Arrancarok szobái

Tárgy: Re: Arrancarok szobái Szer. Nov. 27, 2013 5:59 am

Képek a kastélyban
…és a műteremben

Minden csendes volt, a lépteink visszhangot vertek, Riviera magyarázott. Üres volt az a folyosó, ahova letértünk. Csak mi hárman voltunk ott. ~Üres…~ Ez a szó nem tudom miért, de a lépteimmel együtt visszhangzott a fejemben. Így haladtunk az úton… ~Út…~ Derengett fel a szó, s tova is szállt.
~Egy ajtó…~ Egyszer csak elénk, vagyis mellénk ugrott egy ajtó. Megálltunk előtte. Láttam, ahogy a fraccion kinyitotta, s éreztem, hogy reiatsu segítségével tette. Ötletesnek találtam a zárat, viszont hogyha egy erős személy be akar hatolni, az ellen az ő ajtaja sem nyújt sok védelmet. Minden ego nélkül állítani mertem volna, hogy puszta kezemmel be tudnám törni az ajtót, s hogyha egoval nézzük, akkor azt állíthattam volna, hogy egy erősebb csapással tokostul szakíthatnám ki. Viszont ezeknek a gondolatoknak értelme nem volt. Az ajtó rejtette hely tulajdonosa önként, saját gondolatoktól vezérelve feltárta előttem. A fejemet lejjebb húzva beléptem a helységbe, s ami először szembetalálkozott velem az Hueco Mundo sivár, otthonos tája volt. Megvakartam állam, hiszen úgy emlékeztem, hogy azt mondta, hogy érdekesek a képei.
Fejem körül forgattam, s már is találkozhattam kellemesebb képekkel. :)Borzalmasak voltak, más egyedek talán undorítónak, őrültnek, sötétnek, megvetettnek gondolná azokat. Bár egyik sem keltett olyan érzést, mint az a kettő kép, amik már a szobámba kerültek, viszont mégis csak kellemesebb látványt nyújtottak, mint a tájak képei.
- Nem vagyok műkedvelő, de ezek tűrhetőek. Smile

– Dicsértem meg az arrancar-t.
- Én inkább a tájképeket részesíteném előnyben, Wolloh-sama. Azok békésebbek. – Szólt közbe Zozimos a fejemről. Viszont én nem reagáltam rá, mivel szemem megakadt egy festménycsoporton.
Az érzés, ami elfogott, leginkább a mámorhoz hasonlítanám. Mások számára talán a hollow faj brutalitását jelentette volna, viszont számomra egészen mást. A pusztítás gyönyörét, az őrület eufóriáját, a létezés mámorát.
Tudtam, tudom, valaha egyszerű ösztön hollow voltam. Emlékszem kezdetben a családom nő tagjait faltam fel, hogyha éltek megszabadítottam tőlük a világot. :)Kellemes emlékek garmadáját juttatott az eszembe. Abból az időből, amikor csak öltem és ettem. Vigyorom a teljes őszinteséggel ragyogott arcomon. Akkoriban az élet, vagyis a lét nem szólt másról, mint a harcról és a táplálkozásról. Tiszta elmével őrületesnek hathat a közlidércek élete, sőt lenézendőnek, megvetendőnek. ~Én is megvetem őket?~ Merült fel bennem a gondolat. Nem, én nem vetettem meg őket, egyszerűen csak gyengének találtam, találom azt a létformát. Valaha mind ilyenek voltunk. Egészen addig, míg gilian-okká nem lettünk. A gilian lét az igazi sötétség, annál lehetünk erősebbek, de gyengébbek már nem. Viszont hiába lettünk adjucans-ok a veszély ott lihegett a sarkunkban, hogy újra gilian-ok leszünk, s elveszünk egy olyan sötét testben.
- Vajon az arrancar is visszasüllyedhet gilian-ná? – Kérdeztem félhangosan. Magam sem tudtam, hogy a képek által sugárzott kéjtől hogyan, vagy inkább miért jutottam ehhez a kérdéshez, de eljutottam.
- Én aztán nem tudom, Wolloh-sama. És te Másikfraccion-kun?
Tekintetem végig a képekre szegeződött, arcom végig vigyorgott, mégis hangom a kérdésnek komolyságot kölcsönzött. ~Arrancar-ként a vajon megszabadultunk a veszélytől?~

Tárgy: Re: Arrancarok szobái Szomb. Dec. 14, 2013 7:46 am

...és a műteremben

- Ez igazán hízelgő. - őszintén szólva a „dicséret” inkább a humorérzékét csiklandozza, de azért tudja értékelni. Éppúgy, ahogy az apróság döntését is meg tudja, érteni, noha nem egészen van vele egy véleményen. – Azt hiszem, mindkettőnek megvan a maga… varázsa.
Ő is engedélyezi magának, hogy kicsit legeltethesse a szemét a képein. Benne is megvan az a forró, perzselő érzés, ami Wollohban, ó hogyne, ez alól nem is húzhatná ki magát… Ha minden igyekezete ellenére magával ragadja a harc sodra, benne is feléledhet a lidércek vérszomja. Ugyanakkor neki kicsit mást is jelent ez… És többet, ami azt illeti. Ő lát benne célt… Lát benne emlékeket.
Apropó emlékek…
- Ő is hasonlókat festett. – biccent derűsen a morbid képek irányába. – Persze más tematikával. Még jóval a megismerkedésünk előtt talált magának egy… fajt, amihez úgy viszonyulhatott, mint én a lidércekhez. Hogy mi volt ez, tőlem hiába kérdeznéd. Még azt sem tudom, anyagiak vagy spirituálisak. Csak azt, hogy néznek ki. Úgy hívta őket: ghoul.
Mosolyog, mikor az utolsó szó elhagyja a száját… És mégis, mintha valami hideg, zsíros gőzt lehelne a szoba levegőjébe. Ghoul. Vannak dolgok földön és égen, melyek még a lidérceknél is ősibbek és sötétebbek. Nem hazudik, valóban nem tudja, mik ezek a lények… De hogy nem lenne szabad létezniük, abban biztos.
Márpedig léteznek. Márpedig…
…de jó, hogy nem figyel rá senki!
- Hát, ami azt illeti, én kétlem. – azon, hogy a monológja helyett bajtársa az arrancarok és lidércek mibenlétén meditált, kicsit felhúzta az orrát. No de nem vészesen, ráadásul ő minden, csak nem haragtartó. – A lidérc elveszít bizonyos tulajdonságokat az átalakuláskor, amiket már nem nyerhet vissza. Gondolj a Negaciónra, például.
De ha már témánál vannak…
- Á, és még valami… Talán érdekelhet. – némi küzdelem árán átverekszi magát a tagbaszakadt Töröttön a lidérces képekig, majd megkocogtatja az egyik keretét. A festmény azon kevés közé tartozik, amik nem tartalmaznak semmiféle morbiditást; egyszerűen csak egy alak látható rajta. Egyetlen görnyedt figura, hosszú, mozgékony karmos ujjakkal és kutyafejjel, mint valami adjuchasba oltott vérfarkas. – Na, ez volnék én. Vagyis voltam úgy száz éve… Persze azért nem tökéletes. Emlékezetből készült, talán érthető okokból…

