasumira, abban egészen biztos voltam, hogy az ő adagját nem kell felfalnom Lassacskán egy újabb szelet tűnt el a gyomromban, és hát az első kóstolás után a második csak még jobban megerősítette, hogy bizony finom ez a pite. Tekintetem az asztalon lévő labdára tévedt, és mint általában mindig, most is a kezemben kötött ki a játékszer, imádtam hátradőlve dobálgatni és közben felidézni a régi nagy meccseim emlékét.
- Mondd csak, Tasumi, szoktál valamit... sportolni? Mármint nem vívásra vagy küzdősportra gondolok, hanem olyasmikre mint a baseball vagy a foci.
Tettem fel a kérdést kissé elgondolkodva, hiszen a gömbölyű, láthatóan már elhasználódott tárgy közben számos kellemes dolgot juttatott eszembe, és ennek megfelelően arcomra boldog mosoly ült ki, ahogy a labdát fel-alá dobálgattam a kezemben.

Sütikongresszus, avagy Tasu-chan látogatóban

Bármennyire is hajtogatja, hogy őt nem zavarja ha nem tudom a nevét, én mégis kellemetlenül érzem magam miatta. Tudom, hogy van aki haragszik rám emiatt, pedig én nem tehetek erről, nem direkt felejtem el, hogy kit hogy hívnak T_T Talán be kéne vezetni, hogy minden egyenruhára ráaggatunk egy névtáblát is, akkor garantáltan nem lenne ilyen problémám, de vajmi kevés rá az esély, hogy majd pont miattam fognak változtatni. Elvégre én csak egy gyenge hadnagyocska vagyok, akinek csak ebben a kis közösségben van némi szava, amit Onmitsukidounak hívnak. Osztagon belül esetleg lehetne változtatni, csak Vera-chan biztos komolyan venné, ha egy ilyen ötlettel állnék elé, én meg nem akarom ezzel is terhelni szegényt, amikor annyi dolga van kapitányként és anyaként.
Elég valószínűtlen, hogy hajnali kettőkor edzésre fogom cipelni Tasumit, nem vagyok én olyan elvetemült munkamániás, aki olyasmi miatt nem hagyná aludni a tisztjeit amit nappal is meg lehet ejteni, arról nem is beszélve hogy olyankor én is alszom... legalábbis általában, mert ugye van amikor még... nem, ha értitek mire célzok Aki ismer, biztosan érti, aki meg nem, annak a fantáziájára bízom, hogy mit szoktam én éjjel kettőkor csinálni, de valószínűleg ugyanarra a konklúzióra fognak jutni, amire azok, akik ismernek, főleg ha azt is elárulom, hogy társas cselekvésről van szó Mindenesetre örülök neki, hogy a lány ilyen lelkes, remélem ez a lendület meg fog maradni később is, és akkor egy ilyen igazán értékes és megbízható taggal bővült az alakulatom, feltéve ha a lelkesedés pontos és eredményes munkavégzéssel társul. De mivel ez a 2. osztag és itt nincs lazsálás, így ettől tartok a legkevésbé, ha egy újoncot látok.
- Az igazán örömteli, ha könnyen barátkozol, de remélem tudod, hogy a jó összhanghoz nem csak ez kell, illetve tulajdonképpen nem is feltétlenül szükséges hozzá, csak megkönnyíti.
Jegyeztem meg tanári hangnememmel, egyelőre nem mondva semmi egyebet, hátha magától is elkezdi sorolni hogy szerinte mi is kell az igazán jó csapatmunkához. Speciel a sok beszéd biztosan nem, különösen küldetés közben nem, pont ezért nagyon nehéz néha a megfigyelés, mivel nem történik semmi, az ember viszont nem foglalhatja el magát, hogy ne maradjon le semmiről vagy ne veszítse el a célpontot amíg traccspartit tart a társával vagy társaival.
- Jó játék is az, könnyű benne megalázni a beképzelt fiúkat, akik azt hiszik hogy egy bőrgolyó rugdosása elég ahhoz, hogy menők legyenek ^^ Igen, az edzőm szerint belőlem lehetett volna hivatásos softball játékos is, a korosztályom talán legjobb ütője voltam. Csak aztán közbejött a halálom... Bár nem biztos hogy sportoló lettem volna felnőttként, igaz kétségtelenül ahhoz értettem a legjobban, a tanulmányi eredményeim inkább csak közepesek voltak. Meg igazság szerint vonzott is a játék, imádtam a győzelem ízét, csak valahogy sose gondoltam arra, hogy én egyszer majd válogatott leszek, meg hasonlók... Mondd, neked mik voltak az álmaid gyerekként? Gondolom te se shinigami szerettél volna lenni ^^
Kuncogtam fel, sok boldog emléket juttatott eszembe a kezemben dobálgatott labda, miközben egyre magasabbra repült minden egyes alkalommal, és bár a plafonig is fel tudtam volna dobni anélkül, hogy még a leghalványabb esélye se legyen meg annak, hogy nem kapom el, azért túlzásba nem akartam vinni. Nem néz ki olyan jól, ha már két méteres magasságba dobálok valamit
- Remek, akkor ezt meg is beszéltük, egy baseball-lecke rendel.
Örömködtem, végre lesz valaki, akivel tudok játszani, az sem számított hogy a szavai alapján egy kezdő várt rám, a lényeg a játék, a játék! Még mindig lelkesedtem érte, pedig hosszú évek óta nem űzöm már komoly szinten, de hát tényleg szeretem, ahogy minden más sportot is. És nem, a sakk nem sport, ahogy a shougi és a mahjong sem. Abban hol mozognak? o.O És ugyebár amiben nem mozognak, az nem sport, csak játék

Taka-chan, genki~?

