Mivel az arrancaroknak is élniük kell valahol, ezért Aizen-sama nagylelkűségének köszönhetően, nekik is van külön szobájuk. Természetesen a méretük kisebb, mint az espadak hálótermei (hála a diszkriminációnak T_T), de a célnak még így is tökéletesen megfelelnek.

Kellemes időtöltést minden arrancarnak! ^^

*A lenyugvó nap sugarai már vörösre festik Las Noches tömény, fehér falait; hamarosan átadja a helyét szeretőjének a Holdnak, ezzel jelezve a nap végét. Szép kis nap… Slarin ma se csinált semmit. Semmi, ami értékelhető lenne szeretett Aizen-samája szemében. Szóval, ismét csak a szokásos lustálkodása. Nem mintha megengedhetné magának, hogy elpuhuljon. Nem kockáztathatja meg, hogy holmi kis taknyosnak nézzék, aki azt se tudja mi dolga itt. Igaz, ma már nem tehet semmit. Így aztán az alvatlanságtól és tán a puszta tehetetlenségtől kínozva, de inkább a folyosókat rója. Nem mondhatni, hogy bolyongásának célja is van. Csupán egy kis füzetet visz magával, meg egy tollat. Ha már úgy is szabad ideje van, majd leírja kusza gondolatait. Abból legalábbis mindig jut neki.
Lehet, az egyetlen pillanat, mikor végre megszabadul felszínes, „ki-ha-én-nem” viselkedésétől az, amikor elkezd filozofálni. Mélyebb személyiségét mintha csak ez a füzet tartogatná. Hisz néha muszáj megszabadulni az arroganciától, s helyet kell szorítani érettebb énjének is. S ha nem zavarják, hisz láthatóan senki se kószál a folyosókon, akkor miért is ne írna itt? A szobája, az a pár négyzetméteres lyuk nem elég felszabadító. Igaz, Hueco Mundoban az egyetlen hely, amit valójában a magáénak mondhat, az a kis terület volt. De hát… A négy fal maximum biztonságérzetet nyújt, felfrissülést semmiképp.
Slarin már le is telepszik a folyosóra, valamivel messzebb a szobájától. Senki se közeledik, így hát a hideg kőre leülve, térdeit kinyújtva merül bele a kis füzetbe. S nem, nem veszi észre, hogy valaki épp készül belébotlani… Legalábbis addig biztosan nem, amíg valójában belé nem botlanak, vagy nem szólnak előre…*

*Esteledik. És ez a legjobb alkalom Ceph számára, hogy a lehető legkevesebb feltűnéssel helyezze el legújabb szerzeményeit, egy szatyornyi fonalgombolyagot szobájában. Sosem szerette volna, ha mások is tudomást szereznének kedvenc hobbijáról... Bár elég nyílt titok, hogy a fracción nem valami férfias módon rajong a kötögetésért, horgolásért és egyéb kézműves dolgokért. Legalábbis két fraccióntársa és felettese biztosan tud róla - vagyis azok, akiket rendszeresen bombáz tisztelete jeléül pulóvereivel és állatfiguráival.
Tehát éppen szobája felé igyekszik, és - mit szépítsük - egyáltalán nem figyel az orra elé... Meg sem fordul a fejében, hogy esetleg valaki lába vagy egyéb testrésze az útban lehet, így hát úgy felbukik a váratlan akadályban, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Csomagját is kiejti kezéből, ezzel elérve, hogy a benne rejlő pamutgombolyagok a szélrózsa minden irányába guruljanak szét.*
- Jaj, elnézést, ne haragudj!
*Hadarja még röptében a "fekvőrendőrnek", majd nagyot nyekkenve koppan a hideg kövön. Igyekszik minél gyorsabban feltápászkodni, majd leporolja magát, és egyenesen a(z egyelőre még ismeretlen) alakhoz fordul, hogy megállapítsa személyazonosságát.*
- Nagyon megrúgtalak? Tudok segíteni valamiben?
*Ajánlja fel végül segítségét, miután sikerül visszanyernie lélekjelenlétét. A fonalakról valószínűleg teljesen megfeledkezett már...*

*Úgy tűnik, Aizen-sama sem tudta tökéletesíteni a hollow-kat. Ugyanis láthatóan mindkettő arrancar koordinációs problémában és figyelmi zavarban szenved.
Szóval, az egyik az írásba merülve, a másik meg ki tudja, mibe, lényeg a lényeg; az egyik tökéletlen arrancar átesik a másikon.
Ennyit hát a békés, napnyugtai irogatásról. Slarin pedig először bevágja a WTF fejet; aztán amikor észreveszi, hogy valami szerencsétlen volt a tettes, akit ráadásul eddig sose látott. Hát nem kicsit felmegy a pumpa, hiába baleset volt az egész.
A füzetben most egy hatalmas lyuk éktelenkedik. Mintha a füzet is hollow-vá válna. Pedig nem az lenne a lényeg, hogy minél jobban hasonlítson a gazdájára, nem kutya ez. Csak egy füzet. Még az kéne, hogy a borítójára is felírjon egy számot…
Szóval hamarosan Slarin már láthatja is a tök idegen arrancar fejét, amint az a hogyléte felől érdeklődik. Szerencséjére.*
- Nézz a lábad elé, jó? - *rivall rá, miközben ő is feltápászkodik. A ruhája érdekli a legkevésbé; egyszerűen nem az a nőies nő fajta. Nem nagyon ad a külsejére. Nem arról van szó, hogy igénytelen, de láthatóan nem fog sírva fakadni, ha egy kis kosz kerül a rucijára. Arca is egy kicsit fiúsabb az átlagnál, s hangja egy nőhöz képest egészen mély. Csupán hosszú haja s alkata az, mely inkább egy nőhöz hasonlíttatja őt. És persze mandulavágású, barna szemei, melyekben az állandó akaratosság tüze lobog.*
- Nézd meg, mit csináltál a… - *mutatja fel a füzetet, amin a toll egy szép lyukat alkotott, de aztán hamar le is ereszti, majd fáradtan fogja fejét. Nem csak hogy az egész napot ellustálkodta, de még az írásait is tönkre tették. Kezdheti elölről.
Aztán, egy rövid fejcsóválás után lepillant a földre. Gombolyagok. Lányos holmik, amiket Slarin csak ember életében, a leány gimnáziumban látott. Nem mintha rajongott volna értük.
Szóval, ennek eredménye még egy fejcsóválás. Mi értelme lenne kiakadni ezen? Az úgy se változtatna semmin. Úgyhogy inkább csak villant egy pillantást a másik arrancarra– talán kicsit lenézőre sikeredik a pamutgombolyagok látványa végett - , aztán pedig lehajol a lába előtt heverő, két gombolyagért.*
- Hagyjuk. - *folytatja, amikor átnyújtja őket, s a többit indul megkeresni.*
- Mindegy. Segítek felszedni ezeket.
*Az ezeket szó talán egy árnyalatnyi gúnnyal sikeredett; ám igazából nem lehet kivenni gondolatait szavaiból. Régebben ezért lehet, leharapta volna mások fejét. Aztán, végre talán sikerült kicsit megkomolyodnia. Hisz ki ő, hogy joga legyen másokat sértegetni?*
- Slarin Sleryrrlyn’dreskel. - *mutatkozik be, amikor az újabb kupacot nyomja a másik kezébe, az összelyukasztott füzetet a hóna alatt tartva, tollat pedig kivéve szájából. Ugyanis amíg a gombolyagokért kellett lehajolnia, szüksége volt mindkét kezére, így kénytelen volt az íróeszközt fogai közé szorítani.
Aztán, ennyi kedvességet talán még ki tud préselni magából. Többet ne várjon tőle az ember.*