/Pardon a késésért./

Tárgy: Re: Arrancarok szobái Kedd Jan. 14, 2014 1:37 am

Képek a kastélyban

…és a műteremben

~Ghoul? Vámpírok által irányított holtestek. Vámpírok agyatlan rabszolgái… Hogyha azok léteznek, akkor a vámpírok is?~ Futott át a gondolat az agyamon, mikor Riviera kiejtette a „ghoul” szót. Egy őszinte mosolyt küldtem feléje, bár ez igazából csupán annyinak látszódhatott, hogy rá nézésemmel jeleztem neki, hogy igazán érdekeset mondott.
Megnyugtatónak tartottam szavait, hiszen igaza van. Arrancar már nem lehet hollow, viszont azok, akik Aizen által nyertek erőt, mégis van mitől félniük, hiszen az eszköz eltűnt, s mi gyengülünk. Vajon mi lesz belőlünk, hogyha túl gyengék leszünk? Figyeltem, ahogy elkecmereg mellettem a hollowokat ábrázoló képeiig.. Közben Zosimos próbált valahova szökni, hogy bajt kavarhasson, de szerencsétlenségére észrevettem, s visszatettem a kalapomra.
- Csupán meg akartam nézni közelebbről azt a képet… – Mentegetőzött, de nem érdekelt, csupán egy rövid szemforgatásra méltattam, bár ezt nem láthatta, hiszen a kalapom karimája eltakarja az arcomat előle.
– Érdekes, érdekes. Smile

– Fordítottam féloldalt a fejem. Amitől a csöppnyi arrancar majdnem leesett, s valami halk motyogós szitkozódást hallatott. – Hogyan mondtad, Zosimos? – Hangom egyáltalán nem volt fenyegető, de ez nem jelentette azt, hogy nincs semmi félni valója. Hiszen nem kell mindent fenyegetően rázni, hogy attól féljenek.
– Khm… – Kezdte köhögést színlelve. – Csupán megjegyeztem, hogy egy kicsit hasonlít a bátyánkra, Mdjan Anubis-ra. Ő is kutyaszerű, meg a karmai is ilyesmik, viszont neki fegyvere is van, és ruhája is. Meg természetesebben biztosan erősebb Fraccitárs-kun-nál. Razz

- Így, hogy mondod, tényleg van hasonlóság, de szerintem az alkatbeli különbség, meg a pofa az igencsak elütő.
– Nem azt mondtam, hogy ugyan olyanok, Wolloh-chin! Rolling Eyes

Hanem, csak annyit, hogy egy kicsit hasonlít.
– Szeretnéd megvizsgálni a fal festészetét is, Zosimos? – Hogyha magunk között aggatnak rám becenevet, azt még úgy-ahogy eltűröm, csak szórakozzanak, de hogyha nyilvánosan, vagy más előtt csinálnak ilyet, azt nem szerettem.
– Bocsánat, Wolloh-sama, csupán vicceltem, elnézést, hogyha megbántottam. – Mondta ezt kissé unott, monoton hangon, s közben félig feküdt a kalapomon, valamint valószínűleg hadonászott is közben.
- Biztosan nem találkoztunk, legfeljebb azzal találkozhattál, akit már megettem. – Mosolyogtam rá Riviera-ra. – Mielőtt megkérdeznéd, hogy honnan tudom, egyelőre elégedj meg azzal a válaszommal, hogy száz éve még nem létezett Wolloh Del Desierto.
- Mond csak, tudtad-e, hogy most a trónon egy bitorló ül? – Váltottam hirtelen témát. – Mivel új vagy, ezért talán téged még nem fertőzött meg, ezért kérdeznék még egy valamit, támogatnál-e egy másik személyt? Hogy ne Seth, hanem ő legyen Las Noches királya. Smile

Természetesen magamra gondoltam, de erre sem szóban, sem testbeszédben nem utaltam. Egyelőre nem úgy gondoltam, hogy nem kell neki tudnia, hogy én magamat, vagy egy másik trónkövetelőt szolgálok. Ahogy megadta a válaszát, attól függetlenül újabb témaváltást eszközöltem, de most az előbbihez valamelyest vissza kanyarodva, minthogyha az előbbi kérdést fel sem tettem volna.
- Én is képes vagyok valamelyest repodg… repromo…
– Reproduktálni, Wolloh-san. – Segített ki Zosimos.
- Én is tudom, nem kell kijavítani. – Korholtam le az arrancar töredéket. – Szóval Reproduktálni én is tudom valamelyest adjuchans alakomat, viszont én azt nem szeretem mutogatni. Hogyha szerencséd lesz, Rivera, akkor egyszer távolabbról láthatod, viszont hogyha balszerencséd lesz, akkor testközelből. Smile

