Nagy sóhajjal fordulok át a hátamra a nagy ágyban. Az elmúlt nap a birtokon intéztem az ügyes bajos dolgokat, így ismét ebben a nagy ágyban hajthattam nyugovóra a fejem, de sajnos ez a nyugalom nem tartott sokáig. Szerencsére elég korán lefeküdtem arra hivatkozva, hogy nem érzem jól magam. Tulajdonképpen valóban nem voltam túl jól, de nem is csodálom, hisz egész nap teljes energiabefektetéssel dolgoztam, így nem csoda, hogy kifáradtam egy-kettőre. Krumplis zsákként zuhantam be az ágyba és rögtön el is aludtam. Csupán pár perce lehetek ébren, vagy nem is tudom. Csupán üres gondolatokkal a fejemben nézek a szoba egyik pontjáról a másikra. Éppenséggel készültem volna rászánni magam, hogy a gyötrő ürességet legyőzve, vagy a magam oldalára állítva megpróbáljak visszaaludni, mikor halk nesz hatolt be a hallójárataimba. Érzelem mentesen és hangtalanul mozdultam, majd az ágyam mellett pihenő a sayákban pihenő kardokat kivonva támadtam. Szerencsére a támadásom nem volt pontos, így a kis élőlény csupán egy halálra ijesztéssel megúszta az esetet.
- Bocsi...
Vontam meg a vállam az előttem idegesen ficánkoló állatkát látva. Igazán nem én tehetek arról, hogy megpróbált besettenkedni. Ha kopogott volna akkor biztos beengedtem volna és a rémisztgetést is megúszta volna. Unottan ültem le, majd nyújtottam felé a mutatóujjam. A lepke üzenete meglepő volt, hisz nem értettem, hogy éjnek éjjelén milyen oknál kifolyólag kell a kiképzőtelepre menni. megnyújtóztatva félálomban lévő csontjaimat és izmaimat keltem ki a meleg ágyikóból, majd egy gyors mosdás után, már a hivatalos shinigami egyenruha volt rajtam és a hajamat kötözgettem, mialatt kimásztam az ablakon. Bizony vannak olyan esetek mikor nem tanácsos a főbejáraton távozni, mert csak feltartanák az embert. Pár ugrás után máris az épület tetején voltam. Még egyszer utoljára megigazítottam az uniformisomat, majd tetőről tetőre ugrálva haladtam a második osztag épülete felé. Igazán hamar oda értem és ahhoz képest, hogy hajnali 3 óra és szinte vak sötét van, ez kifejezetten kiemelkedő teljesítmény. Mikor odaértem már jó néhány tiszt volt ott és nagyjából azon fáradoztak, hogy a szemüket nyitva tarthassák. Újabb mély sóhaj szakad fel a tüdőmből, miközben a fejemet csóválva lépdelek a helyemre.
~ A likvidálás nem is olyan rossz ötlet, hisz amúgy is csak bűnözőkről van szó.
Csengett Hotaru vidám hangja. Csak tudnám, hogy miért villanyozta fel a gyilkolás ténye. Azt eddig is tudtam, hogy erőszakos és könyörtelen, de hogy ilyen könnyen képes lenne arra, hogy mások életét el vegye, azért ezt nem hittem volna.
~ Attól, hogy bűnözők még megváltozhatnak. Erre jó példa Kurotsuchi Mayuri extaichou. Úgyhogy számukra is van még remény. A kivégzés különben is csak abban az esetben alkalmazható, hogyha nem adja meg magát szépszerével.
Vázoltam fel az álláspontomat a másik személyiségemnek. Én még reménykedem bennük, hisz tulajdonképpen ők is shinigamik és ők is hozzám hasonlóak, úgyhogy van okom a remény éltetésére. Ha pedig mindenképp ellenkeznek akkor egyszerűen kivégzem őket, hisz annak nincs helye aki elvesztette az összes reményét.
Mielőtt még csatlakoznék Vera-chanhoz és Hareowataru-kunhoz egy gyors beszélgetést folytatok a másik csapatba tartozó Nyomkövető egységes tagokkal.
- Gondolom nem csak egyszerű ellenfelekkel állunk szemben Vera-chan. Van valami bővebb információ, vagy csupán annyi amit a kis feketeszárnyú mondott?
Érdeklődöm miután sikerült a csapathoz érnem. Valamiért az a furcsa érzés járja át a zsigereimet, hogy ez nem egyszerű rabló-pandúr történet lett, pláne nem hogy 35 ember van kirendelve és a második osztag kapitánya és hadnagya is harckészültségben van. Valami itt nagyon különös, csupán azt nem tudom, hogy mi is lehet az.

Egy Onmitsukidous számára a titoktartás a vérében van, így van ez az én esetemben is. Legyen szó a kiképzési módszerekről, a Féregbolyról vagy néhány az osztag területén található... egyéb kategória alá eső létesítményről, számos információt bíznak ránk úgy, hogy azokat külsősök nem neszelhetik meg. Igaz, magánjellegű esemény, de ezek közé a dolgok közé került a Sierashi Yuusukével való találkozásom is, pusztán azért, mert könnyen tönkretehetné az életemet, ha fény derülne az ott történtekre, és talán veszélybe sodorna mindenkit, aki fontos számomra ilyen-olyan okból. Bármilyen szívesen el is felejteném azt a délutánt, végső soron annak a beszélgetésnek köszönhetek egy olyan szemléletváltást, mely minden kétséget kizáróan segített túllendülni azon a lelki válságon, amit Hitomi ágyhoz kötött képe okozott nekem. Pedig, ha belegondolok, egész életemben ott volt az orrom előtt a példa amelyet követnem kellett volna, hiszen a húgom az a típus, aki tűzön-vízen keresztülviszi az akaratát és eléri azt, amit akar. No, én nem ilyen voltam. Legalábbis szeretném azt hinni, hogy beszélhetek erről múlt időben. Amikor az ember a környezetében valamiből a legjobb, hajlamos azt gondolni, hogy nem is kell további erőfeszítéseket tennie azért, hogy az is maradjon, és az, hogy én minden nehézség nélkül váltam a legjobbá, olyan személlyé tett, aki az első akadálynál rögtön feladja, és más utat keres, egy könnyűt, ahol sikerélménye van. Ezért voltam közepes tanuló még diákként és ezért vált belőlem gyenge harcos shinigamiként. Pedig állítólag tehetséges vagyok, ezt mondták rám az akadémián, és ezt hallom a kapitányomtól is. De én látom, tisztán látom, hogy egy helyben toporgok már egy jó ideje, és ezt a jelzőt csupán természetes adottságaim miatt kaptam, melyek egyből jóval magasabb szintre repítettek, mint más hozzám hasonlóan fiatal halálisteneket. Hiszen azok közül, akikkel az akadémiai kurzusom első napján beléptem az osztályterem ajtaján, a legtöbben még mindig a padok között ülnek, én pedig már az egyik, ha nem a leghíresebb osztag hadnagya vagyok. És én ezért jóformán semmit sem tettem.
Viszont az az ember, avagy vaizard ráébresztett arra, hogy ha ugyanazt az életmódot folytatom, amit eddig, akkor sosem fogok előrelépni és sosem leszek képes elérni a céljaimat, legyen az Naraku taichou visszahozása vagy éppen a szeretteim megvédése. Ráébresztett, hogy ezért az erőért szenvedni és dolgozni kell, nem jön magától még nekem sem. És éppen ezért tekintek most a feladataimra az Onmitsukidouban felelősségteljes munkaként, semmint szükséges rosszként, nyűgként, ahogy eddig. Bár a külső szemlélők számára a változás nem számottevő, valaki mégis észrevette, hogy történt valami a felfogásommal. Ez a valaki pedig Mayoi Neko, aki úgy érzem most már a teljes erejét megosztja velem, és nem tart vissza semmit belőle. Elég érettnek érzett hozzá, hogy megmutassa a valódi képességeit lélekölőmnek, én pedig becsülettel gyakorlom őket, hiszen nem egyszerű őket kezelni. Igaza van, ha a korábbi énemet ajándékozza meg ezzel az erővel, csak bajt csináltam volna. Viszont most úgy érzem, hogy ha lassan is, de biztosan haladok előre, javulnak az eddig elhanyagolt képességeim is, és ha elegendő munkát fektetek az edzésbe, én is válhatok olyan erős és megbízható emberré, mint mondjuk Vera-chan.
Belső krízisemet ugyan igyekeztem eltitkolni, hiszen nem akartam egy olyan terhet mások vállára rakni, amivel nekem egyedül kellett megbirkóznom, de biztos vagyok benne, hogy sokakat aggasztottam a viselkedésemmel, szokatlan távolságtartásommal. Talán a leginkább Naracchit, akit néha már tényleg úgy kerültem, mint macska a forró kását, de egyszerűen nem akartam, hogy olyan állapotban lásson. Az nem én voltam, és féltem tőle, hogy hogy reagálna, ahogy attól is félek, hogy mi történne, ha megtudná mi történt köztem és Sierashi között. Most már azonban úgy érzem minden rendben van, és ezt bizonyítja az is, hogy amikor hangos kopogás és sakaihadnagyozás közepette valamikor az éjszaka kellős közepén felébresztettek, akkor ágyamat Kedvesemmel osztottam meg éppen, aki speciel pont úgy ölelt át, hogy meg se tudjak moccanni o.O Pedig tekintve, hogy a hírvivő alakulat egyik tagja toporgott a lakhelyem ajtaja előtt, akármiről is van szó, sürgős kellett hogy legyen. Viszont azt is be kellett látnom, hogy öt percen belül nem fogok tudni fogadóképes állapotba kerülni, hacsak nem akarok pucéran ajtót nyitni, miután ideiglenes fogságomból kiszabadultam.
- Csúsztassa be az ajtó alatt!
Utaltam az üzenetre emelt hangon, majd gyorsan befogtam Narao száját, hogy ébredezés közben meg ne szólaljon, bár pillanatokkal később már nekem kellett visszafognom a hangom, mivel Szőke Lovagom keze felfedezőútra indult, valószínűleg reflexszerűen, így félálomban Viszont a küldönc végre elment, én meg kiszabadultam, így minden erőmet összeszedve ellenálltam a mámorító érzéseknek és kikászálódtam az ágyból, hogy eleget tehessek a kötelességemnek. Az üzenet tartalma viszont szó szerint sokkoló volt. "Szökés történt a Féregbolyból. Azonnali gyülekező a kiképzőtelepen." Ezek a szavak visszhangzottak a fejemben, miután még legalább háromszor elolvastam a papír tartalmát, hogy biztos legyek benne, nem csak a kómás fejem miatt hallucinálok.
- Azonnal kelj fel, Naracchi, vörös riadó van!
Dugtam az orra alá az üzenetet, mivel nem igazán tudtam, hogy mit kéne mondanom neki, elvégre a Féregboly az ő hatáskörébe tartozik, ő a felelős, ha ott történik valami. Mindazonáltal el sem tudtam képzelni, hogy mégis hogyan szökhetett meg onnan bárki is, amikor az a hely egész Seireitei legjobban őrzött létesítménye, a fegyőrök pedig értik a dolgukat. Tudom, hiszen én is voltam annak az alakulatnak a vezetője. Villámgyorsan kapkodtam magamra a ruhákat, vesztegetni való időnk nem volt. Zuhany, fésülködés, smink, reggeli, miegymás? Ezek most nem számítottak, annál inkább a zanpakutoum és a kidouerősítő karkötőm megléte, és amint a hadnagyi karszalagom is a helyére került utolsó kiegészítőként, már robbantam is ki az ajtón.
Bár hamarabb kész lettem, mint Narao, villámtáncom még mindig gyengébb az övénél, meg úgy az osztag átlagától is félelmetesen el vagyok maradva vele, így viszonylag gyorsan utol is ért a fiú.
- Bármi is jár most a fejedben, nem a te hibád.
Próbáltam valami nyugtatót mondani neki, ha már lehetőség nyílt rá, majd fejemet ismét előreszegeztem. Egy-két percen belül már ott is voltunk a kiképzőtelepen, elég volt egyetlen pillantást vetnem Verára, hogy rájöjjek, ő is legalább akkora sietségben hagyta el otthonát, ahogy én. A részletek hallatán döbbentségem még jobban eluralkodott rajtam, de bolond lettem volna kimutatni, most az egész osztagnak magabiztos és erős vezetők látványára volt szükség, nem pedig ijedt és kétségbeesett arcokra. Ezernyi kérdés merült fel bennem, de semmi értelme nem volt feltenni őket, a taichou mindent elmondott, amit tud. Ezekre a kérdőjelekre a feladatteljesítés során kell majd választ találnunk.