*Kissé hunyorogva méri végig a másikat, majd elkerekednek szemei, amikor megállapítja, hogy nem is látták még egymást. Ez pedig nem az egyre romló szemeinek eredménye... Mondjuk sosem ezen érzékszervének kifinomultságáról volt híres - mindig is jobban szeretett hallására és szaglására hagyatkozni -, és azóta csak romlott a helyzet, hála az éjszakai kötésminta-bogarászásnak.
Az egyértelmű tények ellenére csak azért is igyekszik bebizonyítani magának, hogy legalább egyszer találkoztak már ezelőtt futólag, de akármennyire töri magát, nem tud semmit sem felidézni ezzel kapcsolatban. Kis idő múlva aztán magában sóhajtva letesz erről a tervről, amikor meghallja az arrancar válaszát.*
- Igyekszem, igyekszem, csak hát alkonyatkor már nem számítottam arra, hogy lesz valaki más is a folyosókon...
*Válaszol, miközben futólag leporolja ruháját. Nem mintha nagyon feltűnne neki a fentebb említett ok miatt, hogy koszos lenne - ez inkább csak amolyan kényszercselekvés, hogy ne kelljen ránéznie a másikra, akiben így felbukott az előbb. Ahogy összeszedi magát, úgy tér vissza szokásos viselkedése, és szégyellni kezdi magát, amiért - véletlenül ugyan, de - belerúgott a hölgybe...*
- Sajnálom. De, ha gondolod, tudok adni helyette másikat, talán van egy üres füzet a szobámban...
*Kezd zavarában a kicsit talán zagyva magyarázatba, és megdörzsöli tarkóját. Ekkor jut eszébe, hogy ideje lenne minél előbb összeszedni a fonalakat, mielőtt más Las Noches-beli is idevetődik és meglátja a színes gombócokat... Így hát gyorsan felkapja a szatyrot, és nekilát begyűjteni a közelében lévő gombolyagokat.*
- Ööö... Köszönöm.
*Pislog meglepetten a másikra - az előbbiek után nem gondolta volna, hogy segíteni fog neki... De azért örül ennek, és egy alig látható mosollyal tudatja is ezt váratlan társával. A mondat hangsúlyára nem figyel, vagy legalábbis nem adja semmi jelét annak, hogy megsértődne a gúnyos él miatt.*
- Cephalus Ó-Madaidhín, 41. arrancar, Midoriiro Hikage-sama fracciónja; de általában Cephnek szólítanak.
*Hadarja el a már jól begyakorolt hivatalos bemutatkozását, és kezét is nyújtaná Slarin felé, ha nem lenne éppen mindkettő tele a fonalakkal, így azonban csak egy fejbiccentésre futja.*

Egy kellemes fürdő, és egy tábla tejcsokoládé után jókedvűen sétálgattam Las Noches girbegurba folyosóin. Néhol óvatosan kellett lépkednem, hiszen elég sok sötét hely van, ahol az arrancar az orráig se lát. Nem szerettem volna a tiszta ruhámat összekoszolni, mivel semmi kedvem nem lett volna újra kimosni. Így is ez volt az 5. ruha, amit felvettem. Olyan ügyetlen voltam, hogy folyton leettem magam a kedvenc bonbonommal.
Az arrancarok szobái felé haladva két alakot pillantottam meg. Lépteim kissé sietősebbre vettem, és odasétáltam az ismeretlen arrancarokhoz.
- Üdvözletem, hölgyeim! A nevem Ryuunosuke Thorbjörn Zilberschlag. Én lennék a 104. arrancar. Bár ha nagyon pontos akarok lenni, akkor inkább Privaron Espada.
Léptem a két arrancarhoz, majd meghajoltam, mint ahogy egy úriemberhez illik. Megpróbáltam úgy meghajolni, hogy a ruhám ne nagyon gyűrődjön, hiszen akkor vasalhattam volna megint. Miközben felsőtestem vízszintesbe került, egy apró, kék foltot pillantottam meg nem messze tőlünk. Lassan odasétáltam, majd felemeltem.
- Nocsak, ez ha jól tudom, egy gombolyag. Nemde?
Néztem az eddig még ismeretlen alakokra kérdőn, hiszen fogalmam se volt, hogy minek kell akármelyikkőjüknek is gombolyag. A lilás hajú arrancarhoz sétáltam, majd – mivel láttam, hogy már néhány gombolyag már nála van – átnyújtottam a nálam lévőt.
- Nem kötne nekem egy csinos kis pulóvert, kisasszony?
Bújtam közelebb a néhány gombolyagot tartó arrancarhoz.
- Ön is szokott kötögetni?
Néztem a másik hölgyeményre, aki inkább nézett ki fiúnak, mint lánynak.