– Nem állt szándékomban fenyegetni, sőt igazából csupán az érdeke miatt mondtam el, hiszen én nem ecsettel, sem vésővel, de nem is ceruzával, hanem a lélekenergiámból készítem el a rep… a régi alakom árnymását, és ennek a technikának egy közismert neve van. Ressurrecion. Amikor aktíválom az elpecsételt erőmet, akkor részben visszanyerem régi alakomat. Ilyet arrancar csak harc alatt csinál, szóval senki se mondja, hogy fenyegetni akartam Rivierat, csupán hasznosnak találom, és ezért nem kívánnék harcba keveredni vele, mert akkor az talán azt jelentené, hogy nem az én oldalamon áll. ~Hacsak Dei logikáját nem vesszük figyelembe… Viszont jelenleg egyértelműen érződik, hogy melyikünk az erősebb, viszont az igazán nagy erő se nem bennem, se nem Rivieraban nincs meg jelenleg hármunk közül. Ebben a szobában Zosimos a legerősebb, és a legöregebb, csupán az a szerencsénk, hogy nincs itt mind a négy chibi, mert akkor hogyha harcra kerülne sor, én és Riviera elbuknánk. Csak örülök, hogy a Mdjan testvérek, vagy régebbi nevükön, Mdjan Anubis a pártomat fogja.~

Spoiler:

Tárgy: Re: Arrancarok szobái Szomb. Feb. 01, 2014 8:41 am

Nem rossz érzés, hogy valóban végre figyelnek rá. Nos… Egy darabig legalábbis. De az újabb közjáték ezúttal inkább szórakoztatja, mint zavarja, kedélyes vigyorral hallgatja az óriással szórakozó apróságot, még az illető báty és közte vont erőbeli összehasonlításra is hajlandó diplomatikusan hümmenteni egyet. A nyers erőnek kétségtelenül híján van, így aztán a dolog még igaz is lehet…
Kíváncsi lenne, az illető szintén Wolloh szolgálatában áll-e. Azon apróságok egyikében sem érzett az övékét meghaladó erőt, akikkel az imént összetalálkoztak, tehát nyilván egyikük sem lehetett az arabosan hangzó nevű illető. Talán egy ötödik tagja is lenne a jópofa kis társaságnak? Nem nagyon nézte ki eddig a bajtársából, hogy vezéralkat lenne.
- Ebben az esetben elismerésem. – mosolyog vissza zavartalanul. – Fiatal létedre ugyancsak erős vagy, meg kell adni.
És bólogat hozzá, mint aki meggyőződésből beszél. Valószínűleg tényleg. A hiba a kréta körül inkább az, hogy soha nem hatotta meg az effajta erő, és ezt nem is volt szokása titkolni. Rävval is ugyancsak közvetlen volt már első találkozásukkor is. Ha neki nem sikerült valódi tiszteletet kiváltania belőle…
A témaváltás egy kissé meglepi. Nocsak, még itt is politizálnának?
- Egészen eddig az illető trón létezéséről sem tudtam, bocsáss meg hát, ha korábban elfelejtettem volna fölháborodni. – nem tűnik úgy, mintha különösebben érdekelné az új téma. Teljes természetességgel fordít hátat a másiknak, hogy odabattyogjon az egyik ódon szekrényhez, majd derékig behajolva kotorászni kezdjen benne. – A király az csak király, nemde? Különösen, ha ennyire jól leplezi a létezését.
A bútordarab mélyéről halk kuncogás hallatszik, majd mikor végzett a feneketlennek tetsző szekrénnyel, újra előbukkan deréktól felfelé, kezében egy poros barna palackkal és két össze-összeütődő kristálycaballitóval.
- Añejo! – jelenti be nem minden büszkeség nélkül. – Parancsoljatok csak, parancsoljatok… - int az üveggel egy székekkel körbevett asztalka irányába, ami néhány félkész vászon társaságában szerényen meglapul az egyik fal mellett. – Természetesen akad kevésbé erős is, ha azt kérnétek, de ez adja meg igazán a hangulatot a képek élvezetéhez, nemde?
Maga is kényelmesen elhelyezkedik, majd ha nem volt ellenvetés, kitölt két kiadós pohár tequilát.
- Önnek, attól tartok, nincs megfelelő méretű caballitóm. – vet bocsánatkérő mosolyt Zosimos irányába. – Ám természetesen festhetek egyet, ha ezúttal egy ezeknél szerényebbel is beéri.

//Bocsánat, most meg én késtem, igyekszem elkerülni a továbbiakban.//

Tárgy: Re: Arrancarok szobái Kedd Feb. 25, 2014 7:56 am

Képek a kastélyban

…és a műteremben

Erő és a kor közötti párhuzam elavult ideológia volt számomra. Bár az igaz, hogy aki idősebb, annak több ideje volt megerősödni, viszont elhatározással, és megfelelő taktikával, rövidebb idő alatt is szert lehet tenni nagyobb erőre.
- Ahogy mondod. Viszont szerintem az, hogy ki milyen idős, és mennyire erős nem összeköthető, hiszen egy öregebb is lehet gyenge. Az erő az többek között elhatározás kérdése. – Viszont az is igaz, hogy az én erőmnek is meg volt az ára, amit nem is bánok, ez nem más, mint hogy fegyvert nem tudok kezelni, az is kisebb csoda, hogy Behemoth-ot és Ángel del Inferno-t képes vagyok elsütni.
Érdekesnek tartottam a politikai elképzelését, amit számomra pozitívnak fogtam föl, viszont erről semmi árulkodó hangot, mozzanatot nem tettem, hacsak nem volt gondolatolvasó, mert akkor a gondolataimból kiolvashatta.
Kíváncsian figyeltük, hogy mit csinál Riviera a szekrényében. Már-már kezdtem arra gondolni, hogy menekülő utat ás, vagy csak próbál belebújni, mikor egy eddig nem ismert itallal a kezében mászott vissza a bútorból. Nem ismertem még a nevét sem, viszont a kíváncsiságomat fölkeltette. A helykínlásra
- Igen, megfelelő. – Vigyorogtam a fraccion társamra, minthogyha egyet értenék vele, bár úgy is hangzott, de igazából csupán ráhagytam. Kíváncsibb voltam, mint gondolkodás.
- Zosimos a nevem, és tegeződjünk, úgy könnyebb. És engem nem zavar, hogyha olyan festett celebet adsz, feltéve, hogyha nem lesz tőle festék ízű az itóka. Very Happy