Nem voltam valami boldog tőle, hogy Vera különválasztott minket Naracchival, de jobban belegondolva valószínűleg nem tudnék kellően koncentrálni az ő jelenlétében, így mindenféle nyavalygás nélkül beletörődtem a dologba. Kétségtelen, hogy aggódni fogok érte így is eleget, ha a szemem láttára sérülne meg, minden bizonnyal csapot-papot otthagyva rohannék, hogy segítsek rajta, ezt pedig nem engedhettem meg magamnak egy ilyen vészhelyzetben. Néhány mély lélegzetet véve nyugtattam meg magam, miután a kapitány által vezetett csapat távozott, majd az enyéim felé fordultam és végighordoztam a tekintetem rajtuk. Csak olyanokat választottam be, akiknek ismerem a képességeit, mindannyian képesek rá, hogy ártalmatlanítsanak egy foglyot.
- Ahogy hallották, nagyjából 50-60 rab szökött meg. A szabadságukért harcolnak, semmiképp se becsüljék alá őket. Senki se játsszon hőst, ha ellenségbe ütköznek, ne bocsátkozzanak harcba egyedül. Hacsak életek nem forognak kockán, inkább maradjanak megfigyelők amíg meg nem érkezik az erősítés. Kövessenek!
Szóltam hozzájuk, majd shunpómat használva előrelendültem. Nem kellett hátranéznem, hogy tudjam, követnek. És bár gondoltam rá, hogy felemlegetem nekik az Onmitsukidou alapelveit, nem akartam olyan szavakkal dobálózni, amiket talán nem fogok tudni betartani. Elvégre számomra a társaim élete mindig is fontosabb volt, mint az enyém.

Mi tagadás, nem vagyok szent én sem, így hát most sem alszom, amikor kéne… Kivételesen ez nem Rakurainak köszönhető, hanem csak magamnak. Éppen Zaraki-san bárjában koptatom a széket. Azt hiszem, olyan éjfél körül jár az idő. Nem, nem vagyok részeg, várok valakit, úgyhogy nem ihatok, mert az a végén még fuccsba vinné a tervemet, azt pedig nem engedhetem meg. A baj az, hogy nincs nálam óra, úgyhogy fogalmam sincs, mennyi lehet az idő, csak tippelek az éjfél körülre. Bár valószínűleg számításom pontos, mivel egy jó ideje már itt ücsörgök és 11 órakor indultam el. Nem az egyenruhámban vagyok, hiszen nem vagyok szolgálatban, így semmi okom rá. Kissé már álmos kezdek lenni, pedig ittam egy jó három csésze kávét. Végül is, nekem is lehetnek sötét ügyleteim, nem? Ha nem tudja meg senki, akkor nem lesz belőle gond. És amit valaki nem tud, amiatt nem fáj a feje ^^ Egyszer csak két szemhéjam elnehezül és fejjel ráborulok az asztalra. A többieket biztos nem zavarja, úgy gondolhatják, csak egy részeges csaj vagyok, aki túl sokat ivott. Kardom lelkének igen hathatós ébresztési módszereinek egyikére riadok fel. Csak perceket aludhattam, ebben biztos vagyok, ám a lelkek számának erős megcsappanása cáfolja gondolatomat. Hirtelen egy fiatal, szőke férfi jelenik meg az ajtóban. Amint megpillant engem, célirányos léptekkel mellém sétál, majd leül. A kabátja belső zsebéből előhúz egy iratot, én pedig egy villámgyors mozdulattal kikapom a kezéből, majd a táskámba süllyesztem. Óvatosan körülkémlelek, nem látta-e valaki kis ügyletünket, de szerencsére egyik vendégnek sem tűnt fel a dolog. Rendelek üzlettársamnak egy jó pár kancsó különlegesen nagy alkohol tartalmú sört, úgyhogy a mai napon történteket jól el fogja felejteni. Ha nem, akkor majd felkeresem és… azt még kitalálom. Így aztán komótosan kisétálok a bárból és a 2. osztag területe felé veszem az irányt, hogy lefeküdhessek végre. A szobámba visszaérve csak annyit teszek, hogy lecsatolom az oldalamról Rakurait, majd ruhástul bedőlök az ágyamba, ám mielőtt mély és pihentető álomba zuhanhatnék, lévén megszereztem Shiratori-kun olyannyira imádott epertortájának a receptjét és elvégeztem minden dolgomat, apró szárnyak suhogása üti meg a fülem. Nyűgösen, durculva ülök fel és nyújtom ki a mutatóujjamat, hogy a pokollepke leszállhasson rá.
- Mit akarsz tőlem már megint? Aludnék, ha nem vetted volna észre… - szólalok meg, amint az apró állat helyet foglal az ujjamon.
Ám amint az közli velem, miért jött, minden álom eltűnik a szememből. Mérve az időt, kb. egy perc alatt vedlek át shinigami egyenruhámba és kötöm az oldalamra újfent, kardomat. Kávéra most nincs idő, jelen helyzetben azt hiszem, úgy sincs szükségem rá. Rakurai majd felráz, ha arra lenne szükség, bár szerintem nem kerülök majd olyan helyzetbe, hogy legyen időm elálmosodni. A magamból kisajtolható leggyorsabb shunpómmal indulok el az Onmitsukidou kiképzőtelepe felé, ahol a gyülekezőt tartják. Nem mondom, elég sokan vagyunk, így még sosem láttam összetömörülve az osztagot, jó tudni, hogy ennyien vagyunk… Szinte meg sem lepődöm, hogy Kotomi-sanhoz lettem beosztva, hiszen úgy amúgy is a Keirataihoz tartozom, amit ugye a 2. osztag hadnagya vezet. Amikor a taichou közli, hogy ellenállás esetén meg kell ölnünk őket, valahogy nem érzek részvétet a szökött rabok iránt. Megérdemlik, akárki akármit is mondjon. Egyedül az aggaszt, hogy a fenébe tudtak kitörni a Féregbolyból. Nem látogattam valami sokat azt a helyet, az igaz, de annyit tudok róla, hogy rosszabbul tartják az ottaniakat, mint az Emberek Világában a leghíresebb, legkeményebb börtönökben. Amikor Kotomi-san megszólal, majdnem méltatlankodva felmordulok. Nem ér, hogy nem szórakozhatunk egy kicsit, legalább valami élvezet lenne benne, hogy ébren tudjak maradni :/ Ha csak megfigyelünk, én rövid úton bevágom a szunyát, az biztos. Áh, kellett nekem utóvalentinnapi ajándékként kedveskedni akarni az én hadnagyomnak… túlságosan szeretem, ez a baj. Viszont a számok és szakaszom vezetőjének szóhasználata nagyon is tetszik. 50-60 a szabadságáért küzdő volt shinigami. Valahogy kivételesen tetszik ez a mondat. Lehet, hogy mégsem fogok annyira unatkozni, mint gondoltam. Fellelkesülve lendülök előre, hogy kövessem Kotomi-sant ki az osztag területéről, egyenesen Rukongai 67-es körzete felé.

A tánc művészete
- speciális edzés -

Családom újabb boldogság övezi második lányom megszületése miatt. Eleitne tartottam kicsit attól, hogy Miyoko majd féltékeny lesz a kishúgára, hiszen olvas sokmindent az ember a különböző női lapokból, Miyokonak pedig meg kell szoknia, hogy ő már az én nagylányom, de szerencsére ez eddig nem fordult elő. Mint az lenni szokott, természetesen nem szól másról az első jónéhány hetem, mint az akkor alszok, amikor a baba dologról, ám most, hogy ez csillapodni látszik, végre visszaállhatok a munkámba, még ha egyelőre nem is száz százalékos erőbedobással. Lelkesen álltam neki a speciális esemény előkészítéséhez, amiben az osztag néhány tagjára is bátran számíthattam. Szükségem is volt rá, hiszen nem egy egyszerű edzésre készültem, már amennyiben nevezhetem edzésnek a megannyi előkészülettel járó alkalmat. Mint az Onmitsukidou főparancsnokától, bizonyára azt várnák tőlem, hogy valamelyik pusztakezes harcművészeti ágból merítenék néhány mozdulatsort, azonban ezen a rendhagyó gyakorlaton kicsit másról fog szólni a dolog.
Némelyik tisztem lelkesen segítettek abban, hogy megvalósítsam az elképzelésem. Külön öröm számomra, hogy Kotomi is egészen... frissnek tűnik mostanában, valahogy olyan, mintha teljesen kicserélték volna. Sokkal többet és sokkal őszintébben mosolyog, és azt hiszem, van is rá egy sejtésem, mi állhat a dolog hátterében. Mivel a bemutatót vele szeretném megtartani, hiszen őt találom a legalkalmasabbnak rá, így végre sikerült vele több időt is együtt tölteni, így értesülhettem az elég... meglepő dolgokról. Igazából aggódok a fiú miatt, még a szeme sem áll jól, és van bennem némi tartás, hogy mi van, ha csak ő is szeretné kihasználni Kotomit, azok után, hogy egy másik, közeli barátnőmet is ott hagyta, igazából erre számítanék. Aggodalmaim a lány szerint alaptalanok ugyan, én azonban mégis féltem. Nem ismerem személyesen ezt a Keisukét, de igazán remélem, hogy nem tesz olyat, amivel megbántaná a hadnagyom. ^^"
A nagy nap elérkezett, a felhívásokat pedig a tervezett időpont előtt jóval elhelyeztem a Gotei több területén. Nem csak minden osztaghoz eljuttattam a felhívást, de még az egyletekhez is küldtem egy meghívót, kiváltképp az újonnan megalapult Kardok és Rózsák nevezetű klubhoz, igen szimpatikusnak vélem tevékenységüket, igaz, időm nem engedi, hogy én magam is részesévé váljak mindennek. A Kiképzőtelepre talán elsőként engedünk be idegeneket, ugyanis ez a hely jelenleg sokkal jobban megfelel a célnak, mint az osztag edzőterme. Nagyobb a tér, szabadabb a mozgás, és még a hangulatos világítást is könnyebben meg lehet oldani. Napnyugtára lassacskán meg is érkezik az érdeklődők apraja-nagyja, s merem remélni, hogy mindenki az alkalomhoz megfelelő, ünnepi öltözéket hord magán, ahogyan a felhívásomban is kihangsúlyoztam... ^^ Én magam egy vörös színű, aprólékos mintázatú, elegáns, ünnepies viseletet hordok. A yukatákban nem lehet igazán mozogni, így a szoknyaszerű része sokkal szabadabb, hogy a lábmunkám biztosíthassam, köszönhetően az oldalt lévő, combközépig érő vágásnak. Mindezt egy könnyed selyemkendővel is kiegészítem, hajam pedig elegáns, virágokkal teletűzdelt kontyba fogom. Nem akartam eltúlozni, azonban a mai napon, vagyis estén a látványra szeretném fektetni a hangsúlyt. Amikor itt az idő, hadnagyommal összemosolygok, hogy jelezzem, eljött a pillanat, hogy bemutassuk a gyakorlatot. Mindeddig nem is igazán láthattak minket az érkezők, csupán némelyik Onmitsukidou tagot kértem fel rá, hogy rendezzék el az érkezőket egy U alakzatú sorba. Erre az alkalomra a kiképzőtelep ezen részét hangulatosan kivilágítottuk néhány fáklyával, valamint színes lampionokkal, s valahol nem messze mintha egy mindenféle jósággal megrakott asztal is állna, rajta a süteményeken kívül néhány csokor virággal.
Könnyed dobszó hangzik fel, mely jelzi, hogy megkezdhetjük a bemutatót. Néhány akrobatikus mozdulattal érkezünk, úgymond "flickelve", hogy a nézőtér szabadon hagyott szakaszán átjutva jussunk a tér közepére. A megannyit gyakorolt előadás ezzel veszi kezdetét, a dobszó ütemesebbé, gyorsabbá válik, a fáklyák fényében pedig folytatjuk a megrendezett táncot, hogy ezzel adjunk egy kis ízelítőt az érdeklődőknek. Kotomi válik a támadóvá, én magam pedig a védekezővé, hiszen az egészet úgy rendeztük meg, mintha egy valószerűtlen harc lenne az egész. Első sorban a lábam dolgoztatom meg, s ugrok magasra Kotomi oldalról érkező rúgása elől, azonban hasonlóan védekezek a többi "támadása" ellen is. Igyekszem a lehető leginkább elérni, hogy valósnak tűnjön az egész, holott mindkettőnk számára ez első sorban szórakozás, s a legnagyobb hangsúlyt nem a praktikusságra, hanem a látványra építjük. A dobszóba már más hangszerek, végül pedig egy női énekhang is vegyül, mi pedig felvesszük az új ritmust, egyre gyorsabbra válik a mozgásunk, s Kotomi is egyre agresszívabban támad. A sok ugra-bugrálásnak köszönhetően a kontyom is felmondja a szolgálatot, erre pedig nem igazán számítottam, azonban nem tudok foglalkozni a hajamból kihulló hajdísszel, ha nem akarom elrontani az előadást. Az eleganciát kezdi felváltani valami vadabb, ütemesebb, pörgősebb és izgalmasabb érzés, amikor a zene elérkezik a leggyorsabb tempójához, mi pedig folytatjuk azt a játékot, amit ennyi szervezéssel és gyakorlással hoztunk össze. Itt, a végére már nem csak egyszerűen eltáncolok a támadások elől, hanem a megfelelő mozdulatokkal is blokkolom azokat. Némelyik pillanatban talán nem is igazán látni, hogy mit csinálunk, hiszen egy kis shunpot is belevegyítünk az előadásba. A zene végül véget ér, ezzel együtt pedig mi is egy látványos befejezéssel vetünk véget a kis bemutatónak. Remélem, hogy elnyeri a közönségdíjat, hiszen tényleg sokat gyakoroltunk, amíg sikerült a megfelelő koreográfiát összeállítani.