*Slarin szokásos fennhéjazó tekintetével pillant a másikra, habár a hirtelen düh, majd az elengedés után érzelmeibe fokozatosan kezd belefurakodni a nemtörődömség. A mentegetőzések s a segítség felajánlása már nem számítanak; füzetet majd szerez máshonnan és kész. Nincs szüksége ennek az idegennek a segítségére. Ami azt illeti, Slarin az esetek többségében nem szeret másoktól segítséget vagy támogatást kérni. Általános bizalmatlanság az oka; na meg a legtöbben úgy is csak elrontanák azt, amit ő művel. Szóval akkor már inkább jobb, ha ő csinál mindent egyedül. Legalább kedvére válogathat a módszerekben. Nem arról van szó, hogy magányos farkas lenne vagy ilyesmi; csak nem szeret másokra támaszkodni. Az önerő egy olyan dolog, amit tisztelni kell.
Legalább megköszöni a segítséget; a legtöbb arrancar ennyire se méltatja a másikat. Az állandó hatalmi harcok foglalják le őket; sokan tán ebbe fognak belefulladni. Ám a fejlődés és az erősödés felé vezető út megkívánja tőlük, hogy megfeledkezzenek néha igazán önmagukkal foglalkozni. Slarin esetében pedig csak az állandó irogatás, gondolatainak megfogalmazása egy-egy rövidebb fejezetben jelenti ezt. Ez az egyetlen dolog, ahova menekülhet, ha éppen belefáradt a sivatag által szolgált életmódba.
Ám a füzetnek most annyi; annyi baj legyen. Sajnos pár oldal ettől olvashatatlan lett. Vagyis majd szüksége lesz ismét ellátogatni az emberek világába egy ilyen apróság miatt. Mindenkinek kell valami, amibe belemenekülhet.
Az pedig erősen gyanítható, hogy az előtte magát mindjárt teljesen elszégyellő férfi ezekbe a gombolyagokba menekül. Elég lányos dolog, Slarin pedig lány létére kifejezetten utálja az efféle lányos dolgokat. Mert egyszerűen szánalmasak. El nem lehet képzelni, mit tud valaki szeretni abban, hogy kesztyűket meg sálakat kötöget.
Így hát, az a minimális megvetés inkább ebből adódik; úgy tűnik, van még férfi, aki elég lányos helyette is.*
- Remek, úgy látom az összes gombolyagot felszedtük. - *szól, amikor úgy tűnik, nem maradt már több a színes gombolyagokból a földön. Hangszíne szokásos nemtörődömségét tükrözi; igaz, még így is érdesebb, mint egy átlagos nőé. A fennhéjázás pedig éppen csak árnyalatnyi.
Aztán a semmiből ott terem egy másik férfi; egy férfi, aki nem lányos, csak szimplán nyálas. Egy Privaron Espada… Cöhh… Slarin nem dicsekedne a helyében, hogy a legjobbak között volt hajdanán, hogy aztán letaszítsák.
Az új tagról lerítt, hogy valami cicafiú; már a hajlongása is ezt sugározza magából. Lehet, csak úri ember akar lenni, ám akkor is undorító, hogy egyesek hogy tudnak ilyen kényesen hajlongani.
A Privaron Espada észrevesz még egy kék színűt, amit ők eddig még nem vettek fel, s odaadja Cephnek. Ha jól tudja, az egy gombolyag… még jó, hogy észreveszi. És azt is tudja, mire való.
Ceph valószínűleg most a füle tövéig elvörösödik, amikor az új érkező egy pulóver kötésére kéri meg. Ami cseppet sem izgatja Slarint, csak hát a férfi egy olyan kérdést tett fel, amit nem kellett volna.*
- Úgy nézek én ki, mint akinek szokása otthon kötögetni? - *horkan fel a kérdés hallatán. Hihetetlen, a lányosság vádja elég volt ahhoz, hogy Slarin ideghúrjai megfeszüljenek. De hát mégis… Ez az aljas ragalom, miszerint ő szívesen kötöget… Még a végén azt is rá fogják kenni, hogy cuki virágokat mázol a szobája falára, és hogy szívesen vesz fel kis köténykét meg tűsarkú cipellőt. Ésatöbbi.
Szóval Slarin mindent csinál, csak éppen nem kötöget. Az egyszerű élet jobban vonzza. Még mindig.*
- Sose fogom magam megaláztatni azzal, hogy puhánynak mutatkozzak. Tőlem ne várjon senki se ilyen gyerekes elfoglaltságot; akkor már inkább ülök a szobámban egyedül, mintsem jópofizzak, és egy szerencsétlen kis senkinek tűnjek. - *vágja hozzá.*
- És ilyen ficsúr se leszek soha. - *méregeti összefont karral a másikat, fél szemmel csupán, mintha valami fertőző szenny lenne. A füzetke és a toll ismét ott van kezeiben, bár a füzetben most egy jól látható lyuk tátong.*
- A nevem Slarin Sleryrrlyn’dreskel, 15. arrancar. - *veti oda a másiknak is. Hangja most kicsit nyersebb, mint máskor, hátközépig érő, összefogott, barna haja pedig most is gyönyörűen csillog. Bár azért látszik rajta, hogy azzal se foglalkozik sokat. Nem azért, mert igénytelen lenne; csak szimplán nem szeret a külsejére többet fordítani, mint belső világára.*

*Szó nélkül pakolássza vissza a szatyorba az összegyűjtött fonalakat - Slarin segítségének köszönhetően csak néhány percbe telik, míg ismét eredeti helyükre kerülnek a kósza gombolyagok.*
- Köszönöm még egyszer.
*Biccent újfent a másik arrancar felé, miközben igyekszik minél biztosabban tartani a pakkot, hogy még véletlenül se következhessen be újra az előbbi baleset.
Ám ekkor kis híján ismét sikerül leejtenie a teljes fonalkészletét. Befut ugyanis egy újabb ismeretlen és hangosan köszönti őket... Egyáltalán nem figyel abba az irányba, ahonnan megjelenik a sebhelyes arcú, így a hangját hallva összerezzen a meglepettségtől.*
- Cephalus Ó-Madaidhín, 41. arrancar, Midoriiro Hikage-sama fracciónja.
*Mutatkozik be válaszként, hangjában leplezetlen mogorvasággal. Még hogy őt hölgynek nézze valaki, különösen egy ilyen alak! Igaz, hogy Ceph sem tartja magát túlságosan férfiasnak, szemében azonban az a ficsúr sem különb, aki az imént hölgynek titulálta... Sőt, talán még rosszabb, mert ránézésre elég valószínűnek tűnik, hogy a Ryuunosukeként bemutatkozó arrancar meg van győződve arról, ő a nők bálványa Las Nochesben.
A következő pillanatban aztán egy kék gombolyag kerül látóterébe, a fonalat tartó kar folytatásában pedig újdonsült - és egyelőre nem éppen kedvesnek tartott - ismerősét véli felismerni. Már csak az hiányzott, hogy ez a bukott espada is a kötéssel nyaggassa... Bele is vörösödik rendesen, ahogy kikapja a másik kezéből a gombolyagot, és csak azután válaszol, miután nagyjából leküzdötte zavarát.*
- Még akkor sem kötnék önnek, barátom, ha történetesen eltalálta volna a nememet...
*Utasítja el jéghidegnek tűnő, bár az elfojtott indulattól enyhén remegő hangon a kérést, néhány szót gúnyosan megnyomva, és megpróbálja fenntartani a kettejük közti távolságot. Kissé zavarja, hogy ennyire hozzá akar bújni a másik... Nem elég, hogy megsérti a kis megjegyzéseivel Cephet, még hízelegni próbál, ráadásul az arrancar számára nem valami kellemes módon.*
- Egyébként ön meg mit keres errefelé? Ha jól tudom, a privaron espadáknak saját területük van...
*Kérdezi meg végül az első dolgot, ami eszébe jut. Hangsúlyozásával és a magázással is próbálja tudatára adni a többiek számára, hogy finoman szólva sem nyerte el tetszését a hajpántos aranyifjú.*