– Válaszolt Riviera-nak teli vigyorral az apróság.
- A festészetre és a vérre! – Emeltem poharamat, s bele ittam a nedűbe. Erősebb volt, mint amiket általában inni szoktam, s ez egy apró köhintéssel látott napvilágot. Ellenben meg állapítottam, hogy ez biztosan nem valami borféle volt. Viszont be kellett vallanom, hogy tényleg illett a hangulathoz, bár… – Panaszom nincs az Anejo-ra, viszont bele gondolva félédes vörös bor, mélyvörös színnel, az is jól illene a képek hangulatába. – Ekkor vettem csak észre, hogy a chibi kidőlt az italtól, mivel valószínűleg az egész poharát egy húzásra ihatta ki.
- A kastély ura nem rejtőzködik, csupán még nem járkáltál olyan helyen, ahol ő is megfordul, például a trónterem közelében, vagy a tanácsteremnél. Viszont a bitorló, ki Seth-nek hívatja magát, egy szép napon átadja a trónt… – Újabbat kortyoltam az italból, mi így már nem fogott ki rajtam, mert tudtam, hogy mire számítsak. – valakinek. :)Mennyivel egyszerűbb volt az élet a kastélyon kívül. Csak egy szabályt kellett betartani, vagy eszel, vagy téged esznek. Idebent már más a dolog, de hát már nem is vagyunk egyszerű adjucans-ok, nem igaz, Riviera? – Vigyorogtam, s mutattam rá a vendéglátónk adjucans-önarcképére.
- Nem vagy harcias alak, – öklömet erőteljesen összeszorítottam, s hallható volt a hierrom recsegése, – azt tudom, de a kastély nem csak olyan harcmezőket nyújt, mint amikkel adjucans-ként találkoztunk. Harcba szállnál-e olyan harcmezőn, ahol nem az öklünkkel, sem fegyverünkkel harcolunk, hanem szavakkal és ésszel? – Reméltem, hogy Riviera nem csak bátor, hanem az efféle csaták ismerője, ahogy azt is reméltem, hogy sikerül rávennem, hogy az én utam segítségére kamatoztassa a tudását.

Spoiler:

Tárgy: Re: Arrancarok szobái Szomb. Jún. 28, 2014 5:17 am

Látogatás Badru módra ^.^

A szobám egyik kényelmes ülőalkalmatosságán helyet foglalva igazítom meg divatos, műanyagkeretes olvasószemüvegem, majd lapozok az ölemben tartott, halandók által olyannyira kedvelt magazinban. Az emberek annyira szórakoztatóak. ^.^ Ezeket a magazinokat viszont érdemes elolvasni – na nem a férfiak elcsábításával foglalkozó vagy épp karrier-rovat miatt, hanem hogy haladhassak a korral, főként öltözködés és divat terén. Ugyanis, ha egy átruccanás során New York, Párizs, London vagy Milánó lenne az úticélom, fontos, hogy tisztában legyek az aktuális trendekkel, hisz mégsem lehetek holmi köznépből származó amatőr. ^.^ Nekem profi látszatát kell keltenem – mellesleg az ehhez a látszathoz tökéletes dekorációnak alkalmas olvasószemüveget is az egyik magazinban lestem ki, kár, hogy a tervezői darabokért ennyit elkérnek, bár így legalább nem engedheti meg magának mindenki. Pedig ez nem túl nagy feladat, ha az arrancar rendelkezik a megfelelő tőkével a halandók világában – márpedig nekem volt annyi eszem, hogy mindig félretegyek és bankban tartsak némi jelentéktelen összeget, mely napjainkra igencsak kinőtte a jelentős jelzőt is. Befektetni tudni kell. ^.^
Na meg szemmel tartani a buta kis halandókat. ^.^ Tulajdonképpen nem sok mindent csináltak az elmúlt évszázadokban, már ami a közösségi életüket illeti, csak az etikett változott, az is leginkább a póriasabb körökben. Az elit mindig szeret elkülönülni, hogy elkápráztassa a közembereket, és ennek bizony a jómodor is tökéletes komponense. Annyira egyszerű az egész. ^.^ De persze mindig vannak olyanok, akik ezt képtelenek megérteni vagy elsajátítani, ahogy olyanok is, akik nyitottak a tanulásra, mint például Flavia húgom. Ő igazán tehetséges tanítvány, rendkívül könnyedén sajátítja el mindazt, amit megpróbálok átadni neki, néha már én magam is meglepődöm, mennyire könnyen játssza meg magát, ha én azt kérem tőle, ami be kell valljam, van, hogy ijesztő. ^^”
Ismerős hangra emelem fel tekintetem a magazinból, és már-már reflexszerűen nyúlok a felém dobott holmiért. Ez után a szemüveget és a magazint leteszem a közeli asztalra, hogy jobban szemügyre vehessem a kulcsot.
– Örülök, hogy látlak, Badru. ^.^ – köszöntöm a régi szövetségest és partnert. Sok szempontból hasznos a jelenléte vagy épp a közelsége, ám most nem tudom eldönteni, csak szórakozik velem, vagy tényleg látogatóba érkezett? ^^” – Ráadásul ezen a héten már harmadszor... Elkényeztetsz ^.^ – jegyzem meg, bájos mosollyal felpillantva a kulcs nézegetéséből. Ha ő adta, biztos különleges, bár a titkát nem tudom megfejteni. Talán mégis tréfa volna az egész? Az ő érdekében, remélem, nem. ^.^ Mindazonáltal felállok, hogy méltóképpen üdvözölhessem a számomra kedves férfit, méghozzá egy arcára adott csókkal. Noha kétlem, hogy csak emiatt jött, hisz mindig akar valamit. Hol apróságot, hol kevésbé apróságot. ^.^
– Elmeséled nekem, mit hoztál? Igen szép darab, de egyelőre nem igazán értem ^.^ – érdeklődöm, kedves, kíváncsi mosollyal, hátha nem kell olyan túl sokáig faggatóznom, és a teljesen tudatlan kislánynak azért komoly, részletes felvilágosítást ad. ^.^ Elvégre akadt már dolgom értékes kulccsal, amiért egy boszorkánnyal üzleteltem nem is oly régen. Ami azt illeti, igazán kellemes modorú, kiváló ízléssel megáldott nő volt, bár nem találkoztam vele azóta, és végül az üzlet sem köttetett meg, elvégre a kulcsot második találkozónk alkalmával adtam volna át. Milyen kár, hisz szíves örömest megbeszéltem volna vele egy újabb vacsorát abban a remek étteremben odaát a halandók világában. ^.^

Tárgy: Re: Arrancarok szobái Szomb. Júl. 12, 2014 8:29 pm

Hajnali körtúra - Kip-kop, ki kopog?