- Azt hiszem, ezt véletlenül elhagytam. ^^ - fesztelenül, könnyed hangnemben kezdem a beszédet, az arcom persze kicsit kipirosodott a mozgásnak hála. Lehajolok az elhagyott hajdíszért, azonban csak a karomra biggyesztem azt. A kibontódott hajamat kicsit megigazgatom, hogy azért még se lógjon a szemembe, és még se tűnjek annyira kócosnak miatta. Legfeljebb sikerül pár mosolyt csalnom az arcokra a hajdíszelhagyás miatt.
- Üdvözlök mindenkit ezen a zenés-táncos estén, remélem, mindenki jól fogja magát érezni. A tánc ugyanis öröm, ahogyan a mozgás is, így a mai estén nem más a cél, mint a szórakozás. ^^ - a szöveggel persze már nem készültem, azonban azt hiszem, az lesz a legkisebb gondom, hogy sikeresen felvezessem a teendőket. Igaz, lényegébe véve az, hogy mi hogyan alakul innentől kezdve, már első sorban magukon a vendégeken múlik.
- Ugyan amit az imént láttak, az egy valódi harcban nem használható. A látvány sohasem válthatja fel a praktikusságot. Attól, mert egy mozdulat látványos, még nem feltétlenül jó és hatásos. - ezt az edzés témája ellenére is jobbnak látom kikötni és kihangsúlyozni, hiszen nem ritkán követik el néhányan azt a hibát, hogy előrébb helyezik az esztétikát. Néha a legegyszerűbb mozdulatok a leghatásosabbak, főleg a hakuda művészetében. Azt sem szeretném valamint, ha a tánc alapján ítélnék meg az osztag profilját, egy rendes edzés ennél azért jóval komolyabb szokott lenni, különös hangsúlyt fektetünk a különböző harcművészetek részletes megismerésére, valamint elsajátítására, ezt az estét azonban nem az Onmitsukidounak terveztem.
- A tánc azonban nem csak örömforrás; segít fejleszteni a ritmusérzéket, ennek pedig bárki nagy hasznát veszi, nem csak a hakuda, vagy a shunpo területén. A jó ritmusérzék még abban is segít, hogy könnyebben kitérhessenek a támadások elől, vagy pont a támadások válnak hatékonyabbá ezáltal. Szerintem mindenki átélte az Akadémián, milyen órákon át egy bambuszbottal monoton ütemben ugyanúgy hadonászni... - *próbálok egy gyenge poénnal újabb mosolyokat kicsalni, nekem legalábbis élénken él az emlékezetemben, hogyan is kellett elkezdenem megtanulni a kardforgatást. Ezen minden kezdőnek át kellett esnie, a legtöbben pedig utálták is a nagy szigor miatt, természetesen. Régi szép idők, ugyebár. ^^
- Megkérnék mindenkit először is, hogy rendezkedjenek párokba. Nem kell félni a másik nemtől. Ha vége a gyakorlástól, süteménnyel jutalmazzuk a legbátrabbakat. - remélem, hogy a nemek arányában sikerül mindenkinek párt találni, valamint az lenne a legjobb, ha a magasságkülönbség nem lenne túl nagy a két fél között. A 12. osztag jóvoltából beszerelt zenelejátszóról ezúttal egy klasszikus, lassúzásra kiválóan alkalmas zene szólal meg, hogy így kezdhessük meg a fáklyák narancssárga fényében a bemelegítést. Természetesen nem fogom elvárni mindenkitől, hogy eljátsszák ugyanazt, amit mi ketten Kotomival, egyelőre pedig csak a hangolódás a lényeg. Amennyiben akad olyan férfi, akinek nincs párja, így én magam vállalkozom a szerepre, ha pedig egy női látogató marad pár nélkül, az egyik férfi tisztem kérem meg arra, hogy kérje fel egy táncra. A leginkább viszont nem tagadom, a valódi szerelmes pároknak örülök. Egyszerűen tündériek lesznek, ahogyan turbékolnak együtt. ^.^
- A feladat a következő. Összesen fél óra áll minden pár rendelkezésére, hogy egy harci elemekkel megfűszerezett koreográfiát bemutassanak. Bemelegítésként addig is közösen táncolhatunk a zenére. -
nem csodálkoznék rajta, ha lennének, akik nem lassúztak még soha, vagy azt sem tudják, mi is az pontosan, viszont könnyedén megtanulható, primitív tánc, a legnagyobb veszélye pedig, ha figyelmetlenségből a másik lábára lépsz. Bár aztán ki tudja.
- A harci elemek állhatnak megrendezett hakuda, valamint shunpo mozdulatokból. Nehezítésként nem a zenét igazítjuk a táncokhoz, hanem éppen ellenkezőleg. Én magam sem tudom, mikor milyen zene következik, így nektek kell felvenni a ritmust. Éppen úgy, ahogyan egy valódi harcban is. - nem adok senkinek sem sok utasítást, a legjobbnak azt találom, ha szabad kezet adok nekik, és ha mindenki improvizálhat.
Ha letelt a fél óra, egy kör alakba rendezem a látogatók sorát, éppen annyira, hogy bőven maradjon hely a kör közepén. Minden párnak egyesével kell bemutatnia a táncot, és azt, hogyan tudják felvenni a zene, valamint egymás ritmusát. A zenék teljesen véletlenszerűek, a lassabb, melankólikusabb számoktól kezdve a pörgős salsán keresztül egészen a hip-hopig tényleg minden van, persze csak rövid, alig egy-két perces levágott verziókkal. Ha mindenki letudta lámpalázát és senki sem esett túl nagyot, a már előre kikészített, süteményekkel telerakott asztalhoz kísérek mindenkit, aki pedig elég ügyes, még a szakét is megtalálhatja itt. Persze szigorúan a táncok után...


//Na, most jöhet a megjegyzések hada, hogy teljesen tiszta legyen minden. ^^
Az edzésen bármelyik SS-i lakos részt vehet, meg Aoi-chan az engedélyemmel, őt tessék nem lebuktatni. Mivel kicsit macerás az egész a sok párkeresősdivel meg mindennel, így elég bő határidőt adtam, június 30. éjfélig lehet tehát írni. Az edzés 1 KÖRÖS, tehát több kör nem lesz, és én sem fogok többet írni.
Szeretném, ha minden résztvevő találna magának egy párt, előzetes megbeszélések alapján, és a párok önmaguk egyeznének meg, hogy mit táncolnak, milyen zenére, hogyan tapossák össze egymást, miegyebek. Ezt a részét teljes mértékben a résztvevőkre bízom; minél részletesebb a koreográfia leírása, annál jobb és annál nagyobb az esély az edzés sikeres teljesítéséhez. Sokaknak még mindig problémát okoz egy komplett mozdulatsor részletes leírása, elismerem, valóban nem könnyű, ám azt hiszem, ezen az edzésen szórakoztató és kreatív módon meg lehet mindent oldani. ^^ Nem baj az, ha egy videóból veszel ötletet, de nem szeretném azt látni, hogy valaki csak belinkel egy videót a postjába, hogy ezt táncolja el, és az egész érdemi részét letudja 5 sorban.
Az edzés kombinált hakuda és shunpo edzés. Ha 1000 LP-t sikerül szerezned, egy-egy pontot kapsz mindkettőre. Ha 500 LP-t sikerül szerezned, arra a képzettségedre kapsz jutalmat, amelyik alacsonyabb. Ha a két képzettséged ugyanolyan szinten van, választhatsz te magad, hogy melyikre kérsz pontot. Bízom benne, hogy sikertelen edzés nem lesz, azt hiszem, már kifejtettem e téren a kéréseim, és aki betartja és igyekszik a maxot nyújtani, biztosan nem fog potyára írni postot.
Megjelenés minden karakternek ünneplőben, de arra is figyeljetek, hogy a ruhában legyen lehetőség mozogni. Tűsarkúban még a legprofibb modell sem fog tudni táncolni, nem hogy még hakuda és shunpo elemeket belevegyíteni a táncba.
Remélem, sikerül úgy összehozni a párokat, hogy a nemek arányban legyenek. Bár a lány-lány páros kevésbé ciki talán, mint a fiú-fiú, de ha lehetséges, mindenki próbáljon a másik nemből keresni magának valakit. Hogy ezt megkönnyítsük, a Játszanék című topicot (szerintem mindenki tudja, hol találja) tudom ajánlani, ott nyugodtan lehet feladni hirdetést, vagy válaszolni egy meglévőre. Egyetlen egy férfi karakternek végszükség esetére Verashu karimat is fel tudom ajánlani, persze NJK-ként kell ebben az esetben bemozgatnia a karimat, valamint szólnia is kell róla, hogy szeretné, ha én táncolnék vele, mert nem talált párt. >< Remélem, azért erre nem lesz szükség, én örülnék neki, ha a párok rendesen összejönnének.
Abban az esetben, ha véletlenül egy férfi-férfi pár alakulna, követelem a Titanic című film híres számát Celine Diontól háttérzenének. Aki bevállalja, az kap egy reput. ._. Egyébként zenét, műfajt, mindent ti választotok.
Sok sikert mindenkinek és jó szórakozást, remélem, tetszett mindenkinek a postom. //

A tánc művészete
- az öreganyád se zaklasd -

Vidáman, mit vidáman, kicsattanó örömmel vette a kezébe a papírost, amit valaki a Nőegylet faliújságára függesztett. A maga idejében bizony nem akadt párja a táncban, próbáltak is belőle gésát nevelni,vagy ha nem is gésát, egy igazi nőt, aki van olyan elegáns, mint ők, s képes úgy ringatni csípőjét, mint ők, csupán hozzáállásával volt a gond, hiszen amint bármelyik férfi merészelt befütyülni rögtönzött előadásaiba, repült a tasli, sodrófástul vagy anélkül, hiszen a nénikéjüknek kéjelegjenek, ne neki! Persze ezek általában csak agyatlan cukkolások voltak, főleg, amivel Ebisu, megboldogult férje örvendeztette őt meg, pedig ha valakivel, hát vele aztán szeretett ám táncolni még azokban a bizonyos boldog, régi szép időkben. Azóta megözvegyült, s öregedett is néhány röpke száz évet, ám cseppet sem mondható róla, rossz kondícióban lenne. Nem, ez nem az osztagában kötelező edzéseknek köszönhető - bár való igaz, képes lenne bármikor rögtönzött bemutatót tartani dupla sai használatából - , hanem annak, hogy kukorékszótól napnyugtáig ébren van, pörög, elfoglalja magát. Herold pedig, az az átkozott ráér addig, amíg elkezdődnek az esti műsorok. A valóságshowról sosem marad le az asszonyság, addigra rendszeresen sikerül befejeznie minden teendőjét. Nincs is szórakoztatóbb, mintsem mások nyomorán nevetni. Fiatalok... Olyan bohók még, olyan tudatlanok.
Tehát, a lehetőség adott, s talán ha van egy kis szerencséje, nem kell pincelakót felcipelnie, hanem talál egy szép szál legényt, aki egyetlen körre megtáncoltatná. Mert nőből van ő is, s csak-csak legyezgeti a hiúságát, ha egyetlen táncra a partnere lehet valaki, aki körülbelül olyan idős, mint a fia. Nem arról van szó, el kívánja csábítani a mátkáktól szeretőjük - bár kétségtelen, határozott kiállásával és érett bájaival seperc alatt sikerülne neki, saját bevallása szerint - , csupán egy táncot akar, semmi többet. Hadd legyen felpörgetve kissé napja, hadd lépjen ki a hétköznapokból! Öltözik hát elegáns, sötét színű yukatába, hiszen ünnepi ruhában kell megjelenni, a bordós-barnás anyagon pedig fehér virágok mintázata szalad végig. Haját egyszerűen kontyba szedi, hogy jó erősen tartson, bár gyakorlatilag mindennapos nála ez a hajviselet, talán csak egy nagyon kicsit tér el a mostani a megszokottól. Nem készüli túl az eseményt, hiszen elmúlt ő már húsz, harminc, de kétszáz és háromszáz éves is bőven, többszörösen. Tudja ő jól - avatáralanyával ellentétben - , hogy a smink és a műköröm az ő korában már inkább hátrányává válhat. Meg aztán, hogy gyúrjon ő tésztát akkora és olyan undorító körmökkel? Kezein már így is vastagon ráncolódik a bőr, túl sokat megélt már, le sem tagadhatná.