Nem várt hűvösség áradt felém, mely miatt rögtön el is szállt szokásos udvarlási kényszerem. Az évek során rájöttem, hogy nem kell erőltetni azt, amit nem kell, ráadásul kiderült, hogy az, akinek leginkább udvarolni akartam, egy férfi.
- Oh… Elnézést.
Kértem azonnal bocsánatot mindkettejüktől. Megpróbáltam minden létező dologgal kiengesztelni a hölgyet, és az urat, akik társaságában épp tartózkodtam. Ha jobban megvizsgálja az ember, rájön, hogy Cephalus valójában tényleg férfi, de hát nekem nem volt időm jobban szemügyre venni… A kisasszony pedig szemmel láthatólag nem az a személyiség, aki otthon ülve kötésmintákat bogarászik, habár mégis rá kérdeztem… A legtöbb ember mindig tartogat meglepetéseket a jellemével kapcsolatban.
- Öhm… Nos… Csak egy egyszerű séta, semmi több. A közelben jártam, amikor meghallottam a hangokat, így gondoltam megnézem, hogy ki lehet az. Talán probléma, hogy kíváncsi vagyok?
Mondtam meg az indokot, amiért az arrancarok hálókörletében sétálgattam Mindig is kíváncsi természetű voltam, erről igazán nem tehetek. Bár az is igaz, hogy aki kíváncsi, az hamar megöregszik… Igaz, ez rajtam nem igazán látszik, elvégre én egy vagyok a többi arrancar közül, akiknek lényegében nincs koruk, így hát öregedni se igazán tudnak.
- És önök? Hogyhogy még nem feküdtek le aludni? A kevés alvás nem tesz jót a bőrnek!
Kezdtem én is a faggatózásba, ha már ők elkezdték.

Hisane szobája

*Nyeh, elegem van a mai napból! Szét unom magam, az ég világon semmi meló. A szobám rendben van, és a többi és a többi formaság. Nem értem Aizen-samáékat, miért nem képesek valami melót a nyakamba varrni. Jó tudom, alán komolyabbnak kéne vennem a dolgokat és nem folyton elviccelni a dolgokat, de hát ez van, én egy ilyen poénkodós fajta vagyok. Vajon tényleg én vagyok ennyire pancser, vagy ők túlságosan is komolyan vesznek mindent. Remélem inkább az utóbbi. Mindegy, ha összefutnék ma Aizen-samával vagy bármelyikükkel ( nekem mindegy), az lesz az első dolgom, hogy kikérem a véleményüket, hogy tényleg pancser vagyok-e. Ledőlök az ágyamra, és ezen fogok gondolkozni jó sokáig, habár semmi kedvem a kényszerpihenőhöz. Miután egy jó órát gondolkoztam magamban, úgy gondolom, hogy fölösleges ezen rágódnom, hogy Aizen-sama elégedett-e velem, elvégre ettől még nem lesz jobb, hogy most itt duzzogok. Asszem kiszellőztetem a fejem egy sétával. Remélhetőleg ma senki nem vágja a fejemhez, hogy béna vagyok meg a többi nyalánkságot. Áh, inkább mégse megyek, majd megoldom valahogy, nem akarok egyelőre senkit megzavarni az időtöltésében, biztos mindenki elfoglalt.*

*Bár Slarin szívéhez egyik férfi se nőtt, de ebben a helyzetben inkább támogatná Ceph-et. Még ha csak gondolatban is. Ennek ellenére nem bírja ki egy jó kis nevetés nélkül. Hiszen… mégis csak elég abszurd a helyzet. A cicafiú udvarolna a gombolyagos fiúnak; tiszta „trap” helyzet. Persze ez nem az alkalmas idő fétisek fejtegetésére, azonban igazából a nevetés, mit nevetés, már kaján röhögés sem éppen ide való. De hát nem tehet róla… Az a hangsúly, amit Ceph használt, s azok a szavak olyan tökéletes visszavágást nyújtanak, hogy Slarin képzeletben megemeli nem létező kalapját Ceph előtt.
Aztán kicsit visszafogja magát, bár feje még így is kicsit vörös az elfojtott nevetéstől. Eközben észrevétlenül Ceph mellé araszol, ezzel gyakorlatilag azt jelezve, hogy inkább az ő pártján áll, mint a bonbonzabáló pacsuli srácon.
Az viszont valóban elgondolkoztató, hogy mit keres egy privaron errefele, a mezei arrancarok „területén”. Rég elmúltak már azok az idők, amikor mindent megtehetett; az, hogy Aizen-sama szolgálatában maradt, bizonyítja, hogy még mindig hű az új eszmékhez. Azonban három jegyű tetoválása van, vagyis egyszerűen már eljárt felette az idő. A jövő pedig nem az övé, hanem Slariné. Hiszen ő még nem okozott csalódást a rangjához, nemde?
A válasz viszont annyira már nem is izgatja; idő közben sikerül lehiggadnia, s néha lopva a háta mögé pillant; már sötét van az íráshoz, és semmi kedve egy közönséges füzetet kuncsorogni valakitől.
Ami viszont végképp kidobja a biztosítékot, az Ryuunosuke ama megjegyzése, mely rejtetten utal egy bőrápolási tanácsra. A mandulavágású szemek egyből a privaronra merednek, megszakítva ezzel a folyosó pásztázását, s meg is csillan benne az a fény, amit általában csak egy rókán látsz, amikor meglátja a nyulat. Hisz teljesen világos, miért tartozik most a kitaszítottak közé; egy gyenge arrancar senkinek sem kell, márpedig neki ebben a finomkodásban rejlik a gyengéje.
Szóval már látni is, milyen szép, nagy és fehér fogai vannak Slarinnak. Persze nem hegyesek, sőt, kifejezetten szépek és tiszták, rendezettek, de valahogy még mindig nem tűnhet olyan bíztatónak ez a vigyor. Hiszem hamarosan csatlakozik is ehhez két, hosszú kar, amik magasan a levegőbe emelkednek, miközben egy elegáns mozdulattal Slarin a két férfi közé sasszézik. Itt most ő az igazi férfi a csapatban. Tuti, hogy nagyobb a tesztoszteron szintje a másik kettőnél. Még ha összeadjuk őket, akkor is.
A két kar ekkor egyenként a két férfi vállára nehezedik, s Slarin már fel is vette szokásos bepózolását, mint annak idején a koncertjein a bandájával. Ránéz egyszer Cephre, aztán Ryuunosukéra, aztán már hallani is az enyhén mély hangját.*
- Azt hiszem, itt te vagy az egyetlen, aki amiatt aggódik, hogy ráncos lesz a bőre. - *szól, s azzal a kezével, amivel nemrég még a szépfiún támaszkodott, mintha a nagynéni lenne, úgy csípi meg annak pofiját. Aztán persze visszarakja a kezét ugyanabba a könyökkel való támasztásba, amiben az előbb volt. Maximum pofátlannak tartják. Szíve joguk.*
- Nos, kislányok, akartok valami értelmeset is mondani nekem, vagy mehetek szépségkúrára? - *pillant rá egyszer az egyikre, aztán a másikra. Cseppet se zavarja, hogy a lyukas füzete és a tolla a földön van, és akármikor akárki ráléphet. Azoknak már úgyis mindegy. Inkább aki beleolvas, az lesz kivesézve. Persze nagy valószínűséggel senki se tudja kiolvasni ebben az alkonyi fényben az apró betűket. Bár ne becsüljük azért annyira alá az arrancarokat.*