Halovány tüneménynek tetszenek az előző éj árnyai, neszei, ahogy napvilágot játszva helyére szállt csalóka fényét ontó hamisság. Mi éjjel létezik, történik, esik meg, annak nappalban, még ha csak ámítása is annak, helye nincsen. Mi duhaj az est leple alatt, mindaz most rejtve marad, mégis próbát kell tennem, hátha szerencsém lesz. Nevetséges, vajmi köze lenne ennek szerencsémhez, hallásom az egyedüli, mire támaszkodnom kell.
Adott a hely, nagyban nem téveszthetem el. Feladatom egyszerűségének csalóka voltával csupán megérkezve szembesülök. Miért is volna oly semmiség e tett, mint képzeltem? Egyetlen szobát, s annak lakóját keresem, mi sem volna könnyebb. Hiba az elképzelésben, jó néhány ajtó sorakozik előttem. Remek. Nem épp kedvemre való, végig kell járnom mindet.
Elsőként marcona hárpia tépi fel zargatásom tárgyát, oktalankodásom firtató hangját, ha már hallottam volna korábban, ezer közül is felismerném. Porcelántányért karistoló ezüst kés csikorgó zaj tör fel belőle, nem pusztán a hasonlattól, a némbertől is kiráz a hideg.
- Uh, nem – további magyarázat nélkül, sietve hagyom magam mögött a károgót, hangjától a holtak is sikítva menekülnének a kriptából. Haladok tovább, mielőtt végleg halláskárosult leszek.
Szomszédságába kérve újfent bebocsátást merőben kellemesebb fogadtatás vár. Álmatag mosolyt csal arcomra a tökéletesség hiányos öltözetű eszmei példánya. Hogy miben segíthetsz? Te, kedvesem, bármiben! Suttognám a lábamról levett fagyos szempárnak, lényemet cirógató tengermély baritonnak.
- Sajnos nem – nehezen állom meg, búcsúzóul ne ejtsem meg, „talán legközelebb”. De most dolgom van, mennem kell, hisz egyértelműen nem őt kerestem. Első bálozós lányka szemérmességével pillantok még vissza, távozóban tőle. Játszva gondolattal, leplezetlen megmosolyogva, miként múlatnám el az időt vele. Megfelelő társra lelni kedvemre való szórakozásban igen nehézkes, de talán „ez”, s ha már így gondolok rá, inkább „ő”, úgy lehet, erre érdemes lenne.
Lemondó sóhajjal magam mögött hagyva a tökéletes játékszert, immár kevésbé lelkesen járulok következő vizitemre. Soron következő szobából viszont semmilyen életjel nem mutatkozik. Túl későn, vagy túl korán jöttem volna, nem tudom meg. Odabenn csend honol, noszogatásomra a kilincs sem enged, bárki lakja is a helyet, itthon nem lelem.
Habár még csak most kezdtem, korai volna még reménytelennek ítélnem keresésem, már-már fásultan zörgetek az üres szobával átellenben. Ez az ajtó szerencsétlenségemre feltárul előttem, s ahogy lakója borzas, csapzott, hovatovább, igénytelen feje kikandikál, rögvest azt kívánom, bár zárva maradt volna mindörökre. Kevésbé visszataszító a mocsárszínű, opálos tekintet, s bár nyálcsorgató vizslatása is elegendő lenne, mégsem ez, mi menekülésre késztet.
- Ah, te jó ég, biztos nem... – hiába kapom arcom elé kezem, utólag már bánom, kár is volt megszólalnom, így újult erővel csaphat le rám a lakrészből áradó ocsmányság. Hogy büdös? Büdös egy három hetes vízi hulla. A szagorgia, mi a világ végéig is elkergetne terjeng odabenn, megsaccolni sem vágyom, mitől eredhet. Ha mégis kísérletet tennék rá, úgy képzelem, néhány pézsmatulok, saját ürülékében hempergetve, ez lehetett. És talán, mégis, kellett néhány oszladozó hullának is lennie, a gyomorforgató összhatást csak ezzel érhette el. Úgy lehet, még egy pár harcias borz is meglapult valahol mélyen. Hacsak nem épp e borzzal szemeztem az előbb, fekete-fehér zilált sörénye következtetni is erre enged. Mindez vastagon végható cigarettafüstbe burkolódzva tolult a képembe, már szinte fel se tűnt ezek mellett. Hogy az éjjel kifülelt hangok nem innen jöttek volna? Ha bárki be is tévedt oda, ettől a szagtól nem hogy viháncolni nem támadt volna kedve, de az első lélegzetvétellel el is ájul tőle. Kizárt, hogy a hangok, miket hallottunk alant innen jöttek, így sietősre véve dolgomat haladok tovább.