Az álla leesik ám a shinigaminak attól a kis parádétól, amit a kapitány és hadnagya előállítanak! Figyeli fapofával a műsort, valami ilyesmit látott a legutóbb is Heroldban, amikor a Szörvájvört adták, csak ők nem esnek el. Az embernek a szava is eláll, olyan csudálatosak itten, és akkor még a fáklyák fénye is úgy világít, hogy pont jól lássanak mindent mindebből, tehát nagyon sejtelmes és hangulatosan hangolódó az egész. Na nem ám azt jelenti, neki is úgy kelljen ám hajlongania, ahogyan ők is tették az imént, öregasszony nem vénasszony, meg öreg, aki mondja, kivéve, ha ő mondja ki, mert az nem ér, de nincs már tizenhárom, sem százhatvanhárom, hadd ne kelljen már ugrabugrálnia hormonkezelt kismajomként... Fő a nyugalom, csigavér, higadalom, hallgatja végig a bravúros művésznőt, mert szemében mégis csak művészet, amit leművelt. Kezeit azért feszülten keresztbe fonja önmaga előtt, s toporog egy helyben, hogy megtudja, vajon kell-e neki csontkovácshoz járnia, amit vége az eseménynek, vagy sem. Csontkovács... amúgy is találnia kell egy jót. El ne felejtse ugrasztani majdan a Mizushima ház személyzetét, hogy szerezzenek egyet, ha jót akarnak, az istenit!
Bemelegítő tánc? Pont, amire várt. Tekintget körbe, hogy melyik szép szál legénnyel hivassa el magát táncolni. Legalább két méter magas férfiistenállat legyen, na nem olyan, amiket a pincében tenyészt, hanem amolyan, olyan intelligens tekintettel, és mosolygós, barna szemekkel, meg elegáns, úriemberes öltözettel. Fitt legyen meg fiatal, hadd legyen most az egyszer neki is egy jó napja! Kapkodik körbe és körbe, mire meg is találja azt, aki majd tökéletes párja lesz az áriának, lép felé kettőt, hogy arra utasítsa, vigye el egy körre táncolni. Hirtelenjében azonban elállja az útját egy mellkas, s pillanthat felfelé, hogy felismerje benne annak az átkozott Hanbeinek a pofázmányát. Nem törődve vele les ki oldalra, a szép szál legény azonban éppen felkéri a hadnagyot, aki részt vett a Jumanji előadásban. Visszafordítja a fejét Hanbeire, erre az átkozottra, szerencséje ugyanis, épp nincs nála forró leves, amit a nyakába önthetne. Mindennek a teteje, hogy még táncolni is kéri őt! Hogy van ehhez mersze egyáltalán?!
- Hah! - prüszköl nagyot, s fordít neki hátat összekulcsolt karokkal, ő ugyan nem akar táncolni ezzel az öreg pasassal. Megindul a következő áldozata felé, ha az a jóképű Isami nem táncol vele, majd valaki más biztosan. Máris látja a félelmet csillogni a számára ismeretlen hímegyed szemében, mintha pontosan tudná, mi jár Kohaku fejében, azonban az az átkozott Hanbei újfent megakadályozza úgy, hogy őt visszahúzza. Készül is leadni neki egy taslit, olyat, ami jó nagy tenyérnyomot hagy az ember arcán, azonban a mozdulatában félúton megáll, amikor észleli, elfogytak a jó legények. Neki csak ez a vénember maradt csupán. Sóhajt egyet feszülten, hiszen az első dal már meg is kezdődik, s a többség máris lassúzásba kezd. Megfogja Hanbei kezét, s a dereka felé illeszti, de úgy, hogy ne érjen hozzá, még csak ne is súrolja, s egy veszélyes pillantással sejteti, ha hozzáér, meghal. Ilyen egyszerű.
Különben sem beszédes alkat, szinte megnémult Ebisu halála óta, holott ez nem teljesen igaz, csak nincs mit mondania. Szigorúan pillant Hanbeire, mint aki készül a poklok poklába kárhoztatni őt merészségéért, hisz milyen dolog az már, hogy merészelte őt felkérni a táncra? Ha szokásos udvarias udvarlását kezdi, gondoskodik arról egy ponton, hogy véletlenül a lábára taposson, s döngölje bele egy kicsit a földbe... Hanbei természetét ismerve pedig egészen biztos, Kohaku nem mentesül attól, hogy a szerelmetes szavakat hallgassa. Máris bánja, hogy egyáltalán volt mersze eljönni ide, s ha Hanbei HOZZÁ MER ÉRNI A DEREKÁHOZ, AKKORÁT KAP A POFÁJÁRA, HOGY CSAK ÚGY NYEKKEN! Megelégszik ezúttal több apró, kisebb taslival, amiket a nyúlkáló kezekre oszt ki, hisz egy dolog, megengedte számára, hogy táncoljon vele, de egy szóval sem említette, hozzáérhet. Pimasz öregember, miért veri őt a sors vele?
Érkezik el a tánc ideje, s elsőként rángatja Hanbeit a színtérre. No nem ám azért, mert egy türelmetlen menyecske lenne, csupán szeretne végre megszabadulni tőle, s ha ennek ez az ára? A vénember éppen eléggé felpaprikázta már őt ahhoz, hogy a lábában érezze a bugit. Ha van egy kis szerencséje, Hanbei is megérzi majd a lábát a háta közepén. Vagy egy kicsivel alatta, ahol jobban fáj neki... Legújabb pimasz megjegyzésének hála pedig úgy dönt, úgy is tesz, ahogyan az eleve elrendeltetett. Mindennek a tetejébe pedig a derekához is hozzá merészelt érni, hogy ezzel kezdje meg a táncot a dalra, mely most Diana Krallra, tőle is a Fly Me To The Moonra esik. esik, esik, hát hogy a fenébe nem esik? Fog is ám Hanbei repülni egészen a Holdig, de még annál is tovább, ha Kohakun múlik... Kezdi hát a táncot azzal, hogy megpróbálja megragadni a férfi csuklóját, mellyel merészelt hozzáérni, talán ha elég gyors, sikerülhet kirántania a helyéről. Egészen véletlen, hogy a mozdulat annyira kecsesnek hat, s olyan ritmusosnak, mintha szándékosan a felhangzó dalra koreografálták volna. Holott az egész a véletlen műve. Kohaku-dononak valóban szándékában állt kicsavarni a vénember karját.
Morogva húzza oldalra a száját, hiszen a támadása sikertelen, azonban talán pár rúgás majd észhez téríti a férfit. Mostantól mindig magával kell cipelnie egy flakon gázsprayt az ilyen esetekre. Csak ne lenne olyan drága... Sebaj, ha kifogy, majd megtölti forró levessel. Hanbei megérinti ezelőtt támadó csuklóját, s pörgeti meg az asszonyságot válaszaként, kicsit pedig kibillen emiatt egyensúlyából, s ha nem összpontosít, könnyen meglehet, a földön köt ki. Efféle megszégyenülést azonban nem engedélyezhet, csúszik hát ki egy újabb hah a száján, amikor Hanbei ismét mond neki valamit. Ez azonban már csak a jéghegy csúcsa, érzi úgy, ha nem bitorolhatja meg bűneit, menten felrobban. Pár másodpercen át csak körbe-körbefordul, egészen beleszédült a megpörgetős eldöntéses mozdulatba, melyet Hanbei produkált, s úgy érzi, elég lesz, nem kér többet a férfiból. A gyilkolás vágyának lángja gyúl szemében, s spékeli meg következő mozdulatát némi shunpoval, majd nem egészen a ritmusra kezdi el csépelni a férfit ott, ahol éri. Célja minél rövidebb idő alatt a lehető legtöbb ütést, majd minden negyedik ütésnél egy oldalról érkező rúgást bevinni. Mikor jobb kezével, szétnyitott tenyerének élével próbálja először, a bal lábával rúg ötödik mozdulatként, a következő sorozatban azonban bal kezével indítja az ütéseket, s jobb lábával fejezi be őket. Lassacskán pedig felveszi mindez a zene ritmusát, holott Kohaku nem éppen a szép zenére figyel - ami amúgy tényleg tetszik neki - , szimplán és egyszerűen végezni akar a zaklatójával. Megpróbálja meglepni őt azáltal, hogy következő támadásait látszólag véletlenszerű irányokból intézi, s shunpoval jelenik meg körülötte éppen, mikor és hol. Bár lehet, Hanbei ismeri támadásainak szisztémáját, hogy mindig sikerül kikerülnie mindet... Hah! Ebből elég legyen! Gondolván, véget vet ennek az egésznek egyszer s mindenkorra, shunpozik tova a kör széléhez, s terpeszben állva húzza kicsit szét yukatáját, combrészéhez ugyanis valahogyan teljesen feltűnésmentesen sikerült sodrófáját odaaggatnia. Ki tudja, miféle praktikával, hogy ennyire észrevétlen maradt... Veszi hát kezébe sorsának irányítását, ahogyan zanpakutoját is, s lóbálja meg azt fenyegetően a levegőben. Kész cirkuszi előadás, bármelyik zsonglőr megirigyelhetné tőle, ahogyan a sodrófát pörgeti a levegőben. Párszor feldobálja azt a magasba, mely többször megpördül a levegőben, hogy végül újra Kohaku kezében landoljon. Amint végzett fegyverének bemutatásával - bár tudja, hogy ez nem szabályos, a szabályok és a törvények őt már rég nem érdeklik, kellett ám a negyvenhatoknak ellopniuk a kisunokáját ugyebár - , rugaszkodik el sebesen a talajtól, s tartja ütésre, lecsapásra készen a sodrófát. Kész, vége, a meccset megnyerte! Csupán egy milliméter hiányzik ahhoz, hogy végre jól megérdemelt sodrófás csattanóval vessen véget zaklatója eszméletének, amikor a kellemesen andalgós kis dalocska véget ért, ő pedig kissé összezavarodottan kapja fel a fejét. Annyira megszokta a zenét, annyira hozzászokott, hogy képtelen olyan igazán lendületesen odavágni a vénembernek. Azért csak-csak lead neki a sodrófával egy tockost, ami kicsit koppan a férfi koponyáján, mielőtt Kohaku elvinné onnan azt. Teljesen elrontotta táncát, ő azzal a jóképű hadnaggyal akart táncolni, aki ifjú, jó magas és bizonyára gáláns... nem ezzel a vénemberrel. Köhint egyet, majd a kör széléhez, messze táncpartnerétől lépdel.

Életem gyökeres fordulatot vett annyi szenvedés és önmarcangolás után, végre boldognak és könnyednek, hosszú idő után először gondtalannak érezhettem magamat. Sokkal inkább oda tudtam figyelni a környezetemre, képes vagyok örülni az élet apró örömeinek is, hiszen az őket eltakaró sötét és nehéz felhőket elfújta a szél. Kiegyensúlyozottá váltam, és mindezt a fényhozómnak, Kei-channak köszönhettem, aki valamiféle álomvilágba rántott be, mikor aznap este feltette azt a kérdést. Nem volt persze túl régen, de én mégis úgy érzem, hogy azok a szavak még hosszú évek múlva is tisztán fognak csengeni a füleimben, annyira sokat jelentenek nekem. Olyan elfojtott érzelmeket engedhettem a felszínre a szívem egyik elrejtett zugából, amelyek mindeddig mérgeztek, azt hiszem, ám most a legnagyszerűbb gyógyszerré váltak, amit el tudtam képzelni. Mindennek ellenére furcsa módon mégsem repkedtem rózsaszín felhők felett, sőt, pont hogy segített összpontosítani mindez ahelyett, hogy elterelte volna a figyelmem.
Természetesen ezt mások is észrevették rajtam előbb-utóbb, és talán elsőként pont Vera taichou figyelt fel arra, hogy mennyivel felszabadultabb és segítőkészebb lettem. Rég nem látott lelkesedéssel ajánlkoztam mindenféle segítségre, úgyhogy talán nem is meglepő mindez, és sokkal őszintébben tudtam örülni így annak is, hogy megszületett a kapitány második lánya, egy édes cukorfalat <3 Alig várom már, hogy én is a kezemben tarthassak egy ilyen csöppséget anyaként, de előbb el kell mélyítenünk a kapcsolatunk Kei-channal, és úgy érzem hogy várnak ránk nehézségek ezzel kapcsolatban, ha azt veszem, hogy vele és Aival mi történt. Ráadásul elsietni sem akarom, hiába érzem úgy jelenleg, hogy Keisukében megtaláltam végre azt, akire társamként vágytam. Ugyan régóta ismerjük egymást, de a kapcsolatunk még friss volt. Veracchi aggodalmait viszont ettől függetlenül magabiztosan cáfolni tudtam, és ami azt illeti, örülök annak, hogy ennyire odafigyel rám ő is. Neki is nagy szerepe van abban, hogy most sokkal pozitívabb fényben láthatom a világot.