~ Ez a legkevesebb... ~
*Néz durcásan a privaronra, mint valami kisfiú, akitől elvették a játékát. És bizonyos értelemben ez igaz is, ha jobban belegondol. Hiszen azt hitte, hogy újdonsült ismerősével - aki, valljuk be, nem éppen nőies alkata ellenére mégis szimpatikus Cephnek, - majd szóba elegyedhet az előbbieknél kellemesebben. De ekkor érkezett meg ez a kimondhatatlan és megjegyezhetetlen nevű alak... Aki még ráadásul nőnek is nézte; ez pedig megbocsáthatatlan bűn Ceph szemében.
El sem jut tudatáig Slarin kacagása, amivel a furcsa párost illeti a másik arrancar, annyira felháborítja ez a méltatlan eset. Pedig, alaposabban végigmérve Zilbislagot - vagy mi is a neve -, akár még jól is kijöhettek volna egymással a későbbiekben. Bár a privaron újabb megjegyzése rácáfol erre. Ennyire féltené külsejét a másik? Ezt hallva nem is csodálkozik azon, hogy már a bukott espadák csoportját "erősíti" a másik.
Őt magát sosem foglalkoztatta külseje ennyire, ahogy a ranglétrán való előrelépés sem. Túl nagy felelősség lenne az számára... Így, fracciónként azonban elég kényelmesnek mondhatja életét, különösen Hikage-sama mellett. Mást nem is igazán ismert eddig rajta és két "kolléganőjén" kívül, ezért örült magában, amikor szó szerint belebotlott Slarinba a folyosón...*
- Jobban szeretem az éjszakát.
*Válaszol foghegyről, és tekintetét még mindig mogorván a földre szegezi, még véletlenül sem ránézve Ryuu-ra. Eközben természetesen féltő gonddal szorítja magához a gombolyagokat rejtő szatyrát, nehogy még egyszer bekövetkezhessen az előbbi baleset.
Aztán majdnem ismét leejti a fonalakat, annyira váratlanul éri az, hogy Slarin rátámaszkodik vállára... Elkerekedett szemmel bámul a lány karjára, mindennek tetejébe pedig fülig vörösödik. Még talán ugrana is kicsit ijedtében, azonban ezt még saját maga is méltóságán alulinak tartja. Hiába, sosem volt a helyzet magaslatán, amikor nőkkel volt dolga, pedig eléggé ismeri a témát René-samának hála...*
- Ööö... Kerítsek neked egy füzetet az előző helyett? Elvégre végül is miattam ment tönkre...
*Szólal meg kis idő múlva, még mindig enyhén vörösen, de már kezdi visszanyerni eredeti arcszínét - azonban inkább nem néz Slarin szemébe. Nem mintha kerülni akarná a szemkontaktust, csak hát elég sután érzi magát a másik két arrancar mellett...*

Kezdtem magam egyre kellemetlenebbül érezni a két ismeretlen társaságában, akik előtt úgy látszik, az első pillanatban sikerült elásnom magam… Mindig is szerettem volna az emberekre jó benyomást tenni az első találkozáskor. Ha egy apró baki után próbálkoznék, már nem biztos, hogy esélyt is kapnék a megnyikkanásra. Slarinnál azonban mindenképp meg kell később próbálnom. Túl gyönyörű ahhoz, hogy csak úgy lemondjak szíve elrablásáról.
A társaságunkban lévő egyetlen hölgyemény nevetése nem lepett meg, hiszen tényleg elég érdekes helyzetbe kerültünk, azonban ez mégis kellemetlenül érintett. Nem csak a kis vita miatt, vagy azért, mert kinevetett, hanem azért, mert egy férfit próbáltam meghódítani. Ez igazán az elveim ellen van, akárhogy is nézem. Egyre rosszabbul éreztem magam a történtek miatt…
- Ahogy látom, nem nyertem el a bizalmatokat. Sajnálom, tényleg.
Mondtam, majd arcomról a mindig széles vigyort leradírozva, meghajoltam a két jelenlévő előtt. Az már csak fokozta rossz érzésemet, hogy úgy tűnt, Slarin Cephalus pártján áll. Meg is értem, amilyen ostoba vagyok… Igazából talán meg is érdemlem azt, hogy mindketten ellenségesek legyenek velem. Remélhetőleg azonban később sikerül ezt a kis kellemetlenséget eltusolni.
- Miféle füzetről van szó?
Tettem fel a kérdést. Szinte azonnal sikerült megtalálnom a füzetet, amiről az imént Ceph beszélt. Fejemet felemelve előbb Slarinra, majd a férfire tekintettem, s arcomon ismét széles mosoly jelent meg. Sejtettem, hogy miféle füzet is lehet az, azonban nem kívántam hangoztatni, hiszen ha a drága hölgy nem óhajtja elmondani, semmi közöm nincs hozzá… Kíváncsiságom szinte alig tudtam visszafojtani, hiszen tényleg nagyon érdekelt, hogy miféle füzet is lehet az. Lehet, hogy egy kis napló, melybe Slarin érzéseit, gondolatait meséli el füzetének. Igazából a naplóírást kissé gyerekesnek tartottam, hiszen tudomásom szerint a tinédzserek szokása a naplóírás. Ám én bárhogy el tudtam volna fogadni ezt a gyönyörűséget. Na jó… ha bűnronda lenne, akkor talán nem, de ez most nem számít…
Keztem Cephet egyre inkább riválisomnak érezni, hiszen úgy tűnt, hogy az én hercegnőm inkább őt választotta. Nem is értem, hogy mi tetszhet neki ebben az arrancarban… Még csak nem is néz ki férfinek. Ellenben velem, aki egy igazán kellemes látvány bárki szemének…