Kényszerű szabadságomnak végre vége szakadt, bár kétségtelen, hogy szükségem volt erre a pár napra, hogy rendezzem a gondolataimat és összeszedjem magamat. A tétlenség mégis rossz volt és még mindig úgy éreztem, hogy nem vagyok teljesen lélekben ott, ahol lennem kéne. Sierashi szökése a húgom segítségével sokkal jobban megviselt, mint azt megengedhetném magamnak, és minden bizonnyal a régi vágású omnitsukidous-ok, mint amilyen Seiran-kun is, jó alaposan leteremtenének, ha tudnák, hogy pontosan mi bajom van. Ráadásul most már a bűntudat is mart azért, mert pihenésre voltam kötelezve, hiszen Vera-chan sem tudja maradéktalanul ellátni a feladatait az ő állapotában, és az én felelősségem lenne segíteni neki most. Így viszont Sei-kunra szakadt egy csomó extra munka, aki ehhez nem hiszem, hogy hozzá lett volna szokva, nem úgy mint én, akinek az ilyesmiben már van bőven gyakorlata. Mindenképp el kell majd mennem hozzá bocsánatot kérni, amiért ennyi bajt okoztam neki.
Irodám légköre most csak félig-meddig volt megnyugtató számomra, tekintetem gyakran akadt meg az asztalon heverő nyúzott baseball labdán, amely emlékeimet hivatott szimbolizálni. Szörnyű érzés volt, hogy hiába vannak előttem papírok, ez korántsem minden jelentés, amit az alakulatom leadott az elmúlt napokban. Egy része hiányzik, és én nem is láthatom azokat az írásokat, hiszen a taichou kezeli őket közvetlenül. Megbízhatatlanságomról tanúskodtak ezek a számomra titkosítottnak számító jelentések, és ami azt illeti, teljes joggal. Ez volt a legrosszabb érzés, hiszen nem tudtam én magam sem, hogy mit tennék, ha belekeverednék a Sierashi-ügybe. Kettőzött erőfeszítéssel kellett dolgoznom, ha végre eredményt akartam produkálni és nem kudarcot, ha az elvesztett bizalmat vissza akartam szerezni. Zanpakutoumnak köszönhetően újra rátaláltam a céljaimra, de hosszú út áll még előttem, ha el is akarom érni őket. Először is Naraku taichou megtalálására akartam koncentrálni.
A probléma csak annyi volt, hogy mióta évekkel ezelőtt megszökött, gyakorlatilag kámforrá vált, egyetlen nyom sem akadt, ami hozzá vezetett volna. Régi jelentések között próbáltam kutatni, de csak az lett a vége, hogy az íróasztalomra borultam a halom papír között, hogy a szememet pihentessem. Még mindig nem nekem volt való ez a fajta munka, húsz perc alatt meguntam :/ Nyűglődésemből kopogás hangja rántott ki végül, bár nyúzott hangom nem arra utalt, hogy friss és üde lettem egy csapásra. Lustán pillantottam fel a belépő alakra szenvelgéseim közepette. Sose láttam még a férfit, ennyi következtetést le tudtam vonni egyből.
- Jó reggelt, engem Sakai Kotominak hívnak. Hallgatom, sőt, kifejezetten boldoggá tenne, ha hallgathatnám, Takashi. Foglaljon helyet nyugodtan! Kávét, teát, gyümölcslét, sütit?
Köszöntöttem az idegen férfit néhány lap félresöprése közepette, miközben lassacskán összekapartam magam a asztallapról, bár nyúzott ábrázatomat nem tudtam egyelőre eltüntetni. Szép kis első benyomása lehet rólam, de tény és való, hogy nem vagyok önmagam már talán hónapok óta, szóval mindegy is.
- Új az osztagban? Még nem hallottam a nevét ._.
Pillogtam rá, és közben hátrasepertem a hajamat a fülem mögé, illetve megigazítottam kicsit az egyenruhámat is, hogy legalább egy kicsit pozitívabb képet fessek magamról, és ne egy ilyen szétesettet, hogy össze-vissza áll a hajam, meg le van csúszva a vállamról a kosode és majdnem... khm... mindegy, probléma megoldva. Remélem azért nem rohan ki szegény kétségbeesve, hogy mégis milyen szörnyeteggel hozta össze a sors :/

Taka-kun, genki~?