Ráadásul a taichou még randilehetőséget is biztosított számunkra azzal a táncesttel, amit kitalált, így hát örömmel vállalkoztam arra, hogy segítsem a visszatérését a Gotei 13 életébe Chie megszületése után. Nem apró projekt született meg a fejében, kicsit aggódtam is amiatt, hogy esetleg túlhajthatja magát, elvégre rengeteg szervezéssel és gyakorlással járt ez az edzésszerű program. Igyekeztem olyan elemeket javasolni a bemutatónkhoz - melyre persze a felkérést szélesen mosolyogva és hálálkodva fogadtam el - amelyek nem túl megterhelőek az edzettségből kissé kiesett szervezetének. Hosszú próbák sorozatát követően született meg a végleges koreográfia, mely elsősorban a látványra épített, és ezzel azért is voltam elégedett, mert így kevésbé volt megterhelő a kapitányom számára is, nem kellett megerőltető mozdulatokat végrehajtania.
Kei-chant szerencsére nem kellett sokáig győzködni, hogy jöjjön el ő is, így én is zavartalanul készülhettem az estére. A ruhaválasztással tulajdonképpen nem volt nehéz dolgom, ugyanis a kimonók és yukaták sora rögtön ki is esett, lévén nem volt olyan darabom, amiben megfelelően tudtam volna mozogni, ellenben a szekrényem mélyén megtaláltam azt a piros, aranyszegélyű cheongsam-ot, amit talán évek óta nem viseltem, de erre az alkalomra tökéletesen megfelelt, és hál' istennek rám is jött Az elegáns, ujjatlan ruhában teljesen zárt nyaka miatt igen szokatlan látványt nyújthattam, hiszen már hosszú ideje voltam vele úgy, hogy az uniformisaim és a hétköznapi ruháim is mutattak több-kevesebb dekoltázst, ám a térd fölé érő hosszúsága és a combig felvágott oldala visszaadott valamicskét a tőlem szokott öltözködési stílusból, na meg persze biztosította a lábaim akadálytalan mozgását, ami a legfontosabb szempont volt. Hajamat két oldalt kontyba rögzítettem és lefedtem egy-egy hajdísszel a kínai stílust követve, és azt hiszem elégedett voltam a végeredménnyel. Bíztam benne, hogy Kei-chan lélegzete el fog állni, ha meglát ebben az alakomat remekül kiemelő öltözetben
A bemutató miatt nem különösebben izgultam, mosolyogva vártam, hogy Vera-chan megadja a jelet és felhangozzon az unalomig ismételt dobszó, melyet már nyugodtabb pillanataimban is dúdolgattam, annyira beleragadt a fejembe Könnyed, de akrobatikus mozdulatokkal táncoltunk ki a tér közepére, hogy miután néhány kört tegyünk egymás körül, én váljak a támadó féllé és ezzel megkezdődjön a konfrontáció a zene ütemes gyorsulására. Oldalról érkező széles félkörívet leíró rúgásomra Vera-chan felugrott, mire én egy könnyed szökkenés után magasra feltörő rúgással reagáltam, még miközben a kapitány a levegőben szaltózott. Leérkezését követően én ugrottam fel egy duplaszaltó erejéig, felülről érkező támadásom elől pedig egy gyors mozdulattal fordult ki és pördült meg körülöttem. Ilyen és efféle látványelemek, ugrások, szaltók, bukfencek, széles és könnyen követhető mozdulatok jellemezték kettőnk "táncát", melyben számomra leginkább az jelentette a nehézséget, hogy a mozgásomat lassítsam és elnagyoljam. Hiába látványos a harcstílusom önmagában is, azok a mozdulatok ezeknél gyorsabbak, hatásosabbak és több erő van bennük, a berögzült mozdulatokat pedig nem volt könnyű "elfelejteni", mikor egy-egy azokhoz hasonló elem került itt terítékre. A tetőpontra érve aztán egyre közelebb kerülnek táncszerű támadásaim a valódi harchoz, és már a taichou is kitérés helyett a blokkolásra épít, így alkotva egy különös páros táncot közöttünk. Bíztam benne, hogy a nagyközönség számára nem volt egyértelmű az egyik shunpóval vegyített elemben vétett hibám, sajnos meglátszott, hogy semmilyen villámtáncot segítő eszközöm nem volt rajtam :/ Ám a demonstráció végül mégis lezajlott végtére is nagyobb gikszer nélkül, és a zene elhallgatása után kissé kipirultan, mélyeket lélegezve álltam meg kicsit Veracchi mögött. Ekkor volt először alkalmam végignézni az összegyűlt halálisteneken, persze tekintetemmel rögtön Kei-chant kerestem és széles mosollyal jeleztem feléje, hogy megláttam az igen szép létszámú "közönségben", de több ismerős arcot is fel tudtam fedezni. Kohaku baa-san jelenléte lepett meg a legjobban, de biccenthettem Sacchannak vagy Saki-kunnak is például a 2. osztagosok mellett.
A taichou szavaira többször is mosolyogva bólogattam, különösen a bambuszrudas megjegyzésnél. Nem is a helyes mozdulat elsajátítása az igazán nehéz, hanem az, hogy az izommemóriába beépüljenek ezek az alapfogások, és így ne kelljen rá koncentrálni harc közben, hanem jöjjön ösztönösen, odafigyelés nélkül. Unalmasnak unalmas, de egy magunkfajta harcosnak muszáj végigmennie ezen. Még nekem is, pedig én sokkal könnyebben be tudom építeni az izommemóriámba ezeket a dolgokat Felettesem felszólítására határozott léptekkel indultam meg Kei-chan felé, nem lehetett kérdés, hogy kit választok párnak. Érdekes amúgy, valószínűleg akkor is őt választottam volna, ha nem jövünk össze, de hát ez előtt is közeli barátok voltunk. Egy öleléssel köszöntöttem a fiút, majd a felhangzó romantikus dallamra szerelmes pillantással néztem fel rá, ahogy hozzásimultam és táncolni kezdtünk a zenére.
- Hiányoztál - mosolyogtam rá, ám bármennyire is szerettem volna önfeledten élvezni a közelségét, gyorsan figyelmeztettem rá, hogy még figyeljen oda Vera-chanra. Én ugyan tudtam, mit fog mondani, de jobb volt, ha az ő szájából hallja, és nem az enyémből. Még a végén kihagytam volna valami fontos részletet, én meg a lyukas memóriám A tánctípus választását Kei-chanra bíztam, lévén nekem szinte mindegy volt, milyen elemekkel ötvözöm a mozdulataimat, a koreográfia kialakítását azonban javarészt magamra vállaltam ez alatt a fél óra alatt, amíg megbeszéltük, hogy mit is szeretnénk csinálni. Úgy szerettem volna, hogy mindketten kivegyük a részünket a védekezésben és a támadásban is, illetve kellő arányban legyen benne hakuda és shunpo is.
- Ha ügyes leszel, olyan jutalmat kapsz, hogy a füled is kettéáll - jegyeztem meg sejtelmesen, miután nagyjából felvázoltuk a dolgokat, és hogy alá is támasszam, egy gyors puszit adtam a füle tövére, majd kuncogva ugrottam félre, számítva rá, hogy esetleg visszavág. Aztán viszont kénytelen voltam elfogadni a karját, hogy kikísérjen a parkettre, miután az első páros, Kohaku baa-sanék megkapták a maguk tapsát ._.
A dal, amit kaptunk, meglepően jól passzolt a választott témánkhoz, én pedig némileg improvizálva, felsőtestem finoman hullámzóan rázva lépdeltem Kei-chan felé, miután jeleztük egymásnak, hogy mehet. Amint egymás mellé értünk, én hátradöntöttem a mellkasom, és úgy mozgattam, mintha a férfi keze vonzaná azt, míg ő afféle varázslóként mozgatta a mancsát úgy húsz centire a törzsem felett. A refrén végéhez érve aztán a szám szövegéhez igazodva módosítottam az eredeti tervet, és a megbeszélt támadás helyett egy fej felé emelt rúgással indítottam, minden második 'low'-ra lejjebb eresztve a lábam. A fej után a törzset céloztam, majd a gyomrot, és végül egy szökkenés és egy pördülés után egy alacsony rúgással a lábszárat, végig tökéletesen megőrizve az egyensúlyomat. Remélem a férfi nem vette zokon a változtatást, igyekeztem nem túl meglepő lenni Az első versszak alatt én támadtam, méghozzá breaktáncot imitáló mozdulatokból indítva rúgásaimat. Először oldalamra gurulva indítottam egy lábsöprést Kei-chan lábai felé, majd a kézfejemre támaszkodva, és onnan lendületet véve rúgtam ki mellkas magasságban páros lábbal, így szökkenve talpra. Én bátran használtam akrobatikus elemeket, ezért is ugrottam át a férfit, majd balettes mozdulattal pördültem meg mögötte az egyik talpamat a combomra támasztva a tengelyem körül, kezemet pedig kinyújtottam közben oldalra. A könnyed forgásból a tervek szerint Kei-channak kellett kirántania, majd a derekamnál megragadva a levegőbe kellett engem dobnia, hogy onnan zúgjak le egy könyöklő mozdulattal, amit reményeim szerint shunpóval kerül el. Az újabb refrénhez érkezve pedig jöhetett a váltás, avagy én váltam védekezővé és ő támadóvá.
Visszavették a testem felett az irányítást. Tagjaim ismét engedelmeskedni kezdtek a férfi kézmozdulatainak, bábként, darabos mozdulatokkal követtem őt, ezúttal a földön fetrengve. Összpontosításom megnőtt, hiszen a védekező szerepem központi eleme a villámtánc volt, amire sokkal inkább oda kellett figyelnem. Lélekenergiámat talpamba koncentrálva reagáltam a támadásokra, és alig fél-egyméteres eltűnő lépésekkel lázadtam fel újra a marionett szerep ellen, végig Kei-chan körül fel-feltűnve, mintha egyébként ragaszkodnék hozzá. Egyfajta játéknak, incselkedésnek tűnt, ahogy próbált minduntalan utánam kapni, aztán mire elért volna, én már nem voltam ott. Ezt a részt magam oldaláról improvizáltam, lévén komolyabb próbák nélkül amúgy sem volt értelme minden mozdulatot előre megtervezni, csak a kulcspontokat tudtuk elpróbálgatni, mint a bábozás, vagy éppen a szinkrontánc, ami a végén következett. Ez szimbolizálta azt, hogy a férfi végre elfogadta, hogy nem tud irányítani, és csak akkor vagyok hajlandó vele együtt működni, ha egyenlő félként kezel. Egy-egy ütésszerű érintés után shunpóval cseréltünk "térfelet" és így folytattuk egymás mellett a szimmetrikus táncot, egészen a zárómomentumig, amikor is egymás felé fordultunk, és úgy omlottunk egymás karjaiba és csúsztunk le a talajra egymásra támaszkodva, mintha mindketten bábok lennénk, és valójában egy harmadik személy játszott volna velünk, majd unt volna meg minket.
A végén felnevettem, borzasztóan élveztem a dolgot még akkor is, ha mozgás közben összpontosítás és komoly koncentráció látszott az arcomon. Örömem viszont végre kitörhetett a kalitkájából, és Kei-channal ölelkezve hajoltunk meg, majd sétáltunk odébb, helyet hagyva a következő párnak.
- Na, szerinted ügyes voltál, megérdemled a jutalmat? - kérdeztem oldalba bökve játékosan, aztán a vállára hajtottam a fejemet séta közben, miután átöleltem a derekát. Egy pillantást persze Vera-chanra is vetettem, kíváncsi voltam mit szól hozzá, hozzánk. Hiszen most látott először együtt minket, és talán az arckifejezésem meggyőzi arról, hogy nem kell aggódnia. Jó kezekben vagyok.