Iménti bűzélményemtől némileg kábán tántorogtam a következőhöz, vigaszt mindössze annyi nyújtott, az előzőnél rosszabb semmi nem lehet. Kopogásomra kisvártatva két pöttöm tojás dugta ki álmatag kobakját, marconán érdeklődve, mi a bánatos rossebet akarok tőlük hajnalok hajnalán, válogatatlan szavakkal, kórusban küldve el melegebb éghajlatra. Még akár e két leányzó is lehetett volna, kérdésemre, itt tartózkodtak-e az éjjel, hölgyekhez méltatlan kifejezésekkel adták tudtomra, semmi közöm hozzá, s vágták rám együttes erővel az ajtót. Sarkon fordulva felírtam őket képzeletbeli listámra, néhány lépés után megtorpanásra késztetett, karomba csimpaszkodva jelent meg mellettem az ikerpár egyik fele. Csalódottan vettem tudomásul, keresettjeim mégsem ők lesznek, a lányka elmondása szerint az egész éjszakát házon kívül töltötték, csak nem rég jöttek vissza. Az iménti fogadtatásért elnézéstfélét rebegett, válaszul rá hanyagul ráztam le magamról az apróságot, mellesleg vetve oda, ilyen ocsmány beszédért, ha legközelebb tetten érem, kitépem a nyelvét. Jó szándékom nevelésükre egészen meghathatta, nem volt tovább maradása, csendesen iszkolt vissza szállásukra.
Szomszédságukban kisebb hegy méretű egyed nyitott ajtót, kiből első pillantásra ajtófélfa takarásában csupán vállmagasságig láthattam valamit. Lehajolva hozzám barátságtalan, busa fejével vont kérdőre, van-e olyan fontos zaklatásom célja, hogy itt helyben ne szedjen ízekre. Magam sem panaszkodhatok parányi termetre, e melák mellett jószerével jelentéktelen csöppségnek éreztem jelenlétem, lábujjhegyen állva is csupán mellkasáig értem. Vele szembeni kicsinységemen, pillanatnyi megilletődésemen túllépve hamar összeszedtem magam, csak mert kétszer akkora, nem ijedhetek meg. Magamra erőszakolt gyilkos vigyorral kilátásba helyeztem, ha nem felel szépen oly egyszerű kérdésre, merre leledzett éjjel, úgy szeme helyére épp kezemre eső magasságban himbálódzó golyóit illesztem. S bár azok funkciójukat vesztett kellékek, eltávolításuk bizonyára nem lehet kellemes a szenvedő félnek. Felbátorodásom látszólag elsőre nehezére esett feldolgoznia, nem lehetett hozzászokva, tőle kisebbek ily merészen szálljanak szembe vele. Ebbéli tetszését kifejezve barátságosan lapogatta meg fejemet, s öblös, visszhangzó nevetést követve szívesen osztotta meg velem, a palota központjában duhajkodó csürhével töltötte az estet. Hirtelen lelt jókedve rám át ugyan nem ragadt, ahhoz elegendő volt megállnom, hogy fejemet búboló kezét, karját távozóban ne tördeljem el.
Tovább haladva, majdhogy már lehetetlenre ítélve rám szabott feladatom, csalódottan járultam a következő szobához, kíváncsiságom annak lakójára már jószerével kiölték az eddigi kudarcok. Előre egyedül az hajtott, már nincs sok hátra, az utolsó néhány valamelyike kell legyen a keresett, hiszen az irányt biztosan nem vétettem el. Kopogtam, sokadjára, s vártam, ezúttal miféle furcsa szerzet lakhatja e szobát. Az eddigieknél rosszabb aligha lehet…