*Akárhogy is próbálom lazítani a helyzetet – vagyis gyakorlatilag ráerőltetni a lazaságot a két kislányra - , valahogy még mindig jelen van az a fojtogató, feszült légkör, amit annyira nehéz elviselni. Nem mondanám, hogy azzal lenne baj, hogy én nem vagyok elég közvetlen, de valahogy van egy olyan érzésem, mintha a másik kettő kicsit meg lenne szeppenve miattam. Pedig lélekenergiából ítélve a privaron biztosan magasabb szinten áll, mint én. Végül is, ha mindketten ilyen kis nyuszik, az az ő bajuk. Ami nem megy, nem kell erőltetni. Arról meg igazán nem tehetek, ha alig mernek megnyikkanni mellettem. Mondjuk nem ez az első eset; sok emberre vagyok így hatással, és kellemes csalódást tud okozni az, aki képes nekem értelmileg visszaszólni anélkül, hogy ne tartaná a két lépés távolságot. Igazán nem értem, mi ennek az oka. Nem harap a néni. Már amíg fel nem húzzák valami ostoba kijelentéssel.
Még a nevetésemnél is mintha összezsugorodna a másik kettő; lehet, csak én érzem így? Igazán nem volt bennem ártó szándék, amikor elnevettem magam; de már egyszerűen annyira abszurd volt ez a helyzet, hogy tényleg csak nevetni tudtam. Inkább, mintsem őrjöngeni kezdjek.
Ceph duzzogó arca arra késztet, hogy vállon veregessem, de most visszafogom magam. Inkább csak igyekszem megértően belenézni a szemeibe. Nem sajnálkozóan, mert én nem vagyok hajlandó senkit se sajnálni. Azt csak a gyengék teszik. Annak semmi értelme, ha valakit lesajnálok, mert gyenge. Ezáltal én is gyengévé válok, azt pedig nem engedhetem meg magamnak. Na persze nem azt akarom mondani ezzel, hogy Cephalust gyengének tartom vagy valami, bár kéne még csiszolnia magán. Egy kis kurázsi kell neki, meg nagyobb önbizalom. Különben egész jó gyerek, és tényleg édes, amikor durcáskodik. Várj… azt a szót használtam, hogy édes? O_o Felejtsétek el, nekem nem szerepel a szótáramban ez a kifejezés. >_>
A privaron pedig tényleg őszintének tűnik, amikor bocsánatot kér. Mondjuk ez a legkevesebb tőle, a nem túl sikeres belépése egyszerűen megköveteli ezt. Hatalmas erő kell ahhoz, hogy valaki őszintén bocsánatot kérjen, hiszen nem egyszerű bevallani, ha tévedtél. Az ember pedig automatikusan felismeri, hogy a másik fél mennyire gondolja komolyan a bocsánatkérését. Egyszerűen hallani rajta, hogy őszinte-e vagy sem. Zilbinek pedig sikerül úgy előadnia magát, hogy még én érzem magam rosszul amiatt, mert ő hibázott. A szemeim kerekre tágulnak; talán tényleg kicsit eltúloztam a dolgot. Lehet, egyszerűen el kéne felejtenem mindezt, s még egy esélyt adni neki. Csak unatkozott és társaságra volt szüksége, semmi rossz szándéka nem volt, amikor megszólított minket. Sőt, még Cephnek is segített felvenni egy gombolyagot, ami igazán gáláns volt tőle. Csak tudnám, miért használok most ilyen fura és ömlengős szavakat. Először az édes, most meg a gáláns… kezdek elérzékenyülni ebben a bocsánatkérési láncreakcióban. Nem viszem egy kicsit túlzásba?
Szóval, egy pillanatra úgy érzem, hogy ez a feszültség a légkörben kezd megszűnni. Még Ceph is felajánlja, hogy szerez nekem egy új füzetet, bár azt egyből kiszúrom, hogy nem mer a szemembe nézni. Azért én próbálom elkapni a tekintetét; roppantul idegesítő, ha úgy beszélnek hozzád, hogy nem néznek a szemedbe.*
- Hagyd csak, megoldom… Csak egy hülye füzet. - *válaszolok, s emelem fel egy kicsit a kilyukasztott valamit, ami egy füzetre emlékeztet. A lapok legalább nem estek ki belőle. Kínosabb lenne, mint gombolyagokat szedni. Nem viselném el, ha valaki segíteni akarna felszedni őket, és beleolvasna. Sőt, talán egy-két lap el is veszne, s illetéktelen kezekbe jutna… Az igazi pokol, nemde?
A már egészen meghitt hangulatot egy villám csapja szét; homlokomon látványosan dagad az a bizonyos ér, ami csak akkor ilyet szép, ha valakinek sikerül nagyon felhúznia. Az a vigyor a privaronon mintha sátáni eredetű lenne; és én egy pillanattal ezelőtt még milyen megértő voltam vele. >_> Mégis honnan van mersze ilyet kérdezni?
Arcom látványosan változik át vörösbe, ahogy a hátam mögé rejtem a tárgyat, de a dühöm – s az elveim – megkövetelik tőlem, hogy csak azért is belenézzek a másik szemébe, amikor szépen leordítom a fejét.*
- Neked ahhoz semmi közöd! - *dühöngök, emelt szintű hangerővel. Most teljesen jogosan kaptam fel a vizet. Egy szánalmas kis cicafiú csak ne ássa bele magát a magánéletembe!
Érzem, ha még tovább szívom ugyanazt a levegőt, amit ő, akkor biztosan azzal végződik a nap, hogy kikaparom a szemét. Legszívesebben itt helyben a szemközti falnak vágnám, de a szabály az szabály; amúgy is itt az ideje végre megtanulnom kontrollálnom magam. Az ő érdeke az, ha most békén hagy. És persze az én idegeimé is egyben.*
- Inkább távozok, legalább lesz időd a szépségkúrádra, cicafiú. Viszlát. - *hagyom magam mögött őket, hogy a dühöngést inkább a magánszférámban, a szobámban folytassam. Remélem, egyikőjük se fog követni a szobámba. Félő, még leharapnék egy-két fejet.*

*Úgy tűnik, mindenki csak egyre zavartabb lesz... Bár Ceph maga még néhány másodpercig nem mer felnézni a padlóról, hogy a másik két arrancar arcát tanulmányozza, de így is szinte feláll a nem létező szőr a hátán a hangulatot átérezve... Amikor pedig rászánja magát erre a döntő lépésre, rögtön Slarinnal kerül szemkontaktusba, és úgy tűnik, ez végre erőt ad neki ahhoz, hogy viselkedjen hímnemű egyed módjára - legalább egy kicsit. Így hát nagyot sóhajtva kihúzza magát a bocsánatkérés hallatán, és úgy fogadja a számára még mindig megjegyezhetetlen és kimondhatatlan nevű privaron espada szavait.*
- Á, nem számít. Felejtsük el az egész sztorit...
*Legyint, ahogy jelképesen elássa a csatabárdot (legalábbis egy időre). Inkább nem fűzi hozzá, hogy már megszokta, néhányan mennyire tévhitben éltek eddig nemi identitását illetően, azzal valószínűleg csak magát járatná le - és ezek mellé még teljes mértékben bocsánatos bűnként állítaná be Zilbi tévedését, aminek egyenes következményeként felmentené, vagyis fordulna a helyzet: Ceph maradna alul szócsatájukban. De, a fenébe is, egyszerűen nem bírja tovább fenntartani haragját! Főleg a másik arcát látva, melyre idő közben valódi bűntudat ült ki...
Mondjuk kicsit értetlenül szembesül a felé áramló negatív hullámokkal - mintha féltékeny lenne rá a másik... Bár arról halvány fogalma sincs, hogy mi ennek az oka, hiszen Slarintól nem szeretne semmit abban az értelemben, aminek nevében megostromolta a nőt a privaron az előző percekben. No, mindegy, tegye csak nyugodtan, amit jónak lát...*
- Remélem, azért még olvasható maradt...
*Fordul Slarin felé lógó orral, hiszen akaratlanul is, de magát tartja hibásnak a füzet amortizációja miatt. Majd az egész zavart légkör egy csapásra megváltozik - újdonsült ismerőse ugyanis valami miatt hirtelen feldühödik... Talán Zilberschlag legújabb kérdése húzta volna föl ennyire, vagy saját válasza? Mindenesetre őszinte értetlenséggel és meglepettséggel tekintget felváltva a másik két alakra, a miérteket félretéve egy időre. Végül aztán arra jut, hogy valószínűleg a privaron miatt lett ilyen dühös, hiszen vele kiabál...*
- Viszlát...
*Köszön el végül Slarintól bambán - jobbnak látja nem megkérdezni a hirtelen hangulatváltás okát -, kettesben maradva Zilberschlaggal. Rövid ideig még megszeppenten bámul a lány után, majd magához térve a másik arrancar felé fordul, és fejbiccentés kíséretében ő is távozik a helyszínről, erősen szorongatva csomagját, közben pedig reméli, nem ez volt az utolsó találkozása Slarinnal...*