*Némileg feszült pillanatomban állva hajtottam fejem egy kis lazításra. Egy jó ideje nem mentem bele már semmi ilyenbe, ami azt illeti. Gyakorlatilag a munkám annyira lekötő jellegű, hogy a magánéleti dolgaimra alig jut időm. Pedig lenne mit elintéznem, csak éppen időt nehezen szakítok rá. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem tehetném meg; csak éppen jelenleg nagy átalakítások alatt állunk. E pillanatban is zajlik a korszerűsítés, valamint a biztonság nagyobb fokú megnövelése a féregbolyban. S ezt, hogy a lehető legnagyobb mértékben elérjem, kénytelen voltam a nagyobb befolyáshoz fordulni. Tehát nem csupán az onmitsukidou soshirekai-donoról van szó. Gyakorlatilag pedig az igenleges válaszokhoz méltóan Suwun-taichouval még van egy utunk a legmélyebb poklokhoz is. Ez viszont odébb van, csakhogy a nap közeledik; az egyre nagyobb feszültséget pedig úgy véltem jobb levezetni. Egyébként sem járok az események tetején. Hiába is éli lassan fénykorát ismét alakulatunk titka, a magánéletem egy romhalmaz. Bizonyos hírek természetesen hozzám is eljutottak, ami a húgomat illeti. Groteszk dolog ez, de a részemről csak örülni tudok, hogy végre szétmentek Isami fukutaichouval. Való igaz, hogy ezáltal boldogtalan is lett, de talán legközelebb majd jobban választ. Ami pedig Kotomira vonatkozik, valójában ez az ő dolga. Ha ő vele boldog, akkor az csak pozitív jellegű lehet. Kissé elvetemült gondolat, hogy volt idő, amikor tetszett, mint nő. Mára viszont rá sem tudnék úgy nézni. Természetesen ez nem azért van, mert nem szemre való, csak éppen az idő múlása magát a varázst is elvitte. Volt időm odalent eleget gondolkodni azon, hogy a köztünk levő korkülönbség a legnagyobb akadály. Manapság a shinigami rétegnél ez mit sem ér, azonban érdekek szempontjából nálunk nagyon is akadály kérdése lett volna. Fiatal és életvidám hölgy, míg engem már az évtizedek alatti karrierista küzdés megsínylettet. Ez nem azt jelenti, hogy nem tudok örülni az apróbb dolgoknak;csak éppen apám mentalitását örököltem, akárcsak Ai. Most viszont ideje egy kicsit kiszakadni ebből a közegből, mielőtt még hibáznék. Végtére is az egész rendszer szennyét kell nap, mint nap feltakarítanom egy hatalmas nagy karanténnal, ha úgy vesszük. Ez nem csupán idegileg, de fizikailag is olykor-olykor kimerítő. Ideje kicsit körbe néznem a világban, nem csak az embereimet kiküldeni egy-egy megfigyelésre.
Ám ezúttal mindenféle munkafelszerelés nélkül jelenek meg a várt eseményen. Hakamára egy díszes haorit veszek fel. A fekete alapszínen bíbor és ezüstszínben pompázó minta jelenik meg a hátamon, leginkább a Fon-ház filozófiáját leírva. Egyszerű, mégis díszes öltözék, amelyet leginkább a Shihouin-ház jelenlétében szokásom viselni. Ezúttal ügyeltem a hajviseletem bravúrosságán, azonban némileg a nemesi összhatást abban szakítom meg, hogy a haori kötőjét otthon hagytam. Nem is véletlenül! Egy fanyakláncot vettem fel, melynek végén egy kígyófog ékeskedik. Egy kis csecsebecse, viszont kiválóan kiegészíti az öltözékemet a tekintetben, hogy milyen előadást szeretnék ma előadni. Noha, a mai nap én magam is tanítványként veszek majd részt, viszont sansekiként tisztában vagyok azzal, hogy mi lesz a mai napi program, amit a kapitány és hadnagya kitalált. Segítve is munkájukat egy kisebb csapat kanritaiost hoztam magammal, hogy biztosítsák a biztonságot. Tehát a közönség elrendezése már megérkezésükkor teljességgel tökéletes. A magam részéről pedig valahol oldalt állok meg, hogy kiválóan beláthassam a jelenlévők sorát. Sok rangosabb shinigami mellett, egy számomra fontos személyt is megpillantok. Gyönyörű, mint mindig és örülök is neki, hogy megjelent. Ezúton viszont nem én fogom felkérni, mert jó testvérként próbálom tolerálni a kettőnk közti különbségeket. Egyébként meg necces volna ezt megtenni. Leginkább azért, mert ismerem már olyannyira a megsebzett lelkeket, hogy tartsak dolgoktól. Félre érthető helyzet is alakulhatna ki, másrészről otthon bizonyára még adnák is alá a lovat. Végül is milyen szenzáció volna már, hogy az örökös egy Kagamival. Még mit nem, nem veszem el a saját húgomat. Tehát tekintetemet tovább vezetem, míg a kapitány és hadnagy a kezdeti bemutatót tartják. Sok csillogó szemet látok, valamint olyat is, aki már rég eldöntötte, hogy ki mellé fog állni. Azonban hallottam egy különleges jövevényről is csoportunkban. Szinte majdnem biztos vagyok benne, meg voltam is, hogy nekem az ember lányt kell választanom. Nem azért, mert munka dolog, egyszerűen csak üdítő lenne egy olyannal "táncolni" aki nem shinigami. Jobban prezentálható lenne, hogy nem feltétlen kell egy szinten állnunk ahhoz, hogy együtt tudjunk működni. Na meg amennyire emlékszem még nem volt olyan küldetésem sem az elmúlt hat és fél évtized alatt, amelyben egy emberrel kellett volna csapatot alkotnom. Számomra furcsák az emberek, ennek ellenére nem vetem meg őket. Megvárom, hogy megkapjuk a várva várt utasítást, s majd egy másik shinigami férfit beelőzve lépek a lány elé, akinek meglehetősen furcsa a stílusa.*
- Szép estét! *Magasodok némelyest fölé. Szó, mi szó van köztünk néhány centi különbség, de ez mitsem számít majd abban, amit szeretnék perceken belül művelni vele. (x"D) Kicsit felmérem a helyzetet az öltözékét illetően, s amit megállapítok egyből, hogy ez neki igen kellemetlen lesz. Mindenesetre én nem fogom magam zavartatni, majd megoldja valahogyan, ahogy szeretné. Végül is nem tudhatta, hogy éppen velem fog összefutni, s hogy nekem már komplett tervek születtek meg alig pár perc alatt.* - Fon Seiran, én foglak vezetni ezen az estén, ha nincs ellenedre. *Nyújtom a kezem felé, majd egy félre esőbb helyre vezetem. Amíg oda kecmeredünk, addig is némi beszélgetésbe kezdek vele. Nem csupán a feladatot akarom ellátni most, hanem kicsit szórakozni sem árt egyszer.* - Te karakurai vagy igaz? Mondd csak mennyire vagy járatos a harcművészetekben? *Egy kis bemelegítést tartok, hogy tudjam mire is számíthassak tőle. Habár, amit szeretnék, ahhoz igazából nem kell túlzott tapasztalat. Ha tud egy kicsit rúgni, meg esetleg forogni, illetve van ritmusérzéke, akkor már jók leszünk. Az én dolgom úgy is a másik kompenzálása lesz leginkább. Azt a fajta stílust, amit szeretnék, azt nekem már úgysem kell bemutatni. Amúgy is gondolkodtam már azon, hogy ritkán, de néha egy-egy ilyen "harci" estet a szakaszomban tartathatnék. Tehát egy kicsit félre esőbb helyre hívom, hogy legyen bőven helyünk.*
- Remélem, nem fogsz haragudni, hogy kicsit határozottabb vagyok a tánci edzést illetően, de úgy hiszem erre pontosan szükséged van. Idegen helyen vagy egy idegen kultúrába belecsöppenve. Ámbár én láttam, hogy nagyon is tetszik neked az, amit a két nő tartott a bemutatónál. Mit szólnál, ha szórakozásképpen bevezetnélek a capoeira rejtelmeibe? *Zavartalanul veszem fel az irányítást, annak ellenére, hogy egy kicsit kicsapongó személyiséggel kell együttműködnöm. A furcsa beszéde ugyan megnehezíti a dolgom, viszont ki nem zökkent. Acélból van már az idegzetem az ilyen nőkhöz, így könnyedén fogom kezelni egy kis határozottsággal. Meg aztán reménykedem benne, - hogy míg hozzám igazodik - sikerül elérnem benne egy fajta élvezetet. Mert, hogy a capoeirat szerintem, nem lehet nem élvezni. Körbe nézek egy kicsit, elégedettséggel tölt el, hogy meglehetősen vegyesek a próbálkozások.*
- Nos a capoeira egy brazil harcművészeti játék, amelyet a XVI. századi rabszolgaemberek játszották, leginkább az erdőkben megbújva. A játék lényege, hogy küzdőstílus elemeket zenei ritmushoz igazítva prezentálják. Vagyis ha megrúgsz a lábad nem ér el, csak úgy teszel, mintha megrúgnál. Ezeket forgásokkal, s egyéb tánclépésekkel is akár szokták vegyíteni. Két fajta irányzata létezik, de ezekbe most nem mennék bele. Megmutatom neked, hogy miről is beszélek. *Éppen egy lassabb zenénél egyik kezemet féloldalt tartom, míg a karomat védekezően arcom elé emelem. Ezt követően haránt terpeszből oldalirányú kilépéseket teszek ritmusra, közben a kezemet hasonlóképpen váltogatva, mint az alapállása. E mozdulatot nagyjából kétszer ismétlem meg mindkét oldalra, aztán pedig egyik kezemet a földön hagyva "v" alakban kézen állok, ismét vissza az alap lépésekhez. Utána egy prezentált rúgás, majd ismét alaplépések..stb. Nagyjából két percig csinálom ezt a jelenlegi zenére, míg aztán megállok a lány előtt.*
- Nagyjából már látod, mit kell tenni. A te dolgod, hogy rúgj vagy üss, forogj..én majd csak kompenzállak. Mutatok egy kézmozdulatot is neked. Lendítsd meg a karod, mintha képen szeretnél vágni. *Mikor ezt megteszi, akkor én a saját tenyeremmel állítom meg, s leengedem a karom.* - Ugyanezt másik oldalra, majd gyorsabban. *Úgy festhetünk, mintha csak tapsikolnánk, egészen addig míg nem teszek egy fordulatot, vagy segítek neki ugyanezt lefelé intézni. Egyszer lebukok, egy hátra szaltót is intézek.* - Természetesen cigánykereket is szabad, meg akrobatikus elemeket. *Kacsintok rá, s nagyjából az előadásunkig folytathatjuk ezt egyre felszabadultabban. Ez egy nőnek igazából bensőségesebb dolog is. Segít az önbizalomszerzésben és felszabadultság megszerzésében. Meg is állítom, még mielőtt kilépnénk egy rövid bemutatóra.*
- Képzeld majd el a körülöttünk állókat, mint egy rodát, azaz capoeira kört. Ez a roda szimbolizálja majd az életet. Ebben a körben, vagyis életben vagy te és én. Egymás tükörképei leszünk a táncszerű küzdelemben. Így tehát a valódi ellenséged önmagad leszel, nem pedig én. Filozófiáját tekintve a capoeira ezt a jelentést is magába foglalhatja. Tiszteld az ellenfeled, légy szabad és élvezd az egészet. *Hívom fel utólagosan a lány figyelmét, míg aztán a mi kis "rodánkba" vezetem őt. Remélhetőleg sikerült ennyi idő alatt a megfelelő elméleti és gyakorlati információt átadni ahhoz, hogy jól tudja magát érezni egy ilyen tevékenységben. Elsőre ijesztő lehet egy embernek, de biztos vagyok benne, hogy otthon is megtalálná a társaságát is hozzá. Ki tudja végül, hogy egy embernek mikor lesz rá szüksége? Én csupán szórakozásnak tudnám elképzelni, de lehet egy embernek önvédelem szempontból is hasznára lehet. Ha úgy nézzük, okosan fel lehet benne mérni, hogy a másik kb. mikor és hová üt. Ettől persze nem lesz hakuda mester, de leszűrhet néhány ésszerű észrevételt. Kicsit körbe nézek, még mielőtt belekezdenénk. Szerencsénkre pedig pont a megfelelő zenére sikerült beválasztani a bemutató idejét. Kicsit meghajlítom a térdem és előre, valamint a derekamra helyezem a testsúlyom. Egyik kezemmel megfogom a tenyerét ellentétesen, míg a másikkal ugyanúgy az arcom elé tartom védekezően a karom. Ha minden igaz ő ebben ellenkezőleg (a tükörképemként) utánoz. Kilépek az alapmozdulatunkkal, amit mutattam neki, majd egy rúgást imitálok. Az imitáció után hagyom, hogy támadjon a védekezése után. Egyszer lábat akarok söpörni, míg máskor úgy térek ki, mintha csak ketten egy forgást vittünk volna véghez. Aztán jöhet a "tapsikolós" mozdulat egy enyhe forgással. Ezután, megfogom az egyik lábát, hogy hátra szaltózhasson, majd befejezésként az ő stílusát követve belecsapok a kezébe, mintha csak barátok lennénk. Kivezetem a parkettről, hogy másik pár folytathassa a maga előadását egy némileg sokkal lassabb zenére.*