Tárgy: Re: Arrancarok szobái Csüt. Júl. 17, 2014 6:07 am

Shiny Sunday

Ahogy a legtöbb vasárnap, a hat testvér most is egyszerre ébredt fel közös testükben, és mint legtöbbször, most is meztelenül a saját ágyukban, egy fiatal, jóképű arrancar mellett, hasogató fejfájással. Lucía többnyire ilyenné varázsolta a közös vasárnapokat, bár a mai fejfájás rosszabb volt a szokásosnál, köszönhetően az előző esti partikon, aminek a lány volt a koronázatlan királynője, annyi királlyal, hogy a parti már inkább volt köztársaság.
- Jó reggelt, szépfiú!- Daniella egy könnyed, de erősnek szánt lökéssel a földre taszította az ágyban alvó, szintén ruhátlan arrancart, aki hangosan káromkodott, ahogy a földre gurult, és vélhetően hasonlóan sajgó fejét kezdte el tapogatni. - Jó volt az este, de most kérlek, tedd meg, hogy lelépsz, dolgom van- Daniella nem igazán tudta, hogy milyen szórakozást nyújtott a húgának, és Lucía ébredező tudata nem is osztotta meg vele, de nem is érdekelte különösebben. Mindig ő volt az, aki az utolsót kidobja ébredés után.
A férfi viszonylag könnyen távozott egy utolsó csók után, amin mind Lucía, mind Catalina tudata jól szórakozott, és a többiek is felfedezték, hogy a szerencsétlen valószínűleg komolyabbnak gondolja a kapcsolatot annál a pár óránál, ami valójában volt. A másik négy lány kevésbé szórakozott jól, de belefáradtak már abba, hogy húgaiknak megmondják, ne játszadozzanak másokkal. Mind a hatnak volt olyan pont a magánéletében, ami zavarta a testvéreit, de kompromisszumot kötöttek, elviselték egymás dolgait.
A jobb kéz kinyúlt, és megengedte a vizet a szoba sarkában álló kádba- annyira automatikus, hogy a hat lány nem is tudta, kihez tartozott a mozdulat. Miközben folyt a víz, a fáradt szempár felemelkedett, és a falon lógó, nagy tükörbe nézett. Így, kócosan, másnapos tekintettel annyira nem volt szép, mint akkor, amikor Catalina vagy Lucía órákat töltött a sminkeléssel, és utána csodálta meg magát, de így is kellemes érzés volt látni magukat, és egyszerre az összes testvérüket. Különösen Daniellát nyugtatta meg a tudat, hogy a testvérei vele vannak, úgy is, hogy mindegyiküket látta meghalni. Kivéve Mercedest, de miután meghalt, kiderült, hogy őt is túlélte.
Önkéntelen mosoly kúszott közös testük arcára, ahogy beleültek a kellemesen forró vízbe, aztán nyakig elmerültek a kádban. Vörös hajuk szétterült a vízen, a gerincük mentén végigfutó csontmaszk halkan súrlódott a kád alján. A fejfájás lassan enyhült, úgy tűnik, Lucía mégsem ivott olyan sokat.
- Na, meséljetek, húgocskáim, milyen hetetek volt?- Daniella hangja jóval mélyebben búgott a fejükben, mint amilyen a valóságban lett volna, és bár csak percekkel lehetett idősebb a másodszülöttnél, mégis olyan volt, mintha legalább öt-hat évvel öregebb lenne náluk. Különösen az elsőként megszólaló, csilingelő hangú Juliánál.
- Hááááát, semmi különös, Dancsi. Elmentem Karakurába, megnéztem egy esküvői ruhát, olyan gyönyörű, gyöngyökkel kirakott uszállyal. Abban szeretnék majd férjhez menni, de sajnos nincs rá pénzem, annyiba kerül, mint négy ló. Ezután szereztem egy kiskutyára emlékeztető hollowot a sivatagban, de amikor hazaértem vele, és egy pillanatra nem figyeltem, megszökött, biztos hazament. Utána olvasgattam pár magazint, kipróbáltam pár szépítkezési technikát, és lefeküdtem.- ahogy Julia dallamos, csilingelő hangja elhalt, Serena szólalt meg. A hangja lányosabb volt, mint életében, de még mindig nem volt egyértelmű, hogy lányhoz, vagy egy fiatal fiúhoz tartozik.
- Délig a szokásos edzést csináltam, aztán pihentem egy kicsit, és párbajoztam egy másik arrancarral az arénában, de nem volt komoly kihívás. Ezután körbekérdezősködtem egy kicsit, hogy van-e mostanában valami feladat, amit egy jobb erőben lévő arrancarra bíznának, illetve, hogy van-e új Espada mostanában, akihez csatlakozhatnánk, de egyelőre a régiek vannak. Ezután kimentem Karakurába, legyőztem az első három shinigamit, aki rám támadt, és hazajöttem. Este gyakorolgattam azokat a bárd dalokat, amikre még emlékszem, és folytattam a címerpajzsunk megtervezését- Mercedes egy aprót nevetett Serena beszámolóján, akit már ötszáz éve is elmaradottnak talált, és sokáig gúnyolt a lovagosdiért, amit szerinte játszott, de az elmúlt években erről a szokásáról egyre kevésbé letett, és már csak így fejezte ki nemtetszését. Lucía kihívóan doromboló hangja vette át a szót.
- Tegnap én voltam a nagy buli központjában, kedveseim, látnotok kellett volna. Megnyertem fölényesen a rúdtáncos versenyt, azután karaoke-ztunk pár más lánnyal, ott második lettem csak. Azután felvittem Jago-t a szobánkba…
- Oké, Lucy, a többit már tudjuk- Catalina hangja türelmetlenül vágott a húgáéba, valószínű már nagyon akarta mondani, hogy mit intrikált össze a héten. Lucia azonban nem hagyta magát félbeszakítani, szelíd, kioktató hangon folytatta.
- Dehogy tudod, Cata, kedvesem. Jago egy volt abból a négyből, akit felhoztam ide tegnap, de Carvin-on kívül egyik sem volt igazán említésre méltó. Őt láthattátok, nagyon szórakoztató társaság volt minden területen, két hónapja ő volt a legjobb. Szegény, láttátok, hogy belém zúgott?- egy halk nevetés csendült az elme közös részében. - Tanultam valami újat is, aki jó lesz, annak megmutatom, miután kicsit kihűlt a víz. Annyi a lényeg, hogy lassan…- kopogásra nyílt ki Dalarea szeme a meleg fürdővízzel teli kádban.
A szeme egy pillantással nyugtázta, zanpakutoja vége karnyújtásnyira hever tőle Serena úgy helyezte el, hogy bármikor könnyen elérhető legyen a hosszú alabárd a szobából. Miután nyugtázta, hogy emiatt viszonylagos biztonságban van, a lány szeme ismét lecsukódott.
- A pasid az, Lucy? Lehet, hogy megmutatja helyetted ő, amit mutatni akartál- Mercedes nem nevetett, de ha lett volna saját szája, biztosan megjelent volna rajta az a megszokott, csintalan mosoly. - Nyitva!
A többi lány az elmén belül nem tudott mit tenni már, Mercedes a szájra ültette ezt a szót, amit kikiabált a kopogtatónak. A lányok közül a legfiatalabb egy rövid mentegetőzéssel, miszerint nem akar kiszállni a kádból, letudta a maga részéről a vitát, amire már nem is igazán volt sok idő. A mély, sötétzöld szempár mögül valójában tizenkét szem nézett a belépőre, aki egy számukra ismeretlen, fehér hajú lány volt, egyedül Catalina tudta, hogy ki is jött hozzájuk. A következő szavakat, amik elhagyták a szájukat, már az ő száját hagyták el, meglehetősen kedves, tiszteletteljes hangnemben, ahogy egy fracciónnal ajánlott beszélni. Nem jók az olyan ellenségek, akik Espadák fülébe suttognak.
- Mi járatban, Nayara-san? Segíthetek valamiben?