Mostanában szokatlanul nyűgös voltam, köszönhetően az elmúlt hetek eseményeinek és a valamelyest megváltozott életmódomnak, és most pontosan ennek a következménye ütközött ki rajtam, azt hiszem. Elég rosszkor, hiszen mindig igyekszem a legjobb formámat mutatni mások felé, de ez nem igazán ment már egy ideje. Sajnos a gondjaimon nem olyan könnyű segíteni, és legfeljebb csak ideiglenes megoldásra tudok gondolni jelen pillanatban. Úgy tűnik nem lesz más választásom és meg kell lépnem, mert egyszerűen nem mehet így tovább. Csak kicsit olyan... izé... nem szeretek Keo-kunra támaszkodni. Na mindegy. Jó erősen pofozgatni kezdtem magam, hogy kicsit felfrissüljek. Épp elég volt látni azt a döbbent arcot, amit Taka-kun vágott, mikor megpillantott, nem akarom hogy még rosszabb véleménnyel legyen rólam :/ Sőt, egyáltalán nem akartam hogy rossz véleménnyel legyen róla, hogy lesz így tekintélyem? Amúgy sem voltam olyan nagyon ellátva vele, pedig az Onmitsukidou hadnagya vagyok, vagy mifene. Irigylem Vera-chant aki úgy tud fegyelmet teremteni, hogy közben még kedves és törődik is a beosztottjaival.
- Souka, annyi baj legyen Igazán nincs mit, én kérek elnézést hogy ilyen állapotban kell látnia :/
Próbáltam valamit javítani a borzalmas első benyomáson, aztán vagy sikerül vagy nem. Arra már jóformán meg se mertem kérni, hogy hagyjuk a formális nyelvezetet, a viselkedéséből meg abból ahogy Vera-chanra utalt, arra következtettem hogy olyasmi típus lehet, mint Sei-kun. 'ttaku, mit keresek én ebben az osztagban ^^" Újabb válaszára csak bólintottam, és a kis füzetecskémet elővéve bevéstem a nevét meg a rangját, mielőtt elfelejteném. Ezek szerint az első szakaszhoz tartozott, ami még jobban alátámasztotta a gyanúmat, ott mindenki irtó fegyelmezett :/ Sosem sikerült jól kijönnöm még onnan egyetlen emberrel sem, már leszámítva persze Veracchit.
- Ebben az esetben üdvözlöm az Onmitsukidou kötelékében!
Tettem hozzá azért egy barátságos mosoly kíséretében. Frissen az akadémiáról... mintha tegnap lett volna, hogy az osztagba kerültem onnan, mégis olyan régen volt... persze nem shinigami mértékek szerint. Még mindig megborzongok, amikor megtudom valakiről, hogy akár a nagypapám is lehetne, vagy még rosszabb. Fáradt sóhajt hallattam, majd visszatereltem a figyelmemet a férfira és hátradőltem a székemen, míg ő beszélni kezdett arról, hogy miért is jött. Arrancarok... volt már harcom néhánnyal, nem mondhatnám hogy bármelyiket is diadalmasan vívtam volna meg, noha azért helytálltam ellenük. Persze ez már régen volt, ha ma kerülnék velük szembe, már gond nélkül legyőzném őket. Gondterhelt kifejezés ült ki az arcomra eleinte, amely aztán hirtelen átment ijedtségbe, mikor Taka-kun bocsánatkérő pózba vetette magát a földön. Meglepettségemben egy kétségbeesett "Oi!" is kicsúszott a számon, velem szemben nem szoktak így viselkedni még akkor sem, amikor egyébként elvárnám :/ Néhány pillanat erejéig csendben maradtam, miután végzett a mondandójával, át kellett gondolnom mit is akarok mondani.
- Hm... ezek szerint az arrancarok még mindig aktívak annak ellenére, hogy Aizent legyőztük? Erről a tényről született jelentés?
Kérdeztem komoly hangsúllyal a tisztet. Véletlenül keveredett oda az az arrancar vagy máris van egy új vezetőjük, aki összeszedte a maradékot? Ha az Onmitsukidou számára nem is hasznos ez az információmorzsa, a többi osztagnak tudnia kell róla, hogy nem szűnt meg az aktivitásuk a vereségük ellenére sem.
- Álljon fel kérem, nincs szükség arra, hogy ebben a megalázó pózban maradjon előttem. Semmiképpen sem fogok büntető edzést kiszabni, mivel nem ismerem a határait, Taka-kun, nem tudom, mit képes kibírni a szervezete sérülés nélkül. Hogy miképpen fogok dönteni, az attól függ, hogy mit válaszol a következő két kérdésemre. Volt rá lehetősége, hogy megmentse a lelket, vagy túl későn érkezett? Illetve, mikor látta hogy nem fog elbírni az arrancarral, miért nem kért segítséget a 12. osztag kommunikációs rendszerén keresztül?
Tettem fel a kérdéseimet, miközben keresztbe fontam a karjaimat a mellkasomon. Az, hogy taktikusan visszavonult, abban alapvetően semmi gond nincsen, de csak akkor ha tényleg nem volt más választása. Ez még akkor is így van, ha a mi osztagunknak nem a lidércekkel való harc a fő kötelessége, hiszen elsősorban shinigamik vagyunk és nem 2. osztagosok.