- Egész jól csináltad! Látod, erre a zenére már nem tudtuk volna így előadni. Adhatok neked egy sunyi feladatot? *Pimaszul elmosolyodom. Szerintem, neki tetszene az ötletem, hogy hogyan lehetne megtréfálni a közönséget. Ha benne van, közelebb lépek hozzá, hogy a fülébe súgjak valamit. Pontosabban azt, hogy most úgysem figyel senki. Ideje kicserélni a szakét vízre. Valójában mi nem vagyunk rosszak, csak éppen vigyázunk mások egészségére. *

Az rossz ember nem lehet, igaz? Főleg, ha a harcot szereti, mármint nem keresni, csak akkor, amikor feltétlenül muszáj, és amikor indokolt, és szükség van rá. Meg csak úgy, magáért az öröméért is. Azt hiszem, sikerült ellent mondanom kicsit magamnak... De semmi gáz, attól még király vagyok, és mindenki engem akar. Még Kotomi is engem akar, pedig ha valaki, ő aztán biztosan utált, amikor megismertük egymást... De azok más idők voltak. Mondjuk így, igen. Más idők voltak. Én is más voltam, ő is más volt, s a környezetünkben is mások voltak az emberek. Változtunk mindannyian, hisz nem más az élet, mint változások sorozata, az egyetlen statikus dolog, ami pedig örök marad, hogy én mindig is király voltam, vagyok és leszek is továbbra is. Szóval igen, vagyok, aki vagyok, és már csak az maradt hátra, hogy ezt nem csak én vállaljam, hanem mindenki vállalja, mindezt pedig anélkül, hogy még egyszer szóba kerüljön egy bizonyos személy, mert nem akarom Ait ebbe belekeverni. Én túlléptem rajta, legalábbis teszek azért, hogy így legyen, na meg Ai is megpróbál mindent ezért, meg aztán igyekszem is kevesebbet pofázni róla, mert nem lenne jó, ha folyton róla járatnám a szám, miközben Kotomival vagyok. Már csak az hiányzik, hogy mások is túllépjenek rajta, és azt hiszem, ettől azért tartok kicsit, mert tudom, hogy mennyien támogattak minket, és mennyien örültek annak, hogy mi is örültünk, meg minden. Csak hát ennek vége, én pedig mindent megteszek azért, hogy életem azon szakaszát lezártnak tekinthessem. Az egyik pillanatban úgy érzem, hogy legszívesebben kitörölném azt a bő egy évet emlékezetemből és a világtörténelemből (meg se fordul persze a fejemben, hogy ezt a jövő kronológiái nem tartanák számon, mivel velem kapcsolatos, biztosan nagyon fontos esemény), és így sose kellett volna meghoznom életem legnagyobb tévedéseit, mint például a gyűrű megvétele. Másrészt azonban - ahogyan ezt Kotomival is átbeszéltük - valahogy mégis úgy érzem, meg kellett mindennek történnie. Talán ha nem esünk át mindezen, ha nem vergődünk keresztül mindketten ezeken a csalódásokon és tévedéseken, akkor sosem ismerjük meg igazán egymást. Sosem fogjuk ténylegesen ismerni a másikat, és ha még valami csoda folytán mégis összejöttünk volna, valamiért kétlem, tartós lett volna. Így viszont jobban tudunk bízni egymásban, mint bármikor, ismerjük egymást, és összekapcsol minket valami, amit más meg nem érthet. Azt hiszem, sosem éreztem magam jól ezelőtt nővel annyira, mint vele, erről pedig nem csak a sok közös téma tehet, na meg az, amit zárt ajtó mögött tudunk nyújtani egymásnak, hanem pont az, hogy sokkal jobban meg tudjuk értetni magunkat egymással, mint bárki mással. Semmi rózsaszín köd, nem járok fellegekben, egyszerűen csak szeretem, meg szimplán olyan, mintha már minimum évek óta együtt lennénk. Mintha mindig is így lett volna.
Ez persze viselkedésemre is kihat. Nem csak önbizalom téren, hisz nem csak az kóválygott vissza (a mumus kórról szóló mesék csak pillanatnyi eltévelygések voltak... megjegyzés, NaoNaoval megnézetem a Szörny Rt.-t, hátha akkor többé nem fog félni a mumusoktól), de régi stílusom is, tehát retteghet Soul Society, mert úgy visszacsillantom a napfényt a szemüvegemről, hogy akár lézerfegyverként is porrá omlaszthatom vele a lidérceket, mint egy igazi képregényhős. Mindeközben pedig tánctudásom is megvillantom, mert ezen az estén táncolni fogunk. Hogy miért? Mert csak. Na meg főleg azért, mert Kotomi azt mondta, a randi-system különben is megköveteli, hogy egyszer az én programomon vegyünk részt, aztán pedig Kotomién, és ez így megy szépen tovább az idők végezetéig. Nincs veszekedés legalább, akár a nyálas filmeket is megnézem én Kotomival (szerencsére az akciófilmeket szereti), ha cserébe ő is eljön velem dinoszauruszokat fényképezni meg mexikói étteremben sombreroval a fejünkön bohóckodni, mert milyen jó is az már. Kotomi azonban azt mondta, táncolni megyünk, mert neki meg ezt mondta a kapitánya, akit én továbbra és változatlanul is egy ijesztő némbernek tartok, pláne, amiért folyamatosan terrorban tartja NaoNaot, én pedig csak örülök a programnak, legalább tutira nem kell nyálas romantikus vígjátékokat nézni, mert azokat nem szeretem. Bár ha Jim Carrey a főszereplő, az kicsit más tészta, addig is tanulhatok a mestertől. Kár, hogy nekem nincs olyan gumi pofám, igaz, a sors kiengesztel ezért az apró hiányosságért, mert cserébe piszkosul jóképű vagyok, grimaszolni pedig így is tudok, még ha közel sem olyan mesterien, mint Ace Ventura. Azért kár érte egy kicsit.
A tradíciókat követem, hagyományos, japán, ünnepi kimonot veszek, valami hasonlót ahhoz, amit a karácsonyi hadnagyi partira is felvettem. Fésülködéssel csak azért bajlódok, hogy utána párszor beletúrhassak a hajamba, hogy ettől úgy nézzek ki, mint aki most jött vissza egy edzésről, de azért azt sem szeretem, ha túlságosan szerteszét áll, a látszat ellenére meg többet foglalkozok a hajammal, még akkor is, ha nem festem rikítóra, ahogyan azt Keo teszi. Hiába győzködöm, hogy öregem, a hajfestés tisztára buzis, ilyet csak a lányok tesznek, de csak nem érti, ellenben engem győzköd róla, hogy fessem be én is szőkére. Ki van zárva természetesen, el is felejtheti. Most még a napszemüvegem sem veszem fel, de csak mert este van, igaz, ez általában nem szokott zavarni, most azonban szeretnék látni is valamit abból, ahova megyek.
Kisebb tömeg verődött össze a második osztag barrakjainál, én pedig előre meresztem a szemem, hogy megpillanthassam Kotomit. Elveszettnek azonban még így sem tűnök, Suwun taichou igen csak profin szervezte meg ezt az estet, s a tisztjei elvezetnek minket a helyszínre, ahol ez a táncolós parti lesz. Ugyan több ismerős arcot is látok, s intek is oda többek között Shizuonak, meg Rosa-channak, de még Aira is rávigyorgok, amikor meglátom, Kotomit mindezek ellenére sehol sem találom. Nem gondoltam volna, hogy Aival pont itt és most kell találkoznom, bár lévén ő és Suwun taichou valami nagy barátosnők, ahogyan Kotomival is azok, így nem is kéne meglepődnöm ennyire ezen... Nagy ügyet azonban nem akarok csinálni belőle, s még ha oda is mennék köszönni neki, se lenne rá időm, hisz a fények megváltoznak, és elkezdődik az a csecse kis előadás, amivel a kapitány és a barátnőm készültek nekünk.
Hát mit mondhatnék erre azon kívül, hogy hű? Kotomit a frizurája és a furcsa ruhája miatt persze nem is sikerül elsőre felismernem, valahogy szokatlanul fest ebben az öltözetben, nekem pedig a magam részéről jobban tetszik, amikor olyan természetesebbnek néz ki, de valamiért sosem hisz nekem, amikor elmondom neki, hogy igenis, szexi abban a pólóban... Persze így sem lehet okom panaszra, a ruha látványánál pedig jobban leköt az, hogy a táncot figyeljem. Nem is igazán táncnak tűnik, hanem mintha egy akrobatikus előadást néznék, ugyanakkor nem csupán a látvány, ami leköt, hanem maguk a mozdulatok is. Mindig is ódákat zengettek az Onmitsukidou két vezető tisztjének tudásáért, és azt hiszem, már értem, miről beszéltek. Nem igazán szoktunk ilyen dolgokról beszélgetni Kotomival, talán egyetlen alkalmat leszámítva, de sose gondoltam volna, hogy ilyeneket is tud.
Miután végeznek, viszonzom a vigyort Kotominak, és még integetek is felé. Már alig várom, hogy idejöhessen hozzám, és végre együtt tölthessük ezt az estét. Suwun taichou szavaira odafigyelve többször is nyugtázom igazát, bár ha nem értenék vele egyet, akkor is biztosan neki lenne igaza, mégis csak kapitány. Majd amikor jöhet a párválasztás, automatikusan teszek pár lépést Kotomi felé (rémületemre Takeo muterja mintha felém igyekezett volna... lehet, csak beképzelem, de addig is úgy tettem, mintha nem láttam volna), de szerencsére a barátnőmnek sikerül megelőznie őt.
- Jól nézel ki. - fogadom ölelését, egyik kezem pedig derekára téved, hogy ezután egy csókot hintsek ajkára. Megengedem magamnak, hogy kicsit megfeledkezzek magamról, bár miután a táncparkettre kísérem a fél órás lassúzásra, lopva körbepillantok, hogy Ai mit láthatott belőle. Nem akarom őt sem feleslegesen terhelni, de én is jól szeretném érezni magam, így valahogy meg kell találni az egyensúlyt.
- Tetszett a bemutatótok. - szerintem teljesen megérte ennyit gyakorolniuk, azt hiszem, nem csak nekem tetszett a programjuk. Ami meg azt illeti, nekünk már nehezebb helyzetünk lesz, hiszen míg ők talán heteken át is gyakorolhattak meg kitalálhatták a koreográfiát, nekünk van fél óránk hangolódni, és még csak azt sem tudjuk, hogy milyen zeneszámot fogunk kapni. De igazán nem izgulok a dolog miatt, mert imprózni jól tudok, és táncolni is szeretek, nincs abban semmi ciki. Ebben a fél órában nagyjából sikerül átbeszélni a dolgokat. Kotomi jobban ért a hakudás mozdulatokhoz, több tapasztalata van benne, de én is megpróbálok a lehető legtöbb ötlettel előállni. Igaz, nekem főleg olyanok jutnak eszembe, amivel a látványt tudjuk növelni, de ezt akarta Suwun taichou is, nem igaz? Így, hogy nem tudjuk, milyen zenét kapunk, talán a stílus kitalálása a legnehezebb, de valamiért a hiphopot javasoltam, az minden zenére jó úgyis, akár lassú, akár pörgős. Persze ezt a behangoló táncot az átbeszélésen kívül inkább arra használom, hogy jól érezzük magunkat, magabiztos, egyenes tartással vezetem végig Kotomit a táncparkettként kialakított placcon a lassúzós zenére.
Hogy milyen jutalmat kapok, ha ügyes leszek, az már nem derül ki, bár odahaza követelni fogom, hogy folytassa azt a csókot a fülemnél, amire amúgy is érzékeny vagyok, bár nem éppen a fülem kettéállása, hanem valami más lenne a cél... Így csupán egy szemöldökrángással és egy furcsa vigyorral válaszolok a kijelentésre, miközben az első páros, a két nagyi után mi is a színtérre kerülünk.
Az elhangzó zene pont megfelel arra, amit elképzeltünk. Nevezhetjük mázlinak is akár, valami klasszikusra biztosan ostobán nézett volna ki a hip-hop elemekkel vegyített koreográfia, pláne, hogy improvizálunk. Nem ijedünk azonban meg az imprótól, és máris felveszem azt a szerepet, amit felvállaltam. Az első látványelem csupán némi rugalmasságot és hajlékonyságot igényel, én pedig mintha egy marionettbábu lenne a lány, kezdem el úgymond irányítani, s láthatatlan, elképzelt szálakkal magamhoz vonzani, miközben én is megteszek felé néhány lépést, enyhén rugózva lábaimmal, hogy ettől némileg dinamikusabbnak tűnjön. Az első része ennek pedig abból áll, hogy amikor Kotomi hátradönti mellkasát, én felé rakom a kezem, s mintha magamhoz akarnám vonzani, mint jedi az elrepült fénykardját, mozgatom úgy a kezem arra az ütemre, amire Kotomi is a saját mellkasát. Kicsit úgy festhetek ettől, mint egy mágus valami filmben, aki épp egy halottat támaszt fel, vagy valami hasonló. Mindeközben a lábaimat néha behajlítom és kiegyenesítem, hogy több mozgás látszódjon, ám ez még nem olyan feltűnő, mint az, amit a tánc további részeiben terveztünk. Meg amit nem terveztünk, hanem majd jön magától.