Egy kellemes érintést érzek homlokomon ami egyre lejjebb vándorol a homlokomtól a fülemig hol gyorsabban, hol lassabban halad. A Hátamon végig fut a hideg és rögtön utána libabőrös lesz. Torkom egy sivataghoz hasonlít ahol semmilyen oázis sincs, hogy kissé megnedvesítse a környéket, párszor nagyot nyelek remélve, hogy evvel eltudom űzni a száraz érzést de mind hiába. Érzem, hogy testemet baljós tűz mardossa mint amelyet semmilyen víz nem tudna csillapítani. Ujjaim akaratlanul behajlanak a markomba kezem ökölbe szorul...érzem, hogy ez által valamit az ujjaim közé zártam mely betölti a teljes tenyérfelületemet. A lábaim elzsibbadnak és egy idő után mintha nem is hozzám tartoznának. Fejemet kicsit balra majd jobbra csapom, a nyakamnál az erek kissé megduzzadnak...hirtelen nagyra nyitom a szememet és pár pillanatig mozdulatlanul fekszek az ágyamon majd jó pár nagy lélegzettet veszek és felülök az ágyamon. Az ágy széléig érve lábomat a földre ragasztom, a könyökömmel pedig rajta támaszkodok. Szemeimmel a tenyeremet vizsgálgatom miközben pár nagyobb sóhajt eresztek meg. Az összes érzés amit éreztem még most is érzem, nem tűnt el teljesen. Szemeim kissé homályosan látják tenyeremet majd arcomat szép lassan beléjük mélyesztem. Egy jó darabig így ülök az ágyam szélén majd elindulok, hogy le tisztítsam magamról az elmúlt percek fáradalmait.
A zuhany alatt állva próbáltam felfrissíteni az emlékeket amik álmomban kínozhattak. Belépve a tisztálkodó helyiségbe unottan nyitom meg a csapot ami kin keserves nyikorgás középpete fordul el, mintha sírna. Beállítom a megfelelő hőmérsékletet majd ruháimtól megszabadulva állok alá. A víz függöny teljesen beborítja testemet ami elég kellemes érzéssel tölti el az megfáradt testemet. Hosszú perceknek tűnt az idő míg merengtem, de valójában órák teltek el, de nem jutottam előrébb.
~ egy olyan álom volt amire nem érdemes emlékezi ~ ismertem be magamnak miközben elzártam a csapot ami ugyan olyan síró hanggal nyugtázta a mozgását mint előtte. Unottan nyúltam a törölköző felé majd letöröltem magamról a vizet. Akratlanúl és elkerülhetetlenül a rajtam tátongó lyukra koncentrálódott a figyelmem majd egy fél mosoly futott az arcomra.
~ Ennek így kellett lenni...~ futott át az agyamon majd gyorsan a ruhámhoz nyúltam amit előző este már kikészítettem a zuhany mellett felszerelt vállfára. Megpróbáltam a megszokott kinézetemet felölteni ami részben sikerült is habár most a üresnek éreztem magam még a megszokottnál is ami ne csoda, hisz jó ideje itt vagyok és a monoton mindennapjaimat élem, reggel felkelek, edzek, letusolok majd lefekszek aludni. kezeimmel arcom ütögette magam és megráztam a fejem, hogy minden felesleges gondolat eltűnjön belőlem és, hogy hamarabb térjek észhez a még mindig rajtam ülő elkeseredésből majd elindultam vissza az alvó helyiségembe.
Az ágyam mellé érve láttam, hogy a lepedő eléggé meggyűrődött feltételezhetően attól, ahogy a tenyerembe zártam. Megszokott mozdulatokkal átdobáltam az ágyról mindent a tőle nem messze lévő asztalra, megigazítottam a lepedőt, visszahelyeztem a párnát párszor megcsapkodva, hogy mire újra pihenésre kerül a sor még meglegyen a megfelelő keménysége, a takarómat ráhúztam az ágyra ügyelve arra, hogy szépen egyenletesen feküdjön az ágyamon és szemernyi gyűrődés sem legyen rajta. Lepillantottam az ágyam mellé és megdöbbenve tapasztaltam, hogy a kardomat ott felejtettem. Eddig sosem történt meg velem hasonló, bénának és amatőrnek éreztem magam. Gyors mozdulattal felkaptam a földről és felemeltem, hogy a derekamra csatoljam. A hüvely része egy darabig csúszott a padlón gyászos csikorgás közepette ami eléggé irritálta a fülemet. Pár mozdulattal a helyére illesztetem majd az ágyam mellé törökülésben foglaltam helyett, kezeimet a térdeimre engedve szemeimet becsukva próbáltam kikapcsolni pár percre...
Ismerős lépteket hallottam a folyosón egyre közelebb érni a szobámhoz.
~ Különös...erre nagyon ritkán jár valaki, mivel ez a szoba van a legmesszebb az összes olyan helytől ami a Las Noches-ben élők szoktak látogatni...és kié lehet ez a szabályos lépés? Már halottam valahol, de vajon hol? ~ merengtem még mindég ugyan úgy ülve a földön mint eddig. egyre közelebb érnek a léptek és a szokásosnál nagyobb szellemi energia is kíséri. Feltételezem, hogy az ajtóm előtt megáll pár pillanatra majd tovább indul. Nem így történt. Ahogy megállt az ajtóm előtt pár pillanatig néma csend, a szemeimet kinyitottam és az ajtóra szegeztem várva a cselekmény folytatását.A csendet kopogás hangja töri meg, amely szabályos és határozott volt.
~ Ugyan ki lehet? Aizen megint valami küldönce, hogy jelenjek meg előtte, hogy megint végig keljen nézem az egoista mosolyát és végig hallgassam a hülye elképzelését a jövőről? ~
Közben lassan felálltam majd elindultam az ajtó felé. A lépteim komorak voltak és visszhangoztak a csendtől úszó helyiségben. Az ajtóhoz érve felvettem a megszokott semmi és senki nem érdekel ábrázatot amit már mindenki megszokott és ismer. Kinyitva az ajtót teljesen meglepődtem...Sierra Montero állt velem szemben.
~ Szóval ezek a léptek hozzá tartoztak. Ugyan mit kereshet itt, mit csinálhattam, hogy ide kellett jönnie? ~
- Szervusz, kedves Akki. A szobámban ücsörögvén arra gondoltam, nincs-e kedved eljönni velem Karakuraba? Persze nem kötelező program, csupán egy ajánlat volt. - Feleli olyan gyorsasággal, hogy reagálni nem tudtam semmire. Hangja a szokásostól eltért és az arca is valamiben más volt, habár hirtelen a hideg futott végig a hátamon. Szemeimmel gyorsan pislogtam. Éreztem, hogy minden mozdulatom és tettem a megilletődöttséget sugallja így megpróbáltam ezeket elrejteni, de nem tudom mennyire sikerült.
- Szépeket Sierra - sama. Természetesen van kedvem úgy is unatkozok már ebben az egérlyukban. - felelem neki megpróbálva a hangom remegését elrejteni. Hátra nézek a szobában majd kijjebb lépek és becsukom az ajtót.
~ Minden amire szükségem lehet nálam van semmit nem hagyok itt. Túl gyorsan válaszoltam talán a meglepődöttségtől volt ez. Vajon lehet valami ennek a hátterében? Egy küldetés vagy esetleg egy beszélgetés amit nem fogok kirakni az ablakba? Nem hiszem ez kicsit más lesz, de akkor is kicsit nyugtalanít...~
- Én kész vagyok, indulhatunk Sierra - sama? - kérdezem tőle a szokásos tisztelettel és a meglepődöttség külső jelei nélkül amiket ekkora már sikeresen kizártam magamból, de még ekkor is éreztem a megdöbbentséget magamban. A torkom kiszáradt és érdes érzést keltett egy nagyobbacska nyeléssel próbáltam újra a megfelelő nedvességi szintre állítani.
~ Talán sikerülhet jobban megismerni, az utóbbi harcunk óta nem beszéltünk, sőt még csak nem is találkoztunk és nagyon remélem, hogy tényleg nem származik károm ebből a kirucanásból ~