Tárgy: Re: Arrancarok szobái Kedd Júl. 22, 2014 9:08 pm

Hajnali látogatás, hívatlan vendég

Furcsállom e messzemenő felelőtlenséget beinvitáló hang gazdájától, kérdezés nélkül bárkit szívesen lát privát szférájában. Saját bizalmatlanságom, hovatovább paranoiám, meggyőződésem, sosem lehetünk elég óvatosak még fajtánkbeliekkel szemben sem. Máskor talán nem zavart volna, most kényelmetlen érintett ily módon betolakodni. Belépve a fülelt szóra tovább ennél nem is mentem, betéve az ajtót karba font kézzel annak dőltem. Magyarázatot keresnem se kellett, vendéglátóm kényelmes lustasága okán kellett saját magam beengednem, amaz ráérősen ejtőzött egy kád vízben. Egy ismeretlen szájából nevem hallatán, még mielőtt kérdőre vonhattam volna jövetelem okán, érdeklődésem tárgya evégett elsőként egészen más körül járt.
- Ismerjük egymást? – gyanakodva méregettem a kádban heverésző egyedet, emlékek közt az után kutatva, tudnom kéne-e, hogy ő kicsoda. Talán láthattam már valahol, ám csak mert és csak talán szembejött velem, még nem kell rémlenem, hisz jelentéktelen, akárcsak egykor magam is, számosok közt egyként, sokadikként a sorban. Ráadásul nő, így felejthetősége, ha volna róla mit, még inkább valószínű. Beszédbe még biztosan nem elegyedtem vele, úgy legalább, ha más nem is, az arca ismerős lenne. De minthogy ilyesféle kontaktus után hiába kerestem emlékeim közt, s mindörökké kotnyeles sem hívta fel figyelmem lappangó, félresöpört, ám mégis ismert tényre, biztosra vehettem, nem szenilitás végett nem tudom, ki lehet. Ha pedig így, valóban érdekelne, honnan tudja a nevem, az se rám írva nincs, se oktalanok orrára kötni nem szokásom. Ahogy fracciónságom is csak szükségben adom tudtára annak, kinek érdemes, vagy épp érdekem szolgálja hovatartozásom ismerete. Mindezek fényében kíváncsian fülelek feleletére, ő honnan tud olyasmit, mit egyébként nem kéne.
- Ha már tudod az enyémet, áruld el a neved, kérlek – ha mondja is, ezúttal igyekszem azt nem elfelejteni, kivételesen fontos lehet. Egy ideig még fontolgatom, a következő mi legyen, de minthogy sajna nem teadélutánra jöttem, elhúzódó bájcsevejre, ha vele se járnék sikerrel, időm nincsen, a többi szobába is be kellene lesnem, megtudni, ki lakik még erre. Jobb volna hát egyből a lényegre térnem.
Megfordul a fejemben, felkérhetném, vegyen magára valamit, ám mégiscsak az ő szobájában lennénk, hol úgy tesz, mint kedve tartja éppen. S ha eddig a fáradtságot sem vette, jöttömre a kádból kikászálódni, ki volnék, hogy erre kérjem, ha neki így is megfelel? Sosem volt szemérmességem, ha fel is törne, azt csírájában tiprom el, ajtótól ellökve magam járulok hozzá közelebb, meghittebb társalgás végett. Mintha csak otthon érezném magam, engedélye nélkül telepszem le a kád szélére, amennyiben nem tiltakozik ellene. Közelségem esetleges fenyegetésének enyhítése végett Travesíát kezem ügyéből óvatosan lábam elé fektetem, fegyvertelenek legyünk mind a ketten. Hiszen csupán beszélgetni jöttem, ne is tűnjön egyébnek. Földön előttem alig-alig derengő lámpás messziről is szolgál, ha szükségét érzem, mégsem gondolhatja, így ártani tudnék vele. Tovább menve bátorkodok megtörni a vízfelszínt épphogy érintéssel, kíváncsiság végett. Jól tettem, hogy nem kérettem ki belőle, az még kellemesen meleg, kár is lett volna elpocsékolni egy egész kád fürdővizet. Tudva, tanulva belőle sivatagi létben, mekkora kincs, ha nem luxus, hogy ücsöröghetünk, pancsolhatunk kedvünkre benne. Így míg ő maga nem látja jónak, nem tessékelem ki belőle, cseverészni így is lehet. Faggatózáshoz tőlem telhetően barátságos, ártatlan mosolyt öltve kezdek.
- Nem volnék tolakodó, de megkérdezhetem, miként, s merre töltötted az éjjelt? – nem bánnám, ha nem érdekelné, miért kell tudnom ezt, mindenkinek egyszerűbb lenne, készségesen elfecsegné feleletét kérdésemre. Nehezemre ugyan nem esne átlátszatlan hazugsággal megindokolni kérésemet, mégis tisztább lenne, ha válasz helyett, kérdésre nem kérdéssel hozakodna fel.

Tárgy: Re: Arrancarok szobái Pént. Aug. 01, 2014 11:12 am

Shiny Sunday

A fürdőkádban terpeszkedő lány arcán az udvarias, szerény mosoly még mindig Catalináé volt, amikor egy kicsit összébb húzta magát, levegőt szívott a tüdejébe, és szavakat formált, hogy azokat azután a látogató felé küldje.
- Azt hiszem, nem találkoztunk még személyesen, Nayara-san- nem tartotta fontosnak a további hízelgést, csak simán meghajolt a lány felé. Tudta nagyon jól, hogy a fracción elég okos hozzá, hogy összerakja, hogy hallomásból is ismeri sok arrancar, és így kicsit legyezze vele a saját büszkeségét. Hatalmas emberek felé jó módszer volt, ha hagyta, hogy összekössék a személyét a kellemes érzéssel. Sokkal könnyebb őket utána táncoltatni.
- Dalarea Cortéz- Catalina ugyan megtartotta az udvarias hangnemet a bemutatkozásnál, de belül nagyon értetlen volt, nem értette, hogy miért jönne egy ilyen fontos valaki hozzá úgy, hogy nem is tudja, hogy hívják. Reménykedett benne, hogy nem azért, mert Lucía az ő fiúját vitte ágyba, bár ezt az eshetőséget nem tartotta túl valószínűnek. Akkor valószínű nem vesztegetné idejét arra, hogy neveket kérjen, simán próbálna bosszút állni.
Ahogy a közeledő, majd kád szélére telepedő lányt nézte, Dalarea szemeiben mind a hat lány minden érzelme szikrázott. Kíváncsiság, egészséges veszélyérzet, jókedvűség, izgalom. Minden érzelem felfokozódott, ahogy a kéz a vízfelszínt borzolta, alig arasznyira meztelen testüktől. Az arcukon viszont még mindig ugyanaz az egykedvű, barátságos, udvarias mosoly ült, ahogy a fehérhajú arrancar lányt figyelték. Mint a kérdésben illetékes, Lucía vette át a szót nővérétől.
- Meglehetősen hosszú este volt, egy kicsit sokat ittam, de ha azért jöttél, szívesen mesélek neked. Nem szeretnél csatlakozni?- a másik öt lány különbözőképpen reagálta le testvérük ajánlatát, és a háttérben gyorsan vitázni kezdtek azon, hogy ez jó ötlet volt-e, de nem tettek semmit az ellen, hogy Lucía visszahúzza maga elé az eddig kényelmesen kinyújtott lábait, és kicsit feljebb ült, szabaddá téve a nagy fürdőkád felét. Jóleső borzongás futott végig a hátán, ahogy a nyitott ajtón beáramló hideg levegő megérintette vizes felsőtestét.
Egy könnyed mozdulattal hátrasimította a haját, és egy kicsit pimasz, várakozó mosoly kíséretében Nayarára pillantott. A szája makacsul csukva maradt, jelezve, hogy nem kíván beszélgetni, amíg a másik arrancar nem foglalt helyet szemben vele, a fürdőkád másik oldalán. Nem igazán tudta, hogy milyen tervei vannak a továbbiakban, ha a másik arrancar kötélnek áll, de túlzottan jó ötletnek tűnt számára közös fürdőkádban beszélgetni az éjszakai kalandjairól ahhoz, hogy ne valósítsa meg. Amúgy sem fürdött még soha senkivel.