A recept viszonylag egyszerű; a hakuda alapú támadásokat shunpoval védjük, vagyis térünk ki előle, és azt is megbeszéltük, hogy mindketten kivesszük a részünket mindenből. Most azonban én válok a védekezővé, ez pedig némiképpen eltér attól, amit megbeszéltünk, azonban fejem hátradöntve még idejében sikerül kitérnem a rúgás elől. A következő rúgás már mellkasomat, majd gyomrom célozza be, de csak úgy, mint az előző esetben, most is az egyszerű kitéréssel védekezek. Amikor mellkasomat célozza meg, akkor csupán hátradöntöm törzsem hasonlóan ahhoz, amit az első mozdulatsoroknál Kotomi is csinált, hídba lemenni azonban nem akarok, így amikor gyomrom következne, következetesen hátrébb shunpozok, mielőtt eltalálna. Ugyanakkor az utolsó Lownál már egy dinamikusabb és akrobatikusabb felugrás mellett döntök, hasonló mozdulatot pedig valódi hakuda edzéseken is lehet látni, amikor efféle rúgások elől kell kitérni.
Ami a váratlan változtatásokat illeti, ezért odahaza még számolunk, akár nálam, akár Kotominál legyen majd az, egyelőre azonban jobban lefoglal az, hogy teljesítsem, és jól teljesítsem magét az edzést. Na meg az sem ártana, ha a véletlen balesetek elkerülnének, mert nem figyelek oda Kotomi mozdulataira... A dal első felében így tehát első sorban shunpora támaszkodok. Én magam nem használom olyan bátran az akrobatikus elemeket, inkább rugalmasságra építek, meg gyorsaságra. Egészen élvezem azt, hogy néha csupán az utolsó pillanatban térek ki a megfelelő mozdulatokkal a támadások elől. Végül azonban felfedezem azokat a mozdulatokat is, amiket megbeszéltünk, s amikre nekem kell reagálnom, így nem is habozok tovább, szerencsére gyorsan kapcsolok. A kinyújtott kezét megragadva húzom közelebb magamhoz, hogy ezután a derekánál fogva dobjam a levegőbe. Ettől a mozdulattól tartottam a leginkább, hiszen ha csak rosszul állok, könnyedén meghúzódhat egy izom, ám van néhány másodpercem arra, hogy a tánc megszakítása nélkül vegyek fel egy olyan félterpeszt, ami biztosítja biztonságom, na meg Kotomi biztonságát. Miután a levegőbe dobtam, csupán a műsor kedvéért fel se pillantok rá, hogyan sikerül, és shunpozok a lány várható tartózkodási helye mögé.
Ezzel elkövetkezett a váltás ideje, újra én lehetek a marionettnekromantamágusmesteratyaúristenmerthúdekirályvagyokmintmindigtermészetesen, így mintha egy rögtönzött pantomim előadást tartanék, húzom a láthatatlan zsinegeket, hogy talpra állítsam a földön fetrengő lányt. Miután ez megtörtént, az ő rúgásos bemutatójához hasonlóan kezelem a refrént, én azonban ütésekkel helyettesítve azt. Az elsőt fejére célzom, következőnek nyakára, végül vállára, majd gyomrára, ő pedig apróbb távolságokra shunpozott el minduntalan tőlem, ám még mindig olyan közelségbe, hogy elérhessem. Végül ütésekkel és rúgásokkal kombinált mozdulatsorral próbálom a körülöttem shunpozgató lányt eltalálni, első sorban kung fu elemeket vegyítve mozdulataimba. Ezúttal már a rúgások váltják fel a központi szerepet, s próbálok minél magasabbra rúgni, hogy minél inkább a látványra, nem pedig a praktikusságra adjak.
A fináléban néhány ütésváltás után cserélünk helyet egymás mellett, és talán még ez számít a legnehezebbnek az előzőek után, hiszen alig pár mondattal tudtuk megbeszélni, hogyan fogunk mozogni. Így aztán mindannyian ugyanabból a mindkettőnk által ismert harcművészeti stílusból merítünk, mindezt pedig néhány hip-hopos elemmel vegyítjük. A gyakori rugózások és hajlongatások meg guggolások mellett kicsit fárasztó ez a szinkrontánc, és talán nem is sikerül olyan tökéletesen szinkronosra, ahogyan mi azt elképzeltük, de talán nem is az a lényeg. Végül pedig, amikor egymás mellé állunk, és szembe fordulunk egymással, úgy borulunk egymásra, mintha mindvégig én magam is csak egy bábu lennék. Belevigyorgok eközben Kotomi arcába, aki legalább annyira kipirosodott, és ugyanúgy liheg kicsit, mint én magam. Jó kis program volt ez, lehetne máskor is, bejövős nagyon meg minden.
Kivonulhattunk a körből, s átkarolva Kotomi derekát hagyom, hogy rám döntse kicsit a fejét. Valahol Ainak is itt kell lennie, és ő talán most lát minket először - na meg asszem, nem is tudhat senkitől arról, hogy mi ketten együtt vagyunk, aztán meg ki tudja, sok ám a pletykafészek errefelé - , de most igazán nem szeretnék többet, csak jól érezni magam. Meg őt sem akarom kínozni.
- Az a kérdés, hogy te megérdemled-e a jutalmat. - cirógatom meg az arcát kicsit, s homlokára nyomva egy csókot várom, hogy a következő páros is előadja a maga fellépését.

*Szembe nézek a tükörrel, s nem látok mást, mint egy kínlódó természetet. Egy olyan nőt pillanthatok meg, aki már régen nem önmaga. Lassacskán azt sem tudom, hogy ki vagyok egyáltalán. Noha nem őrültem meg, mások már megtették volna. Én még mindig talpon állok, ahogyan Yukezo is elmondta. Nincs más választásom, mint tovább haladni a jövő irányába. Még mindig fogalmam sincs arról, hogy utam majd milyen helyekre vezet; csak azt tudom, hogy mit szeretnék megőrizni ezen az úton. A shinigami büszkeségemet sosem adom fel. Mondhatni hasonló jellegű, mint egy közeli barátomé, aki szintén a húgát védelmezi. Csakhogy ő már nem kapitány, én meg ki tudja. Fogalmam sincs, hogy merre és hogyan megyek. Csak annyit tudok, hogy szeretnék elbúcsúzni a barátaimtól, és emelt fővel menni.
Nem fogok magam mögött sem jó, sem rossz emlékeket hagyni. Az egyetlen dolog, ami talán összeköt majd bizonyos személyekkel azaz önön kegytárgyaim. Ebből emlékezhetnek majd, ebből meríthetnek majd erőt, ha gyengék lesznek ahhoz, hogy talpra álljanak. Mindig is gyűlöltem a földön térdelő shinigamit, vagy a síró lélektükröket. A fájdalom csak megfertőz, én ezt tapasztalhattam meg a legjobban. Így hát ezen a számomra cseppet sem pozitív estén egy nemesi öltözékbe tettem magam. Nem egy hosszú öltözet ugyan, de minden próbálkozásom ellenére nagyon üres. Üresnek érzem ezt az egész maszlagot, mert tudom, hogy ma éjjel is egyedül térek nyugovóra. Tudom, hogy nem fog mellettem senki sem feküdni, s talán erre már senkinek nem lesz lehetősége. Én már mindent tudok, amit tudnom kell. Egy aprócska levelet azért hagyok Ritsunak, illetve a hadnagyaimnak, hogy merre leszek. Nagyot sóhajtok, kilépek a birtok füvezetére. Lassan járva sétálok az onmitsukidou kiképző telepére. Nem ez az első alkalom, hogy itt vagyok. Emlékszem egy esetre, amikor Suwun taichounak segítettem egy különleges technika kifejlesztésében. Kissé ironikus számomra, hogy engem kérnek meg ilyen munkára, mikor sokan úgy gondolják..betegesen antiszociális vagyok. Ezek a félre értések többnyire a személyiségem adta tévhitekből keletkezhetett.
De mindezen gondolatokkal aligha van időm tovább foglalkozni, amint megérkezek a helyszínre, ahol viszonylag rengeteg ismerős shinigami jelent meg. Maga a bemutató, amit tart a két shinigami igazából teljesen elvárt dolog a 2. osztag vezetőségétől. Számomra nyílt titok volt a harci képzettségük, rátermettségük. Noha, sok dologról én sem tudhatok..manapság elég sok az a titok, amit megosztanak velem. Valahogy vonzom az ilyen természetűeket. Mindenesetre csak látni akartam shinigamikat. Kicsit ki szerettem volna mozdulni, ez az alkalom tűnt pedig hozzá a legmegfelelőbbnek. Magam is beállok abba a bizonyos alakzatba, s mikor eljön az idő igazából nem lépek oda senkihez. Egy tiszt viszont megteszi helyettem is.*
- Üdvözlöm. Kagami Ai, Sanbantai taichou. *Ez alkalommal én magam is bemutatkozom. Noha, kissé fiatalnak tűnik, a ránk kiszabott feladatra tökéletes lesz. Sokáig csak gondolkodni tudok, hogy mit is kéne csinálni, mikor a gondolataim picit elkalandoznak másabb irányokba. Inkább azokba az irányokba, hogy még csak most szereztem vissza az erőmet, de máris edzésen veszek részt. Ez nem feltétlen rossz, csak kicsit rutintalannak érzem magam a rangomhoz képest jelenleg. Ezért is enyhítem meg komoly tekintetemet a fiúra nézve.*
- Képzett ugyan, de nem profi shinigami vagyok. Azért jöttünk, hogy edzünk és jól érezzük magunkat...shinigami. Te csak tedd a dolgod, majd én kompenzállak téged. *Nehezemre esne most egy komplex dolgot kitalálni, de a hajlás rá azért megvan. Ideje kicsit visszaráznom magam a régi dolgokba, így némileg kicsit igazítok a ruhámon, hogy kényelmesebben mozogjak benne. Ha ez megtörténik, akkor kinyújtom karomat, mintha csak elfogadnék egy férfi felkérését. Ám a karnyújtás egy ütéssel, egy taszítással is egyenértékű. Tekintetem szeszélyessé, ugyanakkor lággyá válik. Jobbra lépek egyet, kifordítom testemet. Lábat váltok egy rúgással, majdan némi hajlékonyságot belevetve dőlök hátra, hogy a fejre mért támadását kivédjem. Elütöm a másik lábát és a háta mögé forgok, akárcsak egy lehulló virág. Elshunpozok, követhetetlenül; viszont a rá mért lábsöprésem szinte végtelenségig elnyúló lassúság. Hosszas percekig táncolhatunk így, egymás ellentéteiként mire felfogom, hogy miről is szólhat ez az edzés. Két lélek együttes jelenlétét egy megvívott harcban. Emlékeztet a 11. osztagban letett munkálataimra. Voltaképpen a zanjutsu edzésekre, amikor nem csupán az volt a cél, hogy megvágd az ellenfeled, hanem az szép is legyen. A kard útjáról volt szó, ahogyan jelenleg a testről van szó. Van benne hasonlóság, csak most meg sem érintheted idegesen a veled szemben állót.*
- Mi jövünk! *Hívom fel figyelmét, hogy eleget gyakoroltunk már. Ennél többet nem hiszem, hogy egy alkalomra kihozhatok magamból. Így aztán a parkettre állva egy lassú zene szólal fel, s táncunk megkezdődik. Hasonlóképpen járok el, mint a gyakorlás alatt; csak most változtatok rajta még egy kicsit. testemet közelebb engedem a fiúéhoz, hogy rémületet is kelthessek benne. Valamint a keze lendítésének ellen ereje, egy fajta suhogó hangot is kiad magából. A védekezéseimnek hála pedig egész ritmikusan érkezik ez, akárcsak azok a shunpo technika által elnyert utóképek is. Lépéseimet egy ütéssel fejezem be, aminek következtében a közönség felé fordulok ki. A közönségben pedig egy olyan párost vélek felfedezni, akik kicsit felkavarnak. Még mindig nem dolgoztam fel teljesen igaz? Nekem ennél több idő kell. Jobb lesz, ha most már nyugovóra térek.* -Sayonara, shinigamik! *Suttogom magam elé miután rohamosan távozok a helyszínről.*

Sikkesens csusszanj, béjbe!
A tánc művészete