@~’~,~ Séta Karakurában, avagy hogyan ismerkedjünk össze fraccionunkkal? ~,~’~@

A kis idő terjedelmű várakozás után Sierra egy halovány mosollyal hozta tudomásomra, hogy indulhatunk. Számomra a mosollyal nem csak azt jelentette, hogy indulhatunk hanem azt is, hogy valamennyire megnyugodott az igenlő válaszom után. Pár pillanat múlva el is indultunk, én kicsit lemaradva követtem. A folyosó teljesen kihalt volt, rajtunk kívül senki nem merészkedett ki. Lépteink visszhangoztak a végtelennek tűnő folyosó labirintus rendszerében. Csak ár perc telt el és már is elértünk Las Noches peremére. A kinti táj ugyan olyan unalmas volt mint a bent lévő folyosó rendszer. A nap megcirógatta arcomat ami igen kellemes érzéssel töltött el.
~ Azért meg kell hagyni, hogy Aizen tett valami jót is evvel a hellyel... ~ ismerem be magamnak és az értetlenség jeleni ülnek ki az arcomra. Egy gyors pillantást vetnék Sierra - samara, de addigra már ő egy átjárót nyitott és elveszett a sötétségben. Még egy pár pillanatot élvezem a napot habár tudom, hogy nem természetes az egész amit élvezni próbálok. Kisvártatva elindulok utána az átjárón keresztül. Belépve el szált az összes jókedvem. A kinti fényes és vidám légkör egy sötét és komor környezet váltotta fel. egyszerre üresnek és élettelen éreztem magam, majdhogynem a kétségbe esés kerített teljesen hatalmába. pár lépés után megpillantottam az átjáró másik végét...
~ Talán erre mondják az emberek, hogy látják a fényt az alagút végén...~ egy halovány mosoly kúszik az arcomra ami teljesen észrevehetetlen a benti sötétségben. ahogy haladok egyre közelebb, egyre több dolgot pillantok meg. Először a kék eget majd pár bárányfelhőt ami az óriási kékségen pihen miközben a napsugarak örvendezve cikáznak mindenfelé. Kilépve elég kellemes érzés kerít hatalmába. A levegő sokkal páradúsabbnak hat mint
Hueco Mundoban, a nem messze lévő kis szökőkútnak köszönhetően nem csak a szemet kápráztatja el, hanem a levegőt is még kelmesebbé teszi. Egyszerre minden bajomat és búmat elfelejtettem arra a pár pillanatra amíg körbenéztem a horizonton. Éppen elcsíptem, hogy Sierra elindul az egyik pad felé. Nem akartam nagyon lemaradni ezért követtem. A fűszálak lágyan dőltek el ott ahova rájuk léptem, majd ugyan gyorsan mintha mi sem történt volna elmélkedtek vissza az ég felé nyújtózkodva. Sierra- sama a padhoz érve kényelembe helyezi magát és tekintete a szökőkútra irányul. Nem állt szándékomban megzavarni ezért úgy álltam mellé, hogy a kilátásban ne zavarjam és a lehető legkisebb neszt okozzam csak.
Kis idő elteltével Sierra - sama elkezd beszélni hozzám:
- Az az igazság, Akki, hogy oka is van annak, amiért elhívtalak. Pontosabban inkább okai vannak.
Hirtelen kínzó melegség töltött el, éreztem, hogy a tokom újra a kiszáradás felé hajlott, a homlokomon pár verejték csepp jelent meg.
~ Ugyan mit követhettem el ? Sejtenem kellett volna, hogy valami nincs rendben evvel a kiruccanással. ~
futott végig az agyamon.
Tekintetem a padon ülő Sierrára fordult, aki eközben is a szökőkutat nézte. Láttam ahogy a szája újra beszédre áll és megpróbáltam felkészülni bármire ami csak ezután jöhet.
- A legfőbb ok azt hiszem az, hogy nem ismerlek. Habár a fracciónom vagy, mégse tudok rólad semmit, s ezt a hiányosságot szeretném pótolni.
- feleli.
Hirtelen nem tudtam mit szólni. Éreztem, ahogy az idegességtől megmerevült izmaim egyszerre kioldódnak, a pulzusom gyorsabban ver az idegességtől és arcomra a meglepődöttség jelei kúsztak fel ismét, mint nem régen a szobám ajtaja előtt. Tétován állva a pad mellett próbáltam valami hangot kisajtolni a torkomon, de nem jött össze.
~ Nagyon meglepett már másodjára ilyen rövid idő alatt. Sosem fordult még elő velem hasonló, még a harctéren sem ehhez hasonló helyzett. Teljesen tanácstalan vagyok... ~
Majd sikerült kinyögnöm pár szót.
- Erre igazán sok mindent nem tudok mondani Sierra - sama. Nem vagyok különb senkinél és az életemből nem sok mindenre emlékszek és amire emlékszek is korántsem biztos, hogy megtörtént. ettől függetlenül ha kiváncsi valamire nyugodtan kérdezzen. - felelem remegő hangon és várom a kérdéseket.